Emlékszem arra, amikor elvittelek a folyó partjára. Abban az időben már mindent sokkal nehezebben viseltél. Bonyodalmak tömkelege nyomta a válladat és te kitartottál, ameddig csak tudtál. Sajnos a világnak nem volt elég az, hogy amin te keresztül mentél az már egymagában embert próbáló. Csakis annak érdekében, hogy számodra megkönnyítsék a döntéshozatalt, a fejedben lakozó apró manócskák még nagyobb zűrt csináltak. Képzelem miket vághattak hozzád, ha tényleg léteztek. Te pedig képzelheted mennyire utálom őket egytől-egyig.
Hajadat a szél tépázta, de te ügyet sem vetve rá, kézfejedet a zsebedbe bújtatva lépdeltél tovább mellettem. Nézelődtél és minden egyes dologra felcsillantak nagy szemeid, mintha csak először látnál játszótéren hintázó gyerekeket, a szabadban futkározó kutyákat vagy barna és sárga színekben pompázó lombkoronákat. Imádtam benned ezt a fajta gyermeteg kiváncsiságot és érdeklődést. Néha még azon is elcsodálkoztál, ha megláttál, pedig én mondhatni gyökeres része voltam az életednek. Minden egyes nap találkoztál velem, minden egyes nap beszélgettünk, minden egyes nap megöleltük egymást, minden egyes nap megcsókoltalak. Mégis úgy örültél nekem az összes alkalommal, mikor a látótávolságodon belül voltam, mintha legelső találkozásunk lenne.
Leültünk a fűre, ahol már majdnem nedves volt a talaj. Elkezdtem tépkedni a fűszálakat, miközben csak arra tudtam figyelni, ahogyan mindig összerezzensz egy kicsit, amikor a vízfodor kijebb jön a medréből, egyre inkább felénk közeledve. Kissé hátrébb húzódtál, majd derekad mellett vékony karjaidon támaszkodva bámultál előre. Még mindig az erősödő hullámokat fürkészted, ahogy ellentmondást nem tűrve lökdösik ide-oda a csónakokat, mintha azt akartad volna üzenni a víznek; ne adja fel, tudod milyen ez és hinnie kell neked, amikor azt mondod: ellenállóbb annál, minthogy a szél uralkodjon felette. A folyó édes víze valószínűleg nem akart rosszat, csak nyugodtan folydogálni, de voltak olyan hatalmak, amik fölé magasodtak és ezen uralmaknak lehetetlen tiltakozni.
A tenyerembe összegyűjtött letépett fűszálakat rád dobtam és vártam, hogy majd felnevetsz, meglöksz, majd elkezdesz csikizni, amiért ilyen gonosz voltam veled. De semmi ehhez hasonló nem történt. Kizárólag magad elé meredve figyelted a hömpölygő vízet. Nem érdekeltek téged a vékony kabátodat beterítő zöld szálak, a hozzánk odagurult labda és én sem. Már nem féltél. Egészen másfajta érzést lehetett kiolvasni szemeidből. Elbűvölve nézted a vízet. Talán már akkor is arra gondoltál, hogy te el akarsz innen menni. Igen, lehet még azokban az órákban is, amikor velem voltál.
Pont úgy mint a természet, te is a végét jártad.
Csöndben ültünk egymás mellett, amikor hirtelen felocsúdtál bambulásodból és rám emelted tekinteted.
- Köszönöm!- néztél mélyen szemeimbe, mikor kimondtad azt a szót, amit nem hagytál ki még sosem a napi rutinodból. Eleinte rákérdeztem, hogy mit, de ugyanazt az egy szavas választ kaptam minden alkalommal. Ennek ellenére azon a délutánon győzedelmeskedett bennem a kíváncsiság és újból puhatolózni kezdtem ez ügyben, de hiába. A feleleted nem változott.
- Mindent.- mosolyodtál el szórakozottan, majd fejedet a vállamra döntötted. Tudtad jól, hogy azt akarom, végre kifejtsd mit is jelent nálad a "minden", azonban sosem részletezted.
