Október 27.-e volt. A nőverem halála aznap volt egy éves. A farkas vonyítása járta át a kisvárost. Az emberek amint meghallották a baljós hangot, azonnal a házaikba menekültek. Esős este volt.
A munkámból siettem hazafelé. Aznap reggel még egy árva felhő sem volt égen, ezért nem vittem magammal esernyőt. Estére már megbántam. Zuhogott odakint. Az irodából kilépve futni kezdtem, de a tűsarkúm ellenezte az ötletet. Körülbelül három vagy négy métert haladhattam ellőre és már csurom víz voltam. Felhagytam a futással. Felnéztem a sötét égboltra. A komor felhők közül előbukkant a Hold. Telihold volt. Ha nem szakadt volna épp az eső, akkor biztos, hogy megállok az út közepén és órákig csodálom az űrbéli testet. Már csak sétáltam hazafelé. A farkas hangja ismét felcsendült. Megborzongtam. Folytattam az utamat.
Sírás. Sírást hallottam. Néma sírást. Igazából nem is hallottam, csak egyszerűen... megéreztem, hogy nekem oda kell mennem. Az oda egy ház sarka volt. A falnak támaszkodva, összegömbölyödve ott volt egy kislány. Jól emlékszem, egy barna hajú, kisírt, kék szemű kislány. A kisruha, ami rajta volt, teljesen át volt ázva, akárcsak a barna tincsei. Letérdeltem hozzá és meg akartam simítani az arcát, de elhúzódott.
- Mi a baj, pici? – kérdeztem gyengéden. Nem kaptam választ.
Próbálkoztam, hátha mond valamit, például, hogy merre lakik, hol vannak a szülei, vagy csak egyszerűen miért sír. Néhány hosszú perc gondos beszéd után a kislány megengedte, hogy hozzáérjek.
- Hol laksz? – simítottam végig az arcán. Válasz gyanánt egy apró fejrázást kaptam – Hol vannak a szüleid? – kérdeztem, de be sem fejeztem a mondatot, a lányból kitört a hangos zokogás.
A farkas ismét vonyított. Magamhoz húztam a leányzót és suttogtam a fülébe, hogy minden rendben lesz, és ne féljen, de magam sem tudtam, hogy mi lesz ezután.
Hazavittem a kislányt. Magamhoz. Bementünk a lakásomba és leültettem a vizes lányt a kanapéra. Befutottam a hálószobámba és előkerestem a szekrényből száraz ruhát. Egy felsőt és egy nadrágot magamnak és egy hosszabb felsőt a lánynak.
Mivel nem volt gyerekem, nem tartottam otthon kicsik számára ruházatot. De személyes véleményem szerint normális, ha nincs a lakásomban gyerekruha, ha egyedülálló vagyok, és nem lehet gyerekem. Mármint vérszerinti, saját gyerekem.
Kivittem a meleg és puha gyapjú felsőt és egy törölközőt. Át sem öltöztem, rohantam ki a leányhoz. Levettem róla a kis ruhácskáját és megpillantottam a bőrét. Hetek vagy talán hónapok óta nem mosakodhatott. Kézen fogtam és bevezettem a fürdőszobába. Megengedhettem magamnak a jómódot. Egy zuhanyzó állt az egyik sarokban, mellette egy kád, ha csak egyszerűen lazítani akarok a forró vízben. Megengedem a kádat meleg vízzel és bele akartam ültetni a kicsit, de ő ellenkezett.
- Nem kell félned, ez csak víz, nem bánt. Szép és tiszta leszel tőle - mosolyogtam. Nem szólt egy szót sem.
Akkor is néma maradt, amikor a testét mostam, vigyázva a kék és zöld foltokkal. Amikor már szép és tiszta volt, csak akkor láttam, hogy milyen gyönyörű is valójában. Hófehér bőr, pisze orr, nagy kék szemek, amik még karikásak voltak ugyan, de nagyon szép volt úgy is. Az erősbarna hajból kimosódott a sár és a fűszálak, meg a levélmaradványok és mire megszárítottam a fürtöket igazán világosabb árnyalatuk lett. A pulcsit is ráadtam. A felső majdnem a térdéig ért. Az immár világosbarna haját felkötöttem copfba és laza hullámokban omlott a vállára. Nem erőltettem a beszélgetést.
Főztem vacsorát. Mire elkészült a kaja, addigra én is letusoltam, megszáradtam és felruházkodtam. Az asztalnál a lány csak tologatta jobbról balra, meg vissza a spagettit és a nyakában lévő medállal játszott. Amit – mellesleg – nem engedett, hogy kivennem a nyakából fürdéshez sem. Még csak hozzá sem érhettem.
A napok teltek. Még másnap lementünk néhány ruhát venni neki, de akkor sem mondott semmit. Ha megkérdeztem tetszik-e neki a darab, csak bólintott. Mindenre. Akármit mutattam, mindenre bólintott. Hát így azt vettem, ami szerintem neki is, meg nekem is tetszett. A napokból hetek lettek, a hetekből pedig hónapok. Már három hónap telt el, amikor végre megszólalt.
