Éppen a Czikornyai és Patzába akartam volna bemenni, de rengetegen voltak bent. „Gildroy Lockhart: Egy elbűvölő ember... dedikálás..." Te jó ég, fogtam a fejemet. Izzy néni és anya is odavolt a férfitől, de nekem valamiért felállt a szőr a hátamon tőle. Már majdnem megfordultam, de meggondoltam magam, és bepréselődtem a boltba, amikor megláttam néhány ismerős, vörös üstököt.
- ... idén én tartom a SVK órákat a Roxfortban.
- Micsoda? Na ne! – bukott ki belőlem. Olyan hangos voltam, hogy az újságíró is meghallotta, de még Lockhart is. Akkor szúrtam ki, hogy Harry már ott állt a férfival.
- Nahát, micsoda lelkesedés! – kiáltotta, mire igen furcsa fintort vághattam. Lelkesedés? Nem hiszem... gondoltam. – Hány roxfortos érkezett ma a dedikálásra? – Senki nem akarta feltenni a kezét. – Hány roxfortos jött el megvenni ma a könyvem? – Így már más. Ekkor viszont meglátta, hogy köszönök Harrynek, így muszáj volt beállnom egy fotóra. – Ki vagy? Honnan ismered Harryt?
- Mindketten a Roxfortba járunk, én most leszek harmadikos, Harry pedig másodikos. Mindketten griffendélesek vagyunk. Hannah Winslow. W. I. N. S. L. O. W. Igen, kérem. A legjobb barát? Nem hinném. Ron Weasley - bólogattam. Remélem, ez legalább egy ajándékcsomagot takar. - Igen, W.E.A.S.L.E.Y. - ekkor megláttam még valakit, akinek az arca furcsa fintorba torzul. Draco Malfoy. Oda akartam menni. Jó lett volna azt kamuzni, hogy Harry egyik legjobb barátja, de sajnos hamar kiderülne az igazság. Végül gyorsan megszöktem, amikor már nem figyeltek oda rám. Még talán épp időben érkeztem ahhoz, hogy meghökkenjek a helyzet abszurditásán. A Weasley család vs. Malfoy család csatája. És jön Winslow - kiütéssel győz, mintha egy boxmeccset játszottunk volna le.
- Ron! - hallottam Mr. Weasley szilárd hangját. Fred és George társaságában ment oda a trióhoz. Én is hozzájuk léptem. Ginny, Ron arca is vörös volt. - Mit művelsz? Kész őrültekháza van idebent, menjünk ki az utcára - mondta, miután felmérte a helyzetet. Ekkor őt is megszólította valaki.
- Lám, lám, Arthur Weasley - Mr. Malfoy volt az. Ott állt Draco mögött, és ugyanolyan alattomosan vigyorgott, mint a fia. Mr Weasley kurtán biccentett. - Lucius.
Bár tudnék tenni valamit, gondolom, bármit, ami eltereli a figyelmüket. Hiába erőltettem az agyamat, nem jutott eszembe semmi. Semmi, amivel kényelmetlen helyzetbe hozhatom... csak a tavalyi, kínos emlék, amikor nőnek hittem. Félretoltam Fredet és George-ot, begyorsítottam, és teljes erőmből nekimentem a férfinek. Mintha nem látnám, hogy ott van. Igen erősen megbillent, főleg miután minden könyvem a lábára ejtettem. Hat súlyos Lockhart-kötetet. Gyorsan felszedegettem, majd felpattantam.
- Hallom, sok a munka a minisztériumban - folytatta Mr Malfoy. - Az a rengeteg házkutatás... Legalább megfizetik a túlórákat? - belenyúlt Ginny üstjébe, és a vadonatúj Lockhart-kötetek alól kiemelte az Átváltoztatásról kezdőknek című könyv egy igen régi és viharvert példányát. - Úgy látom, nem fizetik meg. Kérdem én, mi értelme szégyent hozni a varázslónévre...
- Jaj, elnézést hölgyem - a legaffektálósabb hangomat használtam, és a legártatlanabb arcomat vettem elő. - Upsz, uram. Bocsánat.
- Te?! - nézett rám eltorzult arccal, és megszorította a vállamat. Nagyon fájt.
- Hát igen - kacarásztam, mintha nem éreznék semmit. - Szokásom nekimenni a dolgoknak - felelem. Már nagyon fájt, egyre erősebben szorított. Bosszúból megint kiejtettem a könyveimet a kezemből. Bár egyébként se tudtam volna tovább tartani. - De lehet, hogy csak Önt boldogítom a szerencsétlenségemmel. Majd még kisakkozom.
- Megmondtam, hogy még egyszer ne forduljon elő... - sziszegi szinte az arcomba.
