Adrien összezavarodva figyelte, ahogy a mellette lévő Marinette teljesen magába zuhan. A vállai megereszkedtek, ahogy kifújta a levegőt és a szemei (mindig ennyire kékek voltak?) teljesen megteltek könnyekkel.
– Két nap? – suttogta elhaló hangon, kerülve a másik tekintetét. –Mit csináljunk addig? – próbált a két nap alatt felvetődő kényes dolgokra utalni.
A fiú a feltörő idegességét visszanyelte, majd előhalászta a mobiltelefonját a zsebéből.
– Egy pillanat. Megkérdezem Nathalie-t tud- e valamit tenni az ügy érdekében.
Bepötyögött gyorsan egy üzenetet a helyzetüket magyarázandó, majd mélyet sóhajtott és mentegetőzve pillantott a zaklatott barátjára.
– Figyu, én tudom, hogy ez a szitu neked baromi kellemetlen, és nem várom el, hogy örülj ha mégis két napot kell így eltöltened velem. – Marinette ezalatt látványosan sápadni kezdett, de a fiú félreértette az okát. – De biztos vagyok benne, hogy kitalálunk valamit, hogy a lehető legkevesebb kellemetlenséget okozzam neked.
A lány arca lángba borult. Szerette volna a kezeit az arca elé kapni, ahogy általában, de ezzel akaratlanul is megrántotta a lánc másik végén lévő kezet, amitől még inkább zavarban érezte magát.
– Ho-honnan a f-fenéből szeded ezt? Nagyon is szeretek veled lenni! – sikkantotta a kelleténél gyorsabban reagálva a dolgokra. Adrien meglepetten bámult rá az őszinte kirohanás miatt.
– Biztos? Csak mert ez az egész bilincs dolog úgy tűnt, hogy nagyon felzaklatott téged. A magam részéről én nagyon élveztem az egész látogatást.
A kedves mosolyára végül Marinette is feloldódott és végre képes volt a szemébe nézni.
– Ah. Igazad van. Sajnálom, hogy úgy elvesztettem a fejem. Hajlamos vagyok túlreagálni dolgokat, ha rám tör a szorongás.
Abban a másodpercben megrezzent Adrien telefonja, aki a hívó fél láttán kistányérnyira kerekedett szemeket meresztett a kijelzőre. Úgy vélem most rajta volt a sor a szorongás terén.
– Ah...ez az apám, muszáj felvennem – amint ujjával megérintette a zöld gombot, a közelben állók már hallották is Gabriel Agreste szigorú baritonját felzendülni.
– Mostanra már itthon kellene lenned. Hol kószálsz? És mi ez a zagyvaság, hogy odabilincseltek valami lányhoz?
A fiú óvatosan oldalra sandított, remélve, hogy apja nyers szavai nem ütötték szíven a barátját. Sajnálkozva tátogta neki, hogy „bocsi", majd megköszörülte a torkát.
– Mint azt megírtam Natalienak, volt egy szerencsétlen esetünk egy műtárggyal, emiatt kedd reggelig egymáshoz vagyunk láncolva. Akkorra tudta beszorítani a specialista az ügyünk megoldását.
A vonal másik felén az idősebb Agreste artikulálatlan morgást hallatott.
– Mennyire kellemetlen – sóhajtotta. – Természetesen ki kell hagynod a vívás edzéseket, de a holnapi fotózásodat már nem tudjuk áthelyezni. Kénytelenek leszünk ezzel a kis ... problémával nekifutni a munkának. Utasítom Nathaliet, hogy keressen valakit, aki esetleg hamarább elvállalja a karperecet. Mi a terved ezidő alatt?
Adrien várakozóan pillantott Marinette-re, aki végül megadóan sóhajtotta el magát.
– Esetleg aludjunk felváltva egymásnál – javasolta, majd gyorsan hozzátette. – Mehetnénk először hozzánk? Nekem is meg kell magyaráznom ezt a felfordulást a szüleimnek. Holnap meg mehetünk hozzátok.
– Használható ötletnek hangzik Miss...
– Marinette – mutatta be gyorsan Adrien. – Már találkoztatok, hisz megnyerte néhány iskolai tervező versenyed.
