☆o☆
A telefont szorosan a fülemhez tartva vártam a.. Mit is? Talán a csodát? Na, arra aztán várhattam. Igazából csak Jasont hívtam, mert már belülről mardosott a kíváncsiság, hogy mi van vele. Remélem nincs semmi komoly baja, mert ha igen, akkor Daniel gazdagodhat egy újabb taslival. Mostanában szeretek pofozkodni. Talán a közeledő menzeszem az oka.
-Wow! Neked meg honnan van ilyen telefonod? -hüledezett D, mikor a szobába belépve észrevette, mi van a kezemben. Nevetve rákacsintottam, majd egy laza "aki megteheti" kézmozdulattal elintéztem az ügyet. -Hé, de most komolyan. -huppant le az ágyamra majd kezeit a tarkójánál összekulcsolva elterült.
-Jason vette nekem, mert nem nagyon tudtunk értekezni. -vontam vállat és újra a csipogó telefonra összpontosítottam. Már kezdtem feladni, hogy nem fogja felvenni, mikor reccsent egyet a vonal és egy rekedtes hang szólalt meg a végéről.
-Haló!? -bár nem láttam, a nyakamat rá, hogy épp a szemöldökét ráncolja.
-Én vagyok az, Bella. -mosolyodtam el, majd pár pillanat múlva lehervadt a mosolyom, s értetlenül emeltem el a telefont a fülemtől.
-Mi az? -kérdezte Daniel, mikor látta, hogy egy kisebb sokk ért.
-Letette. -motyogtam szomorúan. Most biztosan utál, ezért tette le. Hallani sem akar rólam. Igaza van, hisz ez az egész miattam történt. A francba! D is elfintorodott majd az ágyamról feltápászkodva mellém sétált, s egy meleg ölelésbe vont. Kezeim dereka köré kulcsoltam, fejem a mellkasába fúrtam, s mélyen beszippantottam a jól ismert férfias illatát. Imádtam.
Az ilyen pillanatok mindig melegséggel árasztották el a szívem. A keserves igazság az, hogy D egy hidegvérű gyilkos, de vannak csodás pillanatai. Például mikor velem van. Néha teljesen véletlenül mellém szegődik és elkezd ölelgetni, alig akar elengedni. Na, nem mintha én bánnám. Imádom a közös pillanatinkat, mert akkor tudom, hogy Daniel is csak egy ember. Egy ember, aki kihúzott a bajból. Egy ember akit tiszta szívemből szeretek, s ő is viszont szeret. Bármi történjék is, ezt sosem feledteti el velem. Néha egyetlen pillanatásával tudatja velem. Mikor azokkal a zafír íriszekkel néz rám, mintha a szívemig látna.
-Na, mi van szimatka? -nevette el magát, s egy kicsit eltolt, hogy a szemeimbe tudjon nézni. Zavaromban nem is tudtam merre nézzek. Nem láthattam magam, de így is tudtam, hogy az arcom rákvörös. Hirtelen mozdulattal lehajolt hozzám, s egy cuppanós puszit adott lebiggyesztett ajkaimra. Azonnal elvigyorodtam, s zavarom már el is felejtettem. Ezt a csodás pillanatot a kezemben szorongatott telefonom csörgése szakította meg, mire kissé megráztam a fejem, így visszatérítve magam a valóságba.
-Jason? -szóltam bele köszönés nélkül.
-Jason. -válaszolt a másik oldalról. Egy megkönnyebbült sóhaj szakadt ki belőlem, majd egyik kezemmel a homlokom masszírozva leültem az ágy szélére.
-Az előbb hívtalak, de nem vetted fel. Azt hittem, hogy valami baj van, vagy haragszol.. -fejeztem be halkan. A bűntudat mely hangomban rejtőzött tisztán kivehető volt. Daniel kissé elszontyolodott, majd egyet biccentve elhagyta a szobát. Ezért hálás voltam, ugyanis szerettem volna négyszemközti beszélni a testvéremmel.
-Nem, dehogy. Csak épp egy kicsit elfoglalt vagyok. Ne haragudj. -motyogta majd a végén kínosan elnevette magát.
-Figyelj, szeretnék bocsánatot kérni a történtekért. Daniel féltékeny volt és elborult az agya. De biztosíthatlak, hogy megbánta és amint tud személyesen is bocsánatot fog kérni. -vagyis remélem.
