A múltkori beszélgetésünk Edwarddal és a tegnapi anyuval hozott nekem egy őrült ötletet.
Átkéreztem Abbyhez, mondtam anyának, hogy ez élet-halál kérdése, s hitt is nekem, így perceken belül már a barátnőm szobájában ültem az ágyon, elmesélve neki minden részletét Edwardnak, a halálától kezdve egészen addig a pontig, ahol látta Morgan üzeneteit. Minden apró részletbe beavattam, még a fiú iránta érzett érzéseibe is, még ha az nem is az én feladatom lett volna. Úgy éreztem, tudnia kell. Emellett úgy gondoltam, hogy abból sem hagyhatom ki, hogy mi az igazi kilétem, sőt, még Haydent is "elárultam", így gyakorlatilag nem egy őrültséget zúdítottam a nyakába, hanem egyszerre többet is, szegény olyan fejeket vágott a kis meséim közben, mint aki egy idiótát próbál megérteni, aki őrült módra gesztikulál neki.
- Ez nem vicc, ez hálálkomoly! - mondtam neki a végén kifújva magam a sok beszédtől, Abbyn pedig látszott, hogy nem tudja eldönteni, hogy higgyen nekem vagy inkább felhívja a bolondok házát és kérjen nekem ott helyet.
Sok ideig hallgatott, gondolom próbálta értelmezni és lenyelni a sok új információt, én pedig őszintén lélegzetvisszafojtva vártam azt, hogy mit fog minderre reagálni. Biztos voltam benne, hogy nem lesz egyszerű meggyőzni őt minderről.
- Na várjunk csak... szóval azt szeretnéd elhitetni velem, hogy egy boszorkány vagy, akinek egy próféciát kell beteljesítenie néhány héten belül, különben mindenki meghal, Hayden Rogers egy vámpír, az Ouija táblás kísérletünk pedig nem volt kamu és tényleg Edward von Carter szelleme beszélgetett velünk, aki nem mellesleg szuper dögös és még belém is van zúgva? - vonta fel a szemöldökét s épp ekkor lépett be Edward is a szobába.
- Uram Atyám, mit mondtál neki? - fogta a fejét gondterhelten, majd a szája elé kapta a kezét, mire felé mutogattam.
- Most is itt van! - bizonygattam Abbynek. - Csak azért nem látod te is szabad szemmel, mert nem mutassa meg neked magát.
- Riley! - csattant fel Edward. - Állj le! Ne árulj már be neki! - tiltakozott.
De eleresztettem a fülem mellett a megjegyzését.
Abby megköszörülte a torkát.
- Figyelj, Riles! Ha ez egy újabb hülye kísérlet Morgan Samuels ellen, akkor...
- Nem, Abby, ez most nem Morganről szól, hanem Edwardról! - szakítottam félbe, mire mindketten nagyon figyelmesen néztek rám. - Ő az egyetlen férfi akit ismerek és akiről bátran állíthatom, hogy megérdemel téged. Morgan egy tapló, mondtam, miket írogat a barátainak. Ha nem hiszel nekem, akkor kérdezz majd rá vagy csórd el a telefonját és a saját szemeddel láthatod majd! Ezzel szemben Edward egy kifinomult úriember, aki képes lenne odaadni az életét még egyszer, csak hogy boldoggá tegyen téged. Nézhetsz őrültnek és még nagyobb őrület az, hogy ezt kimondom, de: ha beszélnél vele, nem kizárt, hogy te is ugyanígy éreznél.
- Egy száz éves vénség iránt? - nevetett fel. - Minden rossz féleség nélkül Edward, már ha valóban itt vagy, de... nem vagy te kicsit idős hozzám?
Edward már válaszolt volna, de az én lepcses szám gyorsabb volt.
