– Az álmomban, te... Meghaltál. – túrtam idegesen a hajamba. – Kihullott a hajad, holt sápadt voltál és ez a láz... A leukémia kezdeti jele is lehet. – nyeltem nagyot, mire az ő arcárul eltűnt az idegesség.
– És a megfázás kezdeti jele is. – mosolyodott el. – A tudatalattid összerakott egy álmot, ezt nem jelenti azt, hogy beteg vagyok. – rázta a fejét.
– Shawn, hát nem érted?
– Öhm, nem igazán...– túrt bele a hajába.
– Shawn...– temettem az arcomat tenyerembe újra.– Lehet, hogy beteg vagy...
– Hé Dor, ez csak egy álom volt. Nem jelenti a valóságot, de ha attól jobban érzed magad, akkor elmegyek a kivizsgálásra.
– Még szép, hogy elmész!– néztem fel.– Az életedről van szó.
– Nem kell idegeskedned, jól vagyok. Nézd, a lázam is lement.– tette kezem mosolyogva homlokára.
– Rosszabb vagy, mint egy kisfiú.– nevettem el magam.
– Tudom.– dobta magát hanyatt az ágyon, majd fejét felém fordította.– Mennyi az idő?
– Még csak fél egy, ötig bőven tudunk még aludni.
– Hmm...– morgott egyet, majd behunyta a szemeit és aludt tovább.
Én nem tudtam aludni, ezután az álom után nem is csoda. Mi van, ha tényleg beteg? Mi lesz, ha elveszítem? Nem tudnék nélküle élni... Túl fontos ő nekem, mindennél fontosabb, még most sem tudom, hogy, hogy történhetett, hogy pont engem öntött le akkor. Eszméletlen nagy véletlen és szerencse is volt egyben, bele sem merek gondolni, mi lenne velem nélküle.Nem tudom, hogy tudtam nélkül. Egy hónapja még egyedül éltem az életem, most meg itt fekszem Shawn mellett, aki nyugodtan szuszog, mit sem sejtve arról, hogy épp őt nézem. Túl tökéletesek a vonásai, úgy érzem, ha hozzáérnék az állához, elvágná ujjaim. – kissé aggódó, túlgondoló és túlzó gondolataimon elmosolyodtam, majd lehunytam szemeim és átadtam magam az édes álom csábításának.
– Dor, kelj fel.– hallottam Shawn rekedtes hangját. Szemeim szinte azonnal kipattantak, majd szorosan átöleltem őt.
– Nem akarlak elveszíteni. Soha.– vezettem ujjaim a hajába és szívtam be mélyen illatát.
– Nem fogsz.– viszonozta az ölelésem.– Sosem hagynálak el.
– De mi van, ha...
– Dor, nincs mi van, ha.– tolt el magától, hogy a szemembe nézhessen.– Ha úgy akarod leélni az életed, hogy folyton azon gondolkozol, hogy mi van, ha, akkor örökké bánni fogod az egészet, ha idős leszel, azt lesz a kérdésed, hogy mi lett volna, ha... Ez egy ördögi kör, nem tudsz kijönni belőle, ha egyszer belekerülsz. Mi van, ha ezek az utolsó perceink élve, mert mindjárt itt a világ vége? Mi van, ha az a toll onnan az asztalról legurul és a tinta kékre festi a fehér padlószőnyeget?– gesztenyebarna szemei mélyen kék íriszeimbe fúródtak. Mintha egy szoros kötél tartott volna, semmi sem tudta volna megszakítani a köztünk lévő szemkontaktust.– Mi lenne, ha most megcsókolnálak?– mosolyodott el monológja végén.
– Boldog lennék.
– Most nem vagy az?
– Nincs arra szó, hogy mit érzek akkor, amikor veled lehetek.– amint kiejtettem a szavakat, ajkaim még szinte be sem fejezték a mozgást, Shawn már meg is szüntette a köztünk lévő távolságot.– Szeretlek.
– Én is téged.– nézett rám pimaszul, majd levette pólóját.
– Remélem azért vetted le, mert öltözni készülsz.– tettem karba kezeim.
– Ami, azt illeti nem.– nevetett.– De értettem a célzást,– tette fel kezeit védekezően– mentem öltözni.– Amúgy Dor, ilyenkor nagyon tudunk utálni.– rázta a fejét rosszallóan, miközben száját félmosolyra húzta.
