Tizennegyedik fejezet
(a képnek semmi köze a fejezet tartalmához, de szép)
Szása már a bérkocsiban, a törvényszéki boncterem felé tartva elbizonytalanodott, jó ötlet volt-e elkísérni az apját Emeline Everet boncolására. A Nortworni Törvényszék alaksorában pedig a csúfos megfutamodást réme is határozottan felmerült benne. Fázott, kellemetlen dohszag facsarta az orrát, émelygett a gyomra, és ijesztő élességgel látta maga előtt a jelenetet, ahogy kimenekül a boncteremből, vagyis az apjának lesz igaza, aki figyelmeztette, hogy a boncolás gyomorforgató, alapvetően unalmas, de büdös és lehangoló, Szása jobban tenné, ha otthon maradna. Ő azonban kíváncsi volt, bírja-e, és persze el akart dicsekedni a haverjainak, hogy ilyet is látott, nem csak leölt vadakat és háziállatokat, mint a többiek. Apja határozott lépteit követve a hosszú folyosón most mégis azon tűnődött, megéri-e a nyereség ezt a heves szívdobogást és izzadást, ami máris a hátára tapasztja az ingét.
Az apja alig törődött vele, valójában semennyire, mióta kiszálltak a bérkocsiból, dr. Hilliarddal, a kirendelt szakértővel beszélgetett. Szása fél füllel elkapta, hogy együtt kezdték a praxist jó harmincöt évvel ezelőtt, rég nem találkoztak.
– Emlékszel, az öreg John Bigre? Már ha valóban ez volt a neve – nevetett fel éles hangon Hilliard, a gázlámpákkal gyéren megvilágított, üres folyosó kísértetiesen verte vissza a hangját.
Megálltak egy széles vasajtó előtt, Hilliard jobb kezét az ajtó kilincsére helyezte.
– Az öreg csavargó Bigre gondolsz, aki a fagyott lábával küszködött? – kérdezte Krilov. Szása ismerte az apját, az udvarias hangját vette elő, ami kissé magasabb és nyájasabb volt annál, amit otthon használt. A kórboncnok szívességet tett nekik, hogy engedte, részt vegyenek a vizsgálaton.
Szása nem figyelt Hilliard doktor válaszára, rossz érzésekkel telve meredt a vasajtóra mögötte. Mint valami rémregény díszlete, olyan, sötétszürke, a pattogzó festék alatt vörös. Hilliard majd benyit, és a képregényekből ismert borzalmak csarnoka tárul fel előttük, táncoló csontvázakkal, véres fogú, nyáladzó szörnyekkel.
Hilliard lenyomta a kilincset, széles mozdulattal kitárta az ajtót, és belépett. Krilov követte, és a felnőttek után beoldalgott Szása is.
Nagyjából az otthoni osztálytermének megfelelő nagyságú, jól megvilágított helyiség tárult elé, de nem tudott alaposabban körülnézni, mert egyből észrevette a terem közepére helyezett, kiterített női holttestet, és percekig képtelen volt elszakítani róla a tekintetét. Életében először látott halottat, de tévedhetetlenül felismerte, hogy a nő rég bevégezte, pedig akkor még végig sem nézett rajta, nem látta összeszaggatott, véres ruháját, sebeit, testén a hullafoltokat, csak az arcát, kihegyesedő orrát, kissé megnyílt száját és meredt szemét.
Szása gyomra önálló életre kelt, előbb a magasba ugrott, majd ijesztő határozottsággal lefelé zuhant. Mindjárt okádni fogok, nyögött, érezte, haja tövében megjelennek az első izzadtságcseppek, és fémes ízű nyál önti el a száját.
Az apja a terem túlsó felében állt, a bonsegédet üdvözölte kézfogással, de most hátranézet. Átható pillantást vetett rá, és intett, hogy jöjjön közelebb.
