Tizenegyedik fejezet
• Dean Blake, no meg a tudatlanság •
▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃
Hangosan kifújom a levegőt és a fejem a kezemre hajtom. Úgy érzem magam, mintha ki lett volna szívva az agyam - a lelkemmel együtt.
Behunyom a szemeim és egy pillanatra nem veszek levegőt. A fejem felrobbanni készül, amitől még rosszabb lesz az egész. Fogalmam sincsen mennyi ideig ülök így, de egyszerűen képtelen vagyok felemeli a fejem, még akkor sem amikor valaki leül hozzám az asztalhoz.
Péntek van, kint lassan sötétedik, azonban én még mindig a könyvtárban ülök és tanulok. A héten szembe kellett néznem a kőkemény tényekkel - a jegyeim veszélyben vannak, amiért úgy döntöttem, hogy elzárkózom a külvilágtól és újra elkezdek keményen tanulni. Rachelt egész héten max kétszer-háromszor láttam. Alig voltam otthon, délutánonként mindig a könyvtárba jöttem, hogy nyugodtan tudják tanulni.
Sokkolva vettem észre, hogy nagyon le vagyok maradva az anyaggal, és a hab rá — két héten belül írok egy nagyon fontos és nehéz vizsgát. Ha azon megbukom, viszlátot mondhatok az UCLA-nak, ami a legnagyobb félelmem.
- Élsz még? - számomra egy ismeretlen hang szólal meg. Összehúzom a szemöldököm, magamban elküldöm egy melegebb éghajlatra, majd lassan felemelem a tekintetem.
Barna szemeim egy szimmetrikus arcba néznek bele.
Barackszínű dús ajkán egy szívdöglesztő félmosoly ül, fekete haja hosszabb mint amikor utoljára láttam. Kék szemei csillognak.
- Mivan? Nem ismersz fel? - provokatívan felhúzza tökéletes szemöldökét.
- Téged mindenki felismerne, Dean - dőlők hátra a rozoga székben és fonom össze a karom. Dean, Ace öccse, oldalra dönti a fejét.
Túl fáradt vagyok, hogy megkérdeztem tőle mit csinál itt, így inkább csak nézem az előttem ülő férfit akiről rögtön Ace jut eszembe.
Acet hétfő oda nem láttam, miután elküldött magától.
- Látom nyakig benne vagy a tanulásba - jegyzi meg egy pillantással a tucatnyi kinyitott könyvekre és füzetekre.
- Valakinek azt is kell. Mit csinálsz itt? - ásítok egy nagyot. Dean elvigyorodik, és csak ekkor veszem észre, hogy a szája sarkában egy apró seb gyógyulgat.
Nem tudok sokat Deanről, de annyi nekem is lejött, hogy Dean egy igen illegális életet éldegél.
- Egy könyvet akartam kivenni, akkor megláttalak téged itt ülni - Dean rövidre tartja válaszát, amiért én csak bólintok és kérdően nézek rá, amikor ő csak ül és engem néz.
- Van még valami? - kérdem kicsit mérgesen. Álmos és éhes vagyok, eléggé ingadozik a hangulatom. A férfi hangosan felnevet, így megmutatva nekem tökéletes fogsorát.
- Aceel mi a helyzet? - kérdi miközben megvakarja az állát. Megvonom a vállam.
- Nem az én bátyám - nézek rá fintorogva. Dean homlokát ráncolja.
- Hála égnek, igen nagy veszteség lenne, ha a testvérünk lennél - kacsint rám.
Most flörtöl velem? Nem hiszem el.
Kínomban felnevetek.
- Dean... - kezdek bele mosolyogva, de a férfi félbeszakít.
- Nyugi, Blair. Van már kiszemeltem, nem kell befosni. Inkább pakold össze a cuccaid, hazaviszlek. Rossz látni így téged. Úgy nézel ki mint egy zombi a The Walking Dead-ből...És bármelyire is bókolnék neked, nem tudok ebben a pillanatban jót mondani rólad, sajnálom - áll fel és kezdi becsukni a könyveim. Tátott szájjal nézem, ahogyan Dean újra rám kacsint.
