-Menj, a lovagod már vár! -lökdösött Maddy a kapu felé.
-Várj már egy kicsit, még nincs is három óra! -igazgattam a felsőmet.
Eredetileg nem terveztem nagyon kiöltözni, de aztán eszembe jutott Adam beszólása amit a felsőmre tett. Csak azért is felvettem egy rövidebb, szaggatott, magas derekú rövidnadrágot és egy fekete crop top-ot, aminek már jóval kivágottabb volt a dekoltázsa, mint a reggeli felsőmnek.
Maddy az indulás előtt csinált rólam egy képet az udvarban, amit be is állítottam profilképnek. Épp rászántam magam, hogy elinduljak, mikor a zsebemben lévő telefonom jelzett, hogy új értesítésem van. Nem lepett meg annyira, hogy Adam az elsők között lájkolta a képemet, de az már szemet szúrt, hogy hozzá is szólt. Izgatottan nyitottam meg a képet, és akaratlanul is felnevettem, amikor megláttam, hogy a hozzászólásában két macskás emoji-t írt. Mosolyogva tettem vissza a telefonomat a zsebembe, majd elköszöntem a húgomtól, és kiléptem az utcára.
Adam a házuk előtt állt és a telefonját nyomkodta, egészen addig még oda nem értem hozzá. Először csak felkapta a fejét, de megakadt a tekintete rajtam és alaposabban végigmért. Próbáltam úgy csinálni, mintha nem vettem volna észre, de mivel elég sokáig időzött rajtam, nem tudtam nem mosolyogni zavaromban.
-Miért kell szét trolkodni a képemet? -törtem meg a csendet.
-Hidd el tudtam volna mást is írni. -vigyorgott. A fejemet rázva elmosolyodtam, bele sem mertem gondolni, hogy mi mást tudott volna írni.
-Na mi a terv, merre megyünk? -érdeklődtem.
-Arra. -mutatott a szemben lévő utcára, és elindult, én pedig mellette sétálva követtem.
-Ez a legrövidebb út a sulihoz. -mondta miközben a járdán sétáltunk.
-Ha már a sulinál tartunk... -kezdtem bele. -Mennyire kell félnem attól, hogy nem fogok beilleszkedni az osztályba? -húztam el a számat.
-Nem olyannak ismertelek meg, mint aki ne tudna beilleszkedni. -nevetett fel.
-Az más, hogy veled milyen voltam mikor először beszéltünk. Egyedül voltál, ha egy ember előtt beégek az még nem a világ vége. -rántottam meg a vállamat.
-Nem fogsz beégni, ahhoz túl nagy a szád. -vigyorgott.
-Mondod ezt te! -csattantam fel.
-Látod? Pont erről beszélek, mindig visszaszólsz. -szórakozott a reakciómon.
-Jó oké, ez igaz. -nevettem el magam én is. -Holnap sokan lesznek ott abban a buliban az osztályból? -kérdeztem.
-Brandon biztosan, mivel az ő házukba lesz. Elvileg Jake, David és Ben tutira jönnek. Tyler még kérdéses, mert nem biztos, hogy hazaérnek a nyaralásból. Meg Lara is jön, de ő is csak ha időben hazaér. -mondta.
-Hogy-hogy Lara az egyetlen lány? -kérdeztem meglepetten.
-Mert ő az egyetlen lány az osztályban aki nem idióta. -mondta egyszerűen.
-Ezt, hogy érted? -néztem még mindig furán.
-Hogy is mondjam... -töprengett. -Lényegében az osztályban a lányok ribancok, és kicseszett idegesítőek. Lara meg Ben egy suliból jöttek, és ő jó arc, nem lett belőle olyan ribanc, mint a többiekből. Kilencedik óta velünk lóg, megvan a saját kis csapatunk. -mesélte. -Amúgy lehet, hogy jönnek más lányok is, Brandon szokott hívni másokat is a suliból, csak nem a mi osztályunkból. -tette hozzá.
-Ennyire vészesek a lányok az osztályban? -ijedtem meg.
-A legtöbb. -bólintott, de ezzel nem igazán tudott megnyugtatni. -De nyugi, Lara tényleg jó arc. Szerintem vele jól ki fogtok jönni, neki is pont ilyen nagy szája van, mint neked. -vigyorgott. -Majd írok neki később, hogy siessen haza, hogy tudjon jönni a buliba, és akkor majd megismered.
