Nem, nem, nem,nem! Nem hiszem el, hogy tényleg ő az. Pedig igen! Száz százalékig biztos vagyok benne, hogy ő Scott apja. Tessék, két embert utálok a világon, és most mind a kettő itt áll előttem életnagyságban. Zsák a foltját, öregem. Félek attól, talán megtudja, ki vagyok, mivel igen csak furcsán méreget bennünket a szemével. Főleg Scottot. Ebből a kínos pillanatból Amanda telefonja mentett meg minket.
- Hupsz, bocsika! -kapta elő telefonját, majd a füléhez emelve félre vonult.
- Ismerjük mi egymást? -kérdezte mély hangján. Öcsém, mekkora egy kigyúrt állat. Nos, Scotti. Ő lenne itt "apuci" Majd két méter magas, a válla akkora, mint egy szekrény, a karjai szét tetoválva, és akármennyire is fáj kimondanom, de piszok jó képű pali. Scott kiköpött ilyen lesz. Már észrevehetőek a vonások.
- Kétlem. -próbáltam teljesen természetes maradni, majd Scottra nézett, és ismét rám.
- Biztosan? -ült le mellém, és már ettől is a hideg kirázott.
- Egészen. -feleltem nyugodt hangnemben.
- Pedig nagyon ismerős vagy. -vakargatta a tarkóját nevetve. - Tiéd ez a kis vasgyúró? -mosolygott Scottra, majd megcirógatta a pufi kis kezét, mire Scott elmosolyodott!!! A babák megérzik, ha valaki rossz ember! Scott is megérezte eddig. Akkor meg mért vigyorog rá??? Talán mert érzi, hogy van köztük valami kapocs?
- Igen. - legszívesebben kirohantam volna innen, minél messzebbre.
- Mi a neve? -kérdezte, és szinte el volt bűvölve tőle, ami meg lepett, mert ki nem néztem volna belőle, hogy kijön a kisgyerekekkel. Biztosan jól bánna vele.... Jézusom, miket képzelődök itt? Ő egy rossz ember! Azt se kéne hagynom, hogy hozzá nyúljon a fiamhoz, aki nem mellesleg azóta is vigyorog az apjára...
- Scott.
- Megfoghatom? -nagyot nyelve, remegő gyomorral bólintottam egy aprót, majd átvette, és ölébe ültette a kis szarzsákomat. Hihetetlen, mennyire el vannak egymással. Esküszöm, ahogy néztem őket, megmelengette a szívem is.
- Látom jól kijössz a gyerekekkel.
- Igen, de vele különösen. -mondta le sem véve a szemét Scottiról. - Eszembe jutott már, milyen lenne, ha nekem is lenne egy...-mesélte. -Így már közeledve a harminchoz...
- Mért, hány éves vagy?
- Huszonnyolc. -felelte, és most egy pillanatra a szemembe nézett. -Amúgy...-nyújtotta jobb kezét. - Adam vagyok. -mutatkozott be.
- Joanna. -ráztam vele kezet. Hú, mekkora tenyere van...és határozott kézfogása. Tényleg jó embernek tűnik. De akkor mért erőszakolt meg? Lehet, hogy azóta megváltozott? Hisz én is rossz voltam, de megjavultam mára.
- Csak nem ismertétek egymást? -lépett vissza Amanda is.
- Nem, pedig nekem nagyon ismerős. -mosolygott rám Adam.
- Ó, nézd szívem! Mi jövünk! -mutatott Amanda a kijelzőre, amin az ő sorszámuk villogott.
- Nagyon örültem. -adta vissza óvatosan az ölembe Scottot. - Viszlát, kisember! -simogatta meg a fejét mosolyogva, majd felállt, és Amandával kézen fogva sétáltak el.
- Szia. -motyogtam alig hallhatóan. Össze vagyok zavarodva. Afelől kétségem sincs, hogy ő Scott édesapja, ahogy afelől sem, hogy ő erőszakolt meg. Mégis el kell ismernem, hogy piszok jó képű, kedves, szép a mosolya, jó az illata, minden férfias vonás megtalálható rajta, és nagyon jól bánik Scottal, plusz Scott is kedveli őt. Ugyan akkor, ha nem történt volna meg az az éjjel, talán még most is az lennék, aki voltam. Egy drogos kis picsa, aki bárkinek szétteszi a lábát. És nem lenne most Scott sem. Talán nem békültem ki volna a húgommal sem. A múlton nem tudsz változtatni, de az az éjszaka volt nekem a sorsfordító az életemben. Csak kattogott, és kattogott az agyam. Teljesen kizártam a külvilágot, mikor a mellettem ülő, idős hölgy szólított meg.
