Roni napokig nem tudott magával mit kezdeni. A napokból aztán hetek lettek végül egy szép kövér hónappá nőttek.
Williamen kívül nem akadt senki, akivel normálisan tudott volna beszélgetni, így amikor ő épp nem volt elérhető, szimpla önsajnálattal múlatta az időt. Úgy érezte, hogy teljesen egyedül maradt, a világ összefogott ellene, és hogy mindenki arra játszik, hogy belehaljon a magányba. Ez természetesen nem így volt, csak mindenkinek megvolt a maga "kifogása", amiért épp nem ért rá a lánnyal foglalkozni.
Elkeserítőnek találta a helyzetet, hogy egyedül William mellett volt képes mosolyogni... igazából lassan ott tartott, hogy a férfi nélkül képtelen volt bármire is.
Napjainak nagy részét a szobájában töltötte, leginkább azért, hogy véletlenül se kelljen összefutnia apjával... másrészről meg mivel úgysem volt kedve semmihez, minek mászkált volna? Azt a kis időt is, amit szobáján kívül töltött, Williamnek szentelte, ilyenkor általában lent sétáltak az udvarban.
Ha másra nem is, arra biztos jó volt az elmúlt két hónap, hogy lett egy új barátja. Amilyen döcögősen indult a kapcsolatuk, most olyan jóban vannak. Természetesen még mindig szívták egymás vérét, de ezek a szócsaták szimpla játékból történtek, nem méregből.
A férfi egészen megnyílt, és sok mindent mesélt Roninak. Többek közt a családjáról és az egyetlen élő rokonáról, a tizenhárom éves húgáról, akit az ő gondjaira bíztak, még három éve.
- De mond! Ha neked kéne gondoskodnod róla, hogy engedheted meg magadnak, hogy hónapokig máshol tartózkodsz? - Roni a kisgyermek korában felállított hintán ült és a térdeire támaszkodva nézte a hinta oszlopainak dőlt férfit.
- Ilyenkor a bejárónőmre van bízva. Százszázalékosan megbízom benne, úgyhogy nem félek rá hagyni a húgomat.
- Felelősségteljes.
- Miért? Szeretnél inkább te vigyázni rá? Ha úgy kívánod, ide hozathatom.
- Magaddal szúrnál ki; akkor már két nőre kéne vigyáznod.
- Csak egy nőre...
Veronica szemei már majdnem felcsillantak, ahogy a férfi kiejtette ezt a pár szót. Kis naiv...
- A húgomból előbb lesz nő, mint belőled - nevetett fel, a lány reménykedő arckifejezését látva. - Úgy hiszem jobb nevelést kapott, mint te.
- Át fogod értékelni a helyzetet, amikor annyi idős lesz, mint én. Már, ha addig életben marad szegény pára.
William nem tudott mivel visszavágni, így jobb híján a lány mögé lépett, maga felé húzta a hinta ülését és amilyen erősen tudta, meglökte azt. Kicsit túl lőtt a célon, ugyanis Roni nem volt felkészülve ekkora merényletre, nem kapaszkodott eléggé, így gyönyörűen hanyatt vágta magát és mire felült, még a hinta is fejbe vágta.
A férfi gyorsan megfogta az ülést, bár igen csak nehezére esett, mivel épp arra koncentrált, hogy ne fulladjon meg a nevetéstől.
Mikor végre leküzdötte röhöghetnékjét, a lány elé sétált és odanyújtotta kezét, hogy felsegítse a földről.
- Remélem jól szórakozol.
- Remekül. Ha ezt tudom, előbb elindítom a kamerát. Mond csak, nem akarod megcsinálni még egyszer?
- Csak utánad.
Veronica a hetek alatt kitanulmányozta, hogy hol van az a férfi azon pontja, amit, ha váratlanul megtámad, képtelen kivédeni. Bármily furcsa, ez a bal lábszára volt. Sosem gondolkodott rajta, hogy miért, amikor volt rá alkalma, kihasználta, és könyörtelenül megtámadta ezt a pontot.