- Lucius! - hallottam egy határozott hangot. A nagynéném. - Vedd le a kezed az unokahúgomról. Most rögtön.
- Á - a férfi a hang irányába fordult, de miután meglátta a nénémet, kezében a pálcájával, egyből elengedett. - Én csak... egy kis jó modort nevelek bele.
- Köszönöm, én már tökéletesen elsajátítottam a jómodort - léptem hátrébb, ahogy engedett a szorítás. Felkaptam a könyveimet, és hátrébb léptem. - Az amerikait - csak, hogy tudja kivel áll szemben. Továbbra is vigyorogtam, mint a vadalma.
- Azt hiszem nem kértem a segítségedet - jegyezte még meg a nagynéném, mikor Lucius és a fia elhagyta a könyvesboltot. - Különben sem hiszem, hogy a hasznodat venném - folytatta -, az erkölcsi iránytűd kissé kileng az elmúlt... tizenkét évben - mondta. Erre sem reagált semmit? Hú. Az állam a földet verte, és zsibbadni kezdett a karom, de azért vigyorogva léptem a nagynénémhez.
- Ez állat volt.
- Megsebesített? - kérdezte, aggódva pillantva rám, de már látta is. Átvette a könyveim. - Vigyázz vele. Elég veszélyes azokra, akiket lebecsül.
- Direkt csináltam - mondtam. - Higgye csak azt, hogy fölényben van. Izzy, egyszer elkapom ezeket a gazfickókat - néztem a család hűlt helyére. Nagynéném arcán egy büszke mosoly jelent meg szavaimra.
Míg mi beszélgettünk, Mr. Weasley kifelé, a fagylaltszalon felé terelgette a gyerekeit.
- Anyát nem várjuk meg? – kérdezte Ron. – Dedikáltat... - ahogy mondta úgy grimaszolt, mintha fülviaszos Bogoly Bertit evett volna.
- Akkor menjünk fagyizni – vetette fel a nagynéném, hogy tartsunk a Weasley családdal. Én elindultam, de Fred a kezem után kapott.
- Mi az? – Előztek meg a többiek.
- Elfelejtettél köszönni...
- és ha nem akarod, hogy megharagudjunk...
- ...most még bepótolhatod – néztek rám. Olyan komoly arcuk volt, hogy nevetve a nyakukba ugrottam, és adtam egy-egy cuppanós puszit nekik.
* * *
Elkezdődött egy újabb év. Az évnyitó lakomán én voltam az egyetlen, aki a kezébe temette az arcát. Elterjedt egy új pletyka.
- Potter és Weasley repülő autóval tartanak az iskola felé, mert nem szándékoztak a Roxfort Expresszre felülni.
Kiderült, hogy ez a kacsa fennmarad a vízen, majdnem minden szava igaz. Az ikrek valami bulifélét csináltak a tiszteletükre, miközben szinte sajnálták, hogy a tavalyi szökési kísérletük kudarcba fulladt, bezzeg az öccsüknek sikerült látványosan érkezni. Láttam azt is, amikor megérkezett a híres duó, Hermione szemrehányást tett nekik. Az ikrek persze mit kérdeztek?
- Miért nem hívtatok vissza minket?
* * *
Reggel már az előcsarnokban hallottam egy nő ordítását.
- HA MÉG EGY ROSSZ SZÓT... - belépve Mrs Weasleyt kerestem, de nem láttam sehol.
- Rivalló – fintorgott Fred. Hogy került ide mellém?
- Szegény... - sóhajtottam.
Megdöbbenve hallgattam, mi történt Harryvel a nyáron. Ráadásul nem is ő, hanem az ikrek mesélték. Figyelmeztetést kap, bezárják, és még a fal is lezárul előtte... valaki nagyon nem akarja, hogy itt legyen a Roxfortban. Gondolataimat házvezetőnőnk szakította meg, akitől megkaptuk az órarendünket.
- Akkor tehát... - nézett a papírjába. – Szeretne rúnaismeretet, jóslástant és legendás lények gondozását tanulni, kisasszony?
- Igen, tanárnő – mondtam izgatottan. Átnyújtotta az órarendemet, majd Katiét és Willét is. Nyögtem egyet, ahogy megláttam az óráim sorrendjét, mire a professzorasszony visszafordult.
- Szólt valamit, Miss Winslow? – megráztam a fejemet.
- Csak konstatáltam, hogy az első órám sötét varázslatok kivédése a tanár úrral – pillantottam a tanári asztal felé, ahol Lockhart ezer wattos vigyorral nézett körbe. – Ráadásul dupla.
McGalagony arca mintha megrándult volna. Mintha valami titkos szerződést kötöttünk volna, ahol mindketten ugyanarra gondolunk, de egyikünk sem mondhatja ki. Nem is sejtettem akkor még, hogy mennyire igazam lesz...
