Nem hittem a fülemnek. Ez biztos csak egy álom... Az nem lehet! Az nem lehet, hogy elveszítsem a fiamat! Az nem lehet, hogy Amanda elvigye magával! Az nem lehet, hogy mindennek vége!
- Nicole...-kezdtem vékony, halk, remegő hangomon, de csak az elmosódott alakját láttam a könnyeimnek köszönhetően. - Kérlek mondd, hogy ez nem igaz! Kérlek! -könyörögtem neki.
- Sajnálom!
- Apu nem tud tenni semmit? Ő...ő biztos tudna csinálni valamit, hiszen ügyvéd, és...és...- fogtam egyik kezemmel a fejem, miközben kapkodtam össze vissza, és mindenemmel azon voltam, hogy csak egy kicsit is felhasználható dolog pattanjon ki a fejemből.
- Hé, hé! -csillapított Nicole, miközben megfogta a kezem, ami nem kicsit remegett most. - Intézkedik oké? Mindent megpróbál!
- Neki ki kell hozni, neki... -habogtam- csak ő rá számíthatok, nincs más esélyem! -csuklott el ismét a hangom, mire Nicole ölelésbe húzott. - Amanda fogadta örökbe? - húzódtam el tőle lassan, miközben kisöpörtem haja az arcomból, ami a könnyeimnek köszönhetően odatapadt.
- Nem tudjuk. -vont vállat.
- Hogy hogy nem tudjátok? -ráncoltam össze a szemöldökömet.
- Nem adhatnak ki az árvaházban ilyen információt. És csak úgy elvenni valakitől a már adoptált gyerekét. -nézett rám keserűen. - Nézd. -nyelt úgy, mintha forró vas égetné a torkát. - Scott nem véletlenül kerül oda, ahova. -mondta lehajtott fejjel, miközben a kezeit birizgálta. - És ők ezt tudják. -pillantott ismét rám. - Egy gyereket csak úgy adnak örökbe, ha látják, hogy az adoptáló szülők rendben vannak. - próbált kertelgetni, és szépen fogalmazni, de értettem én. A lényeg: Én drogos ribanc vagyok, akitől megmenekítettek egy gyereket, az adoptáló szülők meg biztos tökéletesek, és nagyon szerető, barátságos, jó anyagi hátterű emberkék. Értem én. Csak az emberek mindig a hibáid alapján ítélnek meg. Azt soha sem fogják tudni, hogy nekem milyen hátterem van, és volt... Hogy én mennyit szenvedtem, és mennyit hajtottam, hogy a húgomat, és a fiamat neveljem, és úgy ahogy, de megteremtsek nekik mindent, amit csak tudtam, és amire tőlem futotta. Hogy akármire képes lettem volna értük. Fogalmuk sincs, nekem miket kellett átélnem. Semmiről sem tudnak, csak hogy egyszer hibáztam. Mért ilyenek az emberek?
- Nem érdekel, Nicole! Scott az én fiam! -emeltem fel a hangom.
- Joanna. -szólt rám halkan, kissé vékony hangon, mire idegesen kifújtattam a levegőt.
- Meg akarom tudni, hogy ki fogadta örökbe! -mondtam határozottan, bár a nyakamat rá, hogy Amanda volt, akinek minden ütőász a kezében van, de talán már csak ennyi kis remény pislákol bennem, és ezt addig viszem, míg ki nem alszik teljesen. Nem akarok úgy élni, hogy "mi lett volna, ha..."
- Ez nem olyan egyszerű. Erre várni kell. Nem törhetünk csak úgy be az árvaházba! -magyarázta, mire felkapcsolódott bennem az a bizonyos lámpa. - Joanna! -szólt rám Nicole, hogy még csak gondolni se merjek rá. Picsába, hogy ennyire ismer.
- Csak átfutott az agyamon, de már látom, hogy butaság. -legyintettem, majd ásítást színleltem.
- Oké, hagylak. Holnap majd reggel bejövünk apával, tisztább fejjel, rendben? Jól leszel?
- Persze. -bólintottam.
- Jól van. - sóhajtott. - Holnap találkozunk, szeretlek! -ölelt ismét magához.