– Tudunk? Nem értem a többesszámot.– ráncoltam a szemöldököm.
– Én és ő.– mutatott az ágyékára egy kaján vigyor kíséretében.
– Perverz disznó.– vágtam hozzá egy párnát, mivel az került először a kezem ügyébe.
– Hé!– nevetett fel, ahogy a párna mellkasának csapódott.– Rendben Dorothea, most meg vagyok sértődve.– ment a ruhái felé megjátszott méreggel az arcán.
– Kész vagy már? Nem hiszem el, hogy ennyi idő, mire elkészülsz...– ült le unottan a kanapéra, mert én még mindig a sminkemmel vesződtem.
– Shawn, értsd meg, hogy idő, mire emberi kinézetet varázsolok magamnak. Különben is, ez a próbavacsora, hivatalosan most találkozol csak a szüleimmel.
– Ne is mondd, már az apád gondolatától is izzad a tenyerem. Mi van, ha mondok valami rosszat és örökre megutál?
– Mi van, ha?– léptem ki a fürdőből halvány mosollyal az arcomon, miközben a fülbevalómat próbáltam betenni, kisebb-nagyobb bénázással.
– Most cáfoltam meg a saját szavaimat, ugye?– nevette el magát.
– Pontosan, Shawn.– ráztam a fejemet hitetlenkedve.– Ha nem lennél, ki sem lehetne találni.– ültem le mellé. – Ahj, már az fáj, ha ránézek arra a cipőre.– torzult el az arcom.
– Miért nem jössz normális cipőben?– húzta össze a szemöldökét.
– Ezt te sem gondolhattad komolyan.– néztem fel összehúzott szemekkel.– Bár, kinek mi a normális?! Shawn Mendes-t nemigazán látni csizma nélkül...
– Na jó, igazad van.– sóhajtott megadóan, majd felpattant a kanapéról és a telefonjáért nyúlt.– Beszélnek kell Andrew-val a holnapról, kell valami fedősztori, hogy hol leszek.
– Addig felszenvedem magamra a magassarkúm.– indultam az említett kínzóeszközök felé.– Néha hogy tudom utálni, a tényt, hogy lánynak születtem...
– Én nem utálom, habár, már a személyiséged is annyira megfogott, ha fiú lennél,úgy is beléd estem volna.– mondta mosolyogva, miközben Andrew névjegyét kereste.– Nem kapcsolható.
– Tudom, hogy bóknak szántad, de ez azért kicsit erős volt.– nyíltak tágra a szemeim.
– Szerintem nem.– vont vállat, de látva az arcom elnevette magát.– Dor, csak szeretlek, nagyon. Ez a lényege, nem kell keresni mást benne. Most jó? – arcvonásaim megenyhültek, és elmosolyodtam.
– Jó.– emeltem meg a fejem, miközben a cipővel vesződtem. Hajamat hátradobtam, hogy ránézhessek, mozdulataim láttán ajkai elnyíltak egymástól, majd nagyot nyelt és elfordult.– Shawn?
– Igen?– fordult vissza.
– Ez mi volt?– mutogattam, mint egy idióta, aztán elindult felém és centikre az arcomtól kezdett el beszélni.
– Egy rohadt mozdulatoddal beindítasz Dorothea Elizabeth Martin, egy rohadt mozdulattal.– súgta ez olyan érzékien, hogy már a hangjától elfelejtettem levegőt venni. Reakciómat örömmel konstatálta és már a ruhám cipzárát kereste hatalmas tenyerével a hátamon.
– Shawn.– toltam el magamtól.– Nem lehet, mennünk kell. Különben is, nem feküdhetünk le minden 6. órában, mert miért ne... Ez nem egészséges.
– De...– nézett rám csalódottan.
– Nem, nincs de.– fojtottam vissza mosolyom zavarodott arckifejezését látva.
– Mintha az anyámat hallanám.– tette karba a kezeit sértődötten.
– Ne haragudj, de nincs időnk.– hajtottam le a fejem.
– Dehogy haragszom.– ölelt át. – Mehetünk?– aprót bólintottam, majd belém karolt és az ajtó felé indultunk.
