Amikor eldöntöttem, hogy önként belesétálok a fenevadak csapdájába, nem szó szerint értettem.
Most mégis itt voltam, körülvéve egy csapat vámpírral, akik csak arra vártak, hogy arrébb tegyek egy kis lépést, ki a varázskörből - amit magam köré húztam amikor felfigyeltem a veszélyre -, hogy biztosan lecsaphassanak rám. Voltam olyan idióta, hogy Hayden nélkül indultam meg a klánvezető, Maximus - vagy Teddy - Mowry keresésére vagy legalábbis akiről hittem, hogy a vezére lehet. A klán vezére és ugyanakkor kis híján rokonom is, mint ahogyan az kiderült Andrew meséjéből.
Négy vörös szemű, vicsorgó arc nézett vissza rám, ami olyan szinten megrémített, hogy visszasírtam azt a pillanatot, amikor Tom Skeele fegyvert fogott a homlokomra. Tudtam, az fájdalommentesebb halál lett volna, mint elevenen széttépve lenni egy csapat vérengző vámpírtól.
A klánban két lányt és két fiút véltem felfedezni, az egyikük még ismerős is volt számomra, Sarah Jones személyében, aki az évfolyamtársam volt. Ez a tény viszont egy cseppet sem számított, Saraht ugyanis nem igazán úgy tűnt, mintha nagyon érdekelné, hogy ismerjük egymást, ugyanúgy vicsorgott rám, akár a társai. Ők négyen tehát, Haydennel és Teddyvel karöltve voltak Mistburry Hill vámpírklánja.
Elővettem a telefonomat és próbáltam gyorsan tárcsázni valakit, de voltam olyan szerencsétlen, hogy kiejtsem azt a kezemből, egyenesen a körön kívülre, s sajnos mielőtt felkaphattam volna, az egyik vámpírsrác gyorsabb volt nálam és elvette.
- Az az én tulajdonom! - próbáltam meg magabiztosnak hangzani, de a hangom sajnos megrengett, s így a négy vámpír szembenevetett.
- Csak volt a tiéd! - válaszolta a srác, majd nézegetni kezdte a telefonom adatait. - Oh, nocsak kivel beszélget a csapdába esett hercegnő! - mutogatta a többieknek, majd miután mindannyian végignézték, rám emelték a tekintetüket.
- Szóval Hayden kis barátnője vagy, mi? - kérdezte az egyikük szemrehányóan, mire azonnal lefagytam. - Egy nagy kupac szánalom a srác, de ahogy látom te sem vagy több, megérdemlitek egymást! Mi is a neved, cica?
Ettől a megnevezéstől egy csapásra dühbe gurultam.
- Nem vagyok a cicád és a nevemhez pedig semmi közöd! - vetettem a szemére, de az a szemét Sarah beárult.
- Riley Addington a neve - mondta a többieknek. - Egy évfolyamba járunk, de nem kár érte, nem nagy szám a suliban! - legyintett, mintha én csak valami olcsó tárgy lennék, amit ki lehet hajítani a szemétbe.
- Már elnézést, de ne beszélj így rólam! - szóltam be ismét, mert nem vagyok képes tartani a számat.
Az egyik srác felnevetett.
- Nézzétek, hogy remegnek a lábai! Mindjárt összeesik, olyannyira berezelt!
Hevesen megráztam a fejemet.
- Nem félek tőletek! - jelentettem ki határozottan.
Ezúttal Sarah válaszolt:
- Oh, valóban? Nos ha nem félsz, akkor talán ki is léphetnél abból a kis körből, amiben toporogsz már néhány perce. Hadd lássuk csak, mekkora nagylány is vagy! - harapta be az alsó ajkát, mire én nyeltem egyet.
Az első gondolatom az volt, hogy semmiképp sem fogok kiszállni a körből, megvárom, ameddig megunják vagy valami. De második gondolatra már elszállt a félelmem és már készültem kilépni, de ekkor megérkezett Hayden. Zihálva állt elém, széttárt karokkal.
- Eszed ágába ne jusson kiszállni onnan! - suttogta, hátra sem pillantva rám, mire azonnal visszatettem a lábamat a helyére. - Hagyjátok békén Rileyt! - kiáltotta a többieknek, mire azok harsány nevetésben törtek ki.
- És meg is jött a hős megmentő! - kezdett el tapsolni az egyikük. - Komolyan hiányoltunk már, Hayden! Olyan jól szórakoztunk a kis barátnőddel, miért nem hagyod, hogy kijöjjön játszani velünk?
Hayden felhorkant.
- Veled egy kiscicát sem hagynék játszani, Chris, nem hogy egy hús-vér embert...
- Főleg vér - válaszolta Chris nevetve. - Biztosan jó íze lehet...
