Egy kis betekintést nyerhettek Coren és Nick szörnyű gyerekkorába.
Szomorúan hajtottam le a fejem, amikor a gondozó néni nemmel felelt a kérdésemre. Nem értettem, hogy miért nem lehet nekünk is olyan játékunk, mint az iskolában a nagyfiúnak. Ezt meg is kérdeztem, mire a gondozó néni azt felelte, hogy az árváknak ilyesmi nem jár. Mindezt mogorván közölte.
Nem tudtam, hogy mit jelent az, hogy árva... De nem mertem megkérdezni. Tudtam, hogy butának tartana és kiabálna velem. A gondozó néni nem szerette a kérdéseket. Egész délután ezen gondolkodtam és arra jutottam, hogy meg kell kérdeznem Nicktől – mivel Nick nagyon okos és ő szinte mindent tud.
- Nick, mi az, hogy árva? - néztem rá nagy szemekkel. Ő nagyfiúsan sóhajtott egyet. Mindig csodáltam, hogy ilyen nagyfiúsan tud viselkedni. Sokan tiszteltük ezért.
- Azt jelenti, hogy nincs családja – mondta. Összehúztam a szemöldököm.
- De hát akkor én nem vagyok árva – csattantam fel sértetten. - Hiszen nekem te vagy a családom.
Nick morcosan felfújta az arcát.
- Apuka és anyuka is kell a családba.
- Minek? - fontam össze a karjaimat.
- Mert ők szeretnek és mindent megadnak neked.
Lebiggyedt az ajkam.
- A mi anyukánk és apukánk hol van?
- Honnan tudjam? - vonta meg a vállát és leült a kis asztalhoz rajzolgatni. Amióta csak az eszemet tudom csak Nick volt meg én. Nem volt anyu vagy apu, se nagyszülők. Mindig is az otthonban éltünk. Ebben a kis komor házban. Néha voltak gyerekek akiket elvittek. A gondozó néni azt mondta, hogy örökbe fogadták őket. Azt mondta egyszer minket is örökbe fognak fogadni és akkor lehet, hogy külön választanak. Éppen ezért, ha nénik és bácsik jöttek a házba, Nick és én mindig elbújtunk. Ha pedig mégis összetalálkoztunk a gonosz emberekkel, akkor rosszak voltunk, hogy még véletlenül se akarjanak minket. Minket nem választhatnak el. Mi összetartozunk.
Azon a napon egy bácsi érkezett. Hirtelen jött, bejelentés nélkül. Nem tudtunk elbújni. A mosolyát kedvesnek szánta, de engem a hideg rázott tőle. Nagyon magas volt és ijesztő. Egy hatalmas szörnyre emlékeztet. Akkora volt a pocakja, hogy arra gondoltam megesz minket vacsorára. Én szorosan Nick kezét markoltam. Féltem.
Nézegetett minket egy ideig, aztán elvonult a gondozó nénivel egy külön szobába. Miután visszajöttek a néni összeterelt párunkat egy külön szobába és elmagyarázta, hogy össze kell pakolnunk és elfogunk költözni. Nem bántam, mivel Nick is velem jöhetett. Nem volt túl sok holmink, ezért nem tartott sokáig a pakolás. Természetesen elraktam a kedvenc és egyetlen plüss medvémet is. Mondjuk majdnem az ágyon felejtettem, de Nick rám szólt még épp idejében.
Egy nagy fekete autó várt minket. Sokáig utaztunk és én elaludtam, amikor végre megálltunk egy erdőben voltunk. Botladozva követtem a többieket a hepehupás úton.
- Üdv, az új otthonotokban! - fordult felénk a kopaszodó bácsi. Én semmit sem láttam, így nagyon összezavarodtam. De nem csak én, hanem mindenki más is. A nagyobb gyerekek sugdolózásba kezdtek és olyasmiket mormoltak, hogy ennek nincs ki a négy kereke. Én nem voltam biztos benne, hogy mit jelenthet mindez. Suttogva meg is érdeklődtem Nicktől, aki azt felelte, hogy annyit jelent, hogy bolond. Határozottan egyet értettem a nagyobbakkal. Mindannyian félénken toporogtunk egy helyben. Ám meglepődtem, amikor a földből kiemelkedett egy nagy négyzet alakú doboz. Eltátottam a számat.
- Wow, tisztára, mint a Star Wars-ban – ámuldoztam. Nick bólogatott és mosolyogva összenéztünk. A Star Wars volt a kedvenc filmem. Bár még csak az első részét láttam. Szerettem volna olyan lenni, mint Anakin. Én is versenyezni szerettem volna az űrjárművekkel. Vajon az új otthonunkban megnézhetem a többi részt is?
