Herkules munkái

Agatha

Christie

HERKULES MUNKÁI

Európa Könyvkiadó Budapest, 2006

Agatha Christie: The Labours of Hercules

The Labours of Hercules © 1947

Agatha Christie Limited, a Chorion company.

All rights reserved.

Translation entitled „Herkules munkái” © 2006

Agatha Christie Limited, a Chorion company.

All rights reserved

Hungarian translation © Tábori Zoltán, 2006

HCJ ISSN 0865-980X

Szeretettel ajánlom ezt a könyvet

Edmund Corknak,

akinek Hercule Poirot érdekében végzett munkájáért

mélységes hálával tartozom

Előszó

Hercule Poirot lakását csupa krómtól csillogó, modern bútor uralta. Még a süppedő fotelek is meg nem alkuvást sugalltak szögletes körvonalaikkal.

Az egyik ilyen fotelban, annak is pedánsan a közepén foglalt helyet Hercule Poirot. A vele szembeni fotelban Dr. Burton ült, az oxfordi egyetem All Souls kollégiumának oszlopos tagja, és nagy élvezettel szürcsölgetett egy pohárkával Poirot Château Mouton Rothschildjából. dr. Burtonból teljesen hiányzott a pedánsság. Kövérkés, ápolatlan férfiú volt, ősz haja boglyája alól pirospozsgás, jóságos ábrázat kandikált elő. Szokása szerint mély, reszelős hangon kuncogott, és lehamuzott maga körül mindent. Poirot hiába bástyázta körül hamutálcákkal.

– Árulja el – faggatta dr. Burton –, miért pont Hercule?

– Úgy érti, miért ez a keresztnevem?

– Még hogy keresztnév! – fitymálkodott dr. Burton. – Egyértelműen pogány név. De nem ez az érdekes, hanem a miért. Arra lennék kíváncsi. Atyai vonzalom? Anyai szeszély? Családi hagyomány? Ha jól emlékszem, megengedve, hogy a memóriám már nem a régi, önnek volt egy Achille nevű testvére, ugyebár?

Poirot gondolatban átfutotta Achille Poirot pályafutásának főbb állomásait. Ezek a dolgok valóban mind megestek volna?

– Csak egy rövid ideig – felelte.

Dr. Burton tapintatosan átsiklott az Achille Poirot-téma fölött.

– Az embereknek körültekintőbben kellene nevet adniuk a gyermekeiknek – morfondírozott. – Nem kell messzire menni, ott vannak a saját keresztlányaim. Az egyiküket Blanche-nak hívják, de ahelyett, hogy szőke lenne, olyan fekete, akár egy cigánylány! Flóra meg, mondhatom, szép kis virágszál! Sokkal inkább bogáncs. És Diana… – Az öreg klasszika-filológus megborzongott. – Még csak tizenöt éves, de már nyom legalább háromnegyed mázsát! Nekem mondogathatják, hogy ez csak gyerekkori dundiság, ki fogja nőni, én nem úgy látom. Diana! Eredetileg Helennek akarták keresztelni, de itt már a sarkamra álltam. Látni kell hozzá az apát meg az anyát! És a nagymamáról se feledkezzünk meg! Minden igyekezetemet latba vetettem, hogy rábírjam őket a Marthára, a Dorothyra vagy valami hasonlóra, de hiába, csak az időmet pocsékoltam. A szülők, az egy sajátságos népség…

Finoman kuncogni kezdett. Apró, kövérkés arca ráncokba gyűrődött. Poirot kérdőn meredt rá.

– Elképzeltem egy beszélgetést az ön édesanyja és a néhai Mrs. Holmes között, ahogy varrogatnak meg kötögetnek, és közben mutogatják egymásnak: ez a kis Achille-nek készül, ez Hercule-nak, ez Sherlocknak, ez Mycroftnak…

Poirot nem osztozott barátja jókedvében.

– Ha jól értem, ön arra céloz, hogy én a fizikai valóm nem kimondottan herkulesi?

Dr. Burton tekintete végigsiklott Hercule Poirot alakján, fekete lakkcipőjén, csíkos nadrágján, kifogástalan sötét zakóján és hetyke csokor-nyakkendőjén, aztán megállapodott tojásforma lején és a felső ajkán pompázó hatalmas bajuszán.

– Őszintén szólva, Poirot: nem! – kiáltotta, majd hozzátette: – Úgy sejtem, önnek nemigen jutott ideje, hogy elmélyedjen a klasszikusokban.

– Való igaz.

– Kár, kár. Ön sokat veszített. Ha rajtam múlna, mindenki számára kötelezővé tenném a klasszikus olvasmányokat.

Poirot vállat rántott.

– Eh bien, nagyon jól elboldogulok nélkülük is.

– Elboldogul! Elboldogul! Ez nem boldogulás kérdése. Ez teljesen rossz megközelítés. A klasszikusok nem valami lajtorja, amellyel olyasféle gyors sikerek érhetők el, mint egy újmódi gyorstalpaló tanfolyammal. Nem a munkával eltöltött idő a lényeg, hanem a szabad idő. Ebbe a csapdába mindannyian beleesünk. Vegyük az ön példáját: elboldogul az életben, de majd ki akar szállni a dolgokból, kényelmesebb tempóra váltani: mit fog csinálni akkor a szabad idejével?

Poirot máris készen állt a válasszal:

– Töktermesztéssel fogok foglalkozni. Nem viccelek.

Dr. Burton meghökkent.

– Töktermesztéssel? Jól hallottam? Csak nem azokra a nagy, felpuffadt, vízízű zöldségekre gondol?

– Ó! – fogta el a lelkesedés Poirot-t. – De hát épp ez a lényeg! Nem kell, hogy vízízűek legyenek!

– Ja, tudom: meghinti sajttal meg apróra vágott hagymával, aztán nyakon önti besamel-mártással.

– Nem, nem, ön téved. Nézetem szerint magának a töknek a tényleges ízén is lehet javítani. Adni kell neki – hunyorított Poirot – egy kis bukét…

– Jóságos ég! Ember, a tök nem valamiféle bordói! – A buké szó dr. Burtonnak eszébe juttatta a borospoharat a keze ügyében. Belekortyolt, ízlelgette. – Ez például egy remek bor. Kitűnő. Bizony. – Elismerőleg bólogatott. – De ez a tökdolog… ugye, nem gondolja komolyan? Csak nem fog valóban – elborzadva nyomta meg a szót, kezét részvétteljesen gömbölyded pocakjára szorítva – görnyedezni, vasvillával trágyát hányni ezek az izék alá, öntözni őket vizes vattával, végigcsinálni az összes ilyet?!

– Úgy látom, ön igencsak tájékozott a töktermesztést illetően – jegyezte meg Poirot.

– Vidéken időzve láttam, mit művelnek velük a kertészek. De vicc nélkül, Poirot, micsoda hobbi ez? Mérje össze azzal – dr. Burton hangja egészen ellágyult –, amikor az ember fotelt húz a pattogó tűzifahasábok elé egy padlótól plafonig könyvekkel teli hosszúkás szobában; jut eszembe: feltétlenül hosszúkás szoba legyen, ne négyzetes. Könyv mindenütt. A kezében pohárportói… és egy felütött könyv. És az idő visszafelé hömpölyög, amikor ilyeneket olvas…

Azzal zengő hangon szavalni kezdett:

És rögtön fordította is:

Ésszel kormányozza a gyors bárkát is a borszín tengeri áron a kormányos, ha szelek dühe tombol[1]

– A fordítás persze soha nem adhatja vissza igazán hűen az eredeti hangzást – tette hozzá.

A pillanat hevében el is feledkezett Poirot-ról. Poirot csak nézte és nézte, és hirtelen elfogta a kétely, belenyilallt a fájdalom. Hátha ezen a téren tényleg elmulasztott valamit! Egyfajta szellemi teljességet! Szomorúság lett úrrá rajta. Igen, el kellett volna mélyednie a klasszikusokban… Még hajdanán… Most már, sajnos, késő…

Dr. Burton zökkentette ki önsajnálatából.

– Komolyan mondja, hogy a visszavonuláson töri a fejét?

– Igen.

– Nem lesz abból semmi! – kuncogott a klasszika-filológus.

– De én biztosíthatom…

– Képtelen lesz rá, barátom! Maga túlságosan odavan a munkájáért.

– De nem, tényleg, már mindent elrendeztem. Még néhány eset, válogatott esetek, ugye, nem akármi, ami csak adódik, hanem csakis olyan fejtörők, amelyek felkeltik személyes érdeklődésemet.

Dr. Burton vigyorgott.

– Ez így szokott lenni. Csak egypár eset, csak még egy eset és így tovább. A díva búcsúfellépése az Operában semmi sem lesz magához képest, Poirot!

Tovább kuncogott, majd komótosan, mint valami nyájas ősz manó, feltápászkodott.

– Ön nem herkulesi munkákkal küzd, hanem szerelemből robotol – mondta. – Majd meglátja, hogy nekem van igazam. Lefogadom, hogy maga egy év múlva is ugyanitt fog ülni, és a tökültetvény – a szót kimondva megborzongott – puszta délibáb marad.

Dr. Burton elbúcsúzott vendéglátójától, és magára hagyta a szabályos négyzet alaprajzú szobában.

Eltávozta e lapokról annyira végleges, hogy a továbbiakban nem is érdemes foglalkoznunk vele. Számunkra csupán a gondolat a fontos, amit hátrahagyott.

Mert miután elment, Hercule Poirot alvajáróként, lassított mozdulatokkal ereszkedett vissza a fotelba, és közben azt mormolta:

– Herkulesi munkák… Mais oui, c'est une idée, de milyen jó gondolat…

Másnap Hercule Poirot egy borjúbőr kötésű hatalmas könyvbe és néhány kevésbé vaskos kötetbe temetkezett, továbbá időnként nyugtalan pillantásokat vetett különböző gépírásos papírszeletkékre.

Titkárnőjét, Miss Lemont utasította, hogy adatgyűjtést végezzen Herkules-témájában, és tegye az asztalára. Miss Lemon közönyösen (nemaz a fajta, aki a miérteken töprengene), ám abszolút hatékonysággal teljesítette a rábízottfeladatot.

Hercule Poirot fejest ugrott a klasszikus Ismeretek, különös tekintettel „Herkules = az ókorban világszerte tisztelt hős, aki halála után isteni rangra emelkedett, és isteneknek kijáró tiszteletben részesült” témakörének ádáz tengerébe.

Bár a jó kezdéshez immár minden adva volt, cseppet sem bizonyult könnyűnek átevickélni azon a roppant tengeren. Poirot két órán keresztül szorgalmasan olvasott, jegyzetelt, homlokot ráncolt, papírszeletkéivel és egyéb forrásaival egyezkedett. Végül hátradőlt székében, és a fejét csóválta. Előző esti rosszkedve elpárolgott. Micsoda népség!

Vegyük ezt a Herkulest, ezt a hőst! Szép kis hős, mondhatom! Csak egy bűnözői hajlammal megáldott, korlátolt értelmi képességű izomkolosszus! Poirot-t egy Adolfé Durand nevű mészárosra emlékeztette, akit 1895-ben állítottak bíróság elé Lyonban: egy bivalyerős férfi, aki megölt több gyermeket. A védelem epilepsziára hivatkozott – amelyben a vádlott kétségkívül szenvedett –, mire föl napokig arról folyt a vita, hogy betegség súlyos fajtájúnak, grand mal-nak vagy enyhének, petit mal-nak tekintendő-e. Ez az ókori Herkules valószínűleg grand mal-ban szenvedett. Nem, rázta meg a fejét Poirot, még ha ez volt is a görög-római hősideál, mai mércével nézve biztos nem állná meg a helyét. Poirot módfelett furcsállta ezt az egész klasszikus világrendet. Ezek az istenek és istennők! Hát annyi álnevük volt, akár egy modern bűnözőnek! Mi több, határozottan bűnöző típusnak látszanak. Italozás, kicsapongó életmód, vérfertőzés, nemi erőszak, garázdaság, emberölés, cselszövés – ha ügyeiket egy juge d'instruction, vizsgálóbíró megkapná, azt se tudná, hol áll a feje. A tisztes családi életnek nyoma sincs. Se rend, se rendszer. Még a bűncselekményeikben is: se rend, se rendszer!

– Szép kis Herkules! – tápászkodott fel kiábrándultan Hercule Poirot.

Elégedetten pillantott körül. Sarkított, szögletes szoba, tele modern, szögletes bútorokkal, még az elegáns, modern szobor is két egymásra helyezett, rézdrót térformával megkoronázott kockát ábrázolt. És ennek a csillogó és rendezett szobának a legközepén ott áll ő maga. Belenézett a tükörbe. Íme, itt van hát a modern Herkules: egészen más, mint az a bunkósbotot lóbáló, izmoktól dagadó meztelen alak a gusztustalan képeken. Kis, zömök figura, kifogástalan polgári viseletben, bajusszal – ilyen bajuszról Herkules még csak nem is álmodott! Egy bajusz, amely egyszerre pompázatos és csavaros.

Ám mégiscsak volt emez Hercule Poirot és ama klasszikus művek Herkulese közt egy bizonyos találkozási pont. Mindketten vitathatatlanul élen jártak a világukat sújtó ilyen vagy olyan dögvészek felszámolásában… Mindkettőjükről elmondható, hogy a nagybetűs Társadalom jótevői voltak…

Hogy is mondta dr. Burton tegnap, mielőtt elment? „Ön nem herkulesi munkákkal küzd…”

Ó, de még mennyire hogy téved, a vén salabakter! Illő, hogy megint legyenek herkulesi munkák: egy modern Herkules munkái. Zseniális és pompás ötlet! Végső nyugalomba vonulása előtt elvállal tizenkét ügyet: nem többet, nem kevesebbet. És az a tizenkét ügy úgy lesz kiválasztva, hogy valami módon kapcsolódjanak az ókori Herkules tizenkét munkájához. Igen, ez nemcsak pompás foglalatosság lesz, hanem már-már művészet, szellemi erőfeszítés.

Poirot felemelte az Ókori nagylexikon-t, és újra belevetette magát a klasszikus irodalomba. Nem kívánta túlságosan utánozni előképét. Nem lesznek nők, semmiféle Nessus-ing… Csak munkák és munkák.

Az első munka ezek szerint a nemeai oroszlán kell hogy legyen.

– A nemeai oroszlán – ismételgette, ízlelgetve a nyelve hegyén.

Természetesen nem várt egy olyan ügyet, amelyben valódi, hús-vér oroszlán szerepelne. Az túlságosan nagy véletlen lenne, ha maga az Állatkert igazgatója keresné meg azzal, hogy találjon megoldást egy igazi oroszlánnal kapcsolatos problémára.

Nem, itt csakis valami szimbolizmus jöhet szóba. Az első ügy egy közismert hírességről szóljon, a dolognak szenzációsnak és rendkívüli fontosságúnak kell lennie! Valami főbűnözővel legyen kapcsolatban, esetleg olyasvalakivel, aki oroszlán az emberek szemében. Valaki közismert íróval, politikussal, festővel… vagy akár a királyi családból valakivel!

A királyi család, ez különösen imponált neki…

Nem kell elsietnie. Várhat, és ki is fogja várni, hogy az önként magára vállalt munkák sorában valami kiemelkedő fontosságú ügy legyen az első.

[1] Homérosz: Iliász, XXIII. 316-317. Devecseri Gábor fordítása.

I

A NEMEAI OROSZLÁN

1

– Van valami érdekes ma reggel, Miss Lemon? – kérdezte irodájába lépve másnap reggel.

Megbízott Miss Lemonban. Miss Lemon az a fajta nő volt, aki híján van a képzelőerőnek, de helyén vannak az ösztönei. Ha valamit megfontolásra érdemesnek tartott, az rendszerint megfontolásra érdemes is volt. Miss Lemont az Isten is titkárnőnek teremtette.

– Nem túl sok, Monsieur Poirot. Mindössze egy levél, ami szerintem érdekelheti önt. Odatettem a kupac tetejére.

– És mi az? – Felvillanyozódva indult az íróasztala felé.

– Egy férfitól jött, aki azt óhajtja, hogy járjon utána a felesége eltűnt kínai pincsijének.

Poirot félúton megtorpant. Mélységesen megrovó pillantást lőtt titkárnője felé. Miss Lemon fel se fogta. Gépelni kezdett. Egy gyorstüzelő gépágyú tűzsebességével és találati pontosságával gépelt.

Poirot romokban volt. Csalódás és düh fogta el. Miss Lemon, a megbízhatóság mintaképe cserbenhagyta! Egy kínai pincsi. Egy kínai pincsi! Amikor pont az éjjel micsoda álma volt! Épp a Buckingham-palotából távozott egy személyes köszönetnyilvánítás után, amikor az inasa behozta a reggeli kakaót!

Szavak tolultak ajkára: epés, keresetlen szavak. Nem mondta ki őket, mert Miss Lemon olyan gyorsan és hatékonyan csépelte az írógépet, hogy úgyse hallotta volna.

Poirot megvető mordulással elvette a legfelső levelet az asztala szélén púposodó kisebb kupacból.

Igen, pontosan az volt, amiről Miss Lemon beszámolt. A levél a Cityből jött, és egy kurta, tényekre szorítkozó, hivatalos felkérést tartalmazott. A tárgy: egy kínai pincsi elrablása. Gazdag nők dülledt szemű, agyonbabusgatott ölébe. Hercule Poirot ajka lebiggyedt a levél olvasása közben.

Semmi szokványostól eltérő. Semmi rendkívüli vagy… De igen, igen, mégiscsak van itt egy aprócska részlet! Miss Lemonnak igaza volt. Egy aprócska részletben tényleg volt valami szokványostól elütő.

Hercule Poirot leült. Lassan és figyelmesen átolvasta a levelet. Nem ilyen ügyre vágyott, nem ilyen ügyet képzelt magának. Jelentősnek semmiképp sem lehetett nevezni; jelentéktelenebb nem is lehetett volna. Nem volt – és ez merült fel vele szemben döntő kifogásként – igazi herkulesi munka.

De sajnos felkeltette az érdeklődését…

Bizony, felcsigázta az érdeklődését…

Felemelte hangját, hogy utasítása az írógép-robajon át Miss Lemon füléig jusson:

– Hívja fel ezt a Sir Joseph Hoggint, és beszéljen meg vele találkozót az irodájában egy számára tetszőleges időpontra.

Ahogy lenni szokott, Miss Lemonnak igaza volt.

– Én egy közönséges ember vagyok, Monsieur Poirot – mondta Sir Joseph Hoggin.

Hercule Poirot tétova mozdulatot tett a jobbjával. Lehetett úgy is venni (ha valaki úgy akarta), mintha nagyrabecsülését fejezné ki vele Sir Joseph pályafutásának megkérdőjelezhetetlen eredményei előtt, valamint elismerését e nagyfokú szerénység hallatán. A gesztus ugyanakkor kifejezhette a kijelentés fölötti finom rosszallását is. Mindenesetre nem adott fogódzót ahhoz, ami Hercule Poirot agyában épp megfogant, nevezetesen hogy Sir Joseph bizonyosan egy egészen (a szó köznyelvibb értelmében) közönséges ember. Hercule Poirot tekintete bírálólag állapodott meg az öblös tokán, az apró malacszemeken, a krumpliorron és a keskeny, összeszorított ajkakon. Az összhatás Poirot-t emlékeztette valakire vagy valamire, de hogy kire vagy mire, azt abban a pillanatban nem tudta felidézni. Egy emlékkép ködlött fel benne. Valamikor régen… Belgiumban… a dolognak feltétlenül köze volt a szappanhoz…

– Távol áll tőlem minden nagyzolás – folytatta Sir Joseph. – Ami a szívemen, az a számon. A legtöbb ember, Monsieur Poirot, hagyná a csudába ezt a dolgot. Elkönyvelné, mint egy rossz befektetést, és elfelejtené. De ez nem vallana Joseph Hogginra. Gazdag ember vagyok, és ahogy mondani szokás, számomra kétszáz font se nem oszt, se nem szoroz…

– Elismerésem – vetette közbe fürgén Poirot.

– Hogy?

Sir Joseph egy pillanatra elhallgatott. Apró malacszemei még jobban összeszűkültek.

– Ez nem azt jelenti, hogy szokásom lenne az ablakon szórni a pénzt – csattant fel. – Amit meg akarok kapni, azért kész vagyok fizetni. De csak a piaci árat, nem többet.

– Tisztában van vele, hogy a díjazásom átlagon felüli? – kérdezte Hercule Poirot.

– Igen, igen. – Sir Joseph ravaszkásan méregette. – De ez egy egészen kis ügy.

Hercule Poirot vállat vont.

– Én nem alkudozom. Profi vagyok, és egy profi munkáját meg kell fizetni.

– Tudom, hogy önnek csalhatatlan a szimata az ilyesmikben – vallotta be Sir Joseph. – Puhatolóztam, és mindenki azt mondta, hogy pillanatnyilag ön a legjobb a szakmában. Kerül, amibe kerül, a végére akarok járni ennek a dolognak. Ezért kérettem önt ide.

– Szerencséje volt – mondta Hercule Poirot.

– Hogy? – rökönyödött meg Sir Joseph megint.

– Hihetetlen szerencséje – erősítette meg Hercule Poirot. – Szerénység nélkül állíthatom, hogy pályafutásom csúcsán vagyok. Hamarosan nyugalomba kívánok vonulni: vidékre költözni, alkalomadtán utazgatni, világot látni, valamint, lehetőség szerint, kertet művelni, különös tekintettel a tökfélék nemesítésére. A tökfélék csodálatos zöldségek, csak az ízük hagy maguk után némi kívánnivalót. De ez most lényegtelen. Csupán arra akartam kilyukadni, hogy visszavonulásom előtt magamra vállaltam egy bizonyos feladatot. Úgy döntöttem, elfogadok tizenkét ügyet: se többet, se kevesebbet. Tizenkét önként vállalt, ha szabad így kifejeznem, „herkulesi munkát”. Az ön ügye, Sir Joseph, az első a tizenkettőből. Ami megragadott benne – sóhajtott fel –, az feltűnő jelentéktelensége.

– Jelentősége? – kérdezte Sir Joseph.

– Jelentéktelenséget mondtam. A legkülönbözőbb ügyekhez kérték már a segítségemet, gyilkosságok, rejtélyes halálesetek, rablások, gyémántlopások kibogozásához. Ez az első eset, hogy tehetségemet arra kívánják igénybe venni, hogy egy kínai pincsi eltulajdonításának az esetét vizsgáljam ki.

– Na de ilyet! – mordult fel Sir Joseph. – Meg mertem volna esküdni, hogy önnél egymás kezébe adják a kilincset az ölebeikért aggódó nők.

– Ez így is van. De ez az első eset, hogy a férj keresett meg egy ilyen üggyel.

Sir Joseph apró szemeivel elismerően hunyorított.

– Most már látom, miért önt ajánlották nekem – mondta. – Maga egy csavaros észjárású fickó, Mr. Poirot.

– Akkor most talán beavathatna az ügy részleteibe – duruzsolta Poirot. – Tehát eltűnt a kutya. Mikor is?

– Pontosan egy hete.

– És ha jól sejtem, a kedves felesége mostanra teljesen kétségbe van esve.

Sir Joseph rábámult.

– Látom, nem érti – mondta. – A kutya visszakerült.

– Visszakerült? Akkor hadd kérdezzem meg: mi dolgom nekem ebben az ügyben?

Sir Joseph vörös lett, mint a rák.

– Hát vigyen el az ördög, ha hagyom, hogy rászedjenek! Na szóval, Mr. Poirot, hadd mondom el az egészet. A kutyát egy hete lopták el. A Kensington parkban csórták el, ahová a feleségem társalkodónője vitte sétáltatni. Másnap a feleségemtől levélben kétszáz fontot követeltek. Most szóljon hozzá: kétszáz fontot! Egy átkozott kis csaholó vakarcsért, ami folyton ott lábatlankodik az ember körül, mozdulni se lehet tőle!

– Ön természetesen nem hagyta, hogy egy ekkora összeget kifizessenek – dörmögte Poirot.

– Naná, hogy nem! Vagy legalábbis nem hagytam volna, ha tudok a dologról. Milly, a feleségem ezzel tökéletesen tisztában volt. Nekem az egészről egy szót se szólt. Csak elküldte a pénzt a követelésnek megfelelően egyfontos bankjegyekben a megadott címre.

– És a kutyát visszajuttatták?

– Igen. Aznap este szólt a csengő, és a kis vakarcs ott ült a küszöbön. És sehol egy teremtett lélek.

– Világos. Folytassa.

– Erre persze Milly bevallotta, mit csinált, és én egy kicsit kijöttem a sodromból. Aztán kis idő múlva lecsillapodtam. Végtére is, ami történt, megtörtént: az ember nem várhatja el, hogy egy nő az eszét is használja. Szavamra, hagytam volna az egészet a csudába, ha nem találkozom az öreg Samuelsonnal a klubban.

– Igen?

– A pokolba is, ez a dolog tiszta szélhámosság! Pontosan ugyanez történt vele is. Az ő feleségéről háromszáz fontot gomboltak le! Na, ez már egy kicsit sok volt. Úgy döntöttem, ennek véget kell vetni. Ezért fordultam önhöz.

– Azt azért biztos tudja, Sir Joseph, hogy helyesebb lenne, és persze összehasonlíthatatlanul olcsóbb is, ha inkább a rendőrséghez fordulna.

Sir Joseph megdörgölte az orrát.

– Ön házasember, Mr. Poirot?

– Sajnos nem tapasztaltam meg az effajta örömöket – mondta Poirot.

– Hm – mondta Sir Joseph. – Szóval nem ismeri a házasélet örömeit, de ha ismerné, tudná, hogy a nők különös teremtések. Az én feleségem hisztériás rohamot kapott már a rendőrség puszta említésétől: a fejébe vette, hogy valami történne az ő drágalátos San Tungjával, ha elmennék feljelentést tenni. Hallani sem akart róla, és mondhatom, azt se tartja valami jó ötletnek, hogy magát beavassuk. De ebből nem engedtem, és végül beletörődött. De ne felejtse: nincs inyére a dolog.

– A helyzet, úgy látom, fölöttébb kényes – morfondírozott Poirot. – Talán az lenne a legjobb, ha elbeszélgetnék a kedves feleségével, hogy megtudjak tőle további részleteket, és egyúttal megnyugtassam a kutyája biztonságát illetően.

Sir Joseph bólintott, és felállt.

– Most rögtön odaviszem önt autóval – mondta.

2

Két nő ült egy tikkasztó levegőjű, agyondíszített, hatalmas nappaliban.

Amikor Sir Joseph és Hercule Poirot belépett, egy kis kínai pincsi rontott elő, dühödten csaholt, és veszedelmesen megközelítette Poirot bokáját.

– San, San, gyere ide! Gyere anyucihoz, kicsim… Vegye fel, Miss Carnaby!

A másik nő odasietett, és Hercule Poirot azt dörmögte:

– Nem mondom, valóságos kis oroszlán. San Tung befogója kissé lélekszakadva helyeselt:

– Úgy bizony, San Tung annyira jó házőrző kutya! Nem fél semmitől és senkitől. Na gyere csak, kicsikém.

Miután a szükséges bemutatásokat elvégezte, Sir Joseph így szólt:

– Nos, Mr. Poirot, önre bízom a dolgot, boldoguljon vele – és egy kurta biccentéssel elhagyta a szobát.

Lady Hoggin hennavörös hajú, zsémbes kinézetű, zömök asszony volt. Társalkodónője, a feldúlt Miss Carnaby negyvenvalahány éves lehetett; kövérkés, szeretetre méltó teremtés. Mélységes tiszteletet mutatott Lady Hoggin iránt, és szemlátomást halálosan félt tőle.

– Kérem, Lady Hoggin, mondjon el mindent erről a szégyenletes bűntényről! – mondta Poirot.

Lady Hoggin elpirult.

– Nagyon örülök, hogy így fogalmaz, Mr. Poirot. Mert ez valóban bűntény volt. A kínai pincsik szörnyen érzékenyek; mint egy gyerek, olyan érzékenyek. Szegény San Tung ha másba nem, akár bele is halhatott volna a rémületbe.

– Igen, ez gyalázat volt, gyalázat! – szúrta közbe elfúló hangon Miss Carnaby.

– Kérem, osszák meg velem a konkrétumokat.

– Nos, az úgy történt, hogy San Tung a szokásos sétáját végezte a parkban Miss Car-nabyval…

– Jaj, istenem, igen, ez egyedül az én hibám volt – vágott közbe a társalkodónő. – Hogy is lehettem ennyire ostoba… ennyire figyelmetlen…

– Nem akarom megróni önt, Miss Carnaby – jegyezte meg Lady Hoggin csípősen –, de igenis azt hiszem, ön lehetett volna kissé éberebb.

Poirot a társalkodónő felé fordult.

– Mi is történt?

Miss Carnaby terjengősen és némiképp zaklatottan mesélni kezdett.

– Hát, ez igencsak különös história volt! Épp a virágágyásos sétánknál tartottunk, San Tung pórázon volt, futkározott már egy jót a pázsiton, és éppen azon voltam, hogy megfordulunk, és irány haza, amikor megpillantottam egy csöppséget egy babakocsiban, olyan imádni való kisbaba volt, rám mosolygott az imádni való rózsás pofikájával, és csak úgy repdestek a loknijai! Nem tudtam megállni, hogy meg ne szólítsam a dadát, meg ne kérdezzem, milyen idős a pici. Tizenhét hónapos, azt mondta a dada, és meg vagyok győződve róla, hogy legföljebb egy-két percig beszélgettem vele, és akkor hirtelen lenéztem, és San Tung már nem volt sehol. A pórázt egyszerűen elvágták…

– Ha ön kellő figyelemmel látja el a feladatát, akkor senki se tudott volna odaosonni és elvágni azt a pórázt – mondta Lady Hoggin.

Miss Carnabyn látszott, hogy rögtön könnyekre fakad. Poirot sietve megkérdezte:

– És mi történt ezután?

– Hát, természetesen tűvé tettem érte mindent. Hívogattam. Megkérdeztem a parkőrt is, nem látott-e egy férfit egy kínai pincsivel, de őneki semmi ilyesmi nem tűnt fel, én meg nem tudtam, mitévő legyek, hát folytattam a keresést, de végül, persze, muszáj volt hazajönnöm…

Miss Carnaby elhallgatott. Poirot elég jól el tudta képzelni az ezt követő jelenetet.

– És mikor kapták a levelet? – kérdezte. Lady Hoggin vette át a szót.

– A másnap reggeli postával. Az állt benne, hogy ha élve akarom látni San Tungot, küldjek kétszáz fontot egyfontos bankjegyekben sima postai úton Curtis századosnak, Bloomsbury Road Square 38 címre. Az állt benne, hogy ha a pénzt megjelöljük vagy a rendőrséget értesítjük, akkor… akkor… levágják San Tung fülét-farkát!

Miss Carnaby fölszipogott.

– Micsoda borzalom! – suttogta. – Hogy lehetnek ilyen szörnyetegek!

– És még az állt benne – folytatta Lady Hoggin –, hogy ha azonnal elküldöm a pénzt, San Tungot még aznap este épségben visszakapom, de ha… de ha utólag értesítem a rendőrséget, azt San Tung fogja megkeserülni…

Miss Carnaby könnyek közt suttogta:

– Jaj, istenem, annyira félek, hogy most meg… Persze Monsieur Poirot igazából nem a rendőrség…

– Ugye, érti, Mr. Poirot – mondta Lady Hoggin aggodalmasan –, hogy önnek nagyon óvatosan kell eljárnia.

Hercule Poirot sietett megnyugtatni.

– De én nem vagyok rendőrség. Nagyon diszkréten, minden feltűnés nélkül fogok vizsgálódni. Egészen nyugodt lehet, Lady Hoggin: San Tungnak nem esik bántódása. Ezt garantálom.

A bűvös szó hallatán láthatólag mindkét hölgy megkönnyebbült. Poirot megkérdezte:

– Megvan a levél?

Lady Hoggin a fejét rázta.

– Nincs. Azt az utasítást kaptam, hogy a pénzzel együtt tegyem a borítékba.

– És megtette?

– Igen.

– Hm. Milyen kár.

Miss Carnaby felélénkült.

– De a póráz még megvan! Idehozzam?

Kisietett a szobából. Hercule Poirot megragadta az alkalmat, hogy a távollétében néhány elengedhetetlen kérdést tegyen fel.

– Amy Carnaby? Ó, ő teljesen rendben van. Jó lélek, na persze butácska. Sok társalkodónőm volt már, az egyik butább, mint a másik. De Amy imádja San Tungot, és szörnyű bűntudata volt az egész miatt, persze lehetett is: babakocsik körül lófrál, és közben megfeledkezik az én kis drágaságomról! Ezek a vénkisasszonyok mind egyformák: ha csecsemőt látnak, megbolondulnak. Nem, én egészen biztos vagyok benne, hogy neki semmi köze a dologhoz.

– Úgy néz ki, tényleg semmi – hagyta jóvá Poirot –, de mivel a kutya őrá volt bízva, amikor eltűnt, nem árt megbizonyosodni felőle. Régóta van önnél?

– Csaknem egy éve. Kitűnő ajánlásokkal jött. A néhai Lady Hartingfield alkalmazásában állt, egészen a haláláig, tíz éven át, ha nem tévedek. Azt követően egy darabig a magatehetetlen nővérét gondozta. Tényleg kitűnő teremtés, csak hát, ahogy mondtam, butácska.

Amy Carnaby ebben a pillanatban visszatért, lélekszakadva hozta az elvágott pórázt, amelyet nagy ünnepélyesen átadott Poirot-nak, és reményteli várakozással nézett rá.

Poirot gondosan szemügyre vette a pórázt.

– Mais oui – mondta –, ezt kétségtelenül elvágták.

A két nő szemlátomást nem elégedett meg ennyivel. Poirot megtoldotta:

– Le kell foglalnom.

Azzal látványos mozdulattal zsebre vágta. A két nő megkönnyebbülten felsóhajtott. Poirot kétségtelenül azt tette, amit vártak tőle.

3

Hercule Poirot jó szokása szerint utánanézett mindennek.

Bár a felszínen valószínűtlennek látszott, hogy Miss Carnaby más lenne, mint az a kótyagos és butácska nő, akinek mutatkozott, Poirot felkereste a néhai Lady Hartingfield unokahúgát, egy kissé elutasító modorú hölgyet, és sikerült kifaggatnia.

– Amy Carnaby? – tűnődött Miss Maltravers. Persze hogy jól emlékszem rá. Áldott jó lélek volt, és Júlia nénit minden tekintetben körülugrálta. Rajongott a kutyákért, és szépen tudott felolvasni. Tapintatos is volt, sose ellenkezett egy magatehetetlen beteggel. Mi történt? Remélem, nem került bajba. Körülbelül egy éve ajánlólevelet adtam neki valamilyen hölgy részére, a neve H-val kezdődött…

Poirot sietve elmagyarázta, hogy Miss Carnaby még alkalmazásban áll. Hozzátette, hogy egy kutya eltűnése kapcsán támadt némi kalamajka.

– Amy Carnaby rajong a kutyákért – szögezte le Miss Maltravers. – A nénikémnek volt egy kínai pincsije. Amikor meghalt, Miss Carnabyra hagyta, és Miss Carnaby odáig volt érte. Gondolom, nagyon megviselte, amikor kimúlt a pincsi. Igen, áldott jó lélek volt. Persze nem kimondottan intelligens.

Hercule Poirot egyetértett abban, hogy Miss Carnabyra talán valóban nem az „intelligens” a legtalálóbb jelző.

Ezt követően előkerítette a parkőrt, akivel Miss Carnaby azon a végzetes délutánon beszélt. A dolog könnyen ment. A férfi emlékezett a kérdéses esetre.

– Középkorú hölgy, kissé dundi, de még jó karban. Elvesztette a pekingi pincsijét. Látásból jól ismertem: szinte minden délután idejönnek a kutyával. Láttam, ahogy bejött vele. Szörnyen begazolt, amikor elvesztette. Szaladt hozzám, hogy nem láttam-e valakit egy kínai pincsivel! Na most szóljon hozzá! Képzelheti, ez a park tele van mindenféle kutyával, terrierekkel, pincsikkel, német juhászokkal, még orosz agarakkal is; ahány fajta csak létezik, abból mind van. Nekem az egyik pincsi olyan, mint a másik.

Hercule Poirot elgondolkozva bólogatott.

Elment a Bloomsbury Road Square 38-ba.

A 38-as, 39-es és 40-es számú házak Balaclava Családi Penzió néven egybeépültek. Poirot felment a lépcsőn, és belökte az ajtót. Félhomály és rotyogó káposzta szaga fogadta, ami már csaknem elnyomta a reggelire felszolgált füstölt heringét. Balra egy mahagóniasztal állt, rajta cserépben kókadt krizantém. Fölötte egy filccel bevont jókora fiókos polc rekeszeiből levelek meredeztek. Poirot pár pillanatig elgondolkozva nézte. Benyitott a jobb kéz felé eső ajtón. Kis asztalkákkal és lehangoló pamutvászon huzatú kényelmetlen fotelokkal berendezett társalgóba jutott. Három idős hölgy és egy dühösnek látszó öregúr kapta fel a fejét, és meredt halálos gyűlölettel a behatolóra. Hercule Poirot elvörösödve kihátrált.

Továbbment a folyosón, és egy lépcsőfeljáróhoz ért. A folyosó itt derékszögben jobbra fordult, nyilvánvalóan az ebédlő felé.

Ezen a folyosón kicsivel odébb egy IRODA feliratú ajtó látszott.

Poirot bekopogott. Minthogy választ nem kapott, kinyitotta az ajtót, és benézett. A szobában egy papírokkal teleszórt hatalmas íróasztal állt, de látni nem látszott senki. Poirot kifordult, becsukta az ajtót. Bement az ebédlőbe.

Odabenn egy maszatos kötényű, csüggeteg leány késeket-villákat rakosgatott eszcájgoskosárból az asztalokra.

– Bocsásson meg, hol találom a szállodavezetőt? – szabadkozott Hercule Poirot.

A lány ráemelte fénytelen tekintetét.

– Én nem tudom, az biztos – mondta.

– Senki sincs az irodában – mondta Hercule Poirot.

– Hát, én nem tudom, hol lehet, az biztos.

– Esetleg – Poirot maga volt megtestesült türelem és állhatatosság – nem tudná kideríteni?

A lány felsóhajtott. Nem elég neki az örömtelen mindennapi robot, most még további terheket is raknak rá!

– Hát, meglátom, mit tehetek – mondta csüggedten.

Poirot megköszönte. Kisétált ismét a hallba, nem merte kitenni magát a társalgóban helyet foglalók rosszindulatú pillantásainak. Az ajtóban állva épp a filccel bevont levélrekeszt nézte bámészan, amikor ruhasuhogás és átható Devonshire ibolyakölni illata jelezte a szállodavezető érkezését.

Mrs. Harte szívélyessége nem ismert határokat.

– Ezer bocsánat, hogy nem voltam az irodámban! – kiáltotta már messziről. – Szobát óhajt?

– Nem kimondottan – magyarázkodott Hercule Poirot. – Arra lennék kíváncsi, a napokban nem önöknél szállt-e meg egy barátom. Egy bizonyos Curtis százados.

– Curtis! – visszhangozta Mrs. Harte. – Curtis százados! Nahát, hol hallottam már ezt a nevet?

Poirot nem segítette ki. Mrs. Harte bosszúsan ingatta a fejét.

– Ezek szerint önöknél nem szállt meg Curtis százados néven senki? – kérdezte Poirot.

– Hát, a napokban biztosan nem. De tudja, ez a név valahogy mégiscsak nagyon ismerősen cseng. Le tudná írni nekem a barátját?

– Az bajos lesz – mondta Hercule Poirot, aztán így folytatta: – Gondolom, néha előfordul, hogy levél érkezik olyasvalaki számára, aki valójában nincs is a szállóvendégek közt.

– Előfordul, természetesen.

– Mi történik az ilyen levelekkel?

– Nos, egy darabig tartogatjuk. Tudja, ez rendszerint azt jelenti, hogy az illető rövidesen hozzánk jön. Természetesen ha hosszabb ideig nem jön senki az ilyen levelekért vagy csomagokért, akkor a postahivatalba visszaküldjük.

Hercule Poirot elgondolkozva bólogatott.

– Értem – mondta, majd hozzátette: – Tudja, ez a helyzet most is. Levelet írtam a barátomnak ide.

Mrs. Harte arca felderült.

– Akkor ez a magyarázat! A borítékon kellett hogy lássam ezt a nevet. De nálunk tényleg rengeteg volt katonatiszt tartózkodik hosszabb-rövidebb ideig… Lássuk csak!

A rekeszes polchoz sietett.

– Nincs ott – mondta Poirot.

– Akkor nyilván visszaadtuk a postásnak, ez történhetett. Nagyon sajnálom. Remélem, nem volt különösebben fontos.

– Nem, nem, egyáltalán nem volt fontos.

Poirot a bejárati ajtó felé indult, de az orrfacsaró ibolyaillatba burkolózott Mrs. Harte üldözőbe vette.

– Ha a barátja megjönne…

– Kizárt dolog. Én tévedtem…

– Az áraink nagyon mérsékeltek – mondta Mrs. Harte. – Az ebédhez ingyenkávé jár. Hadd mutassam meg önnek egy-két garzonunkat…

Hercule Poirot némi nehézségek árán elmenekült.

4

Mrs. Samuelson nappalija Lady Hogginéhoz képest még hatalmasabb, berendezés dolgában még fényűzőbb és a kiváló központi fűtésnek köszönhetően még fojtogatóbb volt. Hercule Poirot szédelegve botladozott az aranyozott szalonasztalkák és a népes szoborcsoportok között.

Mrs. Samuelson magasabb volt Lady Hogginnál, és hidrogéneztette a haját. Az ő kínai pincsijét Nanki Púnak hívták. Nanki Pú dülledt szemeivel dölyfösen méregette Hercule Poirot-t. Mrs. Samuelson társalkodónője, Miss Keble sovány és cingár volt Miss Carnaby idomaihoz képest, de ugyanolyan bőbeszédű és pihegő. A felelősség a palotapincsi eltűnéséért szintén őt terhelte.

– De tényleg, Mr. Poirot, ez valami elképesztő. Az egész csak egy másodperc volt. A Harrods előtt történt. Egy gondozónő épp megkérdezte tőlem az időt…

– Gondozónő? Beteggondozó? – kérdezett közbe Poirot.

– Nem, nem, gyerekgondozó. És hogy az a gyerek micsoda kis tündér volt! Egy aranyos csöppség! Olyan rózsás kis pofikával! Azt mondják, hogy a londoni gyerekek betegesnek látszanak, de én esküszöm…

– Ellen! – szólt rá Mrs. Samuelson.

Miss Keble elpirult, hebegni kezdett, majd a hangja végleg elfúlt.

Mrs. Samuelson élesen felcsattant.

– És mialatt Miss Keble a babakocsi fölé hajolt, holott erre senki se kérte, egy pimasz gazember elvágta Nanki Pú pórázát, és elszelelt vele!

Miss Keble könnyek közt suttogta:

– Az egész egy másodperc se volt. Körülnéztem, és a kis édes eltűnt, csak a póráza himbálózott a kezemben. Esetleg látni kívánja a pórázt, Mr. Poirot?

– Semmiképp – szögezte le gyorsan Poirot. Nem állt szándékában elvágott kutyapórázokat gyűjteni. – Úgy tudom, röviddel ezután kaptak egy levelet.

A történet pontosan ugyanabban a mederben folytatódott: levél, fenyegetőzés Nanki Pú fülével-farkával. Eltérés csak két körülményben mutatkozott: a követelt pénz összegében – háromszáz font – és rendeltetési helyében: ezúttal Blackleigh korvettkapitány volt a címzett, Harrington Hotel, Clonmel Gardens 76, Kensington.

– Amikor Nanki Pú rendben visszakerült – folytatta Mrs. Samuelson –, magam mentem el arra a helyre, Mr. Poirot. Végtére is, háromszáz font az háromszáz font.

– Ez kétségtelen.

– A legelső dolog, amin megakadt a szemem, a saját levelem volt valami fachfélében a hallban. Amíg a tulajdonosnőre vártam, gyorsan becsúsztattam a kézitáskámba. Sajnos…

– Sajnos csak üres papírlapokat talált benne, amikor felbontotta – mondta Poirot.

– Honnan tudja? – bámult rá elképedve Mrs. Samuelson.

Poirot vállat vont.

– A tolvaj nyilván a zsebében akarta tudni a pénzt, chére Madame, mielőtt visszaadná a kutyát. Azután a bankjegyeket üres papírra cserélte, és visszatette a levelet a fachba, ha esetleg észrevennék az eltűnését.

– Soha semmiféle Blackleigh korvettkapitány nem szállt meg ott.

Poirot szótlanul mosolygott.

– És persze a férjemet nagyon felbosszantotta a dolog – tette hozzá Mrs. Samuelson. – Az igazat megvallva nagyon dühös lett, átkozottul dühös!

Poirot megkockáztatta a kérdést:

– Ön nem… öö… tanácskozott vele, mielőtt a pénzt elküldte?

– Persze hogy nem – jelentette ki nyomatékkal Mrs. Samuelson.

Poirot kérdőn nézett rá. A hölgy sietett a magyarázattal.

– Inkább nem kockáztattam meg. A férfiak annyira kiszámíthatatlanok, ha pénzről van szó. Jacob biztos el akart volna menni a rendőrségre. Ezt nem kockáztathattam meg. Szegény édes kis Nanki Púm! Akármi történhetett volna vele! Természetesen utána muszáj volt szólnom a férjemnek, mert meg kellett magyaráznom, miért léptem túl a banki limitet.

– Jogos, jogos – dörmögte Poirot.

– És még tényleg sose láttam ilyen dühösnek. A férfiak – Mrs. Samuelson megigazította elegáns gyémánt karkötőjét, és megforgatta a gyűrűket az ujjain – másra se tudnak gondolni, csak a pénzre.

5

Hercule Poirot felment a lifttel Sir Joseph Hoggin irodájába. Beküldte névjegyét, és azt a választ kapta, hogy Sir Joseph pillanatnyilag el van foglalva, de hamarosan fogadja. Végre papírokkal a kezében egy rátarti szőkeség lebegett ki Sir Joseph szobájából. Elhaladóban fitymáló pillantást vetett a furcsa kis emberre.

Sir Joseph hatalmas mahagóni íróasztala mögött ült. Állán rúzsnyom látszott.

– Nos, Mr. Poirot? Foglaljon helyet. Van valami híre a számomra?

– Pofonegyszerűen jártak el, akik ezt a dolgot kifőzték. Mindkét esetben a pénzt egy olyan családi penzióba vagy szállodába küldették, ahol nincs se portás, se recepciós, és ahol mindig nagyszámú vendég jön-megy, és köztük jelentős számban vannak kiszolgált katonák. Mi sem egyszerűbb, mint besétálni, kiemelni egy levelet a rekeszből, aztán vagy elvinni, vagy üres papírlapokra cserélni a pénzt. Tehát a nyomot követve így is, úgy is falba ütközik az ember.

– Úgy érti, fogalma sincs, ki az elkövető?

– De, vannak bizonyos elképzeléseim. Néhány napba belekerül, amíg utánajárok.

Sir Joseph kíváncsian méregette.

– Remek! Akkor hát, ha bármi jelentenivalójalenne…

– Jelentkezem önnél a házában.

– Szép munka lesz, mire ezt a gubancot kibogozza – mondta Sir Joseph.

– Kudarcra nem kell számítania. Hercule Poirot sose vall kudarcot – mondta Poirot.

Sir Joseph Hoggin a kis emberre nézett, és elvigyorodott.

– Ennyire magabiztos? – kérdezte.

– Megvan rá minden okom.

– Na persze. – Sir Joseph hátradőlt a székéljen. – Aki nagy mellényt hord, könnyen hasra esik benne, tudja?

6

Hercule Poirot a villanykályhája előtt ülve (mellesleg csendes megelégedettséget érezve annak tisztán geometrikus mintázata láttán) utasításokat osztogatott inasának és mindenesének.

– Megértette, Georges?

– Tökéletesen, uram.

– Valószínűleg egy kisebb lakás lesz. És mindenképp bizonyos határok között. A parktól délre, a kensingtoni nagytemplomtól keletre, a Knightsbridge kaszárnyáktól nyugatra és a Fulham Roadtól északra.

– Tökéletesen megértettem, uram.

– Érdekes kis ügy – dörmögte Poirot. – Kimagasló szervezőkészségre vall. És persze ne feledkezzünk meg a sztárszereplő meglepő láthatatlanságáról, magáról a nemeai oroszlánról, ha szabad így fogalmaznom. Igen, érdekes kis ügy. Talán nem ártana, ha jobban szimpatizálnék az ügyfelemmel, de ő szerencsétlen módon hasonlóságot mutat egy liége-i szappangyárossal, aki megmérgezte a feleségét, hogy elvehessen egy szőke titkárnőt. Az egyik legelső bravúrom.

George megcsóválta a fejét, és mély meggyőződéssel azt mondta:

– Uram, ezek a szőkék mindig rengeteg bajt csinálnak.

7

Három nap múlva a szemfüles George jelentette:

– Itt van a cím, uram.

Hercule Poirot elvette a feléje nyújtott cédulát.

– Kitűnő, jó Georges-om. És a hét mely napján?

– Csütörtökönként, uram.

– Csütörtökönként. És ma, minő szerencse, csütörtök van. Hát ne késlekedjünk!

Húsz perccel később Hercule Poirot már egy elegáns utca eldugott mellékutcájában szomorkodó bérházban mászta a lépcsőket. A Rosholm Mansions 10-es szám a harmadikon volt, a lift nélküli ház legfelső emeletén. Poirot rendületlenül kaptatott fölfelé, körbe-körbe a keskeny csigalépcsőn.

Fölérve megpihent, hogy kifújja magát. A 10-es számú ajtó mögül váratlanul hang törte meg a csendet: éles kutyaugatás.

Hercule Poirot bólintott, és finoman mosolygott. Megnyomta az ajtóhoz tartozó csengőt.

Az ugatás felerősödött. Lépések közeledtek, az ajtó kinyílt…

Miss Amy Carnaby hátratántorodott, kezét dús keblére szorította.

– Szabad bejönnöm? – kérdezte Hercule Poirot, és a választ meg se várva belépett.

Jobbra egy nappali szoba nyitott ajtaja látszott. Poirot arra vette az irányt. Miss Carnaby alvajáróként követte.

A szoba egészen kicsi, ám annál zsúfoltabb volt. A bútorok között egy emberi alakot lehetett kivenni, egy díványon fekvő idős nőét a gázkályha mellett. Amint Poirot belépett, egy kínai pincsi ugrott le a díványról, és gyanakvó vakkantásokat hallatva közeledett.

– Aha! – mondta Poirot. – A kulcsszereplő! Üdvözöllek, kis barátom.

Lehajolt, kinyújtotta a kezét. A kutya megszagolta, okos szemét a férfi arcára szegezte. Miss Carnaby alig hallhatón motyogta:

– Szóval tudja? Hercule Poirot bólintott.

– Igen, tudom. – A díványon fekvő nőre pillantott. – A nővére, ha nem tévedek.

– Igen, Emily – válaszolta Miss Carnaby gépiesen. – Emily, ez itt… ez itt Mr. Poirot.

Emily Carnaby levegő után kapkodott.

– Ó – mondta.

Amy Carnaby folytatta a bemutatást:

– Augustus…

A kínai pincsi odanézett, megmoccintotta a farkát, azután folytatta Poirot kezének vizsgálatát. A farka parányit újra megmozdult.

Poirot óvatosan felemelte a kis kutyát, és a térdére ültetette.

– Egyszóval elfogtam a nemeai oroszlánt – mondta. – A feladatot teljesítettem.

– Tényleg mindent tud? – szólalt meg Amy Carnaby érdes, reszelős hangon.

Poirot bólintott.

– Azt hiszem. Ezt a dolgot ön szervezte meg, és Augustus a segítségére volt benne. Napi sétájára indult a munkaadója kutyájával, elhozta ide, és a parkba már Augustusszal ment el. A parkőr önt egy kínai pincsivel látta, mint mindig. A dajka, már ha megtalálnánk egyáltalán, szintén megerősítené, hogy amikor beszélgettek, önnél egy kínai pincsi volt. Aztán beszélgetés közben ön elvágta a pórázt, és az arra betanított Augustus rögtön kereket oldott, és nyílegyenesen hazarobogott. Pár perccel később ön riadót fújt, hogy ellopták a kutyát.

Kis szünet következett. Aztán Miss Carnaby bizonyos megrendült méltósággal kihúzta magát.

– Igen – mondta. – Az utolsó szóig igaz. Nincs mit hozzátennem.

A magatehetetlen nő a díványon halkan elsírta magát.

– Valóban nincs, Mademoiselle? – kérdezte Poirot.

– Nincs – felelte Miss Carnaby. – Loptam, és most rajtakaptak.

– És nem tud felhozni semmit – dörmögte Poirot – a saját védelmére?

Amy Carnaby arcán hirtelen vörös pírfolt jelent meg.

– Nekem… – mondta – nincs mit megbánnom. Azt hiszem, ön jóindulatú ember, Mr. Poirot, és talán meg fogja érteni. Tudja, rettenetesen félek.

– Fél?

– Igen, persze gyanítom, hogy ezt nem könnyű egy úriembernek megértenie. De tudja, én korántsem vagyok valami okos nő, nincs végzettségem, és egyre öregebb leszek… és .innyira rettegek a jövőtől. Nem tudtam félretenni semmit… hogy is tudtam volna, miközben Emilyről kellett gondoskodnom? És ahogy egyre öregebb, egyre tehetetlenebb leszek, előbb-utóbb nem kellek senkinek. Csak olyan kell, aki fiatal és fürge. Én… én nagyon sok embert ismerek, aki olyan, mint én, aki már nem kell senkinek, egyetlen szobában tengődik, ahol nincs kályha, nincs semmi fűtés, és enni sincs nagyon, és a végén már a szobabért se tudja kifizetni… Természetesen vannak menhelyek, de oda nem könnyű bejutni, hacsak az embernek nincsenek befolyásos barátai, és hát nekem nincsenek. Jó sokan vannak olyan helyzetben, mint én, szerencsétlen társalkodónők, tanulatlan, hasznavehetetlen nők, akik számára nem adatott más, csak a kilátástalanság és a rettegés a jövőtől…

A hangja elbicsaklott. Aztán folytatta:

– Így hát néhányan összefogtunk… és én kigondoltam ezt. Az igazat megvallva Augustus adta az ötletet. Tudja, a legtöbb embernek az egyik kínai pincsi szakasztott olyan, mint a másik. Ahogy ezt tartjuk a kínai emberekről is. Ami persze nevetséges. Nincs, aki összekeverné Agustust Nanki Púval vagy San Tunggal vagy bármelyik másik kínai pincsivel, ha ismeri. Augustus jóval okosabb és sokkal helyesebb, de, ismétlem, a legtöbb ember szemében egy pekingi pincsi csak egy pekingi pincsi. Augustus indította el bennem a gondolatot… meg az, hogy rengeteg gazdag nőnek van pekingi pincsije.

– Szépen hozhatott a konyhára ez a svindli! – mosolygott Poirot finoman. – Hányan is vannak a… csapatban? Vagy talán inkább úgy kérdezem: hány sikeres műveletet hajtottak végre?

Miss Carnaby kertelés nélkül mondta:

– San Tung volt a tizenhatodik. Hercule Poirot fölvonta szemöldökét.

– Elismerésem. Az ön szervezőkészsége valóban egyedülálló.

– Amy mindig is jó szervező volt – szólalt meg Emily Carnaby. – Apánk, az essexi Kellington lelkésze mindig mondta, hogy Amy zseniálisan tud dolgokat tető alá hozni. Minden társas összejövetelt, jótékonysági estet meg hasonlót ő szervezett meg.

– Nem csodálom – mondta Poirot, és könnyedén megbiccentette a fejét. – Mademoiselle, ön bűnözőnek is vitán felül elsőrangú.

Amy Carnaby feljajdult.

– Bűnözőnek?! O, istenem, mi tagadás, az vagyok. De… sosem éreztem magam annak.

Hát minek érezte?

Természetesen önnek teljesen igaza van. Amit elkövettem, az törvényszegés. De, tudja, hogy is mondjam, ezek a nők, akik bennünket alkalmaznak… szinte kivétel nélkül mind goromba pokróc. Lady Hoggin például meg se válogatja a szavait. Az egyik nap kijelentette, hogy a gyógyszere rossz ízű, és gyakorlatilag azzal vádolt meg, hogy beletettem valamit. Csupa ilyesmi. – Miss Carnaby elpirult. – Ez tényleg nagyon kellemetlen. És az egészben az a legelkeserítőbb, az ember erre nem mondhat semmit, nem vághat vissza, ha érti, mire gondolok.

– Értem, mire gondol – mondta Hercule Poirot.

– És azt látni, ahogy két kézzel szórják a pénzt… az annyira bosszantó. És amikor Sir Joseph néha előadja egy-egy sakkhúzását a pénz világában, az a dolog nekem nemegyszer egyenesen tisztességtelennek tűnik, persze tudom, hogy nekem csak tyúkeszem van, és nem értek a pénzügyekhez. Tudja, Monsieur Poirot, ez az egész, hogy is mondjam… felháborított, és úgy gondoltam, hogy egy kevés pénzt elvenni ezektől az emberektől, akik ezt a veszteséget igazából meg se érzik, és akik a pénz megszerzésében ennyire gátlástalanok… nos, én ebben nem láttam semmi rosszat.

– Egy modern Robin Hood! – dünnyögte Poirot. – Árulja el, Miss Carnaby, a leveleikben szereplő fenyegetéseket be kellett-e váltaniuk akár csak egyszer is?

– Fenyegetéseket?

– Rákényszerültek-e valaha is, hogy az állatokat megcsonkítsák a leírt módon?

Miss Carnaby elborzadva bámult rá.

– Természetesen meg se fordult a fejemben, hogy ilyesmire vetemedjek! Ez csak egy kis… művészi részlet volt.

– Igazán művészi. Tökéletesen bevált.

– Mi tagadás, efelől nem volt kétségem. Tudtam, hogyan éreznék, ha Augustus kerülne hasonló helyzetbe, és persze tennem kellett valamit azért, hogy ezek a nők csak utólag szóljanak a férjüknek. A terv mindannyiszor csodálatosan működött. Tíz esetből kilencben a társalkodónőt küldték a pénzes levéllel a postára. Rendszerint gőz fölött felnyitottuk, kivettük a bankjegyeket, és papírra cseréltük. Egy-két esetben az asszonyság maga postázta. Akkor természetesen a társalkodónő kénytelen volt elmenni a hotelbe, és kivenni a levelet a rekeszből. De az is minden gond nélkül ment.

– És a dajka-közjáték? Ezt mindig így csinálták?

– Tudja, Monsieur Poirot, a vénkisasszonyok arról híresek, hogy egy kisbaba láttán elveszítik a fejüket. Így hát mi se látszott természetesebbnek, mint hogy belefeledkeznek egy kisbabába, és észre se veszik, mi történik körülöttük.

Hercule Poirot felsóhajtott.

– Ön kitűnő alkalmazott pszichológus, a szervezőképessége elsőrangú, és színésznőnek is kiváló – mondta. – Az az alakítás, amit múltkor, Lady Hogginnál tett látogatásomkor előadott, hibátlan volt. Ne becsülje alá magát, Miss Carnaby. Papírforma szerint ön lehet bármennyire képzetlen nő, az esze és a szíve egyaránt a helyén van.

– Ön mégis a nyomomra jutott, Monsieur Poirot – mondta Miss Carnaby fanyar mosollyal.

– De csak én. Ez elkerülhetetlen volt! Mrs. Samuelson meghallgatása után rájöttem, hogy San Tung elrablása egy cselekménysorozat része. Megtudtam, hogy valamikor ön örökölt egy kínai pincsit, és hogy önnek van egy ágyhoz kötött testvére. Csak meg kellett kérnem az én szemfüles inasomat, hogy bizonyos körön belül keressen egy kis lakást, amelyben egy beteg hölgy lakik, akinek van egy kínai pincsije, valamint egy húga, aki hetente egyszer, a kimenőnapján meglátogatja. Pofonegyszerű volt.

Amy Carnaby kihúzta magát, és azt mondta:

– Ön végtelenül kedves. Ez felbátorít, hogy egy szívességet kérjek öntől. Tisztában vagyok vele, hogy nem kerülhetem el a büntetést mindazért, amit tettem. Gondolom, börtönbe küldenek. De ha módjában áll, Monsieur Poirot, tartsa távol a reflektorfényt Ez nagyon kellemetlen lenne Emily számára… és mindazok számára, akik ismernek bennünket még régről. Azon tűnődöm, nem vonulhatnék-e a börtönbe álnéven. Vagy cseppet sem helyénvaló ilyesmit kérnem?

– Azt hiszem, ennél még is többet tudok tenni – mondta Hercule Poirot. – De először is egy dolgot tisztáznunk kell. Ennek a szélhámosságnak véget kell vetni. Nincs több eltűnt kutya. Ezt az egészet le kell zárni!

– Igen! Ó, igen!

– És a Lady Hoggintól kicsalt pénzt vissza kell juttatni.

Amy Carnaby keresztülsietett a szobán, kihúzott egy sublótfiókot, és egy bankjegyköteggel tért vissza. Átadta Poirot-nak.

– Ma akartam befizetni – suttogta.

Poirot elvette, és átszámolta a bankjegyeket. Feltápászkodott.

– Nem tartom lehetetlennek, Miss Carnaby, hogy esetleg meg tudom győzni Sir Josephet, ne tegyen feljelentést.

– Ó, Monsieur Poirot!

Amy Carnaby a kezét tördelte. Emily örömkiáltást hallatott. Augustus csaholt, és a farkát csóválta.

– Ami pedig téged illet, mon ami – fordult hozzá Poirot –, van valami, amit bárcsak nekem adhatnál. A láthatatlanná tévő köpönyegednek nagy hasznát venném. Senki se sejtette egy pillanatig sem, hogy ezekben az ügyekben egy második kutya is szerepel. Augustusnak láthatatlanná tévő oroszlánbőre van.

– Tudja-e, Monsieur Poirot, hogy a legenda szerint a kínai pincsik hajdanán oroszlánok voltak? És a szívük még ma is egy oroszlánéi

– Ha jól sejtem, Augustus az a kutya, amelyet Lady Hartingfield hagyott örökül önre, és amelyről az a hír járta, hogy kimúlt. Nem féltette, hogy egyedül kell hazajönnie a forgalomban?