Lassan kezem után nyúltál és ujjaidat rákulcsoltad enyémekre. Óvatosan szorítottam meg kezedet, mintha ezzel a szeretetteljes és gondoskodó mozdulattal is kárt tehetnék törékeny testedben. Fejedet felemelted, majd szabad kezedet nyakamhoz vezetted, ezáltal közelebb húzva magadhoz. Szemedet lehunyva érintetted hozzá ajkaidat sajátjaimhoz, miközben karod szorosabban fonódott körém. Lassan csókoltál éppúgy, mint legelőször, minthogyha most tapasztalnád ki milyen is ez az érzés. Vagy éppen ellenkezőleg. Mintha meg szeretnéd jegyezni örökre milyen, mert félsz attól, hogy nem lesz már többször alkalmad átélni. Utáltam, hogy életed összes napját úgy élted, mintha az utolsó lenne. Olyan volt mintha direkt akartál volna elbizonytalanítani azzal, hogy akármikor elveszíthetlek. Egyáltalán nem álltam készen arra, hogy egyszer ez tényleg bekövetkezhet. Őszintén van amikor még most sem hiszem el. Nem telik el úgy napom, hogy ne várnám azt a pillanatot, amikor végre felébredek és te mellettem fekve mosolyogva nyugtatsz arcomat simogatva, miközben magadhoz közelebb húzol és azt suttogod, hogy minden rendben és ez csak egy rossz álom volt. Még mindig várok erre a percre, amely csak nem akar bekövetkezni. De én türelmes vagyok és találékony. Ha akarod, ha nem, megoldom, hogy találkozzunk.
Elválva tőlem nem néztél a szemembe. Nem derült fel az arcod, nem pirultál el és nem öleltél meg. Semmi olyat nem tettél, amit szoktál. Aznap más voltál. Rossz előérzetem volt, de próbáltam magamat azzal nyugtatni, hogy csak fáradt vagy. Végülis igazam volt. Fáradt voltál. Belefáradtál abba, hogy tovább cipeld a hátadon lévő mázsás terheket.
Amikor anno elképzeltem, milyen lesz majd az, ha együtt leszek valakivel, nem éppen a mi helyzetünket öntöttem szavakba. Azt hittem olyan lesz, mint amilyennek hallottam azt a bizonyos első szerelmet. Hogy izgalmas, szenvedélyes és hamar véget ér, bár sosem felejtjük el. Nekem te voltál az első. Az izgalom meg volt, de szerintem az ifjúsági regényekben izgalom alatt nem azt értik, hogy titokban kell élniük a kettejük közös kis életét, nehogy lebukjanak a rajongók előtt, ezzel esetlegesen megbélyegezve az összes bandában lévő tagot is. A szenvedély is jelen volt a kapcsolatunkban, hiszen én oda voltam minden egyes porcikádért. Ennek ellenére nálunk a szenvedély nem vad volt. Felettébb nyugodt. Ez azért is meglepő, mert te a színpadon egyáltalán nem ilyennek mutatkoztál és emiatt én sem erre számítottam. Azt hittem, hogy kezdeményezős típus leszel, de pont ellenkezőleg. Nem voltál rámászós, nem akartál már a kapcsolatunk elején mindenen túl lenni. Vártál. Megvártál engem, bár láttam rajtad, hogy néha nehezdre esett ez. Az hogy hamar véget ér-e a románc az sok mindentől függ. A miénk a végsőkig kitartott. Részemről már az elejétől fogva meg volt az a szikra, ami önbizalmat adott és ami miatt mertem közeledni feléd.
Annyira különbözött a gondolkodásunk. Mintha egy vonaton ülnénk, ámbár egymással szemben. Ameddig te előre néztél és a jövőre koncentráltál, addig én a menetiránnyal szemben lévő ülésen helyetfoglalva egyfolytában a múlttal szimpatizáltam. Egyetlen közös pontunk volt; a jelen. Csak te az elkövetkezendő dolgokból merítettél erőt, míg én az emlékekből. Nem tudom elhinni, hogy amíg nekem az csalt mosolyt az arcomra, amikor eszembe jutott a debütálásunk, az első csókunk vagy amikor először főztem neked, addig számodra az okozott örömet, hogy a szemed előtt lebegett az öngyilkosság lehetősége. Persze nem tudhatom, hogy ennyire előreterveztél-e, de az biztos, hogy nem egy-két nappal előtte jutottál erre a döntésre.