Szásának ahhoz, hogy az apja parancsát teljesíthesse, el kellett haladnia a holtest lába mellett. Rövid megfontolást követően nem az egyenes utat választotta, hanem a fal közelében maradt, és nagy ívben megkerülte a testet, hogy az apja mellett legyökerezve, a borzalomnak immár háttal, könnyebben lélegezzen.
A három felnőtt egy asztal mellett beszélgetett, a fémasztalon nyomtatott papírlapok, írószerszámok hevertek. Vagyis pontosabban egy darab nyomtatott, hivatalos irat, kötegnyi tiszta papír, két toll, és egy itatós.
– Szása vezetheti a jegyzőkönyvet – javasolta Krilov, és megszorította Szása felkarját, aki ugyan szégyellte magát, hogy bátorításra szorul, de azért örült neki, hogy az apja megérti kezdeti viszolygását. Az ő kedvéért is jött, mert tudta, a család nem bánná, ha orvosnak állna. Egyedül Szása mutatott némi vonzalmat az orvosi hivatás iránt, ahogy a hajómodellezés, és a növénynemesítés iránt is. Míg a legidősebb bátyja, Iván gyerekkorától tudta, hogy építész lesz, Charles szívesen időzött a nagyapjuk vidéki birtokán vetés és aratás idején, Szása tizenhét évesen még szabadon csapongott a különböző, és egymástól merőben eltérő kedvtelések és foglalatosságok között.
Dr. Hilliard felületes pillantást vetett rá, és beleegyezőn bólintott. Szása örült a feladatnak, hogy apja biztosítja számára a kellő távolságot a testtől, kihúzta az asztal alól a kényelmetlen faszéket, és megkönnyebbülten rárogyott.
Krilov a nyomtatott iratra bökött.
– Ezzel kezdünk – magyarázta. – Értelemszerűen kitöltöd a felső sorokat – mutatta az ujjával, hol. – Doktor Hilliard diktálja, amit le kell írnod, ha betelt a lap, a hátoldalán folytatod. Minden új papírlapra fel kell vezetni a fejlécet, és a számát.
Szása bólintott, hogy érti.
Hilliard örömtelin dörzsölte a kezét.
– Lássunk munkához! – kiáltotta, a holttesthez lépett, és szinte ugyanabban a pillanatban diktálni kezdett. Gyorsan és feszes tempóban, az évtizedek gyakorlatával, szünetet, gondolkozási időt alig tartva.
– Néhai Mrs. Emeline Everet, született Emeline Prestings. A boncolást vezeti doktor Peter Hilliard, ezerkilencszáztizenegy május huszonkilencedikén, a Törvényszéki Orvostani Intézet központi bonctermében – hadarta egyszuszra. – A holtest azonosítva ezerkilencszáztizenegy május huszonnyolcadikán a testvérhúg, Mrs. Richardson. által. Születési helye Renton városa, Washington állam. – Hilliard egy szusszanásnyit megakadt, felfüggesztette a holtest körüli sétát, és Szására nézett. – Persze a néhai Mrs. Everet születési helye, nehogy a húga neve mellé írd, fiam, hanem egyel lejjebb, a kettőspont után, oda, hogy születési idő, hely, és a többi – szúrta közbe, majd töretlen hévvel folytatta. – Ideje, ezernyolcszázhetvenkilenc március négy.
Szása tolla sercegve szaladt a papíron, felnézni sem maradt ideje. Szerencsére Hilliard jól ismerte a kitöltendő nyomtatványt, a kérdések sorrendjének megfelelően diktált, Szásának nem kellett keresgélnie, hová mit írjon, de még így is vészesen közel állt hozzá, hogy lemaradjon és elakadjon, majd kénytelen legyen visszakérdezni.
– A halál beálltának feltételezett időpontja a tanúvallomások alapján ezerkilencszáztizenegy május huszonnyolcadika, hajnali három óra. Ok; szúrt seb a szívtájékon.
