– Fogadd ezt a gyűrűt állandó és örökké tartó szerelmem zálogául. – Daniel pedig Line középső ujjára akarta húzni a gyűrűt. Nem is a bátyám lenne, ha nem tévesztette volna el, de komolyan.
– Daniel, másik ujj! – sziszegte Line egy kicsit idegbetegen, mire az emberek halkan felnevettek. Nem volt kínos, inkább csak kicsit abszurd, Daniel sem szégyellte magát, bár nem tudom mit kapott utána Line-től...
– A rám ruházott hatalmamnál fogva Daniel-t és Caroline-t férjjé és feleséggé nyilvánítom. Amit Isten egybekötött, ember szét ne válassza. Megcsókolhatod a menyasszonyt. – és igen, Daniel megcsókolta Line-t, az emberek óriási tapsviharral díjazták az egészet. És igen, ettől a pillanattól már nem volt Caroline Parker, a leendő sógornőm, hanem Caroline Martin volt, a sógornőm...
A megható pillantok után kicsit, ismétlem, kicsit összeszedtem magam. Igen, ez egy esküvő volt, nem egy temetés és még csak nem is én voltam a menyasszony, mégis több könnyet hullattam a szertartás alatt, mint az egész násznép együttvéve. Érzékeny lennék? Talán... Boldog vagyok? Annál inkább.
Miután Line és Dan kivonultak a tökéletesen feldíszített székek közül, kezdetét vette a tényleges ünneplés. Mindenki elfoglalta a helyét ott, ahová a kis ültetőkártyája gondosan ki volt helyezve. Fáradtan huppantam le az apa és Shawn között lévő székre.
– Baj van? – nézett rám Shawn aggódó tekintettel.
– Nem, dehogy. – nevettem el magam. – Nincsen semmi baj, csak kicsit fáradt vagyok. Azt hiszem megyek és iszom egy erős kávét.
– Megyek veled! – pattant fel gondolkodás nélkül.
– Mi ez a nagy hevesség? – húztam fel a szemöldököm kérdőn.
– Tudod... Az ajándék Line-éknek. Fent van az utalvány a szobában, a két karkötő mellett. – suttogta olyan halkan, hogy alig tudtam kivenni a szavakat.
– Tényleg, jó hogy neked legalább eszedbe jutott. – csaptam jelképesen a homlokomra. – Mire lenne velem nélküled?! – emeltem tekintetem az égre.
– Ezt én is kérdezhetném. – tekintett rám tág pupillákkal. – Amíg kérsz kávét elmegyek a szobába az ajándékért. – engedte el a kezem.
– Rendben. – bólintottam aprót, majd a pult felé indultam.
Amint megittam a fekete csodát, azonnal éreztem a testemben szétáradó koffein adta energiát. Szemeim kinyíltak, a szívverésem sokkal szaporább lett, és a lábamon sem éreztem az ólomhoz hasonlító súlyt. Egyszóval felélénkültem.
– Megjöttem. – ugrott mellém Shawn, majd nagy, meleg tenyerét a csupasz hátamra helyezte. – Mehetünk? – fordult felém kérdőn.
– Persze...– rebegtem, mivel nagyon jól esett az érintése. Amint levette rólam a kezét, szinte fájt, hogy nem perzseli tovább a bőrömet.
– Na, mi van Dor?– arcán tökéletesen kirajzolódott a felismerés diadala,tudta, hogy milyen hatással van rám.
– Semmi, az égvilágon semmi.– ráztam a fejem, mintha nem tudnám miről is beszél, pedig nagyon is tudtam.
– Igen, látom.– nevette el magát, majd maga felé fordított és forró csókot lehelt az ajkaimra.– Tetszik?– súgta két apróbb szók között.
– Nagyon...– mosolyodtam el, majd kinyitottam a szemeim és észrevettem a hotel bejáratában tolongó riporter tömeget.– A francba...– sziszegtem.
– Mi a baj?– ráncolta homlokát.
– Nézd!– böktem az ajtó irányába.
– Amíg kint vannak, nincs baj. És ahogy nézem ott is maradnak.– döntötte fejét oldalra, mintha így jobban látna.
– Biztos vagy benne?– méregettem arcát, hátha így előbb kapok választ.
– Teljesen.– villantott egy ezer-wattos mosolyt.– Menjünk, már tuti mindenki odaadta az ajándékát.– kezdett húzni a kert irányába.
– Lassan, de ideértünk.– néztem felváltva Dan és Line szemébe.
– Igen, feltűnt.– forgatta szemeit Line, de szerencsére nevetve.
– Nyissátok ki együtt.– nyújtottam feléjük az ékszerdobozt, amiben a karkötők már csak arra vártak, hogy végre felvegyék őket. Daniel határozottan átvette a vörös dobozt, Line pedig lassan kinyitotta, majd a szabad kezét a szája elé kapta meglepettségében.
– Köszönjük, ez...– kereste a szavakat.– Várjunk...– ráncolta a szemöldökét.– ...miért van benne három karkötő?
– Egy a tiéd, egy Dan-é, de tényleg, miért három? – fordult Shawn felé kérdőn.
– És egy a babáé.– vigyorodott el elégedetten.
– Te-tessék?– esett le a bátyám álla.
– Jól hallottad. Nem akartam, hogy ő ne kapjon semmit, mindenki csak veletek foglalkozik, ami érthető, mert róla nem tud szinte senki, de akkor is...– vont vállat.– Még ha csak egy almával is vetekszik a mérete, akkor is megérdemli.– rövid monológja végén Line a nyakába borult örömében.
