Büntiben lenni péntek délután kiakasztó érzés volt.
Abby próbált felvidítani engem, vett nekem kólát a sarki boltból mielőtt bejöttem volna a terembe, de ez sem dobott valami sokat a hangulatomon. Nem rajongtam soha az informatika tanárért, Mr. Franklinért, most viszont két órát kellett vele eltöltenem. Azaz vele és Hayden Rogers-el, aki úgy tűnt, hogy az egyetlen diák volt rajtam kívül, akinek büntiben kellett lennie. Komolyan el sem hiszem, hogy Mr. Franklin képes két diák miatt még pluszba két órát itt maradni, ahelyett, hogy ezeket az értékes perceket az életéből inkább a családjára vagy valami hobbijára fordítaná, bár őt ismerve neki ez számít a hobbijának.
Volt viszont jó tulajdonsága is a tanár úrnak: hidegen hagyta, hogy mivel foglalkozunk abban a két órában, ameddig ott vagyunk.
Bár rendes esetben megcsináltam volna a leckéket hétfőre, most akadt sokkal fontosabb dolgom is ennél: a varázskönyvet böngészni. Igen, talán őrült vagyok, amiért képes voltam elcipelni magammal ezt a tárgyat az iskolába, de sokkal jobban éreztem magam, ha tudtam, hogy nálam van. Így egyrészt anyáék sem találták meg otthon, másrészt pedig nyugodtan folytathattam az olvasást amit a tegnap délután elkezdtem a fekete macsekom, Pumpkin társaságában. Igazán jelnek vehettem volna már azt is, hogy fekete macskát tartunk otthon...
Sok érdekesség volt a könyvben egyébként. Volt benne szó mindenféle kuruzslásról, átkozásról, jóslásról, bájital keverésről... sőt, a boszorkányok története is össze volt szedve benne egy fejezet erejéig. Már a könyv háromnegyedénél tartottam, tegnap óta valahogy képtelen voltam letenni a kezemből, olyan volt, mintha valami bestsellert olvastam volna, pedig elég régen íródott már. Épp annál a résznél tartottam, ahol az álomfejtésről volt szó, amikor valami szokatlanra lettem figyelmes. A mellettem lévő sorban, két paddal előrébb ülő Hayden nyitott füzetére hirtelen egy hatalmas adag vér ömlött rá. Elkerekedett szemekkel néztem, egyszerűen az agyam képtelen volt befogadni mi is történt. A vérről rögtön eszembe jutott, amit Abby mondott a minap Haydenről és összeszorult a gyomrom. Lehet, hogy tényleg igaza volt? Hayden valóban egy...
Hayden ijedten kezdett el kotorászni a táskájában, majd vett elő egy zsebkendőt és kezdte el rohamos tempóban törölgetni a vért. Ez a kis akciózás persze Mr. Franklinnek is egyből feltűnt, mire felállt a katedra mögül és odasétált Haydenhez.
- Ez mit jelentsen, Mr. Rogers? - kérdezte tőle, szigorú tekintettel, majd a vért kezdte el elemezni a papíron.
Hayden felnézett rá, majd csak ennyit mondott:
- Minden rendben, Mr. Franklin.
De a férfi felvonta a szemöldökét.
- Mr. Rogers, talán a múltkor nem voltam elég világos én és a tanári kar többi része az ilyen furcsaságairól. Szépen meg volt mondva önnek, hogy...
- ... mondom minden rendben, Mr. Franklin! - nézett bele Hayden mélyen a tanár szemeibe, mire annak arcvonásai egyből ellazultak, bólintott egyet és csak nyugodtan visszasétált a katedrához.
Felvontam a szemöldökömet. Felettébb furcsa volt, hogy ilyen könnyedén visszament, miután az előbb még egy szentbeszédet készült tartani, de mindenesetre meg sem mukkantam. Hayden befejezte a vér letakarítását, majd váratlanul megfordult és rám nézett.
Egy pillanat töredékéig megrémültem és erre talán ő is rájött, mert azonnal lesütöttem a szemeimet az ölemben fekvő könyvre. Egyre inkább kezdtem hinni azoknak a pletykáknak amik az iskolában keringenek a fiúról. Eddig is tudtam, hogy furcsa, de csak most tapasztaltam meg testközelből is. Pedig régen nem ilyen volt. Emlékszem, hogy még egy évvel a két éves kihagyása előtt ő is benne volt a röplabdacsapatban és ráadásképp egész jól is játszott. Meg a suliújságban is mindig ő írta a zenerovatot, többek között neki is köszönhetem azt, hogy megismertem az egyik kedvenc együttesemet, a Marmozets-t. Szomorú látni, hogy ide jutott. Bármi is történt az életében, az drasztikus változásokat hozott, az már egyszer biztos.