- Én is téged. -nyomtam puszit a fejére, majd messziről néztem, ahogyan kisétál. Körbe tekintettem a helységben, de sehol egy árva lélek nem volt, hiszen már lámpaoltás van, de gondolom Nicole adott egy kis pénzt az őrnek, hogy engedje be hozzám kicsit.
A beszélőből átosontam a recepcióra, és csak imádkoztam, hogy ne legyen ott senki, és bingó! Itt még csak kamera sincsen, annyira hülyék. Átugrottam a pulton, majd felvettem a telefont. Kicsit kutakodni kezdtem a fiókokban, ha már itt vagyok, és esküszöm, hogy isten tett nekem oda egy doboz cigit, amiből csak pár szál hiányzott, és még gyújtó is volt benne! Mióta itt vagyok nem gyújthattam rá, na akkor most majd ezt itt Joanna szépen behúzza.
Vissza settenkedtem a szobámba, ahol Kira már húzta a lóbőrt, de szükségem volt valakire, aki fedez, mert néha az ápolónők random ellenőrzést szoktak tartani éjszakánként, hogy mindenki megvan-e.
- Hé, Kira! -böktem meg.
- Hmm? -morogta álmosan.
- Nézd csak! -dugtam az orra alá két száll cigit, amire azonnal felugrott.
- Ez az enyém? -nézett rám döbbenten.
- Igen, ha fedezel, míg telefonálok. -lóbáltam meg a készüléket.
- Csajszi, akár szívrohamot is színlelek! -kapta ki a kezemből vigyorogva, mire csak mosolyogva kiosontam a folyosóra, mert ott nincsenek rácsok az ablakon, ellentétben a mi szobánkkal. Szétnéztem, majd óvatosan kinyitottam az ablakot, és kimásztam rajta. Hálát adok az égnek, hogy engem a földszintre tettek!
Meggyújtottam egy cigit, majd szépen tárcsázni kezdtem Misty számát. Elmondtam neki mindent, ami ma történt, és azt mondta szó nélkül segít, ráadásul még Miguelt is bevonjuk ebbe az egészbe. Talán hülyeség a tervem, de próba-szerencse.
Miután telefonáltam, és elszívtam a harmadik szál cigimet is, -ami már iszonyat kellett- visszaosontam a recepcióra, hogy visszacsempésszem a telefont, majd mint aki jól végezte dolgát mentem aludni.
Misty szemszöge.
Joanna felhívott az éjjel, és elmondta nekem, hogy Scottot örökbe fogadták, ami nem kicsit viselt meg engem is, sőt, le is sokkolt! Én is nagyon szeretem Scottot, és ha bár Joannával nem vagyunk vér szerinti testvérek, akkor is a nagynénje vagyok, ha akarja ha nem! És nem fogom hagyni se Joannát, se az unokaöcsémet szenvedni!
Joanna terve igen csak meglepett, de másképp nem juthatunk be az árvaházba, legalábbis legálisan.
Reggel egy zuhany után törülközőbe csavarva mászkáltam a házba, miközben felhívtam Miguelt, hogy szedje össze a seggét, mert árvaházba megyünk! Nem mondtam neki semmit, csak hogy ha egy órán belül nem lesz kész mire oda érek, szétrúgom a Mexikói seggét, majd jól megtömöm salsával! Több se kellet neki, már le is tette a telefont azzal, hogy készülődnie kell.
Arra gondoltam, ma kicsit "hivatalosabban" öltözöm fel, mint amúgy általában, de igazából szartam rá, sőt így hitelesebb is leszek! Bár fogalmam sincs, hogyan kell hitelesnek tűnni egy árvaházban, ha örökbe szeretnél fogadni egy gyereket... Na, mindegy! Felkaptam a skót kockás szoknyámat, alá egy fekete nejlon harisnyát és a fehér gumicsizmámat, aminek a tetején még szőrme is van. Ehhez még társult egy zöld topp, és egy kötött sál, ami alól kilógtak az imádott bizsuim. Persze még felaggattam magamra mindenféle színes karkötőt, gyűrűket, hogy azért meglegyen a szokásos "Misty hatás" Miután behullámosítottam neon lila hajamat, felkaptam a pink esőkabátomat, felültem a babarózsaszín robogómra, és indultam is Miguel házához, ahová már kopogás nélkül is belépek.