Hilliard néhai Mrs. Everet teste fölé hajolt, és hümmögött. – Ez persze kérdéses. Ne írd fiam! – dörrent rá Szására, aki a pillanatnyi szünetet arra használta, hogy kiforduljon a széken, és végre ő is megnézze a holttestet. Mert az rendben, hogy először megrázta egy halott nő látvány, de nem azért jött, hogy íródeákot játsszon. – Hilliard visszafordult a testhez. – Meglátjuk, meglátjuk. – Kurtán fölnevetett. – Ezért vagyunk itt ugyebár.
A szállodából ide vezető, mintegy negyedórás kocsiúton Szása megtudta az apjától, hogy Hilliard az eltelt tizenöt évben, mióta a törvényszéken dolgozik számtalan hasonló vizsgálatot végzett, bízhatnak a szakértelmében, de mindig is hiú ember volt, most bizonyára lelkesíti majd régi ismerősének megjelenése a bonctermében.
– Folytassuk, hát, folytassuk! – ösztökélte magát Hilliard, és nekilátott a holttest öltözékének átvizsgálásához.
Mintegy háromnegyed órán keresztül tartott Mrs. Everet felső és alsószoknyájának, ingvállának, fűzőjének, harisnyájának és cipőjének aprólékos és alapos szemrevételezése, a ruhadarabokon található szakadások, metszések, anyaghiányok és szennyeződések részletes, hüvelykben kifejezett méretére és pontos elhelyezkedésre kitérően.
Szása csak írt, írt, egymás után rótta a sorokat, hogy a felsőruhán tépett szakadás látható, a szoknya aljától számítva körülbelül tizenöt hüvelyk hosszúságban, ezenkívül négy, feltehetően késsel létrehozott szúrt seb, köröttük enyhe vörösesbarna elszíneződéssel, mely vérzéses beivódásnak tűnik, és így tovább másfél oldalon keresztül. A nyomtatvány hátoldala rég betelt, megfejelt még két tiszta papírt, és a másodiknak is a felénél tartott, mire a ruhákkal végeztek. Megdöbbent a szúrások számától, és azon igyekezete mellett, hogy mindent papírra vessen, egyre növekedett benne a döbbenet, hogy valaki véghez vitte mindezt, megölte, és meggyötörte ezt a szép, fiatal nőt. És a meggyőződés is szárba szökött benne, hogy milyen elvakult ötlet Kendallnak tulajdonítani a gaztettet. Mariann annál jobb emberismerő, hogy egy szörnyetegbe szeressen bele, és nekik mindannyiuknak is több eszük van annál, hogy hitelt adjanak a gyanúsításnak, hisz tagadhatatlan, az apjuk is rokonszenvvel tekint Kendallra, noha igyekszik közömbös és szigorú maradni.
– Harminc-harmincöt éves, fehér nő holtteste – skandálta Hilliard, és Szása meglepetten kapta hátra a fejét. Végeztek a ruhákkal?
Az asszony élettelen teste pőrére vetkőztetve feküdt az asztalon, bőre viaszos volt, hol sárgásfehér, hol barnás-rózsaszínen foltos, hajdan ruganyos izmai petyhüdten adták meg magukat az enyészetnek. Szása tekintete zavartan rebbent tovább a fakóbarna mellbimbókról a furcsa, karomtartásba merevedett kezekre, majd elfordulva a tetemtől visszatért figyelme az íráshoz.
– Közepesen táplált, átlagos fejlettségű – folytatta Hilliard, aztán egészen más, közvetlen hangon szólalt meg. Szása az eltelt másfél órában kiismerte annyira, hogy tudja, egy időre leteheti a tollat.
– Te nem találsz semmi különöset rajta, James? – kérdezte Krilovtól.
Krilov ellökte magát a faltól, és közelebb sétált a holttesthez. Szása érdeklődve nézte az apja arcát, és megnyugvással állapította meg, hogy korántsem hagyja közömbösen a látvány. Noha igyekezett palástolni, talán Hilliard előtt, Szása ismerte annyira, hogy lássa rajta a megindultságot, az undort és a haragot.