Így tett ekkor is. Nem túl barátságosan, oldalirányból kirúgta a férfi lábát, mire az elvesztve az egyensúlyát és felborult.
- Ez aljas volt.
- Nem mintha te nem használnád ki a gyenge pontjaimat. Ha neked szabad, nekem is.
- Fájdalom, de be kell látnom, hogy igazad van.
- Nem ez az első eset.
- Azért ne bízd el magad. Nem adom meg magam ilyen könnyen.
William még csak az egyik kezét mozdította meg, Roni már felpattant és egy pár métert arrébb szaladt.
Az rendben van, hogy a férfinak a lábszára a gyenge pontja, de Veronicának minden pontja gyenge, és ezt William ki is szokta használni.
Na ő nem rugdosni és nem is verni szokta, de arra hamar rájött, hogy a kisasszony konkrétan minden pontján csiklandós... és mint Roni az ő lábszárát, a férfi is ki szokta használni ezt a lehetőséget.
Veronica nevetve bár, de annál rémültebben ugrott be az egyik vaskos fa törzse mögé, abban reménykedve, hogy William ott nem találja meg.
Természetesen reménykedése hiábavaló volt, a férfi kínzó lassúsággal ugyan, de a lány mellé sétált és mielőtt ismét elfuthatott volna, William elkapta Roni karját és magához rántotta. Másodpercek alatt megkezdte gyötrelmes kínzását, aminek Roni hangos kacagása adott hangot. Igyekezett szabadulni a férfi szorításából, de izmai folyamatosan összerándultak a megtámadott pontokon, így képtelen volt megmozdulni.
Valószínűleg még órákig kínozta volna a lányt, ha a birtok ura meg nem zavarja szórakoztató játékukat.
- Mr. Jonson. Ha végzett a sárban hempergéssel, megkérem, fáradjon fel a dolgozó szobámba.
A férfi egy pillantást sem vetett lányára, de hangjából könnyen le lehetett szűrni, hogy csalódott emberében, amiért azzal az alantas lénnyel játszadozik, akit lányának kell neveznie... még akkor is, ha tulajdonképpen az a feladata, hogy foglalkozzon vele.
William azonnal elengedte Ronit, de amikor az majdnem elvágódott kimerültségében újra utána kapott, így azonnal eltűnt az elnök arcára kúszott kárörvendő mosoly, és amilyen gyorsan érkezett úgy el is ment.
Veronica elhúzódott a férfitől, a fa törzsébe, a frissen nőtt gyepre helyezkedett és korábbi jó kedvét meghazudtolva letörten bámult maga elé.
- Menjél nyugodtan, ne várakoztasd meg.
- Ráér. - Azzal William a lány mellé telepedett és gyerekes mosolyt öltve újra Ronira nézett.
- Ki akarod nála húzni a gyufát? Vagy csak a határaidat feszegeted?
- Így is fogok kapni egy adag fejmosást, akkor már nem mindegy, hogy meddig kell hallgatnom?
- Tényleg beszól azért, mert velem foglalkozol?
- Nem kimondottan azért, mert foglalkozom veled, hiszen ez a feladatom. Sokkal inkább azért, mert túl jól érzem magam melletted.
A kisfiús vigyor mássá változott. Az arcán elterülő mosoly, most szelíd és kissé zavart volt mint sem játékos és vad. Konkrétan úgy nézett ki, mint, aki épp bevallott volna valamit, amit azelőtt még sosem mondott ki hangosan, mint, aki boldog de ugyanakkor meglepődött is a megjegyzéstől, amit eddig igyekezett mélyen magába rejteni.
De nem csak ő, Veronica is megdöbbent a férfi rövid mondatán, és látványosan zavarba is jött tőle, amit igyekezett nem megmutatni a mellette szintén zavart testőrnek.
A közéjük beálló csend, kezdett igen kínossá válni, így Roninak az az emeletes ötlete támadt, hogy megtöri azt... csak azt nem gondolta végig, hogy mivel.
- Hogy érted azt, hogy túl jól?
- Hát vegyük példának az előző barátságos "iszap birkózásunkat". Az böki a csőrét, amikor elérem, hogy jó kedved legyen.