- Kész vagy már? -ordítottam ahogyan beléptem a helységebe.
- Igen, igen! -rohant le a lépcsőn. Nagyon furán viselkedett. Leverte a víz, és remegett.
- Veled meg mi van? Megint túl sok csípőset ettél, és megint megy a hasad? Miguel, megmondtam már, hogy...
- Nem, én csak... -dadogtam, majd letérdelt elém. - Akkor...most...khm... -köszörülte meg a torkát. - Hozzám... hozzám jössz?
- Meg vagy te húzatva? - vágtam képen, mire csak arcát fogva meglepett pofát vágott.
- Azt mondtad megyünk örökbe fogadni egy gyereket! -értetlenkedett.
- Csak úgy teszünk, hogy megnézhessük Scott aktáját, te gyökér! -kiabáltam rá.
- Hála az égnek! -fújta ki megkönnyebbülten a levegőt.
- És nem mellesleg...rémlik még, hogy buzi vagy?
- Igen. -vakargatta a tarkóját. - Ezt nem gondoltam át. -fogalmam sincs mit fognak gondolni, mikor mi ketten beállítunk oda, hogy szülők szeretnénk lenni, de majd imprózunk.
Miguellel felpattantunk a baba robogómra, és indultunk is az árvaház felé. Mikor leszálltunk, levettük a szívecskés bukósisakokat, majd a bejárat felé lépdeltünk.
- Én el fogom cseszni! Basszus, és ha tényleg kapunk egy gyereket? -kezdett el pánikolni ez a majom.
- Nem fogunk. Nézz már ránk! -mutattam magunkra. -legyintettem, majd a langyikát magammal rántva berontottunk. Próbáltam nem ránézni a gyerekekre, mert tuti elbőgtem volna magam. - Nézd csak, ott lesz az iroda! -fordultam hátra Mighez, aki sehol se volt. Körülnéztem, és nem hittem a szememnek. Egy napbarnított kisfiúval beszélgetett spanyolul. Mexikóiak... Miután elrángattam onnan, bekopogtunk az irodába.
Egy "szabad" kiáltás után beléptünk. Egy negyvenes nő üldögélt az asztala mögött, kedves mosollyal az arcán.
- Jó napot, miben segíthetek?
- A párommal... -rángattam magam mellé, mert már a polcokat vizslatta. - Szeretnénk örökbe fogadni egy gyereket, és lenne pár kérdésünk, meg ilyenek.
- Si. -felelte Miguel.
- Értem. - próbálta tettetni, hogy kicsit sem vagyunk furcsák. - Foglaljanak helyett! -mutatott az asztala előtt álló két székre. - Önök házasok?
- Nem! -feleltük egyszerre.
- Értem. És együtt laknak? -érdeklődött tovább, mire én rávágtam hogy igen, Miguel meg hogy nem. Hülye!
- A héten tervezzük az összeköltözést. -karoltam bele a vállába.
- Igen, pont a héten. -bólogatott Mig. A fenébe, ha ennyire ideges, le fogunk bukni!
- Mind ketten dolgoznak?
- Igen. -feleltük.
- És mit, ha szabad kérdeznem?
- Nem szabad. -csóválta a fejét Miguel lecsukott szemmel. Igen, Mig előszeretettel szerez be és ad el hamisított márkákat olcsón.
- Csak szégyenli, hogy egy ruhaboltban eladó! -legyintettem nevetve. - Én pedig egy fodrász szalonban dolgozom.
- Fodrász. -tett úgy, mint aki jegyzetel. - Nos, mielőtt még nagyon belemerülnénk itt a dolgokba, először is ki kell küldenünk magukhoz egy ellenőrt, aki biztosít minket arról, hogy egy gyerek maguknál megfelelő környezetben tudna élni. Szükségem lenne egy munkáltatói engedélyre, és...
- Woow! Álljon meg a menet! -tette fel a kezét Mig. - Csak azért, mert sötét a bőröm színe, már egyből azt kell feltételezni, hogy nekem nincs tisztességes munkám? -kérdezte sértetten a balfasz, miközben mellkasára helyezte a tenyerét.
