Valahol Angliában:
- Elküldtem Hannah-nak a meghívókat...
- Micsoda? – hűlt el Isabelle. – Hannahnak? Ajaj... - A néni lefehéredett, és az ajkába harapott.
Roxfortban:
- Még itt van – mondta Fred, kínosan vigyorogva. – Öm, Hannah...
- Küldjétek el! – visítottam magas hangon, miközben egyre lejjebb csúsztam a fiú ölében.
- Hát jó... hess! – George és Oliver kiterelte a baglyot az ablakon, mire az éles vijjogással el akarta őket kapni. Nem sikerült, a fiúk gyorsabbak voltak és rácsapták az ablakot.
- Ah – egyenesedtem fel. – Láttátok, milyen őrült egy madár ez? – Hihetetlen- döbbenten néztek rám mind a hárman, ráadásul Fred feje bíborszínűre váltott. - Mi az? - fordultam felé. - Te is félsz a baglyoktól? - Az ajkamra haraptam, de már késő volt: elárultam félve őrzött titkomat.
- Ez csak egy bagoly, Hannah... - mondta George, mintha nem is hallott volna semmit. Bennem pedig a vészcsengő megszólalt: ezt még jó párszor meg fogom kapni.
- Vagy nem tőled kaptam Bagoly urat? – Fred felvont szemöldökkel nézett rám.
- Bagoly urat? - Miről beszélt Fred? Nem értettem hogyan és miért küldenék neki egy férfit, akit ráadásul Mr. Bagolynak hívnak. Aztán leesett...
- Dehogynem tőlem! De hát az egy cuki, pici bagoly... - mondtam hitetlenkedve. – Ez meg egy batár nagy bagoly, csesszétek meg! – Felálltam, hogy otthagyom őket.
- Ne aggódj – fogta meg Fred a kezemet. Az érintése puha és meleg volt. A szeme pedig cinkosan csillogott. Nem tudtam otthagyni őt. – De nem nézed meg a csomagot?
- Dehogynem! - puffogtam még mindig, és durcásan ültem a szőnyegre.
Sok dolgot találtam a csomagban, egy tucatnyi borítékot, amit gyorsan elsüllyesztettem a zsebembe - hallani se akartam arról, amit tartalmaztak.
Volt benne két levél is, amit viszont nem tudtam a tűzbe vetni.
Az egyik levél anyától érkezett, amelyben aggódik értem, és közli: eszembe ne jusson azzal védekezni, hogy csak mugliszületésűeket támad meg a lény, de ha még egyszer lecsap, haza kell mennem, de a minimum, hogy nagynénémhez kell költöznöm év végéig.
Utóiratként pedig hozzátette: ha nem megyek kérésre, akkor nemcsak néhány hétre kell búcsút mondanom Roxfortnak és Angliának, hanem örökre.
- "Megnyugtathatlak, Édes Lányom, hogy mivel Anabelle is az Ilvermorny tanulója, és Jack egykori legjobb barátja oktatja a Varázslattant, sima liba lesz bekerülnöd." - Az orrom alatt motyogtam az utóiratot, még nem is sejtve semmit arról az érzésről, amikor ez a mondat fenyegetésből valósággá válhatott volna.
Dühösen gyűrtem össze a levelet, és a kandalló felé hajítottam, viszont mikor legközelebb felnéztem, már Frednél volt.
Izzytől jött a másik levél, attól reméltem megnyugvást, és azt, hogy értelmet csiszolt az anyám fejébe. Sajnos ezúttal ő is cserben hagyott, azt írta ezúttal teljesen egyetért anyával, hogy haza kell mennem, illetve a közelgő esküvőről szólt. A nénikém ugyanis férjhez megy, én pedig emiatt csak még dühösebb lettem.
Már csak az hiányzik, hogy anya is kitaláljon valami ilyesmit, és esetleg hozzá akarjon menni Jackhez. Méghogy esküvő! A hideg kirázott a gondolatra, hogy életem két legfontosabb nőjét elszakítsák tőlem, és mostantól a férjük legyen a legfontosabb számukra. Állítólag ugyanis a nagyi mindig arról papolt anyáéknak, hogy esküvő után mindenképpen így helyes a sorrend: először a férj, utána jöhet anya vagy a nénikém - jelentsen ez bármit is. Merthogy a nagyi azt is mondta nekik, hogy egészen addig, amíg gyerekük nem lesz, ennek így kell lennie.
Te szent ég! A nagynéném gyermeket vár. Csak ez lehet az oka, hogy hozzá akar menni Samhez.