-Hát kíváncsi vagyok mi lesz ebből. -mondtam elbizonytalanodva.
-Na mi az, csak nem bepánikoltál? -vigyorgott.
-Úgy ismertél meg, mint aki bepánikol? -nevettem el magam. Erre inkább nem is válaszolt, csak a hajába túrva nevetett.
Lassan odaértünk a sulihoz, elmondott még pár dolgot mi van itt a közelbe, de nem különösebben időztünk itt sokáig. A következő állomás a városi focipálya volt, aztán egy parkot mutatott, megmutatta merre van az állatkert is, aztán kimentünk abba a bevásárlóközpontba ahol reggel voltunk anyával és Maddyvel, és beültünk a Starbucksba. Mindketten jegeskávét vettünk, vagyis Adam vette, mert bármennyire is próbálkoztam, nem hagyta, hogy kifizessem a sajátomat. A kávézó egyik belső asztalához ültünk és ott beszélgettünk tovább.
-Szóval itt van a mozi is, ugye? -kérdeztem, mert mintha ezt mondta volna.
-Aha. -bólintott. -Csak nem beakarsz ülni velem egy filmre, Kiscica? -vigyorgott.
-Az kéne még. -forgattam a szememet. -Két óra veled a sötétben. -tettettem undorodást, de nem sok kellett, hogy elnevessem magam.
-Ki tudja mi történne két óra alatt. -kacsintott.
-Leginkább semmi. -vágtam rá.
-Nem tudhatod. -kortyolt bele a kávéjába, én pedig követtem a példáját.
-Mesélj magadról, szinte semmit nem tudok rólad, azon kívül, hogy a szomszédban laksz és egy orbitálisan nagy seggfej vagy. -húztam mosolyra a számat.
-Mégis eljöttél ezzel az ismeretlen seggfejjel a városba. -nézett rám miközben felvonta a szemöldökét. -Amúgy ez így nem járja. Te vagy itt az új, te mesélj magadról. -dőlt hátra a széken, és várakozóan összefonta maga előtt a kezeit.
-Ha már úgyis magamról kell meséljek, szeretnélek emlékeztetni, hogy a nevem Sasha, nem Kiscica vagy Cica, vagy bármi más. -mondtam, mire elmosolyodott. -Amúgy nem nagyon tudok mit mondani. Eddig Londonban laktunk, csak a szüleim itt jobb álláslehetőséget kaptak. Októberben töltöm be a 17-et. Van egy húgom Maddy, most lesz kilencedikes. Őszintén szólva baromira nem akartam ide költözni, foggal-körömmel harcoltam ellene egy darabig, de a szüleim nem azok a fajták akikre egy kicsit is lehetne hatni. -fejeztem be végül, majd belekortyoltam a kávémba.
-És mi a helyzet veled? Beszéltél a szüleidről, a húgodról, de azon kívül, hogy hány éves vagy, semmit nem mondtál magadról.
-Mert nem igazán van mit beszélni rólam. -rántottam meg a vállam.
-Hobbik? Barátok? Pasik? -sorolta, de az utolsó szó hallatán akaratlanul is elmosolyodtam és a szemébe néztem.
-Adam Parker, csak nem arra vagy kíváncsi, hogy van-e barátom? -kérdeztem vigyorogva.
-Kiscica, ha lenne barátod, már az első alkalommal mikor így hívtalak leszidtál volna. -vigyorgott ő is, nekem pedig lehervadt a mosolyom.
-Le is szidtalak. -fontam össze magam előtt a kezeimet.
-De nem úgy, mint akit baromira meghatna, hogy valaki így szólítja. -nevetett. -Nem mintha a távkapcsolatok sokáig működnének. -mondta, és abban tényleg igaza volt, hogy London nem pár percre van innen.
-Hidd el, ha lenne barátom megoldanám, hogy működjön a távkapcsolatunk.
-Szóval nincs. -csapta össze a tenyereit vigyorogva. -Miért? -kérdezte végül.
-Mi ez a kérdés? -nevettem fel. -Előírás, hogy kell lennie barátomnak, vagy mi? -ráncoltam a szemöldököm.
-Cicaaa. -nézett rám hozzám hasonlóan összevont szemöldökkel. -Hogy is mondjam... Aki rád néz, nem egy olyan lányt lát akinek nincs barátja.
