1485. Augusztus
Több nap telt el úgy, hogy nem történt semmi a Yorkokkal. Nem csinálhattak semmit, nem hagyhatták el a szobáikat, csak akkor, ha imádkozni mentek a kápolnába.
Az egyik napon Elizabeth Woodville megkérdezte az egyik szolgálótól, hogy mi is történt pontosan Richard királlyal. A válasz pedig sokkolóan hatott mindannyiukra, hiába nem volt vele oly szoros a kapcsolatuk az utóbbi időben.
Mégis, mindannyian egyetértettek abban, hogy ilyen halált senki sem érdemel, hiába vétkezik életében – még akkor sem, ha sokat. Maga a csata inkább mészárlás volt, mely a király könyörtelen meggyilkolásával végződött – a csatával, mely lezárta a háborút, mely évtizedek óta égette a királyságot. Azóta pedig Richard valószínűleg egy leicesteri kolostorban fekszik – ebben nem volt biztos a szolgáló –, de mielőtt eltemették volna, két napig hagyták, hogy az emberek végig nézzék mezítelen testét.
– Úrnőm – lépett be a lakrészbe egy cseléd. – A király üzeni, hogy vacsoráján szívesen látja önöket – mondta, mire Elizabeth riadtan pillantott az édesanyjára.
– Rendben – csak ennyit válaszolt az asszony. Miután a lány elment a lakrészből, Elizabeth mellé édesanyja lépett. Remegő kezeit megfogta, és halványan, de biztatóan elmosolyodott – Itt az idő, Lizzie.
– Nem állok még készen – rázta hevesen a fejét.
– Tudom, drágám – simított végig lágyan az arcán. – De nincs választásod.
Nincs választásom. Sosem volt – ismétlődött benne újra és újra ez a gondolat. De mégis, a remény él benne, hogy a király nem akarja őt, és majd elvesz valaki mást. Nem akarja az életét összekötni egy gyilkossal.
Sosem készülődtek annyit, mint akkor. Elsőre is alaposan megmosakodtak, a legszebb ruháikat öltötték magukra, hajukba hálókat, szalagokat, gyöngyöket helyeztek. Elizabeth úgy érezte magát, mint régen, mikor még hercegnő volt, nem csupán egy fattyú, az egykori király leánya.
– Ne legyél vele tiszteletlen. Ha kérdez, csak akkor válaszolj. Ne járjon feleslegesen a szád – figyelmeztette az asszony leányát, miközben fölmérte kinézetét. Fehér szoknyát viselt most is, hajában is fehér háló virított.
– Ne aggódjon ennyire, édesanyám, illően fogok viselkedni – próbálta nyugtatni őt, de közben ő is nagyon ideges volt.
A kezei remegtek, a gyomra egy apró csomóvá alakult, mivel tudta jól, hogy ez a vacsora nagyon sok mindent dönthet el. Ma este fogja életében először látni a férfit, aki nagybátyja, és a házuk gyilkosa, eközben pedig évek óta a jegyese.
Remegő lábakkal indultul el a lakrészből, de az előtörő emlékek egy kicsit elterelték figyelmét a közeledő vacsoráról. Emlékezett, hogy rengetegszer szaladgáltak azokon a folyosókon, mikor még kicsi gyermekek voltak. Az emlékképek sokasága könnyeket csalt a szemébe, de a szájára halvány mosoly húzódott.
Végül elértek ahhoz a teremhez, melyben oly sokszor vacsoráztak. Elizabeth vett egy mély levegőt, majd belépett a hatalmas faajtón, mely négyzetes mintákkal volt keretezve. Előre Elizabeth Woodville ment, utána Lizzie, majd a többi gyermek.