- Edward elméletileg huszonegy éves csak. Abban a korban halt meg, tehát nem egy vénség, hanem egy fiatal fiú. Arról nem tehet, hogy kilencvenhat évig ugyanabban a kinézetben itt kellett élnie. Attól még nem lett idősebb, sem kinézetileg, sem szellemileg - ez nem egy poén, bocsi -, azaz... érted.
Abby felvonta a szemöldökét, ám halványan bólintott.
- Oké, ezt még elfogadom. Na de akkor meg nem egy kukkoló? Nem kellene papot hívnom?
Edward arca eltorzult a félelemtől.
- Na látod! Ezt mondtam! - kiáltott rám, mire leintettem.
- Nézd, Abby. Ez a fiú beléd esett tényleg, de nem szokott kukkolni, nem bámult meg soha meztelenül, megmondtam, hogy egy úriember. Mindegy, én megpróbáltalak meggyőzni, hogy ez igaz szerelem! - tettem karba a kezemet.
- De mi értelme lenne amúgy is egy olyan szerelemnek, ahol meg sem érinthetem őt? - kérdezte halkan Edward. - Hisz én nem vagyok több puszta léleknél, nincs hús-vér testem! Nem működne! - rázta meg a fejét.
Edward felé fordultam.
- Már hogyne lenne értelme? - kérdeztem, mire Abby megszólalt.
- Minek?
Leintettem.
- Most Edwarddal beszélek! - mondtam neki.
Abby rémülten nézett rám, én viszont visszafordultam Edwardhoz, aki a szája szélét rágcsálta.
- M-mit mond? - kérdezte Abby óvatosan, mire ismét megfordultam.
Elmosolyodtam.
- Edward azon gondolkodik, hogy van-e értelme egy olyan szerelemnek, ahol ő meg sem érinthet téged?
Abby lesütötte a szemeit, majd megköszörülte a torkát.
- Ha igaz szerelem, akkor természetesen - válaszolta. - A szerelemnek mindig van értelme, de csak abban az esetben, ha nem megjátszott, hanem tiszta szívből szól és tele van érzelmekkel.
- Igen - mondta Edward is felocsúdva a szomorúságából, majd közelebb sétált Abbyhez. Egyrészt bizarr volt, hogy a legjobb barátnőm még mindig nem láthatta, másfelől viszont gyönyörű, ahogyan a fiú olyan szerelmesen nézett rá.
- Most épp ott van előtted és téged néz - tájékoztattam Abbyt, mire az mosolyogva felnézett.
- Itt előttem? - kérdezte. - Pontosan... előttem? - majd előre nyújtotta a kezét.
Edward egy pillanatra meglepetten pislogott, majd rám nézett. Bólintottam, mire ő is előre tartotta a kezét.
Szomorú volt látni, hogy megérinteni valóban nem tudta őt. A tárgyakhoz hozzá tudott nyúlni ha akart, mert ugye a múltkor is eltolta nekem a széket, de az embereket már nem tudta megérinteni, nem érinthette meg azt, ami élt, hiszen ő halott volt. Abban viszont semmi akadály nem volt, hogy Abby megérezze a jelenlétét, mert amikor egy pillanatra összetalálkoztak a kezeik, Abby rögtön visszahúzta azt.
- Hideg - suttogta. - Hideg lett.
Bólintottam.
- Tényleg itt van? - nyelt egyet Abby, mire az előzőnél is erősebben bólintottam. - És a múltkor is ő... az Ouijanál?
- Igen és pontosan úgy vélekedik a szerelemről, ahogyan te is! - mosolyodtam el, s szinte már minden porcikámban éreztem, hogy nemsokára Edward elengedi a gátlásait és megmutatja magát Abbynek, csak előbb meg kell győződnie arról, hogy nem fogja elijeszteni.
Úgy gondoltam, játszom tovább Cupido-t és összehozom ezt a két reménytelenül romantikus lelkű fiatalt, akik igenis mindennél és mindenkinél jobban összetartoznak.
- Nem szeretnéd őt... - kezdtem volna bele, de a mondatot Abby fejezte be.
