A beosztásnál nem ismertem a saját házamra. Igaz, tavaly még elsősként vettem részt az évnyitón, de most az egész griffendél, és a másik három ház is alig fért a bőrébe. Elég nagy hangzavar keletkezett, mivel mindenki arról pusmogott, hogy Harry Potter most kezdi az első évét.
Erről beszéltem neki a vonaton. Emlékeztem mennyire megdöbbent volt, hogy anélkül felismertük őt, hogy egy szót is szólt volna. Vajon a többiek meg fogják szokni, hogy roxfortos lett? Talán sosem, és ez a gondolat elszomorított.
McGalagony belépett a terembe, hogy ellenőrizze, mindenki elfoglalta-e a helyét. Az arcán láttam, hogy őt sem tölti el túlzott boldogsággal a szokatlan zsivaj. Amikor a beosztás végre elkezdődött, a tavalyi csend helyett sokan még akkor is sugdolóztak és a nyakukat nyújtogatták.
Volt egy pillanat -még az én gyomrom sem korgott tovább – amikor kimondták Harry Potter nevét. Örültem volna, ha griffendéles válik belőle. Keresztbe tettem az ujjaim, úgy szorítottam neki. Éreztem, ahogy Fred ujjai körülfogták az enyémeket. Egy pillanatig mosolyogva sandított rám, majd előre szegezte a tekintetét, ahogy én is Harryt figyeltem. Bár a koncentrálás nehezemre esett, mert Fred puha, nyugtató érintése különösen jól esett. Aztán...
- GRIFFENDÉL! – zengett a süveg. Abban a pillanatban kitört a hurrikán. Mindenki kiabált, tapsolt, dübörgött a lábával, ahogy csak bírt. Katie és én általában hideg fejjel gondolkodtunk, ez miatt úsztunk meg nagyon sok csínyt tavaly. De most még minket is elragadott a hév, a többiekkel együtt tomboltunk.
- Potter nálunk van! Megszereztük Pottert! Potter a miénk! - ilyen és ehhez hasonló kiáltások hangzottak el széltében, hosszában. A kis gólya az asztalunkhoz szaladt, és megszeppenten tűrte, ahogy társaink gratulálnak neki. Az ikrek után én is hátba veregettem, és vigyorogva köszöntöttem őt.
- A lehető legjobb helyre kerültél! Merlin hozott a griffendélben.
* * *
Az első SVK óra kész röhej volt. Katie, Will és én egymás mellett ültünk abban a nagy teremben, és Mógust hallgattuk. Egy bizonyos pontig csendben tűrtük a tanár urat, a pad alatt, pergameneken leveleztünk. Egész sokáig kitartottunk, bár életemben olyan lassan tanóra még nem telt el.
- Azt hittem – súgta Will-, hogy a nyáron minimum elviszi valami kórság... – kuncognom kellett.
- Én is, ne aggódj – tátogta Katie nekem és Willnek.
- Mi történt vele, hogy jobban dadog mint korábban?
- Biztos megijedt az árnyékától...
- Vagy a turbánjától...
- Miss Winslow? Tudja esetleg a választ? – a visszafojtott nevetés miatt elkerekedett szemmel meredtem előre, a padomra. Nem mertem a tanár úrra nézni, mert attól tartottam, hogy abban a pillanatban elnevetem magam. Alig bírtam kinyögni valamit, hogy felelni tudjak. A gond csak az volt, hogy nem tudtam mi a kérdés.
- Prof... Professzor Mógus, meg tudná ismételni a kérdést?
- Nem. És ö-öt p-p-pont a grif- griffendéltől. – Ej de szigorú lett! Legalább nem büntetőmunkát adott, és öt pontot bármikor tudok szerezni. Will vörösödő feje és Katie könnycseppektől nyirkos szeme mindenért kárpótolt. Nem segített az sem, hogy Katie odasúgta nekem, miután a tanár úr visszazökkent a tanításba:
- Reméljük nem duplán vonta le a pontot.
Alig vártuk a szünetet, hogy kinevethessük magunkat.
Egy alkalommal a tanár úr folyosóügyeletet tartott, és úgy láttam, mintha felénk indult volna. Kint álldogáltunk a szünetben a napon, amikor a tanár úr elhaladt mellettünk. Zaklatottnak tűnt.
- Nahát tanár úr, jól van? – kérdeztem tőle. – Hogy telt a szünete?
- J-jól, kö-köszönöm. Bejártam Albániát és a környező országait. Nagyon szép hely – mosolyogva vártam, hogy mondata végére érjen.
Telt- múlt az idő. Láttuk a hirdetőtáblán, hogy megkezdődnek a repülésórák is az elsősöknek. Emlékszem, én hogy izgultam az első óra előtt, de az semmi volt ahhoz képest, amit tőlük hallgattam. Hallgattunk. Ott voltak mindenhol az elsősök, mintha csak ők járnának a griffendélbe. Reméltem, egyszer megreggelizhetünk nyugodtan, de akkor is ott voltak.
- És állítólag ha úgy tartod a seprűt, hogy... - A legtöbb elsős griffendéles egy kupacban ült, de a kiselőadás ígéretére szétrajzottak. Harry és Ron átültek hozzám. Ron könyörgő tekintetén megesett a szívem.