– Nos? Vélemény? –Hilliard valósággal röpdösött a szakértő boncolóorvos szerepében, és hangjába némi kérkedés csendült.
Krilov végignézett a nőn.
– Túl sok szúrás és túl kevés vér – mondta lassan, elgondolkozva. Szása szívverése felgyorsult. Végre valami, az apja észrevett egy furcsaságot, ami megmentheti Kendallt és vele persze a féleszű nővérét. A testvérei nem jeleskedtek a párválasztásban. Iván bátyja elszerette más ember állapotos feleségét, Szása még a gondolatot is elég bizarrnak tartotta, olyan nővel bújni ágyba, akiben egy másik férfi gyereke mozog. Natasa vénlány, Charles meg sose talál olyan nőt, aki elviseli a rigolyáit. Most meg Mariann, akiről azt hitte, kettőig se tud számolni, nem érdekli más, csak a hímzések, a lovaglás, meg a ruhák, kinéz magának egy zűrös pasit. – Fordítsuk meg, nyúlt Krilov a nő válla alá.
A boncsegéd közelebb lépett, és a holttest lábát megragadva segített a hasára fordítani a testet.
– Ez az! – rikkantott Hilliard. A nő kibontott sűrű haját marokra fogva megemelte, és orrát csaknem beleverve a test tarkójába, közelebb hajolt. – Ez az. Ez az – ismételgette, majd továbbra is megtartva görnyedt tartását, Szására nézett.
– Gyere csak ide fiam – mondta nagylelkűen.
Szása felpattant a székről, és két lépéssel átszelte az asztal és a holttest közti távolságot.
– Nézd, ezt! Ezt az erősen elszíneződött területet közvetlenül az első nyakcsigolya fölött – Hilliard, lassan körözött mutató ujjával a nő tarkóján ott, ahol a haja véget ért. – Fejbe ütötték valami tompa tárggyal, ahogy a rendőrök fogalmazni szoktak – magyarázta Hilliard a mellette posztoló fiúnak, akinek eszébe sem jutott közelebb hajolni, még erősebben beszívni a holtest felmelegedéséve egyenes arányban növekvő édeskést bűzt. – Betörték a fejét, de nem ölték meg rögtön. Nézd az elszíneződést. Még legalább fél óráig élt, noha valószínűleg nem nyerte vissza az eszméletét.
– Az ütéstől halt meg, nem a késszúrásoktól? – köszörülte meg a torkát Szása. Mióta belépett a boncterembe, hallgatott, ezért a hangja rekedtté vált. – Vagyis nem igaz, hogy Kendall leszúrta?
– Ohó, fiatalember. Suszter maradjon a kaptafánál. Nem a mi dolgunk megmondani, ki mit tett, vagy nem tett. Azt állítom, a koponyaalapi törés minden bizonnyal elvitte volna. A késszúrások jóval később, a halál beállta után érték. A szövettani vizsgálatok és az agy boncolása valószínűsíti, vagy kizárja a feltételezést.
– Azt mondták, megerőszakolta – bukott ki Szásából a megjegyzés, mert serdülő fantáziáját az erőszak legalább oly mértékben borzolta, mint a gyilkosság.
Hilliard felnyerített, olyan képtelenségnek vélte a feltételezést.
– Eddig semmilyen erőszakra utaló jegyet nem találtunk. Se zúzódásokat a nemi szervek környékén, se megragadás nyomokat. Ráadásul egyetlen árva, pici sperma foltocskát se a ruháján.
– Hogy mit – értetlenkedett Szása, aki ismerte a szót, és valljuk be, az említett foltokkal is volt szerencséje találkozni fülledt éjszakákat követően a lepedőjén, de nem értette, hogyan keletkeznének a nyomok a nővel való együttlét során. Elvégre a női test épp arra szolgál, hogy benne tűnjön el az anyag. – A nőben van, nem?
