Lassan feljött a nap a horizont fölé és különleges fehér tollairól visszaverődött szinte minden fény. Ha valaki fölülről nézett volna rá, úgy festhetett, mint egy madár alakú folt, melyet a nap szándékosan nem színezett ki a föld vásznán. Még ezt is taszította. A fényt, amely minden más közelébe legalább egy kevéssé odafért, tőle úgy fordult vissza, mintha csak undort érezne a puszta létezésétől is... Magasan a többi fölött szárnyalt, hiszen kénytelen volt. Be nem fogadták, közéjük hát nem ereszkedhetett, alájuk még inkább veszélyes volt merészkedni, mivel ösztönösen rátámadtak volna. Ezt alaposan megtanulta, a természetes kiválasztódás szabálya a világon mindenre érvényes, a legkisebb hangyától a dögevő hiénákon át egészen a csúcsragadozókig. Aki nem „normális", nem olyan, mint a többség, annak a létezés peremén kell ellenállnia az őt kifelé taszító erőknek... Azonban előnye is van a végtelen mélység folyamatos, rémisztő látványának. Életben maradásra ösztönöz a félelem által és éberen tart, hiszen a legapróbb figyelmetlenség is végzetes lehet...
A horizont felől termőföldek közeledtek, ő pedig apránként szándékosan hátra maradt a rajtól, majd lejjebb ereszkedett. Odaérve látta, hogy a növények között egy ember jár fel-alá, de mit sem törődve vele leszállt. Nem történt semmi, így hát csipegetni kezdett. Jó pár perc telt el így, ezért hát egyre biztosabb lett abban, hogy továbbra sincs veszélyben. Az idő haladtával figyelme egyre tompult, míg végül teljesen elapadt. Kis idő múltán azonban két óriási láb indult meg felé a sorok közti csapáson, földes mormogással talpuk alatt minden egyes lépésnél. Közvetlen mellette álltak meg, de ő rá sem hederített, félelem híján ugyanis csekély indokot látott, hogy ezt a remek lehetőséget elszalassza. Minden szem élelemre, minden apró magra szüksége volt, ami neki maradt. Teltek a másodpercek, azonban továbbra sem történt semmi. A két láb mozdulatlan maradt, ahogyan a rajtuk nyugvó test, és az abból kiálló, botot tartó karok is. Csak a szél hallatszott, semmi más. Az árnyékok lassan összébb húzták magukat, mert féltek a felkelő nap fényétől. Csend volt. Túl nagy csend, és túl sokáig...
*
Az egész akkor indult, mikor a nyugtató homály megrepedezett, és fehérség ömlött be, egyre több és több, mindenhonnan. Végül teljesen eloszlott a burok, és elnyelte a fény. Pupillája szűkült, és lassan hozzászokott a vakító világossághoz, majd néhány magasba nyúló barna kart kivéve minden elkékült. Körbetekintett. Egy fészekben találta magát, körülötte a többiek hasonlóképp tehetetlenek voltak és mocorogtak. Aprók voltak és rózsaszínűek, fáztak, éhesek voltak és visítottak, mint a fába szorult féreg. Valamivel nagyobbak is voltak, de nem sokkal, talán egy, vagy két nappal bújhatott ki később. Idővel halkulni kezdett a vinnyogás, ezzel párhuzamosan egy fekete pont jelent meg a fenti kék tengerben és lassan növekedni kezdett. Ahogy közelebb ért és szélesedett, két vékony, piszkosfekete szárny bontakozott ki. Kecsesek és áramvonalasak voltak, de hibátlannak közel sem mondhatóak. Egyenetlenségek és sebhelyek tarkították mindenütt, több toll is hiányzott, piszkos volt, az erőfeszítésektől tépázott. A nagy szárnyak behajlottak, és a nagy madár nagy suhogással leszállt fészke szélére, és nagy csőrét lehajtva apróra zúzott falatokat tartott az apró fiókáknak. Belehajolva egész fejük eltűnt a hatalmas üregben, kihúzva pedig már csak elégedett csivitelést hallattak. Egyesével mindegyik megismételte ezt, újra és újra, míg minden el nem fogyott. A nagymadár ezután kitárta nagy szárnyait, megsuhogtatta azokat, szélvészt zúdítva az alattuk hánykolódó fiókákra, és ösztöneit követve ismét elindult, hogy táplálék után kutasson... Ez a folyamat számtalanszor megismétlődött, közben a tenger is sokszor elsötétült, majd visszanyerte színét. Sötétben ugyanaz a megnyugvás öntötte el, mint mikor még vékony burkában élt. A különös nyugalom melyet az a félálomszerű állapot okozott, takaróként borult rá sötétben, amit a nap húzott magára, míg nyugovóra tért. Megmagyarázhatatlanul kellemes érzés volt, és legalább annyira várta minden alkalommal a fény fakulását, mint a nagymadár érkeztét. Ekkor még csak sejtelem volt, hogy bármiben egy szemernyit is különbözne a többitől, talán még annak is csekély. Aztán pelyhedzeni kezdtek a tollaik...