– Ó, nem, Monsieur Poirot, Augustus nagyon jól kiismeri magát a forgalomban. Gondosan kioktattam a közlekedési szabályokra. Még az egyirányú utcák fogalmával is tisztában van.

– Ebben az esetben – mondta Hercule Poirot –, túltesz a legtöbb emberen!

8

Sir Joseph a dolgozószobájában fogadta Hercule Poirot-t.

– Nos, Mr. Poirot? – kérdezte. – Nagy még a mellény?

– Először hadd kérdezzek valamit – mondta Poirot, miután helyet foglalt. – Tudom, ki a tettes, és azt hiszem, elegendő bizonyítékot is fel tudok vonultatni, hogy az illetőt elítéljék. De ebben az esetben kétlem, hogy ön valaha is visszakaphatja a pénzét.

Sir Josephet elfutotta a pulykaméreg.

– Nem kapom vissza a pénzem?\

– Viszont én nem vagyok rendőr – folytatta Hercule Poirot. – Ebben az ügyben kizárólag az ön érdekei szerint járok el. Azt hiszem, hiánytalanul vissza tudom szerezni a pénzét, ha az ügy nem kerül bíróság elé.

– Úgy? – horkant fel Sir Joseph. – Ezt át kell gondolnom.

– A döntés teljesen az ön kezében van. Szó, ami szó, a közérdek az kívánná, hogy ön vádat emeljen. A legtöbb ember erre biztatná.

– Naná, hogy erre biztatnának – sziszegte Sir Joseph. – Nem az ő pénzüknek lőttek. Nincs semmi, amit jobban gyűlölök annál, mint ha átvernek. Még soha senki nem vert át következmények nélkül.

– Akkor hát hogyan dönt?

Sir Joseph öklével az asztalra vágott.

– A dohányt akarom! Nekem senki se mondja, hogy kivett kétszáz fontot a zsebemből.

Hercule Poirot felállt, az íróasztalhoz ment, kiállított egy csekket kétszáz fontról, és átadta megbízójának.

Sir Joseph eltátotta a száját.

– Na, az ördög vigye el! Ki a fene ez az alak? Poirot megrázta a fejét.

– Ha ön elfogadja a pénzt, azzal lemond a további kérdésekről.

Sir Joseph összehajtogatta a csekket, és a zakója zsebébe süllyesztette.

– Kár. De hát a pénz az első. És önnek menynyivel tartozom, Mr. Poirot?

– Az én díjazásom nem lesz magas. Ez csak, mint mondtam, egy egészen jelentéktelen ügyecske volt. – Kicsit kivárt, aztán hozzátette. – Manapság szinte az összes ügyem gyilkossági ügy…

Sir Joseph kissé összerezzent.

– Minél izgalmasabb, annál jobb? – kérdezte.

– Fogjuk rá. Érdekes módon ön emlékeztet engem egy régi belgiumi esetemre, sok évvel ezelőttről… A főszereplő külsőleg megtévesztésig hasonlít önre. Egy gazdag szappangyáros volt. Megmérgezte a feleségét, hogy elvehesse a titkárnőjét… Igen, a hasonlóság több mint meglepő…

Sir Joseph elkékülő ajkát alig hallható hang hagyta el. Arca rózsássága eltűnt. Riadt szemekkel meredt Poirot-ra. Kissé összeroskadt a székében.

Aztán remegő kézzel a zsebébe kotort. Kihúzta a csekket, és darabokra tépte.

– Ez így el van intézve, rendben? Tekintse úgy, mint tiszteletdíjat.

– Na de Sir Joseph, a díjazásom korántsem lett volna ekkora összeg!

– Kvittek vagyunk. Tartsa csak meg.

– Elküldöm egy arra érdemes jótékonysági egyletnek.

– Felőlem elküldheti a francba is.

Poirot előrehajolt, és azt mondta:

– Gondolom, fölösleges hangsúlyoznom, Sir Joseph, hogy tekintettel az ön helyzetére, bármi meggondolatlanság végzetes lehet.

– Ne aggódjon – mormolta maga elé Sir Joseph. – Nem fogok semmi meggondolatlanságot csinálni.

Hercule Poirot eltávozott a házból. A lépcsőn lefelé ballagva a bajusza alatt azt dünnyögte:

– Szóval igazam volt.

9

– Nahát, ennek a gyógyszernek egészen más az íze – mondta Lady Hoggin a férjének. – Már nem olyan keserű. Ez meg hogy lehet?

– Drogériások! – dörmögte Sir Joseph. – Nemtörődöm fickók. Összevissza pancsolnak.

– Hát, nyilván így volt – hagyta rá némi kétkedéssel a hangjában Lady Hoggin.

– Persze hogy így volt. Másképp nem is lehetett.

– Az az ember kiderített valamit San Tung ügyében?

– Igen. Hiánytalanul visszaszerezte a pénzem.

– Ki tette?

– Nem mondta meg. Ez egy nagyon titkolózó ember, ez az Hercule Poirot. De nem kell aggódnod.

– Nagyon mókás kis ember, ugye?

Sir Joseph kicsit megborzongott, és oldalt pillantott, mintha ott állna mellette Hercule Poirot láthatatlanul. Arra gondolt, talán soha többé nem szabadul ettől az érzéstől.

– Fenemód agyafúrt alak! – mondta.

Magában pedig azt gondolta: „Greta elmehet a pokolba! Csak nem fogom a nyakamat kockáztatni egy nyavalyás platinaszőkéért?!”

10

– Ó! – Amy Carnaby hitetlenkedve meredt a kétszáz fontról szóló csekkre. – Emily! Emily! Ezt hallgasd meg!

Kedves Miss Carnaby!

Engedje meg, hogy a mellékelt összeggel még a felszámolása előtt hozzájáruljak az ön nagyra becsült Alapítványához.

Maradok őszinte tisztelettel,

Hercule Poirot

– Hihetetlen szerencséd van, Amy – mondta Emily Carnaby. – Gondolj csak bele, hol lehetnél most.

– Wormwood Scrubbsban vagy a Holloway-ban – mormolta Amy Carnaby. – De ennek egyszer s mindenkorra vége! Igaz, Augustus? Nincs több séta a parkban anyucival vagy anyuci barátnőivel és a kisollóval.

Ködös vágyakozás ült ki a tekintetére. Felsóhajtott.

– Drága Augustus! Milyen kár! Aki ilyen okos, azt még mi mindenre meg lehetne tanítani…

II

A LERNAI HYDRA

1

Hercule Poirot bátorítóan nézett a vele szemben ülő férfira.

Dr. Charles Oldfield körülbelül negyvenéves volt. Szőke haja a halántékánál enyhén őszült, kék szeme gondterheltségről árulkodott. Válla görnyedt volt, beszédmódja bizonytalan. Ráadásul szemlátomást képtelen volt a lényegre térni.

– Egy meglehetősen különösféle kéréssel jöttem önhöz, Monsieur Poirot – hebegte. – És most, hogy itt vagyok, hajlok rá, hogy retiráljak ezzel az egész dologgal. Merthogy, miképp most már tisztán látom, ez egy olyasfajta dolog, amivel valószínűleg senki se tud mit kezdeni.

– Ennek eldöntését bízza inkább rám – dörmögte Hercule Poirot.

– Nem tudom, miért, de arra gondoltam, hogy talán… – fúlt bele saját mondatába Oldfield.

Hercule Poirot kisegítette.

– Hogy talán én segíthetnék önön? Eh bien, miért is ne. Mondja el, mi a gond.

Oldfield kihúzta magát. Poirot újfent megfigyelhette, hogy milyen elgyötörtnek látszik ez az ember.

– Tudja, az nem vezet semmire, ha a rendőrségre megyek… – Oldfield hangját reménytelenség itatta át. – Nem tehetnek semmit. És mégis… mindennap egyre rosszabb és rosszabb lesz. És… és fogalmam sincs, mitévő legyek…

– Mi lesz rosszabb?

– A szóbeszéd… Jaj, nem olyan bonyolult ez, Monsieur Poirot. Valamivel több mint egy évvel ezelőtt meghalt a feleségem. Már évek óta fekvőbeteg volt. Azt mondják, mindenki azt mondja, hogy én öltem meg… Hogy megmérgeztem!

– Aha – mondta Poirot. – És megmérgezte?

– Monsieur Poirot! – ugrott talpra dr. Oldfield.

– Nyugalom! – szólt rá Hercule Poirot. – Üljön vissza. Akkor hát leszögezhetjük, hogy ön nem mérgezte meg a feleségét. Csakhogy az ön körzete, gondolom, vidéki körzet…

– Igen. Market Loughborough, Berkshire grófság. Mindig is tudtam, hogy arrafelé az emberek rengeteget pletykálnak, de azt sose hittem volna, hogy ez ilyen mértéket ölthet. – Kissé előrébb húzta a széket. – Monsieur Poirot, önnek fogalma sincs, min mentem keresztül. Először sejtelmem se volt, hogy mi folyik. Azt érzékeltem, hogy az emberek már nem olyan barátságosak, és mintha kerülnének, de ezt annak tulajdonítottam… szóval a friss gyászesetnek. Aztán a dolog egyre feltűnőbb lett. Az utcán az emberek inkább átmennek a túloldalra, nehogy köszönniük kelljen. A pácienseim száma megcsappant. Bárhol megjelenek, hallgatásba burkolóznak, barátságtalan pillantással méregetnek, és a hátam mögött rosszindulatú pletykafészkek pöfögik halálos mérgüket. Egykét levelet is kaptam… förtelmes irományok.

Elhallgatott, majd folytatta:

– És… fogalmam sincs, mit kezdjek ezzel. Nem tudom, hogyan küzdjek meg ezzel a hazugságból és gyanakvásból szőtt gonosz hálóval. Hogyan cáfoljon meg az ember olyasvalamit, amit soha nem mondanak nyíltan a szemébe? Tehetetlen vagyok… Csapdába estem… Szép lassan, könyörtelenül belepusztulok.

Poirot elgondolkozva bólogatott.

– Igen – mondta. – A pletyka valóban maga a kilencfejű lernai Hydra, amelyet nem lehet megölni, mert amint az egyik fejét levágják, kettő nő helyébe.

– Pontosan így van – mondta dr. Oldfield. –Semmit se tehetek… Semmit! Végső mentsvárként jöttem önhöz, de egy percig se hiszem, hogy ön ebben a dologban bármit is tehet.

Hercule Poirot egy-két percig hallgatott, mielőtt megszólalt volna.

– Nem olyan biztos. Az ön problémája kezd érdekelni, Oldfield doktor. Örömest összemérném az erőmet azzal sokfejű szörnnyel. Először is, avasson bele kicsit azokba a körülményekbe, amelyek tápot adtak ennek a rosszindulatú híresztelésnek. Azt mondja, a felesége több mint egy évvel ezelőtt meghalt. Mi volt a halál oka?

– Gyomorfekély.

– Boncolást végeztek?

– Nem. Már nagyon régóta szenvedett gyomorbántalmakban.

Poirot bólintott.

– A gyomorhurut és az arzénmérgezés tünetei nagyon hasonlóak, ezt manapság már mindenki tudja. Az utóbbi tíz évben legalább négy hírhedt gyilkossági eset is volt, ahol az áldozatot gyomorpanaszokra hivatkozva gond nélkül eltemették. A felesége fiatalabb vagy idősebb volt önnél?

– Öt évvel idősebb.

– Mennyi ideig voltak házasok?

– Tizenöt évig.

– Hagyott hátra vagyont?

– Igen. Elég jómódú asszony volt. Durván harmincezer fontot hagyott hátra.

– Elég tisztes összeg. Ön örökölte?

– Igen.

– Ön és a felesége jó viszonyban voltak?

– Feltétlenül.

– Semmi veszekedés? Semmi jelenet?

– Hát… – Charles Oldfield habozott. – A feleségem az a fajta volt, akit nehéz esetnek szokás minősíteni. Agyhoz kötött beteg volt, nagyon aggasztotta az állapota, nyűgösködött, nem volt könnyű a kedvére tenni. Voltak napok, amikor bármit csinálhattam, semmi se volt jó.

Poirot biccentett.

– Ó, jól ismerem ezt a típust! Panaszkodik, teszem azt, hogy elhanyagolják, nem törődnek vele, meg hogy a férje ráunt, és alig várja, hogy meghaljon.

Oldfield arcáról leolvasható volt, hogy Poirot fején találta a szöget. Keserű mosollyal mondta:

– Így bizony, pontosan így!

– Volt mellette ápolónő, aki gondoskodott róla? Vagy társalkodónő? Esetleg irgalmasnővér?

– Volt egy ápolónője-társalkodónője. Egy nagyon értelmes és készséges nő. Kizártnak tartom, hogy ő jártatta volna a száját.

– Nyelvet a Jóisten még a legértelmesebbnek és legkészségesebbnek is adott, és nem mindenki tud rá féket tenni. Nincsen kétségem afelől, hogy ennek az ápolónő-társalkodónőnek eljárt a szája, hogy a cselédségnek is eljárt a szája, hogy mindenkinek eljárt a szája! Minden együtt volt egy jó kis falusi pletykához. Most már csak egy dolgot kérdezek. Ki a nő?

– Nem értem. – Dr. Oldfield elpirult mérgében.

– Szerintem érti – felelte Poirot szelíden. – Azt kérdezem, ki a nő, akivel az ön nevét kapcsolatba hozták.

Dr. Oldfield felpattant. Merev és fagyos volt az arca.

– Nincs semmilyen „nő a pakliban” – közölte. – Sajnálom, Monsieur Poirot, hogy ilyen sokáig raboltam az idejét.

Az ajtó felé lódult.

– Én is sajnálom – mondta Hercule Poirot. –Az ön esete felkeltette az érdeklődésemet. Szerettem volna segíteni. De nem tehetek semmit, amíg nem vagyok birtokában a teljes igazságnak.

– Elmondtam önnek az igazságot.

– Nem…

Dr. Oldfield megtorpant. Hátrapördült.

– Miért erősködik, hogy ehhez egy nőnek is köze kell hogy legyen?

– Mon cher docteur! Fel sem tételezi, hogy ismerem a női észjárást? A falusi pletyka mindig és mindenkor a férfi-nő kapcsolatból táplálkozik. Ha egy férfi megmérgezi a feleségét, hogy elutazhasson az Északi-sarkra, vagy hogy békés özvegyéveket éljen, az egy percig sem érdekelné a falubelieket! A pletyka azért terebélyesedik és dagad, mert meg vannak győződve róla, hogy gyilkosság történt azért, hogy a férfi elvehessen egy másik nőt. Egyszerű pszichológia.

– Nem tehetek róla, hogy egy csapat istenverte kotnyeles pletykafészek miket gondol? –heveskedett Oldfield.

– Persze hogy nem – mondta Poirot, majd hozzátette: – Úgyhogy jobb lenne, ha visszajönne, leülne, és válaszolna az iménti kérdésemre.

Oldfield lassan, majdhogynem vonakodva visszajött, és újra elfoglalta a helyét.

– Azt hiszem – mondta a füle tövéig vörösödve –, megeshet, hogy ezt-azt mondanak Miss Moncrieffe-ről. Jean Moncrieffe a gyógyszerészem. Egy igazán remek lány.

– Mióta dolgozik önnek?

– Három éve.

– A felesége kedvelte?

– Öö… Hát nem, nem kimondottan.

– Féltékeny volt?

– Nevetséges!

Poirot mosolygott.

– A feleségek híresek a féltékenységükről. De hadd mondjak valamit. Tapasztalatom szerint a féltékenységnek, tűnjék bármilyen túlzottnak vagy akár képtelenségnek, csaknem mindig van valóságalapja. Ismeri a mondást, hogy a vevőnek mindig igaza van? Nos, ugyanez áll a féltékeny férjre vagy feleségre is. Legyen bármilyen csekély konkrét bizonyíték a kezükben, alapvetően mindig igazuk van.

– Ostobaság! – fakadt ki dr. Oldfield. – Sosem mondtam semmi olyat Jean Moncrieffe-nek, amit a feleségem ne hallhatott volna!

– Meglehet. De mindez mit sem változtat az említett törvényszerűségen. – Hercule Poirot előrehajolt. A hangja parancsolóra váltott. –Oldfield doktor, minden tőlem telhetőt el fogok követni ebben az ügyben. De elvárom öntől a legteljesebb őszinteséget, minden látszattól és a maga érzékenységétől függetlenül. Igaz vagy nem igaz, hogy ön már nem szerette a feleségét egy ideje a halála előtt?

Oldfield egy-két percig hallgatott, és csak utána válaszolt.

– Ez a dolog kikészít. Muszáj valamibe megkapaszkodnom, így vagy úgy, de úgy érzem, ön tehet valamit értem. Őszinte leszek önnel, Monsieur Poirot. Nem igazán törődtem a feleségemmel. Azt hiszem, jó férje voltam, de igazán sosem szerettem.

– És ezt a lányt, Jeant?

Az orvos homlokára finom verítékgyöngyök ültek ki.

– Én… – dadogta – …én mostanra már rég megkértem volna a kezét, ha nem lenne ez a botrány meg szóbeszéd.

Poirot hátradőlt a székében.

– Na végre elérkeztünk a meztelen tényekhez! Eh bien, Oldfield doktor, elvállalom az ügyét! De ne feledje: az igazságot fogom kideríteni.

– Az igazságtól nincs miért tartanom – mondta keserűen Oldfield. Kicsit habozott, majd hozzátette: – Tudja, fontolgattam, hogy elindítok egy rágalmazási pert. Ha lenne valaki, akit kézzelfogható vádaskodáson érnék! De azzal vajon igazolhatnám-e magam? Néha arra gondolok, hogy igen. Máskor meg arra, hogy csak még jobban elmérgesíteném a helyzetet: nagydobra verném az egészet, és az emberek azt mondanák: Jó, jó, nem bizonyították rá, de nem zörög a haraszt, ha a szél nem fújja. Poirot-ra nézett.

– Mondja meg őszintén, van kiút ebből a lidércnyomásból?

– Mindig van kiút – mondta Hercule Poirot.

2

– Elutazunk vidékre, Georges – mondta Hercule Poirot az inasának.

– Valóban, uram? – kérdezte a rendíthetetlen George.

– És utunk célja, hogy elpusztítsunk egy kilencfejű szörnyet.

– Tényleg, uram? Valami olyasmit, mint a Loch Ness-i szörny?

– Annál azért kevésbé kézzelfoghatót. Nem hús-vér állatra gondolok, Georges.

– Félreértettem, uram.

– Azzal könnyebb dolgunk volna. Nincs bajosabb, nincs bizonytalanabb dolog, mint megbirkózni egy rémhírrel.

– Az szent igaz, uram! Néha azt se lehet tudni, az egész honnan ered.

– Pontosan.

Hercule Poirot nem szállt meg dr. Oldfield házában. Inkább a helyi fogadót választotta.

Ahogy megérkezett, másnap reggel elsőként Jean Moncrieffe-fel beszélt.

Jean Moncrieffe rézvörös hajú, mélykék szemű, sudár lány volt. Mint aki mindig résen van, a tekintetében elővigyázatosság bujkált.

– Szóval Oldfield doktor felkereste önt… – mondta. – Tudtam, hogy ezen töri a fejét.

A hangja lélektelenségről árulkodott.

– Ön nem helyeselte? – kérdezte Poirot.

A lány a férfira emelte a tekintetét. Hidegen válaszolt.

– Ugyan mit tud itt tenni?

– Talán módot lehet keríteni a helyzet kezelésére – felelte halkan Poirot.

– Miféle módot? – A lány odavetett szavaiból áradt a megvetés. – Csak nem akar odamenni az összes pletykás vénasszonyhoz azzal, hogy „Na de kérem, fejezzék be végre ezt a szóbeszédet! Olyan kellemetlen szegény Oldfield doktornak.” Azt válaszolnák: „Természetesen én egy szót se hiszek belőle!” Ez a legrosszabb az egészben, hogy nem azt mondják: „Kedvesem, sose fordult meg a fejében, hogy Mrs. Oldfield halála körül talán mégsem volt minden egészen rendben?” Nem, hanem azt mondják: „Kedvesem, én persze nem hiszem ezt a történetet Oldfield doktorról és a feleségéről. Biztos vagyok benne, hogy a doktor sose tett volna ilyet, bár az igaz, hogy kicsit talán elhanyagolta a feleségét, és az is igaz, hogy nem feltétlenül bölcs dolog egy ilyen fiatal lányt venni maga mellé gyógyszerésznek… De persze egy percig se mondom, hogy bármi is lenne köztük. Ó, nem, én biztosra veszem, hogy minden a legnagyobb rendben…”

Elhallgatott. Az arca égett, a keble fel-le járt.

– Úgy látszik – mondta Hercule Poirot –, ön igencsak tisztában van vele, hogy az emberek mit beszélnek.

Jean Moncrieffe összepréselte az ajkát.

– Tudom, amit tudok! – vágta rá keserűen.

– És ön miben látja a megoldást?

– Legjobb lenne, ha felszámolná a praxisát, és újrakezdené valahol másutt.

– Nem gondolja, hogy a szóbeszéd követné oda is?

A lány a vállát vonogatta.

– Meg kell kockáztatni.

Poirot pár pillanatig hallgatott, majd megkérdezte:

– Hozzámegy Oldfield doktorhoz, Miss Moncrieffe?

Jean Moncrieffe nem mutatta, hogy meglepné a kérdés. Kurtán válaszolt:

– Nem kért meg, hogy menjek hozzá.

– Miért nem?

A lány kék szeme találkozott Poirot-éval, és egy pillanatra megrebbent.

– Mert nem hagytam – mondta.

– Ó, milyen jó végre hallani valakit, aki őszinte!

– Az én őszinteségemmel nem lesz baj. Amikor rájöttem, hogy az emberek azt beszélik, hogy Charles azért szabadult meg a feleségétől, hogy elvegyen engem, úgy éreztem, hogy ha tényleg egybekelünk, az csak olaj lesz a tűzre. Azt reméltem, hogy ha a házasság kérdése köztünk láthatóan fel se merül, akkor ez az ostoba pletyka elcsitul.

– De nem csitult el?

– Nem.

– Ami kissé különös, nemde?

– Idelenn nincs túl sok szórakozásuk az embereknek – jegyezte meg rosszkedvűen Jean.

– Hozzá akar menni Charles Oldfieldhez? –kérdezte Poirot.

A lány meglehetősen higgadtan válaszolt.

– Igen. Csaknem attól a pillanattól kezdve, hogy megismerkedtünk.

– Szóval a felesége halála nagyon is kapóra jött önnek?

– Mrs. Oldfield ritka elviselhetetlen nő volt – mondta Jean Moncrieffe. – Őszintén szólva örültem, hogy meghalt.

– Igen – mondta Poirot. – Az ön őszinteségéhez tényleg kétség sem férhet.

A lány gúnyos képet vágott.

– Van egy javaslatom – mondta Poirot.

– Éspedig?

– Drasztikus eszközökhöz kell folyamodnunk. Azt javaslom, hogy valaki, esetleg ön, levelet írhatna a Belügyminisztériumba.

– Mi a csudát akar ezzel?

– Azt, hogy ennek a mendemondának leginkább azzal lehetne egyszer s mindenkorra véget vetni, ha exhumálnák a holttestet, és elvégeznék a boncolást.

A lány egy lépést hátrált. Az ajka szétnyílt, aztán újra megfeszült. Poirot árgus szemekkel figyelte.

– Nos, Mademoiselle? – kérdezte végül.

– Nem értek egyet önnel – mondta halkan Jean Moncrieffe.

– De miért nem? Egy természetes halált megállapító szakvélemény talán nem forrasztaná a pletykafészkek torkára a szót?

– Ha azt állapítja meg a szakvélemény, akkor igen.

– Tisztában van vele, mit sugall ezzel, Mademoiselle?

Jean Moncrieffe ingerülten válaszolt.

– Tudom, miről beszélek. Ha arzénmérgezésről beszélünk, akkor be lehet bizonyítani, hogy a néhaival nem arzén végzett. De más mérgek is léteznek, növényi alkaloidák. Kétlem, hogy egy év elteltével akár csak nyomokban is ki lehessen mutatni őket, pedig akár ezekkel is elkövethették a mérgezést. Aztán meg ismerem ezeket a vegyész szakértőket! Benyújtanak egy semmitmondó szakvéleményt, amely arról szól, hogy semmi olyant nem találtak, ami a halál okára utalna, és a pletykafészkek csak még jobban nekidurálják magukat!

Hercule Poirot pár pillanatra hallgatásba merült.

– Ön szerint ki a legnagyobb szószátyár a faluban? – kérdezte végül.

A lány elgondolkozott.

– Azt hiszem – felelte –, az összes közül Miss Leatheran viszi el a pálmát.

– Aha. Be tudna mutatni ennek a Miss Leatherannak, lehetőleg nem túl feltűnőn?

– Mi se könnyebb. Az összes vén pletykafészek így reggeltájt vág neki a bevásárlásnak. Csak ki kell mennünk a főutcára.

Ahogy Jean mondta, a dolog ment, mint a karikacsapás. A postaépület előtt Jean megállt, és megszólított egy metszőn fürkésző tekintetű, horgas orrú, magas, sovány, középkorú nőt.

– Jó reggelt, Miss Leatheran.

– Jó reggelt, Jean. Szép időnk van, nemdebár? A metsző tekintet fürkészőn szegeződött Jean Moncrieffe kísérőjére. A lány így szólt:

– Hadd mutassam be Monsieur Poirot-t. Itt fog időzni a faluban néhány napig.

3

A fánkmajszolással, térdén teáscsésze-egyensúlyozással elfoglalt Hercule Poirot hagyta, hogy vendéglátója a bizalmába férkőzzék. Miss Leatheran volt olyan kedves, hogy meghívja Poirot-t teára, és egyúttal kötelességének tekintette, hogy kipuhatolja, egész pontosan mi járatban van falujukban ez a fura kis idegen.

Poirot egy darabig ügyesen hárította a rohamokat, amivel csak még jobban felcsigázta Miss Leatheran kíváncsiságát. Majd amikor elérkezettnek látta az időt, előrehajolt.

– Jaj, Miss Leatheran, el kell ismernem, ön a vesémbe lát – mondta. – Rájött a titkomra. A Belügyminisztérium megbízásából vagyok itt. De nagyon kérem – fogta suttogóra –, erről senkinek egy szót se!

– Persze! Persze! – Miss Leatheran felvillanyozódott, alig bírt megülni a fenekén. – A Belügyminisztérium megbízásából… Csak nem azt akarja mondani… Csak nem szegény Mrs. Oldfield…

Poirot kimérten, hosszasan bólogatott.

– Hűha! – Miss Leatheran ebbe az egyetlen szóba sűrítette össze a benne lúdbőrző kéjes érzések egész skáláját.

– Ugye, érti, ez egy nagyon kényes ügy – mondta Poirot. – Jelentenem kell, hogy vajon van-e elég indok az exhumálás elrendelésére.

– Ki fogják hantolni szegény teremtést! – kiáltotta Miss Leatheran. – Milyen szörnyű!

Hangsúlya azonban arról árulkodott, hogy legszívesebben azt mondaná: „Milyen csodálatos!”

– Mi a véleménye, Miss Leatheran?

– Hát, Monsieur Poirot, persze rengeteg szóbeszéd járja. De én az ilyen szóbeszédre sosem adok. Annyi, de annyi légből kapott pletyka kering mindig. Az biztos, hogy amióta ez a dolog történt, Oldfield doktor nagyon furcsán viselkedik, persze nem győzöm hangsúlyozni, hogy ezt semmi esetre sem szabad a bantudat rovására írnunk. Talán csak a gyász teszi. Persze nem mintha a doktor és a felesége igazán jól kijöttek volna egymással. Ezt első kézből tudom. Maga Harrison nővér ismerte be, aki három-négy éven át, egészen az asszony haláláig Mrs. Oldfield mellett volt ápolónő. És tudja, mindig is éreztem, hogy Harrison nővér gyanakszik valamire. Nem mintha valaha is mondta volna, de az ilyesmi rá van írva az ember arcára, nem igaz?

Poirot szomorú képet vágott.

– Ez elég kevés ahhoz, hogy nekifogjunk.

– Igen, tudom, Monsieur Poirot, na de persze ha a tetemet kihantolják, akkor megbizonyosodhatnak.

– Igaz – mondta Poirot. – Akkor megbizonyosodhatunk.

– Persze mindig is voltak ehhez hasonló ügyek. – Miss Leatheran orrcimpája remegett a kéjes izgalomtól. – Ott van például Armstrong esete, aztán azé a másiké, már nem emlékszem a nevére, és persze Crippené. Sokat törtem a fejem, hogy vajon Ethel Le Neve benne volt-e a dologban. Persze Jean Moncrieffe nagyon rendes lány, szó se róla… Azt azért nem mondanám, hogy kimondottan ő lett volna a felbujtó… De ha szoknyáról van szó, a férfiak könnyen elveszítik a fejüket, nem igaz? És persze együtt voltak sülve-főve!

Poirot hallgatott. A szóözön folyamatossága érdekében ártatlan kíváncsisággal csüngött Miss Leatheranon. Saját szórakoztatására magában azt számolgatta, hogy hányszor hangzik el a „persze” szó.

– És persze egy boncolás meg egyebek után annyi mindenki kénytelen lesz színt vallani, nem igaz? Cselédség és így tovább. A szolgálók mindig sokat tudnak, nem igaz? És persze teljes képtelenség megtiltani nekik, hogy pletykáljanak, hát nem? Az Oldfieldék Beatrice-ét szinte azonnal a temetés után elbocsátották, amit én mindig is furcsának tartottam, különösen, ha figyelembe vesszük, milyen nehéz manapság cselédlányt találni, ügy néz ki, mintha Oldfield doktor félt volna, hogy a lány tudhat valamit.

– Annyi bizonyos, szemlátomást indokolt egy utólagos vizsgálat – jelentette ki ünnepélyesen Poirot.

Miss Leatheran megengedett magának némi idegenkedő borzongást.

– Már a gondolata is borzasztó! – kiáltotta. –A mi kedves csendes kis falunkat… szájukra veszik az újságok! A nyilvánosság elé kerülünk!

– Irtózik tőle? – kérdezte Poirot.

– Egy kicsit. Mi tagadás, maradi vagyok.

– Ráadásul, mint mondta, mindez valószínűleg nem több pletykánál!

– Hát… azt azért nem állítanám tiszta lelkiismerettel. Tudja, azt hiszem, nagyon is igaz az a mondás, hogy nem zörög a haraszt, ha a szél nem fújja.

– Magam is pont erre gondoltam – mondta Poirot, és felállt. – Bízhatok a diszkréciójában, Mademoiselle?

– Ó, persze! Egy szót se szólok senkinek. Poirot mosolygott, és elbúcsúzott.

A küszöbön, miután átvette kalapját-kabátját, így szólt a kis cselédlányhoz:

– Azért vagyok itt, hogy vizsgálódjak Mrs. Oldfield halálának körülményeit illetően, de nagyon lekötelezne, ha ezt szigorúan titokban tartaná.

Miss Leatheran Gladys csaknem beleszédült az esernyőtartóba. A levegőt kapkodta.

– Jaj, uram, szóval a doktor keze van benne?

– Maga talán nem így hiszi már régóta?

– Nem, uram, én nem! Hanem Beatrice. Ő szolgált náluk, amikor Mrs. Oldfield meghalt.

– És ő úgy vélte, hogy – Poirot tudatosan élt a teátrális szófordulattal – gaztett történt?

Gladys hevesen bólogatott.

– Igen, biztosra vette. És azt mondta, hogy az ottani ápolónő, Harrison nővér is ugyanúgy meg volt győződve róla. A nővér mindig is rajongott Mrs. Oldfieldért, és nagyon el volt keseredve, amikor az asszonyság meghalt, és Beatrice mindig is mondta, hogy Harrison nővér tud valamit a dologról, mert rögtön azután a doktor ellen fordult, és ezt nem tette volna, ha minden rendben lett volna, nem igaz?

– Hol van most Harrison nővér?

– Az öreg Miss Bristow-t gondozza. Ott az alvégen. El se lehet téveszteni. Oszloptornácos ház.

4

Hercule Poirot röviddel ezután azon kapta magát, hogy szemben ül azzal a nővel, aki bizonyosan mindenki másnál többet tud a híresztelések mögött meghúzódó eseményekről.

Harrison nővér negyvenhez közeledő, még mindig csinos nő volt. Madonnaszerű arcvonásain csendes derű, hatalmas, sötét szemében megértés honolt. Béketűrőn, figyelmesen hallgatta Poirot-t. Végül lassan így szólt:

– Igen, tudom, hogy ilyen kellemetlen históriák terjengenék. Amennyire tőlem telt, igyekeztem leállítani őket, de reménytelen volt. Tudja, az emberek szeretik az izgalmakat.

– De valami kellett hogy legyen, ami tápot adott ezeknek a híreszteléseknek – mondta Poirot.

Megfigyelte, hogy a nő arckifejezésének keserű vonásai felerősödnek. De Harrison nővér nem válaszolt, csak tanácstalanul rázta a fejét.

– Talán – vetette fel Poirot – Oldfield doktor és felesége nem jött jól ki egymással, és ez indította el a mendemondát?

Harrison nővér határozottan megrázta a fejét.

– Jaj, nem. Oldfield doktor mindig rendkívül kedves és türelmes volt a feleségéhez.

– Egész szívéből szerette? Harrison nővér habozott.

– Nem, ezt nem igazán állítanám. Mrs. Oldfield igencsak házsártos nő volt, nem volt könnyű a kedvére tenni, és állandóan megkövetelte magának a szeretetet és figyelmet, holott nem mindig szorult rá.

– Úgy érti – kérdezte Poirot –, hogy fölöslegesen sajnáltatta magát?

A nővér bólintott.

– Igen. A rossz egészségi állapotát nagyrészt beképzelte magának.

– És mégis meghalt… – mondta Poirot jelentőségteljesen.

– Ó, tudom… Tudom…

Poirot pár másodpercig némán figyelte Harrison nővér zavart tanácstalanságát, feltűnő tétovaságát. Végül azt mondta:

– Azt hiszem, illetve biztos vagyok benne, hogy ön tudja, honnan erednek ezek a híresztelések.

Harrison nővér elvörösödött.

– Hát… legföljebb találgatni tudok. Szerintem Beatrice, a cselédlány kezdte terjeszteni ezt a szóbeszédet, és azt hiszem, tudom, mi ültette a bogarat a fülébe.

– Éspedig?

Harrison nővér el-elakadva folytatta.

– Tudja, volt valami, ami véletlenül megütötte a fülemet… egy beszélgetés foszlánya, Oldfield doktor és Miss Moncrieffe között… és erős a gyanúm, hogy Beatrice is meghallotta, csak nem hinném, hogy valaha is bevallaná.

– Mi volt az a beszélgetés?

Harrison nővér egy percig csöndben volt, mintha az emlékezetében kutatna, majd azt mondta:

– Körülbelül három héttel történt az utolsó roham előtt, amely végzett Mrs. Oldfielddel. Épp lefelé jöttem a lépcsőn, amikor meghallottam, hogy Jean Moncrieffe az ebédlőben azt mondja: „Meddig tart ez még? Az idegeimre megy ez a várakozás.” Mire a doktor azt felelte: „Esküszöm, szívem, most már nem tart sokáig.” Aztán Miss Moncrieffe újra rákezdte: „Nem bírom ezt a várakozást. Gondolod, minden rendben lesz?” És a doktor ráfelelte: „Persze. Most már semmi nem jöhet közbe. Jövőre összeházasodunk.”

Harrison nővér kis szünet után folytatta.

– Számomra ez volt az első utalás arra, Monsieur Poirot, hogy valami van a doktor és Miss Moncrieffe között. Természetesen tudtam, hogy a doktor rajong Miss Moncrieffe-ért, és hogy nagyon jó barátok, de semmi több. Visszamentem az emeletre, mert ez a dolog egészen mellbe vágott, de közben észrevettem, hogy a konyhaajtó nyitva van, és arra gondoltam, biztos azért, mert Beatrice hallgatózik. És, ugye, feltűnt magának is, hogy amit mondtak, az kétféleképpen érthető. Egyszerűen csak azt is jelentheti, hogy a doktor tudta, hogy a felesége súlyos beteg, és már nem fog sokáig élni, és nekem nincsenek kétségeim, hogy ő így értette, de egy Beatrice-félének másképp is hangozhatott, azt a látszatot is kelthette, mintha a doktor és Jean Moncrieffe… nos, mintha kifejezetten abban mesterkednének, hogy eltegyék láb alól Mrs. Oldfieldet.

– De ön, magában nem így gondolja?

– Nem, nem, persze hogy nem…

Poirot átható pillantást vetett rá.

– Harrison nővér, van még valami, amiről tudomása van? – kérdezte. – Valami, amit még nem mondott el nekem?

Harrison nővér lángvörös lett, és hevesen tiltakozott.

– Nem! Nem! Szó sincs róla! Mit tudhatnék még?

– Én nem tudom. Csak arra gondoltam, hogy talán… lehet még valami.

A nővér a fejét rázta. Tekintetébe visszaköltözött az iménti zavarodottság.

– Nem lehetetlen – mondta Hercule Poirot –, hogy a belügyi szervek elrendelik Mrs. Oldfield holttestének exhumálását.

– Jaj, ne! – borzadt el Harrison nővér. – Ilyen szörnyűséget!

– Ön sajnálatosnak tartja?

– Rettenetesnek tartom! Rossz belegondolni, micsoda szóbeszédet fog elindítani! Borzalmas lesz… de a legborzalmasabb szegény doktor Oldfieldnak.

– Nem gondolja, hogy akár a javára is szolgálhat?

– Ezt meg hogy érti?

– Ha ártatlan – mondta Poirot –, akkor az ártatlansága bizonyítást nyer.

Elhallgatott. Figyelte, ahogy a gondolat megtelepszik Harrison nővér agyában, látta, ahogy a nővér zavartan a szemöldökét ráncolja, aztán a homloka kisimul.

Harrison nővér vett egy mély levegőt, és Poirot-ra nézett.

– Erre nem is gondoltam – mondta kurtán. –Természetesen nincs más megoldás, meg kell csinálni.

Dörömbölés hallatszott az emeletről. Harrison nővér felugrott.

– Ez az idős úrnőm, Miss Bristow. Fölébredt a szendergésből. Mennem kell, el kell igazgatnom a fekhelyét, mielőtt behoznák neki a teát, aztán elmehetek sétálni. Igen, Monsieur Poirot, azt hiszem, önnek teljesen igaza van. A boncolás egyszer s mindenkorra megoldja a dolgot. Véget vet ennek az egésznek, és ezek a borzalmas pletykák szegény Oldfield doktorról megszűnnek.

Kezet fogott Poirot-val, és kisietett a szobából.

5

Hercule Poirot elsétált a postára, és telefonhívást kezdeményezett Londonba.

A hang a vonal túlsó végén bosszús volt.

– Muszáj ilyesmiket kiszagolnia, drága Poirot-m? És biztos benne, hogy ez egy ránk tartozó ügy? Maga is tudja, hogy ezek mögött a falusi pletykák mögött rendszerint mi van… Az égvilágon semmi.

– Ez egy kivételes ügy – mondta Poirot.

– Ja persze, ha maga mondja. Magának megvan az a bosszantó szokása, hogy rendszerint igaza van. De ha ez az egész csak vaklárma, akkor nem fogunk repesni az örömtől, ugye, tudja?

Hercule Poirot magában mosolygott.

– Nem, akkor én fogok repesni az örömtől – dünnyögte.

– Mit mond? Nem hallom jól!

– Semmi, semmi. Letette a kagylót.

A hivatali helyiségbe lépve áthajolt a pulton, és elővette leglekenyerezőbb modorát:

– Nem tudná megmondani nekem véletlenül, Madame, hogy az a szolgálólány, aki korábban Oldfield doktoréknál szolgált, a keresztneve Beatrice, jelenleg hol tartózkodik?

– Beatrice King? Azóta két helyen is volt. Most Mrs. Marleynál van, a töltésoldalon túl.

Poirot megköszönte, vásárolt két képeslapot, egy bélyegfüzetet és egy kis helyben készült csuprot. Vásárlás közben szerét ejtette, hogy szóba hozza a néhai Mrs. Oldfield halálát. A postáskisasszony arcán különös, mohó kifejezés jelent meg.

– Nagyon hirtelen történt, az szent igaz? –mondta. – Sok szóbeszédre adott okot, nyilván az ön fülébe is eljutott.

A szemében kíváncsi fény villant, miközben megkérdezte:

– Talán emiatt kíván találkozni Beatrice Kinggel? Mindannyian nagyon furcsálltuk, ahogy egyik pillanatról a másikra kitették a szűrét. Egyesek azt hiszik, hogy Beatrice tudhat valamit… és talán tud is. Tett néhány elég félreérthetetlen célzást.

Beatrice King alacsony lány volt, némiképp alamuszi megjelenésű, ügy nézett ki, mint aki kettőig se tud számolni, de a tekintetében több értelem csillogott, mint amennyit elvárt volna tőle az ember, úgy látszott azonban, hogy Beatrice Kingből semmit sem lehet kihúzni. Ezt hajtogatta:

– Nem tudok semmiről semmit… Semmi közöm ahhoz, ami az emeleten folyt… Nem tudom, mit akar azzal a kihallgatott beszélgetéssel a doktor és Miss Moncrieffe között. Nekem nem kenyerem a hallgatózás, és magának nincs joga ilyeneket állítani. Nem tudok semmit.

– Hallotta már azt a kifejezést, hogy arzén-mérgezés? – kérdezte Poirot.

A lány egykedvű arcán egy villanásra kendőzetlen kíváncsiság suhant át.

– Szóval az volt abban az orvosságos üvegben?

– Milyen orvosságos üvegben?

Az egyik orvosságos üvegcsében, amit Miss Moncrieffe készített el az asszonyság számára – mondta Beatrice. – A nővér egészen kijött a sodrából, ezt a saját szememmel láttam. Megkóstolta, megszagolta, aztán az egészet beleöntötte a mosogatóba, és az üvegbe tiszta vizet töltött a csapból. Amúgy is színtelen orvosság volt, mint a víz. És egyszer, amikor Miss Moncrieffe fölvitt egy kanna teát az asszonyságnak, a nővér visszahozta, és frisset csinált… Azt mondta, nem forró vízzel készült, pedig azzal készült, még ilyet, mi mással készült volna? Akkor azt hittem, ez csak amolyan ápolónői fontoskodás, de nem tudom… Talán több volt annál. Poirot bólintott.

– Kedveli ön Miss Moncrieffe-t, Beatrice? –kérdezte.

– Nekem nincs vele bajom… Egy kicsit zárkózott. Persze én mindig is tudtam, hogy szerelmes a doktorba. Amilyen szemeket vetett rá, azt nem lehetett félreérteni.

Poirot megint bólintott. Visszament a fogadóba, és utasításokkal látta el George-ot.

6

Dr. Alan Garcia, belügyminisztériumi vegyész szakértő a kezét dörzsölgette, és Hercule Poirot-ra hunyorított.

– Nos, meg van elégedve, Monsieur Poirot? Maga egyszerűen tévedhetetlen.

– Ön túloz – mondta Poirot.

– Mi vezette nyomra? Szóbeszéd?

– Ahogy mondja. „Nyelvekkel telefestett hír jön.”[1]

Másnap Poirot újra vonatra szállt, hogy Market Loughborough-ba utazzon.

Market Loughborough olyan volt, mint a megbolygatott méhkas. Az exhumálás kezdete óta egyfolytában zsongott, most azonban, hogy a boncolási eredmény kiszivárgott, az izgalom a tetőfokára hágott.

Poirot körülbelül egy órája tartózkodott a fogadóban, és épp túljutott marha- és vesepudingból álló, sörrel leöblített kiadós ebédjén, amikor behozták neki az üzenetet, hogy egy hölgy vár rá.

Harrison nővér volt. Sápadt és beesett arccal egyenesen Poirot-hoz sietett.

– Igaz ez? Tényleg igaz, Monsieur Poirot? Poirot előzékenyen székkel kínálta.

– Igen. A halált okozó mennyiségnél jóval több arzént találtak.

– Sose hittem volna! – kiáltott Harrison nővér. – Egy pillanatig se merült fel bennem…

És könnyekre fakadt.

– Az igazság, tudja – mondta Poirot szelíden –, előbb-utóbb kiderül.

– Fel fogják akasztani? – zokogott Harrison nővér.

– Még sok kérdést tisztázni kell – felelte Poirot. – Honnan való a méreg… Milyen hordozóanyaggal juttatták a szervezetbe…

– De mi van akkor, Monsieur Poirot, ha neki semmi köze hozzá? Az égvilágon semmi?

– Ebben az esetben – Poirot a vállát vonogatta – fel fogják menteni.

– Van valami… – mondta Harrison nővér vontatottan –, valami, amit, azt hiszem, már korábban el kellett volna mondanom önnek… De nem gondoltam, hogy tényleg jelentősége lehet. Egyszerűen csak furcsa volt.

– Tudtam, hogy van még valami – dörmögte Poirot. – Legjobb lesz, ha most rögtön elmondja nekem.

– Nem nagy dolog. Csak annyi, hogy egyszer, amikor a gyógyszertárba kellett mennem valamiért, Jean Moncrieffe egy meglehetősen különös dolgot művelt.

– Éspedig?

– Bután hangzik. Csak a púdertartóját töltögette… egy rózsaszín zománcos púdertartót…

– És?

– De nem púdert töltött bele, hanem a méregszekrény egyik üvegéből valamit. Amikor meglátott, megriadt, és rácsapta a púdertartóra a fedelet, és behajította a táskájába… Aztán gyorsan visszatette az üveget a szekrénybe, úgyhogy nem láthattam, mi volt az. Meglehet, ez nem jelent semmit… De most, miután tudom, hogy Mrs. Oldfieldet valóban megmérgezték…

Elhallgatott.

– Bocsásson meg egy pillanatra – mondta Poirot.

Kiment, és telefonált Grey nyomozó őrmesternek a berkshire-i rendőrségre. Azután visszajött, és csendben ült Harrison nővérrel.

Poirot lelki szeme előtt megjelent a vörös hajú lány arca, és hallotta, ahogy tiszta, kemény hangon azt mondja: „Nem értek egyet.” Jean Moncrieffe nem akart boncolást. Elég tetszetős magyarázatot adott rá, de attól a tény még tény marad. Egy tehetséges, gyakorlatias, határozott lány. Szerelmes egy férfiba, aki hozzá van kötve egy nyűgösködő, nagybeteg feleséghez, aki még akár évekig is elélhet, hiszen, Harrison nővér szerint, nincs különösebb baja.

Hercule Poirot felsóhajtott.

– Mire gondol? – kérdezte Harrison nővér.

– Hogy milyen kár ezért – felelte Poirot.

– Egy pillanatig se hiszem, hogy a doktor bármiről is tudott volna – mondta Harrison nővér.

– Nem – mondta Poirot. – Biztos vagyok benne, hogy nem tudott.

Nyílt az ajtó, és Grey nyomozó őrmester lépett be. Selyemkendőbe bugyolált valamit hozott a kezében. Kibontotta, és óvatosan letette. Egy élénk rózsaszín zománcos púdertartó volt az.

– Ezt láttam – mondta Harrison nővér.

– Miss Moncrieffe íróasztalfiókjában találtuk legbelül, egy zsebkendőtartó tasakban – mondta Grey. – Amennyire meg tudom ítélni, nincs rajta ujjlenyomat, de azért vigyázok vele.

A selyemkendőn keresztül megnyomta a zárrugót. A fedél felpattant.

– Ez nem púder – mondta Grey. Az ujjára vett egy keveset, és a nyelve hegyével óvatosan megízlelte. – Nincs különösebb íze.

– A fehér arzénnak nincs íze – mondta Poirot.

– Rögtön megvizsgáltatjuk. – Grey Harrison nővérre nézett. – Megesküdne rá, hogy ez ugyanaz a púdertartó?

– Igen. Biztos vagyok benne. Ez az a púdertartó, amelyet Miss Moncrieffe-nál láttam a gyógyszertárban, körülbelül egy héttel Mrs. Oldfield halála előtt.

Grey őrmester felsóhajtott. Poirot-ra nézett, és bólintott. Poirot csengetett.

– Küldjék be az inasomat, kérem!

– George, a tapintatos és visszafogott, mondhatni, tökéletes inas belépett, és várakozón nézett gazdájára.

Hercule Poirot így szólt:

– Miss Harrison, ön az imént kijelentette, hogy ez a púdertartó azonos azzal, amelyet Miss Moncrieffe tulajdonában látott több mint egy évvel ezelőtt. Nyilván meglepetéssel fog értesülni arról, hogy ezt a púdertartót a Woolworth áruházban vásárolták mindössze néhány hete, sőt hogy ilyen mintázatút és színűt mindössze három hónapja gyártanak.

Harrison nővérnek leesett az álla. Tágra nyílt, sötét szemmel bámult Poirot-ra.

– Látta már korábban ezt a púdertartót, Georges? – kérdezte Poirot.

George előrelépett.

– Igen, uram. Tanúja voltam, ahogy a jelen lévő Harrison nővér 18-án, pénteken a Woolworth áruházban megvásárolta. Az ön utasításának megfelelően mindenhová követtem a hölgyet. Az említett napon busszal elutazott Darningtonba, ahol megvásárolta ezt a púdertartót, és hazavitte magával. Még aznap később elment abba a házba, ahol Miss Moncrieffe lakik. Az utasításnak megfelelően én már a házban tartózkodtam. Megfigyeltem, ahogy Harrison nővér bemegy Miss Moncrieffe hálószobájába, és elrejti az íróasztalfiók mélyére ezt a tárgyat. Az ajtónyíláson keresztül jól ráláttam. Ezután abban a hitben, hogy senki sem látta, Harrison nővér elhagyta a házat. Ha szabad hozzátennem, arrafelé nem szokás zárni a bejárati ajtókat, és esti szürkület volt.

Poirot nyers, csípős hangon ráförmedt Harrison nővérre.

– Tud valami magyarázatot ezekre a megállapításokra, Harrison nővér? Gondolom, nem. A Woolworth áruházban még nem arzén volt a dobozkában, de Miss Bristow házából kikerülve már igen. – Csendesen hozzátette: – Nem volt bölcs dolog öntől, hogy nem szabadult meg a maradék arzéntól.

Harrison nővér a kezébe temette az arcát. Elfúló, színtelen hangon suttogta:

– Igaz… Tökéletesen igaz… Én öltem meg. És mindezt a semmiért… a semmiért… Elment az eszem.

7

– Bocsánatot kell hogy kérjek öntől, Monsieur Poirot – mondta Jean Moncrieffe. – Annyira haragudtam önre… olyan rettenetesen haragudtam. Úgy éreztem, az ön megjelenése csak tovább ront a helyzeten.

– Kezdetben így is volt – mosolygott Poirot.

– Akár a mitológiabeli lernai Hydra: valahányszor az egyik fejét levágják, kettő nő helyébe, így hát kezdetben a szóbeszéd csak nőttön-nőtt, megsokszorozódott. De, ugye, hasonlóan a névrokonomhoz, Herkuleshoz, nekem az volt a dolgom, hogy eljussak az első, az őseredeti fejhez. Ki indította el a híresztelést? Nem volt nehéz kiderítenem, hogy a pletyka forrása Harrison nővér. Fölkerestem. Nagyon kellemes hölgy benyomását keltette: egyszerre értelmes és együtt érző. De szinte azonnal elkövetett egy hatalmas baklövést: fölidézett egy beszélgetést, amit kihallgatott ön és a doktor között, és az a beszélgetés, tudja, teljesen hamis volt. Pszichológiai képtelenség. Ha ön és a doktor közösen ki is tervelték, hogy megölik Mrs. Oldfieldet, annál azért mindketten okosabbak és körültekintőbbek, semhogy egy ilyen beszélgetést nyitott ajtók mellett bonyolítsanak le, olyan helyen, ahol akár az emeletről, akár a konyhából könnyen kihallgathatják. Ráadásul az önnek tulajdonított mondatok egyáltalán nem illettek az ön lelki alkatához. Egy jóval idősebb és egészen másfajta nő szavai voltak. Ezek a szavak sokkal inkább Harrison nővérre vallottak, hogy ő miket mondana hasonló körülmények között.

Egészen idáig ezt az ügyet viszonylag egyszerűnek tartottam. A következőképp okoskodtam. Harrison nővér viszonylag fiatal és még elég csinos nő; csaknem három éve szoros kapcsolatban van Oldfield doktorral; a doktor nagyon kedveli, és hálás neki a tapintatáért és együttérzéséért. Harrison nővérnek az a benyomása támad, hogy ha Mrs. Oldfield meghalna, a doktor valószínűleg megkérné a kezét. Ehelyett Mrs. Oldfield halála után rá kell ébrednie, hogy Oldfield doktor önbe szerelmes. Haragtól és féltékenységtől sarkallva azonnal nekiáll elterjeszteni a pletykát, hogy Oldfield doktor megmérgezte a feleségét.

Ismétlem, ez volt, ahogy először elképzeltem a helyzetet. A féltékeny nő és a hazug pletyka esete. De egyre kevésbé bírtam szabadulni a „nem zörög a haraszt” közhelyes gondolatától. Azon tűnődtem, hogy vajon Harrison nővér a pletyka szélnek eresztésénél nem tett-e többet is. Mondott bizonyos dolgokat, amik elég furcsán hangzottak. Azt állította, hogy Mrs. Oldfield tulajdonképpen képzelt beteg volt, hogy igazából nem szenvedett különösebb fájdalmaktól. De magának a doktornak nem voltak kétségei a felesége szenvedését illetően. Őt nem lepte meg a felesége halála. Röviddel a halál bekövetkezte előtt meghívott egy másik orvost, és ez az orvos is súlyosnak ítélte az asszony állapotát. Próbaképp előhozakodtam az exhumálás ötletével… Harrison nővér először megrettent a gondolattól. Aztán szinte rögtön elhatalmasodott rajta a féltékenység és a gyűlölet. Mutassák csak ki az arzént, őhozzá a gyanú árnyéka se férhet! A doktor és Jean Moncrieffe lesznek a szenvedő felek.

Egyetlen remény volt. Rávenni Harrison nővért, hogy túlbecsülje magát. Ha esély látszik rá, hogy Jean Moncrieffe megússza, úgy képzeltem, Harrison nővér minden idegszálával azon lesz, hogy belerángassa a tettes szerepébe, utasítottam az én hűséges Georges-omat, a legkevésbé feltűnő embert, akit Harrison nővér nem ismert látásból. Georges-nak árnyékként kellett követnie. És így végül minden jól alakult.

– Ön fantasztikus munkát végzett! – mondta Jean Moncrieffe.

– Úgy bizony, tényleg – helyeselt dr. Oldfield. – Sose tudom igazán meghálálni. Micsoda eszetlen vak voltam!

– Ön is ennyire vak volt, Mademoiselle? –kérdezte Poirot.

– Én rettenetesen aggódtam – mondta Jean Moncrieffe vontatottan. – Tudja, az arzénmennyiség a méregszekrényben nem egyezett…

– Jean – kiáltott Oldfield –, csak nem hitted…?!

– Nem, nem… Nem rád gondoltam. Hanem arra, hogy Mrs. Oldfield valahogy hozzáférhetett, és nekiállt szedni, hogy belebetegedjen, és így sajnálatot keltsen, csak véletlenül túl sokat vett be. De féltem, hogy ha boncolás lesz, és arzént mutatnak ki, ezt a lehetőséget nem is mérlegelik, hanem mindjárt arra a következtetésre jutnak, hogy te tetted. Ezért nem szóltam egyetlen szót sem az eltűnt arzénról. Még a méregkönyvbe is belehamisítottam! De Harrison nővér lett volna az utolsó, akire gyanakodtam volna.

– Én is – mondta Oldfield. – Olyan kedves, nőies teremtés volt. Akár egy Madonna.

– Igen, minden valószínűség szerint jó feleség és jó anya vált volna belőle… – mondta Poirot szomorúan. – Nem tudott úrrá lenni az érzelmein.

Felsóhajtott, és a bajsza alatt megint azt mormolta:

– Milyen kár érte.

Azzal rámosolygott a vele szemben ülő párra, a láthatóan boldog középkorú férfira és a lelkesültséget sugárzó lányra. Magában pedig azt gondolta:

„Elhárult a vihar a fejük fölül… én meg elvégeztem Herkules második munkáját.”

[1]Shakespeare: IV. Henrik, II. rész, bev. Vas István fordítása.

III

AZ ÁRKÁDIÁI SZARVAS

1

Hercule Poirot topogott a lábával, hogy meg ne gémberedjen a hidegtől. Az ujjait lehelgette. Bajsza végéről olvadt hó csöpörészett.

Kopogtak az ajtón, és a szobalány belépett. Lassú beszédű, tömzsi falusi lány volt; jókora adag kíváncsisággal meredt Hercule Poirot-ra. Valószínűleg még soha életében nem látott hozzá fogható szerzetet.

– Ön csengetett? – kérdezte.

– Én. Lenne szíves begyújtani?

A lány kiment, és rögtön vissza is tért papirossal és gyújtóssal. Letérdelt a hatalmas viktoriánus kályharostély elé, és nekiállt tüzet rakni.

Hercule Poirot tovább topogott a lábával, a karját csapkodta, az ujjait lehelgette.

Bosszús volt. Autója – egy méregdrága Messarro Gratz – nem azzal a mechanikai tökéllyel működött, amit elvárt tőle. Sofőrjének, egy szép fizetést húzó fiatalembernek nem sikerült a dolgokat rendbe tennie. A kocsi végleg megmakacsolta magát egy másodrendű úton, másfél mérföldnyire a legközelebbi lakott helytől, a készülődő hóesésben. A megszokott elegáns lakkcipőjét viselő Hercule Poirot kénytelen volt másfél mérföldet gyalogolni, hogy elérjen Hartly Dene folyóparti falucskájába, amely bár nyaranta a nyüzsgés megannyi jelét mutatta, télen csendes haldoklásba merült. A Fekete

Hattyú fogadó mintha egyenesen riadalommal fogadta volna a vendég érkezését. A fogadós minden ékesszólását latba vetve magyarázta, hogy a helyi autójavító tud biztosítani kocsit, amellyel az úr folytathatja az útját.

Hercule Poirot elutasította a javaslatot. Szenvedélyes takarékosságát arculcsapás érte. Béreljen autót? Amikor neki már van autója? Nagy autója. Drága autója. Azzal az autóval és nem mással kívánta folytatni útját vissza a városba. És különben is, még ha a javítást gyorsan nyélbe lehetne is ütni, ebben a havazásban nem fog nekiindulni másnap reggelig. Szobát, fűtést és vacsorát kért. Nagy sóhajtozva a fogadós elvezette a szobába, szólt a szobalánynak, hogy kerítsen tűzrevalót, aztán visszavonult, hogy értekezzen a feleségével a vacsora dolgában.

Egy órával később lábát a barátságosan pattogó tűz felé nyújtóztatva Hercule Poirot elnéző hangulatban értékelte az imént elfogyasztott vacsorát. Ami igaz, az igaz, a marhapecsenye egyszerre volt rágós és csupa mócsing, a kelbimbó nagy, fakó és tökéletesen ízetlen, és a krumpliban sem volt sok köszönet. Az ezt követő habos almakompótról sem lehetett elmondani semmi jót. A sajt kemény volt, a kétszersült lágy. Mindazonáltal, gondolta a lobogó lángokban békésen gyönyörködő, az erős túlzással kávénak nevezett híg iszapot óvatosan kortyolgató Poirot, mégiscsak jobb teli hassal, mint üressel, és a behavazott gyalogutak lakkcipővel való tapodása után tűz előtt ülni maga a Paradicsom!

Kopogtak az ajtón, és megjelent a szobalány.

– Kérem, uram, itt van az ember a javítóműhelyből, és beszélni szeretne magával.

– Gurítsa be! – felelte nyájasan Poirot.

A szobalány vihorászva elvonult. Poirot jólesően elmerengett, hogy ha majd ez a lány beszámol róla a barátnőinek, az sok eljövendő téli nap unaloműzéséhez ad muníciót.

Újabb kopogás hallatszott – másmilyen kopogás –, és Poirot kiszólt:

– Bújj be!

Elismerően nézett a belépő fiatalemberre, aki a küszöbön megállva feltűnő félszegséggel gyűrögette kezében tartott sapkáját. Azt gondolta: íme az emberi nem egyik leggyönyörűségesebb példánya, egy egyszerű fiatalember, aki külsőleg olyan, mint egy görög isten.

A fiatalember halk, rekedtes hangon így szólt:

– A kocsiról van szó, uram, amit behoztunk. Már megvan a hiba. Körülbelül egy óra munka, és kész lesz.

– Mi volt a baj? – kérdezte Poirot.

A fiatalember buzgón belefogott a műszaki kérdések elemzésébe. Poirot szelíden megbiccentette a fejét, de nem figyelt rá. A tökéletes fizikum olyasmi volt, amit soha nem győzött eléggé csodálni. Úgy tartotta, túl sok a szemüveges menyét. Elégedetten állapította meg magában: Igen, egy görög isten… egy ifjú pásztor Árkádiából.

A fiatalember váratlanul elhallgatott. Hercule Poirot homloka egy pillanatra ráncokba szaladt. Elsőnek az esztétikai érdeklődését elégítette ki, csak utána a szellemit. Kíváncsi, összeszűkülő szemekkel pillantott fel látogatójára.

– Értem, hogyne, értem – mondta. Majd kis szünet után hozzátette. – A sofőröm már elmondta ugyanezt.

Látta, hogy pírfolt jelenik meg a fiatalember arcán, és az ujjai idegesen gyúrják a sapkát.

– Igen… öö… igen, uram – dadogta a fiatalember. – Tudom.

Hercule Poirot nyugodtan folytatta:

– De ön úgy vélte, hogy eljön, és elmondja maga is?

– Hát… ööö… igen, uram, gondoltam, nem árthat.

– Ez – mondta Hercule Poirot – nagyon lelkiismeretes dolog volt öntől. Köszönöm.

Zárómondatából finom, de félreérthetetlen elbocsátás hallatszott, ennek ellenére Poirot érezte, hogy látogatója maradni fog, és igaza lett. A fiatalember nem mozdult, ujjai görcsösen megvonaglottak, morzsolgatva a gyapjúsapkát, és még halkabb, még zavartabb hangon így szólt:

– Öö… ne haragudjon, uram… de igaz-e, hogy ön az a detektív úriember… ön Mr. Hercule Pojró?

A nevet nagy műgonddal, ám korántsem hibátlanul ejtette ki.

– Így van – felelte Poirot.

A pír végigkúszott a fiatalember arcán.

– Olvastam önről egy újságcikket – mondta.

– Valóban?

