Szerteoszló Fájdalom

Prológus

 Még csak hét éves voltam, mikor megláttam, a világ milyen is valójában. Az ő halála után először néztem úgy körbe, hogy ne vidám, szorgos, és életkedvvel teli embereket lássak, hanem egy önmagát áltató, igazságot minden erejével elfedő társadalmat. A társadalmat, mi hosszú évezredeket áldozott arra, hogy a valóság hamisnak tűnjön.
 Az apám halála után az édesanyám is összeomlott. Eleinte próbált erős maradni, főleg a közelemben. Majd egyszer levedlette az üres álcát, és inni kezdett, drogozni, mindezt előttem. Nem zavartatta magát, hogy látom, ahogyan lassacskán tönkremegy. De nem is kellett. Én is vele együtt roncsolódtam. A gyász emésztette a bensőmet. De nem is az elhunyt apámat gyászoltam, sokkal inkább azt az anyát, aki már nincs többé. Aki nem szeret, nem ölel és nem nyugtat.
 Egy ideig úgy tettem, mintha minden rendben lenne. Be akartam illeszkedni egy olyan helyre, ahová többé nem tartoztam. Aztán feladtam. Az életem egyenes utat kapott. Utat a drogok és a cigaretta felé. Kizártam azokat, akik segíteni akartak, és hagytam hogy a bennem lévő démon eluralkodjon rajtam. Megdolgoztam mindenért, amim volt. Megdolgoztam mindenért, amit elértem. És gyűlöltem látni, hogy van, aki mindezt eléri mindössze úgy, hogy annyit mond; 'szeretném'.
 Bedühödtem...
És mondanom sem kell, rossz vége lett. Láttam, ahogyan boldogan, nevetve cigizik pár fiú társaságában. Csak néztem, és egyre erősödött bennem a gyűlölet és harag. Mikor már csak ő maradt, oda sétáltam hozzá. Nem voltam tudatában a tetteimnek. Mindent amit akkor a fejéhez vágtam, megbántam. És nincs az az idő, ami elfelejtetné velem azt a pár percet, amíg vele szemben álltam. Mindent, ami akkor bennem volt, kiadtam. Egyenesen neki. Nem tudtam, hogy nehéz élete van. Egyáltalán... fogalmam sem volt.
Bár elmondhatnám neki, hogy mennyire sajnálom.
 Főleg azt a pár szót...

Nem érdemled meg, hogy élj!