Krilov elmosolyodott, megkerülte a boncasztalt, és átkarolta Szása vállát.
– Nem is alkalmatlankodunk itt tovább Peter, már épp elég ideig feltartottunk. A legmesszebb menőkig hálás vagyok a segítségedért.
*
Kilenc óra is elmúlhatott, amikor Mariann felébredt, az ablakon keresztül az utcai gázlámpa világította meg a szobáját. Ruhástól dőlt le pihenni, és jócskán belealudt az estébe. A szája, mint két pergament tekercs, szárazon ragadt össze, fájt a feje a szomjúságtól és az éhségtől. Egész nap egy falatot nem evett. Vajon Taylornak adtak vacsorát és gyógyszert, vagy bezárták lázasan, éhesen. Az apjuk még délben elment, Charles a kisujját se mozdítaná a rabért, Szása meg túl kelekótya, hogy eszébe jusson, egy embernek szükségletei vannak.
Feltápászkodott az ágyból, és kivánszorgott a fürdőszobába, hogy hideg vízzel öntsön életet magába.
– Az arcát törölte, amikor a női hangot meghallotta. Ez ki?
– Kár, hogy nem beszéltünk.
Az apja válaszolt.
– Neked persze tetszik.
Mariann minden szót tisztán hallott, ami az apja szobájában elhangzott. Felkapta a fejét. A fürdőszoba szellőzője jobb megoldás híján a szomszéd szobába nyílott, ahol az apja kapott szállást. A sűrű szövésű vashálón keresztül látni bizonyára nem lehetett, nehéz is lenne, fenn a fal és a mennyezet takarásában, de a beszélgetés hallatszott.
– Helyes fiú– mondta a nő, és most már megismerte Mariann. Hát persze. Megérkezett az édesanyja, és most az apja szobájában beszélgetnek. Kezében a törölközővel mozdulatlanná merevedett, hogy a szomszédban észre ne vegyék a jelenlétét. Taylor a téma. Tudta. És az anyjának szimpatikus. Az örömtől elöntötte a pír az arcát. – Rád emlékeztet – folytatta az anyja, majd felnevetett. – Ugyanaz az eltökéltség, erő és fegyelem. Ráadásul majdnem olyan jóképű is, mint te voltál, amikor megismertelek.
Mariann gyomra ettől kissé megremegett. A szülei érzelemnyilvánításai feszélyezték.
– Sejtettem, hogy tetszeni fog neked. Sose hallgattál az eszedre.
– Mi bajod vele? – kérdezte az édesanyja.
– Attól eltekintve, hogy a nyakán a kötél?
– Épp azon vagy, hogy kihúzd a fejét belőle.
Mariann úgy érezte, a dobhártyája már szinte fáj a megerőltetéstől, hogy hallja a beszélgetést. Az apja ma délután ott volt Emeline boncolásán, amíg ő, mint egy bolond, csak aludt. Történt valami? Felfedeztek valami sorsdöntő bizonyítékot, ami megmenti Taylort?
– Talán – hallotta az apja hangját. – Talán sikerül. Remélem. Nem kívánom a halálát, hogy Mariann összetörve sirassa.
Csend támad, egy szék odébb mozdult, ruhasuhogást hallott. Az anyja nemrég érkezhetett, most bizonyára átöltözik.
– Azt se engedted, hogy elbúcsúzzanak. – mondta az anyja.
Elbúcsúzzanak? Sikoltott Mariannban a kérdés. Taylor elment? Hová? Mozdult volna, hogy kirohanva a szobából kérdőre vonja a szüleit, de az anyja hangja ismét megállította.
– Én csak néhány pillanatig láttam, amikor Szása átadta a serifnek, de jó kiállású fiatalember még így is, hogy olyan nyúzott, mint aki napok óta nem aludt és súlyosan sebesült.