A fiatalember most már rákvörös lett. A szemében gyötrelem ült: kín és könyörgés. Hercule Poirot megszánta.

– Nos? – kérdezte segítőkészen. – Kérdezni kíván tőlem valamit?

A szó most már zuhatagként ömlött belőle.

– Félek, szörnyen szemtelennek fog hinni, uram. De hogy ilyen véletlenségből épp ide tévedt, nos, ez túl nagy lehetőség, semhogy elszalasszam. Azok után, amiket olvastam önről, és hogy micsoda okos dolgokat művelt. Lesz, ami lesz, gondoltam, végül csak-csak megkérdezem önt. Azzal nem ártok senkinek, ugye?

Hercule Poirot tagadólag rázta a fejét.

– A segítségemet kéri valamilyen ügyben? –kérdezte.

A fiatalember bólintott. Érzelmektől elfúló hangon bökte ki:

– Egy… egy ifjú hölgyről lenne szó. Hátha… hátha ön meg tudná találni nekem.

–Meg tudnám találni? Ezek szerint eltűnt?

– Így van, uram.

Hercule Poirot kiegyenesedett a székében.

– Mi tagadás, talán tudnék segíteni önnek – mondta határozottan. – De jobban tenné, ha a rendőrséghez fordulna. Az ilyesmi az ő dolguk, és nekik jóval több eszköz áll a rendelkezésükre, mint nekem.

A fiatalember zavarában az egyik lábáról a másikra állt.

– Nem tehetem, uram – mondta félszegen. –Ez egyáltalán nem olyan ügy. Ez, hogy úgy mondjam, egy meglehetősen különös ügy.

Hercule Poirot rábámult. Aztán a székre mutatott.

– Eh bien, akkor üljön le… Mi is a neve?

– Williamson, uram, Ted Williamson.

– Ülj le, Ted. És mondj el nekem töviről hegyire mindent.

– Köszönöm, uram. – Előrehúzta a széket, és gondosan a szélére leült. A nézése továbbra is olyan volt, mint egy esdeklő kutyáé.

– Hadd hallom – biztatta Hercule Poirot. Ted Williamson mély levegőt vett.

– No szóval, uram, a következőképp esett. Nem láttam többször, csak egyetlenegyszer. És nem tudom még a pontos nevét sem. De ez az egész több mint furcsa, visszajönnek a leveleim, meg minden.

– Kezdjük az elején – mondta Hercule Poirot. – Ne kapkodd el. Csak mondj el mindent, ami történt.

– Igen, uram. Nos, talán ön is ismeri Grasslawnt, uram, azt a nagy házat lenn a folyónál a híd mögött.

– Nem vagyok ismerős errefelé.

– Sir George Sanderfield birtoka. Nyaranta használja hétvégéken és partikon; általában meglehetősen mulatós társaságok járnak oda. Színésznőcskék meg effélék. Szóval még júliusban történt, a rádiókészülék elromlott, és engem küldtek, hogy megreparáljam.

Poirot bólogatott.

– Úgyhogy odamentem – folytatta a fiatalember. – Az úr kirándulni volt a folyón a vendégeivel, a szakácsnő kimenős volt, az inas meg velük ment, hogy legyen, aki felszolgáljon a hajón. Csak ez a lány volt a házban: az egyik vendég komornája volt. Beengedett, megmutatta, hol a készülék, és ott maradt, amíg javítottam. Úgyhogy beszélgetni kezdtünk meg minden… Nitának hívták, így mondta nekem, és egy ott tartózkodó orosz táncosnő komornája volt.

– Ő milyen nemzetiségű volt, angol?

– Nem, uram, ő francia lehetett, azt hiszem. Olyan mulatságos akcentusa volt. De jól beszélt angolul. Annyira… annyira barátságos volt, hogy kis idő elteltével megkérdeztem, nem volna-e kedve moziba jönni este, de azt mondta, hogy az úrnőjének szüksége lesz rá. De aztán azt mondta, hogy kora délután mégiscsak szabaddá tudja magát tenni, mert a folyóról úgyis csak későn fognak megjönni. Egy szó mint száz, aznap délutánra kérdezés nélkül szabadnapot vettem ki (majdnem kirúgtak miatta), és sétálni mentünk a folyóhoz.

Elhallgatott. Az ajkán szelíd mosoly játszott. A tekintete ábrándossá vált. Poirot nyájasan megkérdezte:

– És csinos volt, ugye?

– A legszebb teremtés, akit a föld valaha a hátán hordott. Aranyszínű haja kétoldalt felkunkorodott, mintha szárnyacskák lennének, és olyan bohókásan tipegve-topogva járt. Én… én… szóval azonnal beleszerettem, uram. Nekem rajta kívül nem kell senki más.

Poirot biccentett. A fiatalember folytatta.

– Azt mondta, az úrnője két hét múlva úgyis újra lejön, és megbeszéltük, hogy akkor megint találkozunk. – Kicsit habozott. – De nem jött el. Vártam rá a megbeszélt helyen, de se híre, se hamva. Végül vettem a merszet, és lementem a házhoz, hogy rákérdezzek. Azt mondták, az orosz hölgy valóban ott tartózkodik, és a komornája is. Érte küldtek, de amikor megjelent, nahát, az cseppet sem Nita volt, de nem ám! Csak egy fekete, macskás kinézetű lány, de abból a hamisítatlan, dörgölőzős fajtából. Marie, így hívták. „Engem keresel?”, negédeskedett. Láthatta, ahogy hátrahőkölök. Azt kérdeztem, tényleg ő lenne az orosz hölgy komornája, merthogy nem ő az, akit korábban láttam. Erre ő fölnevetett, és azt mondta, hogy a legutóbbi komornát váratlanul elküldték. „Elküldték?”, kérdeztem. „Miért?” Ő csak vállat vont, széttárta a karját. Azt felelte: „Honnan tudjam? Nem voltam ott.”

Nos, uram, ettől igencsak zavarba jöttem. Azt se tudtam, mit mondjak. De aztán összeszedtem a bátorságomat, és elmentem, megkerestem újra ezt a Marie-t, és megkértem, szerezze meg nekem Nita címét. Azt már nem kötöttem az orrára, hogy még a vezetéknevét se tudom. Megígértem, hogy ajándékot kap tőlem, ha megszerzi: nem az a fajta volt, aki csak úgy szívességből valamit is megtenne az embernek. Na szóval, tényleg meg is szerezte, egy észak-londoni cím volt, és írtam is oda Nitának, de a levél kis idő múlva visszajött, a postahivatal küldte vissza, az volt ráfirkantva: Már nem lakik a fenti címen.

Ted Williamson elhallgatott. Mélykék, állhatatos tekintete Poirot-ra tapadt.

– Látja, hogy igazat mondtam, uram? – kérdezte. – Ez nem rendőrségi ügy. De meg akarom találni. Csak nem tudom, hogyan fogjak hozzá. Ha viszont… ha viszont ön megtalálná – az arca még jobban elvörösödött –, van…van egy kis félretett pénzem. Rá tudnék szánni öt fontot… akár még tízet is.

– Pillanatnyilag nem szükséges az anyagi vetületet megbeszélnünk – mondta Poirot békésen. – Először jussunk el odáig, hogy ez a lány, ez a Nita, tudja-e a nevedet, és hogy hol dolgozol?

– Ó, igen, uram.

– Fölvehette volna veled a kapcsolatot, ha akarta volna?

Ted most kelletlenebbül válaszolt:

– Igen, uram.

– Akkor nem gondolod… hogy talán…

Ted Williamson közbevágott.

– Úgy érti, uram, hogy én belészerettem, de ő nem szeretett belém? Végül is, ez sem lehetetlen… De kedvelt engem, igenis kedvelt engem, nem csak játszott velem… És azon tűnődök, uram, hogy talán oka van ennek a dolognak. Tudja, uram, az egy léha társaság volt, amibe belecsöppent. Az is lehet, hogy bajba került, ha érti, mire gondolok.

– Úgy érted, talán teherbe esett? Tőled?

– Nem, uram – pirult el Ted. – Semmi rossz nem történt közöttünk.

Poirot elgondolkozva méregette.

– És ha igaz, amitől tartasz – dörmögte –, akkor is meg akarod találni?

Az összes vér Ted Williamson arcába futott.

– Igen, de még mennyire, erre szavamat adom! El akarom venni, ha hozzám jön. És nem érdekel, miféle slamasztikába keveredett! Nem próbálná meg megtalálni nekem, uram?

Hercule Poirot mosolygott. A bajusza alatt ezt mormolta:

– „A haja, mintha szárny lenne aranyból.” Igen, azt hiszem, ez Herkules harmadik munkája… Ha nem tévedek, a dolog Árkádiában esett meg…

2

Hercule Poirot elgondolkozva nézte a papírszeletet, amelyre Ted Williamson gondosan fölírta a nevet és a címet.

Miss Valetta, N 15, Upper Renfrew Lane, 17-es szám.

Azon tűnődött, megtud-e bármit ezen a címen. Valahogy úgy sejtette, hogy nem. De ez volt az egyetlen kiindulási pont, amivel Ted szolgálhatott.

Az Upper Renfrew Lane egy kopottas, ám jóhírű utcácska volt. Poirot kopogtatására egy vizenyős szemű, testes asszony nyitotta ki a 17-es számot viselő kaput.

– Miss Valetta? – érdeklődött Poirot.

– Már réges-rég elköltözött.

Poirot gyorsan behatolt a kapualjba, mielőtt a kapu rácsukódhatott volna.

– Nem tudná megadni a címét?

– Nem tudom. Nem hagyta meg.

– Mikor költözött el?

– Még a múlt nyáron.

– Nem tudná megmondani, pontosan mikor? Halk csörrenés hallatszott Poirot jobb keze felől, ahol két félkoronás koccant össze biztatóan.

Mintha varázsütés érte volna, a vizenyős szemű asszony hirtelen megenyhült. Maga lett a megtestesült jóindulat.

– Hát persze hogy szívesen segítek, uram. Lássuk csak! Augusztusban, nem, még azelőtt… júliusban, igen, júliusban kellett hogy legyen. Körülbelül július első hetében. Sietve ment el, annyi biztos. Vissza Olaszországba, azt hiszem.

– Ezek szerint olasz volt?

– Úgy van, uram.

– És egy időben egy orosz táncosnő komornája volt?

– Úgy van. Madame Damusenának vagy minek hívták. A Thespianban táncolt, abban a balettfélében, mindenki megőrült érte. Igazi sztár volt, bizony.

– Nem tudja, Miss Valetta miért hagyta ott az állását? – kérdezte Poirot.

Az asszony egy pillanatig habozott, mielőtt válaszolt.

– Azt nem tudom, annyi szent.

– Elbocsátották, nem?

– Hát… szerintem volt egy kis összezördülés. De gondolhatja, Miss Valetta nem kötötte az orromra. Ő nem az a fajta volt, aki kiteregeti a dolgokat. Ettől függetlenül igen dühösnek látszott. Nagyon temperamentumos volt, igazi délszaki olasz, a fekete szeme úgy járt ide-oda, mintha bele akarná vágni az emberbe a kést. Nem szívesen kerültem volna az útjába, ha rájött a hoppáré!

– Egészen biztos benne, hogy nem tudja Miss Valetta jelenlegi címét?

A félkoronások bátorítóan megint megcsördültek.

A válasz elég őszintén hangzott.

– Bár tudnám, uram. Nagyon szívesen segítenék önnek! De szó, ami szó, igencsak sebtében ment el, és most itt állunk.

– Igen, most itt állunk… – dörmögte maga elé elgondolkozva Poirot.

3

Ambrose Vandelt kicsit ki kellett zökkenteni a készülő balettelőadás általa tervezett díszleteinek lelkes ecseteléséből, és máris csak úgy ontotta az értesüléseket.

– Sanderfield? George Sanderfield? Undorító fráter. Felveti a pénz, de úgy tartják, nagy svihák. Sötét ló! Viszonya egy táncosnővel? Hát mi se természetesebb, drága barátom: viszonya volt Katrinával. Katrina Tamusenkával. Lehetetlen, hogy még sose látta volna! O, drága barátom, micsoda kellem! Szenzációs technika! A tuolelai hattyú! Képtelenség, hogy azt se látta volna! Az én díszletem! Hát azt a másikat, Debussytől, vagy Mannine La Biche au Bois-ját? Michael Novginnal táncolta. Az a pasas is annyira fantasztikus, nem?

– Szóval ez a Katrina Sir George Sanderfield barátnője volt?

– Igen, vele szokott víkendezni a folyóparti házában. Gondolom, elképesztő partikat adhat.

– Nem lenne olyan szíves, mon cher, hogy bemutasson Mademoiselle Tamusenkának?

– De drága barátom, ő már nincs itt! Párizsba vagy hová ment egész hirtelen. Tudja, azt rebesgetik, hogy bolsevik kém volt vagy ilyesmi, nem mintha jómagam hitelt adnék az ilyesminek, de tudja, az emberek szeretnek locsogni. Katrina mindig is azt állította, hogy ő fehérorosz, az apja herceg vagy egyenesen nagyherceg volt, a szokásos szöveg! Az effélét mindig nagyon jól fogadják. – Vandel szünetet tartott, aztán visszakanyarodott az őt foglalkoztató témára. – Szóval, ahogy mondtam, ha az ember meg akarja ragadni a Betsabé világát, akkor el kell merülnie a sémi hagyományban. Ezt én azzal fejezem ki, hogy…

És mondta tovább a magáét önfeledten.

4

A beszélgetés, amelyet Hercule Poirot-nak sikerült nyélbe ütnie Sir George Sanderfielddel, nem indult túl biztatóan. A „sötét ló”, ahogy Ambrose Vandel nevezte, elég idegesen fogadta. Sir George alacsony, köpcös emberke volt, sötét haja erős szálú, nyaka zsírpárnás.

– Nos, Monsieur Poirot, mit tehetek önért? Öö… ugye, még nem találkoztunk?

– Nem, még nem.

– Na, akkor miről is van szó? Mi tagadás, igen kíváncsivá tett.

– Ó, semmi különös, csak egy kis információkérés.

A férfi kelletlenül nevetett.

–Valami megbízható kis tippre lenne szükség, mi? Nem is tudtam, hogy érdeklik a pénzügyek.

– A dolognak nincs köze az üzlethez. Egy bizonyos hölgyről van szó.

– Ó, egy nő! – Sir George Sanderfield hátradőlt a fotelben. Szemlátomást megkönnyebbült. Ez a hangján is érződött.

– Ha jól tudom, ön ismeri Mademoiselle Katrina Tamusenkát – mondta Poirot.

Sanderfield nevetett.

– Igen. Bűbájos teremtés. Sajnos már odébbállt Londonból.

– Miért hagyta el Londont?

– Én ezt honnan tudnám, kedves barátom? Gondolom, összerúgta a patkót a vezetőséggel. Tudja, Katrina temperamentumos nő: igazi szláv alkat. Sajnálom, hogy nem segíthetek önnek, de fogalmam sincs, most hol lehet. Nem tartom a kapcsolatot vele.

Érzékelhetően befejezettnek tekintette a beszélgetést, és felemelkedett.

– Csakhogy nem Mademoiselle Tamusenká-nak igyekszem a nyomára jutni – mondta Poirot.

– Nem?

– Nem, hanem a komornájának.

– A komornájának? – meredt rá Sanderfield.

– Esetleg emlékszik a komornájára? – kérdezte Poirot.

Sanderfield újra sündisznóállásba vonult. Zavartan kérdezte:

– Jóságos ég, nem, honnan is emlékeznék? Arra igen, természetesen, hogy volt neki… Elég semmirekellő volt, meg kell hogy mondjam. Minden lében kanál, kotnyeles liba. Én a maga helyében egy szavát se hinném el. Született hazudozó, az a fajta lány volt.

– Ezek szerint mégiscsak elég jól emlékszik rá – dörmögte Poirot.

Sanderfield sietve rávágta:

– Csak egy benyomás, semmi több… Még a nevére sem emlékszem. Lássuk csak, Marie ez vagy az… Nem, félek, nem tudok segíteni önnek, hogy fülön csípje. Sajnálom.

– A Thespian Színházban már megadták Marie Hellin nevét, sőt a címét is – felelte Poirot könnyedén. – Csakhogy én azt a lányt keresem, Sir George, aki Marie Hellin előtt szolgált Mademoiselle Tamusenkánál. Én Nita Valettát keresem.

Sanderfield rábámult.

– Őrá egyáltalán nem emlékszem – mondta. – Én egyedül csak Marie-ra emlékszem. Sunyi nézésű, kis fekete lány.

– Akire én gondolok – mondta Poirot –, az a lány múlt júniusban megfordult az ön grasslawni házában.

– Hát, csak annyit mondhatok, nem emlékszem rá – felelte Sanderfield mogorván. –Szerintem nem volt Katrinával szolgálólány. Azt hiszem, ön téved.

Hercule Poirot megrázta a fejét. Ő nem hitte, hogy téved.

5

Marie Hellin amilyen fürgén Poirot-ra villantotta okos kis szemét, olyan fürgén el is kapta. Nyugodt, színtelen hangon mondta:

– Én tökéletesen emlékszem, Monsieur. Mademoiselle Tamusenka június utolsó hetében fogadott fel. Az előző lány hirtelen eltávozott.

– Hallott róla valaha, hogy az a lány miért ment el?

– Elment váratlanul, ez minden, amit tudok. Talán valami betegség vagy hasonló miatt. A Madame nem mondta.

– Könnyű volt kijönni az úrnőjével? – kérdezte Poirot.

A lány a vállát rángatta.

– Elég rapszodikus volt. Az egyik pillanatban sírt, a másikban nevetett. Néha annyira magába roskadt, hogy a szavát se lehetett venni, enni sem evett. Néha meg olyan vidám volt, hogy majd' kibújt a bőréből. Ezek már csak ilyenek, ezek a balett-táncosok. Ilyen a vérmérsékletük.

– És Sir George?

A lány óvatosan felpillantott. A szemében rosszindulatú fény villant.

– Ó, Sir George Sanderfield? Szeretne róla hallani? Esetleg ez az, ami igazából érdekli? A másik csak ürügy volt, mi? Ó, Sir George, róla valami egészen érdekes dolgot tudnék mondani, olyasmit, ami…

Poirot közbevágott.

– Nem szükséges.

A lány rábámult, a szája is tátva maradt. Dühödt csalódottság sütött a tekintetéből.

6

– Mindig mondtam, hogy ön mindent tud, Alekszej Pavlovics! – vette elő Hercule Poirot a legbehízelgőbb modorát.

Közben azon tűnődött, hogy ez a harmadik herkulesi munka több utazást és beszélgetést igényelt, mint hitte volna. Az eltűnt komorna könnyűnek látszó esete az egyik leghosszadalmasabb és legbonyolultabb ügynek bizonyult, aminek valaha is nekifogott. Ahányszor csak kezébe vett egy szálat, az nem vezetett sehova.

Ez vitte őt ezen az estén a párizsi Szamovár étterembe, amelynek tulajdonosa, Alekszej Pavlovics gróf azt hirdette magáról, hogy mindenről tud, ami a művészvilágban zajlik.

Most éppen önelégülten bólogatott.

– Igen, igen, barátom, hogyne ismerném… Én mindenkit ismerek. Azt kérdezed, hova tűnt a kis Tamusenka, a kitűnő balett-táncos? Ó, ő volt csak felülmúlhatatlan, a kis Tamusenka! – A gróf csókot nyomott az ujjhegyeire. – Micsoda tűz! Micsoda zabolátlanság! Sokra vihette volna… Ő lehetett volna kora Prima Ballerinája!… és egyszer csak az egésznek vége szakad. Elbujdosik… el a világ végére… és hamarosan, ó! hamarosan elfeledik.

– Hol van hát? – kérdezte Poirot.

– Svájcban. A Vagrayi Alpokban. Odamennek mind, akiket gyötör egy kis száraz köhögés, és akiknek lassan-lassan a csontjaikra szárad a bőr. Meg fog halni, igen, meg fog halni! Fatalista természete van. Biztosan meg fog halni.

Poirot köhintett egyet, hogy megtörje a tragikus hangulatot. Információkra volt szüksége.

– Nem emlékszik véletlenül a komornájára? Egy Nita Valetta nevű lányra?

– Valetta? Valetta? Emlékszem, egyszer láttam egy komornát… Amikor Katrina Londonba utazott, és én kikísértem az állomásra. Olasz volt, pisai, nem? Igen, biztos vagyok benne, hogy olasz volt, és Pisából származott. Hercule Poirot felnyögött.

– Ebben az esetben – mondta –, kénytelen leszek elutazni Pisába.

7

Hercule Poirot a pisai Camposantóban állt, és lenézett egy sírra. Ezen a ponton ért hát véget nyomozása, ennél a szerény földkupacnál. Alatta fekszik az a vidám teremtés, aki megindította a szívét és képzeletét egy egyszerű angol műszerésznek.

Vagy talán ennél jobban nem is végződhetett ez a hirtelen támadt, különös románc? Most a lány örökké úgy élhet a fiatalember emlékeiben, ahogy az látta őt egy júniusi délután pár bűvös órájában. A más-más nemzethez tartozás, más-más életformához kötődés megannyi konfliktusával, a kijózanodás fájdalmával már nem kell megküzdeniük.

Hercule Poirot szomorúan csóválta a fejét. Magában felidézte a beszélgetést a Valetta családdal. A széles parasztarcú anya, a nyársat nyelt, fájdalmas apa, az összepréselt ajkú, komor nővér.

– Egészen hirtelen történt, Signor, egészen hirtelen. Bár évek óta voltak fájdalmai, de el-elmúltak… Az orvos azt mondta, nincs más választás… Azt mondta, azonnal ki kell operálni a vakbelét. Bevitte a kórházba, aztán ott… Si, si, az altatás közben meghalt. Már magához sem tért.

Az anya fel-felszipogva hüppögte:

– Bianca mindig olyan okos lány volt. Borzasztó, hogy ilyen fiatalon kellett meghalnia…

Hercule Poirot magában próbálgatta:

– Fiatalon halt meg…

Ez volt a hír, amit vissza kell vinnie a fiatalembernek, aki oly nagy bizakodással kérte a segítségét.

– A sors nem neked szánta, barátom. Fiatalon halt meg.

Nyomozása véget ért – itt, ahol a ferde torony körvonalai vetülnek az égre, és az első tavaszi virágok halvány bársonya már az élet és az öröm eljövetelét hirdeti.

Vajon ez a nyiladozó tavasz okozta, hogy egész szíve-lelke tiltakozott az ellen, hogy ebbe a végső ítéletbe belenyugodjon? Vagy volt ebben valami más is? Valami megmozdult agya hátsó kamrájában, egy szó… egy mondat… egy név? Nem túl egyszerűen ért véget ez az egész? Nem klappol túlságosan is?

Hercule Poirot felsóhajtott. Még egy utat meg kell tennie, hogy eloszlassa a kétely leghalványabb árnyékát is. El kell mennie a Vagrayi Alpokba.

8

Arra gondolt, ez itt valóban a világ vége. Ez a hómező, ezek a szétszórt kunyhók és menedékházak, amelyek mindegyikében egy-egy mozdulatlan emberi lény harcol az alattomos halállal.

Itt végre utolérte Katrina Tamusenkát. Amikor megpillantotta a fekvő alakot, beesett arca gödrében az élénkvörös lázfoltokat, takarón pihenő hosszú, vékony, elaszott kezét, egy emlékkép kezdett ébredezni Poirot-ban. A nevére akkor nem is figyelt, de ő már látta ezt a nőt táncolni – és magával ragadta, elbűvölte ez a legmagasabb fokú művészet, amely el tud feledteti az emberrel minden egyéb művészetet.

Poirot-nak eszébe jutott Michael Novgin, a Vadász, ahogy szökell és pörög abban az Ambrose Vandel agyában megfogant botrányos és fantasztikus erdőben. És eszébe jutott a bájosan repkedő Szarvas, az örök üldözött, a vágy örök tárgya: szépséges teremtmény, a fején aranyszarvak, a lába fénylő bronz. Eszébe jutott a meglőtt, megsebzett test haláltusája, és aztán ahogy Michael Novgin áll zavarodottan, karjában a leölt Szarvas tetemével.

Katrina Tamusenka bágyadt kíváncsisággal nézett rá.

– Még nem találkoztunk, ugye? – kérdezte. –Mit kíván tőlem?

Hercule Poirot könnyedén meghajolt.

– Először is, Madame, szeretnék köszönetet mondani önnek azért a művészi élményért, amellyel egykor egy estémet megszépítette.

Katrina Tamusenka halványan elmosolyodott.

– De egyéb dologban is járok – folytatta Poirot. – Már régóta igyekszem nyomára bukkanni egy bizonyos komornájának, Madame… Akit úgy hívnak, Nita.

– Nita?

Az asszony hatalmas, riadt szemekkel bámult rá.

– Mit tud… Nitáról? – kérdezte.

– Mindjárt elmondom.

Poirot beszámolt arról az estéről, amikor a kocsija lerobbant, amikor ott állt előtte a sapkáját gyűrögető Ted Williamson, és eldadogta szerelmét és fájdalmát. Katrina Tamusenka figyelmesen hallgatta. Amikor Poirot befejezte, így szólt:

– Milyen megindító… igen, milyen megindító…

Hercule Poirot bólintott.

– Igen – mondta. – Egy igazi árkádiai mese, ugye? Mit tud mondani nekem erről a lányról, Madame?

Katrina Tamusenka felsóhajtott.

– Volt egy komornám, Juanita. Aranyos, jókedvű, vidám szívű lány. Az történt vele, ami oly gyakran megtörténik azokkal, akiket az istenek kedvelnek. Fiatalon halt meg.

Ezek Poirot saját szavai voltak, zárszavai, visszavonhatatlan ítélete, de most, újra hallva őket, mégis megmakacsolta magát.

– Meghalt? – kérdezte.

– Igen, meghalt.

Poirot pár pillanatig hallgatott, azután azt mondta:

– De van egy dolog, amit nem egészen értek. Kérdeztem Sir George Sanderfieldet erről a komornáról, és szemlátomást megijedt. Miért?

Enyhe undor jelent meg a balett-táncosnő arcán.

– Ön biztos csak egyik komornámról beszélt, és ő azt hihette, Marie-re gondol… Arra a lányra, aki azután került hozzám, miután Juanita elment. Marie megpróbálta megzsarolni George-ot, azt hiszem, valami olyasmivel, amit megtudott róla. Marie velejéig romlott lány volt: folyton kutakodott, beleolvasott a levelekbe, lezárt fiókokban turkált.

– Ez megmagyarázza a dolgot – mormogta Poirot.

Egy percre eltűnődött, aztán változatlan makacssággal folytatta.

– Juanita vezetékneve Valetta volt, és egy vakbélműtétbe halt bele Pisában. Ez stimmel?

Poirot figyelmét nem kerülte el az az alig észrevehető, de egyértelmű habozás, amely megelőzte a táncosnő bólintását.

– Igen, így van.

– Csakhogy van itt még egy bökkenő – tűnődött fennhangon Poirot. – Amikor a hozzátartozói róla beszéltek, nem Juanitának nevezték, hanem Biancának.

Katrina megrántotta keskeny vállát.

– Bianca, Juanita, nem mindegy? Feltehetőleg az igazi neve Bianca volt, de ő úgy gondolta, hogy a Juanita név romantikusabb, ezért inkább így szólíttatta magát.

– Ó, szóval ez a véleménye? – Poirot elhallgatott, majd hangot váltva így szólt: – Szerintem van más magyarázat.

– Micsoda? Poirot előrehajolt.

– Ted Williamson egy olyan lánnyal találkozott, akit ő úgy írt le, hogy a haja olyan, mintha aranyszárnya lenne.

Kicsit még tovább hajolt, ujjával éppen csak megérintette Katrina kétfelé váló hajhullámát.

– Aranyszárnyak, aranyszarvak? Attól függ, az ember honnan nézi, láthatja angyalnak vagy ördögnek is. Önből kinézem mind a kettőt. Vagy ezek talán csak a sebzett szarvas aranyagancsai?

– A sebzett szarvas… – suttogta Katrina olyan hangon, amelyből már kiveszett minden remény.

– Ted Williamson leírása mindvégig nem hagyott nyugodni – mondta Poirot. – Eszembe juttatott valamit, és az a valami ön volt, ahogy bronzfényű lábával keresztültáncol az erdőn. Elmondjam, mit gondolok, Mademoiselle? Azt gondolom, hogy volt egy hét, amikor önnek nem volt komornája, amikor egyedül ment le Grasslawnba, mert Bianca Valetta visszautazott Olaszországba, és ön még nem fogadott fel új lányt. Ön már érezte azt a betegséget, amely azóta ágynak döntötte, ezért a házban maradt aznap, amikor a többiek egész napos kirándulásra mentek a folyóra. Csengettek, ön ment ajtót nyitni, és meglátott egy… Elmondjam, mit látott meg? Egy fiatalembert, aki olyan naiv volt, mint egy gyermek, és olyan szép, mint egy isten! És ön kitalált neki egy lányt, nem Juanitát, hanem Inkognitát, és pár órára elsétált vele Árkádiába…

Sokáig csend volt. Aztán Katrina szólalt meg elhaló, rekedt hangon.

– Egy dologban legalább igazat mondtam önnek. A történet végét jól adtam meg. Nita fiatalon hal meg.

– Ah non! – Hercule Poirot egyik pillanatról a másikra megváltozott. Öklével az asztalra csapott. Hétköznapi, földhözragadt, gyakorlatias énje előtört. – Badarság! Ön nem halhat meg. Talán nem tud küzdeni az életéért, ahogy küzdenek mások is?

Katrina szomorúan, csüggedten a fejét rázta.

– Miféle élet várna rám?

– Nem a világot jelentő deszkák, bien enten-du! De szerintem létezik más élet is. Ki vele, Mademoiselle, legyen őszinte: az ön apja valóban herceg vagy nagyherceg volt, vagy akár csak tábornok?

Katrina hirtelen felnevetett.

– Teherautó-sofőr volt Leningrádban!

– Remek! Akkor ön miért ne lehetne egy autószerelő felesége egy vidéki falucskában? És a gyermekei olyan szépek lennének, mint az istenek, és talán ugyanolyan táncos lábúak, mint amilyen táncos lábú volt hajdan ön is.

Katrinának a lélegzete is elakadt.

– De ez az egész ötlet kész képtelenség!

– Én mégis azt hiszem – mondta önelégült mosollyal Poirot –, valóra válik!

IV

AZ ERYMANTHOSI VADKAN

1

Minthogy Herkules harmadik munkájának bevégzése Svájcba vetette, Hercule Poirot úgy döntött, hogy ha már ott van, ellátogat néhány olyan helyre, amelyek eddig kimaradtak az életéből.

Eltöltött két kellemes napot Chamonix-ban, egypár napot Montreaux-ben is időzött, aztán továbbutazott Aldermattba, amelyről már sok jót hallott a legkülönbözőbb barátaitól.

Aldermatt azonban nem tett jó benyomást rá. Egy völgy végében feküdt, hósapkás hegyek tornyosultak fölé, katlanba zárták. Hercule Poirot minden ok nélkül úgy érezte, nem kap levegőt.

– Itt képtelenség megmaradni – mondta magának. Aztán a következő pillanatban egy kötélvasútra lett figyelmes. – Na, ezt feltétlenül ki kell próbálnom.

A kötélvasút, mint megtudta, először Les Avines-be vitt, aztán onnan tovább Caurouchet-ba és végül Rochers Neiges-be, háromezer méterrel a tengerszint fölé.

Poirot egyáltalán nem tervezte, hogy olyan magasra felvonatozzon, ügy vélte, neki tökéletesen elég lesz Les Avines is.

Nem számolt azonban azzal a tényezővel, amely már oly sokszor döntő szerepet játszott az életében: a véletlennel. Miután a kötélvasút elindult, megjelent a kalauz, és Poirot jegyét kérte. Megvizsgálta, kilyukasztotta egy félelmetes méretű lyukasztóval, majd egy biccentés kíséretében visszaadta. Ezzel egy időben Poirot azt érezte, hogy a jeggyel együtt egy kis papír-galacsint nyomnak a kezébe.

Hercule Poirot szemöldöke kissé föllódult a homlokára. Amint tehette, minden feltűnés nélkül kisimította a papírgalacsint. Ceruzával sietve papírra vetett üzenetnek bizonyult. Így hangzott:

Még egy ilyen bajusz nincs a világon! Köszöntöm, kedves kolléga! Ha van kedve, nagy segítségemre lehet. Biztos olvasott a Salley-ügyről. A gyilkos – Marrascaud – vélhetően pont ezt a helyet, Rochers Nelges-et választotta, hogy találkozzon a bandája néhány tagjával. Persze ez az egész akár humbug is lehet, bár az információnk hitelesnek ígérkezik – mindig van valaki, akinek eljár a szája, nem igaz? Szóval tartsa nyitva a szemét, barátom. Lépjen kapcsolatba Drouet felügyelővel, aki már a helyszínen van. A felügyelő jó szakember, de zsenialitás dolgában nem versenyezhet Hercule Poirot-val. Nagyon fontos, barátom, hogy Marrascaud-t elcsípjük – mégpedig élve. Ez az alak nem is ember, hanem vadkan, az egyik legveszedelmesebb gyilkos manapság a világon. Nem kockáztattam meg, hogy szót váltsak önnel Aldermattban, hátha figyelnek, és jóval nagyobb mozgástere lesz, ha egyszerű turistának hiszik. Jó vadászatot! Régi barátja, Lementeuil

Hercule Poirot elgondolkozva simogatta a bajszát. Ami igaz, az igaz: ezt a bajuszt nem lehet eltéveszteni. Ma de most mi ez az egész? Az újságokban valóban olvasott a Salley-ügy részleteiről, egy jól ismert párizsi bukméker hidegvérű meggyilkolásáról. A tettes kilétére fény derült. Marrascaud egy lóversenyekre szakosodott, közismert bűnbanda tagja volt, több más gyilkossági ügy gyanúsítottja is, de ezúttal a bűnösségéhez kétség sem férhetett. Szökésben volt, a feltételezések szerint már el is hagyta Franciaországot, és Európa minden országának rendőrsége őt hajszolta.

Szóval úgy hírlik, Marrascaud Rochers Neiges-ben tart találkozót…

Hercule Poirot komótosan a fejét csóválta. Tanácstalan volt. Rochers Neiges ugyanis a hóhatár fölött helyezkedett el. Egyetlen szállodája kizárólag a kötélvasúton keresztül tartotta a kapcsolatot a külvilággal, lévén hogy egy völgy fölé magasodó hosszú, keskeny sziklapárkányra épült. A szálló júniusban nyitott ki, de júliusig-augusztusig csak egészen kivételesen akadt vendég. A hely nem bővelkedett be-és kijáratokban: ha valakit odáig követnek, már csapdába is került. Hihetetlenül hangzott, hogy egy bűnbanda ilyen helyet válasszon találkozója helyszínéül.

Ám ha Lementeuil azt mondja, hogy az információja hitelt érdemlő, akkor valószínűleg úgy is van. Hercule Poirot tisztelte a svájci rendőrtisztet. Megbízható, komoly embernek ismerte.

Valami ismeretlen ok Marrascaud-t ebbe a távoli, civilizáció fölötti találkozóhelyre rendelte.

Hercule Poirot felsóhajtott. A kellemesnek vélt üdüléssel korántsem fért össze egy elvetemült gyilkos utáni hajtóvadászat. A fotelben végzett agymunka az igazán kedvére való, morfondírozott. Nem pedig egy vadkan kelepcébe ejtése a hegyekben.

Vadkan – Lementeuil ezt a kifejezést használta. Micsoda különös egybeesés…

– Herkules negyedik munkája. Az erymanthosi vadkan… – mormolta maga elé.

Szép csöndben, feltűnés nélkül szemrevételezte utastársait.

Vele szemben egy amerikai turista ült. Ruhájának, felöltőjének, kézikofferének mintázata, egész reményteljes barátságossága és az a gyerekes önfeledtség, amellyel a tájban gyönyörködött, nem beszélve a kezében tartott útikönyvről, mind-mind arról árulkodott, sőt ordított, hogy ő egy kisvárosi amerikai, aki először látja Európát. Egy-két percen belül társalogni fog, saccolta Poirot. Lerí vágyakozó kutyára emlékeztető ábrázatáról.

A fülke másik oldalán egy magas, előkelő megjelenésű, őszes hajú és horgas orrú férfi német nyelvű könyvet olvasott. Erős, mozgékony ujjai zenészre vagy sebészorvosra vallottak.

Még odébb három egyívású férfi foglalt helyet. Görbe lábuk és egyéb, nehezen megfogható külső jegyek lóhoz szokott embereket sejtettek. Kártyáztak, és most már bármelyik pillanatban várható volt, hogy felajánlják az idegennek, hogy szálljon be. Először az idegen nyerne. Aztán a szerencse elpártolna tőle.

E három emberen nem volt semmi igazán szokatlan. Csak a hely volt szokatlan, ahol épp voltak. Ellehettek volna bármelyik vonaton, útban egy lóversenyre vagy akár egy olcsó utasszállító gőzösön. De egy szinte üres kötél-vasúton – képtelenség!

Még egy utasa volt a fülkének: egy sötét hajú, nyúlánk nő. Szép arcán érzelmek egész skálája tükröződhetett volna, de ehelyett különös kifejezéstelenségbe dermedt. Kerülte a többiek tekintetét; lefelé meredt, a völgybe.

Ebben a pillanatban az amerikai, ahogy Poirot előre megjósolta, beszélni kezdett. Elmondta, hogy a neve Schwartz. Először látogat Európába. A kilátás, folytatta, egyszerűen káprázatos. Mély benyomást tett rá Chillon vára. Párizst mint várost nem tartja sokra – túlértékelik –, járt a Folies Bergéres-ben, a Louvre-ban és a Notre-Dame-ban. Megfigyelte, hogy az itteni éttermekben és kávéházakban képtelenek tisztességesen játszani az improvizatív dzsesszt. A Champs-Élysées megjárja, és tetszettek neki a szökőkutak, különösen a kivilágítottak.

Senki se szállt le sem Les Avines-ban, sem Caurouchet-ban. Bebizonyosodott, hogy a kötélvasút valamennyi utasa Rochers Neiges-be megy.

Mr. Schwartz előadta saját indokait. Mint mondta, mindig is arra vágyott, hogy felmenjen a hófödte hegyekbe. A háromezer méter már valami: hallott róla, hogy ekkora magasságban az ember nem tud tisztességesen megfőzni egy tojást.

Szívből jövő jámbor barátkozhatnékjában Mr. Schwartz odáig merészkedett, hogy megpróbálta beszélgetésbe vonni az ősz hajú, magas úriembert a fülke másik oldalán, de ő csak hidegen rámeredt a cvikkere fölött, és folytatta könyve olvasását.

Mr. Schwartz ezután felajánlotta a sötét hajú hölgynek, hogy cseréljenek helyet; mint kifejtette, az ő üléséből jobb kilátás nyílik.

A nő feltehetően nem tudott angolul. Mindenesetre csak megrázta a fejét, és még jobban beletemetkezett kabátja prémgallérjába.

Mr. Schwartz halkan odaszólt Poirot-nak.

– Rossz nézni, ha egy nő láthatóan egyedül utazik, és nincs senki, aki gondoskodjon róla. Egy nő utazás közben rengeteg törődést igényel.

Hercule Poirot-nak eszébe jutottak bizonyos amerikai nők, akikkel Európában találkozott, és egyetértett.

Mr. Schwartz felsóhajtott. Barátságtalannak találta ezt a világot. Beszédes barna szeme mintha azt mondta volna: ugyan kinek árthat egy csöppnyi barátságosság úton-útfélen?

2

Kissé komikusnak hatott, hogy itt, a világ végén – vagy inkább a világ tetején – egy pedánsan frakkba és lakkcipőbe öltözött szállodaigazgató fogadja őket.

Az igazgató jó megjelenésű, nagydarab, fontoskodó férfiú volt. Egyfolytában mentegetőzött.

Ennyire a szezon elején… Tönkrement a meleg vizes kazán… még kívánnivalót hagy az üzemszerű működés… Természetesen megtesz minden tőle telhetőt… A személyzet még nem teljes…

A nem várt vendégseregtől egészen zavarba jött.

Hivatásszerű udvariassággal ömlött belőle a szó, Poirot mégis megérezte, hogy az udvariasság máza mögül ki-kikandikál valami átható szorongás. Ez az ember minden fesztelensége ellenére nagyon is feszült volt. Valami aggasztotta.

Az ebédet egy hosszú teremben szolgálták fel, amely a messze odalent elterülő völgyre nézett. Az egy szál pincér – Gustave-nak szólították – ügyes és biztos kezű volt. Ide-oda száguldozott, tanácsokat adott az étlapot illetően, a kisujjából rázta ki a borok évjáratait. A három lovakhoz szokott ember együtt ült asztalhoz. Franciául beszéltek, és nagyokat nevettek. Harsányságuk egyre nőtt.

– A jó öreg Joseph! – Hát a kis Denise-szel mi van, mon vieux? – Emlékeztek arra a rossebes gebére, ami úgy átejtett minket Auteuil-ban?!

Ez az egész olyan őszinte, olyan természetes volt – és abszolút oda nem illő!

A szép arcú nő egyedül ült egy asztalnál a sarokban. Nem nézett senkire.

Később, amikor Poirot már a társalgóban üldögélt, a szállodaigazgató odament hozzá, és a bizalmába avatta.

Monsieur ne ítélje meg túl szigorúan a szállót. Még nincs itt a szezon. Július vége előtt senki se jön ide. Monsieur felfigyelt arra a hölgyre? Minden évben ilyenkor jön. A férje három éve hegymászás közben halt meg. Nagyon szomorú eset. Rajongtak egymásért. A nő mindig a szezon kezdete előtt jön… amikor még minden csendes. Ez egy szent zarándoklat. Az idős úr pedig híres orvos, dr. Kari Lutz Bécsből. Azt mondja, a csend és a nyugalom csábította ide.

– Békés hely, meg kell hagyni – helyeselt Hercule Poirot. – És azok a messieur-k ott? –mutatott a három lovakban érdekelt emberre. – Gondolja, ők is nyugalmat keresnek?

Az igazgató megrántotta a vállát. Az aggodalmas pillantás újra megjelent a tekintetében. Tétován felelte:

– Ó, a turisták, azok folyton valami friss élményre vágynak… És a magaslati levegő, az önmagában is mindig szenzáció.

Poirot nem gondolta különösebben kellemes szenzációnak. Arra lett figyelmes, hogy szíve gyorsuló ritmusban ver. Egy gyerekmondóka kolompolt értelmetlenül a fejében: „Fönn a világ tetején, zsebembe bújik az ég.”

Schwartz jött be a társalgóba. Amikor meglátta Poirot-t, a szeme felcsillant. Azonnal odasietett hozzá.

– Most beszéltem azzal a doktorral. Úgy-ahogy tud angolul. Zsidó származású, a nácik űzték el Ausztriából. Most mit szól hozzá, azt kell hinnem, ezeknek teljesen elment az eszük! Egy ilyen kivételesen nagy koponyát, mint Lutz doktor! Mint megtudtam, ideggyógyász, pszichoanalitikus meg hasonlók.

A pillantása elkalandozott arrafelé, ahol a nyúlánk nő bámult kifelé az ablakon a könyörtelen hegyekre. Suttogva folytatta:

– Megtudtam a nevét a pincértől. Ő Madame Grandier. A férje hegymászóbalesetben halt meg. Ezért jár ide. Tudja, van egy olyan érzésem, hogy valamit tennünk kellene érte… Ne próbáljuk meg kimozdítani ebből a begubózásból?

– Én a maga helyében nem kísérleteznék vele – mondta Hercule Poirot.

De Mr. Schwartz barátkozhatnékja elfojthatatlan volt.

Poirot látta, ahogy megteszi a kezdeményező lépést, és látta azt a könyörtelenséget, amellyel visszautasításra talált. Egy pillanatig egymás mellett álltak, alakjuk kirajzolódott a hátulról jövő fényben. A nő magasabb volt Schwartznál. A fejét hátravetette, az arckifejezése hideg és elutasító volt.

Poirot nem hallotta, a nő mit mondott, de Schwartz lógó orral jött vissza.

– Nincs mit tenni – mondta, majd szomorkás vágyódással megtoldotta: – Szerintem, ha már embertársak volnánk mindannyian, igazán barátságosabbak lehetnénk egy kicsit egymással. Nem ért egyet velem, Mr…. nahát, hogy is hívják?

– A nevem Poirier – mondta Poirot. Aztán hozzátette: – Selyemkereskedő vagyok Lyonból.

– Hadd adjak át önnek egy névjegyet, Monsieur Poirier, és ha valaha elvetődik Fountain Springsbe, bizton számíthat a szívélyes fogadtatásra.

Poirot elvette a névjegykártyát, megtapogatta a zsebét, és azt dünnyögte:

– Sajnos momentán nincs nálam névjegykártya…

Este, lefekvéskor Poirot figyelmesen átolvasta Lementeuil levelét, mielőtt gondosan összehajtva visszatette volna a tárcájába. Már az ágyban fekve így morfondírozott:

– Milyen érdekes… Kíváncsi lennék, hogy…

3

Gustave, a pincér behozta Hercule Poirot-nak reggeli kávéját és zsömléjét. A kávé miatt nem győzött mentegetőzni.

– Monsieur megérti, ugye, hogy ezen a magasságon lehetetlen igazán forró kávét felszolgálni! Sajnos túl gyorsan felforr.

– Az embernek kellő lelkierővel bele kell törődnie a természet efféle szeszélyeibe – jelentette ki Poirot.

– Monsieur egy filozófus – jelentette ki Gustave.

Az ajtóhoz lépett, de ahelyett, hogy elhagyta volna a szobát, sietve kinézett, aztán újra becsukta az ajtót, és visszament az ágyhoz.

– Monsieur Hercule Poirot? – kérdezte. – Drouet rendőrfelügyelő vagyok.

– Ó! – mondta Poirot. – Voltaképp már sejtettem.

Drouet suttogóra fogta.

– Monsieur Poirot, egy igen súlyos dolog történt. Baleset érte a kötélvasutat!

– Baleset? – Poirot felült az ágyban. – Miféle baleset?

– Senki se sérült meg. Az éjszaka történt. Lehet, hogy természetes okok idézték elő: egy kisebb hócsuszamlás, ami köveket meg sziklákat mozdított meg. De az sincs kizárva, hogy emberi kéz műve. Nem tudni. Mindenesetre azzal jár, napokba kerül, amíg kijavítják, és addig el vagyunk vágva a külvilágtól. Ennyire az évszak elején, amikor még ilyen vastag a hó, lehetetlen érintkezésbe lépni a lent fekvő völggyel.

Hercule Poirot kikászálódott az ágyból.

– Ez nagyon érdekes – mondta halkan. A felügyelő bólintott.

– Igen. Ez azt mutatja, hogy a főfelügyelőnk információja helytálló volt. Marrascaud ifi tart találkozót, és gondoskodott róla, hogy a találkozót ne zavarhassák meg.

Hercule Poirot ingerülten felkiáltott.

– De ez képtelenség!

– Egyetértek. – Drouet felügyelő széttárta a kezét. – Semmi értelme a dolognak, mégis ez a helyzet. Ez a Marrascaud, tudja, hihetetlen egy alak! Szerintem – ingatta meg a fejét – őrült.

– Őrült és gyilkos! – mondta Poirot.

Drouet szárazon ráfelelt.

– Nem tréfadolog, elismerem.

– De ha itt tart találkozót – mondta Poirot lassan –, ezen a havas hegygerincen, magasan a világ fölött, abból az következik, hogy Marrascaud már maga is itt van, mivel az összeköttetés mostanra el van vágva.

Drouet csendesen válaszolt:

– Tudom.

Pár percig mindkét ember hallgatásba merült. Aztán Poirot megkérdezte:

– Dr. Lutz? Lehet, hogy ő Marrascaud?

Drouet a fejét rázta.

– Nem hinném. Dr. Lutz valóságos személy, láttam a fényképét az újságokban, tekintélyes és köztiszteletben álló tudós. Itt ez az ember szakasztott olyan, mint akit láttam a fényképeken.

– Ha Marrascaud az álcázás nagymestere, akkor miért ne játszhatna el ezt a szerepet? –jegyezte meg Poirot.

– Igen, de az-e? Sose hallottam róla, hogy kitűnt volna ilyesmiben. Hiányzik belőle a kígyó alattomossága és ravaszsága. Marrascaud egy vadkan, bősz és rettenetes, aki vak dühvel támad.

– Ennek ellenére… – kezdte Poirot, de Drouet sietve kontrázott:

– Ja, igen, most szökésben van az igazságszolgáltatás elől. Úgyhogy kénytelen alakoskodni. Szóval lehet, sőt nincs más választása, mint hogy így vagy úgy, de álcázza magát.

– Tudja a személyleírását?

A felügyelő megvonta a vállát.

– Csak nagyjából. A hivatalos Bertillon-kartont a fényképpel meg az adatokkal ma küldték volna fel. Csak annyit tudok, hogy harminc-valahány éves, a közepesnél kicsivel magasabb, sötét arcbőrű. Különös ismertetőjele nincs.

Poirot megvonta a vállát.

– Ez bárkire illhet. Mi van az amerikaival, ezzel a Schwartzcal?

– Ezt akartam én is épp kérdezni. Ön már beszélt vele, és régóta él angol és amerikai körökben. Ránézésre közönséges utazgató amerikainak látszik. Az útlevele rendben van. Az talán furcsa, hogy miért döntött úgy, hogy pont ide jön, de az utazgató amerikaiak néha egészen kiszámíthatatlanok. Önnek mi a véleménye? Hercule Poirot tűnődve rázta a fejét.

– Elsőre mindenesetre ártalmatlan, kissé túlontúl segítőkész embernek látszik – felelte. –Talán fárasztó alak, de veszélyesnek nehéz lenne nevezni. Viszont van itt még három vendég – tette hozzá.

A felügyelő bólintott, az arca felderült.

– Igen, és ők aztán tényleg olyanok, akiket keresünk. Meg mernék esküdni rá, Monsieur Poirot, hogy legalább ez a három ember Marrascaud bandájához tartozik. Láttam már eleget a fajtájukból, igazi lóversenyes gengszterek! És a három közül az egyik talán maga Marrascaud.

Hercule Poirot elgondolkozott. Magában fölidézte az arcukat.

Az egyiknek ereszes szemöldöke, rengő tokája, széles arca volt: igazi disznópofa. A második vékonypénzű, sovány alak: markáns, keskeny arcában hideg szempár ült. A harmadik némiképp piperkőcös megjelenésű, tésztás képű fickó volt.

Igen, hármójuk közül az egyik akár Marrascaud is lehet, de ez esetben magától adódik a kérdés: miért? Miért kell Marrascaud-nak és két bandatagjának együtt utaznia és besétálnia ebben a magaslati egérfogóba? A találkozót biztonságosabb és kevésbé egzotikus környezetben is rendezhették volna, egy kávéházban, vasútállomáson, zsúfolt filmszínházban, közparkban, olyan helyen, ahol rengeteg a kijárat-nem pedig itt, a világ végén, a hófödte hegyi pusztaságban.

Dilemmájába igyekezett beavatni Drouet felügyelőt, aki készségesen helyeselt.

– Az bizony, bizarr egy helyzet, mi több: értelmetlen.

– Ha itt valami találkozó lesz, akkor miért utaznak együtt? Nem, hát ennek tényleg nincs teteje.

Drouet aggodalmas képet vágott:

– Ebben az esetben egy második feltevést is fontolóra kell vennünk. Ez a három ember Marrascaud bandájából való, és azért jöttek ide, hogy találkozzanak magával Marrascaud-val. Akkor hát kicsoda Marrascaud?

– Mi a helyzet a szállodai személyzettel? –kérdezte Poirot.

Drouet a vállát vonogatta.

– Nemigen lehet személyzetről beszélni. Van egy öregasszony, aki főz, meg a férje, Jacques: szerintem már itt vannak ötven éve. Van még a pincér, akinek a helyét elfoglaltam, ez minden.

– Az igazgató, ugye, tudja, ön kicsoda? –kérdezte Poirot.

– Természetesen. Szükség volt az együttműködésére.

– Nem tűnt fel önnek – jegyezte meg Hercule Poirot –, hogy mennyire zavartnak látszik?

Ez szemlátomást szöget ütött Drouet fejébe. Elgondolkozva mondta:

– Igen, valóban.

– Lehet persze, hogy csak nem örül, amiért belekeveredik egy rendőrségi ügybe.

– Gondolja, hogy több is lehet mögötte? Gondolja, hogy esetleg tudhat valamit?

– Csak úgy felmerült bennem, ennyi az egész.

– Hát, nem tudom – mondta Drouet komoran. Kicsit tűnődött, majd azt kérdezte: – Gondolja, hogy ki lehetne szedni belőle?

Poirot kétkedve ingatta a fejét.

– Nem, szerintem jobb lenne nem tudatni vele, hogy gyanakszunk. Tartsa rajta a szemét, ez minden.

Drouet bólintott. Az ajtó felé indult.

– Nincs valami javaslata, Monsieur Poirot? Tisztában vagyok az ön szaktudásával. Híre a mi kis országunkba is eljutott.

– Egyelőre nincs semmi ötletem – mondta Poirot tétován. – Az ok nem fér a fejembe: miért tartanak ezen a helyen találkozót. Egyáltalán, mi oka lehet ennek a találkozónak?

– Pénz – hangzott Drouet velős válasza.

– Ezek szerint ezt a szerencsétlen fickót, ezt a Salley-t nemcsak megölték, de ki is rabolták?

– Igen, egy egészen tekintélyes pénzösszeget tartott magánál, aminek nyoma veszett.

– Ön szerint a találkozó célja a zsákmány szétosztása?

– Ez a legkézenfekvőbb ötlet. Poirot elégedetlenül csóválta a fejét.

– Jó, de miért itt? – Elmerengve folytatta: – Ennél alkalmatlanabb helyet elképzelni se tudnék bűnözők összejövetelére. Ez a hely inkább olyan, ahová az ember azért jön, hogy egy asszonnyal találkozzék…

Drouet mohón közelebb lépett.

– Gondolja…? – kérdezte izgatottan.

– Szerintem Madame Grandier nagyon szép asszony – mondta Poirot. – Szerintem bárki szívesén megmászna háromezer métert a kedvéért; úgy értem, ha valakinek felvet ilyesmit.

– Érdekes gondolat – mondta Drouet. –Eszembe sem jutott volna, hogy köze lehet az ügyhöz. Végül is, már évek óta eljár erre a helyre.

– Igen, és pontosan ezért az ittléte nem okoz feltűnést – mondta Poirot. – Nem lehet-e éppen ez az ok, amiért Rochers Neiges-re esett a választás?

Drouet egészen felvillanyozódott.

– Ez aztán az ötlet, Monsieur Poirot! Utánajárok a dolognak.

4

A nap baj nélkül telt. Szerencsére a szálloda bőven el volt látva élelemmel. Az igazgató kifejtette, hogy aggodalomra semmi ok. Az élelmezésük biztosítva van.

Hercule Poirot megpróbált beszélgetésbe elegyedni dr. Kari Lutzcal, de nem járt sikerrel. A doktor egyértelművé tette, hogy ő hivatásszerűen foglalkozik a pszichológiával, és nem fog amatőrökkel e témáról diskurálni. Beült a sarokba egy német nyelvű vaskos munkával a tudatalattiról, azt olvasta, és közben folyamatosan jegyzetelt és kivonatolt.

Hercule Poirot kiment, és céltalanul a konyhához tartozó helyiségek felé sétált. Váltott pár szót Jacques-kal, de az öregemberrel mogorva és gyanakvó volt. Szakácsnő felesége készségesebbnek bizonyult. Mint elmagyarázta Poirot-nak, szerencsére nagy készleteik vannak konzervből, bár a maga részéről nem sokra tartja azt az ételt, amit pléhdobozban tárolnak. Irdatlanul drágák, és ugyan miféle táplálék lehet bennük? A Bibliában sehol sincs megírva, hogy az emberek konzerven kell hogy éljenek.

A beszélgetés a szállodai személyzet témájára kanyarodott. Július elején érkeznek a szobalányok és a pincérek. De az elkövetkezendő három hétben senki sem lesz, illetve jóformán senki. Aki feljön, csak megebédel, és megy is vissza. Ezzel ő, Jacques és egyetlen pincér könnyedén elboldogul.

– Ugye, már volt itt egy pincér Gustave előtt? – kérdezte Poirot.

–Igen, volt egy elég ügyefogyott pincér. Ráfért volna némi gyakorlat meg hozzáértés. Semmiféle végzettsége nem volt.

–Mennyi ideig volt itt, mielőtt Gustave felváltotta?

–Csak pár napig; egy héten belül jött és ment. Természetesen elbocsátották. Nem lepődtünk meg. Elkerülhetetlen volt.

– Nem tiltakozott?

– Ó, nem, elég simán elment. Végül is, mit várhatott volna? Ez egy magasan jegyzett szálloda. A kiszolgálásnak kifogástalannak kell lennie.

Poirot bólintott, és megkérdezte:

– Hová ment?

– Úgy érti, az a Robert? – Az öregasszony a vállát vonogatta. – Nyilván vissza abba a tizedrangú kávézóba, ahonnan jött.

– Lement a kötélvasúttal?

Az öregasszony furcsálkodva nézett rá.

– Természetesen, Monsieur. Mi mással ment volna?

– Látta valaki, amint elmegy? – kérdezte Poirot.

Farkasszemet néztek egymással.

– Ó, csak nem arra gondol, hogy az ember kikísér egy ilyen barmot? Hogy könnyes búcsút vesz tőle az állomáson? Megvan a magunk dolga, mint hogy ilyesmivel foglalkozzunk.

– Értem – mondta Hercule Poirot. Komótosan továbbsétált, és felbámult a fölé magasodó épületre. A hatalmas szállodának jelenleg csak az egyik szárnya üzemelt. A többi szárnyban számtalan szoba volt, bezárt, lehúzott redőnyű szobák, ahová értelemszerűen senki nem lép be…

Megkerülte a szálló sarkát, és csaknem beleszaladt a három kártyás közül az egyikbe. A tésztaképű volt az. Fakó szeme kifejezéstelenül szegeződött Poirot-ra. Épp csak az ajkát biggyesztette le annyira, hogy a fogai elővillanjanak, mint egy harapós lónak.

Poirot elhaladt mellette, ment tovább. Nem messze tőle egy alakra lett figyelmes: Madame Grandier nyúlánk, kecses sziluettjére.

Poirot felgyorsította a lépteit, és beérte.

– Elkeserítő ez a baleset ezzel a kötélvasúttal – mondta. – Remélem, Madame, az ön számára nem okoz kellemetlenséget.

– Számomra teljesen érdektelen – felelte.

A hangja egészen mély volt: tiszta alt. Nem nézett Poirot-ra. Elfordult, és egy kis oldalajtón bement a szállodaépületbe.

5

Hercule Poirot korán lefeküdt. Valamivel éjfél után hangokra riadt.

Valaki matatott a zárral.

Felült, felkapcsolta a villanyt. Abban a pillanatban a zár engedett a mesterkedésnek, és az ajtó kitárult. Három férfi állt az ajtónyílásban, a három kártyás. Poirot úgy látta, félig részegek. Bamba arckifejezésükbe mindazonáltal gonoszság keveredett. A lámpafény megcsillant egy borotvakés pengéjén.

A nagydarab, hájas férfi benyomult. Kásás hangon kiáltotta:

– Rossebes detektív! Pfuj!

Obszcén szitkozódásba tört ki. A többiek követték: elszántan közeledtek az ágyában ért, védtelen ember felé.

– Na, most kidekoráljuk, fiúk! Igaz, lókötők? A Monsieur Detektív arcát ezennel feltrancsírozzuk! Nem ő lesz az első ma éjjel.

Csak jöttek makacsul, elszántan… Borotvakéseik villogtak…

És akkor éles, tengerentúli akcentussal egy hang váratlanul azt mondta:

– Tegyétek csak fel!

Megpördültek. A küszöbön Schwartz állt, meghökkentően rikító, csíkos pizsamában. A kezében pisztolyt tartott.

– Tegyétek fel, fiúk. Elég jó céllövő vagyok. Meghúzta a ravaszt. A golyó elfütyült a nagydarab férfi füle mellett, és belefúródott az ablakkeretbe.

Három pár kéz emelkedett fürgén a magasba.

– Venné a fáradságot, Monsieur Poirier? – kérdezte Schwartz.

Hercule Poirot egy szemvillanás alatt kint volt az ágyból. Begyűjtötte a fénylő borotvakéseket, és megmotozta a három férfit, nincs-e náluk más fegyver.

– Na, akkor gyerünk! – szólt Schwartz. – Van itt egy jókora szekrény rögtön a folyosón. Ablak nincs rajta, törődjetek bele.

Bemasíroztatta őket a szekrénybe, és rájuk fordította a kulcsot. Poirot felé fordult, hangját elégedettség fűtötte át.

– Nem megmondtam?! Tudja, Monsieur Poirier, Fountain Springsben sokan kinevettek, amikor bejelentettem, hogy magammal viszem tengerentúlra a pisztolyomat. „Mit gondolsz, hová mész?”, kérdezgették. „Nem az őserdőbe!” Nos, uram, az nevet igazán, aki utoljára nevet! Látott már valaha ilyen csapat gusztustalan frátert?

– Drága jó Mr. Schwartz, ön épp a legjobbkor bukkant fel! Micsoda drámai fordulat! Örökre az adósa vagyok.

– Semmiség. Hanem most mitévők legyünk? Ezeket a fiúkat át kéne adni a rendőrségnek, csakhogy ez momentán nem áll módunkban. Nehéz ügy. Talán beszélnünk kellene az igazgatóval.

– Ó, szerintem az igazgató várhat! – mondta Hercule Poirot. – Előtte beszéljünk a pincérrel, Gustave-val, alias Drouet felügyelővel. Bizony, Gustave pincér igazi detektív.

Schwartz rámeredt.

– Szóval ezért csinálták!

– Kik és mit csináltak miért?

– Maga a második volt a banditák listáján. Gustave-ot már szétszabdalták.

– Micsoda?

– Jöjjön velem. A doki épp most dolgozik rajta.

Drouet-nek aprócska szobája volt az emeleten. Dr. Lutz hálóköntösben a sebesült férfi arcát kötözte gézzel. Amikor beléptek, feléjük kapta a fejét.

– Ó, ön az, Mr. Schwartz? Csúnya egy ügy! Micsoda mészárosok! Micsoda magukból kivetkezett szörnyetegek!

Drouet mozdulatlanul feküdt, halkan nyögdécselt.

– Veszélyes a dolog? – kérdezte Schwartz.