Óvatosan beléptünk a nagy fémdobozba és becsukódott mögöttünk az ajtó. Erősen szorítottam a hátizsákom pántját.
Minden olyan egyforma volt és fények villantak mindenfelé. Annyi dolgot láttam egyszerre, hogy azt se tudtam hova nézzek. Ahogy előre haladtunk egyre kevesebben lettünk, a többiek eltűntek. Mind bementek egy-egy ajtón. Végül már csak Nick és én voltunk. Megszorítottam a testvérem kezét és közelebb húzódtam hozzá. A bácsi megfordult és szélesen ránk mosolygott. Nagy mosolya a fél arcát beterítette.
- Testvérek vagytok?
Félénken bólintottunk.
- Akkor egy szobába kerültök – kinyitotta a mellette lévő ajtót és betessékelt minket. Eltátottam a számat, ahogy Nick is. A szoba csodálatos volt. Tele játékokkal, az asztalon édességek, az egyik sarokban még biciklik is voltak.
- Érezzétek jól magatokat, gyerekek.
Nem tétovázta tovább, szorosan a bácsi lábába csimpaszkodtam és átöleltem őt.
- Köszönjük, bácsi – hálálkodtam. Megsimogatta a fejem búbját.
- A nevem Dr. Roberts.
Hevesen bólogattam. Nick kicsit félénkebb volt, mint én. Ő csak oda állt mellém és kissé suta mozdulattal megcirógatta Dr. Roberts kezét és elmotyogott egy köszönöm-öt. Olyan volt, mintha egy állatkát simogatott volna meg. Majdnem elnevettem magam. Dr. Roberts hamarosan magunkra hagyott és mi rögtön a videojáték előtt foglaltunk helyet. Kétszer is én győztem. Erre persze Nick felvetette, hogy inkább játszunk mással.
A további napok csupa játékkal teltek és nevetéssel. Ebédkor találkoztunk a többi gyerekkel is. A többségük nagyon kedves volt. De volt egy nagydarab fiú Mike, akit nagyon nem szerettem. Állandóan piszkált mindenkit és úgy viselkedett, mintha különb lenne nálunk. Páran azt mondták, hogy azért mert ő előbb érkezett, mint mi. Szerintem viszont egyszerűen buta volt. Az otthonban is volt egy ilyen nagyfiú.
Aztán pár nap után el kellett mennünk pár vizsgálatra. Sosem szerettem orvoshoz járni.
A doktor nénik és bácsik mindenfélét csináltak. Megmértek minket, vért vettek, vitaminokat adtak... A vizsgálatokra mindig egyesével mentünk.
A lábaimat lóbáltam miközben az asztalon ücsörögtem és az ajándék nyalókát harapdáltam. Éppen azt vártam, hogy Nick is végezzen. Ma valami furcsa holmit tettek a fejünkre és aztán kérdéseket tettek fel. Nevetséges, buta kérdések voltak.
Amint kinyílt az ajtó leugrottam az ágyról. Nick az egyik felnőtt kezét fogta, aki most rám nézett.
- Nickre még vár pár vizsgálat. Addig téged visszakísérnek a szobádba – mondta. Összehúztam a szemöldököm. Hogy-hogy? Mindig ugyanazokat a dolgokat végzik el rajtunk... Biztatón a tesómra vigyorogtam és feltartottam a hüvelykujjamat.
Dudorászva ugráltam végig a folyosón. A néni cipője kopogott mögöttem. Egy paci patadobogására emlékeztetett. Vicces volt. De aztán meghallottam a sikolyt. Megtorpantam és hátra kaptam a fejem. Elkerekedtek a szemeim és ijedten pillantottam a szőke hajú doktor nénire.
- Semmi baj – jelentette ki és megragadta a kezemet, hogy maga után húzzon. Ám újra hallottam a fájdalmas sikolyt. Kitéptem a kezemet a szorításából és visszafelé kezdtem szaladni. Kivágtam az ajtót és lihegve kerestem a szemeimmel Nicket. Egy ágyhoz szíjazva feküdt, de nem csak ő, hanem még sokan mások. Hirtelen becsukódott az orrom előtt az ajtó. A szőke hajú megragadta a csuklómat és durván maga után rántott. Hiába kérdezgettem nem válaszolt egyetlen kérdésemre se. Sikítottam, rúgtam, haraptam. Nick nevét kiáltoztam szüntelen. Észre sem vettem és máris a szobánknál voltam. Belökött az ajtón és én a földre estem. Fel sem keltem onnan, csak sírtam. Miután kicsit összeszedtem magam, megpróbáltam kinyitni az ajtót, de az meg sem moccant. Alig kaptam levegőt, annyira sírtam. Végül valahogy elaludtam és, amikor felébredtem már Nick is velem volt.