- Hermione... - A fiú Neville-nek magyarázott. – Ne aggódj annyira. Madam Hooch mindent el fog magyarázni. De egyébként, nagyon egyszerű a dolog. Ha le akarsz szállni, fogod a seprűd, és a föld felé nyomod, majd te előre hajolsz. A sorrend a legfontosabb: először döntesz, aztán hajolsz, mert máskülönben gyorsítasz, nem leszállsz. Ennyi. - Az ütközésről inkább hallgattam, mert láttam azt is, hogy Neville mennyire be volt pánikolva.
- Aha... - Fred és George épp akkor ültek le szemben velem, úgyhogy a kedvem máris jobb lett.
- Jelentkeztetek már a csapatba? – kérdezték tőlünk, mire Katie-vel egymásra vigyorogtunk.
- Szerinted, Weasley? – kérdeztem.
Ott toporogtunk mind az új év második szombat délutánján a stadion körül. A JólsepR 7 -mel többé-kevésbé magabiztosan álldogáltam. Katie nagyon izgult, próbálta a figyelmét elterelni és beszélgetni Aliciával. Némán hallgattam őket, miközben Oliver ellenőrizte, hogy a tavalyi csapattagok erőnléte megfelelő-e.
- Nagyon izgulsz? -kérdezte a szőke lánytól legjobb barátnőm. A lány bólintott. - De már tavaly bent voltál a csapatban tartalékosként.
- Az nem jelent semmit - felelte. Megláttam rajta, mennyire ideges.
- Tényleg elég nagy a nyomás - mondtam a lánynak. Alicia mindig kedves volt velem, úgyhogy szerettem volna megnyugtatni. A szavaimmal mégis az ellenkező hatást értem el. Katie is úgy nézett rám, hogy "ezt most minek kellett?" kérdést láttam a szemében. - De láttalak tavaly a válogatón, és szerintem nincs mitől tartanod, nagyon ügyes vagy!
- Köszi - mosolyodott el végre.
- Emlékszel rá, hogy te kikerülted a gurkót, ami majdnem leszedte Warrent is?
- Tényleg! Azt én majdnem el is felejtettem - mondtam Katie-nek. - Wood viszont biztosan nem.
- Nagyon szeretnél bekerülni, igaz?
- Hát hogyne! Azok után, hogy tavaly tartalék voltam? Idén már szeretnék játszani is – nevetett fel. Tovább nem nagyon beszélgethettünk, mert Wood felénk fordult, és karmester módjára elkezdett utasításokat adni. Nem jelentkeztünk túl sokan, a tavalyi fiaskót még biztosan nem felejtették el. Katie-nek is ez járhatott a fejében, amikor szétnézett pályán. Bár, meg kell hagyni, többen jöttek el, mint ahány üres hely van a csapatban és páran - néhány mardekáros, és láttam a hugrabugos Diggory is- beültek a nézőtérre.
"Semmi baj - nyugtattam magam-, ez csak egy kviddicsmeccs. Az első kviddicsmeccsem. Itt az én időm!"
- Hajrá mindenkinek! - Wood is biztatott mindünket.
Sípszóra felszálltam a seprűmre, elrugaszkodtam a földtől. Az érzékeim mintha kiélesedtek volna. Egy teljesen másik világba kerültem, és ezt máris imádtam. Egy szokatlan érzés kerített a hatalmába a levegőben, egy sokkal intenzívebb változata annak, mint mikor otthon anyával gyakorlunk.
Wood figyelte mindenkinek a játékát, és neki kellett a karikákat is védenie. Öt gólt kellett bedobnunk kb. tíz perc alatt.
Három gólt sikerrel bedobtam Olivernek, ebből csak egyet védett ki. Vagy én vagyok nagyon jó, vagy Oliver nincs formában. Nem tudom, melyik.
Az utolsó lehetőségem következett, ráadásul két percem maradt rá.
Rajtam kívül Katie és Alicia is nagyon jól játszott, viszont csak két hajtói poszt üresedett meg a ballagók után.
Aliciának sikerült négyet bedobnia, de az utolsót elvétette. Tehát ha ezt én most bedobom, akkor egyforma eredményünk lesz. Akkor egymás ellen kell küzdenünk. Amíg a "mehet" jelre vártam, megakadt a szemem a két lányon. Láttam Alicia és Katie arcát is, drukkoltak nekem. Azt hiszem, már Alicia is a barátaim közé tartozik. Eszembe jutott a beszélgetésünk a pálya szélén.
- Nagyon szeretnél bekerülni, igaz?
- Hát hogyne! Azok után, hogy tavaly tartalék voltam? Idén már szeretnék játszani is.
Ha viszont megcsinálom a Winslow-féle lendülős-szaltóst, biztosan bedobom és akkor enyém a pozíció, talán évekig. Kikerültem Fred és George gurkóit, Angelinát kicselezve a lendülős-szaltóssal eldobtam a kvaffot, ami egyenesen Wood kezébe repült. Nem is számítottam rá, hogy ilyen profi leszek.
- Ajajj... ezt elrontottam – beleöklöztem a levegőbe, mintha bosszankodnék és lebiggyesztettem a számat. A csapatkapitány persze teljesen le volt taglózva, ahogy ült a seprűjén, és csak tátogott, mint egy hal.
Az ikrek elég mérgesnek tűntek, amiért nem sikerült az utolsó gólom.
- Hogy hagyhattad ki? – kérdezte Fred is, kissé dühösen. Vállat vontam.
- Megcsúsztam - füllentettem. - Ha nem próbálom meg onnan bedobni, Angelina tuti elveszi tőlem a kvaffot... - Igazából nem vette volna el, mert az afrofonatos lány nekem balról támadt, én pedig a jobb karikát céloztam. Ezért is imádtam anya trükkjét.