-Féltékeny? De hisz mi testvérek vagyunk, hogy lehet erre féltékeny? -kérdezte értetlenkedve, mire lesütöttem a szemeim. Basszus..
-Hát.. -kezdtem bele, de a szavak a torkomon akadtak. Hirtelen olyan szégyen érzés tört rám, hogy legszívesebben az ágy alá bújtam volna.
-Te nem is szóltál neki rólam, igaz? -hangja halk volt és egyértelműen szomorú. A sírás fojtogatott, de nem mondhattam el az igazságot. Daniel érdekében nem.
-Sajnálom, de ez túl bonyolult.
-Annyira,hogy ne tudd elmondani? -a hangja gúnoys volt és ez bántott.
-Daniel és én.. A mi kapcsolatunk nem olyan, mint ahogy azt te hiszed. Egyébként sem volt itthon, mikor mindez történt. Nem mondhatok többet. -dadogtam össze-vissza, s átkoztam magam, hogy egyáltalán ezeket elkotyogtam. Bánom, hogy ez történt, de nem mondhatom el neki, hogy Daniel egy gyilkos és bármikor átkattanhat nála valami. Nem hiszem, hogy Jason ezt tolerálná úgy, ahogy én.
-Rendben. Ne haragudj, hogy ennyire bunkó vagyok, csak mostanában eléggé rosszul jönnek ki a dolgok. -magyarázta, de hallottam a hangján, hogy ezek a szavak nem őszinték. Tudtam, hogy valami baj van, csak azt nem, hogy én váltottam ki ezeket a gondokat, vagy személyes a dolog.
-Ugyan, semmi baj. Nincs harag? -kérdeztem félve, mire elnevette magát. Éreztem, hogy megtört a jég, lassan az én arcomra is egy szelíd mosoly kúszott.
-Dehogy. Azért a hapsidnak mond már meg, hogy üdvözlöm. Nem gondoltam volna, hogy így elgyepál. Tervezhetnénk egy visszavágót. -nevetgélt magában
-Na, még mit nem. Nem fogok nővérkét játszani, hogy hol az egyiket, hol a másikat lássam el. -háborodtam fel jogosan. Pasik.
-Hé, szerintem a csávónak bejönne. Csak úgy megsúgom, mi pasik szeretjük, ha a lány gondján visel bennünket. Szexi. -nem láttam, de tudtam, hogy vigyorog. Fene belé, már csak egy picit is belegondoltam egy ilyen helyzetbe, azonnal pír kúszott az arcomra.
-Kösz az infót. -mondtam kínosan, mire biztosított, hogy bármikor. Remek. Ezután közölte velem, hogy még dolga van ezért elköszöntünk, majd bontottuk a vonalat. Mosolyogva dőltem hanyatt az ágyon, s percekkel későbbb az ajtó nyitódására kaptam fel a fejem. Daniel kissé kétségbeesett arccal lépett elém, majd mikor észre vette, hogy mosolygok, kicsit megkönnyebbült. Legbelül jó érzés, hogy bántja őt a dolog, mert ez azt mutatja, neki is vannak érzései és törődik a körülöttem lévő dolgokkal.
-Minden rendben? -kérdezte óvatosan, mire póker arccal elé álltam, két kezem a vállára helyeztem, s fejem közelebb hajtva pillantgattam hol egyik, hol másik íriszébe. Egy kicsit ráijesztek.
-Visszavágót akar. -mondtam egy lemondó sóhajjal kísérve. Daniel arcán az elkövetkező egy percebn három érzelem volt látható. Meglepettség. Ijedtség. Értetlenség. Annyira édes volt, ahogy a homlokát ráncolta, hogy nem bírtam sokáig, muszáj volt elnevetnem magam. Miután felfogta, hogy csak szívattam nemes egyszerűséggel az ágyra lökött, majd egy nagy lendülettel rámugrott és kényelmesen elhelyezkedett a combomon. Már a szemeim törölgettem, annyira jól szórakoztam, ezalatt D csak duzzogó pillantásokkal ostromolt.
-Ne volt vicces. -mondta az orrát felhúzva. De nagyon is az volt.
☆o☆
Jé, új rész és kivételesen nem hónapokkal később. 😄 Ha tetszett kérlek jelezzétek egy hozzászólással, nagyon jól esne. ❤
2018.6.4. (Vesszen Trianon!)