- Jézusom, nem hiszem el, hogy egy zombival hasonlítottál össze - motyogom magam alatt és én is elkezdem összepakolni a könyveim.
- Gyermekgyógyászat? - olvassa el az egyik tankönyv címét. Habozva bólintok.
- Okos lehetsz - néz rám. Ekkor elkap a kíváncsiság.
- És veled mivan? Már elmúltál húsz, te mit tanulsz, ha tanulsz? - tenném a vállamra a nehéz táskám, amikor Dean kiveszi a kezemből és a saját vállára teszi.
- Majd én hozom... Építésznek tanulok a Los Angeles City College-n. Most vagyok a második szemeszteremben - meséli el nekem. Szemeim nagyok lesznek. Nem gondoltam volna róla, hogy építésznek tanul. Viszont valamilyen oknál fogva illik hozzá.
- Értem - biccentek elköszönés képpen a könyvtáros néniknek.
- Senki nem hinné rólam - mondja ki a gondolataim. Dean kinyitja nekem az ajtót és utal, hogy lépjek ki. Egy hálás mosollyal kilépek a hűvösebb esti levegőbe.
Dean ugyanolyan úriember mint Ace is, ami rögtön még szimpatikusabbá teszi.
- Hát...nem nézel úgy ki mint egy építész diák - nevetek fel amikor lemegyünk a lépcsőn. Dean követi a példám.
- Ebben egyetértünk, de tudod mit? Az emberek imádják a meglepetéseket, és én magam is egy meglepetés vagyok - nem tudom eldönteni, hogy ezt hogyan értelmezem.
- Igazán? - húzom fel bal szemöldököm. Dean bólint.
- Az ám, holott Acetől már ismerhetnéd ezt a tulajdonságot - jegyzi meg. Egy pillanatra elgondolkozom. Deannek igaza van.
- Ettél ma már? - pillant hirtelen rám. Meglepődötten nézek kék szemeibe.
Dean jóval magasabb nálam, viszont picit - de nem sokkal, alacsonyabb mint bátya.
Nem hinném, hogy helyes lenne Deannel elmennem enni, mivel rosszul érezném magam Ace miatt.
- Igen - hazudom egy mosollyal. Dean felnevet.
- Nem tudsz hazudni. Biztosíthatlak arról, hogy nem jössz be. Vagyis, de totál bejössz nekem. Jó a segg, na meg a sötét hosszú hajad. Tudod, imádom az exotikus nőket... - kezd bele, viszont én félbeszakítom.
- Dean... - de ő felemeli a kezét, hogy maradjak csendben.
-..., viszont van egy kimondatlan szabály köztem és Ace között. A másik csaja tabu, ha hozzád nyúlnék Ace megölne, na meg én magamat is. Meg amúgy is, van már egy kiszemeltem, szóval nem kell beszarni. Elég kétértelmű vagyok és perverz, előre sajnálom, ha olyat mondok ami neked nem tetszik, de mivel nekem is vannak szemeim - amivel látom milyen szép, nem fogom magam visszafogni - fejezi be. Meglepődve figyelem Deant.
- Nem vagyok Ace csaja - csak ennyi hozzáfűzni valóm akad. A férfi beletúr sötét hajába.
- Hát, sejtem, hogy ti mik vagytok...Izé nyitott lennél egy hármasra? - kérdi komolyan. A fejem lángolni kezd, amire Dean olyan hangosan elkezd nevetni, hogy a feje neki is vörös lesz.
- Hahaha...a fejed az előbb...hahaha, jézusom! Ez jó volt - paskolja meg a vállam.
- Nem volt vicces - csapok kemény bicepszére. Dean nevetve megrázza a fejét és egy sötétbordó Mercédesz C Class Coupe-hez sétál.