– Ó igen. Nos maradj elérhető, hogy Nathalie bármikor hívhasson, ha előbb sikerülne megoldania ezt a ... helyzetet, mint azok a múzeumi bugrisok. Remélem tisztában vagy vele, hogy nem vagyok elragadtatva ettől a kellemetlenségtől.
Adrien, aki már-már elkönyvelte az apján aratott győzelmet, összerezzent a neve hallatán.
– Őszintén sajnálom a bonyodalmat, amit okoztam – kezdett volna mentegetőzni, de a vonal megszakadt.
– Wow... ez aztán – hápogta a lány Adrienre meredve. Nem is talált szavakat az előtte lejátszódó jelenetre.
– Hagyd rá – vonta meg a vállát és elmosolyodott. – Kimért és hideg szokott lenni.
A lány megértően bólintott, közben próbálta visszanyelni keserű gondolatait az ilyen szülővel kapcsolatban. Adriennek napi szinten ezen kellett átesnie? Volt egyáltalán bárki ennek a fiúnak az életében, aki egy fikarcnyi melegséggel fordult volna hozzá?
Elkeserítő gondolatainak Nadja vetett véget, hogy felmarkolja a lányát. Az esetet hallva nem győzött bocsánatot kérni az egymás fogságába esett pártól Manon nevében is. Nem győzték biztosítani őt arról, hogy senkinek nem esett baja és, hogy egyikük sem haragszik rájuk a „kis baleset" miatt. A nő távozása után Adrien és Marinette úgy döntöttek, hogy ideje megejteni a Dupain-Cheng pékség kellemetlennek ígérkező látogatását.
Marinette idegei pattanásig feszültek már attól is, hogy egymás mellett sétáltak az utcán. Mint az néhány lépés után kiderült a lakosság nincsen felkészülve az egymáshoz bilincselt tinédzserek látványára, így árgus szemekkel követték mozdulataikat. Nyilvánvaló volt, hogy egy kéz a kézben sétáló párocska nem kelt akkora feltűnést, így hamarost orvosolták a helyzetet Marinette nem kis kétségbeesésére. Az út hátralévő részében emberfeletti képességekkel kellett az agyát arra kényszerítenie, hogy a beszélgetésre koncentráljon, ne pedig a kezét gyengéden, de határozottan körbeölelő melegségre. Hányszor álmodta meg ezt a jelenetet? Leszámítva azt az apróságot, hogy álmaiban önszántából fogta a kezét, nem azért, mert a kényelmi pozíció így hozta.
Adrien átszellemülten beszélgetett mindenféléről és mégis semmi fontosról, így neki csak udvariasan hallgatnia, esetenként bólogatnia vagy hümmögnie kellett válaszul. Egészen addig a pillanatig, amíg el nem hangzott egy bizonyos mondat.
– Szóval ez az első alkalom, hogy egy barátomnál aludhatok – mosolygott rá valami nagyon szívdöglesztően. – Kellene tudnom valamiről, mielőtt túlesünk rajta?
Marinette megtorpant, ezzel a mozdulattal rántva egyet az összeláncolt kezükön.
– Ezt úgy érted, még soha nem voltál ottalvós bulin? – A válasz vérszegény fejrázás volt a szőke részéről.
– Még nem voltak olyan közeli barátaim, szóval minden amit a pizsamapartikról tudok azt közhelyes amcsi filmekben láttam – zavartan megköszörülte a torkát és gyorsan helyesbített. – Úgy értem nincs ellenemre a hajfonás, vagy a köröm lakkozás, de nincs hozzá kézügyességem.
Marinette-et elfogta ugyanaz a gyalázatos érzés, amitől a hideg és kimért beszélgetés alatt borsódzott a háta. Hihetetlen, hogy ennek a fiúnak nem volt semmi gyerekkora.
– Ez...ez elfogadhatatlan – hápogta levegő után kapkodva. – Ezt azonnal orvosolnunk kell!
– Nos, akkor tanítson meg, hogyan kell rendesen pizsi-partizni asszonyom!– nevetett fel Adrien tettetett rémülettel a hangjában.
Abban a pillanatban érték el a pékség ajtaját, ahol Marinette egy pillanatra megtorpant a küszöbön, és mély levegőt vett.