- A maguk sorszáma jön. -biccentett apró mosollyal a kis cetlire.
- Ó, tényleg. -szedelőzködtem össze. - Köszönöm! -azzal indultam is.
A bankban érdekes módon most semmi macera nem volt. Piszok kedvesek voltak, elvégre pénzt hagytam itt. Jó sok pénzt. Minden simán ment, és hamarabb készen lettünk, mint azt gondoltuk volna.
Ezek után még gyorsan elugrottunk vásárolni. Haza érve mind a ketten megkajáltunk, aztán Scottot letéve a nappaliba, néhány játékkal, plusz egy rajzfilmmel úgy döntöttem csinálok egy nagy takarítást. Ráfér a házra is, plusz lekötöm vele magam. Mindent megcsináltam A-Z-ig.
Miután végeztem, kissé verejtékesen pattantam le a kanapéra, majd a levegőt ki fújva Scottra néztem
- Segíthettél volna. -csak bambult. - Legközelebb te mosogatsz. -mosolyogtam rá, majd felvettem a telefonom, ami éppen csörgött. - Szia, húgi. Na, milyen volt az első napod a suliban? -érdeklődtem.
- Majd elmondom, ha itt leszel!
- Mi?
- Beszéltem apával. Belement. Akár már holnap is iderepülhetnétek! -vigyorgott a hangja alapján.
- Megengedte? -döbbentem le, mert erre aztán tényleg nem számítottam.
- Igen! Hát nem nagyszerű?!
- De...De igen.
- Ahogy hallom, te nem igazán örülsz neki.
- Dehogynem! Csak kicsit meglepett, meg fáradt is vagyok. Nagy takarítást csináltam. - ecseteltem.
- Tudom, hogy feszengsz, hogy találkoznod kell vele, de úgyis velem leszel!
- Neked hét közbe suli van.
- Igen, de délután itthon vagyok! És ő is dolgozik délelőtt! Ne csináld már Joanna! Megbeszéltem vele, és már a járatokat nézegetem. Ne bassz ki velem!
- Mióta beszélsz te csúnyán?
- Amióta baszakszól! -igen, az én húgom. El is mosolyodtam.
- Hé!
- Tudom, hogy mosolyogsz! -vágta rá, mire elnevettem magam.
- Jól van. Megyünk! -bólintottam mosolyogva, mintha csak látná.
- Uram atyám! -visongott. - Alig várom! Na, intézem a jegyeket! Mindjárt visszahívlak.
- Rendben! -és letettük. - Hát úgy látszik San Diegoba megyünk. -sóhajtottam. - Meglátogatjuk Nicolet meg a nagyapádat, akit még soha nem láttál. -húztam a számat. - Lehet, ennek így is kéne maradnia. -túrtam bele a hajamba, miközben hátra hajtottam a fejem a kanapén.
Két nappal később
És igen. Itt állok a reptéren, ahová Miguelék hoztak ki az imént, de már el is mentek. Egyik kezemben a bőröndöm húzom, a másikban Scottot tartom, aki a nyakláncomat piszkálgatja. És igen. El is szakította.
- Ó. -bökött ki ennyit, miközben a kezében tartotta a már elszakadt láncomat.
- Ó, bizony. -néztem rá, mire elvigyorodott. Hogy lehet ennyire cuki? Adtam is a pufi kis arcára egy nagy cuppanós puszit, majd elvettem tőle a láncot, mert már csócsálni szerette volna.
A repülőn ülve nem kicsit izgultam, hogy mi lesz, ha találkozunk az apámmal, és mit fog reagálni Scottra. Ha csak csúnyán mer ránézni, már itt sem vagyok, arra mérget vehet. A kisfiamra néztem, aki az ölemben aludt, és arra gondoltam, hogy mennyire fontos is ő nekem. És ha kellene, itt és most akár az életemet is oda adnám, csak hogy ő jól legyen. És nem bánom, hogy megettem azt, mit tettem, mert ezzel a fiamat mentettem meg, akiért felelősséggel tartozom.
Ismét a reptéren állok, csak most nem Denverben, hanem San Diégoban. Atya világ, tényleg itt vagyok?
- Waú-waú! -mutatott egy macskára Scotti.
- Nem, kicsim, azt egy cica, nem kutya. -magyaráztam neki, miközben megigazgattam a sötét kis hajacskáját.