- Nóra – mondta halvány, elhaló hangon. Három hónap után először hallottam a hangját. Vékony és gyenge hangja volt.
- Tessék? – kérdeztem vissza. Nem értettem, hogy mi ez a név.
- A nevem Nóra – ismételte el. A hangja egy árnyalattal bátrabb volt, de még így is erőtlen.
- Engem Elizának hívnak – mosolyogtam – Hány éves vagy?
- Hat – felelte szűkszavúan.
- És szeretnél iskolába menni? – kérdeztem.
- Nem – esett kétsége. Egy pillanat múlva már szorosan ölelt – Kérlek ne! Nem akarok egyedül lenni. Megint.
- Mi történt a családoddal? – simítottam végig a copfon. Kitört belőle a sírás – Jaj, ne haragudj, nem akartam – de végig sem mondtam, már félbeszakított.
- Meghaltak – mondta – Amikor megtaláltál, akkor volt egy éve. Autóbaleset volt – elhúzódott, hogy nyugodtan meséljen. A szobámban voltunk, az ágyon ülve – Egy nő részegen vezetett és belehajtott apáék kocsijába. Én nagymamánál voltam, értem akartak jönni. Anya, Apa, az öcsém és a részeg nő is meghalt – mesélte. Korához képest igazán értelmes gyerek volt. Magam elé bámultam és meg sem tudtam szólalni. A részeg nő – a nővérem.
Emlékszem, mert a baleset előtti napon jelentette ki a vőlegénye, hogy nem veszi el, mert nem szereti és már évek óta mással csalja. Amikor meghalt, aznap lett volna az esküvő. Bánatában leitta magát a sárga földig. Mondtam, hogy ne üljön autóba, mert baj lesz. Nem hallgatott rám. A nővérem áthajtott a másik sávba és belerohant egy családi autóba. A bíróságon azt mondták, hogy van egy gyerek, aki nem utazott az autóban. A nagyszülőknek ítélték a gyereket. Egy nagyobb összeget kifizettem, mint kárpótlék.
- Részvétem – nyögtem végül.
- Köszönöm – mondta – Tudom, hogy te a részeg nő testvére vagy.
- Tessék? – kaptam fel a fejemet a kijelentésre.
- Tudom, hogy a nő testvére vagy – mondta el másodszor is.
- Tudod...?
- Igen.
- És...
- És elfogadom. Azt is tudom, hogy azért halt meg, mert elhagyta a vőlegénye – mondta komolyan.
- De honnan...
- Nem tudom, egyszerűen képes vagyok arra, hogy megtudjam, amit akarok. És akartam tudni, hogy ki volt ő – folytatta.
- És mit akarsz tenni? Miért vagy akkor még itt? – kérdeztem.
- Kíváncsi voltam, hogy te is olyan vagy, mint ő. De nem, te gondoztál, anélkül, hogy tudtad volna, hogy ki vagyok – mondta – Miért?
- Mert nekem nem lehet gyerekem – mondtam ki őszintén életemben először... és utoljára.
Onnantól olyan lett, mintha a saját lányom lett volna. Elmesélte, hogy megszökött a nagyszüleitől, mert verték.
Már egy éve volt nálam. Iskolába is járt.
Egyik nap az iskolából vittem hazafelé. Esett az eső és a farkas is vonyított. Én féltem az állattól, de Nóra nem. Szaladtunk tovább. A következő pillanatban a farkas lépett elő. Lesoványodott jószág volt. A bordáit meg lehetett számolni. Nórát magam mögé toltam, hogy ne essen baja. De nem volt hajlandó mögém állni, sőt. Előrelépett. Kiáltoztam, hogy ne menjen, mert meg fogja támadni a vadállat.
- Nekem ez a sorsom – csak ennyit felelt.
Lépett még egyet előre. A farkas mintha bólintott volna. Nóra lépett még egyet és még egyet. Az állat rávetette magát a lányra. Megpróbáltam elzavarni, de nem sikerült.
Sikoly. Nóra sikolya töltötte be az egész várost. A sikoly, ami megváltoztatta a természetet is. A vadállat darabokra tépte a gyereket, akit lányomnak szólítottam. Epilepsziás rohamom lett és elájultam.
Egy kórteremben tértem magamhoz. Az orvosok az mondták, hogy egy kislány véres maradványain találtak rám. Hónapokig tartottak bent és minden éjjel hallottam a farkas üvöltését.
Eltelt 23 év. Azóta is hallom minden éjjel a farkast, mint aki sír. Siratja a lányt, akit a túlélése érdekében ölt meg. Minden évben október 27.-én esik az eső és a farkas hangosabban bömböl. Mintha az ég is a kislányt siratná, mintha az ég is az angyalát siratná...
2016.04.30.