Yoongi úgy rohant, mint még soha előtte az egész életében.
A fiú próbálta visszatartani a könnyeit, hátha úgy gyorsabban tudja kapkodni a lábait, de nem tudta. Úgy érezte, mintha a végtagjai el akarnák hagyni őt. A sós cseppek megállíthatatlanul peregtek le az arcán, hiába ismételgette magában, hogy nem ez a legalkalmasabb pillanat a sírásra. Összeszorította az állkapcsát, arra kényszerítve magát, hogy ne nézzen hátra. Nem akarta tudni, hogy nézhet ki most a barátja, akit hátrahagyott. Az már túl sok lenne neki.
Fogalma sem volt arról, merre megy. Az egész olyan volt, mint egy álom. Nem volt képes tisztán gondolkodni, mintha sűrű ködfátyol ereszkedett volna az elméjére. Folyamatosan csak Taehyungot látta maga előtt, az agya csak őt vetítette a szemhéjára.
Nem szabadott volna otthagynia a fiút. Próbálta meggyőzni magát azzal, hogy úgysem tudott volna segíteni rajta, ez a gondolat mégsem hagyta őt nyugodni. Nem tudta kiverni a fejéből.
Yoongi egyszeriben megbotlott. Elesett, elvágódva a kemény betonon. A fiú felnyögött a fájdalomtól, miközben próbálta összeszedni magát, hogy felálljon, de a teste nem engedelmeskedett neki. A lábai annyira zsibbadtak voltak, hogy még fekvő helyzetben is sajogtak. Yoongi viszont ignorálta az érzést, az ajkába harapott és a szenvedés ellenére minden erejével azon volt, hogy felálljon.
A pánik egyre inkább az irányítása alá vonta a tudatát, akár egy parazita. A végtagjai remegetek, ám amikor eszébe jutott, mi elől menekül, az adrenalin áramként futott végig a testén. Azonban hiába akart felállni, visszazuhant a földre, akár egy tehetetlen kődarab.
Yoongi felordított, amikor valaki megragadta őt hátulról.
Kétségbeesetten próbált kiszabadulni a szorításból, miközben félve hátrapillantott a válla fölött. Viszont amikor szembe találta magát egy ismerős arccal, úgy érezte mintha egy mázsás súly esett volna le a mellkasáról.
Seokjin állt előtte.
Yoongi már nyitotta volna az ajkait, hogy megszólítsa a barátját, az idősebb fiú azonban gyorsan a szájára tapasztotta az ujját, jelezve, hogy egy pisszenést se hallasson. Yoongi összepréselte az ajkait, miközben Seokjin körbepillantott, majd sebtében magával vonszolta a fiút.
Yoongi minden egyes lépéssel bizonytalanabb lett. Nem ismerte fel a helyet, ahol voltak. Olyan volt, mintha már nem is a környéken lettek volna. A fiú ugyan nem akarta faggatni Seokjint, de ahogy nőtt az aggodalma, úgy csökkent a bizalma a barátjában. A hold kísérteties fénye ijesztő árnyékokat vetett az föléjük tornyosuló, magas fákra, melyek alatt átsuhantak. Yoongi lelki állapota annyira instabil volt, hogy még a talpuk alatt rezgő levelek hangja is páni félelmet keltett benne.
- Nyugi, mindjárt ott vagyunk- lihegett Seokjin. - Hoseok és Jimin már várnak minket.
Yoongi nem érezte, hogy a barátja kicsit is meggyőzte volna. Tekintve, hogy min mentek keresztül az este folyamán, már nem tudta elhinni, hogy hamarosan minden megoldódik. Ennek ellenére azonban csöndben maradt és Seokjinre támaszkodva baktatott tovább.
A fiú úgy érezte, mintha a sötétség fojtogatná őt, amely valamiért a bezártság érzését keltette benne. Már az ágak recsegését is halálos fenyegetésként értelmezte.
- Hyung...
Váratlanul csikorgó hang ütötte meg a fülüket.
Az ismerős zaj hallatán mindketten ledermedtek. Yoongi kétségbeesetten a barátja felé kapta a fejét, aki elkerekedett szemekkel meredt maga elé. Seokjin azonban nem hezitált sokáig. Egy másodperc elteltével cselekvésre szánta el magát és mindkettőjüket berántotta egy rücskös fatörzs mögé. Yoongi hallotta, ahogyan az idősebb fiú halkan felszisszen, amint a háta a tönknek csapódott.
A csikorgás közben egyre hangosabb lett.
Yoongi riadtan meredt Seokjinre, aki annak ellenére, hogy ugyanolyan ijedt volt, mint a barátja, még képes volt higgadtan gondolkodni, ezért figyelmeztetően megcsóválta a fejét, jelezve, hogy egyikőjük se mozduljon egy leheletnyit sem. Yoongi annyira félt, hogy a körmeit Seokjin karjába vájta, ahogy a csikorgó hang forrása egyre csak közeledett.
Yoongi bőre lúdbőrözött az iszonyattól. A zaj olyan volt, mintha valaki végighúzta volna a körmeit az összes fatörzsön; monoton volt és fülsértő. Mintha az illető nem bírta volna ki, hogy csak egy percre is csönd legyen körülötte. Olyan volt, mintha megrögzötten ragaszkodna ahhoz, hogy tudassa a jelenlétét. Ez pedig inkább jellemző egy mániákus őrültre, mint egy normális emberre. A fa mögött bujkáló srácok még a lélegzetüket is visszatartották, miközben a nesz egyre csak folytatódott.