- Joanna! -hallottam meg egy túl ismerős hangot visongani, és már ennyiről hatalmas mosoly ült az arcomra, a szemembe pedig könnyek gyűltek. A következő pillanatban Nicole rohant le, de csak óvatosan, mert a karomban ott volt Scott is, aki Nicolet meglátva nevetgélni kezdett. - Tényleg itt vagytok! -ölelgetett szorosan, miközben puszit nyomtam a feje búbjára.
- Én is alig hiszem.
- Hát szia, nagyfiú! -vette át az ölébe Scottit, és jól szétpuszilgatta, aki csak nevetve tűrte.
- Jól nézel ki! -néztem végig rajta. A haja szépen ki volt vasalva, kis szempillaspirál, plusz egy halvány rúzs. Passzos fekete nadrág, amiben irtó csinos volt, ehhez egy szürke felső, és egy fekete bőrdzseki.
- Szagolj meg! -kérte vigyorogva.
- Az igen! Éreztem az előbb is.
- Eredeti Gucci parfüm. Majd veszünk neked is. -fogta meg a kezem, miközben ugrándozott, amit én csak mosolyogva figyeltem. - Mehetünk?
- Persze...őhm...
- Nem, ő most nincs itt. Dolgozik.
- Hogy jöttél ki?
- Hát...apának vannak sofőrjei. -vakargatta a tarkóját.
- Szóval hurcolásszák a kis picsádat? -kérdeztem vigyorogva, hogy ezért ne érezze kínosan magát.
- Olyasmi. -nevetett fel, majd a következő pillanatban már kinn álltunk egy fekete Mercedes előtt, aminek az ajtaját már egy negyvenes férfi nyitotta is.
- Üdvözlöm San Diégoban, Miss Johnson!
- Köszönöm, és...hívjon csak Joannának.
- Mr. Johnson annak nem örülne.
- De ő most nincs itt, igaz? -boxoltam bele a vállába játékosan, mire csak fapofával nézett. - Jó...akkor én most...beszállok. -habogtam, majd így is tettem, ahogy Nicole is, és csak azt vártam, mikor néz már rám. Már nyitotta a száját, de aztán inkább legyintve vállat vont, hogy hagyjuk az egészet.
A húgicámmal persze az egész utat végig pofáztuk, mert ha bár alig pár napja nem láttuk egymást, természetes, hogy "rengeteg megbeszélni valónk volt" Nos, el is akadt a szavam, amikor a "ház" elé értünk. Ház...inkább luxus villa. Le nem tudom írni, mennyire gyönyörű, és gigantikus volt. Hatalmas gyönyörű nagy udvarra, medencével, terasszal. Az emeleten ahogy látom az összes szobának erkélye is van.
- Na ne szopass már, hogy ilyen háza van az öregnek! -mondtam ki talán túl hangosan is, és láttam, ahogy a visszapillantóból a sofőr, -akinek amúgy mint kiderült Ed a neve-, elmosolyodott.
- Én is pont így reagáltam. -vigyorgott Nicole.
Ha azt hittem kívülről szép, akkor a belsejére szavakat sem találok. Mintha valami nagy celeb otthonában járnék.
- El sem hiszem, hogy itt laksz...-ámultam.
- Nézd meg a szobámat! -vonszolt a karomnál fogva fel a lépcsőn. Mégis mennyi szoba lehet itt? - Készen állsz? -állt meg az ajtaja előtt fülig érő mosollyal, mire csak biccentettem, majd kitártul előttem. A szoba hatalmas volt. Akár egy táncteremnek is megfelelt volna a mérete. A sötét parketta szépen kiemelte a fehér bútorokat, és a világos falat. Rengeteg fény jött be a hatalmas ablakoknak, és az erkély ajtónak köszönhetően, mivel itt még az is van, ahogy majdnem minden szobának, ahogyan az kívülről is láthattam. Jobb oldalon egy bazinagy, de tényleg hatalmas ágy. Az ablak alatt van egy íróasztal, amin már néhány sulis cucc pihent, plusz egy zsír új laptop. A szekrényei hatalmasak voltak, és nagy tükör volt rajtuk. A polcokon pedig már mindenféle kis csajos dolgok voltak. Egy két pici plüs, parfümök, sminkek, fényképek stb... amilyen egyszerű, annyira nagyszerű is. Tökéletesen tükrözi a húgicámat.
- Kezdek féltékeny lenni! -böktem meg a vállát, mire felnevetett.
- Olyan kár, hogy te nem lakhatsz itt. -szomorodott el.