– Szóval az a helyzet, hogy fiúk és lányok nem szoktak közösen ottalvást szervezni, mert az nem helyénvaló. Emiatt az apukám nem lesz lenyűgözve a dologtól, de ne aggódj miatta, mert valójában ő egy nagy ölelni való plüssmackó.
A szőke elraktározta az információt és bólintott. Marinette ekkor látványosan kihúzta magát , és benyitott az ajtón. A túloldalon az édesanyja boldogan felsikkantott a meglepetéstől.
– Marinette! Adrien! Micsoda öröm! Maradj itt vacsorára kedvesem! Az olyan tinédzsernek, mint te sokat kell ennie, hogy megbirkózzon a növekedési ugrásokkal, és szeretném ha megkóstolnád, amit ma készítettem. Azért jöttél , hogy videojátékozza...a- azok bilincsek?
Marinette megrezzent, majd mindkét kezét felemelte egy örömtelen mosollyal a szája szegletében.
– Nos...Manon játszadozott a múzeumban egy értékes műtárggyal? Ééés az alkalmazottak nem tudták leszedni?
A két fiatal porig alázva állt és hallgatta végig, ahogy Marinette anyukájából kirobban a nevetés.
– Ó Marinette! Ilyen dolgok is csak veled történhetnek meg – sípolta két nevetőroham között, levegőért kapkodva, buzgón törölgetve könnybe lábadó szemeit. – Tom! Gyere, ezt nézd meg! Miféle kulimászba keveredett már megint a kislányunk.
Az impozáns férfi arcán széles vigyorral jutalmazta az azonnal kiszúrt kelléket.
– Tudod fiam, ha ennyire tetszik a mi aranyos kislányunk, elég ha elkéred tőlünk, nem kell azonnal magadhoz láncolni.
– APA! – sikoltott föl Marinette tűzoltókocsit is megszégyenítő arcszínnel.
Adrien úgy érezte, hogy ropogósra sült az arcán a felső hámréteg, így arra a gondolatra jutott, hogy a színe a lányéhoz árnyalatra megegyezőn passzolhat. Biztatóan nyúlt a kezéért s ujjait nyugtatóan kulcsolta az övéire. Ez a gesztus nem kerülte el a szülők figyelmét. Szerencséjükre azonban végeztek az ugratással, és Sabine felküldte őket az emeletre, hogy megnézzék elkészült e már a vacsora.
Miután szerencsésen elrejtőztek a biztonságot nyújtó lakás falai között, Marinette a homlokát a falnak támasztotta. Vállai remegtek az elfojtott érzelmektől, ami társából aggódó pillantásokat váltott ki.
– Hé, jól vagy? – kérdezte óvatosan.
Ez volt az a pillanat, amikor a fekete-hajúnál elpattant a cérna. Úgy robbant ki belőle a nevetés, hogy a bordái is belesajdultak.
– Ez... ez... ez... annyira nevetséges... – csuklotta két feltörő kacagás között.
Adrien egy pillanatra eltátotta a száját, nem tudott mit hozzáfűzni. Igazat adott neki. A helyzet valóban abszurd és röhejes volt, így becsatlakozott a szórakozásba. Apja feszes és drámai reakciója a dologgal kapcsolatban szinte egész idő alatt fojtogatta. Marinette szüleinek a könnyedsége azonban úgy csapta arcon, mint egy adag friss levegő egy zárt és oxigénmentes szobában. Sokkal mókásabb volt ebben az új színben szemlélni a dolgokat.
Végülis úgy gondolta, hogy ha képes heti szinten akumákat legyőzni, akkor mit neki két nap egy kedves osztálytá...
– Az meg honnan a fenéből van? – szakította félbe a merengését Marinette.
Kóborló gondolataiból átvándorolt a főzés világába és illedelmesen hallgatta, ahogy a lány elmagyarázza neki, honnan tudni, hogy a rizs megfelelően megfőtt-e. Rávilágított, hogy működik a rizsfőző és a „lassú főzőedény".
– Anyám szereti ezeket – magyarázta. – Lehetővé teszi, hogy egyszerre főzzön biztonságosan vacsorát, és segítsen a papának a földszinten.