Honnan a francból van egy húsz éves diák srácnak egy ilyen kocsira pénze? Már Acenél se értettem. Dean járgánya többet ér mint az én életem.
– Mit csinálsz, hogy egy ilyen kocsid van? – állok meg a kocsi előtt. Dean elvigyorodik.
– Szép darab, mi? Jól bánok a pénzzel, kislány – mondja cinkosan.
– Apuci fizette, mi? – vágom vissza, Dean erre drámaian a szívéhez kap.
– Hogyan gondolhatsz ilyet rólam? Amúgy, nem, nem apuci fizette. Nagyapám öröksége, amit Aceel felezve kaptunk – áh, így már minden világos, hogy Acenek honnan van ennyi pénze.
– Hah, adjál már nekem is. Csóró vagyok – viccelődöm, viszont szavaim igazak. Anyagilag nem állok valami jól. Összesen ezer dollár van a számlámon, amiből ki kell jönnöm. Mindent ebből a pénzből fizetek havonta ki, és tegyük hozzá, az iskola sem olcsó.
– Sajnálom, azért ma fizetem a vacsit – ismét kinyitja nekem az ajtót. Én azonban habozva nézek rá. Dean elforgatja kék szemeit.
– Blair, nem így ismertelek meg! Ace nem fogja leharapni a fejünket, tudja, hogy lojális vagyok, szóval tedd be a formás segged a kocsimba, mert éhen halok! – arca komoly, hangja viszont lágy. Összepréselt ajkakkal megadom magam és beülök a kocsiba.
Rögtön az orromba szál a bőr és Dean férfias illatának keveréke. Nyelek egy nagyot, mert egyáltalán nem illek bele ebbe a kocsiba.
– Lazíts már, ne stresszelj. Nem erőszakollak meg – indítja be a kocsit.
– Erős a rúgásom – fenyegetem meg, amire Dean elvigyorodik.
– Mit meg nem adnék, hogy bármelyik testrészeddel a farkamhoz érj... – nevetgél.
– Jézusom, te rosszabb vagy mint Ace! Mondd, a lányok tényleg erre buknak? – nézek rá várakozóan.
– Mondd meg te nekem – pillant rám, amire én megrázom a fejem.
– Nem, nem erre bukunk – szerintem itt minden lánynak beszélek. Vagy nem?
– Pedig sorban állnak nálam a csajok – hangja beképzelt.
– De jól megy neked – paskolom meg a kezét. Dean felsóhajt.
– Csak az nem, aki nekem kell – túr bele hajába.
Hoppá! Elkap a kíváncsiság.
– Nem tudom ki az, de már most kedvelem ezt a csajt! Jól teszi, hogy nem áll be a sorba – nézek ki az ablakon. A mellettem ülő srác felmordul.
– Ha tudnád mennyire idegesít, hogy nem szalad utánam. Igazából, figyelmen kívül hagy! Engem, Dean Blaket! Engem senki nem vagy figyelnem kívül, utánam mindenki fut, csak pont ő nem! – erősebben szorítja a kormányt. Perceken keresztül nézem Deant, és azon gondolkodom, miért mesélte ezt el nekem. Mit vár most tőlem? Végülis most találkoztam vele másodjára.
– Fordult a kocka, kedveském. Ha kell a lány, fuss utána. Hidd el, ha egy lány figyelmen kívül hagy, tetszel neki. Legalább nem adja magát könnyen, innen tudod, hogy ő nem egy olcsó ribanc, már bocs, de gondolom csak ilyenek állnak neked sorba – mondom őszintén el a véleményem. Dean egy apró mosollyal jutalmaz.
– Hát az biztos, hogy nem olyan mint a többi volt csajom – bambul. Feltűnt, hogy Dean óvatosan vezet, nem úgy mint Ace.
– Tudod, Dean. Mi lányok így tesztelünk titeket le. Futtatunk titeket, hogy lássuk, hogy tényleg kellünk-e nektek. Ha kell a lány, fuss utána. Nem mondom, hogy éveken keresztül, de ha kell mész utána. Légy férfi és harcolj érte, de csak akkor, ha komolyan gondolod. Isten bizony, nem ismerem a lányt, de ha megbántod, levágom a farkad – mutatok rá hosszú körmömmel. Dean arca komoly lesz.