*
Tompa suhogás adódott a szél halk neszéhez, majd két puffanás. Az első őt érte, a másodikat néhány méter magatehetetlen repülés után, ő okozta. A világ elhomályosult, és minden összemosódott, minden forgott, sajgott és szúrt. Egész testét áthatotta a fájdalom, ami lüktetett, mint a szíve. Kábultan terült el a porban és percekig egyetlen árva mozdulatot sem bírt tenni... A szél elállt, halálos csend telepedett a földre, a bot pedig lassan visszaereszkedett a lábak mellé. Hangtalanul érintette a talajt, majd belemélyedt. Egy darabig még némán vártak ott hárman, aztán a két láb komótosan megfordult és elbotorkált, a bot pedig utánuk ugrott... Nem kevés idő telt el, mire magához tért és valamelyest tisztulni kezdett a kép. Ezzel párhuzamosan egyre erősebben tért vissza a fájdalom, mely úgy hatott, mintha kívülről ütnék, belülről pedig szúrnák. Tollait és elméjét foltok tarkították, próbálta felidézni az elmúlt néhány percet... Amilyen gyorsan és legfőképpen váratlanul érkezett a csapás, hatása kétszer olyan lassan múlt. Sikerült összeraknia a foszlányokból, hogy az az ember okozta mindezt, akiről oly sokat gondolt, és nem hitte volna, hogy bármi oka is lehetne bántani őt. Hiszen földje olyan nagy, és ő oly keveset próbált magához venni. Korábban, tapasztalat híján szerette az embereket, hiszen úgy vélte, a látottak alapján már eléggé kiismerte őket. Közvetlenül ugyan nem volt szerencséje még egyetlen egyhez sem, ennek ellenére rengetegszer látta őket odalent járni a földön, amint nagy becsben tartott területüket figyelik árgus szemekkel. Azonban mindegyik csak egy darabot. Pedig ugyanolyan volt az összes, mégis időnként fadarabok jelezték, hogy az egyiknek vége, s kezdődik a másik, és egymást nem igazán engedték sajátjukra, már ha egyáltalán sor került ilyesmire. Mindez azt a benyomást keltette, hogy nem kis megtiszteltetést jelenthet bebocsájtást nyerni ezen földek valamelyikére. Ez a föld pedig történetesen tele volt olyan dolgokkal, melyekre neki égető szüksége volt a túléléshez nap mint nap. Talán kicsit hálás is volt a gondolatért, hogy ha úgy hozza a szükség bármikor leereszkedhet, csillapítani éhségét, mégis ezt a lehetőséget igyekezett mindig kerülni... Valami mélyen azt súgta, nem véletlenül szállnak ők fent az égben és nem ereszkednek a porba ha nem muszáj. Egy hang, ami bőszen igyekezett felvilágosítani arról, mit vállal, ha a megnyugvás halvány reményében leereszti testét a biztonságot nyújtó magasság védelmével együtt. Ilyen és hasonló ambivalens érzésektől kavarogva kereste mindenütt, ami neki maradt. Közel sem volt egyszerű feladat, tekintve, hogy egyedül volt kénytelen szerencsét próbálni, míg a többi csapatba verődve sokkal hatékonyabban végezhette ugyanezt a tevékenységet. Pusztán ráadásként, valahányszor látóterükbe került, ösztönösen minden tőlük telhetőt megtettek, hogy ez többet ne fordulhasson elő.
