Két hét telt el. Két hosszú hét. Két hete ismerem Sam Henryt. Be kell vallanom, hogy egész jól kijövünk. A papíros modszernél maradtunk. Nem tudom rávenni magam, hogy megszólaljak. A depresszióm nem nagyon változott azóta. Továbbra is utálom az életem. De örülök, hogy kaptam egy ilyen barátot. Próbál színt vinni az életembe és nem vár cserébe semmit. Viszont azt leszögezném hogy fura, és rejtélyes dolgokat művel. Nem látok bele mit, de nem hinném, hogy túl sok jót. És igen. Ahogy az öcsém mondta, beképzelt, bunkó, ügyeletes rosszfiú. De én birom a fejét. Végülis az ő dolga mit csinál. Némileg pótolja Jason hiányát. De ő soha sem lesz Jason Adams.
-Hé Celeste. Eljössz velem óra után vásárolni?-bökött meg ének óra közepén Sam.
Majd máskor. Ma nem érek rá.
-Ne már. Soha nem jössz velem sehova.-dőlt hátra. Erre megrántottam a vállam.
Mit akarsz venni?
-Ruhát. Ezer éve nem vettem újat.-mutatott végig magán.mo
Meggondoltam magam. Nekem sem árt a ruhatáram felfrissitése.
Oké. Menjünk.
-Komolyan?-vidult.
-Sam Henry! Azonnal hagyd abba Celeste zaklatását!-kiáltott rá Mrs. Winster.
Erre Sam elnevette magát.
Ahogy az óra véget ért kedves padtársam felpattant.
-Még van egy kicsi elintézni valóm. 10 perc múlva az aulában?-kérdezte Sam.
Bólintottam, ő pedig kisietett.
Összepakoltam a holmim és vártam, hogy mindenki ki menjen a teremből. Megakadt a tekintetem a rozoga zongorán az ének teremben. Fogalmam nem volt mikor is játszottam rajta utoljára. Felkaptam a táskám és odasétáltam. Végighúztam a billentyűkön az újjaimat. Túl nagy volt a kísértés. Kinéztem a terem ajtaján. Sehol senki. Mindenki sietett haza, vagy a következő órájára. Leültem az ősrégi zongora elé, eszembe jutott a Stone Cold dallama és játszani kezdtem. Mindig is imádtam ezt a dalt. Aztán egyszercsak énekelni kezdtem. A hangom rekedt volt, de nem érdekelt. Végre jött ki hang a torkomon. Ott ültem és miközben játszottam a zongorán és énekeltem. Egyre hangosabban és egyre tisztábban. Teljesen beleéltem magam. Aztán vége lett a dalnak. Beletúrtam a hajamba és felálltam.
-Ez gyönyörű volt kicsi Celeste. Úgy tünik visszajött a hangod.-hallottam meg Samet.
Azt hiszem egy kisebb szívroham jött rám. Baszki!
Sam közelebb jött. Nem tudtam a szemébe nézni.
-Soha életemben nem hallottam még ennél gyönyörűbb hangot.-suttogta.
Felpillantottam rá. Mosolygott.
-Tényleg?-suttogtam.
-Baromi tehetséges vagy. Megáll az eszem.-vizslatta az arcomat.-Mit szólnál ha a vásárlást áttennénk holnapra? Most hogy ujra van hangod, végre tudunk normálisan beszélni.
Belementem. Jelenleg ő az egyetlen barátom. Ha őt is eltaszítom, egyedül maradok.
Úgy döntöttünk lemegyünk a folyóhoz. Sam egész úton beszélt. Mindenről és semmiről. Nem volt értelme a mondandójának, zavarban volt. Aztán végül letelepedtünk a fűbe.
-Miért foglalkozol ennyit velem?-bukott ki a kérdés belőlem. Még mindig halkan beszéltem.
-Megszeretnélek ismerni.
-Tudom már kérdeztem. De most őszintén. Miért pont engem?
-Hát, ha elmondok valamit, megteszed, hogy nem nevetsz ki?-vonta fel a fél szemöldökét. Bólontottam. -Egész tizedikben szerelmes voltam beléd...
-Hogy mi?-vágtam közbe.
-Nyugi, már elmult.-nevetett ki.-A lényeg az, hogy hihetetlen számomra, hogy ilyen állapotba kerültél. Éltem-haltam azokért a baromi nagy vigyoraidért. De tényleg. És az is hihetetlen hogy pont melléd kerültem, aki után annyit epekedtem, miközben nem is ismertelek. Szóval kiváncsi vagyok ki is az a lány, akibe életemben először szerelmes voltam.
Megdöbbentett. Nagyon.
-Hű...nekem fel sem tűnt, és öhm te sem.-jöttem zavarba.
-Tudom, nagyon jól tudom.-nevetett keserűen.
-Sajnálom.
-Ne sajnáld. Ezt hozta az élet. Pedig többször is próbáltam veled beszélni, csak soha még csak tudomást se vettél rólam.-tépkedte a fűszálakat.
-Igen...nagyon egoista voltam. De változtam.-sóhajtottam.
-Semmi baj Celeste. Jobb így, hogy most ismerjük meg egymást.
-Lehet.-értettem egyet.