Mikor még csak hét éves voltam a nagymamám elmesélte, hogy mi volt a Black Death vírus kitörését követő ötven évben. A társadalom, ami addig viszonylag békében élt, egyik napról a másikra megsemmisült. Az emberek menekültek a lények elől, s hogy túl élhessék a már megpróbáltatásokra váró éveket, loptak, öltek és a nőket is megerőszakolták. Viszont ebben a világban sajnos ez volt a rend, és a legtöbb emberben már el is múlt a remény, hogy egyszer újra lesz normális életnek nevezett valami. Ám voltak akik azért csak a gondolattal eljátszottak, de sajnos akkor még csak ennyi volt, — egy apró remény az emberek szívében. Egészen addig, mikor a megmaradt emberek egy része épített egy hatalmas erődöt, ami az elején még csak pár embernek adott szállást, majd mikor vándorok tömege – már amit lehetett abban az időszakban annak nevezni —, érkezett. Ekkor aki az egészet alapította rájött, hogy talán van egy kis parányi esély arra, hogy újra kezdjenek élni rendes emberi módra. Ezért a környező terülteken kiírtották a lényeket, — amiket csak vérengzőknek hívunk —, majd betonból falat emeltek. Bár nem volt zökkenőmentes az építés mégis viszonylag gyorsan, de alaposan végezték. Már mint ha azt értjük gyorson, hogy közel másfél-két év volt, akkor igen azok voltak. A közeli emberek hamar hallották hírét, és megállás nélkül érkeztek újabbak. Az elsők között volt a nagymamám, aki akkor volt tizenkilenc éves, s azt mondják, hogy nagyon rá hasonlítok kinézetre. Vállig érő fekete haj, nagy bogár szemek — a jobb kék, bal pedig barna —, ebben térek el nagyon a többiektől, és hogy viszonylag alacsony termetem van, de mégis beosztottak irtónak. Sokszor megkaptam, hogy csak azért mert a nagyapám a város vezetője, — ha talán elfelejtettem említeni akkor most megteszem, igen a mamám nem másba szeretett bele, mint abba aki ezt az egész rendszert irányítja. Na, de visszatérve az egészre, biztos megfogalmazhatott bennetek a kérdés mi az irtó feladata. Egyszerű! Ha a fal közelébe lép egy vérengző, akkor azt egy ellenük kialakított fegyverrel felrobbantjuk. Ami olyan hangokat bocsát ki, ami embere nézve nem ártalmas de rájuk igen, ezért mikor meghallják elkezdenek remegni, majd fel robbannak. De vigyázni kell nehogy ránk cseppenjen akár egy csepp is a vérükből, mert könnyen lemarja a bőrt. Viszont a rutin és az idő hamar megtanít arra, hogyan is kell ölni vérengzőt. S, igen vannak már ilyen modern fegyverek, de ez a többihez képest semmi, hiszen mikor ez a város megnyitotta végérvényesen a kapuit mindenki előtt, akkor jöttek fizikusok, kémikusok és minden ilyen zseni gyerek féleség, s így felvirágoztatták a bent lévő monoton házakat. Hangirányítású berendezések, ultramodern fegyverek, amivel akár egy sima polgár is tudna ölni, ha arra kellene vetemednie, amit kétlek. S, ez van ötven év távlatából nézve, sokat változott az élet rendje. De aki ebbe született annak ez mindennapos, így vagyok vele én is. Hiszen tizenhét évesként fiatalnak számítok, mégis a koromhoz képest érettebb gondolkodású vagyok. Most nagyban beszélek magamról, de még a nevemet se tudjátok, Misty Frey lennék. S, már csak annyit érdemes tudni rólam, hogy a Remény Városában lakok, szüleimmel és a bátyámmal. Aki pedig gyűjtőként dolgozik, ami a nevéből érthetően azt jelenti, hogy néha egy-két hétre elmegy a többiekkel nézni, keresni még használható dolgokat, vagy ha esetleg úgy adódik akkor meg vérengző hordákat ölni. Ami igazából az én szakterületem, de mivel még kiskorú vagyok nem mehetek, s azt se hagyhatják, hogy túl sok vérengző kerüljön a fal közelébe, mert csapatba verődve sokkal erősebbek. Ezért szoktak kiküldeni a városból származó erős férfiakat irtani. Már próbálkoztam én is kimenni velük, de mindig azt mondták, hogy gyenge, fiatal lány vagyok. Persze! Mégis én vagyok az egyik legjobb irtó!