*
Ez a sorsfordító folyamat nála, részben mert később kelt ki, később is vette kezdetét. Eleinte csak a kezdemények látszódtak. Apró kis csíkok rózsaszín bőrükön, mely foszlányokból esélytelennek tűnt, hogy majdan egész testüket elfedő ruházat váljék... Lassú folyamat, amíg az életképtelenül vergődő csupasz, szerencsétlen fióka testét elfedi az a sötét, határozottságot sugalló és tekintélyt parancsoló palást, amely később egész életében a megmaradást, a védelmet biztosítja számára... De nála nem. Sem akkor, sem később, se fekete csík, de fekete pihe nem mutatkozott, világos foltok viszont annál inkább. És ez bántotta a szemüket. A változás elkerülhetetlen volt, és kénytelen volt egy életre megtanulni, hogy mássága kirekesztettségre ítélte. Úgy ömlött rá a felismerések hideg özöne, hogy levegőhöz sem jutott. Lökdösték, már nem etették, egészen a húzó mélység szélére került, csak az elhullott maradékhoz fért hozzá, már ha akadt olyan. Habár egyedül ő tűnt ki, ez mégis láthatatlanná tette és úgy taszították ki maguk közül, ahogyan a víz kilöki magából a levegőből álló buborékot... Csak a sötét éjjel maradt barátja, mert olyankor minden csendes volt, nyugodt és ártalmatlan. Rengetegszer fennmaradt beszélgetni az éjszakával, az csakis őt figyelte. Nem vinnyogott, nem lökdöste. Minden egyes gondolata beterítette az egész világot, ameddig csak látott, s ami nappal határozottan kirajzolódó rideg valóság volt, ilyenkor messze a háta mögött lebegő homályos köddé vált... A béke időszaka volt ez. Olyan békéé, amikor nem lehet hallani az érzéseket, mert az üresség mögé rejtőznek, és melyet csak azok érthetnek meg, akik túl sokat gondolkodnak ahhoz, hogy nélkülözni tudjanak egy ilyen időszakot... Egy ilyen alkalom volt az is, mikor végül elnyelte a mélység. A fészek szélén bámult épp a végtelen távolba, és hirtelen lökés érte hátulról. Lábai alól eltűnt az ágak szilárdsága és zuhanni kezdett. Előjöttek ösztönei, szárnyaival már azelőtt csapkodott, hogy kétségbe eshetett volna, de hasztalan. A hosszú zuhanást tompa puffanás követte, majd már csak felfelé tekinthetett, mert lejjebb semmi sem volt...
*
Nagy nehezen sikerült odébb vonszolnia magát mire sötétedni kezdett. Egy bokor aljában húzta meg magát, míg helyre nem jött. Ez idő alatt nagyrészt csak pihent. Órák hosszat még egy gondolathoz sem volt elég energiája. Aztán az elsők lassan, darabokban érkeztek... Ez lenne az ember? Ha bizalmat szavaz számára és az ő földjére száll, csak ütésekre számíthat? Vajon az a hang belül nem hiába győzködte, és túl naivnak bizonyult volna? De hiszen az ég felől nem voltak elkerítve... Csak egymás felől. Honnan és miből kellett volna gondolnia, hogy ezt nem csak egymásnak szánták, hanem neki is? Nem. Ez csak egyetlen egy volt. Minél hamarabb meg kell gyógyulnia, és sebeivel együtt lelke hegeit is elfelejteni. Nagy a világ, és ha vége lenne, kezdődik elölről. Rajta megszámlálhatatlanul sok föld, és még több ember. Nem lehet mind egyforma. Még egy próbát kell tennie. Még egyszer erőt venni magán, és hinnie, hogy sikerül, és akkor eddig sem volt értelmetlen. Akkor találhat egy helyet, ami biztosan ellátja, ahová nem csak a levegőből szállhat le, de a folytonos kétkedések közül is... Egyre inkább beleringatta magát ebbe a gondolatba, és a remény apránként elaltatta. Semmi más nem számított... Álmodott. Magasan repült, de vitte a szél. Lenézve kerítések tömkelege volt mindenhol, minden irányban. Még az ég felé is. De nem bánta. Nem törődött egyikkel sem, mert egy bizonyos területet keresett, melyről tudta, hogy létezik. Egy olyat, ami nincs elzárva, mégsem háborgatja senki. Álmában biztos volt benne, hogy létezik, habár nem tudta pontosan hogy miért...
Mire magához tért, eltelt közel egy nap, és az ég alját vörös szalag díszítette. Érzett magában elég erőt ahhoz, hogy repülni tudjon. Óvatosan próbálgatni kezdte szárnyait. Még sajogtak, de felemelték. Látta azt az embert körbe járni, aki a csapást mérte rá. Egyetlen egy pillantással búcsúzott vele együtt az emléktől is. Jó darabig csak előre és felfelé tekintett. A csillagok távoliak voltak ugyan, de úgy képzelte, talán azok is hozzá hasonlók. Meglehet, hogy lentről, ő is egy apró fehér folt, a fekete tollúak közül kitűnve, amik a sötét vásznat alkotják és talán őt is figyeli valaki abban reménykedve, hogy nincs egyedül. Órákon át szárnyalt. Ismét nem volt semmi más, csak ő és az éji sötét. Kellemes tevékenységét a fájdalom felerősödése szakította félbe. Kénytelen volt földre szállni ismét, mert alig bírta mozgatni szárnyait, és újra pihenésre volt szüksége. Fény híján nem sokat érzékelt a helyből ahová érkezett, csak reménykedhetett benne, hogy itt tartózkodása alatt nem éri bántódás.