-Ezzel azt akarod mondani, hogy szép vagyok? -néztem rá vigyorogva. -Mert akkor ezt bóknak veszem. -tettem hozzá.
-Vedd aminek akarod. -nevetett, kikerülve a kérdésemet.
-Te jössz, mesélj! -néztem rá kíváncsian.
-Augusztus 12.-én töltöttem be a 17-et. Van egy féltesóm Courtney, ő most lesz másodikos az általánosban. A szüleim elváltak mikor még alig három éves voltam. Anya nem sokkal ez után jött össze Masonnel, a nevelő apámmal, és utána született Courtney. Öt éves korom óta lakunk itt. Apa Georgia-ban lakik, nem sokat látom. -mesélte, majd rögtön folytatta is valami mással. Meglepett, hogy ennyire meg tud nyílni előttem. -Brandon és Jake a legjobb barátaim, sőt már a testvéreim. Még akkor ismertem meg őket amikor ideköltöztünk, azóta egy osztályba jártunk általánosba, és most a gimibe is. Az osztályban van egy lány, Becky. Kilencedikben kavartunk egy kis ideig, aztán tavaly együtt voltunk pár hónapot, de gyorsan rájöttem, hogy finoman szólva nem igazán illünk össze. Ezt csak azért mesélem el, mert holnap úgy is kiderülne, mert a többiek szeretnek ezzel baszogatni, mert Becky mondhatni az osztály egyik legnagyobb ribanca, csak akkor ezt még nem tudtam. -fejezte be végül.
-Hű! -hirtelen csak ennyit tudtam reagálni, mire Adam elmosolyodott. -Szóval Becky is az osztálytársunk? -tettem fel a millió kérdés közül az egyiket ami megfogalmazódott bennem.
-Aha. -bólintott. -Még mindig utál, mert én szakítottam vele. Hidd el nem akarod megismerni. -nevetett.
-Biztató. -forgattam a szememet. -Azt hiszem, nem lesz semmi ez az év kezdés. -sóhajtottam miközben hátradőltem a széken.
-Hát az biztos! Jake és Ashley is most szakítottak a nyár elején, szóval kíváncsi leszek mi lesz ebből. -nevetett.
Miután megittam a kávémat, meg akartam nézni a telefonomon az időt, de lekötötték a figyelmemet az értesítések, ugyanis rengeteget kaptam hirtelen. Az új profilképemre érkező értesítések mellett a négy új ismerősnek jelölés szúrt szemet. Kíváncsian nyitottam meg az oldalt, amikor is megpillantottam a négy már nem annyira ismeretlen nevet. Brandon Rivers, Jake Smith, Ben Gibson, David Miller. A szemöldökömet ráncolva mutattam Adam felé a telefonomat.
-Mi a franc? -nevetett fel mikor a kezébe vette a telefonomat. -Van egy csoportunk, amibe mi vagyunk páran fiúk. Mondtam nekik, hogy te leszel az új osztálytársunk, de nem gondoltam, hogy már most bejelölnek. -adta vissza a telefonom.
-Jelöljem vissza őket?
-Holnap úgyis megismertétek volna egymást szóval, miért ne? -rántotta meg a vállát. -De közbe menjünk, mert még van egy hely amit meg akarok mutatni.
-Oké, mehetünk. -mondtam miután a zsebembe tettem a telefonom.
A plázából visszafelé indultunk a házunk felé, de egy utcával előbb lekanyarodtunk. Az út végénél egy parkosított részhez értünk. Egy játszótér volt a közepén, körülötte pedig padok. Kicsit távolabb egy pavilon szerüségnél álltunk meg. Két pad volt egymással szemben, köztük pedig egy asztal.
-Kis szaros korunk óta ide járunk. Régen a játszótér miatt, most meg már csak ökörködni. -ült le az egyik padra Adam, én pedig követtem a példáját és mellé ültem.
-Még most is kis szaros vagy. -húztam mosolyra a számat. Rossz szokásom, hogy minden egyes lehetőséget megragadok, hogy beszóljak valakinek, szerencsémre Adam-et egyáltalán nem hatja meg amiket mondok.
-Mondod te a 160 centiddel. -nézett rám felvont szemöldökkel. -Ráadásul még idősebb is vagyok. -húzta ki magát büszkén.
-Húha, az a két-három hónap... -forgattam a szemeimet.