Lévén a legelső óránk lyukas volt (csak a második volt a SVK), Willel és Katievel elnyújtottuk a reggelit. Az ikrek már régen eltűntek átváltoztatástanra, mikor megláttuk, hogy Bimba professzor egy halom kötszert cipel. Will megbökött engem ennek láttán, és a tanárnő felé biccentett. Neki a gyógynövénytan volt a kedvenc órája. Így értettem mit akar, és továbbadtam a jelzést Katie-nek. Velünk együtt még egy alak mozdult a Nagyteremben: Lockhart is a tanárnő után sietett.
- Pomona! Pomona! - A tanárnő úgy tett, mintha nem is hallaná, hogy szólongatja. - Engedje meg... - hallottuk hangját. Döbbenten néztünk utánuk.
- Siessünk! – szólt Will, mire én félretettem a Vándorlások egy vérfarkassalt (azért elolvasom őket, mivel kötelezőek), és felpattantam. Katie-t ketten rángattuk segíteni.
- Bimba professzor! – kiáltott Will. – Bimba professzor! PROFESSZOR! – kiáltottuk hárman. Az udvaron voltunk, mikor utolértük őket. – Segíthetünk? – kérdezte barátom.
- Hogyne, hogyne Mr. Hale... - adott egy kupac gézt nekünk. Nem láttuk mit csinál pontosan, de valahogy a fa törzséhez férkőzött és egy pillanat alatt harcképtelenné tette, eközben arra is figyelt, hogy pontos utasításokat adjon nekünk. Lockhart igyekezett kitalálni mit tett a fával, miközben ő is utasítgatott minket. Katie úgy-ahogy teljesítette, amit kért, de én csak Bimbára voltam hajlandó hallgatni.
- Megsimogatta a törzsét... az egyik ágát? – Nem törte le a kedvét, hogy nem találta el. – Számtalanszor találkoztam útjaim során ezzel a növénnyel... persze mind vadon élő volt, és nem lehetett őket így megszelídíteni. Bár az igazság az, hogy egyet mégis sikerült... Mr. Hale, erősebben tekerje köré, Miss Bell, legyen szíves... - bla-bla-bla.
- Will, legyen kedves segítsen! Kapja el a géztömböt... - szólt neki, miután Lockhart nem kapta el egyszer sem.
- Biztos lámpalázas– susogta Katie nekem. „Komolyan?" tekintettel néztem rá.
Ennyit a professzorról és a józan ítélőképességről. Visszafelé intettünk a másodikos csoportnak.
- Nagyon kedves volt önöktől, hogy segítettek, kérés nélkül – mondta Bimba professzor. – Ez az önzetlenség megér nekem fejenként tíz pontot.
- Na ugye, hogy megérte, Katie? – vigyorgott Will.
- Menj már... - löktem meg.
* * *
Túlélés. Túl kell élni. Ez lebegett a szemem előtt, amikor beültem a sötét varázslatok kivédése órára.
- Az is biztos, hogy ez nem skótszoknyás szexi ír férfi... - suttogtam barátnőmnek kínban fetrengve, mire az visítva-fuldokolva felnevetett. Nagyon bírtam, hogy így meg lehetett nevettetni.
- Mi történt, Miss Bell? – kérdezte tőle a professzor. Ajaj... valamit ki kéne találni. Gondolkodj Hannah, gondolkodj!
- Tudja tanár úr, arról beszéltem Katie-vel, hogy milyen veszélyes kalandokban volt része önnek! És egy pillanatig azt hittem, hogy Katie a saját nyaráról mesél, de kiderült, hogy a Jószomszédom, a jetit magyarázta... - A legszebb az volt, hogy Lockhart elmosolyodott.
- Hát igen... kisasszony, olvassa el figyelmesebben a feladott műveket! – fedett meg. Katie az öklét tömködte a szájába, hogy ne nevessen, míg Will feje csaknem eltűnt a talárjában. Az a kis rész, ami kilátszott (a szemei és a homloka) holt vörös volt. Én pedig nem mertem a tanár úrra nézni. Ezt biztos a szégyennek tudta be, mert utána vigasztaló hangot próbált megütni. – Na, azért nem olyan szörnyű ez a tévedés... Rosszabb lett volna, ha a vérfarkast összekeveri a vámpírral.
Ennyi. Ennyit bírtunk. Mindhármunkból egyszerre szakadt ki a nevetés, Will kiesett a padból is. Alig bírtunk elhallgatni. Nem mertem egyikükre se ránézni, mert félő volt, hogy elnevetem magam. Vagy ők elnevetik magukat. Lockhartot kicsit zavarba hoztuk, de hamar kicsengettek szerencsére. Amerre mentünk – a hetedik emeletre tartottunk, McGalagony professzorhoz-, a diákok furán bámultak ránk. Találkoztunk a Weasley ikrekkel is, de csak intettünk nekik. Az átváltoztatástan már rég elkezdődött, de McGalagony skót kockás szoknyát viselt a talárja alatt. Ettől megint annyira nevetnünk kellett, hogy jobbra-balra dőltünk mind a hárman. Én és Katie egymás mellett, Will meg a hátunk mögött.