Az összes veled kapcsolatos emlékemet úgy őrzöm, mint a világ legértékesebb kincseit. Mert nekem tényleg a mindenséget jelentik. Miattuk döntöttem úgy, hogy belevágok a 2018-as évbe nélküled. Rengeteg taktikát találtam ki arra, hogyan tudnám az utánad maradt űrt akár egy miliméterrel is lecsökkenteni, de hiába. Téged semmi és senki nem pótolhat. Már csak a kimondott szavaid maradtak nekem. Mi lesz ha azok is feledésbe merülnek? Nem kaphatok újakat. Pedig azokra mindennél nagyobb szükségem van. Pont úgy, mint rád.
Fejedet lefelé hajtva dőltél neki a mellkasomnak, mire én ujjaimat puha tincseid közé vezettem. Fogalmam sem volt arról, mit éreztél vagy mit gondoltál abban a pillanatban. Amikor megismertelek számomra egy olyan rejtély voltál, amiről tudtam, hogy muszáj lesz megfejtenem bármi áron. Teltek a hónapok és rá kellett jönnöm, hogy ezen célom megvalósítása nem lesz olyan zökkenőmentes, mint amilyennek eleinte hittem. Úgy véltem, hogy majd egy kis idő elteltével megnyílsz majd, mint mindenki más a bandában, de ez nem történt meg. Az együtt töltött, majdnem tíz évünk alatt nem sikerült kibogoznom azokat a kusza szálakat, amik miatt nekem olyan titokzatosnak tűntél az első pillanattól fogva. Nem csak ennek érdekében próbáltam minél közelebb férkőzni hozzád, inkább úgy mondanám, hogy ez a kihívásnak mondható dolog fogott meg benned. Megtetszett, hogy nem voltál egy nyitott könyv bárki számára, sőt! Szinte senki számára sem. Egyszer-kétszer azt gondoltam, hogy most megkaparintottam a kulcsot az elzárt gondolataid tárjához, de nem. Ilyenkor csak játszottál velem. Lógattad az arcom előtt a mindenre megoldást nyújtó tárgyat, de sosem adtad át nekem. Talán féltél. Féltél attól, hogy mi lesz, ha tudni fogok azokról az elmédben élő emlékekről, amiket legszívesebben elfelejtenél. Tartottál tőle, hogy ha megtudom mire gondolsz, csak hátráltatnálak és keresztbe tennék terveidnek. De így neked is nehezebb volt. Egy embernek sem mondtad el őszintén, hogy ha bánt valami. Senki nem tudott rajtad segíteni. Különféle jelekkel akartad a tudtunkra adni, hogy baj van, de mi későn jöttünk rá, miket is jelentenek burkolt segélykéréseid. Túl későn jöttem rá. Ha jobban odafigyeltem volna és rákérdeztem volna a szövegeid mögöttes tartalmára, még most is itt lehetnél.
Apró cseppek jelentek meg hajadon, aminek észrevételekor az égre kaptam tekintetemet. Esett. Senki nem volt már körülöttünk. Csak mi ültünk ott a folyó partján. A víz zavartalan folyását mostmár nem csak a szél zavarta, hanem minden egyes esőcsepp is, amik egyre nagyobb gyakorisággal pottyantak le a felettünk lévő felhőkből. Mocorogni kezdtél, majd egy nagy, szagatott sóhaj kíséretében újból rám néztél.
- Sajnálom.- motyogtad vörös, könnyekkel teli szemeidet megtörölve. A kezed remegett, nem tudtál rendesen levegőt venni. Kétségbeesetten pattantam fel, majd húztalak fel téged is. Kabátod anyagán egyre csak nőttek a sötétebb foltok, te pedig még jobban zokogni kezdtél. Egy tetős kiülőhöz vezettelek és miután leültél, eléd guggolva simogattam arcodat várva, hogy lecsendesedjenek a fejedben zajló események.