Még lehetett egy óra hátra a büntetésből, amikor végre elértem ahhoz a fejezethez, amire azt mondhatom, hogy teljességgel kiborultam. Már önmagában az A Nagy Prófécia cím is megrémisztett, de a tartalma még inkább, remegtem is mint a nyárfalevél az elolvasása után, s összecsaptam a könyvet, az asztalra helyeztem, hátradőltem a székben, beletúrtam a hajamba és kifújtam a bent tartott levegőt. Nem, nekem ez nem fog menni!
Levegőre volt szükségem. Levegőre, de nagyon gyorsan. Ki akartam nyitni az egyik ablakot, de tudtam, hogy nem állhatok fel a székből vagy egy újabb büntetést tudhatok magaménak, szóval megpróbáltam messziről, a boszorkányerőmet használni - ha már van, akkor valahol ugye el kell kezdni -, de a kézmozdulatok, amiket az ablak felé küldtem és vele együtt a varázsige nem a tárgyon landoltak, hanem Mr. Franklinen, akinek lebicsaklott a feje az asztallapra hirtelen és utána meg sem mozdult.
A szám elé kaptam a kezemet. Megijedtem, hogy talán megölhettem őt és ráadásképp Hayden is hátranézett rám, mintha megérezte volna, hogy én vagyok a bűnös. Gyorsan felálltam és odasétáltam Mr. Franklinhez. Hayden is követte a példámat. Tanácstalanul álltunk a férfi előtt, majd Hayden bátorkodott fel megérinteni a tanárt és megvizsgálni, hogy lélegzik-e még.
- Életben van? - kérdeztem. Hayden bólintott, majd csak annyit mondott:
- Valószínűleg jó ideig ki lesz még ütve, szóval lépjünk le még mielőtt felébredne! - javasolta.
Ennél jobb ötletet régen hallottam már. Viszont volt valami furcsa megérzésem Haydennel kapcsolatosan. Valami olyasmi, mint ami Edwarddal is. Mi van akkor, ha Hayden mégsem egy sorozatgyilkos? Mi van akkor... ha valami teljesen más? Akár valami olyan... mint én?
🎃🎃🎃
Ma sem mentem egyenesen haza. Az erdőben bóklásztam, ami péntek délután igencsak veszélyes mulatságnak számított a környéken, mégis valahogy megnyugtatott az örökzöld fenyők között sétálni és kitisztíttatni a fejemet. Azt hiszem, a mai nap túl sok volt számomra. Túl sok olyan furcsaságot tapasztaltam, amire nem vágytam és megkaptam egy olyan dolgot is, amit soha nem is akartam: egy próféciát és hozzá egy erőt, ami talán nem is elég ahhoz, hogy ezt a jövendőmondást sikeresen teljesítsem.
Miközben sétáltam, végig éreztem, hogy valaki a nyomomban van és folyamatosan figyel engem, de az ösztöneim azt súgták, hogy nem veszélyforrás. Mégis, egy idő után megelégeltem, hátra fordultam és elkiáltottam magam:
- Tudom, hogy követsz! Mutasd magad, még mielőtt én mutatnám meg mit tudok!
Egészen motiváló lehetett a szövegem, ugyanis a következő pillanatban néhányszor valaki gyors ütemben elsuhant mellettem, én pedig kapkodtam a fejemet mindenfelé. Aztán úgy döntött, hogy eleget játszadozott már velem, így csak szimplán előbukkant a fák közül: Hayden Rogers volt az, s valamiért ez egyáltalán nem lepett meg.
- Hayden! - köszöntem neki, mintha régi jó barátok lennénk. Ő csak biccentett, majd egy érdekes mosoly jelent meg az ajkán.
- Tudod, ugye? - kérdezte.
Először meglepődtem, nem tudtam mire érti a kérdést, de aztán lassan leesett mire gondolt. A vér, a gyorsaság...
Nagyot nyeltem, mielőtt kimondtam volna hangosan is.
- Vámpír - suttogtam.
Hayden halványan elmosolyodott, majd biccentett.
- Vámpír - mondta ki ő is hangosan. - Te meg egy boszorkány.
Felhorkantam. Olyan fesztelenül beszélgettünk arról, hogy természetfeletti lények vagyunk, mintha egy hétköznapi dolog lenne.
- Elhiszed nekem, hogy ennek én is csak másfél napja vagyok tudatában?
Hayden végigmért azokkal a jeges, kék szemeivel, s látszott rajta, hogy erősen gondolkodik. Próbáltam védekezni, még mielőtt bármivel próbálkozna, szóval bedobtam neki a következőt:
- Tehát tévedtek - mondtam.
Felvonta a szemöldökét.
- Mégis miben és kik? - kérdezte.