– Nem fog meghalni, ha arra gondol. De nem szabad beszélnie… Minden izgalom árthat neki. Bekötöztem a sebeit, úgyhogy fertőzéstől nem kell tartanunk.

A három ember együtt hagyta el a szobát. Schwartz odaszólt Poirot-nak.

– Azt mondta, Gustave rendőrtiszt? Hercule Poirot szótlanul bólintott.

– De mi dolga volt Rochers Neiges-ben?

– Egy nagyon veszedelmes bűnözőnek igyekezett a nyomára jutni.

Poirot röviden vázolta a helyzetet.

– Marrascaud? – tűnődött dr. Lutz. – Olvastam az ügyről az újságban. Nagyon szívesen találkoznék azzal az emberrel. Itt valami kóros rendellenesség húzódik meg a mélyben! Kíváncsi lennék a gyermekkori élményeire.

– A magam részéről inkább arra lennék kíváncsi, pontosan hol tartózkodik most – jegyezte meg Hercule Poirot.

– Nem lehet abból a háromból az egyik, akiket bezártunk a szekrénybe? – kérdezte Schwartz.

– Lehetni lehet – mondta Poirot nyugtalanságról árulkodó hangon. – De én nem hiszem… Van egy elképzelésem…

Elhallgatott, lebámult a lába elé. A homoksárga színű szőnyeget sötét rozsdabarna foltok pettyezték.

– Lábnyomok – mondta Hercule Poirot –, lábnyomok egy olyan lábtól, amely, gondolom, vérbe lépett. A szálló használaton kívüli szárnyából jönnek. Gyerünk! Nincs vesztegetni való időnk!

Előreindult, a másik kettő a sarkában, keresztül a lengőajtón és egy homályos, poros folyosón. A folyosó végén elfordultak, tovább követték a szőnyegen a foltokat, amíg a nyomok egy félig nyitott ajtóhoz nem vezettek.

Poirot belökte az ajtót, és belépett.

Éles, elborzadt kiáltást hallatott.

A szoba hálószoba volt. Az ágy össze volt túrva, és az asztalon ételmaradékkal teli tálca hevert.

A padló közepén egy férfiholttest feküdt. Középtermetűnél kicsivel magasabb volt, és hihetetlen vadsággal és kegyetlenséggel végeztek vele. A karját, mellét, fejét tucatnyi seb borította, az arcát pedig valósággal péppé zúzták.

Schwartz elfúló hangon felkiáltott, aztán oldalt fordult, mint aki hányni készül.

Dr. Lutz ajkát döbbent német kiáltás hagyta el.

– Ki ez a pasas? – nyögte Schwartz. – Ismeri valaki?

– Szerintem – felelte Poirot – ő volt Robert, a meglehetősen ügyetlen pincér…

Lutz közelebb merészkedett, a holttest fölé hajolt, ujját előreszegezte.

A holttest mellére cédulát tűztek. Pár sornyi szöveg volt tintával ráfirkantva:

Marrascaud nem gyilkol többé – és a barátait se fogja ezentúl átverni!

Schwartz felkiáltott:

– Marrascaud? Szóval ez Marrascaud! De mi hozta ide, a világ végére? És maga miért nevezte Robert-nak?

– Mert itt pincérnek adta ki magát – felelte Poirot –, és az általános vélemény szerint igen rossz pincér volt. Olyan rossz, hogy senki sem lepődött meg azon, amikor kirúgták. A feltételezések szerint visszament Andermattba. De elmenni senki sem látta.

– Aha… – ropogtatta a szavakat Lutz –, és akkor ön szerint mi történt?

– Azt hiszem – felelte Poirot –, ez a magyarázat a szállodaigazgató zavarodottságára. Marrascaud nyilván jókora összeggel megvesztegette, hogy engedje itt bujkálni a hotel használaton kívüli részében… – Tűnődve hozzátette: – Az igazgató azonban nemigen örült a dolognak. De nem ám, egy cseppet sem örült.

– És Marrascaud itt lakott ebben a használaton kívüli szárnyban anélkül, hogy az igazgatón kívül bárki is tudott volna róla?

– Úgy néz ki. Legalábbis nagyon kézenfekvőnek látszik.

– És miért ölték meg? – kérdezte dr. Lutz. –És ki ölte meg?

– Ez egyszerű! – hangoskodott Schwartz. – A pénzen osztoznia kellett volna a bandájával. Ezt elmulasztotta. Átverte őket. Idejött, erre a félreeső helyre, hogy egy időre megbújjon. Azt hitte, ez lesz a legutolsó hely a világon, ahol keresnék. Tévedett. Így vagy úgy, de a többiek neszét vették, és utánajöttek. – Cipője orrával megbökte a tetemet. – És így rendezték el a számlát.

– Igen – dörmögte Poirot –, egyáltalán nem az a fajta találkozó volt, amire gondoltunk.

– Ezek a hogyanok és miértek nagyon érdekesek, de engem a pillanatnyi helyzetünk foglalkoztat – mondta ingerülten dr. Lutz. – Van egy holttestünk. Nekem van egy betegem és hozzá korlátozott mennyiségű gyógy- és kötszerem. Miközben el vagyunk vágva a világtól! Meddig?

Schwartz hozzátette:

– Továbbá van három szekrénybe zárt gyilkosunk! Az én fogalmaim szerint ez fölöttébb érdekes helyzet!

– Mit tegyünk? – tépelődött dr. Lutz.

– Először is, elkapjuk az igazgatót – mondta Poirot. – Az az ember nem bűnöző, csak megszédítette a pénz. Tegyük hozzá, hogy gyáva is. Azt fogja csinálni, amit mondunk neki. Öreg barátom, Jacques vagy a felesége biztos tud szolgálni némi zsineggel. A három gonosztevőnket olyan helyre kell tennünk, ahol biztonságban őrizhetjük őket addig a napig, amíg a segítség meg nem érkezik. Gondolom, Mr. Schwartz pisztolya nagy hasznunkra lesz tervünk végrehajtásához.

– És én? – kérdezte dr. Lutz. – Én mit csináljak?

– Ön, doktor – felelte Poirot komoran –, tegyen meg mindent a betegéért. Mi többiek felváltva őrködünk, és várunk. Ennél többet nem tehetünk.

6

Három nap múlva a hajnali órákban kis csapat jelent meg a szállodánál. A bejárati ajtót Hercule Poirot tárta ki előttük széles mozdulattal.

– Isten hozta, mon vieux!

Monsieur Lementeuil rendőrfőfelügyelő két kézzel ragadta meg Poirot jobbját.

– Ó, barátom, micsoda érzés üdvözölnöm önt! Milyen döbbenetes események! Micsoda megpróbáltatásokon kellett keresztülmenniük! Miközben mi odalent azt se tudtuk, hová legyünk aggodalmunkban, félelmünkben! Nem tudtunk semmit, már a legrosszabbtól tartottunk! Se rádiótávíró, se más összeköttetés! Fényjeleket küldeni, ebben tagadhatatlanul megmutatkozott az ön zsenialitása!

– Ugyan, ugyan! – szabadkozott Poirot. –Végtére is, ha az emberi találmányok csődöt mondanak, még mindig visszanyúlhatunk a természet eszköztárához. Nap mindig van az égen.

A kis csapat bevonult az épületbe.

– Nem tudják, hogy jövünk? – Lementeuil megeresztett egy némiképp zord mosolyt.

Poirot is mosolygott.

– De nem ám! Azt hiszik, a kötélvasút javítása még sehol se tart.

– Ó, micsoda nagy nap! – áradozott Lementeuil. – Gondolja, semmi kétség? Tényleg Marrascaud?

– Marrascaud bizony. Jöjjön velem. Felmentek az emeletre. Kinyílt egy ajtó, és Schwartz jött ki hálóköntösben. Leesett állal bámult az érkezőkre.

– Hangokat hallottam – magyarázkodott. – A fenébe is, mi történt?

– Megjött a felmentő sereg! – szavalta dagályosan Poirot. – Csatlakozzon hozzánk, Monsieur. Ez egy nagy pillanat.

Nekivágtak a következő lépcsőfordulónak.

– Felmennek Drouet-hoz? – kérdezte Schwartz. – Tényleg, hogy van?

– Dr. Lutz szerint az éjjel már jobban volt.

Megérkeztek Drouet szobájának ajtaja elé.

Poirot kitárta, és teátrálisan kiáltotta:

– Uraim, itt a vadkanuk! Fogják el élve, és gondjuk legyen rá, hogy ne ússza meg a guillotine-t.

A bekötözött arcú ember az ágyban menekülni próbált. A rendőrtisztek azonban a karjánál elkapták, mielőtt megmozdulhatott volna.

Schwartz fennhangon méltatlankodott.

– De hát ez Gustave, a pincér! Drouet felügyelő!

– Gustave, így igaz… de nem Drouet Drouet volt az első pincér, Robert, akit bezártak a hotel használaton kívüli részébe, és akit Marrascaud ugyanaznap ölt meg, amikor megtámadtak engem is.

Reggeli közben Poirot magyarázattal szolgált az összezavarodott amerikainak.

– Tudja, vannak bizonyos dolgok, amiket az ember egyszerűen tud a szakmájából következően. Tudja például, hogy mi a különbség egy detektív és egy gyilkos között. Gustave nem volt pincér, ezt rögtön sejtettem, de ugyanúgy nem volt rendőr sem. Egész életemben rendőrökkel dolgoztam, úgyhogy tudom. Gustave egy kívülállóval el tudta hitetni, hogy rendőr, de olyannal nem, aki maga is rendőr.

Na szóval, már az első naptól kezdve gyanakodtam. Este nem ittam meg a kávémat, hanem kiöntöttem. És nagyon jól tettem. Éjjel egy férfi jött be a szobámba, de olyan magabiztosan, mint aki tudja, hogy akinek a szobáját átkutatja, be van altatózva. Átnézte a dolgaimat, és megtalálta a levelet a tárcámban… ahová tettem, hogy megtalálja. Másnap reggel Gustave bejön a szobámba a kávémmal. A nevemen szólít, és nagy átéléssel játssza a szerepét. Ugyanakkor ideges is, szörnyen ideges, mert így vagy úgy, de a rendőrség a nyomára jutott! Megtudták, hol van, és ez neki végzetes katasztrófa. Minden terve dugába dőlt. Csapdába került idefönn.

– Kolosszális butaság volt, hogy egyáltalán idejött! – vetette közbe Schwartz. – Hogy juthatott ilyen az eszébe?

– Nem volt olyan butaság, mint amilyennek látszik – mondta Poirot komoran. – Szüksége volt, sürgős szüksége egy olyan félreeső helyre, távol a világtól, ahol találkozhat egy bizonyos személlyel, és ahol egy bizonyos dolog megtörténhet.

Miféle személlyel?

– Dr. Lutzcal.

– Dr. Lutzcal? Ő is bűnöző?

– Dr. Lutz valóban dr. Lutz, csak nem ideggyógyász, és nem pszichoanalitikus. Ő sebész, barátom, olyan sebész, aki arcműtétekre szakosodott. Ezért jött ide, a Marrascaud-val való találkozóra. Hazátlan, elszegényedett ember. Hatalmas összeget kínáltak fel neki, hogy találkozzon itt egy emberrel, és plasztikai műtéttel változtassa meg ennek az embernek az arcvonásait. Talán sejtette, hogy egy bűnözőről van szó, de ha így volt is, szemet hunyt a dolog felett. Mindent összegezve nem mertek megkockáztatni egy kezelést valamely külföldi magánklinikán. Nem, az ideális hely idefenn volt, ahol ennyire a szezon elején még senki se jár, leszámítva egy-két alkalmi látogatót, és ahol az igazgató van olyan pénzsóvár, hogy meg lehet vesztegetni.

De, mondom, a dolgok nem jól sültek el. Marrascaud-t elárulták. Marrascaud-nak nincs ideje bevárnia a testőreit, azt a három férfit, akikkel itt készül találkozni: azonnal lépnie kell. A pincért alakító rendőrtisztet foglyul ejtik, és Marrascaud lép a helyébe. A banda megrongálja a kötélvasutat. Ezzel időt nyernek. Aznap este Drouet-t megölik, és a holttestére cédulát tűznek. Azt remélik, hogy mire az összeköttetés helyreáll a világgal, Drouet holttestét talán Marrascaud-ként elföldelik. Dr. Lutz késedelem nélkül végrehajtja a műtétet. Egy embert azonban el kell hallgattatni: Hercule Poirot-t. Úgyhogy a bandát rám küldik. Ám hála az ön közbelépésének, barátom…

Hercule Poirot elegánsan meghajolt Schwartz felé, aki közbevágott:

– Szóval ön tényleg Hercule Poirot?

– Pontosan.

– És egy percig se tévesztette meg az a holttest? Végig tudta, hogy az nem Marrascaud-é?

– Úgy bizony.

– Akkor miért nem mondta el?

Hercule Poirot hirtelen elkomorult.

– Mert abszolút bizonyos akartam lenni benne, hogy az igazi Marrascaud rendőrkézre kerül.

A bajsza alatt pedig ezt mormolta:

– Azaz hogy élve elfogjam az erymanthosi vadkant…

V

AUGIAS ISTÁLLÓJA

1

– A helyzet rendkívül kényes, Monsieur Poirot. Egy villanásra röpke mosoly jelent meg Hercule Poirot ajkán. Csaknem ráfelelt: „Mikor nem az?”, de inkább átrendezte vonásait, és magára öltötte az orvosoktól ellesett különleges tapintat arckifejezését.

Sir George Conway tempósan haladt előre a mondandójával. Az egyik frázis a másikat követte: a rendkívül kényes kormánypozíció… a közérdek… a pártelkötelezettség… az egységfront igénye… a sajtó hatalma… a haza jóléte…

Hangzatos szavak – csak épp üresek. Hercule Poirot azt a jól ismert sajgást érezte állkapcsában, amikor az embernek ásíthatnékja van, de az udvariasság nem engedi. Néha ugyanezt érezte, amikor a parlamenti viták tudósításait olvasta. De olyankor legalább nem kellett elfojtania az ásítási ingert.

Türelmet parancsolt magára, ugyanakkor szimpátiát is érzett Sir George Conway iránt. A férfi nyilvánvalóan el akart mondani neki valamit, ugyanakkor nyilvánvalóan képtelen volt az egyenes beszédre. Számára a szavak a tények elkendőzésének eszközeivé váltak – a tények kifejtésének eszközei helyett. Mestere lett a kimunkált frázisok művészetének, az olyan frázisokénak, amelyek jól csengenek a fülnek, de az égvilágon semmit nem jelentenek.

A mondatok tovább görögtek, és szegény Sir George arca egészen belevörösödött. Kétségbeesett pillantást küldött az asztalfőn ülő másik férfi felé, és Edward Ferrier azonnal reagált.

– Jól van, George. Majd én elmondom.

Hercule Poirot pillantása a belügyminiszterről a miniszterelnökre ugrott. Edward Ferrierről igen jó véleménnyel volt, ami egy nyolcvankét éves öregember mellékes megjegyzésének volt köszönhető. Miután végeztek egy gyilkosság bizonyításának kémiai nehézségeivel, Fergus MacLeod professzor kis időre a politikára terelte a szót. A kiváló és köztiszteletnek örvendő John Hammett (utóbb Lord Cornworthy) nyugállományba vonulásakor vejét, Edward Ferriert kérték fel kormányalakításra. Politikusi mércével Ferrier fiatalnak számított: ötven se volt. MacLeod azt mondta róla: „Ferrier hajdan a diákom volt. Korrekt ember.”

Ennyi volt az egész, de Hercule Poirot-nak igen sokat számított. Ha MacLeod valakit korrektnek nevezett, akkor az olyan erkölcsi bizonyítványnak számított, amellyel semmiféle sajtó- vagy egyéb népszerűség nem érhetett fel.

Szó, ami szó, ez egybeesett a közvélekedéssel. Edward Ferriert korrektnek tartották – és nem többnek. Nem sziporkázónak, nem kimagaslónak, nem különösebben csillogó szónoknak, nem a nemzet bölcsének. O egy korrekt ember volt: hagyományokon nevelkedett férfiú, aki John Hammett lányát vette feleségül, aki John Hammett jobbkeze volt, és akiben meg lehetett bízni, hogy a John Hammett-i alapokon lógja tovább kormányozni az országot.

Mert John Hammett különösen nagy becsben állt Anglia népe és sajtója előtt. Ő testesítette meg mindazokat a vonásokat, amelyek az angol emberek számára fontosak. Mint mondták: „Hammettről az ember érzi, hogy tisztességes.” Anekdoták születtek puritán életviteléről, lelkes kertészkedéséről. Ahogy Baldwint a pipája, Chamberlaint az esernyője, úgy John Hammettet az esőköpenye szimbolizálta. Ezt az elnyűtt ruhadarabot mindenhová magával hurcolta. Igazi jelkép volt ez: jelképe az angol időjárásnak, az angol faj bölcs előrelátásának, a régi holmikhoz való ragaszkodásának. Ráadásul a maga szókimondó brit módján John Hammett rátermett szónok is volt. Nyugodtan és megfontoltan előadott beszédei magukba építették azokat az egyszerű, érzelgős sablonokat, amelyek oly mélyen gyökereznek az angol lélekben. A külföldiek ezt néha képmutatásnak és elviselhetetlenül nemesnek érzik. John Hammett a legkevésbé sem bánta, ha nemes volt; de nem a fogalom hivalkodó, magániskolás, fennhéjázó értelmében.

Ezenfelül jó megjelenésű férfi volt: magas, szálfa tartású, világos arcbőrű és vakítóan kék szemű. Az anyja dán volt, ő maga pedig éveken át töltötte be a haditengerészeti minisztérium vezetői tisztét: innen eredt „Viking” beceneve. Amikor végül meggyengült egészségi állapota a miniszterelnöki poszt átadására késztette, tanácstalanság érződött mindenütt. Ki kövesse? A briliáns Lord Charles Delafield? (Túlságosan briliáns – Angliának nincs szüksége brillírozásra.) Evan Whittler? (Agyafúrt – de talán kissé gátlástalan.) John Potter? (Az a fajta, aki hajlamos lehet rá, hogy diktátori szerepben tetszelegjen – és köszönjük szépen, de ebben az országban nem kérünk a diktátorokból.) Úgyhogy nagy volt a megkönnyebbülés, amikor a szelíd Edward Ferriert iktatták be a hivatalba. Ferrier jó választás volt. Őt még az „öreg” tanította be, és az „öreg” lányával kelt egybe. Ahogy mondani szokás, Ferrier viszi tovább a zászlót.

Hercule Poirot szemügyre vette a cserzett arcú, szelíd, halk és kellemes hangú férfit. Ösztövérnek, komornak és fáradtnak látszott.

– Talán nem ismeretlen ön előtt, Monsieur Poirot, a Röntgen Hírek című hetilap – mondta Edward Ferrier.

– Megesett már, hogy belenéztem – ismerte el Poirot, kissé pironkodva.

– Akkor többé-kevésbé tudja, mivel foglalkozik – mondta a miniszterelnök. – Az a lap fölér egy becsületsértéssel. Pikáns cikkek ilyen-olyan szenzációhajhász célzásokkal. Némelyik igaz, némelyik ártalmatlan, de egytől egyig bő lére eresztve. Olykor…

Elhallgatott, majd kissé árnyaltabb hangon fejezte be a mondatot:

– Olykor több ennél.

Hercule Poirot hallgatott. Ferrier folytatta.

– Immár két hete jelennek meg célzások egy „legmagasabb politikai köröket érintő” kolosszális botrány küszöbön álló kipattanásáról. „A korrupció és panama döbbenetes részleteire derül fény.”

Hercule Poirot megvonta a vállát, és azt mondta:

– Régi trükk. Aztán amikor kitálalnak, a szenzációéhség rendre kielégítetlen marad.

– Ezúttal nem marad kielégítetlen – mondta Ferrier nyersen.

– Ezek szerint tudja, mivel fognak előállni? –kérdezte Hercule Poirot.

– Meglehetősen pontosan.

Edward Ferrier elhallgatott, majd kis idő után elkezdte mondani. Gondosan, módszeresen felvázolta a történetet.

Nem volt valami épületes történet. A vádak szégyenletes törvénycsavarásokról, tőzsdei manipulációkról, pártpénzekkel való nagyarányú visszaélésekről szóltak, és az előző miniszterelnököt, John Hammettet vették célba. Tisztességtelen gazember, országos szélhámos színében tüntették fel, aki pozícióját hatalmas magánvagyon felhalmozására használta fel.

A miniszterelnök tompa hangja végül elnémult. A belügyminiszter felnyögött.

– Gyalázat… Gyalázat! – köpködte a szavakat. – Ezt a fickót, ezt a Perryt, ennek a szennylapnak a főszerkesztőjét főbe kéne lőni!

– Ezek az állítólagos leleplezések a Röntgen Hírekbenjelennek meg? – kérdezte Poirot.

– Igen.

– Milyen lépéseket készülnek tenni ezzel kapcsolatban?

– Ezek a támadások személy szerint John Hammett ellen irányulnak – mondta Ferrier vontatottan. – Neki kell eldöntenie, hogy beperli-e az újságot rágalmazásért.

– És megteszi?

– Nem.

– Miért nem?

– A Röntgen Hírek valószínűleg a pernek örülne legjobban – mondta Ferrier. – Ennél nagyobb nyilvánosságot nem is kaphatnának. A védelmük a tisztességes tájékoztatás igényére hivatkozna, és hogy a kifogásolt megállapítások igazak. Ezt az egész ügyet reflektorfényben fogják ízekre szedni.

– De ha a perben ellenük ítélnek, a kártérítési összeg rendkívül magas lesz.

– Lehetséges, hogy nem fognak ellenük ítélni – mondta Ferrier lassan, hangsúlyosan.

– Miért?

– Én őszintén hiszem… – szólalt meg kimérten Sir George, de Edward Ferrier már kimondta, ami a nyelvén volt.

– Mert amit megjelentetni készülnek, igaz.

E parlamenti berkekben szokatlanul nagyfokú őszinteség hallatán Sir George Conway felnyögött.

– Edward, drága barátom! – kiáltotta. – Mi feltétlenül visszautasítjuk…

Edward Ferrier beesett arcán mosolyféle suhant át.

– Sajnos, George, vannak pillanatok, amikor ki kell mondani a nyers igazságot. Mint most is.

– Ugye, tisztában van vele, Monsieur Poirot – kiabált Sir George –, hogy mindez szigorúan bizalmas?! Egyetlen szó sem…

– Monsieur Poirot tisztában van vele – szakította félbe Ferrier. – Amivel viszont talán nincs: hogy az egész Néppárt jövője forog kockán. John Hammett volt a Néppárt, Monsieur Poirot. O jelentette azt, amit a párt képviselt Anglia népe számára: ő jelentette a becsületet és a tisztességet. Senki se tartott bennünket zseniálisaknak. Botladoztunk, evickéltünk. De tartottuk magunkat ahhoz, hogy tesszük, ami erőnktől telik, és tartottuk magunkat a tisztesség alapvető eszményeihez. Kész katasztrófa számunkra, hogy arról az emberről, aki a zászlóvivőnk, par excellence a legfőbb tisztesség megtestesítője volt, egyszer csak kiderül, hogy generációnk legkártékonyabb szélhámosa.

Újabb nyögés szakadt fel Sir George-ból.

– Ön erről nem tudott semmit? – kérdezte Poirot.

Mosoly futott át újra a megviselt arcon.

– Akár hiszi, akár nem, Monsieur Poirot, de ahogy mindenkit, engem is tökéletesen megtévesztett. Sosem értettem feleségem különös tartózkodó magatartását az apja iránt. Most már értem. Ő ismerte apja jellemének árnyoldalait.

Kicsit eltűnődött, majd folytatta.

– Amikor az igazság kezdett kiszivárogni, elborzadtam, nem akartam elhinni. Kitartottunk amellett, hogy apósom lemondásának hátterében megromlott egészségi állapota áll, és nekiláttunk kitakarítani ezt a disznóólat, ha szabad így kifejeznem.

– Augias istállóját! – mordult Sir George. Poirot felfigyelt.

– Félek – folytatta Ferrier –, ez a herkulesi feladat meghaladja az erőnket. Amint a tények napvilágra kerülnek, az egész ország felbolydul. A kormány megbukik. Ki kell írni az általános választást, és minden valószínűség szerint Everhard és pártja tér vissza a hatalomba. Márpedig Everhardot nem kell bemutatni!

– Uszító! – fröcsögött Sir George. – Szimpla uszító!

– Everhard nem tehetségtelen – mondta megfontoltan Ferrier. – Csak vakmerő, harcias és a végtelenségig tapintatlan. Támogatói együgyűek és ingadozók. Gyakorlatilag egy diktatúrának menetelünk elébe.

Hercule Poirot bólintott.

– Bárcsak el lehetne tussolni ezt a dolgot… – fakadt ki Sir George.

A miniszterelnök tétován megcsóválta a fejét. A mozdulat felért a vereség beismerésével.

– Önök nem hiszik, hogy el lehetne tussolni? – kérdezte Poirot.

– Utolsó esélyként küldtünk önért, Monsieur Poirot – mondta Ferrier. – Nézetem szerint ez az ügy túl szerteágazó, túl sok ember tud róla, hogy sikerrel elleplezhessük. Csak két út járható számunkra, minek szépítsem: az erőszak vagy a megvesztegetés, de igazából egyiktől sem remélek sikert. A belügyminiszter úr gondjainkat Augeias istállójának kitakarításához hasonlította. Ehhez, Monsieur Poirot, valóban egy folyó heves áradatára van szükség, a természet zabolátlan erőinek munkába fogására… mit mondjak, csodára.

– Ehhez valóban egy Herkulesre van szükség – bólogatott elégedett képpel Poirot, majd hozzátette: – A nevem pedig, mint tudják, Hercule…

– Tud csodát tenni, Monsieur Poirot? – kérdezte Edward Ferrier.

– Hát ezért hivattak, vagy talán nem? Csak-csak kinézték belőlem!

– Való igaz… Rájöttem, hogy ha van megoldás, az csakis valami fantasztikus és teljesen szokatlan ötletből fakadhat. – Kicsit habozott, majd hozzátette: – De talán lelkiismereti aggályai lesznek ezzel a helyzettel kapcsolatban, Monsieur Poirot. John Hammett szélhámos volt, John Hammett legendáját szét kell foszlatni. Építhet-e valaki tisztességes házat tisztességtelen alapokra? Nem tudom. Csak annyit tudok, hogy meg akarom próbálni. – Hirtelen keserű mosoly jelent meg szája szegletében. –A politikus ragaszkodik a hivatalához, és ahogy lenni szokott, magasabb érdekből.

Hercule Poirot felállt, és így szólt:

– Monsieur, a rendőrség kötelékében szerzett tapasztalataim talán nem engedik, hogy igazán nagyra tartsam a politikusokat. Ha John Hammett lenne most hivatalban, kisujjamat se mozdítanám. Önről azonban tudok valamit. Egy ember, aki napjaink igazán nagy, sőt talán legnagyobb tudósa és koponyája, azt mondta nekem, hogy ön egy korrekt ember. Megteszem, ami tőlem telik.

Fejet hajtott, és elhagyta a szobát.

– Nahát, ezt a mérhetetlen pofátlanságot… – fakadt ki Sir George.

Edward Ferrier azonban mosolyogva letorkolta:

– Ez bók volt.

2

Lefelé a lépcsőn egy magas, szőke nő tartóztatta fel Hercule Poirot-t.

– Befáradna a fogadószobámba, Monsieur Poirot?

Poirot bólintott, és követte.

A nő becsukta az ajtót. Székkel, majd cigarettával kínálta Poirot-t, és leült vele szemben. Halk hangon azt mondta:

– Az imént találkozott a férjemmel, és ő beszélt önnek az… apámról.

Poirot figyelmesen nézte. Mrs. Ferrier karakteres arcú, még mindig szép, értelmet sugárzó és karcsú asszony volt, a közélet népszerű alakja. A miniszterelnök feleségeként természetesen neki is bőven kijutott a reflektorfényből. Népszerűsége nem kis részét apja hírnevének köszönhette. Sokak számára Dagmar Ferrier jelképezte az angol asszonyideált.

Odaadó feleség és szerető anya volt, és férjéhez hasonlóan ő is rajongott a vidéki életért. A közéletnek pontosan azokon a területein mozgott, amelyeket a női tevékenység hagyományos szférái közé szokás sorolni. Jól öltözködött, de sohasem hivalkodóan a legújabb divat szerint. Idejének és munkálkodásának nagy részét széles körű jótékonysági rendezvényekre szentelte, külön mozgalmat is elindított a munka nélküli férfiak feleségeinek megsegítésére. Az egész nemzet felnézett rá, és ő a párt egyik leghathatósabb támaszának számított.

– Ön nyilván szörnyen aggódik, Madame – mondta Hercule Poirot.

– Ó, igen; maga nem is tudja, mennyire. Éveken át rettegtem… valami megfoghatatlantól.

– Önnek fogalma se volt, hogy valójában mi folyt? – kérdezte Poirot.

Az asszony a fejét rázta.

– Nem, nem… a legkevésbé sem. Csak annyit tudtam, hogy az apám nem olyan… nem olyan, amilyennek mindenki hiszi. Ráeszméltem, már a gyerekéveimtől fogva, hogy ő egy… svihák.

A hangja halk és keserű volt. Így folytatta:

– Edward most amiatt veszít el mindent, mert… engem vett feleségül.

– Vannak ellenségei, Madame? – kérdezte lágyan Poirot.

Mrs. Ferrier meglepve kapta fel a fejét, bámult rá.

– Ellenségeim? Nem hinném.

– Szerintem vannak… – mormolta elgondolkodva Poirot, majd tovább kérdezett: – Van-e kellő bátorsága, Madame? Nagy kampány van indulóban a férje ellen… és ön ellen. Fel kell készülnie, hogy megvédje magát.

– De annak nem én vagyok a céltáblája? –kiáltotta. – Hanem csakis Edward!

– Az egyik magába foglalja a másikat – mondta Poirot. – Ne feledkezzen meg róla, Madame, hogy ön Caesar felesége.

Látta, ahogy a vér kifut az asszony arcából. Mrs. Ferrier előrehajolt.

– Mit akar mondani ezzel? – kérdezte.

3

Percy Perry, a Röntgen Hírek főszerkesztője az íróasztalánál ült, és cigarettázott. Alacsony, menyétképű emberke volt. Kenetteljes, édeskés hangon szólt oda helyetteséhez, egy sovány, szemüveges ifjúhoz:

– Odasuvasztjuk a trutymót a nyakukba, de oda ám! Remek lesz, remek! Az ám, fiú!

– Nem félsz? – kérdezte szorongva az ifjú.

– Úgy érted, nem jönnek-e elő a vaskézzel? Ők aztán nem. Nincs hozzá merszük. De amúgy se segítene rajtuk. Szépen elosztottuk a dolgot, itt, a kontinensen és Amerikában.

– Jó nagy slamasztikában lehetnek. Nem tesznek semmit?

– Majd ideküldenek valakit bájologni…

A telefon felberregett. Percy Perry felvette, és beleszólt.

– Kicsoda? Jól van, küld fel. Vigyorogva letette a kagylót.

– Azt a piperkőc belga zsarut küldték ránk. Már jön is föl, hogy nyomja a dumát. Ki akarja szimatolni, hajlandóak vagyunk-e meghátrálni.

Hercule Poirot bejött. Mintha skatulyából húzták volna ki. A gomblyukába fehér kamélia volt tűzve.

– Örülök a találkozásnak, Monsieur Poirot? –mondta Percy Perry. – Útban a királyi díszpáholyba Ascotba? Nem? Akkor tévedtem.

– Igazán hízelgő – mondta Hercule Poirot. –Igyekszem adni a jó megjelenésre. Ez különösen akkor fontos – a szeme ártatlanul pásztázta a főszerkesztő arcát és kissé slampos ruházatát –, ha az embert a természet nem sok előnyös vonással ajándékozta meg.

– Mi járatban van? – kérdezte kurtán Perry. Poirot előrehajolt, megpaskolta Perry térdét, és széles mosollyal így szólt:

– Zsarolás.

– Mi a fenét akar azzal, hogy zsarolás?

– Úgy hallottam, a verebek csiripelték, hogy esetenként ön közel áll hozzá, hogy leközöljön bizonyos rendkívül kártékony állításokat az ön kiváló szellemiségű lapjában, majd miután egy kis jóleső növekedés tapasztalható az ön bankszámláján, ezeket a megállapításokat mégsem publikálja.

Poirot hátradőlt, és elégedett képpel bólogatott.

– Tisztában van vele, hogy ezzel a célzással kimeríti a rágalmazás fogalmát? – meredt rá Perry.

Poirot magabiztosan mosolygott.

– Biztos vagyok benne, hogy szavaimat nem veszi sértésnek.

– De igenis, sértésnek veszem! Még hogy zsarolás! Nincs semmi bizonyíték, hogy valaha is megzsaroltam volna bárkit.

– Nem, nem, efelől egészen biztos vagyok. Ön félreért engem. Eszembe sincs fenyegetni önt. Én csak egy egyszerű kérdést igyekszem felvezetni. Mennyi?

– Nem tudom, miről beszél – mondta Percy Perry.

– Egy országos fontosságú dologról, Monsieur Perry.

Jelentőségteljes pillantást váltottak.

– Én reformer vagyok, Monsieur Poirot – szólalt meg Percy Perry. – Szeretnék tenni érte, hogy a politika megtisztuljon. Gyűlölöm a korrupciót. Tudja, milyen politikai állapotok uralkodnak ebben az országban? Ez itt nem több és nem kevesebb, mint Augias istállója.

– Tiens! – mondta Hercule Poirot. – Hogy maga is pont ezt mondja!

– És most arra van szükség – folytatta zavartalanul a főszerkesztő –, hogy a nyilvánosság nagy tisztító áradata kitakarítsa ezt az istállót.

Hercule Poirot felállt.

– Le a kalappal az ön elvei előtt – mondta. –Kár, hogy nem érzi hiányát az anyagiaknak.

Percy Perry sietve utánaszólt:

– Hé, várjon egy percet! Azt azért nem mondtam…

De Hercule Poirot már behúzta maga mögött az ajtót.

Mentségére szolgáljon a majdani fejleményeket illetően, hogy nem szerette a zsarolókat.

4

Everitt Dashwood, az Árgus vidám, ifjú szerkesztőségi tagja kedvesen hátba vágta Hercule Poirot-t.

– Ez is sarazás, az is sarazás, öregem? –mondta. – Na de az én sarazásom tisztább, ezt ne felejtsük el.

– A világért se akarnék olyasmit állítani, hogy maga egy szinten lenne Percy Perryvel!

– Átkozott kis vérszopó. Szakmánk szégyene. Ha tehetnénk, legszívesebben földbe döngölnénk mindannyian.

Hercule Poirot szólalt meg némi csönd után újra.

– Történetesen épp egy politikai botrány elhárításának apró-cseprő ügyecskéjén dolgozom.

– Istállópucolás Augiaséknál, mi? – vigyorgott Dashwood. – Ez nem haladja meg az erejét, öregem? Hacsak nem sikerül eltérítenie a Temzét, és keresztülfolyatni a Parlamenten.

– Magából a cinizmus beszél – ingatta a fejét Hercule Poirot.

– Ismerem a világot, ennyi az egész.

– Azt hiszem, maga az én emberem – jelentette ki Poirot. – Maga nyughatatlan jellem, benne van mindenben, és szereti a nem szokványos dolgokat.

– És ha így lenne?

– Van egy kis tervem, amit nyélbe kéne ütni. Ha az elképzelésem helytálló, egy szenzációs konspiráció vár leleplezésre. Ez, barátom, nagy fogás lesz a lapjuk számára.

– Megcsinálhatjuk! – mondta Dashwood derűsen.

– Egy otromba cselszövés van készülőben egy nő ellen.

– Egyre jobb. A szex garantálja a sikert.

– Akkor üljön le, és figyeljen.

5

Folyt a szóbeszéd. A Kacsaláb fogadóban is, Little Wimplingtonban.

– Nahát, én ezt el nem hiszem. John Hammett, ő aztán a végtelenségig tisztességes volt. Nem úgy, mint egyesek ebből a mostani csürhéből.

– Na ja, ezt mondják minden gazemberről, amíg le nem bukik.

– Azt mondják, sok ezret nyert a palesztinai olajügyleten. Az egész egy nagy svindli volt.

– Egy húron pendülnek ezek mind. Mocskos zsivány valamennyi.

– Everhard sose csinálna ilyet. O még a régi garnitúrából való.

– Ej, én akkor se hiszem, hogy John Hammett gazember lett volna. Nem szabad elhinni mindent, amit ezek a firkászok összehordanak.

– Az ő lánya Ferrier felesége. Láttátok, hogy róla mit írnak?

A Röntgen Hírek egy agyonforgatott száma fölé gyűltek.

– Caesar felesége? Úgy halljuk, hogy a politikai élet egy bizonyos közismert hölgytagját a minap igencsak meghökkentő helyen látták. Nem hiányzott mellőle a dzsigolója sem. Jaj, Dagmar, Dagmar, hogy lehetsz ennyire szégyentelen?

Egy durva hang vontatottan azt mondta:

– Mrs. Ferrier nem az a fajta. Dzsigoló? Ugyan, mit akarhatna egy digó kapcabetyártól?

Egy másik hang ráfelelt:

– A nőkkel az ember sose tudhassa. Ha engem kérdeztek, én nem tenném tűzbe a kezem egyért se.

6

Folyt a szóbeszéd.

– De édesem, én azt hiszem, ez abszolút igaz. Naomi hallotta Paultól, ő meg Andytól. Teljesen elzüllött.

– De hát mindig olyan szörnyen ódivatú meg erénycsősz volt, ahogy nyitogatta azokat a jótékonysági vásárokat!

– Az csak a porhintés volt, édesem. Azt mondják, nimfomániás. Komolyan mondom, ez mind benne áll a Röntgen Hírekben. Persze nem szó szerint, de az ember tud olvasni a sorok közt. Kíváncsi lennék, honnan szerzik be ezeket az értesüléseket.

– És hozzá ez a politikai botrány, hát mit szólsz? Azt mondják, az apja elsikkasztotta a pártpénzeket.

7

Folyt a szóbeszéd.

– Az az igazság, Mrs. Rogers, hogy nem is akarok belegondolni. Tudja, én mindig azt tartottam, hogy Mrs. Ferrier igazán bűbájos asszony.

– Gondolja, hogy ezek a szörnyűségek mind igazak?

– Ahogy mondtam, nem is akarok rágondolni. Hiszen most júniusban is megnyitott egy jótékonysági bazárt Pelchesterben. Olyan közel voltam hozzá, mint ide a heverő. És milyen bájosan mosolygott!

– Igen, de szerintem nem zörög a haraszt, ha a szél nem fúj.

– Hát, az egyszer szent igaz! Jaj, drágám, úgy látszik, ma már az ember nem bízhat senkiben!

8

Edward Ferrier sápadtan és megviselten mondta Poirot-nak:

– Ezek a támadások a feleségem ellen! Ez valami ordenáré! Egyszerűen ordenáré! Beperelem azt az aljas szennylapot.

– Azt javaslom, hogy ne tegye – mondta Hercule Poirot.

– De ezeket az átkozott hazugságokat le kell állítani!

– Biztos benne, hogy hazugságok?

– Az isten verje meg, hát persze!

Poirot kissé oldalt döntve a fejét megkérdezte:

– Mit mond a felesége?

Ferrier egy pillanatra meghökkent képet vágott.

– Azt mondja, legjobb rá se hederíteni… De ez lehetetlenség… Hát csak folyik a szóbeszéd!

– Igen, folyik a szóbeszéd – mondta Hercule Poirot.

9

És aztán egy rövid, száraz bejelentést tettek közzé az összes lapban.

Mrs. Ferrier enyhe ideg-összeroppanást kapott. Gyógykezelésre Skóciába utazott.

Sejtetések, híresztelések, biztos információk arról, hogy Mrs. Ferrier nincs Skóciában, nem is volt Skóciában.

Pletykák, botrányos történetek arról, hol is van Mrs. Ferrier valójában…

És a szóbeszéd tovább folytatódott.

– Mondtam neked, hogy Andy a saját szemével látta. Micsoda borzasztó helyen! Részeg volt vagy bekábítózta magát, és azzal a szörnyűséges argentin dzsigolóval volt, Ramonnal… Tudod!

És a szóbeszéd új lendületet kapott.

Mrs. Ferrier lelépett egy argentin táncossal. Látták Párizsban bekábítózva. Évek óta kábítószerrel nyomja tele magát. Iszik, mint a kefekötő.

Az eleinte hitetlenkedő becsületes angol lassacskán megkeményítette lelkét Mrs. Ferrier iránt. Úgy néz ki, valaminek mégiscsak kell lennie a dologban! Így nem viselkedhet a miniszterelnök felesége!

– Szemérmetlen perszóna, utolsó céda!

És aztán fényképes beszámolók következtek.

A Párizsban lencsevégre kapott Mrs. Ferrier hátradől egy éjszakai lokálban, karját gyengéden megpihenteti egy olajbarna bőrű, rossz arcú fiatalember vállán.

További felvételek: félmeztelenül a tengerparton, feje az aranyifjú vállán.

És a képaláírás:

Mrs. Ferrier jól szórakozik…

Két nappal később a Röntgen Híreketbeperelték rágalmazásért.

10

A tárgyalást Sir Mortimer Inglewood királyi tanácsos nyitotta meg. Egyszerre volt méltóságteljes és jogos méltatlankodással teli. Mrs. Ferrier egy gyalázatos cselszövés áldozatául esett, mely ármány csak ahhoz hasonlítható, amelyet Alexandre Dumas A királyné nyaklánca híres eseteként tálalt az olvasói elé. Azt a cselszövést Marie Antoinette királyné népszerűségének megtépázására eszelték ki. Ez a cselszövény is egy nemes és erényes hölgy lejáratására irányult, aki ebben az országban Caesar feleségének szerepét töltötte be. Sir Mortimer keserű kirohanást intézett mind a fasiszták, mind a kommunisták ellen, akik minden létező tisztességtelen módon a demokrácia aláásásán munkálkodnak. Azután szólította a tanúkat.

Elsőként Northumbria püspökét.

A northumbriai püspök, dr. Henderson az anglikán egyház közismert alakja volt, szent életű és feddhetetlen férfiú, széles látókörű, toleráns, továbbá nagyszerű szónok. Aki csak ismerte, mindenki szerette és becsülte.

Felment az emelvényre, és megesküdött, hogy az említett időpontok között Mrs. Edward Ferrier a püspöki palotában tartózkodott vele és feleségével. A jószolgálati munkában kimerült asszonynak alapos pihenést javallottak. Látogatását titokban tartották, hogy elkerüljék a sajtó okvetetlenkedését.

A püspököt egy elismert orvos követte, és eskü alatt tanúsította, hogy ő rendelt Mrs. Ferriernek pihenést és tartózkodást minden izgalomtól.

Egy helybeli orvos tanúsította, hogy felügyelte Mrs. Ferriert a püspöki palotában.

Ezután Thelma Andersent szólították a tanúk padjára.

Élénk moraj támadt, amikor belépett a tárgyalóterembe. A nő rendkívüli módon hasonlított Mrs. Edward Ferrierre.

– Az ön neve Thelma Andersen?

– Igen.

– Az állampolgársága dán?

– Igen. Koppenhágában lakom.

– És korábban egy ottani kávézóban dolgozott?

– Igen, uram.

– Kérem, mondja el nekünk a saját szavaival, mi történt folyó év március 18-án.

– Egy úriember jött oda hozzám a pulthoz, egy angol úriember. Elmondta, hogy egy angol újságnak dolgozik, a Röntgen Híreknek.

– Biztos benne, hogy ez az újságnév hangzott el: Röntgen Hírek?

– Igen, mert tudja, először azt hittem, ez egy orvosi szaklap. De nem, úgy látszott, mégsem. Az illető elmondta, hogy van egy angol filmszínésznő, aki egy dublőrt akar magának keresni, és hogy én éppen az a típus vagyok. Én nem sokat járok moziba, és nem ismertem a nevet, amit mondott, de ő erősködött, hogy egy nagyon híres színésznőről van szó, és hogy most éppen nincs jól, és ezért szeretné, ha valaki megjelenne az ő képében nyilvános helyeken, és ezért nagyon magas összeget hajlandó fizetni.

– Mekkora összeget kínált önnek ez az úriember?

– Ötszáz angol fontot. Először nem hittem el; arra gondoltam, ez valami átverés, de a pénz felét ott helyben kifizette. Úgyhogy a munkahelyemen rögtön be is adtam a felmondásom.

– Mint a továbbiakból kiderült, elvitték Párizsba, kapott elegáns ruhákat és még egy „kísérőt” is.

– Egy nagyon kedves argentin úriembert. Nagyon tisztelettudó, nagyon udvarias volt.

Kétség sem férhetett hozzá, hogy a nő igen jól érezte magát. Repülővel elutaztatták Londonba, és az olajbarna bőrű gavallérja elvitte bizonyos éjszakai mulatókba. Párizsban lefotózták vele. Mint beismerte, egynémely hely, ahol járt, nem volt túl bizalomgerjesztő… Tisztességes meg pláne nem. És a vele készült fényképek sem voltak kimondottan visszafogottak. De mint elmagyarázták neki, ezekre a dolgokra szükség van a „reklám” végett – Senor Ramon pedig sosem élt vissza a helyzettel.

A feltett kérdésekre válaszul kijelentette, hogy Mrs. Ferrier neve egyszer sem hangzott el, és hogy neki fogalma se volt arról, hogy ő az a hölgy, akit neki helyettesítenie kell. Ő nem akart rosszat. A neki felmutatott fényképekről elismerte, hogy róla készültek Párizsban és a Riviérán.

Thelma Andersen őszinteségéhez kétség sem férhetett. Egyértelműen egy megnyerő, de kissé üresfejű nő volt. A történtek fölötti utólagos lelkifurdalása mindenki számára nyilvánvaló volt.

A védelem nem volt meggyőző. Hevesen tagadták, hogy bármilyen ügyletük lett volna ezzel az Andersen nevű nővel. A kérdéses fényképek a londoni irodájukba futottak be, és hitelesnek vélték őket.

Sir Mortimer záróbeszédét elragadtatás fogadta. Az egész ügyet a miniszterelnök és felesége ellen irányuló gyáva politikai manővernek nevezte. A szerencsétlen Mrs. Ferriert minden együttérzés megilleti.

Az ítélet előre eldöntött ügy volt, és páratlan jelenetek közepette hirdették ki. A kiszabott kártérítés csillagászati összegre rúgott. A bíróság épületét elhagyó Mrs. Ferriert, valamint férjét és apját az összegyűlt tömeg örömujjongással üdvözölte.

11

Edward Ferrier melegen megszorította Poirot kezét.

– Köszönöm, Monsieur Poirot, ezerszer köszönöm. Na, ezzel befellegzett a Röntgen Híreknek. Mocskos kis szennylap. Teljesen elvágták magukat. Meg is érdemelték, amiért képesek voltak kifőzni egy ilyen mocskos kreálmányt. Dagmar, a világ legszeretetreméltóbb teremtése ellen! Hála istennek, önnek sikerült leleplezni ezt a szemenszedett csalást… Hogyan jött rá, hogy esetleg dublőrt használnak?

– Nem új ötlet – emlékeztette Poirot. – Már akkor is bevált, amikor Jeanne de la Motte személyesítette meg Marie Antoinette-et.

– Igaz. Újra el kell hogy olvassam A királyné nyakláncá-t. De hogyan sikerült megtalálnia azt a nőt, akit felhasználtak?

– Utánamentem Dániába, és meg is találtam.

– De miért Dániába?

– Mert Mrs. Ferrier nagyanyja dán volt, ő maga pedig határozottan dán típus. De voltak egyéb okok is.

– A hasonlóság valóban meghökkentő. Micsoda ördögi terv! Kíváncsi lennék, az a kis patkány hogyan főzte ki.

– Poirot mosolygott.

– De hát nem ő volt. – Megpaskolta a mellét. – Én főztem ki.

Edward Ferrier rábámult.

– Nem értem. Mit akar ezzel?

– Ehhez A királyné nyakláncá-nálrégebbi történetig kell visszamennünk – mondta Poirot –, egészen Augias istállójának kitakarításáig. Herkules egy folyót vett ehhez igénybe, mondhatni, a természet egyik nagy erőforrását. Modernizáljuk csak! Milyen nagy természeti erőforrás van még? A nemiség, ugye? A nemiség témájával mindent el lehet adni, ettől lesz hír a hír. Fűszerezd a botrányt nemiséggel, és az embereknek máris sokkal jobban fog ízleni, mintha szimpla politikai visszaélés vagy szélhámosság lenne.

Eh bien, ez volt a kedvemre való feladat! Mindenekelőtt nekem is dagasztanom kellett a sarat, ahogy Herkules is építette a gátat, amely eltérítette a medréből a folyót. Egy újságíró barátom volt a segítségemre. Addig kutatott Dániában, amíg nem talált egy alkalmas személyt dublőrnek. Odament hozzá, mellékesen megemlítette neki a Röntgen Híreket, remélve, hogy majd emlékszik rá. És ő emlékezett.

És lám, mi lett? Sár, rengeteg sár! Caesar feleségét fröcskölték be vele. Ez jóval érdekesebb volt mindenkinek, mint bármilyen politikai botrány. És a dénouement, a végkifejlet? Mini, hiszen ez visszafele sült el! Az erény megvédetett! A tiszta nőt tisztázták! A Romantika és a Szentimentalizmus hatalmas áradata átsöpört Augias istállóján.

Most már akár az ország összes újságja John Hammett sikkasztásáról harsoghat, senki sem fog hitelt adni nekik. Csak egy újabb, a kormányt lejáratni szándékozó politikai mesterkedésnek könyvelnék el.

Edward Ferrier nagy levegőt vett. E pillanatban Hercule Poirot olyan közel állt a fizikai bántalmazáshoz, mint még soha a pályája során.

– A feleségem! Hogy merészelte felhasználni…

Talán szerencsére ugyanebben a pillanatban maga Mrs. Ferrier lépett be a szobába.

– Nos – mondta –, ez elég jól sült el.

– Dagmar, te tudtál erről… elejétől végig?

– Természetesen, drágám. – Dagmar Ferrier az odaadó feleség szelíd, gondoskodó mosolyával nézett a férjére.

– És egyszer se szóltál róla!

– De Edward, akkor sosem engedted volna, hogy Monsieur Poirot megcsinálja!

– Az biztos, hogy nem!

Dagmar mosolygott.

– Mi is így gondoltuk.

– Ki az a mi?

– Én és Monsieur Poirot.

Rámosolygott Hercule Poirot-ra és a férjére, majd hozzátette:

– Igen jól kipihentem magam a drága püspök úr mellett, úgyhogy tele vagyok energiával. Felkértek, hogy jövő hónapban én avassam fel Liverpoolban az új csatahajót… Szerintem használ a népszerűségemnek, ha elvállalom.

VI

A STYMPHALISI MADARAK

1

Harold Waring először akkor pillantotta meg őket, amikor a tó felől jöttek fel a gyalogúton. Ő maga a szálloda teraszán üldögélt. Pompás idő volt, kéklett a tó, ragyogott a nap. Harold pipázott, és úgy érezte, ez a világ egészen tűrhető hely.

Politikai karrierje szépen alakult. Harmincéves korban államtitkári posztot betölteni olyasmi volt, amire méltán büszke lehetett. Hírlett, hogy a miniszterelnök valakinek azt mondta: „az ifjú Waring még sokra viszi”. Harold, mi sem természetesebb, mámoros volt az örömtől. Az élet rózsás színekben mutatkozott meg előtte. Fiatal volt, kellően jóképű, az erőnléte kitűnő, és semmiféle romantikus kapcsolat nem terhelte az életét.

Úgy határozott, hogy a megszokott kerékvágást feledve Herzoszlovákiába megy nyaralni, és ez egyszer igazi pihenésben lesz része, távol mindentől és mindenkitől. A Stempka-tó partján fekvő szálloda nem volt nagy, ám annál kényelmesebb, és legalább nem kellett kerülgetni a szállóvendégeket. Főleg külföldiek alkották a gyér vendégsereget. Mindeddig rajta kívül angol csak egy idősebb asszony volt, Mrs. Rice, és férjezett lánya, Mrs. Clayton. Harold szimpatizált mindkettőjükkel. Elsie Clayton csinos volt, minden újmódi mesterkéltség nélkül. Sminket alig vagy egyáltalán nem használt, szelíd és kissé bátortalan volt. Mrs. Rice az a fajta asszony volt, akit erős egyéniségnek szokás nevezni. Magas termetű, mély hangú nő, aki szemlátomást nem szereti az ellenkezést, ugyanakkor nincs híján humorérzéknek, és jó beszélgetőpartner. Az élete nyilvánvalóan egybefonódott a lányáéval.

Harold néhány kellemes órát töltött anya és lánya társaságában, ám ők nem próbálták meg kisajátítani a férfit, így baráti és könnyed maradt a viszony közöttük.

A szálloda többi lakója nem keltette fel Harold figyelmét. Túlnyomórészt világutazók vagy gépkocsis túrázók voltak. Egy vagy két éjszakára megszálltak, aztán mentek tovább. Másféle szállóvendéget nem is nagyon látott – egészen mostanáig.

Azok ketten egészen lassan jöttek felfelé a tó felőli gyalogúton, és épp abban a pillanatban, amikor felfigyelt rájuk, egy felhő takarta el a napot. Kicsit megborzongott.

Aztán jól megnézte őket. Mi olyan furcsa ezen a két nőn? Hosszú, horgas orruk madárszerű megjelenést kölcsönzött nekik, furcsán egyforma arcuk egészen merev volt. Vállukra terített bő köpenyt viseltek, amely úgy csapkodott a szélben, mintha madárszárny volna.

Olyanok, mint a madarak, gondolta Harold, és gépiesen meg is toldotta: mint két vészmadár.

A nők feljöttek a teraszra, és közvetlen mellette haladtak el. Nem voltak fiatalok – közelebb az ötvenhez, mint a negyvenhez –, és oly mértékben hasonlítottak egymásra, hogy testvérek kellett hogy legyenek. Az arcukon vészjósló kifejezés ült. Ahogy elmentek Harold mellett, egy másodpercre mindkettőjük pillantása rátapadt. Különös, kutató pillantás volt, szinte nem is emberi.

Harold rossz érzése tovább erősödött. A szeme megakadt az egyikük kezén, a hosszú, karomszerű kézen… Bár a nap időközben előbújt a felhők közül, Harold megint megborzongott. Magában azt gondolta:

„Ijesztő teremtések. Mint két ragadozó madár…”

Képzelgéseiből Mrs. Rice megjelenése zökkentette ki. Felpattant, és hozott neki egy széket. Az asszony megköszönte, leült, és a szokásához híven sebesen kötni kezdett.

– Látta azt a két nőt, akik épp most mentek be a hotelba? – kérdezte Harold.

– Köpenyben? Igen, eljöttem mellettük.

– Különös nőszemélyek, nem gondolja?

– Hát… igen, talán kissé szokatlanok. Azt hiszem, csak tegnap érkeztek, úgy hasonlítanak egymásra, mint két tojás. Biztos ikrek.

– Talán csak képzelődöm – mondta Harold –, de bennem határozottan baljós érzést keltettek.

– Milyen érdekes. Majd jobban megnézem őket, és meglátjuk, egy véleményen vagyunk-e.

Mrs. Rice kicsit eltűnődött, majd hozzátette:

– Megtudakolom a recepcióstól, kicsodák. Nem angolok, ugye?

– Á, nem.

Mrs. Rice az órájára pillantott.

– Uzsonnaidő. Megkérhetem, hogy legyen szíves bemenni és csengetni, Mr. Waring?

– Természetesen, Mrs. Rice.

Elvégezte a rábízottakat, majd miután újra elfoglalta a helyét, megkérdezte:

– És hol van a kedves lánya?

– Elsie? Sétálni voltunk kettesben. A tó körül, aztán vissza a fenyves erdőn keresztül. Csodaszép volt.

Kijött egy pincér, és felvette az uzsonnarendelést. Mrs. Rice kötőtűi újabb vad bajvívásba kezdtek, ő pedig folytatta:

– Elsie levelet kapott a férjétől. Valószínűleg nem jön le uzsonnára.

– A férjétől? – Harold meglepődött. – Nahát, én azt hittem, hogy özvegy.

Mrs. Rice éles pillantást vetett feléje. Kurtán válaszolt.

– Ó, nem, Elsie nem özvegy. – Nyomatékosan megtoldotta: – Sajnos!

Harold meghökkent.

– Az ital rengeteg boldogtalanság okozója, Mr. Waring – bólogatott haragos képpel Mrs. Rice.

– Iszik?

– Igen. És sok más is van a rovásán. Őrülten féltékeny, és ritka hirtelen haragú ember. – Felsóhajtott. – Ez egy kegyetlen világ, Mr. Waring. Nekem Elsie az életem, ő az egyetlen gyermekem, és nem könnyű azt látni, hogy boldogtalan.

Harold őszinte érzelemmel mondta:

– Olyan szelíd teremtés.

– Talán kicsit túlságosan is az.

– Úgy érti…

– Minél boldogabb valaki, annál dölyfösebb – mondta Mrs. Rice vontatottan. – Elsie szelídsége szerintem a vereségérzetből fakad. Az élet erejét meghaladó próbatétel neki.

Harold kicsit habozott, mielőtt megkérdezte:

– Hogyan volt képes hozzámenni egy ilyen emberhez?

– Philip Clayton nagyon vonzó férfi volt – felelte Mrs. Rice. – Mi tagadás, elbűvölő személyiség még ma is, anyagiakban sem szűkölködj és senki sem sietett felvilágosítani bennünket jelleme árnyoldalairól. Én akkor már évek óta özvegy voltam. Két egyedül élő nő nem a legalkalmasabb rá, hogy egy férfi jellemét megítéljen.

– Hát nem, ez kétségtelen – mondta eltűnődve Harold.

A férfit elragadta a felháborodás és szánalom. Elsie Clayton legföljebb huszonöt éve lehetett. Eszébe jutott barátságosan üde kék szeme, lágy ajka szomorkás íve. Hirtelen ráébredt, hogy az iránta való érdeklődése kiesig túlment egy bizonyos határon.

És ez a fiatalasszony egy vadállathoz van odaláncolva…

2

Aznap este vacsora után Harold csatlakozott az anyához és a lányához. Elsie Clayton meleg sápadtrózsaszín ruhát viselt. A szemhéja vörös volt. Sírt, gondolta Harold.

– Megtudakoltam, kicsodák a maga hárpiái, Mr. Waring – mondta élénken Mrs. Rice. – Lengyelek. A recepciós szerint nagyon jó családból való hölgyek.

Harold odapillantott, ahol a terem túloldalán a lengyel hölgyek ültek.

– Ott az a két nő? – kérdezte kíváncsian Elsie. – Hennavörös hajúak? Van valami rémséges bennük… De nem tudnám megfogalmazni, hogy mi.

– Ezt mondom én is! – vágta rá Harold diadalmasan.

Mrs. Rice felnevetett.

– Ez képtelenség. Pusztán ránézésre nem lehet megállapítani egy emberről, hogy miféle.

Elsie is nevetett.

– Szerintem sem. Én mégis dögkeselyűknek nézem őket!

– Kivájják a halottak szemét! – kontrázott Harold.

– Jaj, ne! – kiáltott Elsie.

– Bocsánat – szabadkozott sietve Harold.

– Mindenesetre nem valószínű, hogy ránk pályáznának – mosolygott Mrs. Rice.

– Nekünk nincsenek bűnös titkaink! – mondta Elsie.

– Talán Mr. Waringnak vannak – hunyorított Mrs. Rice.

Harold hátravetette a fejét, nevetett.

– Semmi a világon – mondta. – Az én életem nyitott könyv.

És ez villant át az agyán:

„Milyen bolondok is azok, akik letérnek az egyenes útról! A tiszta lelkiismeretnél nincs fontosabb az életben. Tiszta lelkiismeret birtokában az ember szembeszállhat a világgal, és ha valaki az útjába kerül, nyugodt szívvel mondhatja neki, hogy eredjen a pokolba.”

Hirtelen úgy érezte, tele van élettel, tele van erővel – és sorsába rajta kívül senki másnak nincs beleszólása!

3

Sok más angolhoz hasonlóan Harold Waring is hadilábon állt az idegen nyelvekkel. Franciául csak dadogott, és azt is határozottan brit akcentussal. Németül és olaszul egy szót se tudott.

Idáig a nyelvtudás hiánya nem aggasztotta, ügy találta, a kontinens legtöbb szállodájában mindenki beszél angolul, akkor hát mi a gond?

Ezen az isten háta mögötti helyen azonban, ahol az anyanyelv a szlovák volt, és még a recepciós is csak németül tudott, Harold számára megalázó volt, amikor esetenként két hölgyismerősének tolmácsolására kellett hogy hagyatkozzon. Mrs. Rice, a nyelvek szerelmese, egy kicsit még szlovákul is tudott.

Harold elhatározta, hogy nekiáll németül tanulni, ügy döntött, vesz pár tankönyvet, és reggelente két órát a nyelv elsajátításának szentel.

Szép reggel volt, és néhány levél megírása után Harold az órájára nézett. Ebédig még van egy órája, amit sétával tölthet. A tó felé ment, aztán elfordult be a fenyves erdőbe. Talán ötpercnyi járás után egy eltéveszthetetlen hang ütötte meg a fülét. Valahol a közelben egy nő szívet tépően zokogott.

Harold egy percet kivárt, aztán elindult a hang irányába. A nő Elsie Clayton volt. Egy kidőlt fatörzsön ült, arcát a kezébe temette, a válla remegett a feltörő érzések súlya alatt.

Harold kicsit habozott, aztán odament hozzá, kedvesen megszólította.

– Mrs. Clayton… Elsie…

A fiatalasszony hevesen megrázkódott, odakapta a fejét. Harold leült mellé.

– Tudok segíteni valamiben? – kérdezte őszinte együttérzéssel. – Bármiben?

Elsie a fejét rázta.

– Nem… nem… nagyon kedves. De semmit nem tud tenni értem.

– Ez… – kérdezte Harold kissé félénken – a férje miatt van?

Elsie bólintott. Aztán megtörölte a szemét, elővette púderkompaktját, és igyekezett összeszedni magát. Reszkető hangon mondta:

– Nem akartam, hogy anya aggódjon. Annyira kiborítja, ha boldogtalannak lát. Úgyhogy kijöttem ide, hogy jól kisírjam magam. Butaság, tudom. A sírás nem segít. De néha az ember úgy érzi, hogy az élet egyszerűen elviselhetetlen.