-Ezentúl akár köszönhetnél csókolomot is. -mondta szórakozottan.
-Álmodozz csak, Szívem! -hagytam rá. Pár másodperc múlva, mikor észbekaptam, hogy milyen becenevet is használtam, rögtön fal fehérré váltam, és kerek szemekkel imádkoztam, hogy remélhetőleg, valami csoda folytán Adam nem hallotta mit mondtam. Mikor felnevetett, tudtam, hogy minden egyes szavamat kristály tisztán hallotta.
-Na mi az, Kiscica? Már nem is vagyok seggfej? -vigyorgott, én pedig szúrós szemekkel néztem rá.
-Ez a te hibád! Meg a hülye beceneveidé! -fontam össze magam előtt a kezeimet.
-Hát persze! -nevetett még mindig, majd felkapta az asztalról a telefonomat.
-Mit csinálsz? -nyúltam a telefonom után.
-Nincs rajta kód? -nevetett fel, mire csak a fejemet ráztam. -De béna vagy!
-A francba! -sziszegtem, és próbáltam áthajolni rajta, hogy el tudjam venni. -Add vissza Adam! -szóltam rá.
-Csak nem titkolsz valamit? -húzta az agyamat.
-Hát jó, csinálj amit akarsz! -hagytam rá, és összefontam magam előtt a kezeimet. Tulajdonképpen nem volt mit titkolnom.
-Jól van, ne hisztizz, csak egy képet akartam csinálni, hogy a Szíved legyen a háttered. -adta vissza a kezembe a telefont.
-De akkor közös képet! -adtam vissza a kezébe mire láthatóan meglepődött.
Rengeteg selfie-t csinált, amiken rémesen néztünk ki. Kinyújtottuk a nyelvünket, kancsalítottunk, vagy csak szimplán elnevettük, de mégis egész jó képek lettek. Adam kinyújtotta felém a nyelvét, mintha meg akarná nyalni az orromat, én nevetve elfordítottam a fejemet, mire nyelve az arcomhoz ért, ő pedig lenyomta a gombot.
-Nem vagy normális! -törölgettem az arcomat nevetve.
-Nézd milyen jó kép lett! -mutatta felém a telefont, majd már be is állította háttérnek, és magának is átküldte.
-Remek. -tartottam a kezemben a telefonom, és bármennyire is szerettem volna komoly maradni, akárhányszor csak ránéztem a képre, elnevettem magam.
Még vagy egy órán keresztül beszélgettünk, már sötétedett, mikor a telefonomra néztem, ami fél kilencet mutatott. Adam, mintha megérezte volna, hogy mit akarok mondani felkelt.
-Gyere Szívem, menjünk, mielőtt az első itt töltött napod után szobafogságot kapsz. -mondta, én pedig követtem.
-Tényleg soha nem fogsz a nevemen szólítani? -kérdeztem a szememet forgatva, mire megrázta a fejét. -Amúgy majd csak akkor kapok szobafogságit, ha elmegyek a holnapi buliba. -nevettem fel kínosan.
-Ó anyuci pici lányát rövid pórázon tartják? -kérdezte vigyorogva, miközben kisétáltunk a parkból az útra.
-Fogalmazzunk úgy, hogy amiről nem tudnak, az nem fáj nekik. -rántottam meg a vállam.
-Szöktél már ki? -kérdezte nevetve.
-Volt már olyan. -nevettem én is. -De leginkább az egyik osztálytársamnál aludtam, az ő szülei meg jó arcok, és mehettünk bulizni. -meséltem.
-És mit csinálsz holnap, azt mondod hazaugrasz Londonba a volt osztálytársadhoz? -kérdezte összevont szemöldökkel.
-Hülye. -nevettem el magam. -Ha a húgom itthon lenne, meg tudnám oldani simán, de reggel elmegy gólyatáborba, szóval majd valahogy rábeszélem őket, hogy engedjenek el. Mondjuk apával nem lesz gond, anya a nehezebb eset. -forgattam a szemeimet.
Hazáig még sok mindenről beszélgettünk, majd megbeszéltük, hogy holnap tízkor indulunk Brandonhoz. Mikor otthon beértem a házba, mindenki a konyhaasztalnál ült, és beszélgettek. Próbáltam húzni az időt azzal, hogy lassan vettem le a cipőmet, de senki nem szólt semmit.