- Nem, én csak...
- Vagy mert neki rózsaszín a haja?
- Ez neon lila! -csaptam a vállára.
- Nézzék, nézzék! -csillapított le minket. - Minket nem a külsejük érdekel, hanem a gyerekek jóléte. -magyarázta a nő, én pedig megrúgtam Miguel lábát, hogy kezdjen magával valamit, hogy végre egyedül lehessek itt, megnézhessem Scott aktáját, aztán húzzunk innen a görcsbe.
- Megint kezdek rosszul lenni! -legyezgette magát Miguel. - Melegem van! És közelednek a falak! -dramatizált, mire ismét megböktem a lábát, hogy ez sok lesz.
- Rosszul van? -pattant fel a nő azonnal.
- Igen, kikísérne kérem? -kapálózott.
- Persze, jöjjön. -segítette fel, majd lassan kibaktattak. Megvártam, míg elég messze mennek, majd azonnal felpattantam, és a fiókokhoz mentem. Megkerestem Scott nevét az ABC-ben. Hip-hop meg is lett. Kihúztam a többi közül, majd lapozgatni kezdtem. Itt volt minden. A születési dátuma, és helye. Az anyja neve, hozzátartozói, mettől-meddig volt itt. És persze az örökbefogadója neve, címe, képe, és teljes adatai. Le esett az állam, mikor megláttam ki virít a képen. Vagy ötször elolvastam a nevét, és megnéztem a kép mindegy egyes kis kockáját, de ez akkor is ő volt.
Sokkolva tettem vissza a mappát, majd visszatolva a fiókot rohantam is kifelé, ahol Miguel még mindig rosszullétet szimulált, a nő pedig próbált neki segíteni.
- Azt hiszem, jobb, ha mi most hazamegyünk. -léptem oda hozzájuk.
- Biztosan? Ne hívjak egy mentőt?
- Ugyan, erre semmi szükség. Folyton ezt csinálja, ha ideges. Viszont talán mi mégsem vagyunk elég érettek egy gyerek felnevelésére, de azért köszönjük. -mosolyogtam.
- Nincs mit. -felelte, és láttam a megkönnyebbülést az arcán.
Miután a nő visszament, Miguel "jobban lett", én pedig már vettem is fel a bukósisakot.
- Na, megvan?
- De meg ám! -bólogattam dühösen. - Vedd fel, indulunk Joannához. -nyomtam a kezébe a szívecskés bukót, és indultunk is.
Joanna szemszöge
Ma van a napja, hogy végre kitehetem a lábamat innen. Letelt a büntetésem, szabad vagyok! Borzalmas hat hét volt, de az élet néha mocskosabb.
Nicolék már rég visszamentek San Diégóba. Megtudtam ki fogadta örökbe Scottot, és azt mondtam nekik, addig ne tegyenek semmit, míg én nem beszélek vele személyesen. Próbáltam hívni, de nem veszi fel. Miguelék elmentek hozzá, de azt mondták a szomszédok, hogy egy ideje már elköltözött. Mindent megtettünk, de mintha a föld nyelte volna el. Ez volt a célja mind végig. Most vissza adta nekem! De én meg fogom találni, ha addig élek is.
A recepción már végre a saját ruháimban álltam, és írtam alá egy s néhány papírt, meg minden hivatalos szart. Megkértem Jimet, hogy jöjjön el értem, mert Misty dolgozott, Miguel meg elcserélte az autóját isten tudja mire.
Kifelé sétálva azon kattogott az agyam, miket is fogok mondani annak a féregnek, de nem volt sok időm ki gondolni, ugyanis itt állt az (új) autójának dőlve. Nem tehettem róla, de elkapott a harci ideg. Mérgesen baktattam felé, miközben le is ejtettem markomból a nagy táskát, amiben a ruháim voltak, és neki rontottam.
- Mégis hogy képzelted ezt? -lökdöstem a mellkasánál. - Te képes voltál örökbe fogadni a fiamat? Aztán meg eltűnsz, jelet se adsz magadról, most meg van pofád ideállítani? Ezt akartad igaz?