– Úgy sajnálom! – mondta Harold.

Elsie hálás pillantást vetett rá. Sietve folytatta:

– Persze az én hibám. A magam akaratából mentem hozzá Philiphez. Balul ütött ki. Csak magamat hibáztathatom.

– Nagyon karakán dolog ezt így beismerni – mondta Harold.

Elsie a fejét rázta.

– Nem, nincs bennem semmi karakánság. Cseppet sem vagyok bátor. Rettenetesen gyáva vagyok. Részben ez a baj Philippel. Rettegek tőle, szó szerint rettegek, amikor rátör a düh.

– El kellene hagynia! – mondta Harold mély átéléssel.

– Nem merem. Nem engedné.

– Ostobaság! Hát mire való a válás? Elsie a fejét ingatta.

– Nincs indokom. – Megfeszítette a vállát. –Nem, muszáj végigcsinálnom. Tudja, elég sok időt töltök anyával. Philip azt nem bánja. Különösen, ha ilyen távoli helyre jövünk, mint ez. Többek közt az a baj – folytatta belepirulva –, hogy Philip őrülten féltékeny. Ha… ha csak szóba állok egy másik férfival, borzalmas jeleneteket rendez.

Harold felháborodása nőttön-nőtt. Sok nő panaszkodott már neki a férje féltékenykedése miatt, és miközben együttérzést színlelve végighallgatta őket, titokban arra gondolt, hogy a férjnek jó oka van a féltékenységre. Elsie Clayton azonban nem az a fajta nő volt. Még csak egyetlen kacér pillantást sem vetett soha rá.

Elsie kicsit megborzongott, és elhúzódott tőle. Felnézett az égre.

– Elmegy a nap – mondta. – Egészen hideg lett. Jobb lesz, ha visszamegyünk a hotelba. Már ebédidő felé járhat.

Fölkeltek, és a szálloda felé indultak. Talán egy percet sem gyalogoltak, amikor beértek egy ugyanabba az irányba tartó alakot. Felismerték a csapkodó köpenyéről. A lengyel testvérpár közül volt az egyik.

Ahogy elhaladtak mellette, Harold finoman odabiccentett. A nő nem reagált, de a szeme egy pillanatig megpihent rajtuk, némiképp kutató módon, amitől Haroldnak hirtelen melege lett. Átvillant az agyán, hátha a nő látta, ahogy ott ült Elsie mellett a fatörzsön. Ha igen, akkor valószínűleg azt hiszi…

Nos, az a tekintet azt sugallta, hogy azt hiszi… Haroldot mélységes felháborodás kerítette hatalmába. Hogy egyes nőknek milyen szennyes a fantáziájuk!

Milyen különös, hogy amikor a nap elment, és ők mindketten megborzongtak… talán épp az volt a pillanat, amikor a nő meglátta őket…

Haroldot valami furcsa szorongás fogta el.

4

Aznap este Harold kevéssel tíz után ment fel a szobájába. Az angliai posta megérkezett, számos levelet kapott, ezek közül néhányra azonnal válaszolnia kellett.

Pizsamába és hálóköntösbe öltözve leült az asztalához megírni őket. Hárommal elkészült, és éppen belefogott a negyedikbe, amikor az ajtó hirtelen kivágódott, és Elsie Clayton botladozott be a szobába.

Harold döbbenten ugrott fel. Elsie belökte maga mögött az ajtót, és megkapaszkodott a komódban. Zihálva kapkodta a levegőt, az arca krétafehér volt. Halálosan rémültnek látszott.

– Itt a férjem! – nyögte. – Váratlanul megérkezett. Attól félek, meg akar ölni. Megőrült… teljesen elment az esze. Elmenekültem önhöz. Bújtasson el!

Pár lépést tett előre, de annyira dülöngélt, hogy majdnem elesett. Harold odakapott, hogy megtartsa.

Abban a pillanatban az ajtó kitárult, és egy férfi állt a küszöbön. Közepes termetű, sötét hajú és dús szemöldökű férfi. A markában nehéz csavarkulcsot szorongatott. A hangja magasba szökött, és dühtől remegett. Már-már sikoltva kiabálta:

– Szóval az a lengyel nő igazat mondott! Viszonyod van ezzel a pasassal!

– Nem, nem, Philip! – kiáltott Elsie. – Nem igaz! Tévedés!

Harold gyorsan maga mögé tolta a fiatalasszonyt, mert Philip Clayton vészesen közeledett.

– Tévedés? – kiabálta Clayton. – Amikor itt talállak a szobájában? Te cafka, ezért megöllek!

Gyors, oldalazó mozdulattal kicselezte Harold védőn fölemelt karját. Elsie sikoltva Harold túloldalára szaladt, aki megpördült, hogy elhárítsa a másik férfi támadását.

De Philip Claytonnak egyetlen dolog járt csak a fejében: hogy elkapja a feleségét. Újra meglódult. Elsie rémülten kiszaladt a szobából. Philip Clayton utánarohant, és Harold habozás nélkül követte őket.

Elsie visszaszáguldott a folyosó végi hálószobájába. Harold hallotta, ahogy a kulcs elforog a zárban. De nem forgott elég gyorsan, mert mielőtt véghelyzetbe kattanhatott volna, Philip Clayton feltépte az ajtót. Beugrott a szobába, és Elsie rémült sikolyt hallatott. A következő percben már Harold is odabent volt.

Elsie a lefüggönyzött ablakmélyedésbe szorult. Amikor Harold belépett, Philip Clayton épp nekirontott a csavarkulcsával hadonászva. Elsie rémülten felvisított, aztán felragadott egy nehéz papírnyomót a mellette álló íróasztalról, és hozzávágta. Clayton eldőlt, mint egy zsák. Elsie sikoltott. Harold kővé dermedve megtorpant az ajtóban. A fiatalasszony térdre rogyott a férje mellett. A férfi mozdulatlanul feküdt ott, ahová zuhant.

Hallani lehetett, ahogy odakinn a folyosón elhúzzák a reteszt az egyik ajtón. Elsie felugrott, és Haroldhoz szaladt.

– Kérem… kérem… – suttogta elfúló hangon. – Menjen vissza a szobájába. Még bejönnek… és itt találják.

Harold bólintott. Egy villanás alatt átlátta a helyzetet. Philip Clayton egyelőre harcképtelen. Elsie sikolyát azonban meghallhatták. Ha itt találnák a szobájában, az mindenféle magyarázkodásokra és félreértésekre adhatna okot. Mindkettőjük érdekében kerülni kell a botrányt.

A tőle telhető legcsendesebben végigrobogott a folyosón, vissza a saját szobájába. Épp, amikor beért, egy nyíló ajtó hangját hallotta.

Csaknem fél órán át ült a szobájában, és várt. Nem merte kidugni az orrát. Biztos volt benne, hogy Elsie előbb-utóbb átjön.

Könnyű koppintás hallatszott az ajtón. Harold felpattant, kinyitotta.

De nem Elsie jött be, hanem az anyja, és Harold egészen megdöbbent a látványtól. Az asszony hirtelen éveket öregedett. Ősz haja összekuszálódott, a szeme körül fekete karikák ültek.

Harold odaugrott, székbe tessékelte. Az asszony leült, fuldokolva kapkodta a levegőt.

– Nagyon rosszul néz ki, Mrs. Rice – hadarta Harold. – Hozhatok valamit?

Az asszony a fejét rázta.

– Nem. Ne is törődjön velem. Teljesen jól vagyok, tényleg. Csak ez a megrázkódtatás… Mr. Waring, rettenetes dolog történt.

– Clayton súlyosan megsebesült?

Mrs. Rice-ból mély sóhajtás szakadt fel.

– Annál is rosszabb. Meghalt…

5

A szoba forogni kezdett.

Harold gerincén jeges veríték csorgott végig. Egy-két percig szólni se bírt.

– Meghalt? – ismételte meg értetlenül.

Mrs. Rice bólintott. Színtelen, tompa hangja teljes kimerültségről árulkodott.

– Az a márvány papírnehezék a sarkával pont halántékon találta, és ő fejjel nekiesett a kandallórácsnak. A kettő közül nem is tudom, melyik ölte meg, de az biztos, hogy meghalt. Elég halottat láttam már ahhoz, hogy tudjam.

Katasztrófa – ez a szó kongott állhatatosan Harold agyában. Katasztrófa, katasztrófa, katasztrófa…

– Baleset volt! – fakadt ki. – Láttam, mi történt.

– Természetesen baleset volt – vágta rá Mrs. Rice. – Én is tudom. De… de elhiszi-e ezt nekünk bárki? Én… én komolyan félek, Harold! Ez itt nem Anglia.

– Én tanúsíthatom, hogy Elsie igazat mond – felelte Harold lassan, nyomatékosan.

– Igen, és ő is tanúskodhat melletted… – tegezte le hirtelen Mrs. Rice –, de ez minden!

A természeténél fogva mindig éles eszű és gyanakvó Harold rögtön felfogta, Mrs. Rice mire céloz. Áttekintette a helyzetet, és számba vette a gyenge pontjait.

Elsie-vel elég sok időt töltöttek együtt. Arról sem feledkezhetett meg, hogy az egyik lengyel nő meglehetősen kompromittáló körülmények között együtt látta őket a fenyves erdőben. A lengyel testvérpár nyilvánvalóan nem tud angolul, de egy-két szót attól még érhetnek. Például az olyan szavakat, mint a „féltékenység” vagy a „férj”, már ha az illető hölgy alkalmasint kihallgatta a beszélgetésüket. Az mindenesetre egyértelmű volt, hogy mondott valamit Claytonnak, amivel felszította a férfi féltékenységét. És persze itt van a haláleset. Amikor Clayton meghalt, ő, Harold Elsie Clayton szobájában volt. Mi bizonyítja, hogy nem támadta meg szándékosan Philip Claytont a papírnehezékkel? Mi bizonyítja, hogy a féltékeny férj tényleg nem találta őket félreérthetetlen helyzetben? Csak az ő vallomása, és Elsie-é. Hisznek-e majd nekik?

Jeges félelem markolt belé.

Azt el nem tudta képzelni – nem, ez tényleg kizárt dolog –, hogy akár őt, akár Elsie-t az a veszély fenyegetné, hogy halálra ítélnék egy olyan gyilkosságért, amelyet nem követtek el. Legföljebb csak a gondatlanságból elkövetett emberölés vádját emelhetnék ellenük. (Vajon létezik-e ilyen jogi kategória ezekben az idegen országokban?) De még ha fel is mentik őket a vád alól, bírósági tárgyalás akkor is lesz, amiről az összes újság tudósítani fog. Vád alatt egy angol férfi és nő! Féltékeny férj! Szépreményű politikus! Igen, ez politikusi pályájának a végét jelentené. Egy ilyen botrányt nem élne túl.

– Nem tudnánk valahogy megszabadulni a holttesttől? – bukott ki belőle a kérdés. – Valahová eltüntetni?

Mrs. Rice döbbent és megvető tekintete láttán elpirult.

– De drága Harold, ez nem játék! – mondta az asszony élesen. – Ilyesmivel kísérletezni kész őrültség lenne.

– Igaz – nyögte Harold. – Akkor mit tegyünk? Jaj, istenem, mit tegyünk?

Mrs. Rice kétségbeesetten rázta a fejét. A homlokát ráncolta, az agya szemlátomást lázasan dolgozott.

– Nincs semmi, amit tehetnénk? – kérdezte Harold. – Semmi, amivel elkerülhetnénk ezt a szörnyű katasztrófát?

Igen, ez vár rájuk: katasztrófa! Rettenetes, váratlan, átkozott katasztrófa!

Egymásra bámultak. Mrs. Rice rekedt hangon azt mondta:

– Elsie a kicsi lányom. Bármit megtennék érte… Egy ilyen meghurcoltatást nem élne túl. És a te karriered, Harold… – tette hozzá. – Még az is!

Haroldnak csak nagy nehezen sikerült kinyögnie:

– Az most nem számít.

– Ez az egész annyira igazságtalan – fakadt ki Mrs. Rice keserűen. – Annyira értelmetlen!

– Hiszen soha nem volt semmi köztetek. Én már csak tudom!

Harold belekapaszkodott ebbe az utolsó szalmaszálba.

– Legalább ön kiállhat, és elmondhatja… Hogy a lánya erényéhez kétség sem férhetett.

Mrs. Rice keserűsége kiapadhatatlan volt.

– Igen, már ha hisznek nekem. Hisz tudod, Harold, mifélék az emberek errefelé!

Harold gyászosan bólogatott. A kontinensen élők szemében kétségtelenül bűnös kapcsolat állt fenn közte és Elsie közt, és minél vehemensebben tiltakozzon ez ellen Mrs. Rice, annál inkább úgy tartják, hogy csak belehazudik a képükbe a lánya érdekében.

– Igen – mondta Harold gyászterhesen –, elég nagy baj, hogy nem vagyunk Angliában.

– Ó! – Mrs. Rice felkapta a fejét. – Ez igaz… Ez nem Anglia. Az jutott eszembe, mi lenne, ha…

– Igen? – Harold újraéledő bizakodással meredt az asszonyra.

– Mennyi pénzed van? – szegezte neki a kérdést Mrs. Rice hirtelen.

– Itt nálam nem sok… – felelte Harold, aztán hozzátette. – Persze táviratozhatok, hogy küldjenek.

– Lehet, hogy jó sokra lesz szükségünk – mondta Mrs. Rice sötéten. – De azt hiszem, érdemes lenne megpróbálnunk.

Harold úgy érezte, a mellét szorító iszonyat engedni kezd.

– Mi az elképzelése? – kérdezte.

– Nekünk esélyünk sincs egy ilyen haláleset eltitkolására – jelentette ki Mrs. Rice határozottan –, de azt hiszem, arra már igen, hogy eltussoljuk hivatalosan!

– Tényleg úgy gondolja? – kérdezte Harold reménykedve, ugyanakkor kétségek közt.

Igen, már csak azért is, mert a szállodaigazgató a mi oldalunkon fog állni. Semmit sem akar majd jobban, mint eltussolni az ügyet. Szerintem ezekben a félreeső fura kis balkáni államokban az ember bárkit meg tud vesztegetni, és a rendőrség valószínűleg élen jár ebben a dologban!

– Nahát – mondta vontatottan Harold –, azt hiszem, igaza van.

– Szerencsére nem valószínű, hogy a szállodában bárki is hallott volna valamit – folytatta Mrs. Rice.

Kié a másik szoba Elsie-é mellett, az önével ellenkező oldalon?

– A két lengyel hölgyé. Ők nem hallottak semmit. Ha hallottak volna, kijöttek volna a folyosóra. Philip későn érkezett, senki sem látta, csak az éjszakai portás. Tudod, Harold, azt hiszem, el fogjuk tudni simítani ezt az egész dolgot, és Philip halotti bizonyítványába sikerül beíratnunk, hogy természetes halállal halt meg! … csak pénz kérdése, meg hogy megtaláljuk a megfelelő embert… Valószínűleg magát a rendőrfőnököt!

Harold halványan mosolygott.

– Kész komédia – mondta. – De végül is nincs más választásunk, meg kell próbálni.

6

Mrs. Rice aktivizálta magát. Elsőként a szállodaigazgatóval beszélt. Harold bezárkózott a szobájába, ki akart maradni ebből. Mrs. Rice-szal megegyeztek, hogy legjobb lesz egy férj és feleség közt zajlott veszekedés történetét előadni. Elsie elég fiatal és csinos ahhoz, hogy együttérzést ébresszen bennük.

Másnap reggel különböző rendőrtisztek bukkantak fel, és vezették be őket Mrs. Rice szobájába. Déltájban távoztak. Harold pénzt kért táviratilag, de egyébként kivonta magát az eseményekből – igaz, nem is tehetett volna mást, lévén hogy e hivatalos személyek közül egyik sem beszélt angolul.

Tizenkét órakor Mrs. Rice bejött Harold szobájába. Sápadtnak és fáradtnak látszott, de megkönnyebbült arckifejezése önmagáért beszélt. Kurtán csak ennyit mondott:

– Megy a dolog!

– Hála istennek! Maga tényleg csodálatos! Szinte hihetetlen!

– Amilyen olajozottan ment, az ember már-már azt hiszi, ez a normális ügymenet – mondta Mrs. Rice eltűnődve. – Gyakorlatilag azonnal a markukat tartották. Meg kell hagyni, elég undorító dolog!

– Ez nem az a helyzet, amikor a helyi szervek korrupciója fölött kellene mérgelődnünk – jegyezte meg Harold. – Mennyi?

– A tarifa meglehetősen magas. Mrs. Rice felolvasta az igénylistát.

A rendőrfőnök.

A vizsgálóbiztos.

A rendőrposzt.

A halottkém.

A szállodaigazgató.

Az éjszakai portás.

Harold mindössze ennyi megjegyzést tett:

– Az éjszakai portás, ugye, nem kap sokat? Mindenki beáll a sorba, akinek valamilyen paszománya van?

– Az igazgató kikötötte, hogy a haláleset egyáltalán ne is az ő szállodájában történjen – magyarázta Mrs. Rice. – A hivatalos verzió az lesz, hogy Philipet szívroham érte a vonaton. Nem kapott levegőt, ezért kiment a folyosóra, és mindannyian tudjuk, hogy milyen gyakran nyitva szokták hagyni azokat az ajtókat, úgyhogy kizuhant a vasúti töltésre. Az valami fantasztikus, hogy mire képes a rendőrség, ha igazán akar!

– Hát – mondta Harold –, adjunk hálát az égnek, hogy a mi rendőrségünk nem ilyen.

Azzal hazafias és felsőbbrendű érzésektől eltelve ebédelni vonult.

7

Az ebéd utáni kávét Harold rendszerint Mrs. Rice és lánya társaságában fogyasztotta el. Úgy döntött, hogy ezen a szokásán ezután sem változtat.

A tegnap este óta most először találkozott Elsie-vel. A fiatalasszony halottsápadt volt, és nyilvánvalóan még nem heverte ki a megrázkódtatásokat, de nagy lelkierőre vallva azon igyekezett, hogy a megszokott módon viselkedjen, és mondjon egy-két közhelyet az időjárásról és a tájról.

Felfigyeltek egy új vendégre: megpróbálták kitalálni, vajon mi a nációja. Harold úgy gondolta, hogy a bajusza alapján francia kell hogy legyen. Elsie németre tippelt. Mrs. Rice spanyolnak vélte.

Egymagukban voltak a teraszon, leszámítva a két lengyel hölgyet, akik a terasz túlsó végén ültek, és hímeztek.

Mint mindig, ha meglátta őket, Haroldot ezúttal is a balsejtelem különös borzongása járta át. Az a két lárvamerev arc, csőrszerű, görbedt orr, azok a hosszú, karomra emlékeztető kezek…

Egy kifutófiú jött oda hozzájuk azzal, hogy Mrs. Rice-t keresik. Az asszony felkelt, és a fiú után ment. Látták, ahogy a szálloda bejáratánál találkozik egy díszegyenruhás rendőrtiszttel.

Elsie-nek a lélegzete is elállt.

– Csak nincs… valami baj?

Harold sietett megnyugtatni.

– Jaj, nem, ilyesmiről szó sincs.

De a szívébe hirtelen belenyilallt a félelem.

– Az ön édesanyja csodálatos asszony? –mondta.

– Tudom. Anya a végsőkig tud küzdeni. Sohasem adja fel. – Elsie megborzongott. – De ez az egész olyan iszonyatos, hát nem?

– Ugyan, minek rágódni rajta. Vége van, ne is gondoljon rá.

– Képtelen vagyok elfelejteni – suttogta Elsie. – Hogy én voltam, aki megölte.

– Ezt verje ki a fejéből! – mondta Harold ellentmondást nem tűrőn. – Baleset volt. Ön tudja legjobban.

A fiatalasszony arca kicsit felderült. Harold hozzátette:

– Ne foglalkozzon a múlttal. Ami volt, elmúlt. Borítsunk fátylat rá.

Mrs. Rice visszajött. Minden a legnagyobb rendben, ez volt az arcára írva.

– Egészen megrémültem! – mondta már-már vidáman. – De csak valami formaság volt, hivatalos papírok. Aggodalomra semmi ok, gyermekeim. A veszély elmúlt. Azt hiszem, illene rendelnünk valami szíverősítőt erre a nagy ijedtségre.

Így is tettek, és az ital megérkezett. Felemelték poharaikat.

– A jövőre! – mondta Mrs. Rice.

– Az ön boldogságára! – mosolygott Harold Elsie-re.

A fiatalasszony visszamosolygott rá, és a poharát a magasba tartva azt mondta:

– És az ön sikerére! Biztos vagyok benne, hogy önre kivételesen fényes karrier vár.

A félelem utóhatásaként szinte mámoros vidámság szállta meg őket. A viharfelhők eloszlottak! Minden elrendeződött…

A terasz túlsó végén a két madárszerű nő felállt. Gondosan összegöngyölték kézimunkájukat. Átvágtak a kőkockákon.

Apró biccentéssel leültek Mrs. Rice mellé. Az egyik beszélni kezdett. A másik Elsie-re és Haroldra szegezte a tekintetét. Az ajkán finom mosoly játszott. Nem jóindulatú mosoly, gondolta Harold…

Odapillantott Mrs. Rice-ra. Az asszony a lengyel nőt hallgatta, és bár Harold egy szót sem értett, Mrs. Rice arckifejezése elég beszédes volt. Visszaköltözött belé a korábbi meggyötörtség és kétségbeesés. Mrs. Rice némán figyelt, és csak időnként ejtett ki egy-egy kurta szót.

A testvérpár nemsokára felemelkedett, mereven biccentettek, és bementek a szállodába.

Harold előrehajolt. Rekedten kérdezte:

– Mi volt ez?

Mrs. Rice elkeseredésről tanúskodó csendes reménytelenséggel felelte:

– Ez a két nő megzsarol bennünket. Mindent hallottak tegnap este. És most, hogy megpróbáljuk a dolgot eltussolni, csak ezerszer rosszabb lett a helyzet…

8

Harold Waring lemenekült a tóhoz. Feldúltan sétált több mint egy órán át, fizikai aktivitással igyekezett úrrá lenni a lelkét megülő kétségbeesés viharán.

Végül arra a helyre ért, ahol először figyelt fel a két szörnyűséges nőre, akik gonosz karmukba kaparintották mind az ő, mind Elsie sorsát. Hangosan átkozódott:

– Verje meg őket az isten! Hogy szakadna rá az ég erre a két istentelen, vérszívó hárpiára!

Finom köhécselést hallva megpördült. Szembetalálta magát a dús bajszú idegennel, aki épp kiért a fák takarásából.

Harold nemigen tudta, mit mondjon. Ez a kis ember szinte biztosan meghallotta, ahogy az imént szitkozódott. Zavarában, saját nevetségességét palástolva hebegte:

– Ól… Izé… Jó napot.

Az idegen tökéletes angolsággal válaszolt:

– No de ön számára, ha nem tévedek, ez a nap nem a legjobb.

– Nos… Izé… Én… – Harold továbbra sem találta a szavakat.

– Jól gondolom, Monsieur, hogy ön bajban van? – kérdezte a kis ember. – Nem lehetek esetleg a segítségére?

– Ó, nem, köszönöm, nem! Csak épp kifújtam a mérgem, tudja, hogy van ez.

–Én mégis azt hiszem – felelte a kis ember szelíden –, hogy a segítségére lehetnék önnek. Jól sejtem, hogy az ön gondjai összefüggenek azzal a két hölggyel, akik az imént odafenn üldögéltek a teraszon?

Harold rábámult.

– Tud róluk valamit? – Kicsit habozott, majd kibökte: – Kicsoda ön tulajdonképpen?

Mintha legalábbis királyi származásáról vallana, a kis ember méltóságteljes szerénységgel ráfelelt:

– Én Hercule Poirot vagyok. Nem tennénk egy kis sétát itt az erdőben, és közben elmondaná nekem, mi nyomja a lelkét? Amint mondtam, szerintem én segíthetek önnek.

Harold mind a mai napig nem tudna feleletet adni rá, mi volt az, ami rávette, hogy hirtelen kitálalja az egész történetet egy olyan embernek, akivel csak pár perce beszélt először. Talán túl nagy nyomás nehezedett rá. Akárhogy volt is, megtörtént. Töviről hegyire elmondta Hercule Poirot-nak az egészet.

Hercule Poirot csendben végighallgatta. Egyszer-kétszer megfontoltan bólintott. Amikor Harold elhallgatott, álmodozó hangon így szólt:

– A stymphalisi madarak, amelyeknek érccsőrük van, táplálékuk emberhús, lakhelyük pedig a Stymphalis-tó… Igen, ez elég jól klappol.

– Bocsánat, nem értem – meredt rá Harold. Magában pedig arra gondolt, hogy ez a furcsa kinézetű kis ember talán bolond.

Hercule Poirot mosolygott.

– Eltűnődtem, ennyi az egész. Tudja, a magam módján nézem a dolgokat. Ami pedig az ön helyzetét illeti, elég nagy slamasztikában van.

– Nekem mondja?! – fakadt ki Harold.

– Ez a zsarolás, ez egy nehéz ügy – folytatta Hercule Poirot. – Ezek a hárpiák rákényszerítik az embert, hogy fizess, fizess, és újra csak fizess! És ha megtagadja, mi történik?

– Az egész dolog napvilágra kerül – mondta Harold keserűen. – A karrieremnek lőttek, és meghurcolnak egy szerencsétlen lányt, aki soha nem ártott senkinek, és isten tudja, az egésznek mi lesz a vége!

– Úgyhogy – mondta Hercule Poirot – valamit tenni kell!

– De mit?

Hercule Poirot hátrahajtotta a fejét, a szemét félig lehunyta. Így szólt (és Haroldban újra feltámadt a kétely az elmeállapotát illetően):

– Eljött az ideje a rézkereplőknek.

– Maga teljesen megbolondult? – bámult rá Harold.

Poirot a fejét rázta.

– Mais non! Csak nagy elődöm, Herkules példáját igyekszem követni. Néhány órácskáig még legyen türelemmel, barátom. Holnapra megszabadítom az élősködőitől.

9

Amikor Harold Waring másnap reggel lejött, Hercule Poirot-t egyedül találta a teraszon. Józan belátása dacára Harold igencsak beleélte magát Hercule Poirot ígéretébe. Odasietett, leült mellé, és izgatottan kérdezte:

– No?

Hercule Poirot szélesen mosolygott.

– No bizony!

– Ezt meg hogy értsem?

– Minden a lehető legjobban alakult.

– De mi történt?

Hercule Poirot réveteg hangon válaszolt:

– Bevetettem a rézkereplőket. Pontosabban, mai nyelvre fordítva, fémhuzalokat zúgattam: egyszóval táviratoztam. Az ön stymphalisi madarai, Monsieur, oda lettek költöztetve, ahol még jó darabig nem lesznek képesek kamatoztatni találékonyságukat.

– Körözte őket a rendőrség? Letartóztatták őket?

– Pontosan.

Harold nagy levegőt vett.

– Hát ez csodálatos! Sose hittem volna. – Felállt. – Meg kell keresnem Mrs. Rice-t és Elsie-t, hogy elújságoljam nekik.

– Tudják.

– Akkor jó. – Harold visszaült. – Mondja csak…

Elakadt.

A tó felöl a gyalogúton két csapkodó köpenyű, madárra emlékeztető arcélű alak közeledett.

Harold felkiáltott:

– Nem azt mondta, hogy letartóztatták őket?! Hercule Poirot követte a tekintetét.

– Ja, azok a hölgyek? Ők teljesen ártalmatlanok. A recepciós igazat mondott: jó családból való lengyel hölgyek. A megjelenésük talán nem túl bizalomgerjesztő, de ennyi az egész.

– De én nem értemi

– Mit lehet ezen nem érteni? A rendőrség azt a másik két hölgyet körözte: a leleményes Mrs. Rice-t és a könnyes szemű Mrs. Claytont! Ők valóban hírhedt ragadozó madarak. Zsarolásból élnek, mon cher.

Harold úgy érezte, a világ forogni kezd körülötte.

– És az a férfi – dadogta –, a férfi, aki meghalt?

– Nem halt meg senki. Nem volt semmiféle férfi!

– De én láttam!

– Jaj, nem. A hórihorgas, mély hangú Mrs. Rice tökéletes férfiimitátor. Ő játszotta el a férj szerepét, csak levette ősz parókáját, és kellően kisminkelte magát.

Előrehajolt, megpaskolta Harold térdét.

– Nem szabad ennyire hiszékenynek lennie az életben, barátom. Egy ország rendőrségét nem olyan könnyű megvesztegetni, sőt valószínűleg egyáltalán nem lehet, pláne gyilkossági ügyben. Ez a két nő azt használja ki, hogy az átlag angol nem beszél idegen nyelveket. Merthogy tud franciául vagy németül, mindig ez a Mrs. Rice tárgyal az igazgatóval, és veszi a kezébe a dolgokat. A rendőrség megérkezik, és bemegy az ő szobájába, valóban! De igazából mi folyik? Ön nem tudhatja. Meglehet, azt mondja, eltűnt a brosstűje, vagy valami efféle. Bármilyen ürügy megteszi, csak szálljon ki a rendőrség, hogy ön lássa őket. És mi van még hátra, mi történik valójában? Ön táviratilag pénzt kér, rengeteg pénzt, és átadja Mrs. Rice-nak, aki bonyolítja az összes tárgyalást! És ezzel készen is volnánk! Csakhogy kapzsik ezek a ragadozó madarak! Látják, hogy ön megmagyarázhatatlan módon irtózik ettől a két szerencsétlen lengyel hölgytől. A kérdéses hölgyek jönnek, és egy teljesen ártatlan beszélgetést folytatnak Mrs. Rice-szal, de ő nem állja meg, hogy ne kezdje újra a játszmát. Tudja, hogy ön úgysem érti, mit mondanak. Szóval önnek megint pénzt kell hozatnia, amellyel Mrs. Rice majd úgy tesz, mintha újabb emberek közt osztaná szét. Harold nagyot sóhajtott.

– És Elsie? – kérdezte. – Ő…?

Hercule Poirot elfordította a tekintetét.

– Elsie remekül játszotta a szerepét. Mint mindig. Rutinos kis színésznőcske. A tisztaság, ártatlanság megtestesítője. Az embernek nem is annyira a nemiségére apellál, mint inkább a lovagiasságára. – Ábrándosan megtoldotta: – Az angol férfiak erre mindig fogékonyak.

Harold Waring mély levegőt vett.

– Nekiállok, és megtanulom az összes létező európai nyelvet! – jelentette ki elszántan. –Többé senki sem fog bolondot csinálni belőlem!

VII

A KRÉTAI BIKA

1

Hercule Poirot figyelmesen vizsgálgatta látogatóját.

Sápadt arcra, határozott állra, inkább szürkés, mint kékes szemre és egy ritkán látható kékesfekete árnyalatú hajkoronára, az ókori görögök híres jácintfürtjeire szegeződött a tekintete.

Figyelmét nem kerülte el a jól szabott, ugyanakkor jól el is nyűtt, vidékies tweedkosztüm, a kopott kézitáska és az az önkéntelen gőg, amely meghúzódott a lány nyilvánvaló zavartsága mögött. Magában azt gondolta: „Na igen, vidéki, jó család, de pénzük nincs! És valami egészen rendkívüli dolog kell hogy legyen, ami idehozta.”

Diana Maberly parányit remegő hangon mondta:

– Nem tudom, vajon tud-e segíteni rajtam, Monsieur Poirot. Ez egy… egészen szokatlan helyzet.

– Na de mégis mi? Nem mondaná el? – biztatta Poirot.

– Azért jöttem önhöz – folytatta Diana Maberly –, mert fogalmam sincs, mit tegyek. Lehet, hogy nincs is mit tenni!

– Ennek megítélését hagyja csak rám!

Váratlanul vér szökött a lány arcába. Hadarva, levegő után kapkodva mondta:

– Azért jöttem el önhöz, mert a férfi, aki már több mint egy éve a jegyesem, felbontotta az eljegyzést.

Elhallgatott, kihívóan meredt Poirot-ra.

– Ön biztos azt hiszi – tette hozzá –, hogy teljesen elment az eszem.

Hercule Poirot komótosan a fejét rázta.

– Ellenkezőleg, Mademoiselle, még csak kétség sem merül fel bennem az ön kivételes szellemi képességeit illetően. Nyilvánvalóan nem tisztem a szerelmi viszályok elsimítása, és biztos vagyok benne, hogy ezzel ön is tökéletesen tisztában van. Úgyhogy valami szokatlan dolog kell hogy húzódjon ennek az eljegyzésnek a felbontása mögött. Így van?

A lány bólintott. Nyugodt, tárgyilagos hangon folytatta.

– Hugh azért bontotta fel az eljegyzésünket, mert azt hiszi, meg fog őrülni. És úgy véli, egy őrült ne házasodjon.

Hercule Poirot szemöldöke kissé megemelkedett.

– És ön ezzel nem ért egyet?

– Nem tudom… Végül is, mit jelent az, hogy őrült? Kicsit mindenki őrült.

– Vannak ilyen vélemények – hagyta helyben Poirot óvatosan.

– Amíg valaki olyanokat nem képzel magáról, hogy ő egy lágy tojás, addig nem kell diliházba csukni.

– És a vőlegénye még nem ért el erre a stádiumra?

– Én nem látom, hogy egyáltalán bármi baja lenne Hugh-nak – mondta Diana Maberly. – Még soha nem találkoztam nálánál józanabb emberrel. Okos… megbízható…

– Akkor honnan veszi, hogy meg fog őrülni? – Poirot kicsit habozott, majd rákérdezett: – Előfordult talán elmebaj a családban?

Diana kelletlenül biccentett.

– Azt hiszem, a nagyapja elmebeteg volt… és valami távoli nagynéni. De én csak azt akarom mondani, hogy minden családban akad legalább egy, akiben van valami beütés. Szóval kicsit féleszű vagy szuperokos, ilyesmi!

Esdeklő szemekkel nézett Poirot-ra. Hercule Poirot szomorúan megcsóválta a fejét.

– Nagyon sajnálom önt, Mademoiselle – mondta.

A lány előrefeszítette az állát.

– Nem akarom, hogy sajnáljon! – kiáltotta. –Azt akarom, hogy csináljon valamit!

– Mit kíván, mit tegyek?

– Nem tudom… De valami nincs rendben.

– Mondana nekem valamit a vőlegényéről, Mademoiselle?

Diana hadarva sorolta.

– A neve Hugh Chandler. Huszonnégy éves. Az apja Chandler tengernagy. Lyde Manorban laknak. A majorság az Erzsébet-kor óta a család birtokában van. Hugh az egyetlen fiú. Haditengerésznek állt. Ez afféle családi hagyomány azóta, hogy Sir Gilbert Chandler együtt hajózott Sir Walter Raleigh-val ezerötszáz-valahányban. Hugh számára mi se volt természetesebb, mint hogy belép a flottába. Az apja hallani se akart volna másról. És most mégis… éppen az apja volt az, aki ragaszkodott hozzá, hogy lépjen ki!

– Ez mikor történt?

– Csaknem egy éve. Egészen hirtelen.

– Hugh Chandler szerette a hivatását?

– Imádta.

– Nem volt bármiféle botrány körülötte?

– Hugh körül? Az égvilágon semmi. Nagyszerűen haladt a ranglétrán. Nem… nem is értette az apját.

– És Chandler tengernagy mivel indokolta a döntést?

– Igazából nem indokolta – felelte vontatottan Diana. – Ja! Annyit mondott, hogy Hugh-nak meg kell tanulnia igazgatni a birtokot, de… ez csak ürügy volt. Még George Frobisher is belátta.

– Kicsoda George Frobisher?

– Frobisher ezredes. Ő Chandler tengernagy legjobb barátja és Hugh keresztapja. Ideje legnagyobb részét Lyde Manorban tölti.

– És Frobisher ezredes mit gondolt Chandler tábornok eltökéltségéről, hogy a fiának le kell szerelnie a flottától?

– Megdöbbent. Egyáltalán nem értette. Ahogy más se.

– Még Hugh Chandler sem?

Diana habozott. Poirot várt egy percet, aztán folytatta.

– Akkor, gondolom, ő is meghökkent. De most? Semmit nem mondott? Egyáltalán semmit?

– Körülbelül egy hete azt mondta – mormolta vonakodva Diana –, hogy az apjának igaza volt… Hogy nincs mit tenni.

– Megkérdezte, hogy miért?

– Természetesen. De nem akarta megmondani nekem.

Hercule Poirot pár percig gondolkodott. Azután azt kérdezte:

– Történtek különös események maguk felé? Amik, mondjuk, egy éve kezdődtek? Valami, amiből helyi pletyka meg szóbeszéd kerekedett?

– Nem tudom, mire gondol! – fakadt ki a lány.

– Jobb lenne, ha megmondaná – mondta Poirot halkan, de határozottan.

– Nem volt semmi… Semmi olyasmi, amire gondol.

– Akkor miféle?

– Ez most tényleg nem szép magától! A tanyákon rengeteg furcsa dolog történik. Lehet bosszú… vagy tehette a falu bolondja vagy akárki.

– Mi történt?

– Volt valami hűhó valami birkák körül… – mondta a lány kedvetlenül. – Elvágták a torkukat. Huh! Belegondolni is borzasztó! De ezek a birkák mind egy olyan gazdáé voltak, aki nem könnyű ember. A rendőrség szerint ez valami ellene irányuló kicsinyes bosszú volt.

– De nem kapták el azt, aki csinálta?

– Nem. – A lány dühösen megtoldotta: – De ha azt hiszi…

Poirot felemelte a kezét.

– Ön nem tudhatja, mit hiszek. Mondja csak, a vőlegénye fordult orvoshoz?

– Biztosan nem.

– Nem ez lett volna a legtermészetesebb dolog?

Diana kicsit késlekedett a válasszal.

– Nem… Ki nem állja az orvosokat.

– És az apja?

– Nem hinném, hogy a tengernagy sokkal többre tartaná őket. Nagy csapat szélhámos sarlatán, ezt szokta mondani róluk.

– Hogy van a tengernagy? Jól van? Boldog?

Diana alig hallhatóan válaszolt.

– Szörnyen megöregedett az…

– Az utóbbi egy évben?

– Igen. Romokban van. Már csak árnyéka hajdani önmagának.

Poirot mélán bólogatott. Majd megkérdezte:

– Ő helyeselte a fia eljegyzését?

– Ő, igen. Tudja, a két család birtoka határos egymással. Nemzedékek óta szomszédok vagyunk. Rettenetesen örült, amikor Hugh és én összejöttünk.

– És most? Mit szólt az ön felbontott eljegyzéséhez?

A lány hangja kicsit megremegett.

– Tegnap reggel találkoztunk. Úgy nézett ki, mint valami kísértet. Megragadta a kezemet, és azt mondta: „Ez most nem könnyű neked, leányom. De ez a fiú helyesen cselekedett. Azt tette, amit tennie kellett.”

– Így hát fogta magát, és eljött hozzám? –kérdezte Hercule Poirot.

A lány bólintott.

– Tud tenni valamit? – kérdezte.

– Nem tudom – felelte Hercule Poirot. – De annyit mindenképpen, hogy lemegyek, és körülnézek.

2

Hercule Poirot-t leginkább Hugh Chandler káprázatos fizikuma nyűgözte le. A fiatalember magas volt, arányos testfelépítésű, ami elképesztően széles mellkast és vállat, továbbá barnásszőke üstököt jelentett. Irtózatos erő és férfiasság sugárzott belőle.

Amikor megérkeztek Dianáékhoz, a lány egyből felhívta Chandler tengernagyot, és máris átmentek Lyde Manorba, ahol a hosszan elnyúló teraszon teával várt rájuk három férfi. Ott volt az ősz hajú, sötét, borongós tekintetű Chandler tengernagy, aki öregebbnek látszott a koránál: a válla megereszkedett, mintha súlyos teher nyomná. Barátja, Frobisher ezredes épp az ellentéte volt: vörös hajú, a halántékánál őszülő, inas, keménykötésű kis ember. Ingerlékeny, epés kis pukkancs, akár egy terrier, de a szeme rendkívül agyafúrt emberre vallott. Szokása volt, hogy leszegett fejét előreszegezte, és leeresztett szemöldöke alól azzal a furfangos szempárral tanulmányozta áthatóan az embert. A harmadik férfi Hugh volt.

– Ritka szép dalia, igaz? – kérdezte Frobisher ezredes.

Suttogva szólt Poirot-hoz, miután észrevette, milyen elmélyülten fürkészi a fiatalembert.

Hercule Poirot bólintott. Ő és Frobisher közvetlen egymás mellett ültek. A többiek a teázó-asztal túlsó végén foglaltak helyet, és élénk, bár kissé erőltetett beszélgetést folytattak.

– Bizony, fenséges… – mormolta Poirot –, fenséges! Az ifjú bika, akit, mondhatni, Neptunusnak ajánlottak fel… A férfiúi vitalitás tökéletes megtestesítője.

– Nem úgy néz ki, mint akinek bármi baja lenne, nemde? – mondta nagyot sóhajtva Frobisher. Apró, furfangos szemeivel lopva oldalt lesett, Hercule Poirot-t méregette. – Tudom, kicsoda maga, hallja?

– Ami azt illeti, nem titok!

Poirot fejedelmi mozdulatot tett a kezével. Nincs inkognitóban, mutatta a gesztus is. Saját neve alatt utazik.

Egy-két perc elteltével Frobisher megkérdezte:

– A lány rászabadította magát… erre az ügyre?

– Miféle ügyre?

– Az ifjú Hugh ügyére… Látom, ne is tagadja, mindent tud a dologról. De nem igazán értem, miért fordult önhöz… Tudnia kellett volna, hogy az efféle ügy nem az ön asztala… Úgy értem, ez inkább orvosi eset.

– Ha tudná, mennyi minden tartozik az én asztalomra… Meg lenne lepve.

– Azt akarom mondani, nem egészen értem, mit vár öntől.

– Miss Maberlyben megvan a küzdőszellem – mondta Poirot.

Frobisher ezredes helyeslően bólintott.

– Igen, a küzdőszellem tényleg nem hiányzik belőle. Remek kislány. Nem adja fel. Mindazonáltal, szó, ami szó, vannak esetek, amikor az ember hiába küzd…

Az arca hirtelen olyan lett, mint egy megfáradt öregemberé.

– Úgy tudom – suttogta tapintatosan Poirot, az eddigieknél is halkabban –, hogy a családban már fordult elő elmebaj.

Frobisher bólintott.

– Nemzedéken át lappanghat, aztán újra meg újra felbukkan – súgta. – Hugh nagyapja volt az utolsó.

Poirot gyors pillantást vetett a túloldali hármas felé. Diana vitte a prímet a beszélgetésben, nevetgélt és évődött Hugh-val. Az ember azt hitte volna, hogy ott annak a háromnak az égvilágon semmi gondja.

– Milyen formában jelentkezik ez az elmebaj? – puhatolózott óvatosan Poirot.

– Az öregfiú a végén egészen agresszív lett. Harmincéves koráig minden tökéletesen rendben volt vele: normálisabb nem is lehetett volna. Akkor kezdett furcsa szokásokat felvenni. Beletelt kis idő, mire feltűnt az embereknek. Aztán elindult a szóbeszéd. Az emberek egyre szókimondóbbak lettek. Történt egy s más, amit elmismásoltak. De végül – az ezredes felvonta a vállát – szegény ördög úgy begolyózott, hogy teljesen kivetkőzött magából. Közveszélyes lett. Diliházba kellett csukni.

Kicsit morfondírozott, majd hozzátette:

Azt hiszem, egészen öregkoráig élt… Hugh persze ettől fél a legjobban. Ezért nem akar orvoshoz menni. Fél, hogy becsukják, aztán zárt osztályon élhet évekig. Nem mondom, ezt megértem. Nekem is ugyanez járna a fejemben.

– És Chandler tengernagy, az ő fejében mi jár?

– Ez a dolog teljesen összetörte – mondta Frobisher szűkszavúan.

– Nagyon szereti a fiát?

– Teljesen a fiúnak élt. Tudja, a felesége egy vitorlásbalesetben vízbe fulladt, amikor a fiú még csak tízéves volt. Azóta kizárólag a gyerek volt élete értelme.

– Rajongott a feleségéért?

– Imádta. Mindenki imádta. Ő volt… ő volt a legtündéribb nő, akit valaha ismertem. – Egy pillanatra elhallgatott, aztán nekiszegezte a kérdést: – Van kedve megnézni az arcképét?

– Lekötelezne vele.

Frobisher hátralökte a székét, és felállt. Hangosan odaszólt a többieknek.

– Charles! Megmutatok egy-két dolgot Monsieur Poirot-nak. Igazi műértővel van dolgunk!

A tengernagy tétován intett. Frobisher Poirot-val a nyomában végigballagott a teraszon. Diana arcáról egy pillanatra lemállott a vidámság máza, és fájdalmas kétség ült ki rá. Hugh is megemelte a fejét, és megnézte magának a kackiás fekete bajuszt viselő kis embert.

Poirot követte Frobishert a házba. A napfény után olyan sűrűnek tűnt a félhomály, hogy Poirot szinte nem is tudta megkülönböztetni egymástól a dolgokat. Aztán felismerte, hogy a ház tele van régi és szép műtárgyakkal.

Frobisher ezredes mutatta az utat a képtárszobába. A faburkolatú falakon az elhunyt és eltávozott Chandlerek portréi függtek. Az arcukon emelkedett szigor, a férfiak udvari viseletben vagy tengerész-egyenruhában. A nők atlaszselyemben és gyöngyökkel.

Frobisher végül megállt egy képmás alatt a képtár végében.

– Orpen műve – mondta rekedten.

Egy sudár asszonyra néztek fel, akinek a keze egy agár nyakörvén pihent. A haja aranybarna volt, és az arckifejezéséből sugárzó elevenség áradt.

– A fiú kiköpött anyja – mondta Frobisher. –Nem gondolja?

– Egy s másban igen.

– Hugh-ban természetesen nincs meg ez a kecsesség, anyja nőiessége. De ugyanaz, férfias kiadásban. Az alapvonások mind… – Az ezredes hangja elbicsaklott. – Sajnos örökölt a Chandlerektől egy olyan dolgot, ami nélkül jól ellett volna…

Hallgatásba burkolóztak. Mélabú lengte körül a képtárszobát, mintha az elhunyt és eltávozott Chandlerek keseregnének a vérükben lappangó szörnyű kór miatt, amelyet újra meg újra, könyörtelenül átörökítettek utódaiknak…

Hercule Poirot a társa felé fordult. George Frobisher még mindig a szépséges nőt bámulta a fejük felett a falon.

– Ön nagyon jól ismerte – jegyezte meg Poirot szelíden.

Frobisher nyersen válaszolt.

– Együtt voltunk gyerekek. Még csak tizenhat éves volt, amikor fiatal tisztként Indiába vezényeltek… Amikor visszajöttem, ő már Charles Chandler felesége volt.

– Őt is jól ismerte?

– Charles az egyik legrégibb barátom. És a legjobb. Mindig is az volt.

– Gyakran találkozott velük… a házasság után?

– A szabadságaimat jobbára itt szoktam tölteni. Ez a ház itt nekem olyan, mint a második otthonom. Charles és Caroline mindig fenntartott nekem egy külön szobát, hogy itt lehessek… – Meggörbítette a vállát, a fejét váratlan harciassággal előredöfte. – Ezért vagyok most itt. Hátha a szükség úgy hozza. Ha Charlesnak szüksége van rám, én itt vagyok.

A tragédia árnya megint ott sötétlett körülöttük.

– És mit gondol – kérdezte Poirot – erről az egészről?

Frobisher megmakacsolta magát. A szemöldökét mélyen a szeme fölé vonta.

– Amit gondolok, azt legjobb, ha megtartom magamnak. És hogy őszinte legyek, nem értem, mi köze van ehhez az egészhez, Monsieur Poirot. Nem értem, Diana miért rángatta bele ebbe, és hozta ide.

– Tud róla, hogy Diana Maberly és Hugh Chandler eljegyzését felbontották?

– Igen, tudok róla.

– És tudja az okát is? Frobisher kurtán válaszolt.

– Arról nem tudok semmit. A fiataloknak az ilyesmit egymás közt kell elrendezniük. Nem dolgom, hogy beleüssem az orrom.

– Hugh Chandler azt mondta Dianának, hogy nem lenne helyes összeházasodniuk, mert neki már kezd elborulni az agya – mondta Poirot, és látta, hogy Frobisher homlokán izzadsággyöngyök ütnek ki.

– Muszáj erről az átkozott dologról beszélnünk? – fakadt ki az ezredes. – Ugyan mit képzel, maga mit tud tenni? Hugh, szegény ördög, megtette a helyes lépést. Ez nem az ő hibája, ez az ő öröksége… csírasejt… agyszövet… De amint megtudta, nos, mi mást tehetett volna, mint hogy felbontsa az eljegyzést? Ez olyasmi, amit, mese nincs, meg kell tenni.

– Ha én biztos lehetnék benne, hogy…

– Nekem elhiheti.

– De hát ön nem mondott semmit.

– Megmondtam, hogy nem akarok beszélni róla.

– Chandler tengernagy miért kényszerítette a fiát, hogy lépjen ki a flottából?

– Mert nem volt más választása.

– Miért?

Frobisher konokan rázta a fejét.

– Van ennek valami köze bizonyos leölt birkákhoz? – kérdezte csendesen Poirot.

– Szóval erről is hallott?! – horgadt fel az ezredes.

– Diana mondta.

– Az a lány igencsak jól tenné, ha tartaná a száját!

– Ő maga nem látott összefüggést.

– Nem tud ő semmit!

– Mit nem tud?

Frobisher kelletlenül, ingerülten, dühösen belefogott a történetbe.

– Na jó, ha mindenáron tudni akarja… Chandler zajt hallott aznap éjjel. Arra gondolt, valaki behatolt a házba. Kiment, hogy megnézze. A fiú szobájában fény égett. Chandler bement hozzá. Hugh ruhástul aludt az ágyon… Mélyen, mint akit fejbe vertek. A ruhája véres. A szobában a mosdókagyló csupa vér. Az apa képtelen Hugh-t felkelteni. Másnap reggel beszélik, hogy birkákat találtak átvágott torokkal.

Megkérdezi a fiút. Ő nem tud semmit a dologról. Nem emlékszik, hogy elment volna… holott a sáros cipőjét az oldalbejáratnál megtalálják. Nem tud magyarázatot a vérre a mosdótálban. Nem tud megmagyarázni semmit. Szegény ördögben nem is tudatosult, érti…

Charles felkeresett, meghánytuk-vetettük a dolgot. Mit lenne a legjobb tenni? Aztán megtörtént újra… három nappal később. Ezután… nos, most már maga is beláthatja. A fiúnak muszáj volt leszerelnie. Ha itt van, Charles szeme előtt, Charles legalább ügyelni tud rá. Nem engedhet meg magának egy botrányt a flottában. Igen, nem volt más választása, ezt kellett tenni.

– És azóta? – kérdezte Poirot.

– Nem válaszolok több kérdésre! – csattant fel Frobisher. – Nem gondolja, hogy Hugh mégiscsak jobban tudja, mit kell tennie?

Hercule Poirot nem válaszolt. Mindig is utálta beismerni, hogy valaki jobban tud valamit, mint Hercule Poirot.

3

A hallba érve szembetalálkoztak Chandler tengernaggyal, aki épp bejött odakintről. Egy pillanatra megtorpant, sötét alakja élesen kirajzolódott a hátulról jövő vakító fényben.

– Na, már azt hittem, elvesztek – mondta mély, rekedtes hangon. – Monsieur Poirot, szeretnék pár szót váltani önnel. Talán menjünk a dolgozószobámba.

Frobisher kiment a nyitott ajtón át a teraszra, Poirot pedig követte a tengernagyot. Kicsit úgy érezte magát, mint akit a tatfedélzetre rendeltek jelentéstételre.

A tengernagy intett Poirot-nak, hogy foglaljon helyet az egyik hatalmas fotelben, ő maga pedig a másikba ült le. Poirot az imént egy vibráló, ingerült, bosszús valakivel szembesült, aki nyilvánvalóan nagy lelki nyomás alatt állt. Chandler admirálisból viszont a reménytelenség és a csendes, mély kétségbeesés levegője áradt…

Chandler nagyot sóhajtva azt mondta:

– Végtelenül sajnálom, hogy Diana belerángatta ebbe… Szegény gyermek, tudom, milyen nehéz most neki. Csak hát… ez a mi magántragédiánk, és azt hiszem, meg fogja érteni, Monsieur Poirot, ha nem kívánunk bevonni idegeneket.

– Feltétlenül megértem az ön érzéseit.

– Diana, szegény kölyök, képtelen elhinni… Először én sem tudtam. Valószínűleg most se hinném, ha nem tudnám…

Elhallgatott.

– Micsodát? – kérdezte Poirot.

– Hogy ez a vérünkben van. Szóval ez a kór.

– És mégis áldását adta az eljegyzésre? Chandler tengernagy elvörösödött.

– Úgy érti, már akkor a sarkamra kellett volna állnom? De abban az időben fogalmam se volt róla. Hugh teljesen az anyja; semmiben sem emlékeztet a Chandlerekre. Reméltem, hogy mindenben az anyjára üt. Gyerekkorától kezdve egészen mostanáig a betegség semmi jele nem mutatkozott rajta. Nem tudhattam… A ménkű üsse meg, hiszen az elmebaj nyomokban szinte minden ősi családban fellelhető!

– Orvoshoz nem fordult? – kérdezte halkan Poirot.

Chandler fölpaprikázódott.

– Nem, és nem is fogok! A fiú itt elég biztonságban van velem, tudok gondoskodni róla. Nem fogják bezárni négy fal közé, mint egy vadállatot…

– Ön azt mondja, itt biztonságban van. De vajon mások biztonságban vannak-e?

– Hová akar kilyukadni?

Poirot nem válaszolt. Átható pillantását Chandler tengernagy szomorú, sötét szemébe fúrta.

– Mindenki foglalkozzon a maga dolgával? –mordult a tengernagy keserűen. – Maga egy bűnözőt keres! Az én fiam nem bűnöző, Monsieur Poirot.

– Még nem.

– Mit akar ezzel, hogy „még nem”?

– Ezek a dolgok fokozódnak… Azok a birkák…

–Ki beszélt magának a birkákról?

– Diana Maberly. És az ön barátja is, Frobisher ezredes.

– George jobban tette volna, ha befogja a száját.

– Ő nagyon régi barátja önnek, ugye?

– A legjobb barátom – felelte mogorván a tengernagy.

– És a barátja volt… az ön feleségének is?

Chandler mosolygott.

– Igen. Azt hiszem, George szerelmes volt Caroline-ba. Amikor Caroline még egészen fiatal volt. George sose nősült meg. Aminek szerintem ez az oka. Na igen, én voltam a szerencsés… vagy legalábbis azt hittem. Én vettem el… csak azért, hogy elveszítsem. Felsóhajtott, a válla megroskadt.

– Frobisher ezredes önökkel volt, amikor a felesége… vízbe fúlt? – kérdezte Poirot.

Chandler bólintott.

– Igen, lent volt velünk Cornwallban, amikor történt. Caroline-nal kettesben mentünk vitorlázni… Úgy esett, hogy George aznap otthon maradt. Máig sem értem, mitől borult fel a hajó… Hirtelen léket kaphatott. Kutyaszorítóba kerültünk, nagy erővel sodort bennünket az ár. Ameddig bírtam, tartottam… – A tengernagy hangja elcsuklott. – A holttestét két nappal később mosták partra a hullámok. Még szerencse, hogy a kis Hugh-t nem vittük magunkkal! Legalábbis akkor ezt gondoltam. Ma már… nos, Hugh-nak, szegény kölyöknek talán jobb lett volna, ha velünk van akkor. Egyszer s mindenkorra vége lehetett volna mindennek…

Az a mély, reménytelen sóhaj újból felhangzott.

– Mi vagyunk az utolsó Chandlerek, Monsieur. Poirot. utánunk többé nem lesznek Chandlerek Lyde Manorban. Amikor Hugh eljegyezte Dianát, még reménykedtem… Nos, nem is jó beszélni erről. Hál' istennek, nem házasodtak össze. Ez minden, amit mondhatok.

4

Hercule Poirot a rózsakertben ült egy padon. Mellette Hugh Chandler ült. Diana Maberly épp most hagyta magukra őket.

A jóképű fiatalember arca elcsigázottságról árulkodott, amikor Poirot felé fordult.

– Meg kell hogy értesse vele, Monsieur Poirot – mondta. Kis időre elhallgatott, majd folytatta: – Tudja, Di nem ismer lehetetlent. Nem adja fel. Nem törődik bele, amibe pedig átkozottul bele kellene törődnie. Továbbra is abban a hitben akarja ringatni magát, hogy én… épeszű vagyok.

– Miközben ön a maga részéről egészen biztos benne, hogy, már elnézést a kifejezésért, őrült?

A fiatalember összerezzent.

– Igazából még nem borult el teljesen az agyam, de a helyzet egyre rosszabb. Diana nem tudja, szerencsére. O eddig még sohasem látott másként, mint… makkegészségesen.

– És mi történik akkor, amikor ön… nem ilyen?

Hugh Chandler vett egy nagy levegőt, aztán belekezdett.

– Egyrészt: álmodom. És amikor álmodom, őrült vagyok. A múlt éjjel például teljesen kivetkőztem emberi mivoltomból. Először is egy bika voltam… egy tébolyult bika… robogtam a szikrázó napsütésben… a számban por és vér ízét éreztem… por és vér ízét… És aztán kutya voltam… nagy, nyáladzó kutya. Víziszonyom volt… a gyerekek szétugrottak, elmenekültek előlem… az emberek megpróbáltak lelőni… valaki letett elém egy nagy tál vizet, és én nem tudtam inni. Nem tudtam inni…

Kis szünetet tartott.

– Felébredtem. És tudtam, hogy ez valóság volt. Odamentem a mosdóhoz. A szám kiszáradt… rettenetesen kiszáradt… az ajkam kicserepesedett. Szomjas voltam. De nem tudtam inni, Monsieur Poirot… Egy kortyot sem bírtam lenyelni… Jaj, istenem, képtelen voltam inni…

Hercule Poirot halkan felmordult. Hugh Chandler folytatta. A kezét a térdére kulcsolta. Az arcát előredöfte, a szeme félig csukva volt, mintha látna valamit, amint közeledik felé.

– És vannak dolgok, amik nem álmok. Dolgok, amiket ébren látok. Kísérteteket, rémisztő alakokat. Rám bámulnak. És néha tudok repülni, fölkelek az ágyból, és repülök a levegőben, a szelek szárnyán lebegek… és démonok a társaim!

– Na, na – mondta Hercule Poirot.

Az egész csak egy finom, hitetlenkedő hang volt. Hugh Chandler egész testével odafordult.

– Ó, semmi kétség. Ez benne van a véremben. Ez az én családi örökségem. Nem menekülhetek előle. Hál' istennek, időben rájöttem! Még mielőtt elvettem volna Dianát. Belegondolni is rossz, ha gyerekünk születne, és ezt a rettenetes bajt továbbadnám neki!

Karon ragadta Poirot-t.

– Muszáj megértetnie vele. Magyarázza el neki. El kell hogy felejtsen. Muszáj. Egy nap majd jön valaki más. Ott van az ifjú Steve Graham. Odáig van érte, és irtó jó srác. Diana boldog lesz vele… vele nem érheti semmi baj. Azt szeretném, ha boldog lenne. Graham persze le van égve, ahogy a családja is, de ha eltávozom, az elrendez mindent.

Hercule Poirot közbevágott.

– Mit „rendez el”, ha ön eltávozik?

Hugh Chandler mosolygott. Szelíd, kedves mosolya volt.

– Ott van anyám pénze – mondta. – Az ő családi öröksége rám szállt. Az egészet Dianára hagyom.

Hercule Poirot hátradőlt a padon.

– Aha! – mondta. Majd így folytatta: – De lehet, hogy ön egészen szép kort fog megélni, Mr. Chandler.

Hugh Chandler a fejét rázta.

– Nem, Monsieur Poirot – mondta élesen. –Én nem fogok egészen szép kort megélni.

Aztán hirtelen megremegett, és hátrahőkölt.

– Istenem! Nézze! – Elbámult Poirot feje mellett. – Ott áll… Alig karnyújtásnyira magától… Egy csontváz… A csontjai összeverődnek. Engem hív… Szólít…

Tágra nyílt pupillákkal meredt a napsütésbe. Hirtelen oldalt hajolt, mintha össze akarna esni.

Majd Poirot felé fordulva, vékony, szinte gyerekhangon kérdezte:

– Maga látott valamit…?

Hercule Poirot tagadólag csóválta a fejét.

– Ez nem zavar különösebben… hogy mindenfélét látok. – Hugh Chandler hangja ezúttal rekedtre váltott. – A vér az, amitől elborzadok. A vér a szobámban… a ruhámon… Volt egy papagájunk. Egy reggel ott hevert a szobámban elvágott torokkal… Én meg az ágyamon feküdtem, borotvával a vértől mocskos kezemben!

Közelebb hajolt Poirot-hoz.

– Még a minap is állatokat öldöstek le – suttogta. – Mindenfelé… a faluban meg a környéken… Birkákat, kisbárányokat… és egy skót juhászkutyát is. Apa rám zárja éjszakára az ajlót, de időnként… időnként az ajtó reggelre nyitva áll. Valahová eldughattam egy kulcsot, de fogalmam sincs, hova. Nem tudom. Aki ezeket a dolgokat csinálja, az nem én vagyok… hanem valaki más, aki belém költözik… aki a birtokába vesz… aki emberből olyan dühöngő szörnyeteget csinál, aki vért szomjazik, és nem tudja meginni a vizet…

A kezébe temette az arcát.

Pár pillanat múlva Poirot megkérdezte:

– Még mindig nem értem: miért nem fordulnak orvoshoz?

Hugh Chandler a fejét rázta.

– Tényleg nem érti? Fizikailag erős vagyok. Erős, mint a bika. Évekig élhetek… évekig… négy fal közé zárva! Ezt a gondolatot nem tudom elviselni! Akkor már jobb lenne végleg kiszállni… Van kiút, érti. Baleset, fegyvertisztítás közben… ilyesmi. Diana meg fogja érteni… Inkább a magam kezébe veszem a sorsomat!

Kihívóan nézett Poirot-ra, de Poirot nem reagált rá. Ehelyett csendesen megkérdezte:

– Mit eszik és iszik?

Hugh Chandler hátravetette a fejét, és harsányan felnevetett.

– Emésztési zavarok okozta rémálmok, erre gondol?

Poirot szelíden csak újra elismételte a kérdést:

– Mit eszik és iszik?

