- Ki volt az? -kérdezte Misty csokis szájjal. Pont úgy eszik, mint Scott.
- Az étterem...-motyogtam. - Tűz ütött ki...az egész porrá éget.
- Micsoda? -kerekedett el Misty szeme.
- A főnökasszony azt mondta holnap menjünk át hozzá, hogy oda tudja adni az utolsó fizetésünket, ami igaz csak pár nap, de...-túrtam a hajamba feszülten.
- Most akkor munkanélküli vagyok? -nézett maga elé hatalmas barna szemeivel a barátnőm, mire csak csendeben bólintottam. Nagyon jól jött nekünk ez a munka, jó volt a jatt is. A táncos fizetés sem rossz, de így kevés lesz. Túl kevés.
- Munkát kell keresnünk. -mondtam.
- Segítek. -állt fel Nicole, majd az emeletről lehozta a laptopot. Mind leültünk elé, keresgéltünk, telefonáltunk, de semmi. Vagy betelt, vagy nem is egészen az a munka, amit ígérnek.
- Miből fogom fizetni a rezsimet? -pánikolt Misty.
- Ne csüggedjetek, találunk valamit! -biztatott Miguel. - Két nap múlva úgyis jön a friss újság. Majd kérdezősködünk, nézelődünk a neten is...
- Igaz. -sóhajtottam.
- Hátha a főnökasszony is tud valamit. Sok embert ismer.
- Holnap meg is kérdezzük. -jelentettem ki.
Egy hónappal később
A helyzet pocsék. Nem találtam semmilyen munkát, max alkalmit. Mistynek sikerült egyet találnia, de nem merte miattam elvállalni. Mondtam neki, hogy ne is gondolkozzon. Mi most valahogy kihúzzuk a táncos, meg apu pénzéből, aki már valamiért egy ideje kevesebbet küld, vagy mindig más összeget. A sóher seggfej. Vagy olyat is csinált mostanság, hogy "kifelejt" egy hónapot, és a másikban tesz hozzá egy kicsit, de még úgy se jönne ki a két havi összeg, szóval ő jól jár. Misty egyébként egy fodrászatnál talált magának kisegítő munkát ideiglenesen. Közben ő is, és én is állás után vadászunk, de nehezebb, mint hinnénk. Nagyon jó volt ez a pincérkedés. Szerettük csinálni, és a pénz is jó volt. Nicolenak pedig már nem tudok megadni annyi mindent. Rengeteg pénz elmegy Scott szükségletes dolgaira. Nicolnak jövőhéten be kell fizetni az osztály, plusz a kirándulási pénzt, ahová tudom, hogy nagyon el szeretne elmenni, de így nagyon nehéz. A múlt héten hívott is az osztályfőnök a pénz miatt. Nagyon meg vagyunk szorulva. Rengeteget gondolkoztam, és találtam egy megoldást. Az apánkkal már beszéltem, és bele ment, de csak ha én nem megyek, egyedül Nicole. Őt szívesen látja a házában, minket Scottal már nem, de ez a legkisebb bajom jelenleg.
A konyhában ültem, kattogott az agyam, hogy is mondjam el neki, majd egy nagy sóhaj kiséretében lehívtam a húgomat.
- Mi az? -kocogott le a lépcsőn.
- Ülj le.
- Nem tetszik ez nekem. -hunyorított, majd leült a szemközti székhez a konyha asztalhoz, én pedig megfogtam a kezét.
- Nézd... mostanában nehéz egy kicsit a pénzzel...-kezdtem sóhajtva.
- Igen tudom, de figyelj csak. -tett le az asztalra egy lapot. - Utána néztem, és én is vállalhatnék egy kis munkát suli után. Igaz, fekete, de a pénz jól jönne. Takarítás, és...
- Nem. -vágtam közbe, mire csalódottan pillantott rám. - Neked az iskolára kell koncentrálnod.
- Az is meglenne közben.
- Nem, nem lenne. -mosolyodtam el keserűen.
- Joanna, mi a baj?
- Beszéltem apuval...
- Nem! Nem, nem, nem! -állt fel azonnal, és kezeit is elkapta az enyémtől. - Soha!
- Nem tudunk mit csinálni. Már megvan a sulid is. És ez San Diégo! -biztattam.
- Nem érdekel, nem megyek! -fonta össze karjait.
- Nicole, nem akarok vitát. Nincs más megoldásunk jelenleg. Ez csak át meneti. Meg kell értened. -léptem oda hozzá.
- Nem akarok elmenni. -nézett fel rám könnyes szemekkel. Azt hittem a szívem megszakad érte, de nem mutathatom ki.
- Figyelj. -simítottam hátra haját. - Nagyon szeretlek. Én sem akarom azt tenni, de okos lány vagy. Meg kell értened, hogy miattad teszem. Azt akarom, hogy mindened meg legyen. Hogy el tudj menni az osztálykirándulásra, vagy ha megláttál egy pólót, akkor ne keljen várnod a következő fizetésig, míg meg tudom neked venni, de már nincs belőle méret. Ez csak átmeneti. Nem tudom meddig. De igyekszem egy jó munkát találni, de míg nincs...-vontam meg a vállam, és hangom is elcsuklott. - Beszéltem apuval is. Szívesen lát.