- Nick! - kiáltottam, ahogy átöleltem őt. Összerezzent. Gyorsan eleresztettem.
- Kicsit fáj – magyarázta.
- Mit csináltak? - kérdeztem mérgesen.
- Beadtak egy szurit. Azért kellett lekötözni minket, mert nagyon fájt és nehogy elmocorogjunk.
Nagyon sajnáltam a testvéremet és rögtön rosszul éreztem magamat attól, hogy neki ilyesmit kellett kiállnia míg nekem nem.
- Én miért nem kaptam?
Nick megrázta a fejét.
- Nem tudom.
Ezek után egy ideig nem történt semmi. Csak a szokásos vizsgálatok. Már-már kezdett mindenki megnyugodni. Majd azt vettem észre, hogy egyre több az olyan gyerek, aki sírdogál és nagyon komor. Eleinte nem értettem őket. De aztán rá kellett jönnöm, hogy mivel ők már idősebbek más vizsgálatoknak teszik ki őket. Még a gonosz fiú, Mike is szomorúnak és meggyötörtnek tűnt.
Elérkeztek a fizika tesztek. Mind nagyon megterhelő volt. Néha egy-egy teszt előtt beadtak nekünk valamit. Ha valaki nagyon a minimum alatt teljesített az eltűnt.
- Szerinted hova tűnnek? - suttogtam oda egyik éjszaka Nicknek.
- Azt hiszem, hogy nem akarom tudni – válaszolta és a másik oldalára fordult. Volt egy olyan érzésem, hogy én sem.
Minél nagyobbak lettünk annál inkább kezdett tudatosulni bennünk, hogy valami nem stimmel. Ráadásul minden vizsgálat egyre rosszabb és fájdalmasabb lett.
- Száznyolcvan-kettes alany. Tizennégy éves... - És így folytatta az adataim felsorolását. Inkább magának, mint nekem. Nem nagyon figyeltem a nőre. Inkább a falakat bámultam. Nem mintha bármi érdekes lett volna rajtuk.
Összeszorítottam a fogaimat, amikor a szőke hajú nő belém fecskendezte a kék löttyöt.
- Kész. Mára ennyi. Küld be a következőt! – mondta és máris a monitorjait kezdte nézni. Fintorogva húztam le a karomra a pulcsit. Kivágtam az ajtót és morcosan odaszóltam az apró termetű lánynak, hogy bemehet. Nagy zöld szemei elkerekedtek, de rögtön felpattant és besietett. Nem tudtam a nevét, mivel még sosem beszéltünk. Viszont távolról sokszor figyeltem. Amikor rá néztem gyakran eszembe jutott az, hogy; Ő ugyan hogyan képes állandóan megfelelni a fizikai teszteken? De mindenki rejteget apró trükköket.
- Ez rohadtul fájt – panaszkodtam Nicknek, ahogy a kezemet masszíroztam.
- Nekem mondod? De legalább végeztünk – mosolyodott el.
- Hát azért még nem teljesen. Mehetünk az órákra. Mondjuk tudom, hogy az számodra nem kínzás – vakargattam a tarkómat és elhúztam a számat. Nick szeretett órákra járni és tanulni. Én már kevésbé.
Másnap az alacsony lány nem jelent meg az ebédlőben. A barátai az őröket és az orvosokat vonták kérdőre, méghozzá elég agresszíven. A válasz is agresszív volt. Mindenki megdöbbent, amikor az egyik fiú a földre terítették. Nick és én aggodalmasan egymásra pillantottuk. A srác ordibálásba kezdett.
- Hát nem értitek? Kísérleti nyulak vagyunk! Foglyok! Semmit sem érünk nekik! Hiszen ki se mehetünk innen!
Kiráncigálták őt az ebédlőből, a társaival együtt. Lehajtottam a fejem. Elgondolkodtam azon, amit mondott. Egyike volt az idősebbeknek, már tizennyolc.