A csapatkapitány továbbra sem szólt semmit, de szerintem egyre dühösebb lett. Átlátott a szitán, ez fix. Biztosan tudnia kellett, hogy nem mondtam igazat a fiúknak. Ha valaki más is átlátott a szitán, senki nem szólt róla.
- Nos, az eredmény eldőlt. Megvitattuk a csapattal, és a döntés a következő: a két hajtónk Katie Bell, ötből öt góllal, a másik hajtónk pedig Alicia Spinnet ötből négy góllal. – Katie és Alicia visítva ugráltak, és én is gratuláltam Katie-nek.
Kicsit szomorúbb voltam, mint terveztem, de ebből tudtam, hogy valódiak az érzéseim. Mindent nem lehet előre megtervezni. Anya mondogatta ezt egy időben, és lehetséges, hogy igaza volt.
A lányok boldog arcát látva mégis azt gondoltam, megérte. Fogtam az új seprűmet, elindultam le a pályáról, visszaöltözni az egyenruhába.
- Hova mész, Winslow? – kiáltott utánam Wood. Visszafordultam. – Idén is szükség van tartalékra.... Számíthat rád a csapat?
- Hát persze! Merlinre! Köszi, Wood! - a nyakába ugrottam örömömben. Mikor elengedtem, nekilátott elpakolni az eszközöket, én meg segítettem neki elkapni a gurkókat, a helyére tenni az iskolai seprűket. Időközben a többiek leléptek, kifáradtak. Oliveren nem látszott a fáradtság, pedig a válogató nagyon sokáig eltartott. És pótválogatást is kell majd kiírni, mert jó fogót nem találtunk.
- Amit tettél... döbbenetes - szólalt meg.
- Ugyan, segíteni nem jelent fáradtságot - legyintettem.
- Nem ez - ingatta a fejét. - Tudod miről beszélek. Egy tökéletesen végrehajtott lendülős-szaltós trükkre készültél. Én magam nem tudom olyan tökéletesen kivitelezni, de felismerem, ha látok egyet. - Hatásszünetet tartott, míg én a cipőm orrát bámultam. Nem mertem az ötödéves fiúra nézni. - Nagyon kedves dolog volt tőled, hogy hagytad Aliciát nyerni - folytatta.
Bennem szakadt a levegő. Komolyan mondom!
- Ne áruld el neki! - esdekeltem.
- Csak egy feltétellel - mosolygott. Meg kell tanítanod a lendülős- szaltós trükködet. Hogy sikerült ilyen hibátlanul...? – kérdezte. – Hiszen nagyon nehéz trükk – elvigyorodtam és leintettem, mikor elkezdte magyarázni a fortélyait. Nem is sejtettem, hogy ennyire alaposan tudja az elméletét.
- Jól esik a dicséret, ne vedd zokon - mondtam-, de nem engem illet. Jó volt a tanárom – mosolyogtam.
- Ugye nem azt akarod mondani...?
- Hogy az anyám Michelle Winslow, a trükk kitalálója és tökéletesítője? – Wood csak bólintott. Örültem neki, hogy kicsit feledtethetem vele a bosszúságot, ezért elárultam az igazat. – De. Pontosan azt. – Erre Wood kacagni kezdett, felkapott és megpörgetett a levegőben. Amint a lábam ismét a talajt érte, kaptam egy csókot is, a számra.
- Uramatyám, így fogó nélkül is megnyerjük a kviddicskupát! Háromszor olyan keményen fogunk küzdeni, mint tavaly és sima liba lesz!
Felnevettem én is, de zavarba is jöttem egy kicsit a csók miatt. Észre se vettem, hogy beállt a csend kettőnk között, amit végül ő tört meg. Én képtelen voltam, paprikapiros arcomat a seprűmre szegeztem, és magamban hálát adtam, hogy az őrző nem nyálazott össze.
- Na gyere, te kis hamiskártyás, induljunk. – Átkarolta a vállam, és nem engedte el, amíg nem értünk fel a kastélyba. Ha nem tudom, valaki azt mondja ez az ember az, aki a griffendél csapatának kapitánya, elküldöm a gyengélkedőre. Észrevétlenül tettük meg a távot a toronyig, szinte fogalmam sincs, mi mindenről beszélhettünk a kviddicsen kívül. Nem is gondoltam volna, mennyire jól elbeszélgettünk. Pedig... gyorsan kiszámolom... Wood és köztem három év volt. Ő most állt az RBF vizsgák előtt én pedig éppen „túléltem" az első vizsgáimat. – Fortuna major – mondta.
- Tessék? – Ez a válasz nem passzolt. – Ja, a jelszó – mosolyodtam el zavaromban. Nagyon elgondolkoztam. – Albus Dumbledore! – mondtam, bemászva a portrélyukon, mire többen felénk kapták a fejüket. – Ő a legnagyobb varázsló. Grindelwaldot is ő győzte le végül. És nagyon kedves ember is. Állítólag olyan erős a kiábrándító bűbája, hogy láthatatlanná tud válni... - Oliver megállt a mozdulata során és fejét oldalra döntötte.
- Igaz. Elfogadom – összevigyorogtunk. Ekkor láttam meg az ikreket, Fred tüntetően elfordult. Katie pedig felvonta szemöldökét. Húha... ez egy néma számonkérés. Mi történt? Miután átöltöztem és alaposan lefürödtem, tisztán és frissen mentem le a klubhelyiségbe. Katie ott várt rám.