Az alsó ajkamba haraptam.
- A suliban. A pletykálkodók. Nem vagy sorozatgyilkos. Vagyis... nem olyan formában, ahogyan azt ők elképzelték - magyaráztam.
Hayden elfintorodott.
- Semmilyen formában sem vagyok az. Utálok ölni, a véradagomat is általában a kórházból lopom - közölte velem, majd gúnyosan elmosolyodott. - Szóval te és a kis barátaid azt hiszitek gyilkos vagyok, de jó! - ült le a velem szembeni kőre.
Megvakartam a bal vállamat.
- Én nem hittem azt - válaszoltam. - Sem ezt, sem semmilyen más pletykát rólad.
Felnevetett.
- Hogy oda ne rohanjak! - vetette nekem oda. - Ne etess be engem azzal a mesével, hogy pont te voltál az egyetlen aki soha egy szavukat sem hitte. Riley Addington... Ha be vagy tőlem rezelve és csak ezért mondod, akkor közlöm veled, hogy nyugi, nem harapok! - emelte fel a kezeit szórakozottan.
Meglepett, hogy tudja a nevemet, hiszen nem vagyok valami népszerű diák, de ugyanakkor dühös is lettem rá, hogy azt hiszi, én is beálltam a sorba a többi birka közé. Oké, hogy nem ismerjük egymást, de akkor is felháborított a dolog.
- Ne higgy nekem, de attól még igazat beszélek! - húztam fel az orromat. A térdére könyökölt és ismét fürkészni kezdett, de ezúttal egy pimasz mosoly bujkált az arcán.
- Vicces vagy, bejössz nekem! - jelentette ki, mire fülig vörösödtem, ezen pedig nevetni kezdett. - Nem úgy értettem, ne értsd félre!
Zavartan megvakartam a tarkómat.
- Rendben, mindegy! - legyintettem. Kicsit kínosan éreztem magam, de különben is kit érdekel, hogy Hayden Rogersnek mi a véleménye rólam?
Felhúztam a hátizsákom egyik lecsúszott pántját, majd egyenesen a szemeibe néztem.
- Figyelj, szívesen elcsevegnék még itt veled, de ha már úgysem harapsz, akkor elmennék. Találtam egy próféciát, miszerint huszonöt nap múlva meg kell mentenem Mistburry Hill-t valamilyen árnytól és az az igazság, hogy lövésem sincs mit és honnan kezdjem el, szóval ha megbocsájtasz - fordultam meg, de alig tettem pár lépést, a szuper gyors sebességével máris előttem volt.
- Várj, Árnyat mondtál? - kérdezte, érdeklődve nézve a szemeimbe.
Nagyot nyeltem, majd bólintottam.
- A prófécia szerint száz évente éled fel és az én vérvonalamból származó boszorkány ölte meg legutóbb. Vagyis nem ölte meg, csak álommal sújtotta. A könyv szerint én vagyok a századik boszorkány a vérvonalban, tehát nekem kell ismét visszaküldeni őt húzni a lóbőrt. Én most itt fecsegek neked össze-vissza és csak teszem magam, hogy laza vagyok, de közbe sírhatnékom van, mert rohadtul félek, nem vagyok kellően felkészülve és...
- Segítek neked! - szakított félbe, mire majdnem hanyatt estem a döbbenettől. Tágra nyílt szemekkel néztem rá.
- Várj... mi? - kérdeztem.
Hayden kihúzta magát.
- Segítek neked legyőzni őt!
Hitetlenül pislogtam rá.
- Miért tennél ilyet? - kérdeztem. Hayden megköszörülte a torkát.
- Ha az az Árny győz, elpusztít minden természetfeletti lényt. Beleértve engem és a klánomat is. Ezt pedig nem hagyhatom! - rázta meg a fejét, majd ismét mélyen a szemeimbe nézett. - Nem fogom az életem egy kezdő boszorkány kezeibe adni.
Ismét dühráncok keletkeztek a homlokomon.
- Te vagy a legbunkóbb vérszívó, akivel valaha találkoztam. De egye fene, elfogadom a segítséget, még ha ezt ilyen arrogáns stílusban is fogalmaztad meg! - húztam ki én is magam magabiztosan.
Hayden halványan elmosolyosott.
- Az egyetlen vérszívó vagyok, akivel valaha találkoztál. No de kezet rá! - nyújtotta a jobbját, mire elfogadtam. Keze hideg volt, a tapintása pedig kissé érdes.
Hirtelen remek ötletem támadt.
- Tudom, hol kezdhetnénk a nyomozást! - jelentettem ki.
Hayden felvonta a szemöldökét.
- Hol? - kérdezte.
Elmosolyodtam.
- Ahol minden elkezdődött!