– Csak amit mindenki más eszik és iszik.

– Nincs semmi különleges gyógyszere? Kapszulák? Pirulák?

– Jóságos ég, nincs. Tényleg azt hiszi, hogy gyógydrazsékkal keresem a megoldást a bajomra? – Gúnyosan szavalni kezdett: – „Nincs gyógyszered a lélekre?”[1]

– Igyekszem találni rá – felelte Hercule Poirot szárazon. – Nincs olyan a házban, akinek beteg a szeme?

Hugh Chandler rábámult.

– Az apám nagyon sokat bajlódik a szemével. Elég gyakran el kell járnia szemorvoshoz.

– Aha! – Poirot néhány másodpercre eltöprengett. Aztán megkérdezte: – Jól tudom, Frobisher ezredes élete nagy részét Indiában töltötte?

– Igen, az indiai hadseregben szolgált. Igazi India-szakértő, rengeteget beszél az országról, az ottani hagyományokról, mindenről.

– Aha! – dörmögte Poirot újra. Aztán megjegyezte: – Látom, elvágta az állát.

Hugh odanyúlt.

– Igen, elég csúnyán megvágtam. Apa az egyik nap rám ijesztett, amikor épp borotválkoztam. Tudja, kissé ideges vagyok mostanában. Ráadásul kiütések vannak a nyakamon meg az államon. Ami megnehezíti a borotválkozást.

– Nyugtatókrémet kellene használnia – mondta Poirot.

– Ó, hát használok. George bácsi adott.

Hirtelen elnevette magát.

– Úgy beszélgetünk itt, mintha egy női szépségszalonban volnánk. Arcvíz, nyugtatókrém, gyógydrazsé, szembaj. Mire megy ki a játék? Hová akar kilyukadni, Monsieur Poirot?

– Igyekszem minden tőlem telhetőt megtenni Diana Maberlyért – dünnyögte Poirot.

Hugh hangulata egy csapásra megváltozott. Az arca elkomorult. Poirot karja után nyúlt.

– Igen, tegyen meg mindent Diana Maberlyért. Mondja meg neki, hogy el kell felejtenie. Mondja meg neki, hogy nincs értelme reménykednie… Mondjon el neki pár dolgot, amit most tőlem hallott… Mondja meg neki… jaj, mondja meg neki, hogy az isten szerelmére, őrizkedjen tőlem! Ez az egyetlen, amit most értem tehet. Őrizkedjen tőlem… és próbáljon elfelejteni!

5

– Mekkora bátorság szorult magába, Mademoiselle? Nagy? Szüksége lesz rá.

Diana felsikoltott.

– Szóval igaz! Tényleg igaz? Őrült?

– Nem vagyok elmeorvos, Mademoiselle – felelte Hercule Poirot. – Én nem jelenthetem ki senkiről, hogy őrült. Sem azt, hogy épelméjű.

A lány közelebb lépett.

– Chandler tengernagy szerint Hugh őrült. George Frobisher szerint is az. Maga Hugh is őrültnek hiszi magát…

Poirot figyelmesen nézte.

– És ön, Mademoiselle?

– Én? Szerintem nem őrült. Épp ezért…

Elhallgatott.

– Épp ezért keresett fel engem?

– Igen. Mi másért kerestem volna fel, ha nem ezért?

– Pontosan ezt kérdezem én is magamtól, Mademoiselle! – mondta Hercule Poirot.

– Nem értem.

– Kicsoda Stephen Graham?

A lány rábámult.

– Stephen Graham? Ó, hát ő csak… valaki.

Megragadta a férfi karját.

– Mi jár a fejében? Mire gondol? Csak behúzódik a mögé a hatalmas bajusza mögé, pislog, mint akit zavar a napfény, és nem mond semmit. Megrémiszt… rettenetesen megrémiszt. Miért riogat engem?

– Talán – felelte Poirot –, mert magam is félek.

A mélyszürke szempár tágra nyílva meredt rá.

– Mitől fél? – fogta suttogóra a hangját Diana Maberly.

Hercule Poirot felsóhajtott: sóhajtása egészen mélyről szakadt fel.

– Sokkal könnyebb elkapni egy gyilkost, mint megakadályozni egy gyilkosságot – mondta.

– Gyilkosságot? – kiáltott fel a lány. – Ne beszéljen ilyeneket!

– Márpedig beszélek – mondta Hercule Poirot. A hangja megváltozott: pergő és ellentmondást nem tűrő lett. – Mademoiselle, elengedhetetlen, hogy ön is és én is Lyde Manorban töltsük az éjszakát. Önre bízom, hogy elrendezze a dolgot. El tudja intézni?

– Igen… azt hiszem. De miért?

– Mert nincs vesztegetni való idő. Ön azt mondta nekem, hogy van magában bátorság. Most bebizonyíthatja. Tegye, amit mondok, és ne kérdezősködjön.

A lány szó nélkül bólintott, és sarkon fordult.

Poirot egy-két perc elteltével követte a házba. Hallotta a hangját kiszűrődni a könyvtárszobából, és mellette a három férfiét. Felment a széles lépcsősoron az emeletre. Odafent senki sem volt.

Hugh Chandler szobáját elég könnyen megtalálta. A sarokban mosdókagyló volt meleg és hideg vizes csappal. Fölötte üvegpolcon különböző tubusok, tégelyek és üvegcsék sorakoztak.

Hercule Poirot fürgén és szakszerűen munkához látott…

Nem tartott sokáig elvégeznie, amit el kellett; végeznie. Ismét odalent volt a hallban, mire Diana kipirultan és dacosan kijött a könyvtár szobából.

– Rendben van – mondta.

Chandler tengernagy behúzta Poirot-t a, könyvtárszobába, és becsukta az ajtót. Így szólt;

– Hallgasson ide, Monsieur Poirot. Nem tetszik nekem ez a dolog.

– Mi az, ami nem tetszik önnek, Chandler tengernagy?

– Diana ragaszkodik hozzá, hogy mindketten itt éjszakázzanak. Nem akarok udvariatlannak látszani…

– Ez nem udvariasság kérdése.

– Ismétlem, nem akarok udvariatlannak látszani, de őszintén szólva nem tetszik nekem ez, Monsieur Poirot. Én… én nem akarom. És az okát sem értem. Ugyan mire lehet ez jó?

– Mondjuk azt, hogy egy kísérletet szeretnék elvégezni.

– Miféle kísérletet?

– Ez, már megbocsásson, hadd legyen az én dolgom…

– Na, figyeljen csak ide, Monsieur Poirot! Először is, én nem hívtam meg magát ide…

Poirot közbevágott.

– Higgye el nekem, Chandler tengernagy, teljesen megértem és méltányolom az álláspontját. Engem kizárólag és mindössze egy szerelmes lány makacssága hozott ide. Ön elmondott nekem bizonyos dolgokat. Frobisher ezredes is elmondott bizonyos dolgokat. Most szeretnék a magam szemével meggyőződni róla.

– Jó, de miről? Higgye el nekem, itt nincs miről meggyőződni! Hugh-t minden este bezárom a szobájába, és kész.

– És ő azt mondja, hogy olykor, ennek ellenére, reggelre nyitva találja az ajtót.

– Micsoda?

– Ön még sose találta nyitva?

Chandler a homlokát ráncolta.

– Mindig úgy képzeltem, hogy George nyitotta ki… Mit akar ezzel?

– Hol hagyja a kulcsot? Bent a zárban?

– Nem, odakint a fiókba teszem. Én, George vagy Withers, a komornyik vesszük elő onnan reggel. Withersnek azt mondtuk, hogy ezt azért tesszük, mert Hugh alvajáró… Biztos vagyok benne, hogy Withers ennél azért többet sejt, de hűséges fickó, évek óta szolgál nálam.

– Van másik kulcs?

– Nem tudok róla.

– Éppenséggel csináltathatott valaki.

– De ki?

– A fia azt hiszi, hogy ő maga dugott el egyet valahova, csak ébrenléti állapotban nem tud róla.

A szoba másik végéből Frobisher ezredes odaszólt.

– Ez így nem lesz jó, Charles! A lány…

Chandler tengernagy kapott rajta.

– Pont erre gondolok én is. A lánynak nem szabad visszajönnie önnel. Jöjjön vissza egymaga, ha úgy tetszik.

– Miért nem akarják, hogy Miss Maberly itt éjszakázzon? – kérdezte Poirot.

– Túl kockázatos – felelte halkan Frobisher. – Az ilyen esetekben…

Nem fejezte be a mondatot.

– Hugh odáig van érte… – jegyezte meg Poirot.

– De hát épp ezért! – kiáltott Chandler. – A pokolba is, ember, hát egy bomlott elmében minden a feje tetejére áll! Ezt Hugh maga is tudja. Dianának nem szabad idejönnie.

– Ezt Dianának magának kell eldöntenie – mondta Poirot.

Kijött a könyvtárszobából. Diana odakint, az autóban várta.

– Ha most magunkhoz vesszük, amire szükségünk van éjszakára, épp visszaérünk vacsorára – közölte.

Az autóút közben Poirot beszámolt a lánynak a beszélgetésről, amit az imént folytatott a tengernaggyal és Frobisher ezredessel. Diana megvetően nevetett.

– Valóban azt hiszik, hogy Hugh képes lenne bántani engem?

Válasz helyett Poirot megkérdezte, nem gond-e, ha megállnak a falubeli drogériánál. Mint mondta, elfelejtett magával hozni fogkefét.

A drogéria a békés főutca közepe táján helyezkedett el. Diana odakint a kocsiban várakozott. Feltűnt neki, hogy Hercule Poirot-nak igencsak sok időbe telt, mire kiválasztott egy fogkefét…

6

Hercule Poirot az Erzsébet korabeli nehéz tölgyfa bútorokkal berendezett nagy hálószobában ült és várt. Más teendője nem volt. Az előkészületeket már megtette. Hajnaltájt jött a hívás.

A kinti lépések zajára Poirot elhúzta a reteszt, és kinyitotta az ajtót. Két ember volt odakinn a folyosón: két középkorú férfi, akik idősebbnek látszottak a koruknál. A marcona képű, zord tengernagy, és a rángatózó arcú, remegő Frobisher ezredes.

Chandler kurtán csak ennyit szólt:

– Velünk tartana, Monsieur Poirot?

Diana Maberly szobájának ajtaja előtt egy összekuporodott alak hevert. A fénysugár egy borzas, barnásszőke üstököt világított meg. Hugh Chandler feküdt ott, hortyogva vette a levegőt. Hálóköntöst és papucsot viselt. A jobbjában élesre fent, görbe kés csillogott. A csillogás nem terjedt ki a késpenge teljes felületére: itt-ott vöröses foltok éktelenkedtek rajta. Hercule Poirot fojtottan felkiáltott.

– Mon Dieu!

– A lány jól van. Nem nyúlt hozzá – mondta Frobisher ezredes élesen. Aztán megemelte a hangját. – Diana! Mi vagyunk! Engedj be!

Poirot hallotta, ahogy a tengernagy felnyög, és csendesen azt mormolja:

– Jaj, fiam, szegény fiam.

Retesz csikordult. Az ajtó kinyílt, és ott állt Diana. Halottsápadt volt.

– Mi történt? – dadogta. – Valaki megpróbált bejönni… Hallottam, ahogy matat a kilinccsel… kaparászik az ajtón… Ó! Szörnyű volt… mint valami állat…

Frobisher hangosan felsóhajtott.

– Hála istennek, hogy az ajtód zárva volt!

– Monsieur Poirot szólt, hogy zárjam be.

– Fogjuk meg, és vigyük be – mondta Poirot.

A tengernagy és az ezredes lehajolt, és felemelték az öntudatlan embert. Dianának a lélegzete is elakadt, amikor elhaladtak mellette.

– Hugh? Ez Hugh? Mi az… a kezén?

Hugh Chandler mindkét kezét barnásvörös, ragacsos, nedves foltok borították.

– Az vér? – zihált Diana.

Poirot kérdőn nézett a két férfira. A tengernagy bólintott.

– Hál' istennek, nem embervér – mondta. –Macskáé! Odalent megtaláltam a hallban. Átvágott torokkal. Azután jöhetett fel ide…

– Ide? – Diana hangja eltompult a borzadálytól. – Hozzám?

Az összeroskadt férfi megmoccant a székben, pár szót motyogott. Mindannyian odanéztek. Hugh Chandler felült. Kinyitotta a szemét, pislogott.

– Hahó! – mondta rekedt, kába hangon. – Mi történt? Miért vagyok…

Elhallgatott. A késre bámult, amelyet még mindig a kezében szorongatott.

– Mit tettem? – kérdezte lassan, nehezen forgó nyelvvel.

A pillantása körbejárt. Végül megpihent az egészen a falig hátrált Dianán.

– Megtámadtam Dianát? – kérdezte csendesen.

Az apja a fejét rázta.

– Mondjátok meg, mi történt! – kiáltott Hugh. – Tudnom kell!

Kelletlenül, meg-megakadva elmondták neki. Csendes állhatatosságával az utolsó szóig mindent kihúzott belőlük.

Az ablak mögött épp felkelt a nap. Hercule Poirot elhúzta a függönyt. A pirkadati fény megtöltötte a szobát.

Hugh Chandler higgadt arccal, nyugodt hangon azt mondta:

– Értem.

Felállt. Mosolyogva nyújtózkodott. A hangjába nem vegyült semmi mesterkéltség, miközben így szólt:

– Szép reggelre virradtunk, nemde? Azt hiszem, kimegyek az erdőre, megpróbálok nyulat lőni.

A többiek meredt pillantásától követve kiment a szobából.

Aztán a tengernagy meglódult. Frobisher elkapta a karjánál.

– Ne, Charles, ne. Így a legjobb… Ha másnak nem is, legalább neki, szegény ördögnek.

Diana zokogva az ágyra vetette magát.

– Igazad van, George… igazad van, tudom – mondta elfúló hangon Chandler tengernagy. – A fiúnak van vér a pucájában…

– Talpig férfi! – Frobisher hangja is ugyanúgy el-elakadt.

Egy percnyi csend következett, aztán Chandler kifakadt:

– A pokolba is, hol az az átkozott idegen?

7

A fegyverszobában Hugh Chandler már leemelte a puskáját az állványról, és épp csőre töltött, amikor Hercule Poirot keze a vállára nehezedett.

Hercule Poirot mindössze egyetlen szót mondott, de azt különös, parancsoló hangon. Azt mondta:

– Ne!

Hugh Chandler odabámult.

– Vegye le rólam a kezét! – förmedt rá dühösen. – Ne avatkozzon bele! Megmondtam, baleset lesz. Ez az egyetlen kiút.

Hercule Poirot újra elismételte azt az egyetlen szót.

–Ne!

– Nem látja, hogy ha az az ajtó véletlenül nem lett volna bezárva, akkor azzal a késsel elvágtam volna Diana torkát?! Dianáét!

– Semmi ilyesmit nem látok. Ön nem ölte volna meg Miss Maberlyt.

– A macskát is megöltem, vagy nem?

– Nem, ön nem ölte meg a macskát. Nem ölte meg a papagájt. Nem ölte meg a birkákat sem.

Hugh rámeredt.

– Most maga az őrült, vagy én?

– Egyikünk sem őrült- felelte Hercule Poirot.

Ebben a pillanatban belépett a szobába Chandler tengernagy és Frobisher ezredes. Diana mögöttük jött.

– Ez az ember azt mondja, hogy nem vagyok őrült… – szólalt meg Hugh Chandler erőtlen, bizonytalan hangon.

– Van szerencsém közölni önnel, hogy ön a legteljesebb mértékben épeszű – mondta Hercule Poirot.

Hugh felnevetett. Az a fajta nevetés volt, ami a közvélekedés szerint egy őrülttől várható.

– Hát ez nagyon mókás! Ezek szerint ép észre vall elvagdosni a birkák meg más állatok torkát? Ezek szerint az eszemnél voltam, amikor megöltem azt a papagájt? És ma éjjel a macskát?

– Már megmondtam önnek, hogy ön nem ölte meg sem a birkákat, sem a papagájt, sem a macskát.

– Akkor ki?

– Valaki, akit egyetlen cél hajt: hogy önt az őrületbe kergesse. Minden egyes alkalommal ön erős altatószer hatása alatt állt, és egy véres kést vagy borotvát tettek le maga mellé. Az ön mosdókagylójába valaki más mosta bele a véres kezét.

– De miért?

– Azért, hogy ön megtegye azt, amit épp készült megtenni, amikor közbeléptem.

Hugh értetlenül bámult. Poirot Frobisher ezredes felé fordult.

– Frobisher ezredes, ön évekig élt Indiában. Sosem találkozott olyan esettel, amikor gyógyszerek segítségével embereket hajszoltak szándékosan az őrületbe?

Frobisher ezredes arca felderült.

– Jómagam nem találkoztam ilyen esettel, de számtalanszor hallottam róla. Maszlagmérgezésnek hívják. Az illető végül megőrül.

– Pontosan. Nos, a maszlag hatóanyaga egy olyan alkaloid, amely, ha nem is azonos vele, de nagyon közel áll a nadragulyából és a beléndekből nyert atropinhoz. A nadragulyakészítmények eléggé elterjedtek, az atropin-szulfátot a szemészek receptre rendszeresen felírják. Ha az ember a receptet lemásolja, és a gyógyszert különböző helyeken váltja ki, azzal feltűnés nélkül nagy mennyiségű méregre tehet szert. Az alkaloidot kinyerheti belőle, és belekeverheti, mondjuk, egy borotválkozás utáni nyuglatókrémbe. Külsőleges alkalmazása kiütést okoz, borotválkozás közben az arc hamar kisebesedhet, így a szer folyamatosan bekerül a szervezetbe. Jellegzetes tünetekkel jár: száj- és torokszárazság, nyelési nehézség, érzékcsalódás, kettős látás. Csupa olyan tünet, amelyet Mr. Chandler is tapasztalt.

A fiatalember felé fordult.

– És hogy az utolsó kételyét is eloszlassam, elmondom önnek, hogy ez nem feltételezés, hanem tény. Az ön borotválkozókrémje teljesen át volt itatva atropin-szulfáttal. Mintát vettem belőle, és megvizsgáltattam.

Hugh krétafehér volt, remegett.

– Ki tette ezt? – kérdezte. – Miért?

– Ez foglalkoztat engem is azóta, hogy betettem a lábam ebbe a házba – mondta Hercule Poirot. – Indítékot kerestem a gyilkosságra. Diana Maberlynek anyagi haszna van az ön halálából, de őt nem vettem komolyan számításba…

– Remélem is! – fakadt ki Hugh Chandler.

– Egy másik lehetséges motivációval is számoltam. Adva van egy szerelmi háromszög, benne két férfival és egy nővel. Frobisher ezredes szerelmes volt az ön anyjába, akit Chandler tengernagy vett el.

– George? George! Ez hihetetlen! – kiáltott fel Chandler tengernagy.

– Azt akarja mondani, hogy gyűlölet átváltható a fiúra? – hitetlenkedett Hugh.

– Bizonyos esetekben igen – felelte Hercule Poirot.

– Szemenszedett hazugság! – kiáltotta Frobisher. – Ne higgy neki, Charles.

Chandler elhúzódott tőle. Az orra alatt ezt motyogta:

– A mérgező maszlag… India… Igen, már értem… Mérgezésre nem is gyanakodtunk… ha már előfordult elmebaj a családban…

– Mais oui! – Hercule Poirot magas, éles hangon felcsattant. – Elmebaj a családban. A minden hájjal megkent, bosszúszomjas őrült, aki éveken át titkolja tébolyát. – Frobisher felé pördült. – Mon Dieu, önnek tudnia kellett, önnek gyanítania kellett, hogy Hugh az ön fia! Miért nem mondta meg neki soha?

– Nem tudtam. Nem voltam benne biztos… – Frobisher dadogott, a torka elszorult. – Való igaz, Caroline egyszer ellátogatott hozzám… valami megrémítette, nagy bajban volt… Nem tudtam, sosem tudtam meg, hogy mi volt az. Ő… én… elvesztettük a fejünket. Azután rögtön elutaztam… nem volt más választásom, mindketten tudtuk, hogy az adott játszmát kell végigjátszanunk. Én… valóban megfordult a fejemben, de nem vehettem biztosra. Caroline soha nem mondott semmit, amiből arra következtethettem volna, hogy Hugh az én fiam. És amikor ez az elmebaj-dolog kiderült, arra gondoltam, ezzel végleg eldőlt a kérdés.

– Igen, ezzel eldőlt a kérdés! – mondta Poirot. – Ön nem látta, ahogy a fiú előrelöki az arcát, leereszti a szemöldökét: ezt a sajátosságot öntől örökölte. De Charles Chandler látta. Már évekkel ezelőtt látta, és meg is tudta az igazságot a feleségétől. Azt hiszem, az asszony félt tőle: a tébolyra való hajlam már kezdett kiütközni rajta. Ez volt az, ami őt az ön karjaiba hajtotta… hiszen mindig is önt szerette. Charles Chandler bosszút forralt. A felesége vitorlásbalesetben halt meg. Chandler és felesége egyedül voltak a hajón, és csak ő a megmondhatója, az a baleset hogyan is történt. Aztán teljes haragjával a fiú felé fordult, aki a nevét viselte, de aki nem az ő fia. Az ön Indiáról szóló történetei ültették a bogarat a fülébe. Maszlagmérgezés… Hugh-t szép lassan az őrületbe kell kergetni. Addig a pontig, amikor kétségbeesésében saját kezével vet véget az életének. A vérszomj nem Hugh-ban fészkelt, hanem Chandler admirálisban! Charles Chandler volt az, aki tébolyában birkák torkát vagdosta el az elhagyatott legelőkön. Csak Hugh volt az, akinek fizetnie kellett érte!

Tudják, miből gyanítottam? Abból, hogy Chandler tengernagy annyira nem akarta, hogy a fia orvoshoz forduljon. Mert Hugh kifogása elég érthető volt. De az apáé! Kell hogy létezzen kezelés, ami megmenthetné a fiát; száz oka is van, hogy kikérje egy orvos véleményét. De nem, orvosnak nem volt szabad látnia Hugh Chandlert, nehogy felfedezze, hogy Hugh épelméjű!

Hugh alig hallhatón mormolta:

– Épelméjű… Épelméjű vagyok?

Tett egy lépést Diana felé. Frobisher nyers hangon mondta:

– Tökéletesen egészséges vagy. A mi családunkban nincs semmi terheltség.

Diana megszólalt:

– Hugh…

Chandler tengernagy felvette Hugh puskáját.

– Ennyi zagyvaságot még soha életemben nem hallottam! – mondta. – Azt hiszem, kimegyek, lövök egy nyulat…

Frobisher megindult, de Hercule Poirot visszafogta.

– Maga mondta az imént, hogy ez az egyetlen kiút…

Hugh és Diana visszavonult.

A szobában maradt két férfi, az angol és a belga némán figyelte, ahogy az utolsó Chandler keresztülvág a parkon, és eltűnik az erdőben.

Hamarosan egy lövést hallottak…

[1]Shakespeare: Macbeth, V. felv. 3. szín. Szabó Lőrinc fordítása.

VIII

DIOMEDES LOVAI

1

A telefon megcsördült.

– Halló, Poirot, maga az? Hercule Poirot megállapította, hogy a hang az ifjú dr. Stoddarté. Szerette Michael Stoddartot, szerette félszegen barátságos mosolyát, mulattattaa bűnügyek iránti naiv érdeklődése, tisztelte benne a választott hivatásában kemény munkával és éles elmével boldoguló.

– Nem szeretném zavarni… – folytatta tétován a hang.

– De valami zavarja önt? – vetette fel Poirot segítőkészen.

– Úgy van. – Michael Stoddart hangja megkönnyebbülésről árulkodott. – Fején találta a szöget!

– Eh bien, mit tehetek önért, barátom?

Stoddart elbátortalanodott. Habogva válaszolt.

– Bi-bi-biztos szörnyen szemtelennek tűnnék, ha arra kérném ilyen késői órán jöjjön át… De eléggé benne vagyok a lekvárban.

– Hát persze hogy átmegyek. A lakására?

– Nem. Ami azt illeti, a Mewson vagyok, odalent hátul. Coningby Mews. Tizenhetes szám. Tényleg el tud jönni? Végtelenül hálás lennék.

– Rögtön ott vagyok – felelte Hercule Poirot

2

Hercule Poirot a sötét Mewson baktatott, és a házszámokat fürkészte. Hajnali egy óra múlt, és úgy tűnt, már mindenki nyugovóra tért, bár egy-két ablakban még fények égtek.

A 17-es számhoz érve az ajtó kinyílt, és dr. Stoddart nézett ki.

– Áldott jó ember! – mondta. – Megtenné, hogy feljön?

Létraszerű szűk kis lépcső vezetett fel az emeletre. Odafönn jobbra egy díványokkal, szőnyegekkel és ezüstszínű, háromszögletű párnákkal berendezett, elég nagy szoba nyílt. A szoba zsúfolásig tele volt poharakkal és üvegekkel. Némi rendetlenség uralkodott: cigarettavégek hevertek mindenütt, és jó néhány pohár összetört.

– Nahát! – mondta Hercule Poirot. – Mon cher Watson, arra következtetek, hogy itt házibuli volt!

– Az volt, házibuli – mondta Stoddart dühösen. – Házibuli a javából, mondhatom!

– Ezek szerint ön személy szerint nem vett részt benne?

– Nem, én szigorúan a foglalkozásomból következően vagyok itt.

– Mi történt? Stoddart belekezdett.

– Ez a lakás egy Patience Grace nevű nőé… A teljes neve Mrs. Patience Grace.

– Nagyon bájos, békebeli névnek hangzik – szúrta közbe Poirot.

– Mrs. Grace-től meglehetősen távol áll a bájosság meg a békebeliség. Jól néz ki a maga nagyvilági díva módján. Már elfogyasztott két férjet, és jelenleg van egy barátja, akiről gyanítja, hogy rövid úton le akar lépni. Ezt a bulit ivással kezdték, és droggal fejezték be: kokainnal, hogy egészen pontos legyek. A kokain olyan anyag, amitől az ember nagyszerűen érzi magát, és mindent csodálatosnak lát maga körül. Feldobja, azt hiszi, kétszer annyira képes, mint általában. Ha túl sokat vesz be belőle, heves izgalom, érzékcsalódás, önkívület a következménye. Mrs. Grace jól összeveszett a barátjával, egy Hawker nevű kellemetlen alakkal. Végül a pasas ott helyben szakított vele, mire a nő kihajolt az ablakon, és vaktában a távozó pasas után lőtt egy vadonatúj revolverrel, amit valaki elég ostoba módon a kezébe adott.

Hercule Poirot felvonta a szemöldökét.

– Eltalálta?

– Á, dehogy. A lövés, mi tagadás, jócskán félrement. Viszont eltalált egy szerencsétlen csavargót, aki épp a Mewson böngészte végig a szemeteskukákat. Átlőtte az izmot a karján. A csavargó persze nagy hűhót csapott, mire az itteniek gyorsan betuszkolták ide, aztán begazoltak a rengeteg kifolyt vértől, úgyhogy átjöttek értem.

– És?

– Annak rendje-módja szerint bekötöztem. Nem volt súlyos. Aztán a férfiak közül páran körbedongták, és a végén beleegyezett, hogy elfogad két ötfontos bankót annak fejében, hogy elfelejti az egészet. Szegény ördögnek ez igazán jól jött. Fantasztikus szerencse.

– És ön?

– Nekem még volt egy kis dolgom. Mrs. Grace addigra dühöngő hisztérika lett. Beadtam neki valamit, aztán ágyba dugtam. Volt ott még egy lány, egészen fiatalka, aki többé-kevésbé öntudatlan állapotban volt. Őt is elláttam. Addigra amilyen gyorsan csak tudott, mindenki lelécelt.

Elhallgatott.

– És akkor önnek volt ideje átgondolni a helyzetet – mondta Poirot.

– Úgy van – mondta Stoddart. – Ha ez egy szokványos részeg tivornya lett volna, akkor a dolog végére pontot lehetne tenni. De a drog az más.

– Egészen biztos az állításait illetően?

– Ó, teljes mértékben. Félreértésről szó se lehet. Tutira kokain. Találtam valamennyit egy lakkdobozban: ezt a dolgot úgy szippantják fel, ugye. Az a kérdés, honnan származik. Eszembe jutott, amit ön mondott valamelyik nap a drogterjesztés nagy, új hullámáról és a drogfüggők számának emelkedéséről.

Hercule Poirot bólintott.

– A rendőrséget érdekelni fogja ez a ma esti buli – mondta.

– Hát ez az! – kiáltott elkeseredetten Michael Stoddart.

Poirot hirtelen támadt érdeklődéssel nézett rá.

– Csak nem tart a rendőrség kíváncsiskodásától?

– Ártatlanok is belekeveredhetnek a dolgok-ki… – dörmögte Michael Stoddart. – És ugyanolyan kemény kézzel bánnak velük.

– Mrs. Patience Grace sorsát viseli annyira a szívén?

– Jóságos ég, nem! Őt egy cseppet sem félte, kemény egy nőszemély.

– Ezek szerint arról a másikról van szó – mondta nyájasan Poirot –, arról a lányról.

– Persze bizonyos fokig ő is kemény, legalábbis ezt állítja magáról – mondta dr. Stoddart. – De igazából annyira fiatal… Egy kicsit vad meg minden, de ez csak amolyan kölyökkori butaság. Azért keveredik bele egy ilyen tivornyába, mert azt hiszi, hogy ez így modern, divatos meg minden.

Parányi mosoly jelent meg Poirot szája szegletében.

– Találkozott már ezzel a lánnyal a ma estét megelőzően?

Michael Stoddart bólintott. Hirtelen kisfiúsnak és zavartnak látszott.

– Mertonshire-ban futottam össze vele. A vadászbálon. Az apja nyugalmazott tábornok. „Mennydörgős mennykő”, „lőjétek le őket”, „pukka szahib”, csupa ilyesmit hallani tőle. Négy lánya van, kicsit vadóc mind a négy; nem csoda egy ilyen apa mellett, ugye. És a grófságnak nem is a legjobb részén laknak: fegyvergyárak a közelben; pénz, mint a pelyva. Nem az a közmondásos vidéki miliő. Gazdag csőcselék lebzsel arrafelé, és a nagy többségük romlott. A lányok rossz társaságba kerültek.

Hercule Poirot pár percig figyelmesen nézte. Végül azt mondta:

– Most már értem, miért volt szüksége a jelenlétemre. Szeretné, ha a kezembe venném az ügyet?

– Megtenné? Úgy érzem, valamit csinálnom kellene… De őszintén szólva Sheila Grantet szeretném távol tartani a rivaldafénytől, amennyire lehet.

– Azt hiszem, ez kivitelezhető. Hadd lássam az ifjú hölgyet!

– Jöjjön velem.

Stoddart előrement. Az egyik szemközti ajtó mögül ingerült hang szólt ki:

– Doktor! Az isten szerelmére, doktor, megbolondulok!

Stoddart bement a szobába. Poirot követte. Egy hálószoba volt a teljes káosz állapotában: a padlóra púder ömlött, tégelyek és üvegcsék hevertek mindenütt, ruhák szanaszét hajigálva. Az ágyon egy üres, kiélt arcú, természetellenesen szőke nő feküdt.

– Tele vagyok bogarakkal, összevissza mászkálnak rajtam… Esküszöm, így van. Megőrülök… Az isten szerelmére, adjon be valamit!

Dr. Stoddart megállt az ágy mellett, és csitító, rutinos hangon magyarázott.

Hercule Poirot csendben kijött a szobából. Szemközt volt egy másik ajtó. Benyitott rajta.

Ez a szoba egészen kicsi volt, alig falatnyi, egyszerűen berendezett. Az ágyon egy karcsú, kislányos alak hevert mozdulatlanul.

Hercule Poirot lábujjhegyen az ágy mellé osont, és lenézett a lányra.

Sötét haj, hosszúkás, sápadt arc – igen, fiatal, egészen fiatal…

A lány szemhéja közt a rés felfehérlett. A szeme felpattant: riadt, rémült szempár nézett fel. A lány felült, hirtelen fejmozdulattal igyekezett hátravetni dús, kékesfekete sörényét. Úgy nézett ki, mint egy ijedt csikó. Kicsit hátra is hőkölt, ahogy a vadállat szokott visszahúzódni, ha gyanakodva fogadja az ennivalót kínáló idegent.

– Fiatalos, vékonyka hangon hirtelen megszólalt:

– Ki a fene maga?

– Ne ijedjen meg, Mademoiselle.

– Hol van Stoddart doktor?

A fiatal orvos ebben a pillanatban lépett be a szobába. A lány megkönnyebbülten felsóhajtott.

– Ó! Hát itt vagy! Ki ez?

– Egy barátom, Sheila. Hogy érzed magad?

– Szörnyen. Pocsékul… – mondta a lány. –Minek is vettem be azt az ocsmányságot?!

– Én a te helyedben soha többé nem tenném – mondta Stoddart szárazon.

– Nem is teszem.

– Ki adta önnek? – kérdezte Hercule Poirot. A lány szeme kitágult, felső ajka picit megrándult.

– Itt történt, a bulin. Mindannyian kipróbáltuk. Először csodálatos volt.

– De ki hozta ide az anyagot? – kérdezte csendesen Poirot.

A lány a fejét rázta.

– Nem tudom… Talán Tony volt… Tony Hawker. De én tényleg semmit nem tudok a dologról.

– Most először vett magához kokaint, Mademoiselle?

A lány bólintott.

– Remélem, utoljára – mondta nyersen Stoddart.

– Igen… Azt hiszem… de ez egyszerűen fantasztikus volt.

– Na, ide figyelj, Sheila! – mondta Stoddart. – Én orvos vagyok, és tudom, miről beszélek. Vesd bele magad a drogozásba, és a poklok poklában találod magad. Én már láttam ilyet, szóval tudom. A drog tönkreteszi az embert, a testet és a lelket egyaránt. Az ivászat szelíd kis piknik a droghoz képest. Ebben a percben verd ki a fejedből. Hidd el nekem, ez nem játék! Mit gondolsz, apád mit szólna ehhez a ma esti dologhoz?

– Apa? – Sheila Grant hangja visításba csapott át. – Apa? – Aztán nevetni kezdett. – Szinte látom is a képét! Jobb lesz, ha nem tud róla. Rohamot kapna!

– Teljes joggal – mondta Stoddart.

– Doktor! Doktor! – Mrs. Grace kitartó jajongásba kezdett a másik szobában.

Stoddart valami gorombaságot dörmögve az orra alatt kisietett a szobából.

Sheila Grant ismét Poirot-ra meredt. Tűnődve kérdezte:

– Maga mégis kicsoda? Nem volt ott a bulin.

– Nem, nem voltam ott a bulin. Stoddart doktor barátja vagyok.

– Maga is orvos? Nem úgy néz ki, mint egy orvos.

– A nevem – mondta Poirot, és szokása szerint igyekezett úgy előrukkolni ezzel az egyszerű bejelentéssel, hogy az olyan legyen, mint amikor a függöny legördül az első felvonás végén: – A nevem Hercule Poirot…

A bejelentés nem maradt hatástalan. Poirot időnként szomorúan szembesült azzal, hogy az érzéketlen ifjabb nemzedék még sose hallott róla.

Ám most nyilvánvaló volt, hogy Sheila Grant már hallott róla. A lány megdöbbent, a lélegzete is elállt. Csak bámult meredten…

3

Okkal vagy ok nélkül, mindenesetre úgy tartja a mondás, hogy mindenkinek van egy nagynénje Torquayban.

Azt is szokás mondani, hogy mindenkinek van legalább egy másod-unokatestvére Merlonshire-ban. Mertonshire nincs túl messze Londontól, vadász- és halászparadicsom, számos egészen festői, bár némi nagyzási hóborttól sem mentes falucskája van, hozzá kitűnő vasúti összeköttetés, továbbá vadonatúj úthálózat könnyíti meg a gépkocsiforgalmat a főváros felől és vissza. A személyzet kevesebb kivetnivalót talál rajta, mint a Brit-szigetek más, falusiasabb részein. Következésképpen gyakorlatilag lehetetlen élni Mertonshire-ban, hacsak az embernek nincs négyszámjegyű jövedelme, sőt ajövedelemadót meg más ezt-azt is hozzászámolva az ötszámjegyű még jobb.

Hercule Poirot-nak külföldi lévén nem volt egyetlen másod-unokatestvére sem Mertonshire-ban, de minthogy mostanra nagy baráti körre tett szert, nem okozott nehézséget, hogy meghívassa magát a világnak erre a tájára. Ráadásul vendéglátónak egy aranyos hölgyet szemelt ki, akinek az nyújtotta a legmagasabb fokú élvezetet, ha a szomszédain köszörülhette a nyelvét – az egyetlen hátránya a dolognak az, hogy Poirot kénytelen volt végighallgatni mindent olyasvalakikről is, akikre cseppet sem volt kíváncsi, míg végre azok is sorra kerültek, akik érdekelték.

A Grantek? Ó, igen, négyen vannak, négy lány. Nem csodálom, hogy szegény tábornok nem tudja megzabolázni őket. Mit kezdjen az ember négy lánnyal? – Lady Carmichael jelentőségteljesen széttárta a kezét.

– Tényleg, mit? – kontrázott Poirot, és az idős hölgy folytatta.

– Kerek perec megmondta nekem, hogy hiába tartott az ezredében szigorú fegyelmet, ezekkel a lányokkal nem bír. Bezzeg az én időmben nem így volt! Emlékszem, az öreg Sandys ezredes olyan vaskézzel fogta a lányait, hogy szegények…

(Hosszas kitérő a Sandys lányokat és Lady Carmichael más fiatalkori barátnőit ért megpróbáltatásokról.)

– Félreértés ne essék – kanyarodott vissza Lady Carmichael eredeti témájához –, eszemben sincs olyat mondani, hogy bármi komoly baj lenne azokkal a lányokkal. Csak kicsit tüzesvérűek, és nem a legjobb társaságba keveredtek. Errefelé sem olyan már az élet, mint hajdanán. Különös alakok járnak mostanában ide. Semmi nem maradt abból, amit az ember „vidéki életnek” nevezett. Manapság minden a pénz körül forog. Pénz, pénz, pénz. És micsoda fura történeteket hallani! Kit mondott? Anthony Hawker? Ó, igen, ismerem. Mondhatom, roppant kellemetlen fiatalember. De nyilvánvalóan felveti a pénz. Lejön ide vadászni, és közben partikat ad. Nemcsak fényűző, de különös partikat is, már ha az ember hitelt ad mindennek, amit rebesgetnek. Nekem persze az egyik fülemen be, a másikon ki, mert szerintem az emberek annyira rosszindulatúak. Mindig a legrosszabbat hiszik el. ügye, nagy divat lett rámondani valakire, hogy iszik meg drogozik. A minap azt mondta nekem valaki, hogy ezek az ifjú lányok született alkoholisták, és nekem tényleg az a meggyőződésem, hogy nem szép ilyesmiket mondani. Ha valaki egy kicsit is furcsán vagy szétszórtan viselkedik, rögtön rámondják, hogy „drogos”, ami szintén nem szép dolog. Ezt beszélik Mrs. Larkinról is, és bár én tényleg nem foglalkozom vele, meggyőződésem, hogy csak szórakozottság van a dolog mögött. Az illető nagy barátja az ön Anthony Hawkerének, és ha engem kérdez, ez az, amiért annyira ferdén néz a Grant lányokra: .ízt terjeszti róluk, hogy férfifalók! Mit tagadás, meglehetősen futnak a férfiak után, de miért ne? Végtére is, nincs ebben semmi. És hát szemrevaló teremtések, mind a négyen.

Poirot megkockáztatott egy kérdést.

– Mrs. Larkin? Édesem, mit számít az, hogy kicsoda Mrs. Larkin?! Van manapság értelme azt kérdezni, hogy ki kicsoda? Azt mondják, jól lovagol, és láthatólag jól van eleresztve. A férje valami fejes volt a bankvilágban. Nem vált el, meghalt. A nő nem régóta van itt, nem sokkal Granték után jött. Folyton az járt a fejemben, hogy…

Lady Carmichael elhallgatott. Az álla leesett, a szeme elkerekedett. Előrehajolt, és a kezében szorongatott papírvágó késsel nagyot csapott Poirot térdére. A fájdalmas reagálással mit se törődve izgatottan felkiáltott:

– No nézd csak, hát persze! Szóval ezért jött le ide! Komisz, csúnya fiú, ragaszkodom hozzá, hogy azonnal mondjon el mindent!

– De miről kell elmondanom mindent?

Lady Carmichael keze másodszor is játékos sújtásra lendült, de Poirot ügyes testcsellel kikerülte.

– Ne adja az értetlent, Hercule Poirot! Látom a bajuszán. Naná, hogy egy bűnügy hozta le ide, és most szégyentelenül puhatolózik! Lássuk csak, talán valami gyilkosság? Ki is halt meg mostanában? Csak az öreg Louisa Gilmore, nyolcvanöt éves fejjel, meg amúgy is ödémája volt. O nem lehet. Szegény Leo Staverton a nyakát törte vadászat közben, és most tetőtől talpig gipszben van: ez se lehet. Talán nem is gyilkosságról van szó. Milyen kár! Nem emlékszem különösebb ékszerrablásra sem az utóbbi időben… Talán csak egy bűnöző után nyomoz… Beryl Larkin lenne az? Valóban megmérgezte volna a férjét? Talán a bűntudat miatt annyira szétszórt!

– Madame, Madame – kiáltotta Hercule Poirot –, ön túlságosan gyanakvó!

– Butaság. Maga sántikál valamiben, Hercule Poirot!

– Jártas ön a görög-római mitológiában, Madame?

– Mi köze van ehhez a görög-római mitológiának?

– Van köze. Nagy elődöm, Herkules nyomdokain járok. Herkules egyik munkája Diomedes vad lovainak a betörése volt.

– Csak nem azt akarja bemesélni nekem, hogy lovakat idomítani jött le ide! A maga korában! Ráadásul lakkcipőben! Még azt se nézem ki magából, hogy valaha is ült lovon az életben!

– Ezek szimbolikus lovak, Madame. Olyan vad lovak, amelyek emberhúst ettek.

– Ez elég utálatos szokás volt a részükről. Mindig is úgy tartottam, hogy ezek az ókori dörögök meg rómaiak elég utálatosak. El nem tudom képzelni, hogy a papok miért szeretnek annyit idézni az ókori klasszikusoktól. Hacsak azért nem, hogy az ember ne értse, mit akarnak vele. Amúgy meggyőződésem, hogy a papoknak távol kéne tartaniuk magukat a klasszikus irodalomtól. Az a rengeteg vérfertőzés meg az a sok pucér szobor… Nem mintha engem érdekelne, de tudja, milyenek ezek a papok… Már azon felizgulnak, ha a lányok harisnya nélkül jönnek a templomba… Lássuk csak, hol is tartottam?

– Nem tudom pontosan.

– Csak nem süllyed odáig, maga csirkefogó, hogy nem akarja elmondani nekem, Mrs. Larkin meggyilkolta-e a férjét? Vagy esetleg Anthony Hawker a brightoni darabolós gyilkos?

Lady Carmichael reménykedve nézett rá, de Hercule Poirot továbbra is közönyös arcot vágott.

– Talán hamisítás lesz – tűnődött Lady Carmichael. – Múltkor reggel láttam Mrs. Larkint a bankban, amint épp beváltott egy ötvenfontos csekket. Már akkor szöget ütött a fejemben, hogy minek neki annyi készpénz. De nem, az mégse lehetett: ha egyszer hamisító, akkor nem a saját csekkjét váltja be, ugye? Hercule Poirot, ha továbbra is csak úgy ül ott, mint egy bagoly, és nem szól egy szót sem, magához vágok valamit!

– Kicsit még legyen türelemmel – mondta Hercule Poirot.

4

Grant tábornok otthona, Ashley Lodge nem volt nagy ház. Domboldalra épült, kitűnő istálló és egy rendezetlen, meglehetősen elhanyagolt kert tartozott hozzá.

A házbelső olyasfajta volt, amit egy ingatlanügynök „teljesen berendezettnek” írna le. Törökülésben ülő Buddhák bandzsítottak le kényelmes falifülkéikből, asztalkák és benáreszi réztálak sajátították ki a padlót. Menetelő elefántok díszítették a kandallópárkányokat, és további kificamodott rézáruk ékesítették a falakat.

E se nem angol, se nem indiai ház kellős közepén üldögélt hatalmas, kopottas karosszékében, fásliba bugyolált lábát egy másik székre polcolva Grant tábornok.

– Köszvény – magyarázta. – Amióta az eszemet tudom, azóta megvan, Mr. hogyishívják… Poirot? Egy ilyen köszvény az élettől is elveszi a kedvét az embernek! Ez az egész az apám hibája. Vörösbort nyakalt egész életében, ahogy a nagyapám is. Ez tett tönkre engem. Iszik valamit? Rázza meg azt a csengőt, legyen szíves, hogy dugja be az orrát a legényem.

Egy turbános szolga jelent meg. Grant tábornok Abdul névvel illette, és felszólította, hogy hozzon whiskyt és szódát. Amikor a rendelés megérkezett, a tábornok olyan bőkezű adagot töltött ki, hogy Poirot kénytelen volt tiltakozni.

– Attól tartok, nem csatlakozhatok önhöz, Mr. Poirot. – A tábornok szomorúan szemezett az italosszekrénnyel. – A dokim azt mondja, nekem minden csepp méreg. Szerintem bele se gondol, mit beszél. Ezek a dokik lelketlen fószerok ünneprontók. Azt élvezik, ha eltilthatják az embert az evéstől-ivástól. Arra kényszerítik, hogy párolt halat papizzon. Párolt halat! Piha!

A nagy méltatlankodásban a tábornok óvatlanul megmozdította rossz lábát, és a beállt fájdalomtól kínjában felüvöltött.

Aztán bocsánatot kért a keresetlen szóhasználatért.

– Olyan vagyok, mint egy zsémbes medve. A lányaim nagy ívben elkerülnek, ha elővesz a köszvény. Persze megértem őket. Úgy hallom, az egyikkel már találkozott.

– Nagy örömömre szolgált, hogy megismerhettem. Önnek több lánya is van, ugyebár?

– Négy – mondta gyászosan a tábornok. – Fiú egy szál sem. Négy nyavalyás leányzó. Nem könnyű dolog ebben a mai világban.

– Úgy hallom, igencsak szemrevaló mind a négy.

– Megjárja, megjárja. Most gondoljon bele, sose tudom, miben törik a fejüket. Manapság nem lehet féken tartani a lányokat. Feslett kor, feslettség mindenütt. De mit tehet az ember? Mégsem ülhetek örökké a szoknyájukon, hát nem?

– Úgy hallom, nagy népszerűségnek örvendenek a környéken.

– Néhány pletykafészeknek csípi a szemét – mondta Grant tábornok. – Errefelé sok öreglány úgy illegeti magát, mint valami bakfis. A férfiembernek nem árt az óvatosság. Az egyik verdeső pillájú özvegy rám is kivetette a hálót. Folyton erre kolbászolt, és dorombolt, mint egy kismacska. „Szegény Grant tábornok, hogy magának micsoda izgalmas élete lehetett!” – A tábornok hunyorított, és megtámasztotta az orra hegyét a mutatóujjával. – Kicsit kilógott a lóláb, Mr. Poirot. Na jó, mindent egybevetve, meg kell hagyni, ez nem is olyan rossz hely. Az én ízlésemhez képest azért kicsit modern meg zajos. Én a vidéket még abban a formájában szerettem, amikor vidék volt, nem ez a motorizáció meg dzsessz, meg ez az örökké harsogó, istenverte rádió. Nekem ide nem kell, és ezt a lányok nagyon jól tudják. Az embernek joga van egy kis békére a saját házában.

Poirot a beszélgetés fonalát óvatosan Anthony Hawker felé kanyarította.

– Hawker? Hawker? Nem ismerem. De, igen, mégis. Ellenszenves kinézetű alak, azokkal a közel ülő szemeivel. Az ember sose bízzon olyanban, aki nem néz egyenesen a képébe.

– Ő az ön Sheila lányának a barátja, nemde?

– Sheiláé? Nem tudtam. Ezek a lányok sose mondanak el nekem semmit. – A két bozontos szemöldök egészen az orr fölé ráncolódott, és az átható kék szempár egyenesen Poirot-ra meredt a paprikavörös arcból. – Nézze, Mr. Poirot, mi ez az egész? Nem árulná el, mi járatban van erre?

Poirot vontatottan válaszolt.

– Hát ez nem lesz könnyű… Meglehet, magam se nagyon tudom. Inkább csak annyit mondanék, hogy Sheila lánya, de talán a többi is, nemkívánatos barátokra tett szert.

– Rossz társaságba keveredtek, mi? Tartottam tőle. Egy-két elejtett szó eljut az ember fülébe. – Megtört pillantást vetett Poirot felé. – De hát mitévő legyek, Mr. Poirot? Mitévő legyek?

Poirot tanácstalanul ingatta a fejét.

– Mi a gond azzal a branccsal, akikkel koslatnak? – szegezte neki Grant tábornok, de Poirot a kérdésre kérdéssel válaszolt.

– Nem tapasztalt olyasmit, Grant tábornok, hogy a lányai közül egyik-másik szeszélyes, izgatott, aztán levert, ingerült, hullámzó hangulatú lett volna?

– A fenébe is, uram, maga úgy beszél, mint egy patikárius! Nem, semmi ilyesmit nem tapasztaltam.

– Ez nagy szerencse – mondta szenvtelenül Poirot.

– Mi a francot akar ezzel, uram?

– Drog!

– Micsoda?!

A szó mennydörögve tört fel. Poirot folytatta.

– Az ön Sheila lányát megpróbálták kábítószerre szoktatni. A kokainfüggőség igen gyorsan kialakul. Egy-két hét elég hozzá. Amint a függőség kialakul, a kokainista bármennyit kifizet, bármit megtesz, csak hogy az adagjához jusson. Könnyen belátható, micsoda busás hasznot zsebel be az, aki kábítószerrel házal.

Csöndben hallgatta az öregember szájából köpködve patakzó, dühödt istenkáromlásokat. Azután, ahogy a hév alábbhagyott egy végső felsorolással, hogy a tábornok mi mindent művelne azzal az ilyen-olyan kurafival, ha a keze közé kerülne, Poirot így szólt:

– Ahogy az önök oly elragadó Mrs. Beetonja mondja, először fogjuk meg a nyulat a paprikáshoz. Amint elkaptuk a drogterjesztőnket, boldogan fogom átadni önnek, tábornok úr.

Felállt, megbotlott egy gazdagon faragott asztalkában, a tábornokban megkapaszkodva visszanyerte az egyensúlyát, majd azt mondta:

– Ezer bocsánat, és még szabadjon megkérnem önt, tábornok úr, nyomatékosan megkérnem, hogy semmit ne mondjon minderről a lányainak.

– Micsoda? Kiverem belőlük az igazat, de még mennyire, hogy ki!

– Pont ez nem fog menni. Csak hazugságokat fog hallani.

– De a pokolba is, uram…

– Muszáj arra biztatnom önt, Grant tábornok, hogy tegyen lakatot a szájára. Ez életfontosságú, érti? Életfontosságú!

– Ma jó, legyen úgy, ahogy jónak látja – mordult az öreg katona.

Kapituláltatni még hagyta magát, de meggyőzni nem.

Hercule Poirot óvatosan átvágott a benáreszi réztálak között, és elhagyta a házat.

5

Mrs. Larkin szalonja zsúfolásig volt vendégekkel. Maga Mrs. Larkin koktélokat kevert egy félreeső asztalnál. Magas nő volt; világos gesztenyebarna haja a tarkóján felgöndörödött. Zöldesszürke szemében nagy fekete szembogár sötétlett. Könnyed járását egyfajta baljós kecsesség jellemezte, ügy nézett ki, mintha a harmincas évei elején járna. Csak a fürkésző pillantás fedezhette fel a ráncokat a szeme sarkában, amelyek arra utaltak, hogy tíz évvel idősebb annál, mint amit mutat.

Hercule Poirot-t Lady Carmichael egyik barátnője, egy energikus, középkorú nő hozta el ide. Rögtön koktélt nyomtak a kezébe, és rábíztak egy másikat is, hogy vigye oda egy ablakpárkányon üldögélő lányhoz. A lány alacsony és szőke volt, az arca halvány rózsaszín és gyanúsan angyali. A szemében, mint Hercule Poirot azonnal megállapította, éberség és gyanakvás ült.

– Egészségére, Mademoiselle! – mondta Poirot. A lány bólintott, és ivott. Majd váratlanul megszólalt:

– Ön ismeri a testvéremet.

– A testvérét? Ó, ezek szerint ön az egyik Miss Grant?

– Pam Grant vagyok.

– És hol van a testvére?

– Kiment vadászni. Nemsokára visszajön.

– Londonban találkoztam a testvérével.

– Tudom.

– Ő mondta el önnek?

Pam Grant bólintott.

– Pácba került? – kérdezte hirtelen.

– Szóval nem mondott el mindent?

A lány a fejét rázta.

– Tony Hawker is ott volt? – kérdezte.

Mielőtt Poirot válaszolhatott volna, az ajtó kinyílt, és Hawker és Sheila jött be. Vadászruhában voltak. Sheila arcára sár kenődött.

– Hahó, emberek, beugrottunk egy italért. Tony kulacsa csontszáraz.

– Farkast emlegettünk… – mormolta Poirot.

– Még a farkasnál is rosszabb – vágta rá Pam Grant.

– Hogy mondta? – csapott le Poirot. Beryl Larkin előresietett.

– Na végre, hogy itt vagy, Tony. Elmondod, hogy ment a hajtás? A Gelert-sarjút vertétek fel?

Ügyesen félrevonta a kandalló mellé egy kerevethez. Poirot látta, hogy miközben elragadták, a férfi Sheila felé néz.

Sheila észrevette Poirot-t. Egy pillanatig habozott, aztán odament kettejükhöz az ablakhoz. Minden teketória nélkül nekiszegezte:

– Szóval maga járt tegnap a házunkban!

– Az apja megmondta?

Sheila a fejét rázta.

– Abdul leírta magát. Rögtön kitaláltam.

– Maga elment apához? – kiáltott Pam.

– Nos, igen – felelte Poirot. – Vannak… közös barátaink.

– Ezt nem hiszem – mondta Pam élesen.

– Mit nem hisz? Az apjának meg nekem nem lehet közös barátunk?

A lány elpirult.

– Ne beszéljen mellé. Úgy értem… az igazi oka biztosan nem ez volt…

A testvéréhez fordult.

– Neked egy szavad sincs ehhez, Sheila?

Sheila átvette a szót. Azt mondta:

– Ugye… ugye ennek semmi köze nem volt Tony Hawkerhoz?

– Miért lett volna? – kérdezte Poirot. Sheila elvörösödött, és visszament a szoba túlsó végébe a többiekhez.

Pam hirtelen indulattal, de a hangját lehalkítva megszólalt.

– Nem szeretem Tony Hawkert. Van valami sátáni benne. És abban a nőben is. Úgy értem, Mrs. Larkinban. Nézze csak meg őket!

Poirot követte a pillantását.

Hawker a ház asszonya fölé hajolt. Úgy látszott, nyugtatgatja. Mrs. Larkin hangja pár pillanatra a magasba szökött.

– …de én nem tudok várni. Most azonnal akarom!

Poirot finoman mosolygott.

– Les femmes… bármiről legyen is szó, mindig azonnal akarják, nemde?

Pam Grant azonban nem válaszolt. Az arca elborult. Idegesen gyűrögette kockás gyapjú-szoknyáját.

Poirot halk társalgásba bocsátkozott.

– Ön egészen más, mint a testvére, Mademoiselle.

A lány idegesen felvetette a fejét, mint aki nem vevő a közhelyekre.

– Monsieur Poirot! Mi az a szer, amit Tony adott Sheilának? Mi az, ami ennyire… megváltoztatta?

Poirot nyíltan a szemébe nézett.

– Szívott már valaha kokaint, Miss Grant?

A lány a fejét rázta.

– Nem, dehogy! Szóval az volt az? Kokain? De az nem túl veszélyes?

Sheila Grant jött oda hozzájuk, teli koktélos-pohárral a kezében.

– Mi a veszélyes? – kérdezte.

– A drogozás hatásáról beszélünk – mondta Poirot. – A lélek lassú haláláról: mindannak pusztulásáról, ami az emberi létezés értelmét és szépségét adja.

Sheila Grantnek elakadt a lélegzete. A keze megremegett, az ital kiloccsant a padlóra.

– Gondolom – folytatta Poirot –, dr. Stoddart elmagyarázta önnek, hogy milyen az effajta élőhalott állapot. Amilyen könnyű beleesni, olyan nehéz kimászni belőle. Az, aki szántszándékkal hasznot húz mások lezülléséből és nyomorúságából, az egy húst és vért faló vámpír.

Elfordult. A háta mögül Pam Grant hangját hallotta, amint azt mondja: – Sheila! – Aztán elkapott egy egészen halk suttogást Sheila Granttől. Olyan leheletgyenge volt, hogy alig hallotta:

– A kulacs…

Hercule Poirot elköszönt Mrs. Larkintól, és kiment a hallba. Az asztalon kalap és ostornyél társaságában egy vadászkulacs hevert. Poirot felemelte. Két kezdőbetű volt belevésve: A. H.

– Tony kulacsa üres lenne? – mormolta Poirot a bajsza alatt.

Finoman megrázta. Nem hallatszott folyadék kotyogása. Lecsavarta a kupakot.

Tony Hawker kulacsa nem volt üres. Fehér porral volt tele…

6

Hercule Poirot Lady Carmichael házának teraszán állt, és egy lányt győzködött.

– Ön nagyon fiatal, Mademoiselle, ügy hiszem, ön nem tudta, nem tudta igazán, mit is művelnek ön és a testvérei. Önök emberhúson éltek, mint Diomedes kancái.

Sheila megborzongott, és felzokogott.

– Így kimondva szörnyen hangzik – mondta. – Márpedig igaz! Nem ismertem fel egészen addig az estéig, amikor dr. Stoddarttal beszéltem Londonban. Olyan komoly volt, olyan őszinte. Akkor döbbentem rá, hogy micsoda szörnyűséges dolog az, amit csinálok… Egészen addig azt gondoltam, hogy ó, ez is csak olyan, mint egy kiadós ivászat, ha valaki megfizeti, miért ne kaphatná meg, és nem olyasmi, aminek tényleg ekkora jelentősége van!

– És most? – kérdezte Poirot.

– Bármit mond, mindent megteszek – válaszolta Sheila Grant. – Beszélek a többiekkel… Nem hiszem, hogy dr. Stoddart valaha még egyszer szóba állna velem…

– Ellenkezőleg – mondta Poirot. – Dr. Stoddart és én is készek vagyunk rá, hogy erőnktől telhetően minden módon segítsük önt, hogy új életet kezdhessen. Megbízhat bennünk. Egy dolgot azonban meg kell tenni. Van egy ember, akit el kell pusztítani, végleg el kell pusztítani, és csakis ön és a testvérei pusztíthatják el. Ezt az embert az önök tanúvallomása és csakis az önök tanúvallomása alapján ítélhetik el.

– Úgy érti… az apámat?

– Nem az apja, Mademoiselle. Nem megmondtam, hogy Hercule Poirot mindent tud? Az ön fényképét azonnal felismerték hivatalos helyeken. Ön Sheila Kelly, megrögzött ifjú áruházi tolvaj, akit pár évvel ezelőtt javítóintézetbe dugtak. Amikor kikerült, megkereste egy férfi, aki Grant tábornoknak nevezte magát, és állást kínált önnek: legyen a „lánya”. Lesz rengeteg pénz, rengeteg móka meg szórakozás. Mindössze annyit kell tenni, hogy megízlelteti a „kokót” a barátaival, úgy állítva be, hogy maga is valaki mástól kapta. Az ön „testvérei” ugyanezt az utat járták be.

Kis hatásszünetet tartott, majd így szólt:

– Akkor hát jöjjön, Mademoiselle… Ezt az embert le kell leplezni és el kell ítélni. Azután…

– Azután mi lesz?

Poirot köhécselt. Mosolyogva mondta:

– Az isteneket kell szolgálnia hátralévő életében…

7

Michael Stoddart elképedve meredt Poirot-ra.

– Grant tábornok? Grant tábornok?

– Úgy bizony, mon cher. Ez az egész mise en scéne, tudja, igencsak hamis volt. A Buddhák, a benáreszi tálak, az indiai szolga! Hogy a köszvényről ne is beszéljek! Az pláne nem stimmelt. Köszvényük a vén aggastyánoknak van, nem pedig tizenkilenc éves ifjú hölgyek apjának.

A biztonság kedvéért megbizonyosodtam felőle. Kifelé menet megbotlottam, és belekapaszkodtam abba a köszvényes lábba. A jó embert annyira felzaklatta, amit mondtam, hogy észre sem vette. Jaj, ez a tábornok, ez aztán a nagy kókler! Tout de mérne, mindazonáltal az ötlet remek. Egy Indiában szolgált nyugalmazott angol tábornok, a kabarékból jól ismert epés és lobbanékony figura letelepszik… no, nem a többi Indiában szolgált katonatiszt közelében, ó, nem, hanem olyan miliőt választ, ami túlontúl költséges az egyszerű nyugalmazott katonáknak. Olyan helyet, ahol gazdag emberek fordulnak meg, londoniak, szóval kitűnő lehetőség kínálkozik az áru elpasszolására. És ugyan ki gyanakodna négy kedves, vonzó, ifjú lányra? Ha valami balul sülne el, minden bizonnyal csak áldozatoknak tekintené őket mindenki.

– Pontosan mit forgatott a fejében, amikor felkereste azt a pokolfajzatot? Rá akart ijeszteni?

– Úgy van. Kíváncsi voltam, mi fog történni. Nem is kellett sokáig várni. A lányok megkapták az utasítást. Anthony Hawker személyében, aki igazából az egyik áldozatuk volt, bűnbakot kellett állítani. Sheila dolga volt, hogy szóljon nekem a hallban a kulacsról. Nemigen fűlt a foga hozzá, de az a másik lány dühösen ráförmedt, hogy „Sheila!”, úgyhogy nagy nehezen kinyögte.

Michael Stoddart felállt, és járkálni kezdett fel-alá.

– Ami azt illeti – mondta –, nem fogom szem elől téveszteni ezt a lányt. Van egy elég helytálló elméletem a serdülőkori bűnözési hajlamról. Ha az ember megnézi a családi hátteret, szinte mindig talál…

Poirot félbeszakította.

– Mon cher, minden tiszteletem az ön tudományos munkásságáé. Semmi kétségem afelől, hogy az ön elméletei ragyogóan fognak működni Miss Sheila Kelly esetében…

– És a többiben is!

