Itt ülök a rendőrségen előzetesben, már majdnem huszonnégy órája. Fogalmam sincs mit tegyek, kihez forduljak. Drogot találtak nálam, és bennem is. Ez nem csak egy kis piti joint volt. Két hete folyamatosan toltam az anyagot, és így találtak meg a fiammal. Én sem csodálkozom, hogy elvették tőlem. Nem tudom hová vitték, és mi lesz vele. Nekem most csak az számít, hogy kijussak innen, és visszaszerezzem, de ez nem lesz könnyű játék. Talán megvonják tőlem a felügyeleti jogot. Abba belepusztulnék. A fiam nem nőhet fel egy árvaházban. Ő semmiről sem tehet, mért ő kapja a legnagyobb büntetést?
Ki vagyok merülve, rossz a közérzetem, egyedül érzem magam, és tettesnek. Rettegek. Most tényleg félek. Az egyetlen ember aki segíthet, az az apám, de ezt nem tudhatja meg, Nicole pedig végképp nem! Misty és Miguel semmit sem tehetnek. Minden erejükkel próbálkoznak, de az óvadékra sincs pénzünk így hármunknak sem. Meg van kötve a kezem. És ha engem börtönbüntetésre ítélnek, lemondhatok a fiamról.
- Joanna Johnson? -lépett a rács elé egy őr, mire ösztönösen felkaptam a fejem.
- Igen!
- Letették az óvadékot. Szabadon távozhat!
- Mi? Kicsoda? -léptem ki értetlenül, de semmit sem felelt.
Alá kellett írnom pár dolgot, majd miután visszakaptam a holmim, kiléptem. Nem hittem a szememnek, hogy ki áll ott.
- Liam? -kérdeztem halk hangon elképedve. Arca komor volt, szemeiből csalódottság tükröződött. - Te tetted le az óvadékot? -lépetem hozzá közelebb, mire csak bólintott, de még most sem szólt egy szót sem. - De, hogyan...
- Te azzal most ne foglalkozz. -vágott közbe érces hangon, majd egy szó nélkül kifelé indult, én pedig sebes léptekkel követtem. Megálltunk kint a kocsija előtt, majd ugyan azzal a tekintettel nézett rám. Csak most várta, hogy mondjak valamit.
- Elvették tőlem Scottot! -mondtam ki, de már csak a gondolattól is könnyes lett a szemem. Ösztönösen jött az egész, és sírva borultam Liam vállára. - Annyira félek! Mindent elbasztam! És most úgy érzem, semmit sem tudok helyre hozni! -néztem rá. - Nicole sincs már nekem, Mistyéket is ellöktem magamtól, hiába mondják, hogy nem haragszanak, ez már nem a régi, tudom nagyon jól. Rossz...vagyis borzalmas dolgokat tettem ebben a két hétben! Scottot elvették tőlem, és veled is elszúrtam mindent. Pedig... én annyira... annyira szeretlek! -vallottam be neki mindent teljes őszinteséggel. Annyira jó lett volna, ha most megcsókolt, átölel, majd miközben nyugtatgat a fülembe súgja, hogy minden rendben lesz, és ő is szeret engem. De nem így lett. Ez nem egy romantikus film. Ez az elbaszott valóság.
- Segítségre van szükséged. Épp ezért most elviszlek egy rehabilitációs központba. Sőt, kötelességem. Csak így engedtek ki.
- De, Liam... a fiam...
- Elbasztad Joanna! -vágta keményen hozzám. Nagyon fájt. - Te miattad került oda az az ártatlan kis srác. Ő semmiről sem tehet! És nézd meg mit tettél! Nézd meg mi lett belőled! Jobb így, ha? Jót szórakoztál? Remélem kiélted magad, mert most vissza kell térned a kibaszott valóságba. Szóval vagy mész a rehabra, vagy vissza a sittre! - teljesen elképedtem a szavain. Nem azért, mert felemelt hanggal beszélt velem, hanem mert nem gondoltam volna, hogy így gondolja... hogy ennyi mindent tud. De igaza volt. Teljes mértékben. Nem tehettem mást. Nyeltem egyet, majd bólintottam.
Kocsiba szálltunk, majd a házamhoz hajtottunk. Olyan rideg volt az egész, és sötét. De most nem foglalkoztam ezzel. Összepakoltam néhány holmit, majd egy táskával baktattam ki Liamhez, hogy elvigyen a Rehabra. Hosszú néma percek után kérdeztem meg tőle azt, amin már egy ideje járt az agyam.
