Ez vagyok én, látod?
Még ha örökké is változok...
Ugye látod a mindig új arc mögött
Az állandóságot?
Látod-e a gyermeket ki naiv,
Fut és dalol, követ tóba hajít?
S látod-e a felnőttet, ki fél?
Azt akarja, megfeleljen, szorongásban él.
Érzed a boldogságom?
Ahogy csak fekszem az ágyon
És mosolygok a semmin és mindenen,
Zene dübörög végig szívemen.
Érzed, ha szomorú vagyok?
Álmodnék, szépet és nagyot,
De látom a valóságot, elkeserít,
Düh és könny most hatalmába kerít.
Látását veszítve, mindenki maszkot visel,
Egyedül vagyok, ha ezer ember figyel,
De keresztül néz rajtam, engem nem is lát,
Csak egy másik embert, csak egy másik lányt.
Azt hittem, ismersz. Azt hittem, te látsz.
Azt hittem, hogy szeretsz, engem és nem mást.
Azt hittem, hogy egyedül többé már nem vagyok,
Cseppként a tengerben, veled együtt úszok.
Hittem, hogy te összeraktad a kirakós darabjait,
Hogy a teljes képet látva ölelnek karjaid.
De te is vak vagy, mint mindenki más,
Szemellenzőt hordva tovasétálsz.