– Kedvellek, Blair. Köszi a bölcs szavakat, megfogadom őket – kacsint rám és átmegy a zöldön.
× × ×
Deannel meglepő módon kellemesen telt a vacsora. A férfi egy kisebb étterembe hozott, ami a belvárosban van. A kaja isteni volt. Én egy nagy hamburgert míg ő egy Steaket rendelt. Sokat nevetünk, és rá kellett jönnöm, hogy a jókedv a Blake családban van. Voltak pillantok amikor Dean meglepett és rájöttem, hogy a srác tényleg intelligens. Egyáltalán nem buta vagy hasonló. A korához képest nagyon felnőtt és érett, bár nem mintha én nem lennék. Végülis ugyanannyi vagyok mint ő.
Már elmúlt este tíz óra, és mi az italunk utolsó kortyait iszogatjuk.
– Miért pont Gyermekgyógyászat? – kérdi tőlem hirtelen. A válaszom rögtön jön.
– Mert segíteni szeretnék olyan gyerekeknek, akiknek nem jut elég orvosság. Például Afrikában vagy Szíriában. Olyanoknak akik azt hiszik reménytelen a helyzetük. Egy gyerek se érdemli meg, hogy ne kapjon ellátást. A gyerekek kezében van a mi jövőnk. Tőlük függ minden, ha mi öregek leszünk, ők fognak döntéseket hozni helyettünk is. Tőlük függ minden, kötelesnek érzem magam, hogy segítsek nekik – mesélem el neki. Dean figyelmesen hallgat.
– Hát, ez elég ok. Büszke lehetsz magadra. A mai fiatalok ilyenekbe nem gondolnak bele, a pillanatnak élnek.
– Miért, te nem? – erre Dean csak elmosolyodik.
– De, de. Heves a karakterem, viszont nekem van már jövőm. Pontosan tudom mit szeretnék, a hobbijaim más téma – válaszolja titokzatosan.
– Egy rossz döntés és minden oda – nézek a szemébe. Ő elismerően bólint.
– Igazad van, de milyen unalmas lenne az élet, ha végig minden mozdulatunkat meggondolnánk!? Egyszer élünk és ezt az egy alkalmat ki kell használni. Hibák azért vannak, hogy tanuljunk belőlük. Azért vannak, hogy megbocsátsunk, hogy túllépjünk. Nem szabad visszanézni, a múltat nem tudjuk megváltoztatni, de a jövőt a jelennel igen – dől egy picit előre.
– Bölcs szavak egy húsz évestől – mondom elismerően.
– Ace véste ezt belém. Tudod, Ace nem mindig volt olyan mint most. A testéről lemosta a múltat, viszont az elméjéből nem. A fickó sokszor volt nagy szarban, ő tanult belőlük, viszont én szeretnem feszegetni a határaimat – Dean oldalra döntött fejjel néz engem.
– A tűz forró – jegyzem meg, amire szemei összeszűkülnek.
– Állok elébe, Blair. A Blake fivérek nem félnek semmitől – teszi kezét az asztalra.
– Ace mit csinált? – szalad ki a számon a kérdés. Öccse pár pillanatig csendben ül.
– Csak annyit mondok, hogy nem mindig volt a legpéldamutatóbb – hangja kemény.
– Ez egy figyelmeztetés? – hangom óvatos. Dean elneveti magát.
– Acenek nagyon sok oldala van. Néha egy féreg, de hidd el, a legjobb ember akit megismerhettél. Okos, őszinte és lojális. Sokat tanultam tőle, jót mint rosszat is, de hálás vagyok neki, hogy apám volt apám helyett. Ő nem csak a testvérem, a legjobb barátom egyben – ezt át tudom érezni. Így vagyok Selinnel is.