*
2085. Május. 17.
*Misty*
Lábak súlyos lépteire keltem, pislogtam párat, majd felültem és a hátamat a falnak támasztottam. S, a pont az ágyammal szemben elhelyezkedő ajtómat kezdtem tanulmányozni, mikor kinyilt, édesanyám fejét láttam elöszőr, ahogy benéz. Gondolom azt nézte, hogy felkeltem-e, mikor észrevette, hogy igen, szélesebbre tárta az ajtót, majd belépett rajta és becsukta. Ágyamhoz sétált, leült, majd kedvesen rám mosolygott. Valami itt nem stimmel, anyámat nem úgy ismerem, aki csak úgy rámosolyog az embere. Akkor csinál ilyeneket, ha iszonyat nagy bajban vagyunk, vagy valami olyasmi dolog történt, ami nekem tuti nem fog tetszeni.
– Kicsim, – már most nem kezdődik jól, ritkán becézget, leginkább a saját nevemen szokott szólítani, és a bátyámat is. – le tudnál jönni egy kicsit beszélni?
Felhúzott szemöldökkel kémleltem az arcát, de semmiféle rezdülést nem láttam.
– Persze – mondtam, de közben még mindig az arcát fürkésztem.
– Rendben, siess! – egy puszit nyomott az arcomra, majd kiment a szobából, maga mögött becsapva az ajtót. Még egy kis ideig azon törtem a fejem, hogy mégis mi a fene történhetett, hogy ilyen nagyot változott anyám. De egy kicsit hanyagolva ezt az egészet, gyorsan felpattantam az ágyról, és a szekrényemhez mentem, amit a hüvelykujjam ujjlenyomatával kinyitottam. Kivettem belőle egy egyszerű fekete farmert, színben egyező trikóval. Becsuktam a szekrényt, és ledobáltam magamról az alváshoz felvett rövidnadrágot és pólót. Ruháimat felkapkodtam magamra, kirohantam a folyósora, s rögtön meg is bántam, hogy nem vettem fel zoknit. A lábam majd lefagyott, pedig már a nyár a nyakunkon van, de ezzel nem törődve, lerohantam a lépcsőn. Az utam a nappaliba vezetett, mert valahogy tudtam, hogy ott akarnak beszélni. S, a sejtésem beigazolódott, mikor hangokat hallottam kiszüremkedni. Az egyik beugróba elbújtam, hogy ne vegyenek észre és hallgatózni kezdtem. Tudom, nem illendő dolog, de hallottam, hogy rólam és a testvéremről beszélnek. Így nem éreztem illetlennek az egészet.
– El kell mondanunk neki, mégis a bátyja, nekem meg a fiam! – hallottam meg anyám erélyes hangját. Mit kell elmondaniuk, vagy egyáltalán mér' nem akarják elmondani?
– Rosita, meg kell értened, hogy túl nagy teher lenne számára. – szólt egy ismeretlen férfi hang, akit még eddig soha nem hallottam. Kicsit kihajoltam, így rálátásom adódott a bent elhelyezkedő emberekre. Szüleim, két gyűjtő – név szerint Adam és Marcus –, meg egy ismeretlen férfi volt a nappaliban. Vörös haja rövidre volt nyírva, barna szemei szigort hoztak magukkal. Kisé testesebb volt, de még abból a fajtából, hogy inkább mondanám izmosnak, mint kövérnek. Ezek szerint ő volt az aki anyámnak beszélt.
– De az akkor se megoldás, hogy behúzott farokkal elhallgatjuk előle!
– Sajnos mégis az, lehet, hogy nem éppen a legbátrabb döntés, de gondolj bele! Ezzel csak a lányodnak próbálok segíteni, hogy egy ilyen borzalmas hírt el kerüljön, mert tudom, erősnek mutatja magát, de belül mégis csak gyenge, és ezt nem bírná ki! – érvelt a maga igaza mellett a vörös hajú férfi. Anyámra pillantottam, akin látni lehetett, hogy elgondolkodik azon amit mondott neki. Majd egyik pillanatban megadóan sóhajtott.
– Igazad van, még ha nehéz is belátnom. De ha nem mondjuk el neki az igazságot, akkor mégis mit fogunk kitalálni neki?