- Mért segítettél? -kérdeztem, mire óvatosan rám emelte tekintetét, majd ismét az úttestre helyezte.
- Mert néha mindenkinek szüksége van segítségre. -zárta rövidre, és nem is óhajtott többet mondani.
- Liam, én annyira sajnálom! -kezdtem a bocsánat kérést.
- Mit?
- Mindent! -vágtam rá.
- Will mindent elmondott.
- Will? -néztem magam elé összeráncolt szemöldökkel.
- Régen haverok voltunk. Aztán pár nappal később... a báros eset után, összefutottunk. Elmondta, hogy ismeritek egymást, csak eddig azért nem tette, mert akkor lebuktatott volna, hogy a bárban dolgozol. Mesélt arról, mi van veled. Hogy nem vagy önmagad, és megint rossz arcokkal bandázol. Hogy ismét droghoz, és alkoholhoz nyúltál. Hogy mindenkinek szétteszed a lábad pénzért. -mondta grimasszal az arcán, amire lesütöttem a tekintetem. - És tudod mit éreztem? Fájdalmat. Bántott a dolog. Tudtam, hogy te már nem vagy ilyen, és mégis képes voltál visszaesni. -mondandója közben egyszer sem nézett rám, én pedig képtelen voltam a szemébe nézni. Nem tudtam erre mit felelni. - Itt vagyunk. -húzta be a kéziféket. Lassan felemeltem tekintetem, ami a hatalmas fehér épületre vándorolt. Előtte pedig kovácsolt kerítés díszelgett. A szívem a torkomban dobogott, a gyomrom kupakméretűvé vált, a tenyerem pedig izzadni kezdett.
- Liam, én félek! -néztem rá kétségbeesett tekintettel.
- Van mitől. Kemény heteknek nézel elébe. Nem lesz itt senki, aki segítsen. De muszáj végig csinálnod. Ez a hely jelenti neked az újra kezdést. És szerintem van, ami motiváljon.
- Bejössz velem? -kérdeztem félve a választól. - Kérlek szépen! -könyörögtem neki, majd kikapcsolta a biztonsági övét, és kiszállt. Kivette táskám a csomagtérből, és indultunk.
Miután elintéztünk minden papírt, és beszéltem egy két emberrel, nem volt más hátra, mint hogy bevonuljak. Szembe fordultam Liammal, és egyszerűen nem tudtam mit mondani. Így olyan szorosan öleltem magamhoz, amennyire csak bírtam. Először csak állt, majd ő is átfogott karjaival, de közel sem olyan szorosan, mint régen.
- Bocsánat. -húzódtam el, miközben lehajtott fejjel letöröltem egy könnycseppet. - Be fogsz néha jönni? -kérdeztem reménykedve, mire a fejét csóválta. Láttam, ahogyan megfeszül az állkapcsa, és kezei ökölbe szorulnak. Neki is nehéz volt ez most.
- Nem tudnék. -nyelt egyet. - Sajnálom. -azzal megfordult, majd kiviharzott. Annyira fájt. Fájt, hogy így elment, és nem jön vissza. Fájt, hogy ő kellett ide behozzon, és hogy tudta, mik történtek velem. Fájt, hogy szerelmet vallottam neki, és ő semmit sem reagált rá. Nincs mit csodálkoznom. Képzelem, mit gondolhat rólam most. Mélyet sóhajtva felvettem a földről a táskámat, majd a szobám felé indultam egy ápolóval.
Eltelt egy hét. Hét napja vagyok már itt benn. Borzalmas hely. Folyamatosan csak az agyunkat mossák. Tudom, ha most innen kimennék, soha többé nem nyúlnék droghoz Scott miatt, és amiatt, amit vele műveltem. De bírói végzésre vagyok itt. Végig kell csinálnom, már csak azért is, hogy bizonyítsak magamon kívül mindenkinek.
Miguel és Misty olykor benéznek, de nem maradhatnak sokáig. Csoda, hogy egyáltalán látogatókat fogadhatunk. Mindent elvettek tőlünk. Telefontokat, személyes-tárgyakat... Helyette viselhetjük a fehér ruhát. Kértem őket, hogy próbáljanak tenni valamit Scottért, de ők semmit sem tudnak csinálni. Sőt, még én sem. Pedig az anyja vagyok.