- ...látni őt? - kérdezte. Alaposan átgondolta, majd végül halványan bólintott.
- Nem fog tőlem félni? - kérdezte Edward, majd kétségbeesetten rám nézett.
- Edward azt szeretné tudni, hogy félni fogsz-e tőle?
Abby lesütötte a szemeit, majd kuncogni kezdett.
- Akkor fogok félni, ha nem mutatja meg magát. Most, hogy tudom, hogy létezik... nem bírnám lehunyni a szememet éjszaka ha nem tudnám jó-e a szándéka vagy sem.
- Hisz bennem! - suttogta Edward, ám hangja boldogan csengett. Mosolyogva, csillogó szemekkel nézett felém. - Riley, hisz bennem!
Elnevettem magam.
- Akkor hajrá, Rómeó! Mindent bele! - mutattam fel a hüvelykujjamat, majd hátrébb léptem, innen rájuk hagyva a terepet. Abby feje még mindig le volt hajtva, Edward pedig egy utolsó mély levegőt vett, mielőtt felfedte volna magát. Aztán megtörtént.
- Edward von Carter, örvendek, hogy megismerhetlek! - mondta ki hangosan, s Abby a hang hallatán kissé összerezzent. Észrevette a fiú cipőjét a padlón, aztán lassan, félénken, de felemelte a fejét, s belenézett a szőke fiú kék szemeibe.
Az a pillanat olyan volt, mintha az idő is megállt volna, még számomra is, aki csak kívülről nézte az eseményeket. Olyan volt, mint a romantikus filmekben az a pillanat, amikor a két szerelmes végre egymásra talál és boldogan élnek, ameddig meg nem halnak. Ebben az esetben tudtam, hogy nem ez lesz, de mégis szép gondolat volt.
- Szia! - mosolyodott el Edward biztatón, majd zavartan megvakarta a tarkóját.
- Szia! - válaszolt neki szégyenlősen Abby, s megdöbbenésében az egyik tincsével kezdett el babrálni, fülig vörösödött, s látszott a szemeiben, hogy igencsak tetszett neki az, akit maga előtt látott.
Nem is akartam tovább zavarni őket, innen már tényleg minden csak rajtuk múlott, inkább csendben elvettem a kabátomat a karosszékről, s nesztelenül elhagytam Abby szobáját, elégedetten és büszkén, hogy sikerült helyretennem a barátaim szerelmi életét.
Alighogy elhagytam a házat, a kapuban már ott láttam azt az alakot, aki az én szívemet dobogtatta meg már egy ideije.
- Hali! - köszöntött Hayden mosolyogva, Abby kapujának dőlve.
- Honnan tudtad, merre találsz? - kérdeztem mosolyogva.
- Hol is lehetnél vasárnap este, ha nem a horrorház mellett? - nevetett fel jóízűen, majd fejével a sötét ház felé bökött. Egy pillanatra oda néztem, megborzongtam, aztán pedig visszanéztem Haydenre.
- És miért kerestél? - kérdeztem, reménykedve, hogy talán valami jó kis esti programot akart szervezni kettőnknek, de nem ezt a választ kaptam.
- Max küldött, holnap szeretne veled beszélni... és edzeni!
Felvontam a szemöldökömet.
- Max? Velem edzeni?
Hayden nevetve bólintott.
- Én is ott leszek, nyugi! Nem hagylak kettesben titeket, meg is ölnétek egymást! De hidd el, Max a legjobb tanár, akit kifoghattál volna. Keménynek látszik, de amúgy egész türelmes, talán veled is az lesz holnap este.
Megforgattam a szemeimet.
- Reméljük a legjobbakat! - mosolyodtam el, majd kinyitottam a kaput és kisétáltam az utcára. Hayden mellém szegődött.
- Hazakísérlek! - jelentette ki, én pedig bólintottam.
Egyre jobban élveztem minden pillanatot, amit Hayden társaságában tölthettem.