Óvatosan körbe pillantott Elizabeth. A terem látványától összeszorult a torka, majd összeszakadt a szíve. Alig két és fél évvel ezelőtt, ugyanitt vacsoráztak, de többen voltak ők, a Yorkok. Jól emlékezett édesapja mosolyára, miközben vacsora közben vidám történeteket mesélt, hogy öccsei, Edward és Richard elmesélték, hogy mit tanultak azon a napon. Mindig civakodtak egymással, de másnapra már el is felejtették. Vagy éppen mikor Máriával beszélgetett az étkezés közben, és az édesanyjuk sokszor rájuk szólt – igaz, mosollyal az ajkán. Most már nincsenek velük, és a hiányuk az elmúlt években sem csitult. Nagyon nehezen tudta visszatartani a feltörekvő könnyeit.
– A király és az anyakirályné hamarosan megérkeznek – mondta az egyik szolgáló.
Elizabeth azt hitte, hogy nyomban el fog ájulni. Térdei, úgy ahogy a kezei remegtek. Próbálta egyenletesen venni a levegőt, hogy kicsit megnyugodjon, de nem sikerült neki.
– Lizzie, mi a baj? – kérdezte Catherine aggódóan.
Elizabeth észre sem vette, hogy könnyek áztatták az arcát, de gyorsan le is törölte őket. Mosolyt erőltette magára és úgy nézett le kishúgára.
– Nincs semmi gond – felelte, majd Cecilyre tekintett, aki szintén kérdőn nézett rá. – Előjöttek az emlékek – súgta neki, ő pedig megértően biccentett egyet.
A terembe vezető ajtó kinyílt, és belépett rajta a király és az édesanyja. Minden szolgáló, őr és a Yorkok is meghajoltak, kivéve Elizabethet – ő még rájuk sem tekintett. Végül meghajtotta térdeit, hiszen nem tehette meg, hogy nem hajt fejet a király előtt – teljesen függetlenül attól, hogy mit gondol róla.
– Isten hozta önöket! Hát mekkorát nőttetek kisleányok! – köszöntötte őket Margaret Beaufort, a király édesanyja, derültséggel a hangjában. A kisebbekhez egészen le is hajolt, és megsimította arcukat.
– Köszönjük a meghívást – mosolygott az egykori királyné.
Lizzie gúnyosan elmosolyodott. Az anyakirályné néhány évvel ezelőtt még előttük hajlongott, és leste minden kívánságukat, hiszen édesanyja udvarhölgye volt – most pedig Regina-nak* hívatja magát.
– Köszönjük, hogy eljöttek – szólalt meg mély és kimért hangján a király, erős akcentussal. Még mindig nem pillantott rá Elizabeth. Meglepő módon a hangja nem tűnt olyan ridegnek és vérfagyasztónak, mint ahogyan azt elképzelte. Mert igen, rengeteget gondolkodott rajta, hogy mégis pontosan hogy néz ki, és milyen ember.
Mély levegőt vett, és rápillantott. Barna szemeivel épp őt nézte.
A bőre szinte lángolt, ahogy végig simította Elizabeth minden egyes porcikáját szemeivel, míg végül tekintetük összefonódott. Azalatt a pár pillanat alatt, meddig egymás szemébe néztek a szívük jobbra-balra vert, hihetetlen nagy sebességgel. Nem értettek ebből semmit.
Henry külseje meglepte Elizabethet, hiszen amiket eddig hallott róla, nem fedték az igazságot. Azt mondták neki, hogy inkább hasonlít egy barbárra, mint egy királyra.
De Lizzie is meglepetést okozott Henrynek, a róla készült rajzok hozzá sem hasonlíthatóak. A hercegnő sokkal szebb a való életben.
Miután helyet foglaltak az asztalnál, hosszas hallgatás következett. Az evőeszközök koccanása a tányérhoz hatalmas robajnak hallatszott. Elizabeth csupán néhány falatot evett, annyit tudott csak legyűrni. Annál az asztalnál többet nem tudott enni, ahol annyiszor fogyasztottak estebédüket a szeretteivel. Főleg azzal a férfival nem tud együtt étkezni, aki a családja bukását okozta.
– Cecily sajnálom, hogy a férjed, nem a helyes döntést hozta meg – mondta két fogás között az anyakirályné. Sajnálat és együttérzés viszont egyáltalán nem érződött hangjában.