Hirtelen csapott kettőt, amitől kevéssé megemelkedett és pár méterrel arrébb ért földet. Mindezt az ember látványa váltotta ki, aki ott állt mellette mikor ébredt. Csak állt és nézte, mintha nem látott volna még hasonlót. Nem tűnt ártalmasnak. Szemlélődött, majd elment. Ezek után volt ideje körülnézni a földön ahová érkezett. Furcsa mód jobban el volt kerítve, mint a legtöbb. Magasabb és sűrűbb kerítés vette körbe. Sokkal elzártabb volt a külvilágtól és mégis, emiatt sokkal bizalomkeltőbb volt. Elfogta az érzés, hogy talán jó helyen van. A halvány reménysugár, hogy talált valamit, egyre erősödött. Minden ártalmatlannak látszott, és megpróbáltatásai értelmét látta bennük. Ehetett is. Semmi nem történt, de nem csak percekig, később sem. Az ember visszatért, de ahelyett hogy bántotta volna lassan közeledett, vizsgálta, enni adott neki, óvatosan kezébe vette, majd letette. Mindez mindent képes volt feledtetni vele. Eltöltötte a megnyugvás, mint a vihar után békésen morajló tengert. Habár nem volt éjjel, a múlt kínjai ugyanúgy árnyakként vesztek a távolba, mint régen... Úgy tűnt ez az a hely, amelyről álmodott, és aminek már tudott a létezéséről, még ha nem is járt arra korábban. De csak tűnt.
Már egyáltalán nem félt az embertől, közel engedte magához, ahányszor csak jött. Úgy hitte más és talán valóban az is volt. Talán nem is szánt szándékkal tette amit tett, hiszen magyarázat nem létezik rá. Ételt hozott kezében, mint már korábban többször is. Felvette és hagyta, hogy enni kezdjen. Kezeit egyre összébb csukta, míg végül már semerre nem fért ki köztük és szorítani kezdte. Először alig észrevehetően, majd erősebben. Erősebben, és még erősebben, miközben nem csak testét zúzta össze, de lelke utolsó cseppjeit is kifacsarta, azok pedig egyenként hullottak a földbe, mely addig reményét táplálta, és ivódtak bele. De nem pusztult bele. Arra nem volt képes. Egyetlen egy gondolat fért el benne csupán. Miért tenne ilyet? Nincs miért. Éppen ezt teszi. A szerető kezek nyomása fájóbb volt számára, mint az összes ellenséges csőr szúrása együttesen. Addig szorította, míg nem maradt más, csak a miért. Az a miért, ami már teljesen mindegy volt. Ha választ is talált volna rá, vagy ha minden visszaállt volna a régi kerékvágásba, már soha semmi nem lehetett ugyanaz... Ekkor elhajította. Már nem nyomta, hanem eldobta magától. Átrepült a kerítés túloldalára, mint egy darab szemét. Üresen, a távolba révedve terült el, és a néhány darab fa, ami a föld határát mutatta, egy végtelenséggé változott. Odabent minden ugyanolyan volt, csak ő vesztett magából sokat ahhoz képest, mikor leszállt...
*
Nem az első komolyabb csalódás volt, mely érte. Már régóta nem figyeltek rá és valószínűleg azt sem fogják észrevenni, hogy kizuhant. Pár lehulló levelet összekotort, azokkal melegítette magát. Élelmet már képes volt a földből szerezni magának. Tollazata egyre nagyobb felületen borította testét. Csak a múltra volt fájó felnézni. A feje fölött ugyanúgy zajlott minden, mint mielőtt kirekesztették, és valahányszor meghallotta a csivitelést, vagy látta a nagy fekete foltot közeledni az égen, szívébe martak a gondtalan, tudatlan idők. És nem telt el nap legalább egy ilyen alkalom nélkül. Mielőbb ott akarta hagyni azt a helyet. Nem akarta látni azt a boldogságot, amiből kiszakadt és ahová nem térhetett vissza többé. Ez motiválta mikor repülni tanult és ez sarkallta próbálkozásra akárhányszor zuhant is le. Végül annak ellenére, hogy később kelt ki mint a többi, jóval előbb képes volt folyamatosan a levegőben maradni. Fehér ruházata hamarosan teljesen betakarta, olyan hatást keltve mintha belepte volna a hó, s ő maga is egy hatalmas pehely volna. Nem volt hát maradása. Az első éjszaka eljöttével útra kelt, de egyetlen pillantást sem vetett hátra. Megállás nélkül repült reggelig.