Mariann feje lüktetett a sok kérdéstől. Taylort letartóztatták, és neki senki nem szólt? Ő biztosan nem engedte volna ezt megtörténni. Mégis mit gondol a családja? Nem ezért győzte le a félelmét, a jobb meggyőződését és indult el a vakvilágba, hogy segítsen a férfinak, hogy most az apja orvul minden igyekezetét fölöslegessé tegye. És Taylor? Hagyta magát a vágóhídra vonszolni, Hogy történt ez? mit mondtak neki? Nem is tiltakozott, nem is menekült? Ha összetűzésre került volna sor, biztosan felébred ő is, de minden csendben zajlott. Csendben és az ő háta mögött. Taylor beleegyezésével.
Ismét az apja szólalt meg.
– Én még Hilliardnál időztem, a serif korábban érkezett a megbeszéltnél, úgyhogy Szására maradt a dolog, de látod, ügyesen elintézte. Kendall lement vele a földszintre, és simán megadta magát.
– Mariann pedig semmiről nem tudott.
– Helyesebbnek láttam így.
– Felébred, és Kendall sehol. Ez elég kegyetlen.
Az anyja hangjából kiütköző részvéttől Mariann szíve csak még jobban összefacsarodott. elárulták, a családja és tulajdonképpen Taylor is, amikor engedett a nyomásnak. Nem ebben állapodtak meg. Harcolni akartak együtt, kifundálni valami megoldást. Erre egyetlen szó nélkül, lehajtott fejjel megadja magát. Pedig tudhatja, ő az utolsó leheletéig harcolt volna érte, de Taylor ezt nem tartotta fontosnak, vagy nem bízott benne, hogy lenne értelme. A törölközőt a szájára szorította, hogy a szomszédban meg ne hallják a nyöszörgését.
– Lehet, kegyetlenségnek nevezni – felelte az apja. – Vagy inkább józan észnek. Semmit nem tudunk erről az emberről, mit gondol, mit érez. Talán inkább az lett volna gyanús, ha váratlanul a szerelmes udvarló szerepében lép fel. Most, hogy világossá vált, milyen sokat nyerhet Mariannal. Mert eddig elég nyilvánvalóan nem közeledett a lányunkhoz. Nem hallottunk róla, hogy vonzódna Mariannhoz. Natasa szerint ez a szerelem leginkább Mariann fejében létezik, Kendall-lal semmilyen kapcsolata nem volt.
Mariann úgy érezte, kést szúrtak a szívébe, és most még jól meg is forgatják. Alig kapott levegőt, lekuporodva a fürdőszoba padlójára, összegörnyedt a fájdalomtól.
– Szerinted meg kellett volna kérnie Mariann kezét? Ezt kellett volna tennie? Hogy aztán te elutasíthasd, ahogy várható? – kérdezte némi éllel a hangjában az édesanyja.
– Nem tudom. Minimum ennyit. Szása szerint tiltakozás nélkül követte őt a földszintre és megadta magát a serifnek.
Hosszúra nyúlt a csönd a szomszédban, evőeszköz csörgött, az édesanyja valószínűleg evett valamit. Mariann érezte a csempe hidegét a teste alatt, a keménységét, a fejét öklöző fájdalom csapásait, és a gondolatait valami olyan végtelen reménytelenség töltötte ki, ami megakadályozta, hogy felálljon, átmenjen a szomszéd szobába, üdvözölje az anyját. Hogy egyáltalán beszéljen. Hogy egyáltalán éljen.
– Szerinted nem is szereti? – hallotta az anyja hangját, noha nem akarta tovább figyelni ezt a beszélgetést, de maradt mozdulatlan a földön, összekuporodva. Kénytelen volt hallgatni a szüleit, ahogy közömbösen róla tárgyalnak. Valamiről, ami neki mindent jelent, másoknak, a szüleinek, és úgy látszik Taylornak is, valójában alig valamit.
– Nem tudom, szereti-e, de megvallom, nem is érdekel. Az első lépés, és tulajdonképpen az egyetlen fontos, hogy ne lógassák föl. A többivel ráérünk később foglalkozni.