Tom és Sabine hamarosan csatlakoztak hozzájuk és mindannyian örömmel telve ültek le az asztalhoz. Az egész vacsora kényelmes beszélgetéssel telt el. Adrien és Tom pajkosan dobálóztak a szóviccekkel, míg Marinette bosszúsan játszott az étellel. A szőke azonban észrevette, hogy alig eszik valamit.
– Minden rendben van? – kérdezte aggódva. A reakció egy meglepett összerezzenés volt, ami jelezte a lány gondolatainak visszahuppanását a földre.
– Oh! Igen, miért?
– Alig nyúltál a tányérodhoz – válaszolta a szőke kérdően felvont szemöldökkel.
Marinette arca megrándult és mélyen elvörösödött.
– Nem tudom használni a pálcikát.
– Miket beszélsz Édes Muffinom! – nevetett föl Tom. – Hiszen óvodás korod óta tudod használni.
A lány arca erősebb pirosra váltott, már-már felforrt az agyvize, amiért Adrien mélyen megsajnálta őt. Jobb kezét magasba emelte, amit a fiú balja követett árnyékként.
– A„jó" kezemmel – nyomatékosította a szót, hogy mindenkinek érthető legyen mire gondol ez alatt. – Amennyire csak lehet kétkezesnek vallom magam, de a hülye pálcikák nem akarnak együttműködni velem – biggyesztette le az ajkát olyan imádnivalóan, hogy Adriennek mosolyognia kellett rajta.
– Szeretnéd, hogy segítsek? Annyira természetesnek vettem, hogy én tudom használni a jó kezem.
Marinette őszintén nem gondolta volna, hogy a vörösnek van még és még vörösebb árnyalata, de most kénytelen volt magán érezni az egyre rőtülő színskálát. Sípolva temette arcát a szabad kezébe. Ez volt az a pillanat, amikor Tom nem akarta tovább kínozni a sarját, és látványosan próbálkozott (sikertelenül) visszatartani a nevetését, miközben egy villát csúsztatott oda neki.
Amikor Marinette végre sikeresen befejezte az evést, és Adrien is elégedetten nézett körbe, a lány megkísérelt egy alattomos vigyort lőni a másik felé.
– Kezdő az ottalvásban és nevetséges diéták között tengődik. Fogadjunk életedben nem készítettél pattogatott kukoricát.
Adrienen volt a pirulás sora.
– Nyertél– ismerte el vonakodva. – Elárulom, egyáltalán nem próbáltam még.
Megpróbálva figyelmen kívül hagyni Adrient, Marinette nagyon lefoglalta magát azzal, hogy komoly buzdító beszédet tartson magának a fejében.
Ha a következő két napot az élete szerelme közvetlen közelében fogja tölteni, a lehető legtöbbet kell kihoznia belőle, vagy ne legyen a neve Katica.
„Gyerünk Marinette – noszogatta magát belsőleg. – Szuperhős vagy, megtudod csinálni. Képzeld, hogy Macskával vagy! Mellette sosem jössz zavarba."
Előhozott egy csomag száraz kukoricát és olajat a kamrából, közben érezte, hogy a bátorítás lassan hatni kezd.
– Oké! Az első lépés az olaj felhevítése a wokban.
A fiú elhomályosult szemekkel bámulta a mozdulatait.
– Szóval tényleg az alapoktól kezdjük.
Marinette felkuncogott majd gyengéden oldalba bökte a könyökével.
– Hát persze. Mégis mit vártál?
– Nincs semmi gond, tetszik ez így – felelte a szőke, miközben óvatosan a főzőlapra helyezte a serpenyőt. Utána csillogó szemmel fölnézett. – És most?
A lány mosolyogva néhány szem magot dobott az edénybe.
– Most megvárjuk, hogy kipattogjanak.
Kényelmes csend ereszkedett rájuk, amíg mindketten a folyamatot bámulták. Adrien tudat alatt a baljával automatikusan megkereste a lány kezét, és ujjait az övéibe fonta. Egyikük sem tette szóvá mert annak ellenére, hogy váratlan és furcsa reakció volt, ugyanakkor megnyugtató is.
Másodpercekkel később az a néhány szem, amit a serpenyőbe szórtak elkezdett szétpattanni, ami kiscsajos felsikkanásra késztette a lelkes szőkét.