- Vajon, ha szeretnénk elmenni... Elengednének? - suttogta maga elé a testvérem. Szomorúan néztem rá, aztán az őrökre. Ha nem vagyunk foglyok, akkor mi szükség rájuk? Az ablakok előtt Dr. Roberts sétált el és a kezében egy fém aktatáskát szorongatott. Már hónapok óta nem láttuk erre. Olyan pletykák keltek szárnyra, hogy kísérletezik valamin. Én hittem ezeknek a pletykáknak és csak reménykedni mertem benne, hogy nem rajtunk akarja kipróbálni. A vacsora után nagyon álmos lettem. Úgy terveztük, hogy kicsit játszunk az Xbox-al, de mindkettőnket elnyomott a fáradtság. Viszketett az orrom és szerettem volna megvakarni, de valami meggátolt a mozdulatban. Megrántottam a kezem. A szemeim rögtön felpattantak, ám gyorsan vissza is csuktam őket. Az erős fény elvakított. Oldalra fordítottam a fejem és próbáltam rájönni, hogy mi folyik körülöttem. Fémek csilingelését hallottam. Féltem. Folyamatosan rángattam a kezeimet és a lábaimat, de a szíjak nem eresztettek.
- Nyugodj meg száznyolcvan-kettes!
Ezer közül is megismertem Dr. Roberts hangját. Újra megpróbáltam kinyitni a szememet, csak most lassabban és hagytam, hogy hozzászokjon a fehérséghez. Több ember ugrándozott körülöttem egyszerre. Egy férfi a fejemre illesztett egy maszkot, amiből gáz szivárgott. Megint elaludtam.
Nem nagyon emlékszem az elkövetkező napokra. Folyamatosan hánytam. Lázam volt. Kezek ragadtak meg és jéghideg vízbe nyomtak. Kiáltoztam, könyörögtem, hogy hagyják abba. Éreztem a vér ízét a számba. Fájt mindenem. Még az ujjamat sem tudtam felemelni.
Megfogok halni – gondoltam.
- Coren! Ébredj már fel! - Egy kéz rázogatott és kirántott a szörnyű álomvilágból. Hirtelen felültem és levegő után kapkodtam. Az egész testem csatakos volt az izzadtságtól. Túl élethűek ezek az álmok... Nick aggódón pillantott rám. Az arcomat a kezeim közé rejtettem és nagyot sóhajtottam.
- Jól vagyok – bizonygattam. Szinte biztos voltam benne, hogy ezzel nem győztem meg a testvéremet.
- Akarod, hogy inkább én menjek?
Rögtön felkaptam a fejemet.
- Mi? Dehogy. Megegyeztünk. Mindig is én voltam jobb a fizikai állóképesség teszteken. Nagyobb az esélyem, mint neked.
- Inkább mond azt, hogy szerinted rögtön felfalnának – fonta keresztbe a karjait és a szemeit forgatta.
- Oké, szerintem rögtön felfalnának – vágtam rá egy szemtelen vigyor kíséretében.
- Legalább a fegyvert vihetnéd.
- Minek? Nem lesz bajom, még akkor se ha megharapnak.
- De nekünk is ugyanúgy fáj.
- Kibírom – jelentettem ki és nyújtózkodtam egy nagyot. A hátam ropogott párat. - Akkor ahogy megbeszéltük. A tetőn találkozunk – pillantottam rá. Tudtam, hogy nem tetszik neki a terv, de mégsem vitatkozott velem. Elhúztam a kocsi tolóajtaját és kiléptem az aszfaltra. Kocogva indultam el a pláza felé. Hallottam, ahogy Nick beindítja a kis teherautót és elhajt. Az épület meglehetősen rozoga állapotban volt és csak reménykedni mertem benne, hogy találok valami hasznosat. Beléptem az ajtó helyén. A szilánkok csikorogtak a talpam alatt. Körbenéztem. Nem tudtam, hogy merre kezdjem a kutatást. Nem is tudom mikor jártam utoljára plázában. Egyszer az otthonnal mentünk el, de akkor sem töltöttünk hosszú időt ott. Úgy döntöttem a mozgólépcső felé veszem az irányt.
Halkan siettem végig a folyosón. Elég rosszak voltak a látási viszonyok, de a szemem nagyjából hozzá szokott már. Bementem az egyik üzletbe. Megcsúszott a lábam valami folyadékon, de megkapaszkodtam az ajtó keretben.