- Gyertek ti is! -könyörgött.
- Édesem, ez nem így megy. Tudod, hogy én nem mehetek.
- Ez így nem fair. -motyogta. Nem szóltam semmit, csak ismét vállat vontam.
- Nem azért küldelek el, mert teher vagy nekem. Hanem mert azt akarom, hogy mindened meg legyen, de most még annyit sem tudok adni, mint előtte.
- De nekem nem kell...
- Az iskola is hívogat, hogy mikor fizetem már be az összeget, amik kellenek. -szakítottam félbe.
- Ó. -mondta alig hallhatóan. Tekintetével a földet pásztázta, amire lehullott egy könnycseppje.
- Na. -öleltem magamhoz, amire még jobban belekezdett a sírásba.
- Sajnálom. -még ő kér TŐLEM bocsánatot?? Nem, ezt már én se bírtam. Együtt zokogtunk perceken át.
- Minden rendben lesz. Megígérem. Nem tart sokáig! Vagy ki tudja, talán még meg is fogod ott szeretni. Sokkal több lehetőséged lesz. Ezt te döntöd el. Mikor már egyenesbe jöttem, eldöntöd, hogy maradsz e. Nem erőltetek semmit, de ezt muszáj meglépnünk.
- Tudom. -szipogta. - Mikor kell mennem?
- Három nap múlva.
- Ejha. -sóhajtott szaggatottan.
- Felhívom a sulit, a héten már nem kell bejárnod. -mondtam, mire csak bólogatott.
Ezt a három napot sülve-főve együtt töltöttük. Nehéz, nagyon nehéz elválni a húgomtól, akit imádok, de az élet ilyet. Kegyetlen kis faszakalap. De neki ott jobb lesz. Gondolkodtam azon, hogy így legalább több motivációm lesz, hogy munkát találjak, de ha jobban belegondolok akkor szeretném, hogy San Diégoban éljen. Apánk kő gazdag. Mindent megkaphat, amit csak szeretne. Profi iskolákba járhatna, jobb körülmények között. Olyan élete lenne, mint egy igai tizenöt éves lánynak. Én csak hátráltatom. Így akkor megy el valahova, amikor csak akar, és nem kell lemondania egy programot, mert vigyáznia kell Scottra. Ezt persze nem mondtam el neki. Jobban fáj, mint neki, de akit szeretsz azt el kell engedne. Neki egy rendes iskolában a helye, ahonnan majd egy egyetemre megy. Megtanulja az általa választott szakmát, majd megismer egy kedves srácot is, aki hozzávaló. Apám megtanulta a leckét, nem fogja hagyni, hogy Nicollal is az történjen, ami velem.
- Kész vagy? -kiabáltam fel neki az emeletre.
- Igen! -szaladt le.
- Minden meg van?
- Ühüm. -bólintott.
- Jegyed?
- Tárcámba, az irataim mellett. -felelte.
- Oké, Scottit átvittem Robertához, kulcsom, telefonom, táskám megvan... Hát...mehetünk. -vontam meg a vállam halvány mosolyt erőltetve.
Szótlanul a kocsiba szálltunk miután a táskákat a csomagtartóba tettük. Az úton nem igazán szóltunk egymáshoz. Haragról szó sincs, csak most egyikőnk sem volt valami beszédes kedvében.
A reptérhez érkezve leparkoltam, majd a bőröndöt kivéve indultunk is be. Megnéztük a nagy kijelzőn a járatot, és észre vettem, hogy:
- Már csekkolnak. -biccentettem oda.
- Igen. -bólintott nagy sóhajjal.
- Minden nap beszélni fogunk, ígérem. -öleltem magamhoz jó szorosan. Fogaimat összeszorítottam, hogy ne buggyanjanak ki a könnycseppjeim, és amennyire, de sikerült is. Viszont szegény Nicolenak már kevésbé. - Nem sokára találkozunk. -mosolyogtam biztatóan.
- Igen. -törölte le könnyét. - Basszus. -nevette el magát, mire én is.
- Nagyon szeretlek!
- Én is szeretlek! -ölelt át ismét, és pár pillanatig csak így álltunk szótlanul, közben figyeltem, ahogy két egykorú lány örömükben ölelgetik egymást, mert végre találkozhatnak.
- Na, nyomás. Le ne késd nekem a géped. -mosolyogtam, álcázva a szomorúságomat.
- Rendben. -pillantott a kijelzőre.
- Hívj, ha leszálltál, és akkor is, ha már apunál vagy.
- Hívlak. -mosolygott. - Szia!
- Szia! -még egy rövid ölelés, aztán már csak figyeltem, ahogy a cuccait felvéve elindul, és minden lépésével egyre messzebb kerül tőlem. Átadta a jegyét, majd a sorba állt. Párszor még visszapillantott, de aztán már eltűnt a tömegben. Úgy gondoltam, jobb, ha elmegyek innen, mert a sírás nagyon fojtogat.
Mikor kiértem az épületből, már nem bírtam tovább. Leültem a lépcsőre, tenyerembe temettem az arcom, és csak zokogtam. Nem tudom mennyi idő telt el, mikor meghallottam, hogy valaki Jonának szólít. Csak is egy ember szólít így. Ezt nem hiszem el...