- Nyugodj le! -kérte
- Mert nem mondtam el neked sok mindent, és a múltkor is megbántottalak. Idejöttél, elhitetted, hogy sajnálod, meg hogy szeretsz, csak hogy most így állj rajtam bosszút! Hogy lehetsz ennyire szívtelen? -kérdeztem zokogva. - Ő a fiam! És te elvetted tőlem! Neked fogalmad sincs, milyen érzés! -estem térdre, ő pedig azonnal leguggolt hozzám.
- Jona, te mégis miről beszélsz? -simította a hajam fülem mögé Liam.
- Ne érj hozzám! -csaptam rá a kezére.
- Joanna, te nagyon félre értetted a dolgokat. -nevetett, miközben felhúzott a földről. - Igen, örökbe fogadtam Scottot, mert különben Amanda tette volna meg.
- Akkor mért bujkáltál?
- Én nem bujkáltam. -nevetett. - Csak azért nem jelentkeztem, mert meglepetést akartam, de látom kicsit rosszul sült el. -vakarta meg a tarkóját nevetve. - Nézd, ha akarod, visszaadom Scottot az árvaházba, hogy te majd kivehesd, de nem biztos, hogy oda fogják neked most még adni.
- Akkor add te ide!
- Ez nem így meg. -mosolygott rám úgy, mint egy kislányra.
- A picsába, Liam, te...
- Én nem akarom elvenni a fiadat! -szakított félbe. - De téged viszont mindennél jobban.
- Tessék? -értetlenkedtem.
- Hozzám jössz? -kérdésére teljesen ledöbbentem, egyszerűen nem hittem el. Még csak most tudatosult úgy igazán bennem, hogy ő fogadta örökbe a fiamat, most pedig megkéri a kezem? Mi van?
- Liam...én...nem tudom mit mondjak. -dadogtam, miközben hátraléptem tőle egy lépést. - Én nem akarom, hogy ezt muszájságból tedd, vagy hogy visszakapjam Scottot, mert...
- Jona, azért teszem, mert szeretlek! Érted? Szeretlek! -fogta kezei közé az arcom, miközben mélyen a szemembe nézett. - Lehet, hogy elhamarkodott döntés, és tudom, hogy rengeteg mindenen keresztül mentünk, de én mégis csak azt tudom, hogy veled akarok lenni!
- Igen! -feleltem. - Hozzád megyek! -ugrottam rá szó szerint, miközben boldogan megcsókoltam, lábaim pedig derekára kulcsoltam.
A hosszasra sikeredett csókunk után Liam letett a földre, majd a zsebébe nyúlt, ahol eddig egy kis bársonydobozka pihent, de most elővette. Egy gyönyörű szép gyűrű volt benne, ami nagyon ismerős volt.
- Liam, ez az a gyűrű, amit...
- Igen. -nevetett. - De most ki is fizettem. Szabad? -kérdezte, mire boldog vigyorral a fejemen odanyújtottam a kezem. Ez az a gyűrű, amit akkor kényszerített rám, mikor elkísértem arra a puccos helyre, és eljátszottuk, hogy együtt vagyunk, sőt, hogy a menyasszonya vagyok. Akkor este tudta meg, hogy pánik beteg vagyok, de nem zavarta. Akkor este már tudta, hogy van egy fiam, de nem zavarta. Akkor este csókoltam meg úgy igazán, és akkor este szerettem belé.
- Uram atyám! -vigyorogtam, mint a tejbe tök, majd ismét rávetettem magam, egy újabb csókért.
- A kocsiban van. - suttogta, miközben homlokát az enyémnek támasztotta.
- Micsoda?
- Inkább kicsoda. -húzta száját féloldalas mosolyra, én pedig már rohantam is a hátsóajtóhoz. Sötétítve van a kocsi mind a négy ablaka, plusz az ülés mögött ücsörgött, így előröl sem láttam, de mikor kinyitottam a jobb hátsó ajtót, már igen! Azonnal elkapott a sírás, és egy pillanatra el is fordultam, mert nem hittem el, hogy most tényleg itt van, és láthatom. Viszont utána rögvest kikaptam onnan, és szorosan magamhoz öleltem, miközben csak zokogtam pár percig.