- Én nem tudom mi van velem.- lehelted szavaidat halk, remegő hangon.- Kérlek... Nagyon szépen kérlek...- szipogtál, majd nyakamba borultál.- Segíts rajtam!- haltak el, az akkor igen gyengének bizonyuló hangszálaid. Magamhoz ölelve téged próbáltalak vígasztalni, miközben én is ugyanolyan mélyen voltam, mint te. Akkor szakadt el az utolsó mentőköteled is. Én a többiekkel és a rajongókkal együtt azt hittem, hogy vissza lehet még húzni téged ebből az állapotból, de nem. Pedig ugyanúgy viselkedtél, mint amikor még rendben voltak a dolgok. A színpadon töltött órák erejéig felvetted az előadó szerepedet; egetrengető hangokat énekeltél ki, bonyolult tánc mozdulatokat hajtottál végre, elbűvölted az összes veled egy légtérben lévő embert, majd ezek után visszatért a szerény, kicsit visszahúzódóbb éned, amikor már csak velünk voltál.
Aznap azt mondtad, sajnálod, de nem tudom mit. Nekünk van mit sajnálnunk. Elveszítettünk téged, mert nem figyeltünk rád eléggé. Mert nem szerettünk téged úgy, ahogy megérdemelted volna. Sokkal több törődést kaphattál volna mindannyiunktól. De nem kaptál. Mert mi azt hittük, minden megoldódik majd. Olyan hülyék voltunk, hogy abban reménykedtünk, minden visszaáll majd a régi kerékvágásba.
Leültem veled szembe, kezeidet szorítva. Teljes lelki erőmmel azon voltam, hogy valami vékonyka szálat tudjak még neked ledobni, ami még lehet megmenthet téged. Beszélgetni kezdtem veled. Kérdezgettem tőled, meséltem neked, bátorítottalak. Ezt a cérnát eresztettem le hozzád. Gondolataid elterelődtek más irányba, rákapaszkodtál a fonalra és elkezdtél felfelé haladni. Küzdöttél és egyre csak jöttél feljebb és feljebb. Viszont a szál, ha téged el is bírt volna, a rád nehezedő terheket nem, amik mindig visszarántottak és nem hagytak békén téged.
Egy hónappal azután, hogy a parton összetörtél, a cérna elszakadt. Akkor sem figyeltem. Azt hittem onnan már egyszerű az utad a boldog befejezés felé és ott hagytalak, hogy egyedül birkózz meg minden buktatóval az utadon. Túl sok volt az akadály, segítőd meg egy sem. Visszazuhantál és már nem lehetett kimenteni. Legalábbis ezt mondják. De szerintem igenis itt lehetnél még köztünk. Még meghallhattuk volna utolsó kiálltásaidat. Észrevehettük volna az apró jeleket, amiket folyamatosan sugároztál felénk. És Istenem! Komolyabban vehettük volna a dalaid szövegét, ami egyenesen az arcunkba tolta az igazságot. De mi nem figyeltünk fel sem a sikolyaidra, sem a sokat mondó szimbólumaidra, sem pedig az amúgy kimondott gondolataidra. És még én azt hittem, hogy nem vagy egy nyitott könyv a számunkra. Az voltál. Csak mindegyikünk túl vak és figyelmetlen volt ahhoz, hogy észre vegye a történeted valódi jelentését és a sorokban megbújó titkokat. Mert az viszont tagadhatatlan, hogy a te műved tele volt velük, de semelyikünknek sem jutott eszébe megfejteni őket. Még nekem sem, pedig én ezt tűztem ki célomként. Hogy majd megoldom az összes feladványt, amit elém raksz, ezzel elérve azt, hogy egyszerűbb legyen számomra a személyed megértése. De túl hamar feladtam. Az is lehet, hogy nem próbálkoztam eléggé. Pedig így utólag visszagondolva, rengeteget segítettél is nekem. De így sem sikerült. És ameddig én azzal voltam elfoglalva, hogy megkapjam azt a régóta kiszemelt kulcsot, addig te a gödör szélén járkáltál. Valójában azt sem tudom mikor estél bele. Én már csak azt vettem észre, amikor az első mentőköteled szakadt el. De ezt ugyanúgy elmondhatom saját magamnál is. Csak most vettem észre, hogy már réges régen leestem. Hárman próbálnak felhúzni, de tudom, hogy mindhiába. Ha sikerül nekik, akkor is csak idők kérdése, hogy ismét a mélyről hallják hangomat.