-Oké, ez elég ijesztő. Egy spanyol drámába csöppentem? -húztam el a számat miközben oda sétáltam hozzájuk. Meglepetésemre, a húgomon kívül a szüleim is felnevettek, nem pedig lesújtó pillantásokat kaptam. -Oké, ez elég kínos. -ütem le az egyik székre.
-Jól érezted magad Adammel? -kérdezte anya.
-Aha. -bólintottam furán. -Miért? -vontam össze a szemöldököm.
-Csak kérdeztem, jó fejnek tűnik. -rántotta meg a vállát.
Meg kellett dörzsöljem a szememet, hogy biztosan jól látok-e, hogy anya csak úgy megrántotta a vállát, és tök nyugodtan ül a székén. Apa végignézte az egész jelenetet, és alig bírta ki, hogy ne nevesse el magát, mire kérdőn néztem rá.
-Nyugi, csak beszélgetünk. -magyarázta.
-Sosem szoktunk csak úgy beszélgetni. -néztem még mindig teljesen összezavarodottan.
-Itt az ideje. -nevetett fel.
-Hát jó. -rántottam meg a vállamat. -Akkor miről beszélgetünk?
-Úgy terveztük, hogy holnap elmegyünk vacsorázni, mind. Csak hát ugye közbe jött a gólyatábor. -kezdett bele apa. -Szeretnél velünk jönni, vagy menjünk csak ketten? -kérdezte végül.
-Menjetek csak nyugodtan, ketten. Rátok fér a kikapcsolódás. -tereltem a témát, de mindketten furán néztek, nem szoktam ilyen kedves lenni. -Igazából, lenne programom holnapra, csak nem tudom mennyire díjaznátok. -húztam el a számat.
-Na halljuk. -kérdezte kíváncsian anya.
-Adam elhívott egy buliba. Házibuli, Brandon rendezi, ő is az osztálytársam lesz. Lesznek ott még páran az osztályból, meg a suliból is, szóval szeretnék menni. -magyaráztam.
-11-re itthon? -kérdezte apa.
-Hát... 10-kor akartunk indulni, 11-kor még el se kezdődik a buli.
-Jó legyen. -bólintott anya, mire majdnem eltátottam a számat. Nem csak én, de apa és Maddy is kerek szemekkel nézetek anyára. -3-ra itthon! Legkésőbb fél négy! -mondta komolyan, de alig bírta ki mosolygás nélkül. Gondolom az arcunk látványa miatt.
-Komolyan? -kérdeztem teljesen ledöbbenve.
-Két hónap múlva betöltöd a 17-et, elég nagy vagy már, menj szórakozz, de ésszel! -mondta. -Nem szeretném, hogy rosszul érezd magad az új osztályodban amiért nem ismersz senkit.
-Kezdek megijedni, begyógyszereztétek anyát? -néztem összevont szemöldökkel apára és a húgomra.
-Ne legyél szemtelen! -szólt rám apa, de láttam, hogy alig bírja ki nevetés nélkül a beszólásomat, de anya mégis felnevetett, amivel ma már sokadszorra sikerült meglepnie.
-Tudom, eddig én voltam a rossz, szigorú szülő, de már unom ezt. Elköltöztünk, egyenlőre csak egymásra számíthatunk, szeretném ha jóban lennénk. -magyarázta anya.
-Én nem bánom. -nevetett a húgom.
-Ez nem azt jelenti, hogy minden hétvégén hajnalig bulizhattok, de úgy gondolom elég nagyok vagytok, már kár lenne szabályokat szabni, inkább csak szeretném ha megbíznánk egymásban.
Már épp megszólaltam volna, hogy eddig sem kellett volna kisgyerekként kezelniük, de úgy döntöttem nem rontom el ezt a szép pillanatot. Anya megérdemel egy esélyt, hogy helyrehozzuk az elpazarolt, veszekedős éveket, mert lássuk be, az elmúlt évek tényleg csak ezzel teltek. Most végre kezdett mindne a helyére állni. Egész jól elbeszélgettünk, apa is elmondta, hogy telt az első munkanapja, én is sok mindent elmeséltem nekik Adamről, és úgy általánosságban dolgokat amiket ő mondott a környékről, és a suliról. Meglepően sokáig beszélgettünk, már negyed tizenegykor mentünk fel a szobáinkba, hogy Maddy időben fel tudjon kelni a gólyatáborra.