– Ez annyira aranyos tőled. Nagyon köszönöm és, és ő is köszöni...– mondta sógornőm a könnyeivel küszködve.
– Örülök, hogy tetszik.– mosolygott Shawn is.
– Ez tényleg nagyon jó ötlet volt haver.– helyeselt a bátyám.– Köszönjük.
– Várjatok, még van itt valami.– adtam oda a borítékot, amiben az utazásról szóló dokumentumok voltak.
– Egyenként fussátok végig a lapokat, és szóljatok, mielőtt az utolsóhoz értek, oké?– szólt Shawn, mielőtt Dan feltépte a papírt.
– Öhm... Rendben.– nézett furán a bátyám, majd kivette ez első lapot.– Line. Line. LINE!– került teljes extázisba került.– Dorothy, te még emlékszel erre?– csillogtak a szemei.
– Hogyne emlékeznék.– mosolyodtam el.– Amikor 15 éves voltál és apa elvitt magával Tokióba egyedül az anime múzeumba akartál elmenni, de nem vitt el, mert már akkor gyerekesnek tartotta, így nem nézhetted meg azokat az izéket és nagyon szomorú voltál. És sógornőm, – néztem Line-re nevetve.– nézd az időpontot.
– Mi? MI? MIIIIIII?– húzta el az i-t.– Úristen, nem hiszem el... Végem, megyek meghalni. – pislogott felfelé, hogy a könnyei ne törjenek utat maguknak.– Daniel, megyünk a tokiói divathétre. Érted? A tokiói divathétre!!!– ujjongott örömében.
– Elvileg benne van minden, a repjegyek, a visszaigazolás a szállodától, a két belépő az anime múzeumba és a backstage jegyek valami francia divattervező show-jára, akinek nem tudom kimondani a nevét.
– Milyen divattervező?– nyíltak nagyra Line pupillái a kíváncsiságtól.
– Sophie Theallet.– olvasta fel a nevét Daniel bizonytalanul.
– Dani, é-vel ejtik.– forgattam a szemem mosolyogva.
– Theallet? Megyek a Theallet-Showra?–kapkodta a fejét Line izgatottan.– Jézusom, ez tényleg sok nekem, valaki ébresszen fel.
– Ez a valóság.– mondtuk hárman egyszerre.
– Akkor, csak adjatok néhány percet, amíg összeszedem magam. Annyira köszönöm, nem is tudjátok, hogy ez mennyit jelent nekem. Fogalmam sincs, hogy fogom ezt meghálálni, de irtózatosan hálás vagyok.
– Nem kell meghálálni, ez az ajándék lényege. – mondta Shawn szelíden.
– Holnapután indulunk is?– ért az utolsó laphoz Daniel, mire meglöktem Shawn kezét, hogy itt az idő.
– Igen, de most mennem kell, mindjárt jövök, elnézést.– fordult sarkon és már el is tűnt a násznép tömegében.
– Ez most?– ráncolta Daniel a szemöldökét.
– Csak menjetek a táncparkettre, jön a nyitótáncotok.– mosolyodtam el.
– Shawn fog énekelni? – erre a kérdésre már nem válaszoltam, hiszen Daniel gyengéden megragadta Line csuklóját és behúzta a parkett közepére.
A fények megvilágították a bátyámat és a feleségét, arcukon tisztán látszott a boldogság és az izgalom keveréke, némi kíváncsisággal vegyítve. Aztán hirtelen felcsendült a Thinking Out Loud... Mindenki a hang irányba fordult és én élvezettel néztem, ahogy az emberek a vörös hajú, szemüveges fickó személyében felismerik Ed-et. Hangja betöltötte a kertet, és a tánccal sem volt semmi probléma, hiszen alapból is erre a számra táncoltak volna, csak felvételről. Line arca ragyogott a boldogságtól, hiszen teljesült az álma. Daniel szintén boldog volt, hiszen újdonsült feleségét mosolyogni látta, tudta, hogy iszonyatosan örül. Egyenletesen lépegettek a zene ütemére, végigtáncolták az egész parketett oda és vissza. A mozdulatsoruk végén pedig Line Daniel karjaiba feküdt, és az utóbbi úgy emelte fel. Ezt követően óriási tapsvihar zengte be helyet, ez a taps szólt mind Ed-nek, mind a tánctanárnak, aki izgatottan nézte végig a produkciót, de főként Danielnek és Line-nek. Ahhoz képest, hogy szegény bátyámnak falába van, tökéletesen betanulta a koreográfiát, Line-nek egy szava sem lehet.
Időközben Shawn karja fonódott a derekam köré, visszajött.
– Azt hiszem jó munkát végeztél.– nevettem halkan.– Nézd csak az arcukat, sugárzik a boldogságuk...
– Látom.– mosolygott Shawn is.
– Ez a legszebb esküvő, amin valaha voltam...– sóhajtottam elégedetten.
– A miénk szebb lesz.– súgta a fülembe, olyan halkan, hogy alig hallottam.
Halihó! Igen, élek még... Nem akartam olyan munkát kiadni a kezemből, amire nem vagyok büszke, ezért várattalak meg benneteket. Remélem tetszett, igyekeztem a lehető legjobban megírni. Éééés, óriási köszönet a 20.000. megtekintésért! Szeretlek titeket: Dorina