- Istenem! -suttogtam magamban. - Scott. -emeltem kicsit magam elé, hogy láthassam a kis vigyori képét. Nem bírtam ki, de nem is akartam, hogy most is szanaszét puszilgassam, és csikizzem, miközben kacarászik. - Annyira hiányoztál, szarzsák. -mosolyogtam rá. - Annyira szeretlek! -öleltem ismét magamhoz, majd Liamre néztem. - És téged is! -léptem oda hozzá egy csókra. - Köszönöm. -suttogtam.
- Nincs mit. -nyomott puszit a fejem tetejére. - Mehetünk?
- Persze. -sóhajtottam mosolyogva. Liam még betette a cuccomat hátra, majd kocsiba szálltunk, és indulás. - Liam, honnan van ez a kocsi? -kérdeztem rá, mert ez bizony egy méregdrága autó, és még kering benne az a bizonyos "új illat" ami leginkább a bőrhuzatnak köszönhető.
- Nyertem a lottón. - vigyorgott féloldalasan.
- Na persze. -nevettem fel, mire tök komolyan nézett rám. Várjunk csak...Jim is említette, hogy lottózik!
- Nem vicceltél? -esett le az állam.
- Nem. -felelte. - Mostanában rám jár a szerencse. -mosolygott, miközben újait az enyémekre kulcsolta.
*** Hét hónappal később ***
Liammel megejtettük az esküvőnket szűk kis családi, és baráti körben a San Diégó-i tenger parton, mivel most már itt élünk, így közelebb lehetek Nicolehoz, és az apámhoz, akivel bátran állíthatom azt, hogy jó a viszonyunk, és még Liamet is kedveli.
Eladtuk a régi Denveri házunkat, -hisz amúgy is csak rossz emlékek fűznek hozzá- és vettünk itt egyet San Diégóban. Bár azt inkább a lottómilliomosom pénzéből, aki ügyesen befektette azt egy motorszalonban, ami virágzik mint a pipacs hála istennek.
És a nagy hírt nem is mondtam! Liammel közös babánk fog születni. Pontosabban ismét csak egy kisfiú, de Liam azt mondta, majd a harmadik lány lesz. Még a nevéről nem döntöttünk, de Scottnak is akkor adtam, mikor a kezemben tartottam. Szerintem ezt a szokást megtartom.
Most végre életemben először mondhatom azt, hogy nincsen semmi elbaszva, és olyan egyenesben vagyok, mint még soha. Van egy csodálatos kisfiam, és nemsokára lesz egy is, azzal a férfivel, akit mindennél jobban szeretek. Van egy gyönyörű házunk, minden nap láthatom Nicolet, és még az apámat is. Rengeteget szenvedtem életem során, és néha már nem bírtam. Azt kívántam bár csak vége lenne, de ma már semmin sem változtatnék. Ha nem mentem volna végig azon, amin, most ez mind nem lenne nekem. Erre mondom én azt, hogy minden jó, ha vége jó!
Éééééés, tessék! Wuhúú, a második sztorim is véget ért. Igen, igen...sokan ráhibáztatok, hogy Liam fogadta örökbe a kis vasgyúrót, mert ezt már egy ideje így terveztem, de most az hogy néz ki, hogy tudjátok mi történik benne? Tehát azt "hazudtam" hogy nem ő fogadta örökbe, nehogy már igazatok legyen :D Na, jó. Vicceltem, de tény, hogy a spojlert (!!!!) utálom.
Nagyon szépen köszönöm mindenkinek, aki ezt most olvassa, mert az azt jelenti, kitartott velem a végéig, és volt olyan kis cunci, hogy elolvasta, ha bár voltak benne csúszások, és fel is folt függesztve egy darabig. Nagyon szépen köszönöm a votokat, és a kommenteket, amikkel biztattatok. Ez a ti érdemetek is, bazdkikáim! Ha tettszett a történet, kövess be, hogy értesülj a többiről:) Na, pusszant titeket Ravel!
További történeteim:
The High Road
Nem Mondhatom El Neki
A főnököm lánya