– Pattognak! Pattognak! És most?
A lány mosolyogva félrehúzta a wokot a hőforrástól és egy marék magot szórt bele.
– Most várunk olyan fél percet, így a meleg egyenletesen eloszlik. Utána visszarakjuk és csak élvezzük a tűzijátékot.
Fél percet várnia Adriennek nehezebbnek bizonyult, mint bármi, amit azelőtt csinálnia kellett. Ugyanis abban a hosszú harminc másodpercben nem volt jobb dolga, mint a barátját bámulni.
„Most komolyan. Mindig ennyire hihetetlenül kék szemei voltak? Az ajkai ennyire rózsaszínűek és teltek voltak azelőtt is? Mindig ennyire csinos volt? Ilyen hihetetlenül ... csókolni való?
Hangos pukkanások sorozata térítette vissza a gondolatait a szentségtörő vizekről. Marinette egy szélesszájú tálba öntötte a kukoricát és félénk vigyort eresztett meg.
– Kész is vagyunk! Az első magadtól készített pop-cornod.
Az alany szórakozottan elmosolyodott. Amolyan fotósoknak fenntartott reflexszerűt villantott, nem a valódit, ugyanis még mindig a lány látványának a hatása alatt volt. Zseléként reszkető gyomorral nézte végig, ahogy sózza és vajazza a rágcsálnivalójukat. Felmerült benne, hogy a dietetikusa világgá szaladna az eltúlzott jelenet láttán.
A lépcsőn felvonulni már nem volt olyan nehéz feladat, mint amire számítottak. Egész ügyesen lépkedtek felfelé, majd át a csapóajtón anélkül, hogy egymásnak ütköztek, vagy akár egy szem értékes pop-corn is padlót fogott volna. Óvatosan leereszkedtek egymás mellé a kis rekamiéra és elégedetten mosolyogtak egymásra. Adrien ügyesen elhelyezte a maga szülte pop-cornnal teli tálat közéjük és még szélesebbre húzódott a szája.
– És most? – nevetett föl halkan. – Az a rész jön, amikor elkezdem fonni a hajad?
Marinette felsóhajtott, majd elgondolkodott a hallottakon. Végülis tényleg ez szokott történni.
– Általában pizsire váltunk. Utána Alya valóban buzerálni szokta a hajamat, de közben valami filmet nézünk, és ...
– Nagyszerű! Csináljuk! – kiáltott fel a fiú teljesen felpörögve. A lelkesedése valami imádni való volt, de valamiről teljesen megfeledkeztek.
– Mégis hogyan? – intett a kezükre, ami gátat vetett mindenféle vetkőzésnek.
– Ah, igazad van – csüggedt neki a szőke. Marinette fáradtan megdörzsölte a halántékát és nehéz sóhajt eresztett meg.
– Még semmi sincs veszve – morfondírozott magában. – Talán van megoldás. Ha kiszedem a varratokat a karodnál, elég ha holnap fércelek valamit. Van néhány majdnem kész darabom, ami talán passzol rád és egy póló összevarrása elég hamar megvan. Igen ,ez járható útnak tűnik.
Adrien csodálkozva hallgatta a barátja monológját, és szórakozottan figyelte, ahogy a fogaskerekek tovább kattognak, észre sem véve az ő aktív odafigyelését.
– Igazából sokkal jobb ötletnek tűnik, hogy varrjak néhány gombot az ujjára és akkor bármikor kényelmesen öltözködhetsz holnap is, meg...
– Mi lesz veled? – kérdezte kíváncsian.
A lány végre fölfigyelt, majd elpirult a másik élénk érdeklődésének hatására.
– Van néhány megkötős felsőm, amikkel trükközhetek, de a saját ruháimból nehezebben fogom kiszedni az öltéseket, ráadásul a gyengébbik kezemmel kell csinálnom. Majd film nézés közben letudom, nem nagy ügy.
– Csak mutasd, hogy kell, megcsinálom.
Egy beleegyezéssel és egy mentális buzdító beszéddel később Marinette Adrien mellett térdelve találta magát, fejében ugyanazt a mantrát visszhangoztatva.