Láttam Shawn-on, hogy izgul. Kezeit tördelte, ha az egyik kezét megfogtam, akkor pedig a másikkal a hajt piszkálta.
– Ne csináld, ismered őket, már találkoztatok.– kerestem a tekintetét.
– Tudom, de akkor is. Ez az első "hivatalos" találkozásunk.– formált idézőjelet ujjaival.
– Mendes, én nem értelek. Világsztár vagy, millióknak énekelsz, élőben, playback nélkül, most meg félsz a szüleimtől.– tártam szét karjaim értetlenül.
– Martin, te ezt nem értheted.– használta ő is a vezetéknevem. – Mindkettőnknek M-mel kezdődik az családneve.– mosolyodott el.
– Jó, hogy feltűnt.– nevettem el magam.– Ott van apa.– mutattam a magas, öltönyös alakra, mire Shawn felsóhajtott.– Na, ne már.
– Nyugodt vagyok.– erőltetett magára halvány mosolyt.
– Látom...– forgattam meg a szemem.
– Jó estét Mr. Martin!– lépett apa elé, majd nyújtotta kezét.
– Szervusz Shawn.– mondta kissé mogorván. Múltkor megkérte, hogy hívja Douglas-nak, ha valaki nem él ezzel, akkor azt sértésnek veszi.
– Bocsánat, Douglas.– vakargatta tarkóját, mire apa arcizmai megenyhültek. Ez a fiú a gondolataimban olvas.
– Szia Apa!– öleltem át.
– Kincsem.– viszonozta ölelésem.– Szia. Gyertek, már mindenki itt van.– A mindenki anyát, Line-t és Dan-t jelentette, így az ajtó felé indultunk, ahol egy kerek, gyönyörűen megterített asztal várt minket, körülötte a többiekkel. Amint beléptünk a terembe mindenki azonnal felpattant, hogy üdvözöljön bennünket.
– Dorothy, drágám, szia.– ölelgetett anyukám.– Olyan szép vagy, istenem.
– Anya, nyugi. Ezt majd holnap és Line-nek.– mosolyogtam kedvesen.
– SZIA LINE!– kezdtem vadul integetni, majd szinte a nyakába ugrottam.– Nem hiszem el, hogy holnap végre a sógornőm lesz.– ugrándoztam.
– És én? Én már nem is érdekellek?– tárta ki a kezeit Dan bátyám, mire őt is megöleltem.
– Tudod, Line érdekesebb.– mondtam nevetve.
– Kedves, mint mindig.– nevetett ő is.– De elhiszem, hogy érdekesebb nálam. Persze Shawn is üdvözölt mindenkit, majd leültünk és a pincér már hozta is az előételt.
– Hú Line, ez rohadt jó.– kóstolt bele az ételbe Daniel.
– Egy kicsit kulturáltabban nem tudnál viselkedni?– sziszegte a leendő sógornőm, mire Daniel befejezte a kiabálást.
– Dorothy, döntöttél már a pályáddal kapcsolatban?– nézett rám apa.
– Ami az illeti igen.– vettem egy nagy levegőt.– Kaptam egy teljesen más ajánlatot, a közeljövőben épül egy új klinika Torontóban, ami az ország legmodernebb kórházának és kutatóközpontjának készül és felkértek, hogy legyek az orvos igazgató-helyettes.– mondtam ki lassan, tagoltan a szavakat, hiszen hiába tudom hetek óta, még én is nehezen hiszem el.
– Te-tessék?– nézett rám apa.– A Global White Lake-ről beszélsz?– kerekedtek ki a szemei.
– Igen, arról, miért?– ráncoltam a szemöldököm.
– Kislányom, én annyira büszke vagyok rád, el sem tudom hinni.– lépett mellém, hogy átölelhessen.
BEJELENTÉS! Sajnos nekem is elkezdődik az iskola, ahogy számotokra is ez a szünet utolsó napja. Igyekszem a lehető leggyakrabban részt hozni, előreláthatólag körülbelül másfél hetente tudok majd publikálni. Éééééés rohamosan közeledünk az a könyv vége felé, rengeteg tervem és ötletem van, már csak az a kérdés, hogy ti kíváncsiak lennétek egy második évadra? Érdekel még benneteket Dor és Shawn története?
Köszönöm, hogy itt vagytok! Dorina <3