– Helyes döntés? – kérdezte riadtan a leány.
– Nem esküdött fel a koronára. Azt mondta, hogy egyedül csak a Yorkok a törvényes uralkodók, és Edwardnak kellene királynak lennie.
– Mi lesz vele? – tudakolta félve Cecily.
– Börtönben van. Nem fog onnan kiszabadulni.
– Meglátogathatom?
– Nem – felelte komoran Henry.
Cecily teste megfeszült, majd lehajtotta a fejét, és szorosan behunyta a szemét. Elizabeth megfogta legidősebb húga kezét az asztal alatt, és megszorította, hogy érezze, mellette van.
– Ő egy áruló. Te pedig a jövőbeli királyné testvére vagy – magyarázta. Amikor Lizzie meghallotta a király utolsó mondatát, majdnem kiköpte az italt, miközben elkezdett köhögni.
– Jól van? – kérdezte Henry, rá pillantva.
– Jól vagyok – felelte a szemeiből kicsorduló könnyeket törölgetve. – Elnézést.
– És így mégis hogyan teljesítsem az asszonyi kötelességemet? – kérdezte Cecily, visszakanyarodva az eredeti beszélgetésre, éllel a hangjában.
– Már nem kell. A házasságotok fel lett bontva, az egyház és a törvény szerint érvénytelen – mondta a király könyörtelenül.
Cecily nem szólt semmit, de akart. A szemeibe könnyek szöktek. Lizzie nagyon sajnálta húgát, hiszen Cecily ahhoz a férfihoz ment hozzá, akit a királyipár kijelölt számára, mégis megszerette mielőtt esküdtek volna. Cecily számolta vissza a hónapokat, heteket, napokat majd az órákat, annyira várta, hogy közös életet éljenek. Elizabeth is ezt akarta: szerelemből házasodni, de tudta jól, hogy ez számára esélytelen.
– Vannak pletykák miszerint meglátogatta Richardot a csata előtti éjszakán. Tényleg így történt? – kérdezte Elizabethet a király, mire kényszeredetten ismételten a szemébe nézett.
– Pletykák mindig vannak... – kezdte Elizabeth Woodville, próbálta menteni a menthetőt, de lánya félbeszakította:
– Igen. Így történt – mondta ki az igazságot hezitálás nélkül.
– Nem is tagadja? – húzta fel a szemöldökét a király.
– Tagadnom kéne az igazságot? – kérdezett vissza, miközben gúnyos mosoly terült el az arcán.
– Nem. Persze, hogy nem – mondta Henry közömbösen, miközben szemei szinte feketévé változtak. Homlokán apró ráncok jelennek meg, amik árulkodnak arról, hogy valójában nem is oly fiatal, mint elsőre tűnik. Azt hitte ő is, mint sokan. Hogy Elizabeth megtette azt, amit nem tehetett volna. Pedig nem is tette meg, de azt senki sem kérdezte.
A vacsora ezután csendben telt el. Fagyos volt a levegő végig, mely megdermesztett mindenkit.
– Jól vagy? – kérdezte Lizzie legidősebb húgát este, amikor már a lefekvéshez készülődtek.
– Nem teljesen – mondta elhomályosodott tekintettel.
– Nagyon sajnálom, hogy így alakult, nem ezt érdemeltétek.
– Ki fognak házasítani megint, ugye?
– Attól tartok, hogy igen. Nincs nagyon beleszólásunk, ezúttal még édesanyának sem.
– Nincs. De Lizzie – akadt meg egy pillanatra, majd vett egy mély levegőt – Henry nem tűnik annyira rossz embernek, eltekintve attól, hogy milyen könyörtelenül közölte velem házasságom megszüntetését.
– Valamint eltekintve, hogy kiírtja a York nevet – horkant föl Elizabeth.