Kettőt sem pislogtam, Hayden már ott is volt a Chris nevű fickónál és egy fához szorította őt, a torkánál fogva. Az már-már öklendezett is, s bár nem halhatott volna bele, biztosan fájhatott neki.
- Mondd még egyszer és kitépem a szíved! - kiáltotta az arcába, majd elengedte, mire az fájdalomittasan felnyögött. Hayden megfordult, majd szétnézett a többi társa között. - Ki a következő?
Azok egyből fülüket-farkukat behúzták, engem pedig egyszerre büszkeség töltött el. Ez a négy jómadár bármennyire is szidta, rettegtek Haydentől, mert ő volt a legerősebb közülük. Sarah még a telefonomat is visszaadta neki.
Taps hallatszott fel hirtelen az egyik fa oldalától, mire mindannyian a hang irányába fordultunk. Egy magas, kigyúrt, borostás, bőrdzsekis fickó állt ott, hatalmas vigyorral az arcán, egyenesen Haydenre nézve.
- Le vagyok nyűgözve! - jelentette ki, majd közelebb sétált Haydenhez.
- Max... - suttogta Hayden meglepetten.
A férfi elmosolyodott, de aztán rám nézett szúrós szemekkel. Tetőtől talpig végigmért, majd olyan undor ült ki az arcára, hogy rendesen megijedtem. Bár sokkal szimpatikusabbnak tűnt első látásra, mint a többi vámpír, egy csapásra ő lett az, aki a legellenszenvesebbé alakult át. Vicces volt, mert én ezt az embert Teddy Mowryként ismertem, Max Mowry unokájaként, de ezek szerint ő Max és Teddy megtestesítője is egyben. Egyszóval: kettő az egyben.
- Nem tudom ki vagy, de már most nem bírlak! - szögezte le. - Nem vagy valami okos, túl nagy a szád és legfőképpen nem tudod, mikor kell befognod! - sorolta fel nekem az "erősségeimet". - Végig néztem a kis csetepatédat a csapattal és egyszerűen kikészültem attól, hogy mennyi szemtelenség szorult beléd!
Tisztában voltam vele már akkor, hogy én és Teddy vagy Max vagy bármi is a valódi neve, nem fogunk túl jól kijönni egymással.
- Már meg ne haragudj, de a klánod támadt rám, hogy ne akadnék ki? - kérdeztem felháborodottan.
Közelebb lépett hozzám, olyannyira, hogy a mellkasunk összeért volna, ha a varázskör nem gátolta volna ezt meg. Vörös szemeivel nézett le rám, ezzel próbálva megfélemlíteni, de nem sikerült neki. Nem azért, mert nem féltem volna, hiszen remegtem, mint a nyárfalevél, viszont ezt elszántan próbáltam elrejteni előle és főleg Hayden elől. Nem leszek én az a beszari kislány, nem adom meg nekik ezt az örömöt.
- Na ide figyelj, kis boszorkány! - kezdett bele, ideges hangon. - Te jöttél ide, te léptél bele a klánom területére, ha ennyire infantilis balfasz vagy, hogy nem tudod, merre jársz, akkor ne lepődj meg a következményektől!
- Max, most már elég! - próbálta meg Hayden menteni a menthetőt, majd sikeresen szétválasztott bennünket.
- Csak segítségre lett volna szükségem, nem ártó szándékkal jöttem! - küzdöttem tovább az igazamért.
- Nem segítek holmi idegölő boszorkáknak! Főleg nem egy kotnyelesnek, mint amilyen te vagy! Menj vissza oda, ahonnan jöttél és soha többé ne merészelj belépni a területünkre vagy a szemem elé kerülni. Nem lesz ennek jó vége! - fakadt ki, majd hátat fordított nekem és elszaladt, a klánja pedig nemsokára utána.
Ennek a beszélgetésnek valóban nem lett jó vége.
Már csak én és Hayden álltunk a pici mező közepén. A fiúra néztem, majd elfojtott hangon mondtam neki a következőt:
- Sajnálom!
De Hayden még csak pillantásra sem méltatott. Csalódottan leszegezte a fejét, majd csak annyit válaszolt:
- Köszönöm a bizalmadat, Riley! Ez volt az utolsó, hogy megmentettelek. Többé ne számíts rám!
Azzal a lendülettel pedig ő is a szuper sebességét használva kámforrá vált, egyedül hagyva engem a gondolataimmal, meg a telefonommal, amit közben a zöld fűre hajított.
Aznap a könnyektől homályos tekintettel és darabokra zúzott lelki világgal mentem haza a szobámba, kisírni a bánatomat Pumpkinnak, a fekete macsekomnak. Tönkretettem mindent.