- Hé! Nem azért jöttem, hogy nekem most itt savanyú pofákat vágj. Öt napig itt leszek. Ne félj, kihasználom. -biccentettem elszántan.
- Igazából, csak négy, mert ugye a mai nap az... -kezdte, mire gyilkos pillantást vetettem rá. - Befogtam. -motyogta lehajtott fejjel, mire vigyorogva olyan szorosan magamhoz öleltem, amennyire csak bírtam. - Megfojtasz! -sipákolta nevetve.
- Az a célom! -nevettem én is, majd hatalmas cuppanós puszit nyomtam az arcára, amit Scottnak is szoktam. Ő most az ágyon fekszik, és szokás szerint rúgkapál. - Mikor jön haza? -céloztam az "apámra"
- Nemsoká. Úgy szerintem egy órán belül itthon lesz. Nem vagy éhes?
- De, nagyon. -bólogattam. Megfogtam Scottot az ölembe, majd így hármasban lementünk a kibebaszuttúl, de komolyan kurvára de nagy konyhába.
- Mit akarsz enni? Vagy tudod mit, szolgáld ki magad. Itthon vagy.
- Tch...nem egészen. -nevettem jó ízűen, majd feltéptem a hűtőt. Az igen, szóval gazdagéknál tényleg mindig fullon a frigó. Na, akkor majd Joanna szépen kifosztja. Nem sajnáltam magamtól semmit sem, nekik -vagyis apámnak- úgyis van elég, akármikor meg tud venni, amit szeretne, én meg imádom a jó kajákat, és szeretek enni. Nicole és én igazi disznóólat csináltunk a konyhából, ami amúgy ragyogott a tisztaságtól. Szinte az egész fridzsidert kipakoltuk a konyhapultra. Jó, vagyis én. De egyszerűen bőség zavarom volt. Annyiféle étel és nasi meg minden volt benne, hogy nem tudtam választani, és akkor mért ne ehetnék az összesből, ha már úgyis itt van?
A konyhában nevetgéltünk, miközben jóízűeket ettünk, amikor belépett valaki a konyhába.
- Szervusztok, lányok! -köszönt teljesen semlegesen. Szinte semmit sem változott. Ugyan az a magas, határozott, kicsit szigorú karakter, ugyan az a kissé rekedtes hang. Az arca nem sokat öregedett, de megjelent már azért rajta néhány ránc, és a hajában is több ősz szálat vélek felfedezni.
- Szia! -köszöntünk vissza szinkronban. És igen, a rettegett kínos csend.
- Felmegyek, hátha csörög a telefonom. -állt fel Nicole a világ legbénább kifogásával.
- Én nem hallanám, hogy csörög! -utaltam arra, hogy itt ne merjen hagyni.
- Áh, mert rezgőn van. -legyintett, majd fel is szaladt az emeletre. Össze-vissza pásztáztam a szememmel, csak hogy ne kelljen ránéznem, de olykor-olykor elkaptuk egymás tekintetét.
- Jól utaztatok?
- Igen, köszönjünk. -feleltem.
- Szóval...ő lenne itt Scott? -biccentett rá, aki a nutellás kezét csócsálgattam, mivel belenyúlt, de akkor még észre sem vettem, csak mikor már kihúzta a kezét az üvegből.
- Igen. -biccentettem.
- Nem rád fog hasonlítani. -méregette. Igen, tudom. Pár napja az apjához is volt szerencsém.
- Nem baj. -motyogtam.
- Nos akkor...üdv itt. Ha bármi kell, szólj a húgodnak. -indult el a mondata közben, majd a folyosó végén, lefordult. Biztos ott az irodája. Gondolom semmit sem változott, és most még inkább csak a munkába temetkezik.
Remélem nem fogom sokat látni, míg itt vagyok, vagy legalább megpróbáljuk elkerülni egymást.
Igen, tudom...sokat is kellett várni, meg történések sem nagyon voltak, de már untam ezt a fejezetet írni, és minden második nap hozzá tenni egy kicsit, szóval ilyen lett... A következő részben ígérem nektek, hogy lesz izgalom elég, és onnantól mondom én azt, hogy fasza lesz történet. Akár csak a The High Road című sztorimban ott is ígértem, és lett is nagy boom, amivel mindenkit sikerült szerintem sokkolnom. Na, ennek is lesz egy olyasmi. Nem annyira brutál, de remélem majd olvasni fogjátok, és nem okozok csalódást. Pusszancs, Ravel!