„Rendben van. Csak képzeld, hogy Chat Noir. Nincs gáz amikor őt érinted meg, ugye? Nincs semmi különbség."
Adrien türelmes együttműködésével az ismerős fehér ing varratai pillanatok alatt kijöttek a szakértő kezek által. A fekete póló ugyanarra a sorsra jutott.
Marinette-et csak az tartotta vissza az eszméletvesztéstől amikor a szőke modell fölötte állva egyetlen farmerban és zokniban a kabátkája varrását bontogatta, hogy görcsösen a lassan haladó technikájára próbált összpontosítani. A fiú egész ügyesen és hatékonyan bontogatta a cérnát, de látványosan lassabb volt, mint gyakorlottabb társa.
Amikor a szőkeség eltávolította a lány pólóját, egy bocsánatkérő mosollyal vezette át a megbilincselt kezét előtte, egyúttal tartván a karjával a lány mellkasa elé tett pólót is. Mindketten céklavörösek voltak az előállt helyzet miatt. Végül az utolsó vágás után Adrien annyira visszahúzódott, amennyire csak a bilincsei engedték.
– Oké. Van valami, amivel eltakarhatjuk a szemeimet? Amíg te átöltözöl. É... én nem akarok lesni, de szeretném túlélni ha a szüleid véletlenül épp most nyitnának ránk.
„Jó! Képzeld, hogy ez csak a bolond macskád, semmi egyéb"
-Hát... van ott egy sál az asztalomon, ha eléred, mert én... - itt áramszünetet kapott az agya. Hirtelen nem tudta eldönteni mi a nevetségesebb. Leblokkolni olyan testfelületek láttán, amiket már több újságban is látott, vagy a pólóját szorosan maga eléfogni, mintha csak pajzs lenne közötte és az ő csodálatos, jóképű, kedves, imá... Oké, az éjjeli kihívás, hogy tartsa kordában a kószáló gondolatait.
Adrien egy kényelmetlen köhintéssel térítette magához a csapongó gondolataiból.
– Oké. Szemek bekötve. Most már biztonságban átöltözhetsz.
Az arca még mindig zavartól égett, így Marinette kénytelen volt a lehető leggyorsabban átvedleni, miközben kiemelt figyelmet fordított arra, hogy a hozzáláncolt kéz minden kósza mozdulatát nyomon kövesse. Végül szerencsésen sikerült távol tartania az intimebb testrészeitől az idegen kezet, és átvedlenie egy jóga nacira és egy rózsaszín megkötős nyári felsőre... ami újabb problémával szembesítette.
A harmadik sikertelen megkötési kísérlet után a lány lemondóan sóhajtva tartotta a melle előtt a felsőjét.
A barátja hangulatában beállt változást érzékelve, Adrien előzékenyen emelte föl a fejét.
– Minden rendben ott nálad? – válaszul halk nyögést kapott. A lány hagyta, hogy a pántok lazán a hátára essenek.
– Igen, csak nem tudom megkötni ezt a hülye pántot. A kezed holtsúlyként lifeg ide-oda és mindig rossz helyen van. Sosem látom, amit éppen csinálni akarok.
Adrien nem tudott megálljt parancsolni magának, hangosan felkuncogott. Ott volt a gyönge és törékeny kis Marinette, akit sokszor látott messziről, de igazából sosem ismerte őt. Az utóbbi időben úgy tűnt egészen megnyílt neki és a sok négyesben töltött időnek hála a szégyenlőssége is alább hagyott. Minél jobban megnyugodott, ő annál jobban kiismerte és meglátta benne azt a lányt, akit mindenki szeretett... és minél jobban megismerte, annál jobban emlékeztette őt valakire.
– Kinézhetek? Talán a holtsúly és én ki tudunk téged segíteni – tette félre előbbi gondolatait, hogy felajánlja a segítségét.
– Lődd le magad – ajánlotta a fekete-hajú az orra alól morogva olyan sértődöttséggel, hogy Adrien fölnevetett. Ugyanazzal a kötetlen és kedves nevetéssel, amivel két éve meglepte az esőben.
A lány figyelmen kívül hagyta a kellemes nyirkos érzést a tarkójánál, amíg a ruha pántjai megköttettek. Utána szélsebesen öntötte el a pír az egész arcát.