- Francba – szitkozódtam. Sóhajtottam egyet és felegyenesedtem. Beléptem a kicsiny üzletbe. Kihúztam egy kabátot a felakasztott ruhadarabok közül. Megrántottam a vállam. Végül is ruhák is kellenek. Leakasztottam a fogasról és a vállamra dobtam. Tovább kezdtem kutakodni, de hirtelen megmerevedtem a mozdulat közben. Léptek... Ökölbe szorítottam a kezemet és bebújtam a göncök közé. Csak ne a bázisról jöjjenek! Csak ne a bázisról jöjjenek! Egy alacsony ember állt meg az üzlet előtt. A körvonalait nézve arra tippeltem, hogy nő. Bár ilyen sötétben nem voltam biztos benne. Pláne amikor a lámpája éppen a szembe világított. A fogasok felé vette az irányt és leakasztott pár ruhát. Biztos, hogy nem a bázisról jött. Kicsit megnyugodtam, de nem akartam, hogy észrevegyen. Még beljebb léptem, mire az egyik fogas a földre zuhant. FRANCBA! Az alak szoborrá vált és fülelt. Kihullottak az eddig összeszedett cuccok a kezéből. Az oldalához nyúlt és előhúzott valamit, amin a zseblámpa fénye megcsillant. Picsába! Előugrottam a rejtekhelyemről, hogy legalább a meglepetés ereje az enyém legyen. Rávetettem magam és mind a ketten a földre gördültünk. Én felette, ő pedig alattam. Ezek után már száz százalékig biztos voltam benne, hogy nő. Kerek idomai a mellkasomnak nyomódtak. A keze meglendült és a kése a fejem felé száguldott. Épp időben kaptam el és kicsavartam a csuklóját, aztán leszorítottam a földre. Levegő után kapkodva néztem le rá. A szemeiben semmi ijedtséget nem láttam. A haja legyező szerűen terült el a padlón. Telt ajkai meglepődve nyíltak el. Szép arca volt, a legszebb, amivel eddig találkoztam. Mondjuk nem sok lánnyal volt szerencsém összefutni. A bázison is volt pár szép lány, de ő messze túltett rajtuk. A karjait a feje fölé húztam. Teljesen kiszolgáltatott volt. Önkéntelenül is közelebb hajoltam hozzá. Összébb húzta a szemöldökét és hirtelen megfejelt. Fájdalmasan felnyögtem és az egyik kezemet az orromra szorítottam. Nagy hiba volt. A lány megragadta a kisujjamat és hátra szorította a kezemet. Eléggé fájt, de éreztem már rosszabbat is.
- Au-au. Engedj el! Nem akartalak bántani – hadartam. Úgy éreztem itt az ideje a beszédnek. A lány másképp gondolta. Leszorította a fejemet a mocskos padlóra és rá lépett a hátamra. Ejha, valaki nagyon kemény. Én is tanultam önvédelmet és ki is tudtam volna szabadulni, ha nagyon akarok – de inkább nem szerettem volna kifordítani a vállamat. Inkább a diplomáciára szavaztam. Tuti szót tudok majd érteni vele.
- Ha valaki nem akarsz bántani, akkor nem az a legjobb ismerkedési módszer, hogy ráugrassz és a földre szorítód – szólalt meg. Egy kicsit felsóhajtottam. Hozzám szólt. Ez már haladás.
- Azt hittem zombi vagy – válaszoltam a legkézenfekvőbb dolgot. Megcsavarta a kezemet. Nem bírtam tovább felkiáltottam. Ez a lány egy szadista! Mi az Isten baja van? A bázison imádnák!
- Tényleg? És minden zombit ilyen intim módon szoktál leteperni?
Óh... Szóval ez a baja. Jó... Kicsit elszaladt velem a ló. De hát mégiscsak férfiból vagyok és ő meg vonzó. Na persze ezt neki nem mondhattam.
- Sajnálom – mondtam. - De nincs fegyverem és ez tűnt a legjobb megoldásnak.
Még némi igazság is volt a szavaimban. Egy percig néma csend volt a válasz. Ám a lány egy percre sem eresztett a szorításán. Kezdtem kicsit unni.
- Nem hiszek neked – szűrte a fogai között. Minden szavából áradt a bizalmatlanság, amit teljesen megértettem. Idegen voltam. Rávetettem magam és kissé még félreérthetően is viselkedtem.
- Motozz meg, ha kell! - szóltam. Az indulatok kezdtek gyűlni bennem. - Csak ne törd ki a karom! Ez rohadtul fáj!
Megragadta a másik kezemet is és matatni kezdett. Valamit ráhúzott a csuklóimra és jó erősen megszorította őket. A műanyag a kezembe vágott. Ülő helyzetbe ügyeskedtem magamat, mire a lány elém lépkedett. Csípőre tette a kezeit és undorodva pillantott le rám. Éppen úgy állt, hogy a zseblámpa megvilágította őt.
- Oké! Akkor beszélgessünk – szólalt meg gúnyos hangon. Kifújtam az egyik arcomba lógó tincsemet. El kellett rejtenem egy apró mosolyt, úgyhogy összeszorítottam a számat.
- A nevem Coren – mondtam a szemeibe nézve.