- Mesélj el mindent! Fred azt állítja, hogy Oliver megcsókolt... mondtam neki, hogy kicsit túl élénk a fantáziája, és le kéne... - hadarta.
- Fred jól mondta.
- Tudtam, tudtam hogy hazud... mi? – Szemei kikerekedtek és a nyakamba ugrott. – Akkor most jártok?
- Jaj, Katie... ne csinálj ebből nagy ügyet.
- Ne csináljak nagy ügyet... de hát ez magában nagy ügy! – Felemeltem a kezem.
- Nem, nem az! – suttogtam. - Nem szeretném, hogy az legyen. Próbáltam Woodot felvidítani, mert eléggé le volt törve. Jobban sikerült, mint vártam. Csak egy kis puszit kaptam, ennyi történt. – Katie felvisított, mire többen odakapták a fejüket. Én hozzávágtam a párnát, amit fogtam és próbáltam belesüppedni a kanapéba. – Bell! – szóltam neki, de ő hozzám vágta a párnát, amit az előbb én dobtam. – Na megállj! – kiáltottam.
Egy kisebb párnacsata alakult ki a klubhelyiségben, mivel szinte mindenki, aki ott volt, alsóbb éves, beszállt a játékba. Mindenfelé tollak repkedtek, és szakadt párnahuzatok lógtak.
- Mi... - lépett be McGalagony. – Mi történt itt? – Az arcán teljes döbbenet ült, ahogy végignézett a helyiségben. Volt, aki lehozta a saját párnáját is, és azzal szállt be a harcba.
- Atomtámadás – suttogtam Katienek. Értetlen tekintetére mondtam mást. – Robbantó bűbáj, robbantás... - McGalagony meghallotta, amit suttogom.
- Miss... Winslow? Maga a felelős ezért a káoszért? – Ajaj. Még sosem láttam olyan dühösnek a tanárnőt, hogy száját egészen vékony vonallá préselje.
- Én, tanárnő – suttogtam.
- Nem is, én dobtam vissza a párnát, én tehetek róla! – szólt Katie.
- Nem, mert mi... mi szálltunk be a játékba – mondta George rám nézve, miközben Fred richtig elfordult.
- Tanárnő! Ne higgyen nekik, én vagyok az egyedüli felelős – mondtam újra. Szemöldökét felvonta.
- Rendet csinálnak. Most azonnal. – Jelentette ki. – Varázslat nélkül. Felküldök egy manót, hogy figyelje önöket. Mr Weasley és Mr Weasley, Miss Winslow, és Miss Bell... remélem a kviddicspályán is ilyen hévvel fognak küzdeni a kupáért. – Szinte egyszerre bólintottunk. A tanárnő intett, és megjelentek seprűk, felmosók, zsákok és más felszerelések.
Mindent toll borított. Esküszöm, még a plafonra is fel volt ragadva.
- Katie! – szóltam rá. A takarítás alatt sem hagyta abba a pletykálkodást. – Katie, figyelj – terültem el a földön, de inkább felültem, mert megláttam milyen állapotban van a mennyezet. – Reptess fel oda.
- Micsoda? Én biztos nem! Ha elejtelek... - Felrohant a szobába, és két seprűvel tért vissza.
- Hé! Én biztos nem fogom a seprűmet arra használni, hogy tollakat seperjek vele!
- Mi van?
- Ja... - leesett, miért hozta. Mielőtt felültem volna a seprűre, megkérdeztem róla a házimanót is, akit a tanárnő küldött. – Ez nem baj, ugye, Milky?
- Nem, dehogy, kisasszony! – sipította a felügyelőnk.
Felpattantam a seprűre, és szomorú sóhajjal feltettem egy vödröt a seprűre. Felszálltam, Katie is. Szegény seprűm... szinte sírtam, hogy ilyenre kell használnom. Egyesével szedtük le a tollakat a plafonról, az ablakról, a szekrények tetejéről és mindenhonnan, ahonnan nem tudtuk leszedni addig.
- Ez kész – jelentettem ki, míg Milky fogta a zsákokat, a párnahuzatokat, és mindent, majd elhoppanált. Pukk! És ott sem volt. A gyomrom pedig a vacsoraidőt is jelezte.
Egyetlen jó dolog volt a takarításban: Fred és köztem mintha helyreállt volna az egyensúly, mosolygott és belém karolt, úgy mentünk a Nagyterembe. Wood odalent intett, hogy üljünk oda hozzá. Ledobtam magam mellé, mire Fred egyszerűen csak odébb rakott és odaült a helyemre.
- Potter... úristen, képzeljétek, megvan a fogónk! – suttogta. – Potter az!
- Harry Potter? Azta... - suttogtam. – Hát persze! – A homlokomra csaptam. – Aú... - dörzsöltem. – Hát persze, az a fiú biztos örökölt valami tehetséget a családjából! James Potter tartja a mai napig a legtöbb rekordot.
- Mi?
- James Potter! Tudjátok, Harry apja... ki kapta el leggyorsabban a cikeszt? Ki gyorsul a leggyorsabban nulláról százra seprűn? Ki hajtotta végre legtökéletesebben a lajhárlendülést? Ez mind ő! – Mind furcsállva néztek rám. – Nem olvastátok a Kviddics számokban c. kötetet?