- Nahát, mi van magukkal? – bosszankodott a tanárnő. – Fejezzék ezt be, vagy külön ültetem önöket! – fenyegetőzött hiába. Azért megpróbáltam összeszedni magamat, és megkomolyodni.
- El... elnézést tanárnő. Tu- tudja, az előző óránk SVK volt. – Ennyit tudtam mondani.
- Miss Winslow – Will átvette a szokásom – súgott valamit Miss Bellnek, tanárnő, és a következő pillanatban...
- Katie úgy nevetett, hogy majd kiesett a padból. – Katie bőszen bólogatott.
- Azt mondtuk a professzornak, hogy azt hittem, Katie a saját nyári élményeit meséli, de egy csodás tettét mesélte és a tanár úr megfedett. Azt mondta... jaj, azt mondta, hogy nem baj, csak olvassam el alaposabban a műveit.
- És hozzátette, hogy nagyobb baj lett volna, ha a vámpírt és a vérfarkast keveri össze – vihogta Katie.
McGalagony döbbenten nézett ránk, és végül kiküldött, hogy nyugodjunk meg, és jöjjünk vissza. Mi csak leültünk a hetedik emeleti folyosón egymás mellé, és megállíthatatlanul nevettünk.
- Na jó, ez nem lesz jó így -szóltam -, keressünk egy mosdót. A női wc előtt azonban Will megállt.
- Jaj, ne csináld már! – toppantott Katie, és ketten berángattuk őt a kihalt mosdóba. Ittunk és megmostuk az arcunkat. Alig tudtunk visszamenni az órára, és legalább fél órát eltöltöttünk ott.
- Tanárnő... - vetette be Will az utolsó ötletét. – Szétültetne minket? – Így sikerült úrra lenni a nevetésünkön. Az óra után McGalagony ott tartott mindhármunkat.
- Alaposabb magyarázatot várok Önöktől – jelentette ki-, ami megindokolhatná, hogy miért ne vonjak le pontot maguktól.
- Tanárnő! Minden úgy történt, ahogy mondtuk. Nem bolondultunk meg, csak...
- Hannah azt súgta nekem... - kezdett bele barátnőm, de elcsuklott a hangja, így átvettem a szót.
- Tavaly hazafelé a vonaton azt találgattuk, hogy idén ki lesz a tanárunk, Mógus professzor halála után. És a lányokkal azt találtuk ki, hogy biztosan egy skót szoknyás, jóképű, ír varázsló lesz az. Ez jutott eszembe az óra elején, tanárnő. Én igazán nem szerettem volna rendet bontani az Ön óráján. Katie pedig olyan hangosan nevetett, hogy a végén egymáson nevettünk, és nem tudtuk abbahagyni.
- Elnézést tanárnő, de az előző óránk kész katasztrófa volt – jegyezte meg Will. – Kritikán aluli. Nem úgy működött a tanár úr varázsigéje, ahogy kellett volna, és utána a történeteit hallgattuk, amiket már mind olvastunk.
- Ráadásul éppen a tanár úr vérfarkasos könyvét olvasom. A történetéről - mégsem mondhatjuk, hogy az unalomtól- eszembe jutott az emlék a hazaútról, amit Mr Hale is mondott. Azt súgtam Katienek – a lányra néztem. Pillanatok hiányoztak egy újabb nevetőgörcshöz. – Azt súgtam neki, hogy Lockhart professzor nem skót szoknyás szexi ír férfi... ettől kezdett el nevetni. De ezt mégsem mondhattuk el a tanár úrnak.
- Azt találtuk ki, hogy a könyveiről beszélgettünk. Akkor tört el bennünk valami, amikor a tanár úr... amikor azt mondta, hogy nagyobb baj lett volna, ha a vérfarkast és a vámpírt keverem össze... *
És hihetetlen. Még McGalagonyt is megnevettettük. Kicsordult a könnye is, a kezével legyezgetve magát engedett el minket ebédelni.
- Ne is lássam magukat, és következő héten ezt el ne játsszák még egyszer, mert büntetőmunkát fognak kapni! Ha-ha – szorította kezét a szájára, hogy elfojtson egy nevetést.
Még este is könnyeket láttunk megcsillanni a tanárnő szemében.
* * *
* a [...] jelzések azt jelölik, hányszor csuklik el a hangjuk mesélés közben