– Ezt csak bízd rám, Rosita. – legyintett egyet a férfi. Ebben pillanatban éreztem alkalmasnak, hogy belépjek. Mindenki rám kapta a tekintettét, s mintha egy kis ijedtséget is láttam volna anyám szemében, tudtam, hogy attól tart hátha hallottam őket. De azt mégse mondhatom el nekik, hogy igen, ezért gyorsan fejbe átgondoltam mit mondjak.
– Sajnálom, hogy késtem, de még lezuhanyoztam. – mosolyogtam.
– Semmi baj, kicsim. – hallottam anyám hangjában, hogy megkönnyebbült. Ó, ha tudná, hogy mekkorát hazudtam. – Kérlek ülj le, beszélni szeretnénk veled. – intett az egyik szabadon hagyott fotelre. Eleget téve a kérésének, oda sétáltam, majd helyett foglaltam, de csak most vettem észre, hogy így pont szemben ülök gyufafejjel. Igen, pont illik is rá ez a név. Az egyik szemöldökömet fel vontam, majd körbe pásztáztam a tekintettemmel mindenkit, hogy mondják már mégis mi a francról akarnak beszélni.
– Gondolom a fejedben most az a kérdés van, hogy mégis miről akarunk beszélni veled. – mosolygott a gyufafej, – esküszöm, hogy a mosolya rémisztőbb volt mint egy halom vérengző egybevéve. Bólintottam csak válasz gyanánt. Kezeit összekulcsolta, könyökét pedig a térdeire tette, miközben egy kicsit előre dőlt.
– Elsősorban szeretnék bemutatkozni – hangja kimért volt. – Theo a becsületes nevem, de van aki csak "T"-nek hív, vagy főnöknek viszont te úgy hívsz, ahogy akarsz. Másodszor szüleid elég jó ismerőseim, – biccentett apám és anyám felé – ezáltal téged is ismerlek, meg a bátyádat is. De ezeket most csak azért mondtam el, hogy ne érezd magad úgy mintha egy teljesen idegen ember ülne itt veled szembe. Mielőtt megszólalnál, igen, neked az lehettek, de azoknak akik már több mint huszonöt éve vannak ebben a városban annak nem, szóval nem kell tartanod tőlem. – mutatott az ujjával ki az ablakon. Nem bírtam tovább, ezért kibukott belőlem az ami már akkor a számon volt, mikor beléptem a nappaliba.
– Elnézést, hogy így közbe rondíttok a mondandójába, mert amit mond az mind szép és jó, de mégis mi köze van ennek ahhoz, amiért valójában idejött? Mert sejtem, sőt mi több, inkább tudom, hogy nem azért van itt, mert megakar hívni ebédre. Szóval bökje ki mégis mit szeretne! – dőltem hátra a fotelben, majd a jobb lábamat át vetettem a másikon, ujjaimat összekulcsoltam az ölemben.
– Lényegre térsz rögtön, ez tetszik! – biccentett elismerően. Örülök, hogy ennyire tetszik magának, hogy idegileg húzz engem, de nekem annál kevésbé - mérgelődtem magamban.
– Örülök – morogtam.
– Látom kezdesz türelmetlen lenni, szóval nem is húzom tovább a szót. Emlékszel, hogy a bátyádat alig két hete egy bevetésre küldték, mert túl sok vérengzőt láttak a közelben? – Válasz gyanánt csak bólintottam, ami épp hogy észrevehető volt. Persze, hogy emlékeztem Edward – bátyám– meg is említette, hogy a feletesse közölte vele, hogy szokatlanul nagy tömegekben elszaporodtak. Utána rá két napra útnak indultak, de már akkor mikor kiléptek a kapun, éreztem, nem is, inkább tudtam ez rengeteg halálos áldozatot fog szedni.
– Sajnálattal kell, hogy közöljem, de lassan négy napja nem kaptunk információt a honlétük felől, és azt gyanítjuk, hogy meghaltak. – közölte a nyilván valót. Lehet, hogy érzelemmentesnek tűnők, de felkészültem erre.
– Igen ezt sajnálatos módon valahogy sejtettem. – dőltem hátra a fotelben.
– Tudom, hogy nem egyszerű, de arra kérnélek, hogy pár emberemmel indulj a megkeresésére.
Publikálva: 2018.01.17.
Szavak száma: 1650