- De az rólam szól, te pedig azt mondtad, hogy amikor te érzed túl jól magad.
- Azt hiszem... - nyelt egy nagyot - egyértelmű, hogy, ha neked jó kedved van, akkor én is jól érzem magam.
Gyötrelmesen nehéz kijelentése után azonnal felállt, de zavara sem feledtette vele az udvarias viselkedést, így visszafordult és felsegítette a teljesen leblokkolt lányt.
- Most pedig azt hiszem, hogy jobban teszem, ha hagyom, hogy megemészd a hallottakat. Addig pedig megyek és túl esek a fejmosásomon.
- Oké... - motyogta maga elé.
William hamar magára hagyta Ronit, aki ezután is úgy állt egy helyben, mint egy darab fa. Pár percre teljesen leblokkolt és fogalma se volt, hogy hova tegye ezt az egészet és, hogy hogyan kezelje az információt. Épp azon merengett, hogy ez most vajon egy vallomás volt - e, amikor valaki megkocogtatta vállát.
Azonnal feleszmélt döbbenetéből és rémülten pördült meg maga körül, de ahogy szembe találkozott "támadójával", arca azonnal felderült és könnyes szemekkel ugrott az előtte álló fiú nyakába.
- Jace! Hogy kerülsz ide?
- Hiányoztál, gondoltam megleplek.
- Hát az sikerült. El sem hiszem, hogy itt vagy. Annyi minden történt amióta nem vagy itt.
És még mielőtt a fiú szóhoz juthatott volna, Veronica visszahelyezkedett a fűbe, és miután Jace is követte a példáját, belekezdett a mesedélutánba arról; hogy megtámadták, hogy Lucyt megölték, hogy a barátaival most jó ideig nem találkozhat, hogy mi történt közte és Edgar közt, hogy mit mesélt neki az apja és, hogy milyen jóban lett azóta Williammel.
Jace helyenként tátott szájjal hallgatta a lányt, de igyekezett odafigyelni és kiszűrni a lényeget, hogy aztán vissza tudjon kérdezni azokra, amik szerinte a legjobban megviselték a lányt. Nem találgatott sokáig.
- És azóta nem is beszéltél Edgarral?
- Nem. Sosem veszi fel a telefont, nem válaszol az üzeneteimre és nem is jár ki a zongoraórákra.
- Mondjuk valamilyen szinten érthető. Biztos összezavarodott.
- Jace, ő egy felnőtt férfi...
- Tudom, de neki is vannak érzései és gondolatai. Nem tudhatod, hogy mi játszódik le benne.
- Hát úgy nem is, ha nem hajlandó beszélni velem.
- Figyelj, az üzeneteidet megkapja és biztos olvassa. Ha készen lesz arra, hogy beszéljen veled, akkor meg fog keresni. Mint mondtad, ő egy felnőtt férfi - mosolygott kedvesen.
- Jól van. Na és veled mi a helyzet?
- Mi felénk semmi hasonló nem történik. Igazából nyugodt családhoz kerültem. Nem is igazán értem, hogy minek nekik testőr, szerintem csak dísznek kellek oda, de jól érzem magam, csak te hiányzol.
- Te is hiányzol nekem - ölelte át a fiút.
Késő délutánig beszélgettek kint az udvaron. William időközben már végzett munkáltatójánál, de mikor látta, hogy a lány Jaccel van, úgy gondolta, hogy hagyja, hadd beszélgessenek. Féltenie nem kellett Veronicát, hisz a mellette tespedő fiú remek kiképzést kapott és meg tudná védeni a lányt bármitől.
Csak este ment ki, mikor már sötétedett és kellően lehűlt a levegő ahhoz, hogy bent kelljen folytatniuk a csevegést.
Amint melléjük ért, Jace azonnal felpattant és kezet fogott régebbi kiképzőjével, míg Roni lehorgasztott fejjel tovább kuporgott a fűben... még mindig William szavain elmélkedett.
- Bocsi, hogy megzavarlak titeket, de kezd kicsit hűvös lenni. Ha nem akartok megbetegedni, jobb lenne, ha bent folytatnátok a beszélgetést.