- Nem – mondta Wood. – Ez hol... - vállat vontam. A kapitány szája mosolyra görbült. Értette. (A szerző ugyanis Michelle Winslow.) Hamar túllendültünk a dolgon, miután nem akartam mást hozzáfűzni.
***
Az első kviddicsmeccs reggelén a Nagytermet betöltötte a sült kolbász ínycsiklandozó illata, no meg a diákok vidám csevegése. A kviddicsről folyt a szó, mi másról. Aznap reggel kivételesen Willel mentem le, a házunk csapata már a Nagyteremben reggelizett. Odaültünk hozzájuk. Hiába váltam tartalékossá, nem volt szükség rám. Bár addig jó, amíg ez így is marad.
A csapat tagjai Harryt nógatták, hiszen a fiú kicsit sápadt volt.
- Enned kell valamit! Legalább egy falat pirítóst! Harry, szükséged lesz az erődre.
- Ez tényleg így van - bólogattam én is nagyban. Egy szöszke elsős az orrom elől vett el egy kolbászt, és jól meglocsolta ketchuppal. Az illata olyan jó volt, hogy én is elvettem egyet. De én nem ketchuppal ettem. - Nem láttok horcsicát*? - kérdeztem, mire néhány döbbent arccal találtam szembe magam.
- Nem - mondták többen is.
- Az mi? - kérdezte Will.
- Hát horcsica! - mondtam, és akkor megláttam. Ott volt a ketchup mellett, majd kiszúrta a szemem. - Ott van, ni!
- Az mustár!
- Azt mondtam én is, no! Horcsica, mustár, ugyanaz - Katie lepasszolta közben a tubust, kissé hitetlenkedve.
- Hello, Amerika - mondta olyan halkan, hogy csak én értsem, mire elnevettük magunkat. Ebben a jó hangulatban indult el a csapat a pálya felé.
Tizenegy órakor már dugig voltak a lelátók. Több diák távcsövet is vitt magával. Szabad szemmel ugyanis még a megemelt padsorokból sem mindig lehetett pontosan látni az eseményeket. Ezért fordulhatott elő, hogy Harry majdnem leesett a seprűjéről, de a valódi okát senki nem tudta. A végén mégis százhetven: hatvanra nyertünk a mardekár ellen, volt nagy öröm utána a klubhelyiségben.
Harry beavatott a mérkőzés után, hogy azt gondolják, Piton szemmel verésének köszönhetően zuhant majdnem akkorát, hogy alig vagy egyáltalán nem élte volna túl. Szerintem lennie kellett volna más magyarázatnak.
- Téged is utál Piton, nem? - fojtott hangú kérdésére csak hümmögtem. Harry és Hermione csak sóhajtottak. - Jó lenne, ha te is játszanál vagy játszottál volna. Legalább megtudnánk, hogy valóban az utálata miatt történt-e ez.
Nem akartam hinni a fülemnek. Tényleg azt mondták, hogy veszélybe sodornák az én életem is? Nagyon nem tetszett, ami a fiúval történt, viszont megértettem miért gondolja. Viszont Piton az iskola tanára, és szerintem bármennyire is szívat minket, nem akarná, hogy meghaljunk vagy ilyesmi. Nem lenne kit szívasson.
A karácsony rohamosan közeledett, és úgy merült az eset feledésbe jó sokáig. Ideje volt elkezdeni az ismétléseket is, így Will tavalyi módszereit használva ismét tanulókártyák gyártásába kezdtünk. A tanulás mellett azért jutott idő a kikapcsolódásra is, ami nem ment könnyen.
Az idő hidegebbre fordultával a kastélyt és a yardot vastag hóréteg fedte be, mi rengeteget hógolyóztunk kint az udvaron. A Weasley ikrek egyszer rávettek arra is, hogy még órák előtt menjünk ki... mondanom sem kell, hogy elkéstünk az óráról. És ha nem bájitaltan lett volna, még nem is bántam volna, de amit Pitontól kaptam érte... még a rémálmaimban is kísértettek az oroszlánhalak és a gerinceik, amiket alaposan, szaktechnikával meg kellett pucolnom. Piton persze nem volt nagy segítség, csak egyszer mutatta meg hogyan csináljam.
Egyik délután pedig hógolyózáport zúdítottunk Mógus turbánjára is... na az még nagyobb móka volt. Fred le is fogott, és lenyomott a hóba, hogy engem még véletlenül se vegyenek észre, ha már ők lebuktak. De nem sikerült, Mógus professzornak még is feltűnt, hogy ott fekszem mozdulatlanul a hóban, bár engem elengedett annyival, hogy ír az édesanyámnak. Írjon csak... legalább valaki ír, mert én biztos nem megyek az óriáskuvikok földjére (a Bagolyházba). Anya levele, amit a mi kis cukorfalat baglyunkkal küldött - mindenkinek tetszett az állat-, rövid volt.
Drága Lányom!
Végre kapok hírt rólad... nagy örömmel kibontom a levelet, erre valami Mógus professzor arról hadovál, hogy megsoroztátok őt hógolyóval. Hát, gratulálok. Ennél rosszabb hírt sose kapjak rólad! Nincs több hozzáfűzni valóm.
xXx,
anya
ui.: Remélem tetszik a kviddics, mert biztosra veszem, hogy bekerültél a csapatba. Írhattál volna róla.
Ajajj... hát arról tényleg írhattam volna neki. De mindenesetre jó jelnek veszem, hogy ennyiben hagyta a dolgot. Fred és George hitetlenkedve kapták ki a levelet a kezemből, mert nem akarták elhinni, hogy ilyen jófej az anyám. Igazuk volt. Most tényleg jófej volt, így nem kellett mentségeket keresnem. Ott helyben írni kezdtem a választ neki.