Be kell látnom azt, ha most valamelyikőjük bejönne a szobámba egyből döbbenten vennék észre, hogy ugyanott vagyok, mint te voltál. Egyből rájönnének arra, hogy már véglegesen összetörtem. Pont úgy, mint egy évvel ezelőtt. Csak akkor még megpróbálták összeragasztani az apróbbnál apróbb darabokat, most viszont ez nem sikerülhetne, mert rengeteg közüllük a hónapok során elveszett. Belépve ebbe a helyiségbe egy halványan pislákoló gyertyán kívül alig látnának valamit. Viszont hallanák rekedtes motyogásomat. Lehet az elmúlt körülbelül egy óra alatt is hallották, ahogyan hozzád beszélek. Remélem, hallottad te is minden kimondott szavamat. Hallottad hányszor remegett meg a hangom beszéd közben? Hallottad hangsúlyozásomon, hányszor kellett visszafognom magam, nehogy az egész lakás tőlem zengjen? Emiatt viszont egyáltalán nem téged hibáztatlak. Minden az én saram. Bassza meg! Miattam történt ez az egész! Ha biztos lehetnék abban, ha nem ismersz meg engem, még életben lennél, esküszöm azt kívánnám, bár ne találkoztunk volna. Akkor nem kéne egy rólad készült fotóhoz beszélnem. Szánalmas vagyok. Magammal próbálom elhitetni azt, hogy én vagyok az áldozat, engem kell sajnálni. Közben jól tudom, minden problémámat megoldotta volna az, ha akkor utánad megyek. Nem is értem miért nem tettem meg. De ahogy szokták mondani; jobb később, mint soha.
Jonghyun!
Én nem akarom ezt nélküled folytatni, de képtelen vagyok döntést hozni. Semmiképpen sem akarom, hogy a SHINee ismét úgy legyen benne a hírekben, hogy egyel kevesebben maradtak. Nem akarom cserben hagyni a srácokat. Imádom őket, az évet csakis miattuk tudtam átvészelni. De nem. Hiába sírom el magam akárhányszor belegondolok abba, hogy itt hagyom őket, tudom, hogy lehet mégis ez lenne a helyes döntés. Nekem szükségem van arra, hogy halljam a hangodat, hogy lássam, ahogyan mosolyogsz, hogy érezzem az illatod. Azt akarom, hogy velem legyél. És ezeken a dolgokon egy kép, videó vagy ruhadarabod nem tud segíteni. Sokat agyaltam a megoldáson és arra jutottam, nem én fogom eldönteni, hogy maradok-e vagy sem.
Majd Te eldöntöd!
Amikor itt hagytál minket, magamhoz vettem a gyógyszereidet. Azokon és rajtad fog múlni minden. Ma este beveszem őket. Az összeset. Ameddig alszom, lesz időd eldönteni, hogy akarsz-e velem találkozni. Ha igen, akkor magaddal rántasz és nem kelek fel többé. Ha viszont nemleges lesz a válaszod, akkor másnap reggel felébredek és ugyanúgy folytatódik minden tovább. De nehogy azt hidd, hogy ilyen könnyen szabadulhatsz tőlem. Ha túlélem az éjszakát, akkor egy év múlva újra megpróbálom. Minden év december 18-án meg fogom próbálni. Amint mondtam: találékony vagyok és ha akarod, ha nem, megoldom, hogy minél előbb újra láthassalak...