– Miért, mi van az apátokkal? – kérdezősködőm tovább.
– Nekem nem annyira jó vele a kapcsolatom. Ne érts félre, jobb apát nem kívánhatnék, de néha Ace jobban tudott tartani, mint a saját apám – Dean kissé szomorúnak tűnik.
És lassan én is rájövök, hogy a Blake testvéreknek vannak titkaik, amikről a külvilág nem tud.
Ace nem olyan tökéletes mint ahogyan én azt hittem.
Dean pedig nem az a macsó akinek tűnik, de ezek csak még szimpatikusabbá teszik őket.
– És veled, Blair? Mik a titkaid? – mostanra újra vigyorog. Nyelek egy nagyot.
– Nekem nincsenek titkaim. Nem szeretek mindent kiteregetni, ennyi – emelem fel az állam, hogy még magabiztosabbnak tűnjek.
– Ugyan már, Blair! Ezt nem hiszem el neked. De tudod mit? Majd Ace kideríti őket – hangja sokatmondó.
– Honnan veszed ezt? – provokatívan felhúzom bal szemöldököm.
– Onnan, hogy ti ketten többek lesztek mint némi szexpartner egymásnak – az állam az asztalon koppan.
– Mivan? – zavarodott vagyok.
– Blair, Ace a bátyám. Többet tudok, talán annál is, amit tudni akarok. A férfiak mindent kibeszélnek – kacsint rám és bele iszik vizébe. Ingerülten elmosolyodom.
– Hát ez megnyugtató!
× × ×
Már elmúlt tizenegy amikor végre a ágyamra ülhetek. A lakás megint üres, Rachel Noahnál van, úgy egyedül ülök a sötét és csendes lakásban.
A nagy ablakon csak a Hold fénye világít be, amitől a szobám egy homályos és kellemes fénybe pompázik.
Hirtelen elkap az üresség és a magány. Még mindig furcsa, hogy esténként nem vár rám senki az ágyban akihez hozzá bújhatok egy hosszú és fárasztó nap után.
Arcom eltemetem a kezembe és a sírás kerülget. Az érzelmek ez nagy hullámba átmennek a testemen és hiányolni kezdem Acet.
Rosszul érzem magam a hétfő miatt. Láttam a szemeibe, hogy meg volt bántva. Fogalmam sincsen mi ütött akkor belém, hogy azt mondjam amit mondtam. Egyszerűen túl voltam terhelve, nem tudok dönteni, félek az érzelmeimtől.
Lassan már két hónapja ismerem, és hihetetlenül a szívembe zártam a bunkó mégis jószívű férfit.
Kétségbeesetten végig simítok az arcomon és remegő kezekkel a mobilom után nyúlok. A szívem gyorsan zakatol. Nem érdekel, hogy már késő van. Ace hangját akarom hallani, azt akarom, hogy itt legyen velem és megnyugtasson, minden rendben lesz. Hogy minden rendben lesz velünk.
Idegesen a fülemhez emelem a telefont és a kicsengőt hallgatom. Egyszer, kétszer, háromszor, négyszer, ötször, hatszor és hétszer...
– Halló, Blair? – hangja a szokásosnál rekedtebb és mélyebb. A szívem egy nagyot ugrik hangja hallatánál.
– Már aludtál – nem kérdés, tudom, hallom a hangján. Ace felkuncog a vonal másik végében.
– Igen, de neked éjjel négykor is felveszem a telefont. Miért hívtál? Baj van? – a háttérben hallom ahogyan az ágya nyikorog, ami tudhatja velem, hogy felült.
– Nincsen baj...csak nem tudom. Sajnálom, hogy zavartalak. Majd holnap beszélünk, aludj jól – gyorsan kinyomom a telefont és ki is kapcsolom.
Mi van velem!?
Megrázom a fejem, és kinyitom az ablakom, hogy bejöjjön egy kis friss levegő a szobámba.
Gyorsan felveszem a pizsamám, pisilek és fogat mosok mielőtt kimerülten befeküdnék az ágyamba.