Egy előadás után ellógtam az ebédet, hogy kicsit teljesen egyedül legyek a szobámba, ugyanis van egy szobatársam, Kira. Nem beszél sokat. Folyton a falat kaparja, mert már elvonási tünetei vannak a drog iránt.
Csak feküdtem az ágyon, bámultam a plafont, miközben minden erőmmel azon voltam, mit tudnék kiötleni Scott számára. Mert ha én innen kijutok, nem biztos, hogy visszakapom őt. Talán Roberta, vagy...várjunk csak! Megvan!
-Johnson! -szólt be egy ápoló. - Látogató. -intett a fejével, én pedig követtem. Azt hittem Mistyiék. Hogy mekkorát tévedtem!
- Jim! -vigyorodtam el, majd karjai közé vetettem magam.
- Szavasz, Jo! -ölelt magához, majd összeborzolta a hajamat. - Mit csináltál már megint, ha? -kérdezte sóhajtva.
- Elég sok rosszat. -húztam a szám.
- Mindegy. Nem azért jöttem, hogy tőlem is fejmosást kapj.
- Abból itt van elég. -bólogattam.
- Azt gondolom. -nézett körbe.
- Nem megyünk ki az udvarra? -ajánlottam fel, mire egy bólintással jelezte az egyetértését.
- És, milyen itt? -kérdezte, miközben helyet foglaltunk egy padon.
- Kemény. Ki akarok menni innen, de nem lehet. Vagy ez, vagy a börtön. Plusz, végig akarom csinálni. -sóhajtottam, miközben lábaimmal kalimpáltam.
- Menni fog. Erős vagy te. -kacsintott.
- Csak Scott... -sóhajtottam remegő hangon. - Jim, segítségre van szükségem! -pillantottam rá teljes komolysággal.
- Hallgatlak.
- Tudod, van az a ribanc Amanda, akivel apánk megcsalta anyánkat.
- Igen.
- És... neki a barátja...történetesen az a férfi...aki...-nyeltem egyet. - Aki megerőszakolt. Ő Scott apja.
- Ezt meg honnét veszed? -ráncolta össze a szemöldökét.
- Ő az! Kérlek higgy nekem! -fogtam meg a kezét.
- Rendben. És, mit tegyek?
- Ide kell jönnie. Ő segíthet csak Scotton. Nem hagyhatom árvaházban, és félek attól, hogy idegenek fogják örökbe fogadni. Abba belepusztulnék!
- Hogy hívják a csókát? -sóhajtott, nekem pedig remény csillant meg szemeimben.
Két nap után Jim ismét bejött. Megtalálta Adamet, és azt mondta, még ma befog jönni. Fogalmam sincs, hogy vette rá, de jövök neki egyel, az már biztos!
Izgatottan ültem a szobámba, hogy mikor jönnek már be végre azzal, hogy látogatóm van. Délután négy óra után pár perccel ez meg is történt. Amikor kifelé indultam a szobából, kicsit inába szállt a bátorságom. Elvégre hogyan közölhetném ezt vele? Mennyi rá az esély, hogy elhiszi? Vagy ha mégis, segíteni fog?
- Szia, Adam! -köszöntem neki.
- Szia. Őhm... mért hívattál? -kérdezte kissé kínosan.
- Nagyon komoly dologról lenne szó. Pontosabban Scottról.
- A kis vasgyúróról? -mosolyodott el. Már megvan, kinek a mosolyát örökölte Scotti. Istenem, hogy mennyire hiányzik!
- Igen, róla. -nevettem el magam halványan. -Üljünk le. -mutattam az asztalok felé, majd egymással szemben foglaltunk helyet. - Nagyon rossz dolgokat műveltem az elmúlt két hétben. Gondolom nem kell magyaráznom, ha már egyszer egy ilyen helyen vagyunk. -motyogtam az orrom alatt. - Scottot elvették tőlem. Elvitték a gyámügyesek. -sóhajtottam szaggatva. - Nem akarom, hogy árvaházban legyen, ahogyan azt sem, hogy valaki más...valaki idegen örökbe fogadja. De te ki tudnád onnét hozni! -daráltam le határozottan.
- Én? -vágott teljesen bamba képet. - Mégis mért pont én? És hogyan?
- Aztért mert...mert... te vagy az apja! -böktem ki.
Na, ki lesz cunci, és kommentel? 😁😃