Most rajta volt a sor, hogy eltakarja a szemét.
Előtte egy gyors szemmérték után ellátta a barátját egy rózsaszín kocogós nadrággal ami rá még kicsit nagy volt, és egy sebtében átalakított pólóval.
Amíg a fiú öltözött, sikerült kicsit összeszednie magát a kendő takarásában.
„Egész jól megy. Csak folytasd. Képzeld, hogy Chat Noir. Nem Adrien, a két éve reménytelenül imádott szerelmed, hanem a te humorzsák szőrmók partnered.
– Oké! Most válassz egy kínzási módot – mosolyodott el Marinette, miután mindketten végeztek az átöltözéssel, és a kezébe nyomott három DVD-t.
– Van Csipkerózsika, Mulan vagy Aranyhaj. – Megdöbbenésére Adrien azonnal kiválasztotta az utóbbit egy széles vigyorral megtoldva.
– Hé, ezt szeretem! A dalok nagyszerűek és a történet is nagyon jó!
– Nos tehát egy éneklő szőke, szőke úrnak – felelte, mielőtt lefagyott és mélyen elpirult volna. Addig mantrázott, amíg egy pillanatra valóban elfelejtette, hogy melyik zöld szemű, szőkehajú áll is mellette pontosan, így nem véletlenül döbbent meg a pajkos választól. Marinette belső megsemmisülésére fittyet hányva a fiú hangos, szívből jövő nevetésben tört ki. A végén könnyező szemekkel kezdte nézni a mesét.
– Hát ez jó volt. Ezt nem vártam volna.
A nyitójelenet alatt visszasüppedtek a jelenbe. Marinette a félretett pop-cornért nyúlt és kettejük közé helyezte, miközben pislogás nélkül meredt a képernyőre, apró mosollyal az ajkán.
Ez volt az a pillanat, amikor a fiú érdekes észrevételt tett a barátjával kapcsolatban. Semmit nem tudott róla. A divathoz ugyan konyított egy kicsit a foglalkozásának betudhatóan, de egy valami nem hagyta nyugodni a lánnyal kapcsolatban.
– Um. Marinette? A copfjaiddal szoktál aludni? Nem kényelmetlenek?
A lány úgy nézett rá, mint egy szarvas a reflektorra. Plüssét pajzsként szorította magához.
– Én... én általában nem, de a jobb kezem használhatatlan, szóval... Úgy értem csak szeretném túlélni az estét.
Adrien kuncogott egyet, és kinyújtotta a kezét.
– Ugye megengeded?
Marinette eltátotta a száját, miközben értelmezte az elhangzottakat.
– Hogy mi?
– Azt mondtad, hogy macerálhatom a hajadat – mondta szelíden. – És utálnám, ha miattam egész éjjel kényelmetlenül éreznéd magad.
A lány vonakodva adta oda a hajkeféjét. A bilincs kényelmetlen rántása emlékeztette őt a helyzetükre.
Miközben Aranyhaj a háttérben az ő nagyon elfoglalt mindennapjairól énekelt, Adrien óvatosan kivette a szalagokat a lány hajából és emlékezve rá, hogy a kezük össze van láncolva, óvatosan kezdte fésülni a sötét tincseket, amik a lány hátára omlottak lágyan.
Mindketten szórakozottan figyelték az eseményt a képernyőn, miközben a beszélgetésük foszlányaira gondoltak.
Egy idő után Adrien letette a hajkefét.
– Miért nem viseled leengedve? Olyan gyönyörű – kérdezte halkan.
A lány iszonyatosan elvörösödött. „Csak Chat, kiscsaj, képzeld, hogy csak Chat. NEM ADRIEN" hadarta magában gyorsan.
– Mert folyton útban van, és ez sokkal praktikusabb – morogta, kerülve a fiú őszinte érdeklődő pillantását. Közben odahajolt a kukoricás tálhoz (hogy remélhetőleg csökkentse a mozdulattal a szobában vaskosan kavargó feszültséget).
Azonban Adriennek ugyanakkor, pont ugyanaz az ötlete támadt.