– A többiben is, meglehet. Előfordulhat. Én csak egyről, erről a kis Sheiláról vagyok egészen meggyőződve. Maga meg fogja szelídíteni, efelől semmi kétség! Az az igazság, hogy máris a kezéből eszik…

Michael Stoddart elpirulva mondta:

– Ugyan, menjen már, Poirot.

IX

HIPPOLYTE ÖVE

1

Az egyik dologból következik a másik, mondogatja előszeretettel, különösebb eredetiség nélkül Hercule Poirot.

És hozzáteszi, hogy ez még soha nem bizonyosodott be olyan fényesen, mint az ellopott Rubens esetében.

Hercule Poirot-t nem érdekelte különösebben ez a Rubens. Egyrészt Rubens nem tartozik a kedvenc festői közé, másrészt az ellopásában nem volt semmi rendkívüli. Az ügyet csakis Alexander Simpson iránti szívességből vállalta el, aki mellesleg a barátja volt, valamint egy bizonyos magántermészetű okból, amely nem volt teljesen független a klasszikus irodalomtól!

A lopás után Alexander Simpson Poirot-ért küldött, és kiöntötte neki szíve minden keserűségét. A Rubens friss felfedezés volt, egy eddig ismeretlen remekmű, mindazonáltal a hitelességéhez kétség sem férhetett. A Simpson Galériában kiállított képet fényes nappal ellopták. Ez abban az időben történt, amikor a munkanélküliek ahhoz a taktikához folyamodtak, hogy lefeküdtek az utcakereszteződésekben, és benyomultak a Ritzbe. Egy kisebb csapatuk megjelent a Simpson Galériában is, és a földre vetették magukat egy kifeszített transzparenssel, amelyen ez állt: „A művészet luxus! Adj enni az éhezőknek!” Rendőrt hívtak, a látványra mindenki odacsődült, és miután a törvény keze erőnek erejével eltávolította a tüntetőket, csak akkor vették észre, hogy az új Rubenst ügyesen kivágták a keretéből, és valaki eltávolította azt is!

– Tudja, ez egy egészen kis méretű kép volt – magyarázta Mr. Simpson. – Egy ember könnyen a hóna alá tudta vágni, és kisétálhatott vele, miközben mindenki azokat a szerencsétlen hülye munkanélkülieket nézte.

Amikor elkapták őket, kiderült, hogy a rablásban való öntudatlan közreműködésükért fizettek is nekik. Az volt a dolguk, hogy tüntessenek a Simpson Galériában. De az okát csak utólag tudták meg.

Hercule Poirot ezt szellemes trükknek vélte, de úgy érezte, nincs mit tennie ebben az ügyben. Mint rámutatott, ez egy sima rablás, úgyhogy a nyomozást legjobb lenne a rendőrségre bízni.

– Mondok valamit, Poirot! – jelentette ki Alexander Simpson. – Tudom, ki lopta el a képet, és tudom, hová készülnek vinni.

A Simpson Galéria tulajdonosa szerint egy nemzetközi bűnbanda lopta el a képet egy bizonyos milliomos megbízásából, aki nem röstell műkincseket meglepően alacsony áron venni, és nem kérdezősködik. A Rubenst, mondta Simpson, át fogják csempészni Franciaországba, ahol majd a milliomos birtokába kerül. Az angol és francia rendőrség riadóztatva van, de Simpson azon a véleményen volt, hogy kudarcot vallanak.

– És ha az a mocskos gazember már rátette a kezét a képre, igencsak nehéz dolgunk lesz. A gazdagokkal kesztyűs kézzel kell bánni. Itt lép színre ön. Kényes helyzet lesz. Az ilyesmire ön a legalkalmasabb ember.

Végül hatott a rábeszélés: Hercule Poirot kedvetlenül, de elvállalta az ügyet. Abba is beletörődött, hogy azonnal Franciaországba kell utaznia. Nem igazán lelkesedett a megbízatásáért, de ennek köszönhette, hogy belekerült az eltűnt iskolás lány esetébe, ami annál jobban érdekelte.

A dologról először Japp főfelügyelőtől hallott, aki épp akkor esett be az ajtón, amikor Poirot jóváhagyó szavakkal illette inasa csomagolását.

– No lám! – mondta Japp. – Franciaországba készül, nemde?

– Mon cher- felelte Poirot –, önök hihetetlenül jól informáltak ott a Scotland Yardon.

– Megvannak a magunk kémei – kuncogott Japp. – Simpson ráállította magát erre a Rubens-ügyre. Úgy látszik, nem bízik bennünk! Na de mindegy, én valami egészen más ügyben venném igénybe a segítségét. Ha egyszer úgyis Párizsba utazik, gondoltam, talán üthetne két legyet egy csapásra. Hearn detektívfelügyelő épp odaát dolgozik a francia kollégákkal. Ismeri Hearnt? Remek fickó, de a képzelőerő talán nem a legerősebb oldala. Szeretném kikérni az ön véleményét a dologról.

– Mégis miféle ügyről van szó?

– Eltűnt egy gyerek. Ma este már benne lesz a lapokban. Úgy néz ki, valószínűleg elrabolták. A cranchesteri kanonok lányáról van szó. Kingnek hívják, Winnie Kingnek.

Aztán elmondta az egész történetet.

Winnie Párizsba utazott, hogy Miss Pope angol és amerikai lányok számára fenntartott emelt szintű és zárt körű tanintézetében tanuljon tovább. Winnie a hajnali vonattal jött fel Cranchesterből; a Victoria pályaudvarra egy ilyesmire szakosodott szervezet, az Elders Sisters egy tagja kísérte át, aki átadta Miss Burshaw-nak, Miss Pope helyettesének, és tizennyolc másik lány társaságában útnak indult az átkelőhajóhoz. A tizenkilenc lány átkelt a csatornán, Calais-ban átesett a vámvizsgálaton, felszállt a párizsi vonatra, és megebédelt az étkezőkocsiban. De amikor Párizs határához érve Miss Burshaw megszámolta a fejeket, kiderült, hogy csak tizennyolc lány van!

– Aha! – Poirot biccentett. – Megállt-e a vonat valahol?

– Megállt Amiens-ben, de addigra a lányok már benn ültek az étkezőkocsiban, és mind biztosra mondja, hogy Winnie akkor még velük volt. Mondhatni, akkor „vesztették el”, amikor visszamentek a fülkéikbe. Azaz ő nem ment vissza a másik öt lánnyal a saját kupéjába. Azok nem gondoltak semmi rosszra, azt hitték, valamelyik másik számukra fenntartott fülkében van.

Poirot bólogatott.

– Szóval egészen pontosan mikor látták utoljára?

– Körülbelül tíz perccel azután, hogy a vonat elhagyta Amiens-t. Amikor utoljára látták – Japp zavartan köhécselt –, épp a vécére ment.

– Mi se természetesebb – mondta Poirot. – Van valami még?

– Igen, még egy dolog. – Japp elkomorult. –A kalapját megtalálták a sín mellett, körülbelül tizennégy mérföldnyire Amiens-től.

– De holttestet nem?

– Holttestet nem.

– Személy szerint ön mit gondol a dologról? – kérdezte Poirot.

– Nemigen tudom, mit gondoljak! Mivel holttestnek nincs nyoma, nem eshetett ki a vonatból.

– Megállt a vonat még egyszer Amiens után?

– Nem. Egyszer lassított egy szemaforjelre, de megállni nem állt meg, és kétlem, hogy lelassított volna annyira, hogy valaki épségben leugorhatott volna. Arra gondol, a gyerek esetleg bepánikolt, és meg akart szökni? Az kétségtelen, hogy Winnie csak most kezdte ezt az iskolát, és talán honvágy gyötörte, de tizenöt és fél éves, értelmes kislányról van szó, aki jókedvűen trécselt az egész út alatt.

– Átkutatták a vonatot? – kérdezte Poirot.

– Ó, igen, ezt rögtön megtették, még mielőtt befutottak volna az Északi pályaudvarra. A lány nem volt a vonaton, ez egészen biztos. – Japp elkeseredetten csóválta a fejét. – Egyszerűen eltűnt, felszívódott! Nincs rá magyarázat, Monsieur Poirot. Ez őrület!

– Miféle lány volt?

– Szokványos típus, semmi különös, már amennyire megállapíthatom.

– Ügy értem, hogy nézett ki?

– Van itt nálam róla egy felvétel. Nem kimondottan az a bimbózó szépség.

Japp átnyújtotta a fényképet. Poirot szótlan nézte. A fotó nyurga lányt ábrázolt két lankadt copffal. Nem műteremben készült; a lányt nyilvánvalóan váratlanul kapták lencsevégre. Épp almát evett, az ajkai szétnyíltak, látni engedték fogszabályzóval kordában tartott, enyhén előre-álló fogait. Szemüveget viselt.

– Csúnyácska lány – mondta Japp –, de hát ebben a korban egytől egyig csúnyácskák! Tegnap fogorvosnál jártam. Láttam egy képet a Sketchbena szezon szépéről, Marcia Gauntról. Emlékszem rá, milyen volt tizenöt évesen, amikor rablási ügyben náluk jártam a kastélyban. Csupa pattanás, esetlenség, a fogai szétálltak, a haja összevissza meg minden. Aztán a jó ég tudja, hogy csinálják: egyetlen éjszaka alatt megszépülnek! Kész csoda.

– A nők csodálatos lények – mosolygott Poirot. – Mi a helyzet a gyerek szüleivel? Tudtak valami használhatót mondani?

Japp a fejét rázta.

– Semmit, ami előbbre vitt volna. Az anya magatehetetlen beteg. Szegény öreg King kanonok teljesen értetlenül áll a dolog előtt. Esküdözik, hogy a lány alig várta, hogy mehessen Párizsba, teljesen be volt sózva. Festészetet, zenét meg ilyesmiket akart tanulni. Miss Pope diáklányai a nagybetűs Művészetbe nyernek bevezetést. Nyilván maga is tudja, Miss Pope magániskolája nagyon jó hírnévnek örvend. Rengeteg előkelő lány jár oda. Miss Pope szigorú, igazi sárkány, nagyon sokat kér, és nagyon megválogatja, kit vesz fel.

Poirot felsóhajtott.

– Ismerem a típust. És Miss Burshaw, aki Angliából átvitte a lányokat?

– Nem az a kimondott észlény. Retteg, hogy Miss Pope őt fogja okolni.

– Nincs valami fiatalember a háttérben? –kérdezte eltűnődve Poirot.

Japp a fényképre bökött.

– Úgy néz ki?

– Nem, valóban nem. De akármilyen a megjelenése, attól az alkata még romantikus lehet. Egy tizenöt éves lány már nem annyira fiatal.

– Hát ha a romantikus alkata sinkófálta el arról a vonatról, akkor nekiállok Iányregényeket olvasni! – kiáltott Japp, majd reménykedve nézett Poirot-ra. – Nem jut semmi az eszébe?

Poirot komótosan megcsóválta a fejét. Aztán megkérdezte:

– Véletlenül nem találták meg a cipőjét is a sínek mellett?

– A cipőjét? Nem. Miért pont a cipőjét?

– Csak egy ötlet volt… – dörmögte Poirot.

2

Hercule Poirot épp indult volna le a taxihoz, amikor csengett a telefon. Poirot felvette a hallgatót.

– Tessék!

Japp szólalt meg a vonal túlsó végén.

– De jó, hogy még utolértem! Akció lefújva, öregem. Mire visszajöttem, üzenet várt a Yardon. Előkerült a lány. Az országút mellett találtak rá, tizenöt mérföldre Amiens-től. Szédeleg, egyetlen összefüggő mondatot nem tudtak kihúzni belőle. Az orvos azt mondja, elkábították… Mindenesetre jól van. Nem esett baja.

– Szóval, ezek szerint nincs szükségük a szolgálataimra? – kérdezte megfontoltan Poirot.

– Attól tartok, hogy nincs! Bocsánat a zavarásért!

Japp felszabadultan felnevetett, és letette a kagylót.

Hercule Poirot nem nevetett. Lassan visszaakasztotta villájára a hallgatót. Gondterhelt képet vágott.

3

Hearn detektívfelügyelő kíváncsian nézett Poirot-ra.

– Nem gondoltam volna, hogy ennyire érdekli a dolog, uram – mondta.

– Japp főfelügyelő nem szólt, hogy konzultálni fogok önnel az ügyről?

Hearn biccentett.

– Mondta, hogy valami másik ügyben átjön, és hogy segíteni fog nekünk ennek a rejtélynek a kibogozásában. De nem számítottam önre azok után, hogy a dolog tisztázódott. Azt hittem, a saját munkájával lesz elfoglalva.

– Az még várhat – mondta Hercule Poirot. –Igazából ez az ügy érdekel. Ön rejtélynek nevezte, és azt mondta, hogy már tisztázódott. A rejtély azonban, úgy tűnik, továbbra sincs megoldva.

– Nos, uram, a gyerek visszakerült. És nem esett bántódása. Ez a legfontosabb.

– De ez nem oldja meg azt a kérdést, hogy hogyan került vissza, igaz? Ő maga mit mond? Orvos is vizsgálta, ugye? Az orvos mit mond?

– Azt mondja, hogy a lányt elkábították. Még nem heverte ki teljesen. Úgy néz ki, semmire nem emlékszik azután, hogy elindult Cranchesterből. Minden azt követő esemény szemlátomást kiesett az emlékezetéből. Az orvos véleménye szerint könnyű agyrázkódást kapott. Van egy horzsolás a tarkóján. Azt mondják, az lehet az oka a teljes emlékezethiánynak.

– Ami nagyon kapóra jött valakinek! – jegyezte meg Poirot.

– Arra gondol, uram, hogy a lány alakoskodik? – kérdezte Hearn felügyelő kételkedéssel a hangjában.

– Ön erre gondol?

– Nem, én biztos vagyok benne, hogy nem alakoskodik. Rendes kölyök. Túl fiatal még az ilyesmihez.

– Úgy van, biztosan nem alakoskodik. – Poirot a fejét rázta. – De azért szeretném tudni, hogyan szállt le arról a vonatról. Szeretném tudni, ki áll a háttérben, és szeretném tudni a miértet.

– A miértet illetően én azt mondanám, uram, hogy ez egy emberrablási kísérlet volt. Váltságdíjat akartak kicsikarni a gyerekért.

– De nem tették!

– Megijesztette őket ez a nagy hajcihő, és gyorsan kitették az út mellé.

– És ugyan milyen váltságdíjat remélhettek a cranchesteri székesegyház kanonokjától? –kérdezte Poirot kétkedőn. – Az anglikán egyházi méltóságok nem milliomosok.

Hearn detektívfelügyelő felnevetett.

– Véleményem szerint ezt az egészet úgy, ahogy van, elszúrták, uram.

– Ez az ön véleménye.

Hearn alig észrevehetően elvörösödött.

– És az öné, uram? – kérdezte.

– Tudni szeretném, hogyan párolgott el a lány a vonatról.

A rendőrtiszt arca elfelhősödött.

– Mi tagadás, ez tényleg rejtély. Az egyik percben még ott van, ott ül az étkezőkocsiban, cseverészik a többi lánnyal. Öt perccel később csiribú-csiribá: varázsütésre eltűnik.

– Úgy van, ez csak valami szemfényvesztés lehet! Ki utazott még abban a vasúti kocsiban, amelyikben Miss Pope lefoglalt kupéi voltak?

Hearn felügyelő bólintott.

– Ez lényeges kérdés, uram. Perdöntő. Különösen azért fontos, mert ez volt a vonat utolsó kocsija, és amint az utasok visszatértek az étkezőkocsiból, a kocsik közti ajtókat bezárták. Ezt voltaképpen azért csinálják, nehogy az utasok teát követelve megrohamozzák az étkezőkocsit, mielőtt a személyzet eltakaríthatná az ebéd maradványait, és felkészülhetne. Winnie King a többiekkel visszament a kocsijukba. Az iskola három fülkét foglalt le ebben a kocsiban.

– És a többi fülkében kik voltak? Hearn előhúzta a jegyzetfüzetét.

– Miss Jordan és Miss Butters, két középkorú vénkisasszony svájci úti céllal. Minden a legnagyobb rendben velük, nagy köztiszteletnek örvendenek Hampshire-ban, ahonnan jöttek. Két francia kereskedelmi utazó, az egyik lyons-i, amásik párizsi illetőségű. Mindketten tiszteletre méltó középkorú úriemberek. Egy James Elliot nevű fiatalember és a felesége: kikent-kifent nőci. A férfi rossz hírben áll, a rendőrség különböző kétes tranzakciókkal gyanúsítja, de az ő profilja távolról sem az emberrablás. Mindenesetre a fülkéjüket átkutatták, és semmi sem volt a kézipoggyászában, ami arra utalt volna, hogy köze lenne a dologhoz. Elképzelni se tudom, hogyan is lehetett volna. Már csak egy utas van hátra, egy Párizsba látogató amerikai hölgy, Mrs. Van Suyder. Róla semmit sem tudunk. Rendben lévőnek látszik. Ez minden.

– És egészen biztos, hogy a vonat nem állt meg azután, hogy elhagyta Amiens-t? – kérdezte Poirot.

– Teljes mértékben. Egyszer lelassított, de annyira nem, hogy bárki leugorhatott volna anélkül, hogy súlyosan meg ne sérüljön, vagy akár belehaljon.

– Van itt egy különösen érdekes kérdés – dörmögte Poirot. – Az iskolás lány köddé válik nem messze Amiens-től. Újra előkerül a ködből nem messze Amiens-től. Hol volt közben?

Hearn felügyelő a fejét rázta.

– Így feltéve őrülten hangzik. Ja! Azt mondták, kérdezett valamit cipőkről, mármint a lány cipőjéről. Amikor megtalálták, a cipője rendben rajta volt, de volt egy pár cipő a sínek mellett, egy pályaőr találta meg. Hazavitte, mert jó állapotúnak látszott. Jóféle strapabíró fekete cipő volt.

– Aha! – mondta Poirot elégedetten.

– Nemigen értem ezt a cipődolgot, uram – ébredt fel a kíváncsiság Hearn felügyelőben. – Jelenthet valamit?

– Megerősít egy elképzelést – mondta Poirot. – Egy elképzelést arról, hogyan működött a bűvésztrükk.

4

Miss Pope tanintézete a legtöbb hozzá hasonló intézménnyel együtt Neuillyben székelt. A tekintélyt parancsoló homlokzatra felbámuló Hercule Poirot váratlanul a kapuboltozat alól kiözönlő diáklányáradat kellős közepén találta magát.

Huszonöt lányt számolt meg, sötétkék egyen-kosztümöt viseltek valamennyien, hozzá kényelmetlennek látszó sötétkék angol velúrkalapot, amelyen Miss Pope ízlését dicsérő bíborarany megkülönböztető szalag futott körbe. A lányok tizennégy és tizennyolc év közöttiek voltak, kövérkések és karcsúk, szőkék és feketék, suták és kecsesek vegyesen. Mögöttük, az egyik fiatalabb lány mellett ősz hajú, fontoskodónak látszó nő lépdelt, akit Poirot Miss Burshaw-ként azonosított.

Poirot egy percig csak állt, és nézett utánuk, majd becsengetett, és Miss Pope után érdeklődött.

Miss Lavinia Pope semmiben nem hasonlított helyettesére, Miss Burshaw-ra. Miss Pope igazi egyéniség volt. Miss Pope tiszteletet keltett. Miss Pope legfeljebb a szülők irányában mutatott enyhébb arcot, a világ többi része felé őrizte megkérdőjelezhetetlen felsőbbrendűségét, ami egy tanintézeti igazgatónő számára alapvető kellék.

Ősz haját gondos frizuraválasztással zabolázta meg, kosztümje egyszerre volt puritán és sikkes. Miss Pope-ról lerítt, hogy mindent tud és mindenhez ért.

A szoba, amelyben fogadta Poirot-t, egy kultúrára érzékeny nő szobája volt. Elegáns bútorok, virágok jellemezték, hozzá néhány bekeretezett, ajánlással ellátott portré Miss Pope hírnévre szert tett egykori növendékeiről – legtöbbjük báli ruhában, tollal a hajában, ahogy az udvarnál bemutatták őket. A falon híres műalkotások másolatai és néhány kitűnő akvarellvázlat lógott. Makulátlan tiszta és tükörfényes volt minden. Az ember úgy érezte, egyetlen porszem sem merné venni a vakmerőséget, hogy megtelepedjen egy ilyen szentélyben.

Miss Pope az ítéletükben csak ritkán tévedő emberek határozottságával fogadta Poirot-t.

– Monsieur Hercule Poirot? Természetesen hallottam már önről. Gondolom, Winnie King szerencsétlen ügyében jött. Nagyon elkeserítő eset.

Miss Pope nem látszott elkeseredettnek. A katasztrófát úgy kezelte, ahogy kellett: szakszerűen, miáltal a dolog már-már jelentőségét vesztette.

– Ilyesmi eddig soha nem történt – mondta Miss Pope olyan hangsúllyal, amelyben benne foglaltatott: „és nem is fog”.

– A lány most kezdte itt az első évet, ugye? – kérdezte Hercule Poirot.

– Igen.

– Beszélgetett a felvétele előtt Winnie-vel és a szüleivel?

– Most nem, de két évvel ezelőtt igen, amikor Cranchesterben időztem, mellesleg épp a püspök úrnál jártam…

(A hangsúly jelentése: „Tud követni, ugye, ugye? Én olyasvalaki vagyok, aki püspököknél vendégeskedik.”)

– Ottlétemkor ismerkedtem meg a kanonok úrral és Mrs. Kinggel. Mrs. King sajnos rokkant. Akkor találkoztam Winnie-vel. Nagyon jól nevelt lány, igen erős benne az érdeklődés a művészetek iránt. Mondtam Mrs. Kingnek, hogy egy-két év múlva örömmel látnám a lányt itt nálam, amint az általános tanulmányait befejezte. Mi itt a képzőművészetekre és a zenére összpontosítunk, Monsieur Poirot. A lányok az Operába és a Comédie Francaise-be járnak, meg előadásokra a Louvre-ba. A legeslegjobb szakembereket hívjuk el ide, hogy oktassák őket zenére, éneklésre, festészetre. Az a célunk, hogy széles körű műveltséget adjunk.

Miss Pope-nak hirtelen eszébe jutott, hogy Poirot nem szülő. Rögtön hangot váltott.

– Mit tehetek önért, Monsieur Poirot?

– Arra lennék kíváncsi, hogy jelenleg mi a helyzet Winnie-vel.

– King kanonok eljön Amiens-be, és visszaviszi magával Winnie-t. Ennél okosabbat nem tehetünk azután, hogy a gyermek micsoda megrázkódtatásokon ment át. Nem fogadhatunk lelki sérült növendékeket. Nem vagyunk berendezkedve gyermekápolásra.

Megmondtam a kanonok úrnak, hogy szerintem legjobban tenné, ha hazavinné a gyermeket.

Hercule Poirot egyenesen rákérdezett:

– Ön szerint mi történt valójában, Miss Pope?

– Fogalmam sincs, Monsieur Poirot. Az egész dolog, már ahogy elmondták nekem, teljesen hihetetlenül hangzik. Abban mindenesetre biztos vagyok, hogy a tantestületem lányok felügyeletével megbízott tagját nem érheti semmi vád, hacsak az nem, hogy talán előbb is felfedezhette volna a lány eltűnését.

– Netán felkeresték önt a rendőrségtől? –kérdezte Poirot.

Futó borzongás kerítette hatalmába Miss Pope fenséget árasztó alakját. Jéghideg hangon mondta:

– Egy bizonyos Monsieur Lefarge felkeresett a prefektúráról, hátha valamifajta értelmes megvilágításba tudom helyezni a dolgokat. Természetesen nem állt módomban. Ő akkor azt kérte, hogy átvizsgálhassa Winnie útiládáját, amely természetesen megérkezett ide a többi lányéval. Elmondtam neki, hogy az útiládát valaki más rendőri megbízott már elkérte. Gondolom, a bal kéz ott se tudja, mit csinál a jobb. Röviddel ezután telefonon felhívtak azzal, hogy nem adtam oda Winnie összes ingóságát. Ezt az ügyet villámgyorsan rendeztem. Az ember ne engedjen a hivatalos szervek zsarolásának.

Poirot mély levegőt vett.

– Ön csodálatra méltó bátorsággal van megáldva, Mademoiselle – mondta. – Jól sejtem, amikor Winnie útiládája megérkezett, ki is pakolták?

Miss Pope szemlátomást parányit zavarba jött.

– Nálunk ez a szokás – mondta. – Bennünket szigorú szokások mozgatnak. Ahogy beérkeznek a lányok útiládái, kipakolják őket, és úgy rendeznek el mindent, ahogy azt elvárom. Winnie dolgait a többi lányéval együtt kipakolták. Természetesen később vissza lett pakolva, úgyhogy az útiládát pontosan úgy adtuk át, ahogy megérkezett.

– Pontosan? – Poirot odasétált a falhoz. – Ez a kép bizonnyal a híres cranchesteri hidat ábrázolja a háttérben a katedrálissal.

– Önnek teljesen igaza van, Monsieur Poirot. Winnie ezt kétségtelenül ajándéknak festette. Az útiládájában volt becsomagolva, rajta felirattal: „Miss Pope-nak Winnie-től”. Igazán kedves figyelmesség egy kislánytól.

– Aha! – mondta Poirot. – És mi a véleménye magáról a festményről?

Poirot jómaga már számos festményt látott a cranchesteri hídról. Ez olyan téma volt, amely évről évre felbukkant az akadémiai kiállításokon, hol az olajfestmények között, hol az akvarellmunkák termében. Poirot-nak már volt szerencséje látni jól megfestve, középszerűen megfestve és unalmasan megfestve. De ilyen csapnivaló mázolmányt, mint ott a falon, még soha nem látott.

Miss Pope elnézően mosolygott.

– Az ember nem veheti el a növendéke kedvét, Monsieur Poirot – mondta. – Winnie természetesen majd ösztönzést kap jobb munkák elkészítésére.

Poirot eltűnődve megjegyezte:

– Nem lett volna kézenfekvőbb a számára, ha vízfestékkel dolgozik?

– De igen. Nem tudtam, hogy olajjal próbálkozik.

– Aha – mondta Hercule Poirot. – Megengedi, Mademoiselle?

Leakasztotta a képet, és az ablakhoz vitte. Gondosan megvizsgálta, majd felpillantott.

– Arra fogom kérni, Mademoiselle, hogy adja nekem ezt a képet.

– Na de, Monsieur Poirot, őszintén szólva…

– Nehogy azt mondja, hogy igazán ragaszkodik hozzá! Ez egy pocsék festmény.

– Ó, hát művészi értéke nincs, azt elismerem. De ez egy növendékünk munkája, és…

– Biztosíthatom önt, Mademoiselle, hogy ez a kép semmiképpen sem illik erre a falra.

– Nem tudom, miért mond ilyeneket, Monsieur Poirot.

– Egy pillanat, és bebizonyítom.

– Egy üveget, egy szivacsot és néhány rongydarabot halászott elő a zsebéből.

– Először is elmondok önnek egy kis történetet, Mademoiselle. Erősen hasonlítani fog ahhoz a történethez, amelyben a rút kiskacsa hattyúvá változott.

Beszéd közben a keze szorgalmasan járt. Terpentinszag töltötte meg a szobát.

– Önnek nyilván nem kenyere a revüszínház – kezdte.

– Nem, az az igazság, én valahogy közönségesnek érzem…

– Kétségtelenül közönséges, de olykor nagyon tanulságos. Nemrég láttam egy ügyes revüszámot, amelyben a művésznő egészen rendkívüli módon váltogatta a személyiségét. Az egyik jelenetben nagyszerű és elragadó kabarésztárt alakított. Tíz perccel később át-vedlett tornadresszt viselő vézna, sápadt, orr-polipos kislánnyá. Újabb tíz perc múlva már rongyokba bújt cigánylányként mondott jövendőt egy cirkuszoskocsi mellett.

– Nem vonom kétségbe, de nem értem…

– Pedig épp azt mutatom be, hogyan működött a bűvésztrükk a vonaton. Winnie a szőke copfjával, szemüvegével, idomtalan fogszabályzójával bemegy a toalettre. Negyedórával később előjön mint „kikent-kifent nőci”, hogy Hearn detektívfelügyelő megfogalmazásával éljek. Selyemharisnya, magas sarkú cipellő, továbbá nercbunda, hogy eltakarja a diákegyenruhát, és egy kalapnak titulált merész kis bársonydarab a fürtjei fölé, no és az arca… No igen, az arcán pirosító, púder, szájrúzs, szemfesték! Ki tudja, milyen is valójában egy átváltozóművész igazi arca?! Tán csak a Jóisten! De önnek, Mademoiselle, gyakran kell tapasztalnia, hogy a suta iskolás lány hogyan változik át szinte csodával határos módon bájos és igéző első bálozóvá!

Miss Pope-nak a lélegzete is elakadt.

– Azt akarja mondani, hogy Winnie King elmaszkírozta magát?

– Nem Winnie King, dehogy. Winnie-t elrabolták, miközben átutazóban volt Londonon. A helyét a mi kis átváltozóművészünk foglalta el. Miss Burshaw sosem látta Winnie Kinget: honnan tudhatta volna, hogy az a csálé copfú, fogszabályzós iskolás lány egyáltalán nem Winnie King? Idáig rendben, csakhogy a szélhámos nem engedhette meg magának, hogy valóban meg is érkezzen ide, minthogy ön ismeri az igazi Winnie-t. Úgyhogy csiribú-csiribá, Winnie eltűnik a toalettben, és előjön mint Jim Elliot neje, akinek az útlevelébe bele van jegyezve a felesége! A szőke copfok, a szemüveg, a pamutzokni, a fogszabályzó kis helyen elférnek. De az ormótlan cipőtől és a merev angolkalaptól más módon kell megszabadulni, úgyhogy kirepülnek az ablakon. Később az igazi Winnie-t áthozzák a csatornán: egy Angliából Franciaországba szállított beteg, félig eszméletlen gyereket nem keres senki. Szépen kirakják egy autóból az országút mellett. Ha szkopolaminnal mindvégig elkábították, akkor a vele történtekből nemigen fog emlékezni semmire.

Miss Pope Poirot-ra bámult.

– De miért? – kérdezte. – Mi oka lehet ennek eszement maskarádénak?

– Winnie poggyásza! – felelte Poirot ünnepélyesen. – Ezek az emberek át akartak csempészni valamit Angliából Franciaországba, olyasvalamit, amit minden vámos égre-földre keres: igazság szerint egy lopott holmit. És mi lehet biztonságosabb, mint egy iskolás lány útiládája? Ön tudja legjobban, Miss Pope, micsoda hírneve van a tanintézetének. A Gare du Nord-on a kis bentlakó mademoiselle-ek útiládáit en bloc továbbengedték. Ez mégiscsak Miss Pope jól ismert angol iskolája! És aztán, a gyerekrablás után mi se természetesebb, mint hogy a gyerek poggyászáért küldenek, látszólag a prefektúráról!

Hercule Poirot mosolyogva folytatta.

– De szerencsére ebben az iskolában az a szokás, hogy az útiládákat megérkezés után kipakolják, így kikerült az ön ajándéka is Winnie-től, de nem ugyanaz az ajándék, amelyet Winnie elcsomagolt Cranchesterben.

Poirot Miss Pope felé indult.

– Ön nekem adta ezt a képet. Nézze meg most, és kénytelen lesz elismerni, hogy nem ide való, az ön zárt körű iskolájába!

Felemelte a vásznat.

Mintegy varázsütésre, a cranchesteri híd eltűnt. A képen egy tobzódó, érett színekkel megfestett mitologikus jelenet látszott.

– A Hippolyte öve – mondta Poirot csendesen. – Hippolyte Herkulesnak adja az övét. Rubens festménye. Igazi műremek, mais tout de mérne nem kimondottan illik az ön dolgozószobájába.

Miss Pope kissé elpirult.

Hippolyte keze az övén nyugodott: azon kívül nem viselt semmi mást… Herkulesen is csak egy oroszlánbőr volt könnyedén átvetve a bal vállán. Telt, kéjsóvár rubensi testek…

Miss Pope visszanyerte az önuralmát.

– Csodálatos festmény… Mindazonáltal, ahogy ön is mondja, az embernek figyelemmel kell lennie a szülői érzékenységre. Néhányan hajlamosak egyfajta szűklátókörűségre… Ha érti, mire gondolok…

5

Poirot alig tette ki a lábát az épületből, megrohamozták. Nagy csapat lány, teltek, soványak, szőkék, feketék kerítették be, zárták ostromgyűrűbe, tiporták le.

– Mon Dieu! – mordult fel. – Ez aztán az amazonok támadása!

– Hírét vettük… – kiáltott egy szöszke égimeszelő.

Közelebb nyomultak. Hercule Poirot megadta magát. Elnyelte az ifjonti, harsogó nőiesség hulláma.

Huszonöt lányhang szólalt meg különböző hangfekvésben, de mind ugyanazt a bűvös mondatot fuvolázta:

– Monsieur Poirot, kérek egy autogramot…

X

GERYON GULYÁJA

1

– Tényleg bocsásson meg, amiért így rátörtem önre, Monsieur Poirot!

Miss Carnaby két kézzel markolászta kézitáskáját, és előredőlve, nyugtalanul meredt Poirot arcába. Szokásához híven most is lihegett.

Hercule Poirot szemöldöke megemelkedett.

– Emlékszik rám, ugye? – kérdezte feldúltan Miss Carnaby.

Hercule Poirot szeme felcsillant.

– Hogyne emlékeznék önre! – mondta. – Ön az egyik legeredményesebb bűnöző, akivel valaha találkoztam az életben!

– Jaj, istenem, Monsieur Poirot, muszáj ilyeneket mondania? Ön olyan kedves volt hozzám. Emilyvel gyakran emlegetjük, és ha látunk bármit az újságban magáról, rögtön kivágjuk, és füzetbe ragasztjuk. Ami pedig Augustust illeti, megtanítottuk egy új mutatványra. Ha azt mondjuk neki, hogy „Halj meg Sherlock Holmes kedvéért! Halj meg Mr. Fortune kedvéért! Halj meg Sir Henry Merrivale kedvéért! Halj meg Monsieur Hercule Poirot kedvéért!”, akkor ledobja magát a földre, és úgy elterül, mint egy darab fa: tökéletesen mozdulatlanul fekszik, amíg nem szólunk!

– Ez nagyon megtisztelő – mondta Poirot. –És hogy van ce cher Auguste?

Miss Carnaby összekulcsolta a kezét, és minden ékesszólását latba vetette kínai pincsije dicséretében.

– Ó, Monsieur Poirot, az az állat okosabb, mint valaha. Mindent tud. Tudja, a minap épp egy babakocsis gyermekben gyönyörködtem, amikor hirtelen rántást éreztem: Augustus igyekezett minden erejével elharapni a pórázt. Hát nem okos?

Poirot hunyorított.

– Úgy sejtem, Augustusból sem hiányoznak azok a bűnözői hajlamok, amikről az imént beszéltünk!

Miss Carnaby nem nevetett. Kedves, pufók arcán aggodalom és szomorúság ült. Elfúló hangon mondta:

– Ó, Monsieur Poirot, annyira aggódom.

– Mi a baj? – kérdezte Poirot nyájasan.

– Tudja, Monsieur Poirot, félek, tényleg félek, hogy menthetetlenül megrögzött bűnözővé leszek, már ha szabad így mondanom. Folyton ilyesmin jár az eszem!

– Milyesmin?

– Furcsábbnál furcsább ötleteim támadnak. Tegnap például egy postahivatal kirablásának tényleg egészen kézenfekvő terve jutott az eszembe. Nem gondolkodtam rajta: egyszerűen csak jött! És egy másik zseniális módszer is a vámszabályok kijátszására. Az a meggyőződésem, a legteljesebb meggyőződésem, hogy működne.

– Valószínűleg igen – mondta Poirot szárazon. – Az ön ötleteinek mindig megvan ez a veszélyük.

– Ez nagyon aggaszt engem, Monsieur Poirot. Engem szigorú elvek szerint neveltek, számomra semmi sem lehet nyugtalanítóbb, mint hogy ilyen törvénytelen, ilyen igazán bűnös gondolatok jutnak az eszembe. Azt hiszem, részben az is a baj, hogy rengeteg szabad időm van mostanában. Otthagytam Lady Hoggint, és most egy idős hölgy alkalmazásában állok: naponta felolvasok neki, és a leveleit írom. A levelekkel hamar végzek, és ahogy a felolvasásba belekezdek, ő elalszik, és én ott maradok tétlenül, jártatom az agyamat, és mindannyian tudjuk, hogy a sátán az ilyen tétlenül járó agynak örül a legjobban.

– Ugyan, ugyan – mondta Poirot.

– Nemrég olvastam egy könyvet, egy egészen újszerű könyvet, németből fordították. Nagyon érdekes megvilágításban tárgyalja a bűnözői hajlamot. Az embernek, ezt szűrtem le belőle, szublimálnia kell az ösztöneit. Igazából emiatt jöttem el önhöz.

– Valóban? – kérdezte Poirot.

– Ez a helyzet, Monsieur Poirot. Ügy érzem, igazából nem is annyira bűnös dolog, ha valaki izgalomra vágyik! Az életem sajnos merő unalom. Néha úgy érzem, hogy az a… izé… kampány a kínai pincsikkel volt az egyetlen időszak, amikor igazán éltem. Nagyon helytelenítendő, persze, de mint az a könyv is mondja, az ember nem fordíthat hátat az igazságnak. Azért jöttem el önhöz, Monsieur Poirot, mert azt reméltem, hogy talán lehetséges lenne… lehetséges lenne szublimálni ezt az izgalom utáni vágyat azzal, hogy a jó oldalon élem ki, ha szabad így kifejeznem.

– Vagy úgy! – mondta Poirot. – Ezek szerint egy kollégát üdvözölhetek önben.

Miss Carnaby elpirult.

– Ez nagy önteltség a részemről, tudom. De ön volt olyan kedves…

Elhallgatott. Fakókék szemében volt valami egy kutya rimánkodásából, amely reménytelenül is reménykedik, hogy leviszik sétálni.

– Szóval ez az elképzelése – mondta Poirot vontatottan.

– Természetesen okosnak egyáltalán nem vagyok okos – magyarázkodott Miss Carnaby. –De van tehetségem… az alakoskodásra. Muszáj is, hogy legyen, különben az embert rögtön elbocsátanak a társalkodónői állásból. És mindig úgy találtam, hogy ha valaki ostobábbnak mutatkozik annál, mint amilyen, annak általában jó hozadéka van.

Hercule Poirot nevetett.

– Ön elbűvöl engem, Mademoiselle.

– Ó, drága Monsieur Poirot, maga micsoda aranyos ember! Ezek szerint remélhetek? Történetesen épp most hullt az ölembe egy kisebb örökség… egy egészen aprócska örökség, de lehetővé teszi a nővérem és jómagam számára, hogy beosztással ellegyünk belőle, így hát megengedhetem magamnak, hogy ne kizárólag a fizetést nézzem.

– Meg kell fontolnom, hogy az ön tehetségét hol lehetne legjobban kamatoztatni – mondta Poirot. – Vagy van esetleg saját ötlete?

– Nahát, maga igazi gondolatolvasó, Monsieur Poirot! Aggódom mostanában egy barátnőm miatt. Meg is akartam osztani önnel ezt a gondom. Természetesen szóljon nyugodtan, ha ez az egész csak egy öreglány agyszüleménye, képzelődése csupán. Az ember talán hajlamos eltúlozni a dolgot, és tervszerűséget lát abban is, ami csupáncsak a véletlen műve.

– Nem hiszem, hogy ön túlzásokba esne, Miss Carnaby. Mondja el, mi nyomja a lelkét.

– Nos, van egy barátnőm, egy igen kedves barátnőm, bár az utóbbi években nem túl sokat láttam. Emmeline Cleggnek hívják. Észak-Angliába ment férjhez, jó anyagi körülmények közé került, amin a férje pár évvel ezelőtt bekövetkezett halála sem rontott. Az özvegység azonban boldogtalanná és magányossá tette, és tartok tőle, némiképp előhozta belőle a butaságot és a hiszékenységet. A vallás, Monsieur Poirot, nagy segítséget és erőt tud adni az embernek… valláson persze a hagyományos, ortodox vallást értem.

– Úgy érti, a görög katolikusokat? – kérdezte Poirot.

Miss Carnaby ezen megütközni látszott.

– Ó, nem, dehogy. Az anglikán egyházat. És bár én nem szívelem a római katolikusokat, ők legalább egy elismert egyház. És a metodisták és a kongregacionalisták is mind jól ismert, tiszteletre méltó gyülekezetek. Én ezekről a fura szektákról beszélek. Sorra alakulnak. Egyfajta érzelmi vonzást gyakorolnak, de erősen kétlem, van-e mögöttük igazi lelki tartalom.

– Úgy gondolja, hogy a barátnője egy ilyesféle szekta áldozata?

– Igen. Feltétlen így gondolom. A „pásztor nyája”, így hívják magukat. Devonshire-ban székelnek, egy festői szépségű birtokon a tengerpart mellett. A hívek úgynevezett „visszavonulásra” gyűlnek oda. Ez egy kéthetes időszak vallási szertartásokkal, rituálékkal. Ezenkívül évente három nagy ünnepük van: a „legelősarjadás”, a „legelőkiteljesedés” és a „legelőaratás”.

– Ez az utóbbi sületlenség – jegyezte meg Poirot. – Legelőt nem lehet aratni.

– Az egész egy nagy sületlenség – kapott rajta Miss Carnaby. – A szekta a mozgalom vezetője köré összpontosul, akit „nagy pásztornak” neveznek. Egy bizonyos dr. Andersen. Nagyon jóképű férfi, és azt hiszem, imponáló a fellépése is.

– Ami vonzza a nőket, ugye?

– Attól félek, igen – sóhajtott Miss Carnaby. – Az apám is nagyon jóképű férfi volt. Ami olykor visszás dolgokat szült a parókián. Azon vetélkedtek, ki hímezze az oltárterítőt, aztán ott volt a templomi munka megosztása…

Elmerengve a fejét csóválta.

– A „nagy nyáj” főleg nőkből áll? – kérdezte Poirot.

– Tudtommal legalább háromnegyed részük az. Aki férfi van, az többnyire sült bolond! A mozgalmat a nők tartják fenn… meg persze az adományaik.

– Aha! – mondta Poirot. – Akkor elérkeztünk a lényeghez. Szépítgetés nélkül, ez az egész ön szerint svindli?

– Nekem őszintén ez a meggyőződésem, Monsieur Poirot. És van még egy dolog, ami aggaszt. A tudomásomra jutott, hogy szegény barátnőm annyira belehabarodott ebbe a vallásba, hogy a most megírt végrendeletében az összes vagyonát a mozgalomra hagyta.

– Ezt sugallták neki? – vágott közbe élesen Poirot.

– Őszintén szólva nem. Ez teljesen az ő ötlete volt. A nagy pásztor megmutatta neki az utat egy újfajta élethez, úgyhogy minden, amije van, halála után a magasztos ügyre száll. Ami igazán aggaszt…

– Igen? Folytassa!

– Volt több igen gazdag nő az adományozók között. Tavaly hárman is meghaltak közülük.

– Úgy, hogy minden pénzüket erre a szektára hagyták?

– Igen.

– És a rokonaik ebbe szó nélkül beletörődtek? Nagyon csodálkoznék, ha nem mentek volna perre.

– Tudja, Monsieur Poirot, ehhez a gyülekezethez rendszerint magányos nők tartoznak. Olyanok, akiknek nincsenek igazán közeli rokonaik vagy barátaik.

Poirot megfontoltan bólogatott. Miss Carnaby sietve hozzátette:

– Természetesen nincs jogom, hogy bármit is állítsak. Amennyire sikerült utánajárnom, úgy néz ki, nincs semmi gyanús a halálukban. Az egyik, ha jól emlékszem, influenzát követő tüdőgyulladás volt, egy másik pedig gyomorfekély. Semmiféle gyanús körülmény nem merült fel az égadta világon, ha érti, mire gondolok, és az elhalálozások sem a Zöld Lankák menedékben következtek be, hanem odahaza. Nincs kétségem afelől, hogy ezen a téren minden tökéletesen rendben van, mindazonáltal… nos, én nem szeretném, ha valami ilyesmi történne Emmie-vel is.

Összekulcsolta a kezét, a tekintete könyörgőn Poirot-ra meredt.

Poirot egy-két percig némaságba burkolózott. Amikor újra megszólalt, másképp csengett a hangja. Komor és baljós volt.

– Megadná nekem, vagy utánajárna, név és cím szerint kik voltak ezek a szektatagok, akik az utóbbi időben elhaláloztak?

– Természetesen, Monsieur Poirot.

– Mademoiselle – folytatta eltűnődve Poirot –, ön rendkívül bátor és eltökélt nő. Nincs híján a színészi adottságoknak sem. Hajlandó lenne elvállalni egy olyasfajta munkát, ami esetleg nem kis veszéllyel jár?

– Nincs semmi, amit jobban áhítanék – mondta a kalandvágyó Miss Carnaby.

Poirot figyelmeztetőleg felemelte a kezét.

– Ha van egyáltalán kockázat a dologban, akkor az nem lesz lebecsülendő. Ne feledje, ez vagy vaklárma, vagy nagyon is komoly. Hogy melyikről van szó, az csak úgy derülhet ki, ha ön is tagja lesz a „nagy nyájnak”. Azt javaslom, túlozza el, mekkora vagyont örökölt. Ön most egy jómódú nő, akinek nincs semmi határozott célja az életben. Vitatkozzon össze ezzel az Emmeline barátnőjével: jelentse ki, hogy ez a vallás, amit ő felvett, sületlenség. Ő majd minden erejével azon lesz, hogy megtérítse. Hagyja rábeszélni magát, hogy lemenjen a Zöld Lankák-menedékbe. Ott majd áldozatául esik dr. Andersen meggyőző erejének és személyes varázsának. Gondolom, ezt illetően nincs szüksége instrukciókra.

Miss Carnaby szerényen mosolygott.

– Azt hiszem, menni fog a dolog! – duruzsolta.

2

– Nos, barátom, mi szél hozta erre?

Japp főfelügyelő figyelmesen nézte a kis embert, aki feltette a kérdést. Majd szomorúan azt mondta:

– Ez cseppet sem olyan, ami az ínyemre volna, Poirot. ügy utálom ezeket a loncsos hajú, vallási hóbortban szenvedőket, mint a bűnt! Csak átverik a nőket a halandzsájukkal. Ez a fickó azonban óvatos. Nincs semmi, amivel meg lehetne fogni. Csupa hibbant dolog, de ártalmatlan.

– Megtudott bármit erről a dr. Andersenről?

– utánanéztem a múltjának. Ígéretes vegyészi karriernek nézett elébe, amíg ki nem rúgták valamelyik német egyetemről, ügy néz ki, az anyja zsidó volt. Mindig nagyon érdekelték a keleti mítoszok és vallások, az összes szabad idejét ezeknek szentelte, és különböző cikkeket írt ebben a témában. Ezek közül némelyik számomra kész badarságnak hangzik.

– Szóval nincs kizárva, hogy valódi fanatikus?

– Azt kell, hogy mondjam, szakasztott úgy néz ki!

És mi van azokkal, akiknek odaadtam a nevét-címét?

Azokkal nincs mit tenni. Miss Everitt nyombélfekélyben halt meg. Az orvos egészen biztos benne, hogy minden a legnagyobb rendben a kréta körül. Mrs. Lloyddal tüdőgyulladás végzett. Lady Westernnel tuberkulózis. Évek óta szenvedett benne, jóval azelőtt megkapta, hogy ezzel a kompániával összejött volna. Miss Lee tífuszban halt meg: úgy hírlik, valami franciasalátát evett fenn Észak-Angliában, attól fertőződött meg. Hárman közülük az otthonukban estek ágynak és haltak meg, Mrs. Lloyd pedig egy szállodában Dél-Franciaországban. Ami ezeket az elhalálozásokat illeti, nem kapcsolódnak semmilyen módon a nagy nyájhoz vagy Andersen devonshire-i ingatlanához. Véletlen egybeesés az egész. Minden tökéletesen rendben, ahogy a nagykönyvben meg van írva.

Hercule Poirot felsóhajtott.

– És mégis, mon cher, az az érzésem, hogy ez Herkules tizedik munkája, és hogy ez a dr. Andersen a Geryon nevű szörny, akit nekem küldetésem elpusztítani.

Japp aggodalmasan nézett rá.

– Figyeljen ide, Poirot, maga az utóbbi időben nem olvas túl sok zagyva irodalmat?

– Az én megjegyzéseim mindig találóak, világosak és helytállóak – felelte Poirot méltóságteljesen.

– Akár maga is alapíthatna egy új vallást – mondta Japp. – A krédója a következő lehetne: Hercule Poirotnál nincs okosabb ember a földön, ámen. Refrén da capo, ad libitum!

3

– Itt a béke az, ami a legcsodálatosabb! – Miss Carnaby átszellemülten, hatalmas kortyokban habzsolta a levegőt.

– Én megmondtam neked, Amy – mondta Emmeline Clegg.

A két barátnő a hívogatóan áttetsző kék tengerre néző lejtőn üldögélt. Harsogó zöld volt a fű; a föld és a sziklák sötétvörös fényben izzottak. Az újabban Zöld Lankák-menedéknek nevezett kicsiny birtok egy körülbelül hatholdnyi hegyfokon terült el. Csak egy keskeny földnyelvvel kapcsolódott a szárazföldhöz, úgyhogy szinte szigetnek számított.

Mrs. Clegg nagy átéléssel szavalni kezdett:

– Vöröslő ország, fény és ígéret földje, hol a háromszoros sorsnak kell beteljesülnie!

Miss Carnaby mélyet sóhajtott, és azt mondta:

– A Mester ezt milyen szépen mondta a tegnap esti szertartáson!

– Várj csak, mit fogsz szólni a ma estihez! Ma este ünnep van, legelőkiteljesedés! – felelte a barátnője.

– Ó, már alig várom – mondta Miss Carnaby.

– Csodálatos szellemi élményként fogod megtapasztalni – ígérte a barátnője.

Miss Carnaby egy hete érkezett a Zöld Lankák menedékbe. A következő szavakkal állított be:

– Szóval mi ez az ostobaság? Most őszintén, Emmie, egy olyan értelmes nő, mint te… stb. stb.

A dr. Andersennel való bemutatkozó találkozás során pedig már az elején leszögezte:

– Nem szeretném ittlétem okát hamis színben feltüntetni, dr. Andersen. Az apám az anglikán egyház lelkésze volt, és én sohasem inogtam meg a hitemben. Nem hódolok be pogány tanoknak.

A jól megtermett, aranyszőke férfiú rámosolygott. A mosolya jókedvről és megértésről árulkodott. A férfi megbocsátón nézett a vele pont szemközt ülő kövérkés, meglehetősen harcias nőszemélyre.

– Kedves Miss Carnaby! – mondta. – Ön Mrs. Clegg barátnője, és mi szívesen látjuk ebben a minőségében. És higgye el, a mi tantételeink nem pogányak. Itt mi minden vallást örömmel fogadunk, és ugyanolyan tiszteletben részesítjük.

– Mindet azért nem kéne – vetette oda a néhai Thomas Carnaby tiszteletes nyakas leánya.

A Mester hátradőlt a székében, és zengő hangon így szólt:

– Atyám házában sok szoba van… Gondoljon erre, Miss Carnaby.

A fogadószobából eltávozva Miss Carnaby odasúgta a barátnőjének:

– Tényleg nagyon jóképű férfi.

– Igen – felelte Emmeline Clegg. – De a szellemisége a legcsodálatosabb.

Miss Carnaby egyetértett. A barátnőjének igaza volt, ezt érezte maga is, a megtisztultság auráját, a szellem kisugárzását…

Visszafogta magát. Nem azért jött ide, hogy a nagy pásztor szellemi vagy másmilyen varázsának a prédájául essen. Maga elé képzelte Hercule Poirot-t. Egészen távolinak tűnt, és furcsán e világinak…

Amy, Amy, fékezd magad, figyelmeztette magát Miss Carnaby. Ne feledd, miért vagy itt…

De ahogy a napok peregtek, azon kapta magát, hogy szinte ellenállás nélkül behódol a Zöld Lankák áhítatának. A béke, a keresetlenség, az egyszerű, mégis ízletes ételek, a szertartások szépsége, bennük a szeretetről és az imádatról szóló énekekkel, a Mester egyszerű, mégis megindító szavai, melyekkel csupa olyasmire szólít fel, ami az emberi értékek közt a legjobb és legmagasztosabb – a világ minden viszálya és rútsága ki volt rekesztve innen. Itt csak a béke és a szeretet honolt…

És aznap este volt a nyár nagy ünnepsége, a legelők kiteljesedésének ünnepe. Amely során őt, Amy Carnabyt gyülekezeti taggá avatják: eggyé válik a nyájjal.

Az ünnepséget a Beavatottak Szent Karámjának nevezett csillogó fehér betonépületében tartották. Itt gyülekeztek a hívek nem sokkal napnyugta előtt. Juhbőr mellényt és sarut viseltek. A karjuk csupaszon maradt. Dr. Andersen egy emelvényen állt a karám közepén. A sudár termetű, aranyszőke hajú, kék szemű férfi a szőke szakállával, markáns arcélével vonzóbb nem is lehetett volna. Zöld köntösbe öltözött, és arany pásztorbot volt nála.

A magasba emelte, és a gyülekezetre halálos csend borult.

– Hol vannak a juhaim?

– Itt vagyunk, ó, pásztor! – hangzott a válasz a tömegből.

– Töltsétek meg a szíveteket hálával és örömmel. Ez az öröm ünnepe.

– Ez az öröm ünnepe, és mi örömmel vagyunk töltekezve.

– Számotokra ne legyen többé keserűség, ne legyen többé fájdalom. Csak öröm!

– Csak öröm…

– Hány feje van a pásztornak?

– Három feje van: egy fej aranyból, egy fej ezüstből, egy fej zengő bronzból.

– Hány teste van a juhnak?

– Három teste van: egy test húsból, egy test kárhozatból, egy test fényből.

– Hogyan nyertek befogadást a nyájba?

– A vér szentsége által.

– Készen vagytok-e e szentség felvételére?

– Készen.

– Kössétek be a szemetek, és nyújtsátok ki a jobbotokat!

A hívők engedelmesen bekötötték a szemüket az erre a célra biztosított zöld színű kendőkkel. A többiek példáját követve Miss Carnaby is előrenyújtotta a karját.

A nagy pásztor elhaladt nyájának sorai között. Apró kiáltások hallatszottak, fájdalmas vagy gyönyörteli nyögések.

Miss Carnaby indulatosan azt mondta magában: Ez az egész kész istenkáromlás! Az ilyesfajta vallási hisztéria elítélendő. Meg kell őriznem a nyugalmamat, és meg kell figyelnem, hogyan reagálnak a többiek. Engem nem kerít hatalmába… Engem nem…

A nagy pásztor odaért hozzá. Miss Carnaby érezte, hogy a kezét megfogják, feltartják, aztán éles, metsző fájdalmat érzett, mintha tűt szúrtak volna belé. A nagy pásztor halkan mormolta:

– A vér szentsége telítsen el örömmel…

Továbblépett.

Nemsokára parancsszó harsant.

– Vegyétek le a kendőt, és adjátok át magatokat a lelki gyönyöröknek!

A nap már alábukóban volt. Miss Carnaby körülnézett. A többiekkel együtt lassan kifelé haladt az épületből. Hirtelen felszabadultnak, boldognak érezte magát. Leomlott a selymes, puha fűbe. Honnan vette, hogy ő magányos középkorú nő, aki senkinek se kell? Az élet csodálatos – ő maga is csodálatos! Vele van a gondolat hatalma – és az álomé. Nincs semmi, amit ne tudna véghezvinni!

Vad örömmámor csapott magasra benne. Hittársait figyelte körülötte: hirtelen mintha mindenki aránytalanul megnőtt volna.

Mintha lábra keltek volna a fák… – mondta magában áhítattal.

Felemelte a kezét. Ez tudatos mozdulat volt: a földgolyó csak az ő parancsaira vár. Caesar, Napóleon, Hitler – szegény, szánalmas, jelentéktelen figurák! Fogalmuk se lehet róla, hogy ő, Amy Carnaby mire képes! Holnap megteremtheti a világbékét, a nemzetek közti barátságot. Nem lesz többé háború, nem lesz többé szegénység, betegség. Ő, Amy Carnaby megvetheti az új világ alapjait.

De fölösleges a sietség. Az idő végtelen… Percre perc, órára óra jön. Miss Carnaby úgy érezte, mintha keze-lába ólomból volna, de a gondolatai önfeledten csapongtak. Ha úgy tetszik, bekalandozhatja az egész világegyetemet. Elaludt, de alvás közben is álmodott… Végtelen terekről… hatalmas épületekről… egy új és csodálatos világról…

A világ fokozatosan zsugorodott. Miss Carnaby felásított. Megmozgatta elmerevedett tagjait. Mi történt tegnap óta? Végigálmodta az éjszakát…

Fenn volt a hold. Fényénél Miss Carnaby éppen kivehette óráján a mutatókat. Nagy megdöbbenésére háromnegyed tízen álltak. A nap, ezt biztosan tudta, nyolc óra tízkor ment le. Alig telt el valamivel több mint másfél óra? Ez lehetetlen. És mégis…

– Nagyon érdekes – dünnyögte magában Miss Carnaby.

4

– Nagyon fegyelmezetten be kell tartania az utasításaimat – mondta Hercule Poirot. – Érti, ugye?

– Ó, igen, Mr. Poirot. Megbízhat bennem.

– Tett említést arról, hogy szándékában áll támogatni a szektát?

– Igen, Mr. Poirot. Magával a Mesterrel… pardon, dr. Andersennel beszéltem. Mély átéléssel elmondtam neki, hogy micsoda lelki megvilágosodást jelentett számomra ez az egész, pedig gúnnyal telve jöttem ide, és elszánással, hogy a hitemet megtartom. És… őszintén szólva nem is nagyon kellett erőlködnöm, hogy ilyesmiket mondjak. Tudja, dr. Andersennek fantasztikus vonzereje van.

– El tudom képzelni – vetette közbe Hercule Poirot szárazon.

– Egészen meggyőző a modora. Az ember tényleg úgy érzi, hogy őt a pénz egyáltalán nem érdekli. „Adj, amennyit tudsz”, ezt mondta azzal a lekenyerező mosolyával. „Ha semmit nem tudsz adni, az se baj. Attól még a nyájhoz tartozol.” Azt feleltem: „Jaj, dr. Andersen, annyira azért nem állok rosszul. Épp most örököltem egy tekintélyes summát egy távoli rokontól, és bár gyakorlatilag mindaddig nem nyúlhatok a pénzhez, amíg az összes formaságokon nem esünk túl, egy dolgot mihamarabb nyélbe akarok ütni.” És aztán elmondtam neki, hogy végrendeletet készítek, amelyben az egészet a szervezetre kívánom hagyni. Elmondtam, hogy nincsenek közeli hozzátartozóim.

– És ő nagylelkűen elfogadta a hagyatékot?

– Teljesen szenvtelen volt ez ügyben. Azt felelte, sok-sok hosszú év fog eltelni, mire eltávozom, és neki elhihetem, hogy a lelki kiteljesedés hosszú, örömteli élete vár rám. Tényleg olyan megindítóan beszél.

– Efelől nincsenek kétségeim – jegyezte meg Poirot kimérten. Aztán hozzátette: – Citált az egészségi állapotára?

– Igen, Mr. Poirot. Beszámoltam neki, hogy tüdőproblémáim voltak, és hogy ez már nem is egyszer kiújult, de néhány éve a legutóbbi szanatóriumi kezelés remélhetőleg teljesen kigyógyított.

– Kitűnő!

– De tényleg nem értem, hogy ha egyszer a tüdőm makkegészséges, mi szükség van rá, hogy tüdőbetegnek mondjam magam.

– Legyen nyugodt, szükség van rá. Beszélt a barátnőjéről?

– Igen. Szigorúan bizalmasan megsúgtam neki, hogy a drága Emmeline-ra az özvegyi öröksége mellé egy még annál is nagyobb pénzösszeg száll rövidesen egy nagynénitől, aki igen szorosan kötődik hozzá.

– Eh bien, ez egy darabig remélhetőleg biztonságot jelent Mrs. Clegg számára!

– Jaj, Mr. Poirot, valóban úgy gondolja, hogy itt valami nincs rendben?

– Épp ezt iparkodom kideríteni. Találkozott egy bizonyos Mr. Cole-lal odalenn a menedékben?

– A legutóbb, amikor lementem, volt ott egy Mr. Cole. Elég különös ember. Fűzöld rövidnadrágban jár, és csakis káposztát eszik. O az egyik legfanatikusabb hívő.

– Eh bien, minden jól alakul. Minden elismerésem az eddig végzett munkájáért. Most már jöhet az őszi ünnepség.

5

– Miss Carnaby! Várjon egy pillanatra!

Mr. Cole karon ragadta Miss Carnabyt. A szeme lázasan fénylett.

– Látomásom volt… egészen rendkívüli látomásom. Tényleg muszáj elmondanom önnek.

Miss Carnaby felsóhajtott. Némiképp tartott Mr. Cole-tól és az ő látomásaitól. Voltak pillanatok, amikor határozottan úgy érezte, hogy Mr. Cole őrült.

Ráadásul ezeket a látomásait néha nagyon kínosnak találta. Bizonyos szókimondó passzusokra emlékeztették abban a tudatalattiról szóló igencsak újmódi német könyvben, amelyet Devonba jövetele előtt olvasott.

Mr. Cole csillogó szemmel, izgalomtól remegő ajkakkal belefogott.

– Éppen meditáltam, tudja, az élet kiteljesülése járt a fejemben, a legmagasztosabb öröm, amit a gondolat közössége kínál, amikor a szemem hirtelen felpattant, és láttam…

Miss Carnaby megacélozta magát, és abban bízott, hogy amit Mr. Cole látott, az nem az lesz, amit a múltkor – nevezetesen egy isten és egy istennő rituális menyegzőjét az ősi Sumerban.

– Láttam – Mr. Cole egészen közel hajolt, vadul fújtatott, a szemében jól láthatóan (igen, minden kétséget kizáróan) ott lobogott a téboly lángja –, láttam Illés prófétát, ahogy tüzes szekerén leereszkedik a mennyből.

Miss Carnaby megkönnyebbülten sóhajtott fel. Akkor már inkább Illés, gondolta, Illéssel semmi gond.