- Mit csináltál vele? - fordult Roni felé, miközben az előtte tornyosuló férfira mutatott.
- Mondtam, hogy megváltozott.
- Komolyan? Hetek óta nem láttátok egymást és én vagyok a téma? Nem változtatok semmit.
- Na jó, azért a szurkálódása a régi.
- Figyelj csak, - tette tenyerét a fiú vállára - nem akarsz körbe köszönni mindenkinek?
- Útban vagyok? - vigyorgott fel a férfira.
- Csak szeretnék beszélni Veronicával, és nem szeretem a fültanúkat.
A fiú szemei szinte kipattantak helyükről, amikor meghallotta, hogy a férfi nevén szólította Ronit. A lány ugyan említette, hogy már jól kijönnek, de azt nem gondolta, hogy ennyire.
Reménykedett benne, hogy amikor kicsit megemberesedik, - márpedig ez már megtörtént - akkor végre elnyeri a lány szívét. De most, hogy hallotta, hogy William letegezte Ronit és, hogy mennyire kedvesen és barátságosan ejtette ki a nevét, csak az lebegett lelki szemei előtt, hogy a férfi le fogja csapni a kezéről az élete szerelmének hitt lányt.
- Veronica..? - nézett hol a férfira, hol a lányra.
- Hosszú sztori. Oda ugorhatnák, hogy arrébb mész pár métert? Nem fogok magyarázkodni, a dolog csak kettőnkre tartozik, úgyhogy kotródás - legyintett kezeivel.
- Mégsem változtál meg annyira.
- Nem kell mindent elhinni a gyerekeknek.
Roni, mintha meg sem hallotta volna a már jól megszokott gúnynevet, lassan felkelt a földről és, hogy megnyugtassa fiatal barátját, a fiú vállára tette kezét, s mikor ő végre ránézett, kedvesen elmosolyodott.
Jace valóban hamar megnyugodott, és még egy pillantást vetve korábbi felettesére, magára hagyta a párost.
- Miről lenne szó? – Veronica egy pillanatra se nézett testőrére, mivel korábbi párbeszédük folyamatosan füleiben csengett.
- Csak szólni akartam, hogy vendéged érkezett.
- És ez volt az a nagy információ, amiről Jace nem tudhatott? – nézett végre a férfire.
- A művész úr arra kért, hogy senki ne tudjon az ittlétéről, csak te.
- Edgar itt van?! – kerekedtek el a lány szemei.
- Ne várakoztasd meg! Ahogy elnéztem elég nagy szüksége van rád.
Roni nem is várt tovább. Remegő lábakkal indult el az épület bejárata felé, de menetelés közben egyre több erőt gyűjtött, és tempója folyamatosan gyorsult, míg nem azon kapta magát, hogy már rohanva halad a ház folyosóin.
Hamar megérkezett a birtok azon szegletébe, ahol minden alkalommal találkoztak. Mikor Edgar már a látóhatárán belülre került még gyorsabb sebességre kapcsolt, ám amikor a férfi megfordult és Roni meglátta az arcát, a lábai földbe gyökereztek, és pár percig csak mozdulatlanul figyelte barátja szétzilált fizimiskáját.
Rövid időn belül összeszedte magát és immár kicsivel lassabban indult tovább, s meg sem állt, míg Edgar elé nem ért.
Óvatosan pislogott fel barátjára, de hozzáérni nem mert. Egyrészt nem tudta, hogy mije fáj; nem akart neki több fájdalmat okozni. Másrészt pedig azzal sem volt tisztában, hogy a férfi mi célból érkezett. Olyan gondolatok cikáztak a fejében, mint: Lehet, hogy csak meg akarja szidni azért, amit csinált. Hogy örök búcsút akar venni tőle... és hasonlók.
De meglepetésére Edgar semmi hasonlót nem mondott. Egyetlen szót ejtetett ki csupán, de azt is olyan halkan és olyan fájdalommal, szomorúsággal telve, hogy abba Roni szíve is belecsavarodott.
- Hiányzol...