A levelemben megírtam, hogy a szünetet ismét szeretném a kastélyban tölteni, és megígértem, több tanárt nem fogok megdobálni. A csapatba pedig nem vettek be csak tartalékosként, mert a többiek ügyesebbek voltak nálam. Azt is megírtam neki, hogy tanítgatom a csapatot a trükkjeire - hátha felvidítja azok után, hogy közöltem: nyáron fog legközelebb látni.
Fred és George figyelő tekintete mellett egyébként sem mertem mást írni, nem akartam lebuktatni magam. Persze az edzéseink után lehet gyanakodni kezdtek, de nem szóltak róla egy szót sem.
Anya röviden válaszolt is a levélre: "Ajánlom is. Rendben. xXx anya", és ezzel kiderült, hogy egy varázslatos szünidő elé néztem.
* * *
A griffendél második meccsén, azt hiszem Harry megdöntötte még az édesapja rekordját is, olyan gyorsan kapta el a cikeszt. Nem csodálom, mert Piton vezette a mérkőzést... A két győzelmet viszont beárnyékolta a közeledő tavasz és a vele járó problémák.
Katievel meglátogattuk egyszer Hagridot is, mert egyre kevesebbet láttuk. Aggódtunk érte, és kivételesen Willel együtt mentünk, mert a fiú elhatározta, hogy a vadőr valami tiltott dolgot rejteget, és meg fog minket, lányokat védeni.
Hát... utólag már azt mondom, hogy nem kellett volna úgy aggódnunk, Will sejtése beigazolódott. Egyértelmű lett nagyon hamar, hogy a vadőrünk nem beteg, pusztán egy kis sárkányt rejtegetett a házában.
- De hát honnan szerezted? – Mindig is érdekeltek a varázslények, így nagyon élveztem, hogy élőben láthatok, ráadásul egy bébisárkányt. Cseppet sem volt veszélytelen egy ilyen állat tartása, és Will úgy tudta (más kérdés, hogy nekünk is tudni kellett volna, mert Binns professzor egyik óráján állítólag a sárkányok is szóba kerültek), ez tényleg tiltott. Egy faházban pedig kifejezetten az - mutatott rá. Ráadásul Hagrid teljes nyugalommal mesélte, hogy egy kétes alaktól nyerte el kártyán. Ki tart magánál sárkányokat? Hihetetlen.
Mindenesetre Hagridot nem akartuk megbántani, így míg mesélt játszani kezdtünk újdonsült háziállatával.
- És van már neve? – érdeklődött Katie.
- Még nincs...
- Hú, adhatunk neki? - teljesen fellelkesültem.
- Na ki vele, ti mit gondoltok? - Hagridot kíváncsivá tettük.
- Fogatlan?
- De hát van foga! Nem is egy!
- Jó, nem láttam - vont vállat. Tényleg alig észrevehetők a kis fogai.
- Mit szólsz a Bütyökhöz? - vetette fel Katie, de a fejem ráztam. Kissárkánynak oké, de egy kifejlett példány nem élhet ilyen névvel.
- Eragon?
- Smaug?
Rengeteg ötlettel álltunk elő, de Hagridnak nem igazán tetszett egyik sem. Kifogytunk az állatnevekből, és mielőtt előálltunk volna női nevekkel, kedvenc óriásunk tiltakozni kezdett.
- Hímsárkány! – mondta gyorsan kedvelt óriásunk. - Nehogy valami lánynevet adjatok neki!
Végül Will találta meg a passzoló nevet. Egyre csak nézte a bébit, aki az ölembe heveredett, és lassan lehunyta a szemeit.
- Egészen emlékeztet engem arra a tavalyi hollóhátasra. Tudjátok, kire gondolok, nem? Hogy is hívták a tavalyi fogót?
- Norbert! – vágtuk rá egyszerre a lánnyal. A kis sárkány felriadt hangunkra, és egyből kitátotta a száját - szerencsére nem tudott még olyan nagy tüzet okádni, épp csak egy öngyújtó lángját produkálta, de így is megijedtem, és Norbertet kidobva az ölemből hátrabukfenceztem. Hagrid nevetett rajtunk, amihez mi pár másodperc késéssel csatlakoztunk.
- Tetszik. Legyen Norbert... - A sárkány egyből hallgatott a nevére.
És bár mókás volt a kunyhóban töltött pár óra, megfogadtuk, hogy jó ideig nem megyünk Hagrid közelébe. Nem szeretnénk felgyulladni. Katie-nek reggelente az volt az első dolga, hogy kipillantson az ablakon, megvan-e még Hagrid háza, és kezdtünk megnyugodni, mikor hetekkel később sem égett le.
Eltelt talán egy, vagy kettő hét, éppen kint várakoztunk a következő óránkra Willel és Katievel, amikor meghallottam Harryéket róla beszélni.
- Akkor ma este... Norbert...
- Hello, fiatalok! Miről beszélgettek, hm?
- Se- semmiről... - dadogta Hermione.
- A kviddicsről – vágta rá Harry.
- Igaz, volt egy Norbert Ginger a tavalyi hollóhátas csapatban, de őt nem ismerhetitek... - miután eltávolodtak a tanárok, halkan odasúgtam. – Hagrid sárkányáról beszéltetek, igaz?