Keseredetten a plafont bámulom, amikor egy könnycsepp lecsordul az arcomról. Dühösen letörlöm. Mérges vagyok mindenkire. Úgy érzem magam mint egy kamaszodó 13 éves kislány. Nem vagyok tisztában az érzéseimmel, és ez az amitől totálisan megőrülök. Az kezem ökölbe szorítom, legszívesebben felpofoznám magam érte. A kedvem a pincében.
Az oldalamra fordulok és szikrázó szemekkel a semmibe bámulok. A düh és a keseredettség csak úgy forr bennem. A dühtől újra bekönnyeznek a szemeim.
– A picsába már! – morgom az orrom alatt. Legszívesebben kiszakítanám a szívem a helyéről, hogy ne érezzem ezt az érzést, amiről azt se tudom mi. A szám legördül és egy hangos zokogás hagyja el a torkom. Nem tudom magam visszatartani és elkezdek sírni. Minden tombol bennem. Egy legyőzhetetlen vihar, amit nem lehet elcsitítani.
Perceken keresztül sírdogálok, amikor meghallom a csengőt. Még mindig mérgesen az órára nézek. Éjfél múlt hét perce. Elkezdek szitkozódni. Nem ez az első alkalom, hogy Rachel elfelejti a kulcsát.
Feldúltan kiszállok az ágyamból, kilépek a szobámból és lemegyek a lépcsőn, hogy utána megálljak a bejárati ajtó előtt.
– Isten bizony...Rachel – motyogom bosszúsan, mert a sötétben nem találom a kilincset. Kell pár pillanat míg a szemem hozzászokik a sötétséghez.
Egy nagy lendülettel kitárom az ajtót, azonban előttem nem egy becsípett Rachel áll hanem egy aggódó Ace.
– Ace? – kérdem halkan. Ace kék szemei nagyok lesznek amikor jobban tanulmányozza az arcom.
– Istenem, veled meg mi történt!? – szinte fellök amikor gyorsan belép a lakásba és megáll előttem. Nagy és erős kezébe veszi arcom amin a könnyeim száradnak.
– Semmi – sírdogálok. Ace arca még aggódóbb lesz.
– Blair, könyörgöm mond el nekem! – és tényleg, hangja könyörgő.
Lassan kék szemeibe nézek, amik rögtön beszippantanak.
– Nem tudom, Ace! Semmit sem tudok, csak annyit, hogy hiányoztál nekem – suttogom. A férfi nyel egy nagyot és erősen megölel, közben megnyugtatóan simogatja a hátam.
– Shh, itt vagyok, és ígérem nem megyek el... – ad egy lágy puszit a homlokomra, majd az enyémnek dönti az övét. Arcom érzem forró leheletét.
– Nem tudom...nem tudom...nem tudom... – mondogatom mint egy hülye. Ace hüvelykujjával megsimítja az arcom.
– Blair, én sem tudok semmit, de most itt vagyok, ez a lényeg – mondja ő is halkan. Egy újabb zokogás hagyja el a szám.
– Köszönöm, hogy eljöttél... – duruzsolom.
– Érted átrepülném a világot is – ölel újra magához. A melegség úrrá lesz a testemen és közelebb húzom magamhoz a férfit.
Acere van szükségem
Hai my loves!
Csak úgy jönnek a részek, remélem örültök lol
Ebben a részben jobban megismerhettük Deant, mik a vélemények róla?
Én személy szerint imádom a pasast😍
Egy-két dolgot elmesélt Blairnek Aceről, szóval ne bántsátok. He's hot & loveable
Ezenkívül a végén volt egy kis Ace is, omg annyira szerelmes vagyok belé 😭
Jaaaa és Blair is kezd valamit érezni! Jeej
De mivel genyó vagyok, nem áll majd előttük egy könnyű út muhahaha 😈😇
Naa mára ennyi volt
Kisses & love!❤️
•°•°•°•°•
- 2018. 06. 18.