– Tégy felé egy lépést. Elsőre én sem örültem a jegyességemnek, sőt, bármit megtettem volna, hogy ne házasítsanak még ki. De Ralph-fal úgy döntöttünk, hogy megteszünk mindent, hogy a legtöbbet hozzuk ki a házasságunkból.
Elizabeth lehuppant az ágyára, majd felsóhajtott. Nem akart lépéseket tenni felé, sokkal inkább a világ másik felébe menekülni.
– Lizzie, lehet, hogy nem szeretnél a felesége lenni, de nem kerülheted ezt el. Miért akarnál egy olyan házasságban élni, amelyet gyűlölet és ellenszenv táplál?
– Nem tudom, hogy mi a helyes döntés. Közeledni felé vagy nem?
– Ha a helyedben lennék, én sem tudnám. De tanácsolom, ezzel a tizenhat esztendős tapasztalatommal, hogy közeledj felé szép lassan, és lehet olyasmi lesz a házasságotokból, melyet most el sem tudnál képzelni – tette a szívére a kezét Cecily, mutatva, hogy tényleg komolyan gondolja, de a mosoly már ott bujkált a szája szélén.
Lizzie nem tudta, hogy mit mondhatna neki, így átült húga ágyára, és szorosan átölelte. Nem volt mindig ilyen felhőtlen a kapcsolatuk. Sokat veszekedtek régen, nagyon is sokat. De apjuk halála és öccseik eltűnése után rájöttek, hogy csak egymásra számíthatnak ebben a gonosz világban, és azóta szinte nézeteltérésük sem volt.
– Nem akarok hozzá menni – mondta Lizzie az édesanyjának miután a többiek elaludtak. Az asztalnál ültek két kupa bor társaságában, és a vacsora történéseit beszélték át.
– Lizzie, drágám! Ezt már annyiszor megvitattuk – sóhajtott, miközben végigsimított lánya hátán.
– De édesanya, hiszen nem is érdemelné meg, hogy ő uralkodjon, az a mi jogunk lenne! Az édesanyja miatt tart igényt a trónra, holott fattyú vér csörgedezik benne! Mégis miféle király az, aki csak egy feleséggel képes megtartania a trónját? – kérdezte idegesen.
Édesanyja halványan elmosolyodott.
– Ez pont azt mutatja, hogy a Tudorok nem is oly erősek, mint hiszik. Te leszel az, Lizzie, aki elhozza hosszú idő után a békét, aki lezárja a kuzinok között zajló évtizedes háborút. A te gyermeked. Alakítsd úgy a dolgokat, hogy az a gyermek ne erőszakkal foganjon meg – mondta, majd egy csókot nyomott a homlokára, és ott hagyta egyedül a gondolataival.
– Nem fogom őt elvenni feleségül – nyomatékosította sokadszorra a király.
– Henry, hányszor mondjuk már el neked, hogy szükséged van arra a lányra? – kérdezte az édesanyja hitetlenkedve.
– Ő maga vallotta be, hogy lefeküdt Richarddal – válaszolta idegesen, miközben az asztalra csapott.
– Lehet, hogy megtette, de számít ez? – mondta nyugodtan Jasper, mikor a forrongó király mellé lépett, hogy csillapítsa.
– Igen, számít!
– Figyelj rám, drága fiam! Azt is csinálhatod, hogy elveszed feleségül, és mellette tartasz szeretőket. Néha meglátogatod, és ha a jó Isten oly termékeny méhhel áldotta meg őt is, mint az anyját, akkor csak évente párszor kell vele hálnod – ajánlotta fel az anyakirályné, mire elkerekedett szemekkel nézett fia.
– Én nem fogom ezt tenni egy nővel sem, legyen az Elizabeth, vagy akárki – szögezte le. – Nem vehetném el a kisebbiket? – kérdezte végül.
Cecilyt nem látta szebbnek, de látszólag nem hasonlít annyira a nővérére, belsőleg sem. Elizabeth nem csúnya – egyáltalán nem, mikor meglátta a fehér ruhájában, hirtelen nem is ellenezte volna annyira a házasságot.– Csak aztán megszólalt, s mint kiderült, a természete kiállhatatlan.