- Honnan tudsz te róla? – nyögték.
- Mit gondoltok, ki találta ki a nevét? – böktem fejemmel barátnőm felé. - Mi voltunk azok, hárman.
- Túl nagyra nőtt már - hadarta Ron halkan. - Megbeszéltük a bátyámmal, hogy eljönnek érte, ma este kicsempésszük őt a kastélyból. - Többet nem tudtak mondani, mert becsöngettek.
Mikor Katiéknek meséltem, Will megnyugodni látszott, és több szó nem esett róla. Az elsős triót sehol sem láttuk, így nem tudtunk velük beszélni a részletekről, Katie pedig azon a véleményen volt, hogy minél kevesebben vesznek részt benne, annál kisebb a lebukás veszélye is. Egyetértettünk.
Másnap a Nagyterem felé tartó úton vidáman meséltem Katienek előző esti álmomat, ami igen vicces volt és őt is megnevettettem vele. A Bejárati Csarnokban pillantásunk akaratlanul is a számlálóra esett. Százötven pont hiányzott a griffendél oszlopából. Az ég és a föld összefolyt körülöttem: mintha kipréselték volna az összes levegőt a tüdőmből, a hangom is elállt, földbe gyökerezett a lábam. Egy ideig ott ácsorogtam, de feltűnt mellettem Potter. Megbabonázva meredt ő is a számlálóra.
- Sajnálom... - suttogta. Kikerekedett szemekkel néztem rá.
- Te...? Hogyan?
Mi történhetett? Aztán eszembe jutott a tegnap: Norbert. Elvitték a sárkányt - válasz nélkül tudtam.
- Elkaptak?
Sem Harry, Hermione vagy Neville nem adott választ rá, csak szomorúan bólintottak. Katie közelebb húzódott hozzánk.
- Elvitték? – kérdezte halkan. Ha nem őt nézem, talán nem is hallom, mert szinte csak a szája mozgott. Tudtuk mindketten, hogy miféle veszélyt rejt egy sárkány nevelése és épp ezért, aggódtunk Hagridért. Látva a pontjaikat, úgy éreztem túlságosan aggódtam érte, és ezzel Katie is így lehetett.
- El – bólintottam, és Katie-re néztem. Majdnem elsírta magát, ahogy én is. Ezek után egy jó ideig nem megyünk a vadőrlak közelébe. Sosem bocsátjuk meg Hagridnak, hogy miatta landoltunk a tabella alján. A tavalyi csúfos vereség után... a hülye sárkánya végett vesztettük el a pontjainkat. Az én szememben ugyanis ezért történt mindez: segíteni szerettek voltak a házunk tagjai egy illegálisan tartott, nevelésre egyáltalán nem fogékony jószág miatt a barátjuknak. Miután részletesen elmesélték a történteket és a hibákat, kicsit rájuk is haragudtam, nem kevésbé arra a Draco Malfoy nevű fiúra.
Sajnos más – mivel nem is tudtak a körülményekről – nem volt olyan barátságos a három elsőssel, mint mi. Még Fred és George se szólt egy jó szót sem, pedig próbáltam a lelkükre beszélni. Kategorikusan tagadták azt is, hogy lenne egy öccsük. Láttam, mennyire megviselte Harryt minden edzés is, ahol inkább nem szóltak rá sem, csak hozzá ne kelljen. Megpróbáltam felvidítani őt, más módszerrel persze, mint Woodot pár hónappal azelőtt. Meséltem neki a statisztikákat, amiket az apjáról olvastam. Ez kicsit jobb kedvre derítette, mielőtt elszomorodott volna teljesen.
- Igen, és képzeld el, hogy a hat év alatt, amíg játszott, mindig a griffendélé volt a kupa. És hetvenötben két perc alatt elkapta a cikeszt az egyik meccsen.
- És mi volt a legrosszabb statisztika?
- Hát az azt hiszem a tavalyi év volt, amikor a tanárnő annyira szégyellte a csapat vereségét, hogy majdnem egy hónapig kerülte Piton professzort...
- Miről beszél, Winslow? – kérdezte az emlegetett szamár a hátunk mögül. Honnan bukkant fel olyan hirtelen? Kikerekedtek a szemeim, de igyekeztem nem mutatni a meglepettségemet, miközben felé fordultam.
- Öm, tanár úr, azt meséltem Harrynek, hogy tavaly nagyon kikaptunk a mardekártól az első mérkőzésen, és hogy...
- Ön mennyire örülhetett, hogy a csapata ezzel megnyerte a kviddicskupát. – A férfi bólintott, majd tovább állt.
- Köszi – mosolyogtam rá. – Mindig a szívbajt hozza rám a tanár úr...
Telt-múlt az idő, és következtek a vizsgák. Ezerrel készültünk Katievel. Egyszer a kandalló előtti szőnyegen hasalva olvastam az Átváltoztatástan alapfokon II-t, amikor az elsős trió levetette magát a fotelekbe.
- Kérdezd ki tőlem, Katie, na! – nyújtottam felé a könyvem.
- Nem, dehogy is! Vidd innen! Merlinre, kifolyik az agyam, ha még egy betűt meg kell tanulnom...
- Cöhh...
- Látod, ők is tanulnak! – mondja Hermione, aztán mondott valamit a vizsgákról. Mi csak összemosolyogtunk erre. Ha tudnák!