Egy pillanattal később azonban abbamaradt.
Földöntúli csönd telepedett rájuk. Ez viszont nem tartott sokáig, mert egy másodperccel később törés hallatszódott a közelükből. Yoongi szoborrá merevedve düllesztette ki a szemeit.
Hirtelen megint húzni kezdtek valamit a földön.
Valami éleset.
A csikorgás most lassú volt és fenyegető. Aztán hangosabb lett és gyorsabb. És egyre közeledett.
- Basszus- Seokjin megragadta Yoongi csuklóját, majd rohanni kezdett, a fiatalabb fiúval a nyomában. Minden olyan volt, akár egy jelenés. A talpuk erőteljesen csapódott a talajnak, a levelek pedig olyan hangosan zörögtek, mintha direkt le akarták volna leplezni őket. Yoongi torka olyan száraz volt, hogy még ha akart volna se tudott volna hangot kiadni. Olyan gyorsan futottak, hogy szédülni kezdett az oxigénhiánytól.
A rohadt életbe, a rohadt életbe, nem történhet ez, nem történhet ez...
Seokjin hirtelen egy váratlan kanyart vett, amitől Yoongi elvesztette az egyensúlyát, de pillanatokon belül összeszedte magát és igyekezett felvenni a barátja tempóját. Mivel nem mert hátranézni, csak Seokjin hátát figyelte, mégis úgy érezte, hogy túl lassan haladnak. Vagy mégsem? Már nem tudta eldönteni. A fiú érzékszervei eltompultak, ahogy a légzése egyre egyeletlenebbé vált.
Egyetlenegy dolgot hallott tisztán és félreérthetetlenül: a csikorgást, amely egyre hangosabban és közelebbről hallatszódott, hiába próbáltak még gyorsabbak lenni abból a kis energiatartalékból, amit már csak az adrenalin és az életösztön táplált.
- Siessünk, mindjárt ott vagyunk!
Seokjin hangja olyan elhaló volt, amilyennek Yoongi még soha sem hallotta, de hogy a fáradtságtól vagy az ijedtségtől, már maga sem tudta eldönteni. Csak azt tudta, hogy nem akar meghalni.
Élni akart.
Yoongi szíve feldobogott a rémülettől, amikor észrevett egy magas fémkerítést, amely elválasztotta az erdőt a lakóházaktól. A drótok között nem volt se rés, se kapu. Egybefüggő, áttörhetetlen barikádként választotta el őket az egyetlen menekülési útvonaluktól, amely kétségbe ejtette a fiút.
- A-amint... közelebb érünk... ugorj! Én majd... feltollak...
- Seokjin...
- Bízz bennem!
Yoongi összehúzta magát az idősebb fiú ellentmondást nem tűrő hangja hallatán és nem vitatkozott tovább. Amint a kerítéshez értek, szinte gondolkodás nélkül rugaszkodott el a földtől. Viszont nem sikerült elég magasra ugrania, ezért fennakadt a kerítés tetején.
A fiú tehetetlenül vergődött, hogy átessen a túloldalra. Már éppen feladta volna, amikor Seokjin - az ígéretéhez híven - megemelte őt hátulról, hogy átjuttassa a fiatalabb fiút a fémháló fölött, így Yoongi végül átzuhant a kerítés másik oldalára.
Amint felpattant, a barátja felé fordult. Seokjin arca halálfélelmet tükrözött, amikor összetalálkozott a tekintetük a drótháló lyukain keresztül, ugyanis a fiú hiába próbált átmászni, mindig visszacsúszott a földre. Yoongi vére abban a minutumban kiszökött az arcából, amint tudatosult benne, hogy ez a szituáció már-már kísértetiesen hasonlít egy megtörtént esetre.
Egyszeriben újra felzúgott a csikorgó hang.
És közeledett.
- Bassza meg- káromkodott Seokjin, miközben ijedten hátrapillantott, mielőtt újra megpróbált volna átmászni a kerítésen. Ennek láttán Yoongi azonnal cselekvésre szánta el magát.
Annak ellenére, hogy a drótok éle felsértette a bőrét, a fiú mindent megtett, hogy felkapaszkodjon a fémháló tetejére és segítsen a barátjának. Ez azonban nem bizonyult hasznosnak. Nemcsak azért, mert Yoongi elég instabil pozícióban volt, hanem mert Seokjin sokkal nehezebb volt nála, így kétszer olyan nagy erőfeszítést kellett volna kifejtenie, mint amennyire képes volt.
A csikorgás közben már szinte a koponyájukba hasított, annyira éles és velőtrázó volt.
Mintha feléjük száguldott volna.
- Siess, hyung!- szűrte a fogai között Yoongi, mintha fulladozott volna. Úgy tűnt, mintha Seokjin ereje és hite is egyre csak fogyott volna, de Yoongi nem hagyta, hogy a keze kicsússzon az ujjai közül. Nem akart még egy barátot elveszíteni ugyanazon okból.
Seokjin szemében látta, hogy fel akarja adni, előtte viszont még egyszer, utoljára lökött egyet magán, aminek következtében mindkét fiú átzuhant a kerítésen, elterülve a kemény aszfalton.
Yoongi kétségbeesetten ült fel, rettegve attól, hogy a hang forrása is követni fogja őket, de ahogyan fülelni kezdett, észrevette, hogy a zaj abbamaradt.
Csönd volt.