*
A kábulat most sokkal hosszabb ideig tartott. Nappalok és éjjelek teltek el anélkül, hogy egyetlen mozdulatot is tett volna, vagy egyetlen gondolat is ébredt volna benne. Csak a hideg és az űr maradt és minden körülötte illúziónak tűnt. Csupán pillanatokra tért vissza a valóságérzete, melyből még így is igyekezett menekülni. Mikor mozogni tudott, gépiesen keresett a földben valami ehetőt, úgy, hogy tulajdonképpen egyetlen egy dolog foglalt helyet tudatában. Mi történt? Ez volt az egyetlen dolog, melyet sok idő után kérdezni tudott magától. Erre a kérdésre pedig nem létezett válasz. Lassan bomlasztotta elméjét, mint a tavaszi nap a jégtakarót, egészen addig, míg csak úszkáló szilárd darabok maradnak belőle, de esélytelen hogy újra egésszé álljanak egybe. Az a kevés élet ami maradt benne is csak sötétben mutatkozott meg. Néhány kósza érzés járta ilyenkor keresztül. A szél fúvásának érzésére gondolt, az eső áztatására, a hidegre és a melegre. Olyan dolgokra, amik mindig ugyanolyanok, nem változnak soha, mert önmagukat éreztetik, semmi egyebet. Ezek voltak azok a gondolatok is, melyek végül ismét a levegőbe emelték. Sok idő után megint képes volt repülni, bár gyenge volt, így magasan nem volt képes szállni. Se felfelé, se lefelé nem nézett már gyakran. Csak előre. Minden más távoli volt. Felfelé nem érhetett el soká, lefelé pedig semmi sem kötötte már. Több alkalommal is látott még ugyan embert, egyszer egy olyat is, ami nem mozgott. Körberepülte párszor, de az egy lépést sem tett. Eszében sem volt leereszkedni, de érdekesnek találta. Nem tudhatta, hogy semmilyen veszélyforrás sem volt a közelben. Az emberforma bábu, ugyanis csak egy örökké magányos, lecövekelt madárijesztő volt, mely majdnem ugyanolyan keserű volt, amiért nem értette miért kerüli őt minden élőlény. Akaratlan hasonlított az emberre, önhibáján kívül kellett viselnie a közelében elhaladók megvetését. Továbbrepült, közben sötétedni kezdett...
Az éjszaka hagyta magára utoljára. Korábban csak gondolatai színterét képezte, ahol szabad folyást kaphattak. Ilyenkor lelt megnyugvásra. Most azonban rá kellett jönnie, hogy a sötét is áltatta. Ráfigyelt ugyan, de csak mert ellent mondott neki. A többit elrejtette, befogadta az éj, ő viszont fehér színével piszok volt az égen. Könnyebben megláthatták és rátámadhattak. Kirekesztette és ujjal mutogatott rá leghűségesebb barátja,akihez régebben egyedüliként fordulhatott. Ez a felismerés egyszerre nyilallt mellkasába a fizikai fájdalommal. Szinte rögtön utána hallatszott derült égből egy fénytelen villámcsapás. Ezután már csak zuhant. Hideg és fémes volt, a valóság megtestesülését érezte szívébe fúródva. Képek villództak előtte.Zuhanás közben felfelé nézve meglátta a fészket, amint onnan zuhant. Látta a nagy madarat amint közelít és hogy mennyire várta. Látta, ahogy a csillagok szélei madarak sziluettjévé alakulnak, majd már nem ő zuhant, hanem a végeláthatatlan sötétség zuhant őfelé. A madarak hozzá hasonlóak voltak.Piszkos tollazata kifehéredett, egyre fényesebb, ragyogóbb lett, emelkedni kezdett. El a földektől, el a kerítésektől, olyan messzire, hogy a porból nézve csak egy apró pontnak tetszett, amely egykor életében csak álmodhatott arról,hogy reménykedés helyett ő adjon reményt másoknak...