Hermionét egyébként nagyon megszerettem a maga kis tudálékos mivoltában. Fogadtam vele, hogy úgysem tudja megdönteni az én tavalyi százöt százalékomat átváltoztatástanból. Biztos voltam a sikerben, erre kiderült, hogy mégis létezik az a százalék, így kapott tőlem egy ajándékot is - nem nagy dolgot, csak egy kézzel készített oklevelet, amelyen a következő áll: Roxfort legjobb bűbájmesterének.
* * *
Az év persze nem is érhetett volna véget kalandosabban annál, mint ahogy sikerült. A vizsgáink nagyon jól sikerültek, egyedül a mágiatörténet miatt izgultam. Nem tudom anya hogy reagálna, ha megbuknék valamiből, de Katie-t állítólag megfenyegették otthon, hogy semmiből nem bukhat meg. Utólag persze kiderült, hogy mindkettőnknek sikerült a vizsga elfogadhatóra, így teljes lelki nyugalomban teltek az utolsó napok. Végre sokáig aludhattunk, és a jó időt kiélvezve a legtöbb időnket a Fekete-tónál töltöttük.
Még az idegeskedéssel együtt is jobban jártunk, mint két másik szobatársunk. Cristie ugyanis elájult az stressztől, Natie úgy lebegtette fel a gyengélkedőre. Madame Pomfrey pedig mindkettőjüket bennfogta éjszakára, így meglepődtünk, hogy rohantak felénk. Katie egy pillantással adta tudtomra, hogy nem számított rájuk ilyen hamar.
- Hallottátok? Hallottátok? – Katie-vel úgy néztünk össze, mintha ikrek lennénk.
- Micsodát? Úgyis elmondjátok, essünk túl rajta.
-Potter a gyengélkedőre került - kezdte Cristie izgatottan - ma hajnalban. Elvesztette az eszméletét. Dumbledore hozta fel őt, és tőle hallottuk... - figyelmesen hallgattuk a lányokat egy ideig.
- Na ami sok, az sok! Biztos nem kaptatok olyan erős bájitalt, amitől hallucináltok?
- Dehogy! Ott voltunk egész este! - A lányok kissé sértettnek tűntek, de azért elmeséltek mindent, amit megtudtak. A vacsoránál derült ki, hogy valójában igazuk volt, pedig én nagyon harcoltam a pletykák ellen. A Roxfortban ugyanis mindenki arról beszélt, hogy a három elsős mit vitt véghez, és hogy Mógus professzor meghalt az alagsorban.
Az egész napos pletykaáradat viszont odáig jutott, hogy valaki azt állította, Harry Potter bután cselekedett, nem lett volna szabad kockáztatnia. Hát, megtette. Valakinek persze erre is volt magyarázata:
- Feltűnési viszketegségben szenved. Anyám pszichiáter, ő mondta, hogy van ilyen.
- Jaj, maradj már! – csattantam fel, mikor ezredjére hallottam erről suttogni a diákokat. - Nem piszkáltátok már így is eleget? Álljatok le!
***
- Hát eljött ez a pillanat is – mondta az igazgató úr, miután mindenki jóllakott. – Eltelt egy újabb év, számtalan boldog, és nehéz perccel. Mostantól két hónapig nincsenek pontlevonások, nincsenek büntetőmunkák – itt ránk nézett. Én eltakartam az arcomat, és Fredre sandítottam, aki szokásunkhoz híven, mellettem ült. A fiú rám nézett és szemében huncutság csillant.
- Miért mindig ránk néz ilyenkor? – suttogta George is, mire megnyikkantam. „Jijj"-szerű hangot adtam ki.
- Ezt ugye nem kérdezed komolyan? - suttogtam vissza. Túl sokat vagyok az ikrekkel, így talán többet tudok róluk, mint mások sejthetnék. Néha én is belekeveredem a kulimázba velük, többször mint szeretném, de az életem fontos része mindkét bolond.
A fiákerekre várva álltunk hármasban a Roxfort előtt. Egymásba karoltunk, Fred kicsit közelebb vont magához. Csendben álltunk, amíg fel nem tűntek a barátaink is: Katie, Lee és még páran. Együtt mentünk le az állomásra, és a vonaton az utunk elég csendes volt.
- Mit gondoltok, jövőre kit kapunk? – kérdeztem tőlük. – SVK tanárnak.
- Passz...
- Remélem valami nő jön – mondta Fred. Felhúztam a szemöldököm.
- Nekem mindegy, csak tudjon rendesen beszélni...
- Lehetne valami szexi ír professzor, akcentussal – mondtam, mire Fred produkált homlokráncolást. Katie támogatta az ötletemet.
- Lehetne skót szoknyában – mondta Angie, aki épp belépett a fülkénkbe. Felnevettünk. Egy skót szoknyás ír...
***
Sziasztok!
Végre sikerült ezen a fejezeten is átrágnom magam. A következőt nem tudom mikor fogom javítani, viszont remélem mindenkinek tetszenek az átírt részek.
Plusz, egy kis szómagyarázattal tartozom:
*horcsica (fonetikusan van írva) nem amerikai szó, hanem szlovák, amit a Felvidéken előszeretettel használnak, és nem más, mint MUSTÁR.
Azért döntöttem emellett a szó mellett, mert a magyarban elég nehéz lenne érzékeltetni az angol és amerikai nyelvhasználat közötti különbségeket, vagy ha mégis, nem biztos, hogy feltűnőek lennének. Ezért néha igyekszem olyan szavakat hozni, amik kifejezetten tájnyelvi szavak, esetleg szokatlanok.
N. (2023.11.04.)