– Az emberek azért álltak melléd, mert megígérted nekik, hogy IV. Edward legidősebb lányát veszed el feleségül, nem a másodikat.
– Isten verje meg őket! – szitkozódott. – Hagyjatok magamra!
Leült a székébe, és a poharáért nyúlt. Megitta a bort, majd újra szitkozódni kezdett, miközben ismét töltött.
Miért vagyok király, ha nem csinálhatom azt, amit akarok? A legrosszabb ebben az egészben, hogy mindig is pontosan tudtam, hogy szükségem van Elizabethre, ha meg akarom tartani a koronámat. Én csupán hódítás által ülök a trónon, míg neki születési joga van hozzá, ha nem számítjuk Warwick grófját.
Hiszen kinek is van több joga a trónhoz? Egy kisfiúnak, aki egy kivégeztetett herceg fia, vagy egy nőnek, akinek az édesapja több mint huszonegy esztendeig uralkodott?
Nincs jogom a trónhoz – ismétlődött magában a gondolat. Forróság mászott fel derekán, majd végig a hátán, egészen a tarkójáig. Úgy érezte, ha nem megy ki a friss levegőre, felgyullad.
Az egyik folyosóról nyíló erkélyre kiállt, kissé meglazította fojtogató ingét. Tekintetét felemelte a csillagos égre, majd behunyta szemeit és idegesen göndör hajába túrt. Megtámaszkodott a párkányon, és mélyen szívta be a levegőt.
Mióta kisgyermek volt, és száműzetésben kellett élnie, folyamatosan azt hallgatta, hogy ő a törvényes örökös, nagybátyja halála után pedig az utolsó Lancaster, akinek e világi feladata, hogy trónra üljön.
Henry körbe pillantott az éjjeli fényekbe burkolózott udvaron, majd szeme sarkából mozgolódást vélt felfedezni. Odakapta a fejét, és hunyorogva nézte az alakot. Elsőre nem ismerte fel, de aztán világossá vált számára, hogy jegyese áll az erkélyen.
Elizabeth nem tudta lehunyni szemeit, úgy érezte, ha nem jut ki a levegőre, meg fog őrülni hamarosan. Tudta, hogy éjszaka az őrök nem ugyanolyan figyelemmel teljesítik szolgálataikat, így könnyedén ki tudott jutni az erkélyre az eldugott folyosókon keresztül, mint ahogyan azt korábban számtalanszor tette.
Hideg volt, de jól esett meleg bőrének a nyár végi hűs szellő. Tekintetet érzett magán, így elsőre körbenézett maga körül, hogy nem-e egy őr kapta rajta, hogy kiszökött. Lelke kicsit megnyugodott, mikor megbizonyosodott arról, hogy nem lepleződött le. Viszont az érzés csak azért sem múlt el.
– Csak bemagyarázom magamnak – suttogta, hogy megnyugodjon. A lelkiismerete azért dolgozott, nem szeretett soha sem szabályt szegni.
Összefonta maga előtt kezeit, majd kicsit feljebb pillantott. Ekkor látta meg, hogy ki is figyeli. Ajkai elnyíltak és teste megfeszült. Nem tudta, hogy mit kellene tennie, hiszen nem futhat el, mert már teljesen mindegy lenne. Felesleges lett volna bármit is mondania, hiszen azért elég távol vannak egymástól, hogy kiabálniuk kelljen, hogy meghallják a másikat. Így hát Lizzie csak meghajtotta fejét, mire Henry is azt tette. A király nem kapta el a tekintetét a hálóruhát viselő leányról, ahogy Elizabeth sem Henryről.
Henry fejében megfordult a gondolat, hogy lemenjen hozzá, és váltsanak pár szót, mivel kíváncsi arra, hogy mi nem hagyta oly későn nyugodni a hercegnőt, de mire elhatározta, hogy megteszi, Elizabeth sietős léptekkel visszasietett a lakrészébe.
*Regina: királyné (latinul)