A fejük keményen összekoppant, és az ijedt visszahúzódástól mindketten egyensúly vesztve zuttyantak át a kis ülőalkalmatosság túloldalára. Marinette összekuszálódott végtagokkal találta magát a hátával a padlónak simulva. Adrien valahogy két oldalról fogta közre a térdeivel az ő csípőjét, jobb kezével pedig az ő fejét tartotta vissza a padlóra koppanástól. Összeláncolt kezeik a lány feje mellett pihentek, így Adrien a súlypontját a bal kezén összpontosította.
Így visszagondolva Adrien fejében a bocsánatkérésnek kellett volna megfogalmazódnia, kikerülni a kompromittáló pózból és gyorsan visszavonulnia. E helyett azonban a harangvirág-kék szemekbe bámult, rácsodálkozva az ő csodálatos, csendes osztálytársának a szépségére. Szórakozottan nyalta meg az ajkait, továbbra is elveszve Marinette tekintetében. A fejében listázta a barátjának az elbájoló tulajdonságait. Annyira kedves, állhatatos, kreatív, vicces, önzetlen, szép... – hajolt közelebb a kéklő szemekhez.
Ez a kényelmes pillanat volt az, amikor Aranyhaj és a banditák rázendítettek az „álmodozom" című dalra. A hangszórók rántották vissza a párocskát ama fa erezetes padlóra, amin éppen elhelyezkedtek oly varázslatosan.
Adrien lábai maguktól összegabalyodtak amikor óvatosan megpróbált fölállni és felsegíteni a lányt. Kétségbeesetten próbálta elfelejteni az előbbi idilli pillanatot és kihasználta a remek dal adta lehetőséget. Megragadta a két hamvas kezet és nevetségesen riszálni kezdte a csípőjét a zene ütemére.
– Gyere, táncolj velem!
Marinette a gondolataiból kiszakítva bámulta a pajkos, de félénk mosolyú barátját, majd kuncogva követte könnyed lépéseit.
A dal végén nevetve ereszkedtek vissza a helyükre, hogy némi lélegzethez jussanak. A pop-corn elfelejtve hevert a padlón. Gyorsan megállapodtak abban, hogy a további balesetek elkerülése végett a föld a legalkalmasabb hely a mese nézéshez, így elkerülik a hasonló zűrzavarokat is.
(Véletlenül sem amiatt, mert Marinette örömmel feküdt volna a karjaiban. Nem is amiatt, mert Adriennek kifejezetten tetszett az a meleg és finom érzés, ami a mellkasában verdesett, ez idő alatt. Ahogy a lányéban is.
Mire a duetthez érkeztek Adrien észrevette a barátja belassult mély levegőváltásait és félig leeresztett pilláit. Abban a pillanatban kifejezetten imádni valóan nézett ki, állapította meg magának a fiú.
A film végére Marinette elaludt a kellemes széles mellkason feküdve. Szabad karjával lazán ölelte át a fiú hátát. Adrien jobb keze lustán tekeredett a lány csípőjére, fejével támasztotta az övét, és az összebilincselt kezüket mi sem természetesebb pózban nyugtatták a fiú ölében.
Tőlük nem messze Marinette polcán valahol két alvó kwami bújt össze békésen.
♪♫♪♫♪♫
Sikerült végre meghoznom a második fejezetet.
huhh. volt hogy csak két mondatonként haladtam vele és már csaptam is le a laptop fedelét, de reméltem, hogy haladok vele.
és lám, kész :D
és a rajzok is aranyosak mint mindig.
A pop corn sütési metódust muszáj volt leellenőriznem :D Jelentem működik. Nem percre pontosan, és egy fedőt is oda kell készíteni, mert a kukorica hajlamos hatalmas örömujjongással kiugrálni a wokból.
Ja és olaj helyett vajat használtam. Nem estem hasra tőle - főleg mert beteges csipszmániákus vagyok és leszokóban voltam, amikor eldöntöttem veszek egy kuki pattogtató gépet... ha nem leszokok csak lecserélem kevésbé egészségtelenre, hátha beválik... nos imádom a gépemet... sima hőlégfúvó, de hatalmas tál kukikat tudok vele készíteni pillanatok alatt... a wokos dolog egyszer elment kipróbálás gyanánt, de sok macera, idő és a fele ki se pattog :D
:D