– Odalent Baál oltárai álltak – folytatta Mr. Cole –, több száz és száz. Egy hang kiáltott rám: Fogadd be szemeiddel, amit látni fogsz, jegyezd fel, és tégy róla tanúbizonyságot…

Elhallgatott. Miss Carnaby udvariasan megkérdezte:

– És?

– Az oltárokra áldozatok voltak odakötözve, tehetetlenül csak a késre vártak. Szüzek és szüzek százával… ifjú, gyönyörű, meztelen szüzek…

Mr. Cole cuppanó hangot adott ki magából. Miss Carnaby elpirult.

– Aztán jöttek a hollók, Északról eljöttek Odin hollói. Összetalálkoztak Illés hollóival, együtt köröztek az égen, aztán lecsaptak, kivájták a szemüket az áldozati személyeknek… Lón jajveszékelés, fogaknak csikorgatása! És kiáltott a hang: „ímé az áldozat! Pecsételje meg a vérszerződést, amely ezen a napon köttetett Jehova és Odin között!” Aztán a papok nekiestek az oltáron fekvőknek, felemelték késeiket, és belemerítették áldozataikba…

Miss Carnaby kétségbeesetten igyekezett szabadulni zaklatójától, akinek mostanra a szadista kéjtől a nyála is kicsordult.

– Bocsásson meg egy percre! – Miss Carnaby sietve leszólította Lipscombot, a Zöld Lankák bejáratánál álló kapusfülke őrét, aki a gondviselés különös kegye folytán épp arra járt. –Nem tudom, nem tudná-e megtalálni nekem a brosstűmet. Valahol errefelé veszthettem el.

Lipscombra nem terjedt ki a Zöld Lankákon eluralkodó általános kellem és emelkedettség. Kurtán csak annyit mordult, hogy nem látott semmiféle brosst. Nem az ő dolga megkeresni az elveszett dolgokat. Megpróbálta lerázni Miss Carnabyt, de ő nem hagyta magát, ott jött mellette, és a brosstűjéről fecsegett, amíg biztos távolságban nem tudta maga mögött a lánglelkű Mr. Cole-t.

Ebben a pillanatban maga a Mester lépett ki a Nagy Karambol, és nyájas mosolya arra bátorította Miss Carnabyt, hogy kiöntse neki a lelkét: nem gondolja-e, hogy Mr. Cole teljesen… teljesen…

A Mester a vállára helyezte a kezét.

– Ki kell űznöd magadból a félelmet – mondta. – A tökéletes szeretet elűzi a félelmet…

– De én azt hiszem, Mr. Cole őrült. Azok a látomásai…

– Ez azért van – mondta a Mester –, mert még tisztátalanul lát… esendő mivolta lencséjén át. De eljő a nap, amikor majd a lélek tükrével lát… lélektől lélekig.

Miss Carnaby meghökkent. Igen, persze, innen nézve… Sietve könnyebb célpontot keresett.

– És azt sem értem – kérdezte –, miért kell Lipscombnak ilyen förtelmesen undoknak lennie.

A Mester ismét megfürdette mennyei mosolyában.

– Lipscomb – mondta – a mi hűséges házőrzőnk. Durva, primitív lélek, de hűséges… a végsőkig hűséges.

Továbbment. Miss Carnaby látta, ahogy megáll Mr. Cole mellett, a kezét a vállára teszi. Miss Carnaby bízott benne, hogy talán a Mester hatására a látomások iránya változni fog.

Mindenesetre az őszi ünnepségig már csak egy hét volt hátra.

6

Az ünnep előtti nap délutánján Miss Carnaby egy kis teázóban találkozott Poirot-val Newton Woodbury álmos kisvárosában. Miss Carnaby kipirult arccal érkezett, és még a szokásosnál is zaklatottabb volt. A teáját kortyolgatva ült, és egy száraz teasüteményt forgatott az ujjai közt.

Poirot számos kérdést feltett, amikre Miss Carnaby kurtán válaszolgatott. Végül ezt kérdezte:

– Hányan lesznek a ünnepségen?

– Azt hiszem, százhúszan. Ott lesz Emmeline, és természetesen Mr. Cole is… Ő mostanában tényleg nagyon furcsán viselkedik. Látomásai vannak. Néhányról beszámolt nekem, tényleg egészen furák. Remélem, őszintén remélem, hogy nem őrült. Aztán elég sok új tag is jelen lesz, csaknem húsz.

– Helyes. Tudja, mit kell tennie?

Miss Carnaby némi habozás után, különös hangon felelt:

– Tudom, mit kötött a lelkemre, Monsieur Poirot…

– Trés bien! Nagyon helyes!

Amy Carnaby tisztán és jól hallhatón befejezte a mondatot:

– De nem fogom azt tenni.

Hercule Poirot rábámult. Miss Carnaby felállt. Hangja pergővé, hisztérikussá vált.

– Ön ide küldött, hogy kémkedjek dr. Andersen után. A legkülönbözőbb dolgokkal gyanúsította. Csakhogy ő egy csodálatos ember, nagy tanító! Hiszek benne egész szívemmel-lelkemmel! És nem fogok többé kémkedni magának, Monsieur Poirot! Én egy vagyok a pásztor juhai közül. A Mesternek üzenete van a világ számára, és mostantól testemmel és lelkemmel hozzá tartozom! És engedje meg, hogy a teámat magam fizessem.

Azzal a drámai hatást kissé lerontva lecsapott az asztalra egy shillinget meg három pennyt, és kiviharzott a teázóból.

– Nom d'un nom d'un nom – dörmögte Hercule Poirot.

A pincérnőnek kétszer is szólnia kellett hozzá, mire rájött, hogy a számlát nyújtja. A pillantása találkozott egy mogorva kinézetű férfi vizsla tekintetével a szomszéd asztalnál. Poirot elvörösödött, fizetett, és kiment.

Az agya lázasan dolgozott.

7

A juhnyáj ismét összegyűlt a Nagy Karámban. Felhangzott a rituális kérdezz-felelek.

– Készen vagytok-e a szentség felvételére?

– Készen.

– Kössétek be a szemetek, és nyújtsátok ki a jobbotok!

A nagy pásztor pompás zöld köntösében végighaladt a várakozók sorfala közt. Miss Carnaby szomszédja, a káposztaevő, látomásos Mr. Cole gyönyörteli nyögést hallatott, ahogy a tű a húsába mélyedt.

A nagy pásztor megállt Miss Carnaby előtt. A karjáért nyúlt…

– El a kezekkel! Hozzá ne…

Hihetetlen, példátlan szavak. Dulakodás, dühödt üvöltés. Zöld kendők repülnek le a szemekről… elképesztő látványban van részük: a nagy pásztor ott vergődik a juhbőrt viselő Mr. Cole és egy másik hívő kezei közt.

Pattogó, hivatalos hangon a hajdani Mr. Cole így szólt:

– …és letartóztatási parancsom van ön ellen. Figyelmeztetem, hogy minden, amit mond, az a bírósági tárgyaláson ön ellen bizonyítékként felhasználható.

Mostanra további alakok bukkantak fel a Nagy Karám ajtajában: kék egyenruhás alakok.

– Itt a rendőrség! – kiáltott valaki. – Elviszik a Mestert! Elviszik a Mestert…

Mindenki döbbenten, elborzadva állt… Számukra a nagy pásztor vértanú volt, akinek az összes nagy tanító példájára mártíromságot kell elszenvednie a külvilág értetlensége és üldöztetése okán…

Eközben Cole detektívfelügyelő gondosan elcsomagolta a nagy pásztor kezéből kihullott injekciós fecskendőt.

8

Poirot nyájasan megrázta Miss Carnaby kezét, és bemutatta Japp főfelügyelőnek.

– Íme, az én bátor kolléganőm!

– Elsőrendű munka volt, Miss Carnaby – mondta Japp főfelügyelő. – Maga nélkül nem boldogultunk volna, az egyszer biztos!

– Jaj, de drága! – Miss Carnaby egészen fel volt ajzva. – Olyan kedves öntől, hogy ezt mondja. Tudja, attól tartok, igazából még élveztem is a dolgot. Az izgalom, tudja, meg hogy szerepet játszhattam. Néha teljesen elragadott a hév. Egészen beleéltem magam, hogy én is olyan buta tyúk vagyok, mint a többiek.

– Ez volt a sikere titka! – mondta Japp. – Hogy ilyen természetesen csinálta. Azt a gazembert ennél kevesebb nem csalta volna lépre. Agyafúrt fickó.

Miss Carnaby odafordult Poirot-hoz.

– Az egy borzasztó pillanat volt ott a teázóban. Nem tudtam, mitévő legyek. Egyik pillanatról a másikra rögtönöznöm kellett.

– Nagyszerűen csinálta! – mondta Poirot melegen. – Azt hittem, valamelyikünknek elment az esze. Egy másodpercre az is megfordult a fejemben, hogy komolyan gondolja.

– Nagyon megdöbbentem – mondta Miss Carnaby. – Miközben bizalmasan beszélgettünk, egyszer csak megláttam az ablaküvegben, hogy a menedék kapuőre, Lipscomb a mögöttem lévő asztalnál ül. Még most se tudom, hogy a véletlen műve volt-e, vagy tényleg engem követett. Mondom, azt tettem, ami a pillanat hevében tőlem telt, és reméltem, hogy ön meg fogja érteni.

– Megértettem. – mosolygott Poirot csak egy ember ült elég közel ahhoz, hogy hallhassa, mit beszélünk, és miután kijöttem a teázóból, úgy rendeztem, hogy kövessék. Miután egyenesen a menedékhez ment, rájöttem, hogy mégiscsak megbízhatom önben, és hogy nem fog visszatáncolni. Viszont féltem, hogy most még nagyobb veszélybe kerül.

– Tényleg… tényleg veszélyben voltam? Mi volt a fecskendőben?

– Elmondja, vagy mondjam én? – kérdezte Japp.

Poirot magánál tartotta a szót.

– Mademoiselle – szólt komoran –, ez a dr. Andersen tökélyre vitt egy módszert, amivel embereket szipolyozhatott ki és gyilkolhatott meg, méghozzá tudományos alapon. Élete legnagyobb részét bakteriológiai kutatásoknak szentelte. Más név alatt biológiai laboratóriumot tartott fenn Sheffieldben. Különböző baciluskultúrákat tenyésztett ki. Az ünnepségeken az volt a szokása, hogy kis, de még hatásos mennyiséget fecskendez be hívőinek a Cannabis indicából, közönséges nevén hasisból. Ez hallucinációkat és örömérzetet okoz. Így kötötte magához hívőit. Ez volt az általa ígért lelki gyönyörök hátterében.

– Nagyon figyelemreméltó – mondta Miss Carnaby. – Tényleg nagyon figyelemreméltó érzés volt.

Hercule Poirot bólintott.

– Ezek voltak tehát a tarsolyában: domináns személyiség, tömeghisztéria-keltő képesség és kábítószer-kínálat. Volt azonban egy további trükkje is. A magányos nők hálából és hitbuzgóságból a vagyonukat végrendeletileg a szektára hagyták. Ezek a nők egymás után elhaláloztak. Odahaza haltak meg, és látszólag természetes okból. Anélkül, hogy a részletekbe túlságosan belebonyolódnék, megpróbálom elmagyarázni. Bizonyos baktériumokból hathatós tenyészetek állíthatók elő. A Coli communis nevű baktériummal például vastagbélfekély okozható. A tífuszbacilust sem nehéz bejuttatni a szervezetbe. A pneumococcust sem. Van egy gümőbacilusokból készült oltóanyag, amely ártalmatlan az egészséges emberre, de a régi gömőkórheget begyullasztja. Ugye, micsoda ördögi fortély? Ezek a végzetes megbetegedések az ország más és más részein történnek, különböző orvosok kezelik őket, gyanúnak még csak az árnyéka sem vetődhet fel. Emellett, mint megtudtam, dr. Andersen egy olyan szert is kikísérletezett, amely egy adott baktérium hatását egyidejűleg késlelteti és fokozza is.

– Egy igazi sátán ez az ember! – kiáltott Japp főfelügyelő.

– Arra kértem, említse meg neki, hogy ön hajlamos a tébécére – folytatta Poirot. – Amikor Cole letartóztatta a doktort, gümőkórbacilus volt a fecskendőjében. Minthogy ön egészséges, önnek nem árthatott volna a szer, ezért akartam, hogy a tüdőbetegségét hangsúlyozza. Rettenetesen féltem, nehogy dr. Andersen valami másfajta bacilus mellett döntsön, de az ön bátorságára tekintettel hagynom kellett, hogy vállalja a kockázatot.

– Ó, az teljesen természetes volt – élénkült fel Miss Carnaby. – Szeretem a kockázatot. Én csak a bikától félek a réten meg a hasonlóktól. De van elég bizonyíték ahhoz, hogy elítéljék azt a szörnyeteget?

Japp vigyorgott.

– Bizonyíték van bőven. A kezünkre került a laboratóriuma, az összes tenyészete, minden!

– Azt hiszem, elképzelhető, hogy gyilkosságok hosszú sorozatát követte el – tűnődött Poirot. – De állítom, hogy ez nem azért történt, mert az anyja zsidó volt, vagy mert elbocsátották arról a német egyetemről. Ez csak mesebeszéd arra, hogy miért jött ide, meg hogy rokonszenvet ébresszen maga iránt. Igazából szerintem tiszta árja vér folyik az ereiben.

Miss Carnaby felsóhajtott.

– Qu 'est ce qu 'il y a? – kérdezte Poirot.

– Eszembe jutott, milyen csodálatos álmot láttam az első ünnepségen… gondolom, a hasis tette. Az egész világot olyan szépen elrendeztem! Vége a háborúknak, vége a szegénységnek, betegségnek, vége minden csúfságnak…

– Szép álom lehetett – mondta Japp irigyen. Miss Carnaby felpattant.

– Haza kell mennem. Emily már nagyon aggódhat. És hallom, drága Augustusomnak is rettenetesen hiányzom.

Hercule Poirot mosolyogva mondta:

– Talán attól félt, hogy az ő példájára ön is „meghal Hercule Poirot-ért”!

XI

A HESPERISEK ALMÁI

1

Hercule Poirot elgondolkozva szemlélte a hatalmas mahagóniasztal mögött ülő férfi arcát, a dús szemöldököt, keskeny szájat, az állkapocs mohóságra valló formáját és a jövőbe látó, átható tekintetet. Amit látott, abból megértette, miért került Emery Power ilyen magas polcra a pénzvilágban.

Poirot pillantása most az asztalon pihenő hosszú, kecses, kifinomult kézfejre siklott, amiből azt is megértette, Emery Power miért híresült el úgy, mint nagy gyűjtő. Az Atlanti-óceán mindkét oldalán jól ismerték műértését. Művészi igényessége történelmi igényességgel párosult. Neki nem volt elég, ha egy tárgy szép volt; azt is elvárta, hogy története legyen.

Emery Powernál volt a szó. A hangja visszafogott volt: csendes, tiszta hang, amely mindazonáltal hatásosabb volt minden olyannál, amelyik pusztán az erejére hagyatkozik.

– Tudom, mostanában nem vállal sok ügyet. De azt hiszem, ezzel kivételt fog tenni.

– Ezek szerint ez valami nagy jelentőségű ügy?

– Számomra nagy jelentőségű – mondta Emery Power.

Poirot kérdő testtartásban maradt: a feje kissé oldalra biccent. Úgy nézett ki, mint egy tűnődő vörösbegy.

Emery Power folytatta mondandóját.

– Egy műkincs visszaszerzéséről van szó. Hogy egészen pontos legyek, egy reneszánsz kori díszes aranykehelyről. Állítólag VI. Sándor pápáé volt, Roderigo Borgiáé. Időnként átengedte egy-egy nagy becsben álló vendégének, hogy igyon belőle. Az a vendég, Monsieur Poirot, rendszerint meghalt.

– Szép kis történet – dörmögte Poirot.

– Az erőszak végigkíséri a kehely pályáját. Nemegyszer ellopták. Öltek érte, hogy megszerezzék. Véres utat járt be az évszázadok során.

– A benne rejlő érték miatt, vagy valami más okból?

– A benne rejlő érték valóban nem lebecsülendő. Kitűnő ötvösmunka; állítólag Benvenuto Cellini műve. Egy fát ábrázol, amely köré drágakővel kirakott kígyó tekeredik, és az almákat a fán ritka gyönyörű smaragdok alkotják.

Poirot érdeklődése hirtelen feléledt.

– Almák?

– A smaragdok rendkívüli finomságúak, ahogy a rubinok is a kígyóban, de a kehely igazi értéke a történelmi vonatkozásában rejlik. San. Veratrino márki kínálta fel eladásra 1929-ben. A gyűjtők egymásra licitáltak, és végül nekem sikerült megszereznem az akkori árfolyamon számított harmincezer fontért.

Poirot felvonta a szemöldökét.

– Ez aztán fejedelmi összeg! – mormolta. –San Veratrino márkinak szerencséje volt.

– Ha valamit valóban meg akarok szerezni, akkor kész vagyok érte megfizetni, Monsieur Poirot – mondta Emery Power.

– Ön nyilván ismeri a spanyol közmondást – dünnyögte Poirot. – Vedd el, amit akarsz, és fizess meg érte, mondja Isten.

A bankár a homlokát ráncolta, a szemében egy pillanatra haragos láng lobbant.

– Ön filozófusi erényeket csillogtat, Monsieur Poirot – mondta hidegen.

– Elérkeztem abba a korba, amikor az ember elmélkedni kezd, Monsieur.

– Ez kétségtelen. De az elmélkedés nem adja vissza nekem a kelyhemet.

– Úgy véli?

– Szerintem itt tettekre lesz szükség.

Hercule Poirot higgadtan bólintott.

– Sokan esnek hasonló tévedésbe. De bocsásson meg, Mr. Power, eltértünk a tárgytól. Ott tartottunk, hogy a kelyhet San Veratrino márkitól vette.

– Úgy van. De hozzá kell tennem, hogy még azelőtt ellopták, hogy ténylegesen a birtokomba került volna.

– Ez hogy történt?

– Az adásvétel éjszakáján betörtek a márki palotájába, és nyolc-tíz értékes műtárgyat eltulajdonítottak, köztük a kelyhet.

– Milyen lépések történtek ebben az ügyben? Power vállat vont.

– A rendőrség természetesen kezébe vette a dolgot. A betörésről kiderült, hogy egy jól ismert nemzetközi tolvajbanda műve. Kettőt közülük, egy Dublay nevű franciát és egy Riccovetti nevű olaszt elfogtak és elítéltek. Az ellopott tárgyak közül néhányat megtaláltak náluk.

– De a Borgia-kelyhet nem?

– A Borgia-kelyhet nem. Amennyire a rendőrség megállapíthatta, valójában hárman követték el a betörést: az imént említett kettő és egyharmadik, az ír Patrick Casey. Ez az ember profi falmászó volt. Úgy hírlik, igazából ő lopta e1 a tárgyakat. Dublay volt a csapat esze, ő Főzte ki az akciókat, Riccovetti vezette a kocsit, és várt odalent, hogy a szajrét leeresszék neki.

– És mi lett a zsákmánnyal? Három részre osztották?

– Valószínűleg. De meg kell hagyni, a kevésbé értékes műtárgyak kerültek elő. A legismertebbés leglátványosabb darabokat feltehetőleg sietve kicsempészték az országból.

– És mi van ezzel a harmadikkal, ezzel a Caseyvel? Őt nem is állították bíróság elé?

– Ahogy ön érti, úgy nem. Benne járt a korban: a fizikuma már nem volt a régi. Két héttel későbblezuhant egy épület ötödik emeletéről, ésszörnyethalt.

– Hol történt ez?

– Párizsban. Duvauglier, egy milliomos bankár házát kísérelte meg kirabolni.

– És a kehely azóta sem került elő.

– Így van.

– Nem is kínálták eladásra?

– Biztos vagyok benne, hogy nem. Elárulhatom, nemcsak a rendőrség, de magándetektívek is figyelik, nem bukkan-e fel valahol.

– Mi van a már kifizetett pénzzel?

– A márki kényes a becsületére, fel is ajánlotta,hogy visszafizeti nekem a pénzt, mivel az őházából lopták el a kelyhet.

– De ön nem fogadta el?

– Nem.

– Miért?

– Fogalmazzunk úgy, hogy nem akartam kiengedni a dolgot a kezemből.

– Úgy érti, hogyha elfogadja a márki ajánlatát, és a kehely előkerül, akkor az az ő tulajdona lett volna, míg így most jog szerint az öné?

– Pontosan.

– Milyen megfontolás állt e döntése mögött? – kérdezte Poirot.

Emery Power mosolyogva válaszolt.

– Rátapintott a lényegre, Monsieur Poirot. Nos, a válasz egyszerű. Azt hittem, tudom, kinél van ténylegesen a kehely.

– Nagyon érdekes. És kicsoda az illető?

– Sir Reuben Rosenthal. Ő nemcsak gyűjtő, de akkoriban személyes ellenségemnek is számított. Számos üzleti ügyben vetélytársak voltunk, és összességében én jöttem ki belőlük jobban. Ellenségeskedésünk a Borgia-kehely körüli vetélkedésben csúcsosodott ki. Mind a ketten meg akartuk szerezni mindenáron. Ez többé-kevésbé presztízskérdés volt. Az árverésen a mi megbízottaink licitáltak egymásra.

– És az ön megbízottja utolsó ajánlatával megszerezte a kelyhet?

– Nem pontosan. Elővigyázatosságból megbíztam egy második ügynököt is, aki látszólag egy párizsi műkereskedőt képviselt. Tudja, egyikünk se lett volna hajlandó engedni a másiknak, de az már szóba jöhetett, hogy egy harmadik fél szerezze meg, akit utólag csendben meg lehet környékezni.

– Szóval némi trükk is volt a dologban.

– Mi tagadás.

– Ami bejött… Sir Reuben rögtön rájött, hogy lóvá tették?

Power mosolygott. A mosolya árulkodó volt.

– Kezdem átlátni a helyzetet – mondta Poirot. – Ön azt hitte, hogy Sir Reuben, aki nem tudott beletörődni a vereségbe, megbízást adott kimondottan a tárgy ellopására?

Emery Power felemelte a kezét.

– Jaj, nem, dehogy! Az úgy túl durva lett volna. Inkább így képzeltem: röviddel ezután Sir Reuben megvásárolt egy ismeretlen eredetű reneszánsz kelyhet.

– Amelynek leírása rendőri körözvényeken szerepel?

– A kehely nem került volna nyilvánosság elé.

– Gondolja, Sir Reuben megelégedett volna pusztán a tudattal, hogy az ő birtokában van?

– Igen. Ráadásul ha elfogadtam volna a márki ajánlatát, az lehetővé tette volna Sir Reuben számára, hogy magánegyezségre jusson vele a későbbiekben, miáltal a kehely törvényesen is a birtokába kerül.

Pár pillanatig hallgatott, azután folytatta.

– A jog szerinti tulajdonlás fenntartásával még esélyem volt rá, hogy visszaszerezzem.

– Úgy érti, hogy módjában állt ellopatni Sir Reubentől? – kérdezte Poirot nyersen.

– Lopásról szó sincs, Monsieur Poirot. Én csupán visszavettem volna a saját tulajdonomat.

– De ha jól értem, a dolog nem sikerült…

– Mégpedig igen jó okból. A kehely sosem volt Rosenthal birtokában!

– Honnan tudja?

– Nemrég egy sor olajvállalat egybeolvadt. Rosenthal és az én érdekeim immár egybeesnek. Jelenleg szövetségesek vagyunk, és nem ellenségek. Őszintén beszéltem vele erről a dologról, és ő azonnal biztosított róla, hogy a kehely sosem került őhozzá.

– És ön hisz neki?

– Igen.

Poirot elgondolkozott, majd így szólt:

– Ezek szerint ön csaknem tíz évig, ahogy mondani szokás, rossz ajtón kopogtatott?

– Igen, pontosan ez történt! – felelte keserűen a bankár.

– És most elölről akarja kezdeni az egészet?

A bankár bólintott.

– És itt jövök én a képbe? – kérdezte Poirot. – Találjak önnek egy másik ajtót ezen a kihűlt, mit mondjak, jéghideg nyomon?

– Ha a dolog egyszerű lett volna, akkor nem láttam volna szükségét, hogy önért küldjek – felelte Emery Power szárazon. – Természetesen ha ön lehetetlennek látja…

Megtalálta a helyes szót. Hercule Poirot kihúzta magát. Hűvösen így szólt:

– Monsieur, én nem ismerem azt a szót, hogy lehetetlen. Mindössze annyit kell tisztáznom magammal, hogy ez az ügy elég érdekes-e, hogy elvállaljam.

Emery Power újra csak mosolygott.

– Ennek az ügynek az az érdekessége, hogy ön szabhatja meg a munkája árát.

A kis ember a nagy emberre nézett. Halkan így szólt:

– Ennyire vágyik arra a műtárgyra? Ezt nem mondja komolyan!

– Fogalmazzunk úgy – felelte Emery Power –, hogy önhöz hasonlóan én sem törődök bele a vereségbe.

Hercule Poirot bólintott. Azt mondta:

– Igen, innen nézve már értem.

2

Wagstaffe felügyelő egészen izgalomba jött.

– A Veratrino-kehely? Hát hogyne emlékeznék rá! Én voltam megbízva az üggyel. Kicsit beszélek olaszul, tudja, úgyhogy lementem, és összedugtuk a fejünket a makarónikkal. A kehelynek mind a mai napig a színét se látták. Fura dolog, meg kell hagyni.

– Ön szerint mi a magyarázat? Kézen-közön eladták?

Wagstaffe a fejét rázta.

– Kétlem. Természetesen az sincs kizárva… De az én magyarázatom jóval egyszerűbb. A cuccot eldugták, és az egyetlen ember, aki a helyet is tudta, meghalt.

– Caseyre gondol?

– Igen. Lehet, hogy valahol Olaszországban rejtette el, de az is lehet, hogy sikerült kicsempésznie az országból. Mindenesetre valahová elrejtette, és a szajré azóta is ott van.

Hercule Poirot felsóhajtott.

– Ez csak egy romantikus elmélet. Olyasmi, mint amikor belenyomták a gyöngyöket Napóleon mellszobrának gipszmásolatába. Csakhogy ez nem holmi ékszer, hanem egy jókora tömör aranykehely. Az ember hajlamos azt hinni, nem is olyan könnyű elrejteni.

– Hát, nem tudom – mondta Wagstaffe bizonytalanul. – Azért szerintem meg lehet csinálni. Betenni a padló alá, vagy ilyesmi.

– Caseynek volt háza?

– Igen. Liverpoolban. – Wagstaffe elvigyorodott. – Ott nem volt semmi a padló alatt. Efelől megbizonyosodtunk.

– Mi a helyzet a családjával?

– A felesége becsületes asszony volt. Tüdővész vitte el. Halálra aggódta magát a férje életvitele miatt. Vallásos volt, hívő katolikus, de nem tudta rászánni magát, hogy elhagyja. Két éve halt meg. A lány az anyjára ütött: apácának állt. A fiút már más fából faragták: az apja fia. Utoljára azt hallottam róla, hogy Amerikában ül.

Hercule Poirot beírta a kis jegyzetfüzetébe. Amerika.

– Elképzelhető, hogy Casey fia tudja a rejtekhelyet? – kérdezte.

– Nem hiszem. Mostanra már felbukkant volna egy orgazdánál.

– A kelyhet be is olvaszthatták.

– Meglehet. Több mint valószínű, ha engem kérdez. De nem tudom… A gyűjtők szemében igen nagy érték, márpedig a gyűjtőknek igencsak furcsa dolgaik vannak. Maga meg lenne lepve! Időnként az az érzésem – tette hozzá Wagstaffe erényesen –, hogy náluk hiánycikk az erkölcs.

– Aha! Ön meg lenne lepve, ha például Sir Reuben Rosenthal, az ön megfogalmazásával élve, „furcsa dolgokba” keveredne?

Wagstaffe elvigyorodott.

– Kitelik tőle. Nem arról híres, hogy különösebb skrupulusai lennének, ha műkincsekről van szó.

– Mi a helyzet a banda többi tagjával?

– Riccovetti és Dublay súlyos büntetést kaptak. Gondolom, mostanában fognak szabadulni.

– Dublay francia, ugye?

– Igen, ő volt az éceszgéber.

– Hol van a többi bandatag?

– Volt köztük egy lány, Kate-nek hívták, „vörös” Kate-nek. Beállt mint szobalány, aztán kiderített mindent a kégliről: hol tartják a cuccot s a többi. Úgy tudom, a banda felbomlása után Ausztráliába ment.

– Van még valaki?

– Egy Yougouian nevű fickóról is gyanítjuk, hogy hozzájuk tartozott. Kereskedő. Isztambulban székel, de üzlete van Párizsban is. Semmit sem sikerült rábizonyítani. Minden hájjal megkent alak.

Poirot nagyot sóhajtott. Kis jegyzetfüzetébe pillantott: Amerika, Ausztrália, Olaszország, Franciaország, Törökország…

– Övet kerítnék a föld körül…[1] – mormolta.

– Hogyan? – hökkent meg Wagstaffe felügyelő.

– Csak arra céloztam, hogy szemlátomást világ körüli útra lesz szükség – mondta Hercule Poirot.

3

Hercule Poirot-nak szokása volt megbeszélni az ügyeit szemfüles inasával, George-dzsal. Pontosabban Hercule Poirot elejtett bizonyos megjegyzéseket, melyekre George azzal a földhözragadt bölcsességgel válaszolgatott, amire urasági inasként tett szert pályája során.

– Ha azzal a feladattal szembesülne, Georges – mondta Poirot –, hogy a föld öt különböző pontján végezzen nyomozást, hogyan fogna hozzá?

– Nos, uram, a dolog repülővel megy a leggyorsabban, bár egyesek szerint felkavarja a gyomrot. Jómagam ezt nem tudom eldönteni.

– Felmerül a kérdés – tűnődött Hercule Poirot –, Herkules vajon hogyan csinálná.

– Arra a biciklis fickóra gondol, uram?

– Vagy egyszerűbben: mit csinált? – folytatta gondolatmenetét Hercule Poirot. – És a válasz, Georges, hogy éjt nappallá téve utazott. Aztán végül mégiscsak arra kényszerült, hogy információkat szerezzen be, egyes vélemények szerint Prometheustól, illetve Nereustól.

– Valóban, uram? – mondta George. – Még nem hallottam ezekről az illetőkről. Ezek utazási irodák, uram?

A saját hangjába szerelmes Hercule Poirot rendületlenül folytatta.

– Megbízóm, Emery Power csak egyetlen dologban hisz: a tettekben! Pedig haszontalan dolog energiát pazarolni fölösleges tettekre. Van egy aranyszabály az életben, Georges: sose csinálj olyasmit, amit mások is megtehetnek helyetted. Különösen akkor – Hercule Poirot felállt, és a könyvespolc felé indult –, ha nem szabtak határt a költségeknek!

Levett a polcról egy D betűvel jelzett irattartót, és felütötte a DETEKTÍVÜGYNÖKSÉGEK címszónál.

– A modern Prometheus! – dörmögte. – Legyen oly kedves, Georges, jegyezze fel nekem a következő címeket: Messrs. Hankerton, New York; Messrs. Laden and Bosher, Sydney; Signor Giovanni Mezzi, Róma; M. Nahum, Isztambul; Messrs. Roget et Franconard, Párizs.

Kis szünetet tartott, amíg George nem végzett. Azután így szólt:

– És most legyen szíves, nézzen utána, mikor indul vonat Liverpoolba.

– Igen, uram. Liverpoolba utazik, uram?

– Attól tartok, igen. De előfordulhat, Georges, hogy jóval tovább is kell mennem. Ám egyelőre nem.

4

Három hónappal később Hercule Poirot egy sziklás meredélyen állt, és az Atlanti-óceánt kémlelte. Sirályok szálltak fel a magasba, majd buktak le újra elnyújtott, panaszos kiáltással. A levegő nyirkos és párás volt.

Hercule Poirot ugyanazt érezte, amit az Inishgowlenbe először látogatók többsége: hogy elérkezett a világ végére. Soha nem hitte volna, hogy létezhet ennyire távoli, ennyire sivár, ennyire elhagyatott táj. Megvolt a maga szépsége, egyfajta búskomor, kísérteties szépség, a ködbe vesző és valószínűtlen múlt szépsége. Itt, Írország nyugati felén sohasem dübörögtek római légiók; nem álltak erődített táborok; nem épültek rendezett, jól karbantartott, kényelmes utak. Ez egy olyan ország volt, ahol nem ismerték sem azt a fogalmat, hogy józan ész, sem azt, hogy rendszeres életmód.

Hercule Poirot lenézett lakkcipője orrára, és felsóhajtott. Elveszettnek és igen-igen magányosnak érezte magát. Az ő életének megszokott kereteit itt semmibe vették.

Pillantása lassan végigsiklott az elhagyatott partvonalon, aztán ismét a tengerre szegeződött. Valahol a messzeségben, így tartja a hagyomány, terül el a boldogok szigete, az örök ifjúság birodalma…

– Heszperiszek, dalosok tájait érném el, ahol terem gyümölcsük…[2] – mormolta maga elé halkan.

Aztán hirtelen megtört a varázs, és Hercule Poirot újra a régi volt, visszazökkent elegáns sötétszürke öltönyös, lakkcipős mivoltába.

Valahol a közelben harang kondult. Jól ismerte ezt a hangot: gyerekkorára emlékeztette.

Sietve elindult a sziklaperem mentén. Körülbelül tíz perc múlva megpillantott egy építményt a szirten. Magas fal övezte, és a falba szegekkel kivert, jókora fakapu illeszkedett. Hercule Poirot a kapuhoz ment, és bekopogtatott. A kapun nagy vaskopogtató volt. Aztán óvatosan meghúzott egy rozsdás láncot, és a túloldalon egy metsző hangú kis csengő harsányan felcsilingelt.

A kapun egy kis fatábla félresiklott, és a nyílásban egy arc tűnt fel. Gyanakvó arc volt, keményített fehér vászon keretezte. A felső ajkon határozottan bajusz pelyhedzett, de a hang női hang volt, azé a fajtáé, amelyet Hercule Poirot femme formidable-nak nevezett.

A hang a jövetele céljáról tudakozódott.

– Ez a Szűz Mária és az Angyalok Kolostora? – kérdezte Poirot.

A rettenetes asszony zordan ráfelelt:

– Ugyan mi más lenne?

Hercule Poirot nem próbálkozott válaszadással. Helyette azt mondta a sárkánynak:

– A főnökasszonnyal szeretnék beszélni.

A sárkány vonakodva ugyan, de végül engedett. A reteszek hátracsúsztak, a kapu kinyílt, és Hercule Poirot bebocsátást nyert egy üres kis szobába, ahol a kolostor látogatóit fogadták. Máris belibegett egy apáca, a derekán rózsafüzér himbálózott.

Hercule Poirot katolikusnak született. Számára nem volt idegen az a miliő, amelybe belecsöppent.

– Bocsásson meg a zavarásért, ma mére – mondta –, de ha jól tudom, van önöknél egy apáca, akit a kinti világban Kate Caseynek hívtak.

A főnökasszony bólintott.

– Így van – mondta. – Rendünkben Mary Ursula nővér a neve.

– Történt egy bizonyos hiba, amit helyre kell hozni – mondta Hercule Poirot. – Azt hiszem, hogy Mary Ursula nővér a segítségemre lehet ebben. Olyan információk birtokában van, amelyek felbecsülhetetlen fontosságúak lehetnek.

A főnökasszony megrázta a fejét. Az arcán béke tükröződött, a hangja halk volt, réveteg.

– Mary Ursula nővér nem tud segíteni önnek.

– De biztosíthatom …

Poirot elakadt. A főnökasszony azt mondta:

– Mary Ursula nővér két hónappal ezelőtt meghalt.

5

Hercule Poirot Jimmy Donovan szállodájának az ivójában ült, falnak vetett háttal, nem kimondottan kényelmesen. A szálloda nem esett egybe azzal, amilyennek az elvárásai szerint egy szállodának lennie kell. Az ágya törött volt, és ugyanez volt a helyzet két ablaküveggel is a szobájában, beszabadítva az általa nem túl nagyra értékelt éjszakai levegőt. A behozott meleg víz langyos volt, az elfogyasztott étel pedig különös, csikaró érzéseket keltett a gyomrában.

Az ivóban öt férfi tartózkodott, és a politika volt a témája mind az ötnek. Hercule Poirot jobbára nem is értette, miről beszélnek. Igaz, nem különösebben érdekelte.

Az egyikük épp letelepedett melléje. Ez az ember némiképp más társadalmi osztályba tartozott, mint a többiek. Egy kopottas városlakó megkülönböztető jegyeit viselte. Határtalan méltósággal beszélt:

– Higgye el, uram! Higgye el, a Pegeen Büszkeségének esélye sincs, esélye sincs… Pályára se kéne lépnie, pályára se. Hallgasson rám, mondok egy tippet… Akinek esze van, az megfogadja a tippem. Tudja, ki vagyok, uram, eláruljam? Atlas vagyok, a Dublin Sun tippadó-ja… Az egész szezonban végig én mondom a tutit… Nem megmondtam a Larry Kancáját is? Huszonöt volt az egyhez! Huszonöt az egyhez. Hallgasson Atlasra, és nem veszíthet.

Hercule Poirot különös tisztelettel méregette. A hangja megremegett, amikor kimondta:

– Mon Dieu, ez aztán az ómen!

6

Pár órával későbbre járt.

A hold időnként előbújt, kacéran ki-kikukucskált a felhők közül. Poirot és újdonsült barátja már jó ideje gyalogolt. Poirot sántított. Átfutott az agyán a gondolat, hogy végső soron vannak másfajta cipők is, amelyek alkalmasabbak a terepjárásra, mint a lakkcipő. Erre tisztelettudóan egyszer George is utalt. „Elkelne egy kényelmes turistabakancs!” – vetette fel.

Hercule Poirot-nak nem tetszett az ötlet. Azt szerette, ha a lába mutatós, csillogó-villogó cipőbe van bújtatva. Most azonban, a köves ösvényt taposva belátta, hogy valóban létednek másfajta cipők…

Társa hirtelen megszólalt.

– Nem fog a tisztelendő úr megorrolni rám ezért? Nem szeretném a lelkemet egy halálos bűnnel megterhelni.

– Maga csak visszaadja a császárnak azt, ami a császáré – mondta Hercule Poirot.

A kolostor falához értek. Atlas nekikészülődött, hogy tegye a dolgát. Nagy nyögés szakadt ki belőle, és fennhangon méltatlankodott, hogy mindjárt összeroskad! Hercule Poirot rápirított.

– Maradjon csendben. Nem az egész világ súlyát kell elbírnia, csak Hercule Poirot-ét.

7

Atlas két ropogós ötfontos bankót sodorgatott.

– Talán reggel már nem is emlékszem, hogyan kerestem meg ezt a pénzt – mondta reménykedve. – Kezdem túltenni magam rajta, hogy O'Reilly atya miatt aggódjak.

– Felejtse el az egészet, barátom! Holnap magáé a világ!

Atlas így morfondírozott:

– Na de mire tegyem? Ott van Jócimbora, nagyszerű ló, micsoda belevaló ló! Aztán ott van Sheila Boyne. Egy a héthez jegyzik.

Eltűnődött.

– Csak képzelődtem, vagy maga tényleg említette egy pogány istenség nevét? Herkules, ugye, ezt mondta, és áldassék az Úr neve, van egy Herkules a holnapi három-harmincas futamban!

– Barátom, tegye a pénzét arra a lóra? –mondta Hercule Poirot. – Én mondom magának: Herkules nem fog elbotlani.

És annyi bizonyos, hogy másnap Mr. Rosslyn Herkules nevű lova teljesen váratlanul megnyerte a boyne-i ügetőversenyt egy a hatvanhoz kezdőtéttel.

8

Hercule Poirot gyakorlott kézzel bontogatta a pedáns csomagolást. Először a barna csomagolópapírt, aztán a papírvattát, végül a selyempapírt.

Egy csillogó aranykelyhet tett le Emery Power elé az asztalra. Almafa volt rádomborítva, zöld smaragdalmák csüngtek róla.

A bankár vett egy nagy levegőt.

– Gratulálok, Monsieur Poirot – mondta. Hercule Poirot meghajolt.

Emery Power kinyúlt, megérintette a kehely peremét, körben végighúzta az ujját rajta.

– Az enyém! – mondta áhítattal. Hercule Poirot bólintott.

– Az öné!

A bankár felsóhajtott. Hátradőlt a székében. Hivatalos hangot ütött meg.

– Hol talált rá?

– Egy oltáron állt – felelte Hercule Poirot. Emery Power rámeredt.

– Casey lánya apáca volt – folytatta Poirot. –Apja halála idején készült letenni az örökfogadalmat. Nem túl értelmes, ám istenfélő lány volt. A kehely apja liverpooli házában volt elrejtve. Elvitte a kolostorba: gondolom, ezzel akarta levezekelni apja bűneit. Átadta, hogy Isten dicsőségére szolgáljon. Nem hiszem, hogy maguk az apácák valaha is felismerték az értékét. Valószínűleg családi örökségnek vélték. Az ő szemükben ez egy miseserleg volt, és annak megfelelően használták.

– Micsoda rendkívüli történet! – mondta Emery Power. – Hogyan jutott eszébe, hogy el kell mennie oda?

Poirot a vállát vonogatta.

– Talán csak kizárásos alapon. Aztán volt egy árulkodó dolog: soha senki sem próbált megszabadulni a kehelytől. Tudja, úgy nézett ki, mintha olyan helyen lenne, ahol a világi értékek nem számítanak. Eszembe jutott, hogy Patrick Casey lánya apáca volt.

– Nos, akkor hadd gratuláljak még egyszer! – lelkesedett Power. – Mondja, mennyivel tartozom, és már írom is a csekket.

– Semennyivel – felelte Hercule Poirot.

A bankár rábámult.

– Ezt meg hogy érti?

– Emlékszik gyerekkora meséire? Amikor a király azt mondja: kérj, amit akarsz?

– Szóval kérni akar valamit?

– Igen, de nem pénzt. Csak egy egyszerű kérésem lenne.

– Nos, mi az? Szeretne valami üzleti tippet?

– Az is pénz lenne, csak más alakban. Az én kérésem jóval egyszerűbb ennél.

– Mi az?

Hercule Poirot a kehelyre tette a kezét.

– Küldje vissza a kolostorba.

Csend lett. Aztán Emery Power kifakadt.

– Maga teljesen megbolondult?

Hercule Poirot a fejét rázta.

– Nem, nem bolondultam meg. Nézzen csak ide, mutatok valamit!

Felemelte a kelyhet. Körmét a fára tekeredő kígyó tátott szájába dugta, és nagy erővel megnyomott valamit. A kehely belső falán egy kis arany dombordísz oldalra csúszott, és láthatóvá vált a fül üregébe vezető nyílás.

– Látja? Ez volt a Borgia-pápa asztali serlege. Ezen a kis lyukon át került a méreg az italba. Megmondta ön is, hogy a bűn végigkísérte ennek a kehelynek az útját. Erőszak, vérontás és bűnös szenvedélyek jártak együtt a birtoklásával. Most ön következik, a gonosz talán most önre veti ki hálóját.

– Ez babonaság!

– Meglehet. De miért is vágyott annyira a birtoklására? Nem a szépségéért. Nem az értékéért. Önnek száz, sőt talán ezer szép és ritka tárgya van. Ön a büszkeségén esett csorbát akarta kiköszörülni. Nem tudta elfogadni, hogy legyőzték. Eh. bien, önt nem győzték le. Ön nyert! A kehely a birtokába került. Akkor most miért ne tenne egy gáláns, nagyvonalú gesztust? Küldje vissza oda, ahol békében pihent csaknem tíz évig. Ott hadd tisztuljon meg a benne lakozó gonosztól. Egykor az egyházé volt, kapja hát vissza az egyház. Hadd álljon megint az oltáron, megtisztulva és feloldozva, miképpen bízunk abban is, hogy az emberek lelke is megtisztul és feloldozást nyer bűneiktől.

Előrehajolt.

– Hadd írjam le a helyet, ahol megtaláltam: ez a béke kertje, amely az óceánra néz, ahol a messzeségben az ifjúság és az örök szépség elfeledett Paradicsoma terül el.

És pár sallangtalan szóval leírta Inishgowlen ködös báját.

Emery Power hátradőlt, tenyerébe temette arcát. Végül így szólt:

– Írország nyugati partvidékén születtem. Kisfiúként kerültem onnan Amerikába.

– Hallottam róla – mondta Poirot csendesen.

A bankár felült. A szemében a ravasz fény újra megcsillant. Az ajkán halvány mosoly fodrozódott.

– Furcsa egy ember maga, Monsieur Poirot! – mondta. – Legyen úgy, ahogy akarja. Vigye el a nevemben a kelyhet a kolostorba mint ajándékot. Elég drága egy ajándék. Harmincezer font… és mit kapok érte cserébe?

Poirot komoly képpel ráfelelt:

– Az apácák misét mondanak az ön lelki üdvéért.

A gazdag ember száján kapzsi, mohó mosoly áradt szét.

– Hát, végtére is, az is egy befektetés! Ki tudja, talán életem legjobb befektetése…

9

A kolostor kis fogadószobájában Hercule Poirot elmondta a történetet, és visszaadta a kelyhet a főnökasszonynak.

– Mondja meg neki, hogy köszönjük, és hogy imádkozni fogunk érte – felelt a halk apácahang.

Hercule Poirot nyájasan azt mondta:

– Szüksége is van az imádságaikra.

– Ezek szerint boldogtalan ember?

– Annyira boldogtalan, hogy már azt is elfelejtette, milyen boldognak lenni. Annyira boldogtalan, hogy azt se tudja, hogy boldogtalan.

– Ó, egy gazdag ember… – felelte lágyan a főnökasszony.

Erre nem volt mit mondani, úgyhogy Hercule Poirot nem is mondott semmit.

[1] Shakespeare: Szentivánéji álom, II. felv. 1. szín. Arany János fordítása.

[2] Euripidész: Hippolütosz, 742-743. Trencsényi-Wal-dapfel Imre fordítása.

XII

CERBERUS FOGLYUL EJTÉSE

1

Hercule Poirot a földalattin zötykölődött, hol a bal, hol a jobb oldalán állónak csapódott, és közben arra gondolt, hogy kezd túlzsúfolt lenni ez a világ. Ebben az időpontban (fél hétkor) kétségtelenül sokan tartózkodtak London föld alatti világában. Hőség, zaj, tömeg, zsúfoltság – kezek, karok, testek és vállak nemkívánatos egymáshoz préselődése! Idegenek vették körbe, lapították össze – ráadásul (gondolta undorral) csupa szokványos, figyelemre sem méltó idegen! Az emberiség így, en masse cseppet sem látszott vonzónak. Milyen ritkán látni egy-egy értelemtől sugárzó arcot, milyen ritkán egy-egy érzéki nőt! Mi ez az őrület, ami megszállta a nőket, hogy még a leglehetetlenebb pillanatokban is kötögessenek? Egy nő nem a legjobb oldaláról mutatkozik meg kötés közben: csupa magába forduló, üveges szemű, gépiesen rángó ujjú némber! Egy vadmacska mozgékonyságára és egy Napóleon eltökéltségére van szükség ahhoz, hogy valaki kötni tudjon egy zsúfolt földalattin, de ezeknek a nőknek semmi sem lehetetlen! Amint sikerül ülőhelyhez jutniuk, rögtön előkerül egy szánalmas garnélarózsaszín csíkocska, és már kattognak is a kötőtűk!

Semmi méltóság, semmi női kecsesség, gondolta Poirot. Öreg feje tiltakozott a rohanó, ideges, újmódi világ ellen. Ezek a fiatal nők körülötte annyira egyformák, annyira bájtalanok, annyira hiányzik belőlük minden harsány, izgató nőiesség! Poirot hivalkodóbb megjelenést várt volna el. O! Milyen jó volna látni egy mondén, sikkes, vonzó, extravagáns nőt! Egy nőt, aki nincs híján a kellő idomoknak, aki szeszélyesen és kihívóan öltözködik! Egykor voltak ilyen nők. De mostanában…

A szerelvény megállt egy állomáson; a kiözönlő utasok hátralökték Poirot-t, neki a villogó kötőtűknek, a bezúdulók pedig olyan szorosan nekipréselték utastársainak, hogy az már egy szardíniásdobozban is sok lett volna. A szerelvény nagy rántással elindult, Poirot nekiesett egy bütykös csomagokkal körbebástyázott testes asszonyságnak. Pardon!, mondta, és visszapattanva róla most a nyakigláb, csontos férfinak vágódott, akinek az aktatáskája vesetájékon találta. Pardon!, lihegte újra. Erezte, hogy a bajusza petyhüdten lekókad. Minő infernó! Szerencsére a következő megálló már az övé volt.

Ezzel szemlátomást még vagy százötven másik ember is ugyanígy volt, lévén hogy ez az állomás történetesen a Piccadilly Circus volt. Hatalmas árhullámként ömlöttek ki a peronra. Poirot máris újra a tömegbe préselve találta magát egy földfelszín felé igyekvő mozgólépcsőn.

Fel, fel az alvilági régiókból!, gondolta Poirot. Milyen kivételes fájdalmat tud okozni a felhaladó mozgólépcsőn egy hátulról az ember térdhajlatába döfő bőrönd!

Ebben a pillanatban egy hang a nevét kiáltotta. Meglepődve pillantott fel. Alig akart hinni a szemének: az ellentétes irányban, lefelé tartó mozgólépcsőn egy jelenség bukkant fel a múltból. Egy telt alakú, kihívó nő; buja hennavörös haját kis szalmakalapka koronázta, amelybe pompás tollazatú kismadarak egész sereglete kapaszkodott. A válláról drágának látszó szőrmék csüngtek.

Karmazsinvörös száját kitátotta, erős, akcentusos hangja messze visszhangzott. Jó tüdeje volt.

– Ő az! – kiáltotta. – Bizony, ő! Mon cher Hercule Poirot! Találkoznunk kell! Feltétlenül!

De két egymással ellentétes irányba járó mozgólépcsőnél maga a végzet sem lehet kérlelhetetlenebb. Hercule Poirot könyörtelenül haladt egyre följebb, Vera Rossakoff grófnő pedig egyre lejjebb.

Poirot oldalra tekeredve, a korláton áthajolva kétségbeesetten kiáltott utána.

– Chere Madame! Merre találom?

A felelet erőtlenül úszott fel hozzá a mélyből. Meglepően, az adott pillanatban mégis furcsán odaillően hangzott:

– A pokolban…

Hercule Poirot csak pislogott. A lába hirtelen megakadt. Észre se vette, hogy felért, és elmulasztotta, hogy előírásszerűen lelépjen. A tömeg szerteoszlott körülötte. Karnyújtásnyira egy újabb sűrű tömeg tódult a lefelé vezető mozgólépcsőhöz. Menjen vissza? Vajon ezt értette a „poklon” a grófnő? Annyi bizonyos, hogy az utazás a föld gyomrában csúcsidőben maga a pokol. Ha a grófnő erre célzott, akkor Hercule Poirot-nál jobban senki sem értene egyet vele…

Poirot nekidurálta magát, átkelt, bepréselte magát, a lefelé sodródó tömegbe, és visszavitette magát a mélybe. A mozgólépcső alján nyoma se volt a grófnőnek. Poirot választhatott, hogy a kék vagy a sárga színt kövesse.

Vajon a grófnő melyik vonalat részesítette előnyben, a Bakerloo-t vagy a Piccadillyt? Poirot mindkét peront megvizsgálta. A fel- és leszálló tömeg körötte örvénylett, de a kihívó grófnő, Vera Rossakoff nem mutatkozott sehol.

Hercule Poirot fáradtan, megviselten és végletekig elkeseredetten újra a felszínre mozgólépcsőzött, és belevetette magát a Piccadilly Circus forgatagába. A kellemes izgatottság hangulatával érkezett haza.

Az alacsony, pedáns férfiak szinte mindig nagydarab, kihívó nők után vágyakoznak. Poirot is képtelen volt szabadulni a grófnő iránt érzett mélységes vonzalmától. Jóllehet már körülbelül húsz év telt el azóta, hogy utoljára látta, a bűverő mit se csökkent. Az igaz, hogy a grófnő sminkje most egy tájképfestő naplementéihez hasonlított, és a smink alatt a nő igencsak rejtve maradt, Hercule Poirot számára azonban még mindig ő jelentette a pompát és a csábítást. A kispolgár továbbra is az arisztokrata lábai előtt hevert. Valahányszor visszagondolt, Poirot-ban rögtön föltámadt a régi csodálat, hogy ez a nő micsoda rafinériával lopta el mások ékszereit. Eszébe jutott, micsoda ritka öntudattal ismerte be tettét, amikor megvádolták vele. Ezer közül egy nő van ilyen – mit ezer: millió közül! És újra találkozott vele – és elveszítette!

„A pokolban” – ezt mondta. Biztos, hogy nem hallotta rosszul? Valóban ezt mondta?

De mit értett rajta? Tényleg a londoni földalatti vasutat? Vagy szó szerint, bibliai értelemben kell hogy vegye? De még ha a grófnő életvitele a poklot valószínűsíti is túlvilági tartózkodási helyének, tán csak szorult belé annyi oroszos udvariasság, hogy nem feltételezi, Hercule Poirot is feltétlenül odakerül?!

Nem, valami egészen másra kellett hogy gondoljon. Valami olyasmire kellett hogy gondoljon… Hercule Poirot közel állt hozzá, hogy teljesen összezavarodjon. Micsoda egy fondorlatos, kiismerhetetlen perszóna! Egy kisebb kaliberű nő a Ritzet vagy a Claridge'set kiáltotta volna. Vera Rossakoff azonban kihívóan és elképesztően azt rikoltotta: „A pokolban!”

Poirot felsóhajtott. Vereségről azonban még szó sem volt. Tanácstalanságában a legegyszerűbb és legegyenesebb utat választotta másnap reggel: megkérdezte titkárnőjét, Miss Lemont.

Miss Lemon hihetetlenül csúnya és valószerűtlenül hatékony volt. Számára Poirot semmi különöset nem jelentett: egyszerűen csak a munkáltatója volt. Szolgálni kifogástalanul szolgálta. Személyes gondolatai és álmai egy új kartotékrendszer körül forogtak, amelyet lassacskán építgetett agya titkos kamráiban.

– Miss Lemon, feltehetek egy kérdést?

– Természetesen, Monsieur Poirot! – Miss Lemon elvette ujjait az írógép billentyűiről, és figyelmesen várt.

– Ha egy barátja arra kérné, hogy találkozzon vele a pokolban, mit tenne?

Miss Lemon, mint mindig, most is tudta a választ. Azonnal rávágta:

– Azt hiszem, a legokosabb az lenne, ha odatelefonálnék, és asztalt foglalnék.

Hercule Poirot bárgyúbb képet nem is vághatott volna, ahogy rábámult.

– Asztalt foglalna? – szótagolta.

Miss Lemon bólintott, és maga elé húzta a telefont.

– Ma estére? – kérdezte, és Poirot hallgatását helyeslésnek vélve már tárcsázott is. – Temple Bar 14-578? Ott a Pokol? Legyenek szívesek asztalt fenntartani két személyre. Monsieur Hercule Poirot számára. Tizenegy órára.

Letette a telefonkagylót, és ujjai visszaereszkedtek az írógépbillentyűk fölé. Parányi, alig észrevehető türelmetlenség ült ki a vonásaira. Arckifejezése beszédes volt: elvégeztem a feladatot, most már szeretném folytatni végre a munkám.

Hercule Poirot azonban magyarázatot akart.

– Szóval mi is ez a Pokol? – kérdezte. Miss Lemon kissé meglepődöttnek látszott.

– Ó, hát ön nem tudja, Monsieur Poirot? Ez egy éjszakai klub, nemrég nyílt, és manapság az egyik legdivatosabb hely… úgy tudom, valami orosz nőé. Azt is könnyen elintézhetem, hogy mire odamegy, már a klubtagságija is meglegyen.

Miután (mint azt éreztette is) épp elég időt elvesztegetett, Miss Lemon géppuskaszerű zajjal járó gépelésben tört ki.

Aznap este tizenegykor Hercule Poirot áthaladt a kapubejáraton, amely fölött a neonfelirat tapintatosan egyszerre mindig csak egy betűt világított meg. Egy vörös frakkos ajtónálló fogadta, és vette át tőle a kabátot.

Az útbaigazító kézmozdulat egy pincébe vezető, enyhe lejtésű, széles lépcsősor felé terelte. Minden egyes lépcső feliratot viselt. Az első így szólt:

„Én csak jót akartam…”

A második:

„Borítsunk fátylat a múltra, és kezdjük újra…”

A harmadik:

„Én abba tudom hagyni, amikor csak akarom…”

– A pokolba vezető út jó szándékkal van kikövezve – dörmögte Hercule Poirot elismerően. – Ötletes, nem mondom!

Leballagott a lépcsőn. Odalenn vízmedence állt, benne skarlátvörös liliomok úsztak. Csónak alakú híd ívelt át fölötte. Poirot átkelt rajta.

Bal kéz felől márvány barlangfélében egy olyan hatalmas, olyan förtelmes és olyan fekete kutya ült, hogy ahhoz foghatót Poirot még soha életében nem látott. Mereven, komoran, mozdulatlanul ült. Poirot arra gondolt (és persze bízott benne), hogy talán nem is igazi. De abban a pillanatban a kutya feléje fordította bősz és förtelmes fejét, és fekete teste mélyéből mennydörgő morgás tört fel. Rémisztő hang volt.

Ekkor Poirot megpillantott egy díszes kosárkát, tele apró kerek kutyakeksszel és az alábbi szöveggel: „Kenyerezd le Cerberust!”

A kutya a kekszekre szegezte a tekintetét. A mély, mennydörgő morgás újra felhangzott. Poirot sietve felvett egy kekszet, és a hatalmas kutya felé hajította.

Üreges, vörös száj nyílt tágra, aztán egy csattanás hallatszott, ahogy az állkapocs újra összezárult. Cerberus hagyta lekenyerezni magát! Poirot bement a nyitott ajtón.

A terem, ahová belépett, nem volt igazán nagy. Kis asztalok szegélyezték, a közepén táncparkett húzódott. A helyiséget apró vörös lámpák világították meg, a falakat freskók díszítették, és a terem túlsó végében egy jókora sütőrostély állt, amely mellett szarvval-farkkal ördögöknek maszkírozott konyhaszemélyzet sürgölődött.

Poirot alighogy áttekintette mindezt, a skarlátvörös estélyiben tündöklő Vera Rossakoff grófnő igazi orosz vérmérsékletről tanúskodva kitárt karral máris megrohamozta.

– Ó, hát eljött! Drága, nagyon drága barátom, micsoda öröm, hogy újra láthatom! Ennyi év után… mennyi is? Ne, inkább ne is számoljunk utána! Mintha csak tegnap lett volna. Maga nem változott! Egy cseppet sem változott!

– Ön sem, chére amié – jelentette ki Poirot, és a grófnő kezére hajolt.

Mindazonáltal mostanra tisztán látta, hogy húsz év az mégiscsak húsz év. Rossakoff grófnőről a legnagyobb jóindulattal is megállapítható volt, hogy romokban van. De legalább látványos romokban. A túláradó érzelmek, az élet nagy kanállal habzsolása megmaradt, és nálánál jobban senki nem tudta, hogyan kell hízelegni egy férfinak.

Magával cipelte Poirot-t egy asztalhoz, amelynél ketten ültek.

– Íme a barátom, az én híres barátom, Monsieur Hercule Poirot! – jelentette be. – A gonosztevők ostora! Egykor magam is féltem tőle, de most már a legmagasabb fokú erkölcs végletekig unalmas útját járom. Talán nem így van?

Akihez szavait intézte, egy magas, szikár, idősödő férfiú így szólt:

– Én nem mondanám unalmasnak, grófnő!

– Professzor Liskeard – mutatta be a grófnő. – A professzor a múlt nagy ismerője. Az itt látható díszítéseket illetően is ő látott el értékes tanácsokkal.

A régész finoman megborzongott.

– Bár tudtam volna, mi jár a fejében! – mormolta. – Az eredmény egészen visszataszító.

Poirot jobban szemügyre vette a freskókat. A vele szemben lévő falon Orpheus és dzsessz-zenekara játszott, miközben Eurydice vágyakozva bámult a sütőrostély felé. A másik falon szemlátomást Osiris és Isis hozott össze egy kis egyiptomi alvilági hajókirándulást. A harmadikon néhány derűs fiatal merült közös fürdőzésbe a természet lágy ölén.

– Az ifjak országa – magyarázta a grófnő, és a hangsúlyt le sem eresztve gyorsan befejezte a bemutatást: – Ő pedig az én kis Alice-om.

Poirot fejet hajtott a másik asztaltársnak, egy kockás kosztümkabátot és szoknyát viselő, szarukeretes szemüveges, szigorú kinézetű lánynak.

– Alice félelmetesen okos – mondta Rossakoff grófnő. – Egyetemi diplomája van, pszichológus, és mindent tud arról, hogy az őrültek miért őrültek! Nem azért, mint az ember hinné, hogy mert megbolondultak! Nem, annak mindenféle más okai vannak! Ezt nagyon különösnek találom.

Az Alice nevű lány kedvesen, de kissé lenézően mosolygott. Határozott hangon megkérdezte a professzortól, hogy nem volna-e kedve táncolni. A férfinak hízelgett a felkérés, de habozott.

– Drága ifjú hölgyem, attól tartok, én csak keringőzni tudok.

– Ez most keringő- mondta Alice türelmesen. Felkeltek, és táncolni mentek. Nem valami jól táncoltak.

Rossakoff grófnő felsóhajtott. Saját gondolatmenete összegzéseként halkan azt mormolta maga elé:

– És tényleg nem is néz ki olyan rosszul…

– Nem hozza ki a legtöbbet magából – mondta Poirot tárgyilagosan.

– Őszintén szólva nem értem ezeket a mai fiatalokat! – kiáltott a grófnő. – Ezek már meg se próbálnak tetszeni! Bezzeg én a fiatal koromban mást se csináltam! Próbálgattam a színeket, hogy melyik áll nekem a legjobban… Hol kel el egy kis vatta a ruha alá… Még szorosabbra a fűzőt a derekamon… A hajra meg egy kicsivel talán izgalmasabb árnyalatot…

Félrevonta nehéz, tiziánvörös fürtjeit a homlokából. Kétség sem férhetett hozzá, hogy legalábbis ő még mindig nem hagyott fel az effajta próbálkozásokkal.

– Beérni azzal, amit a természet adott, ez egyszerűen ostobaság! Mi több: önteltség! A kis Alice oldalakat ír tele mindenféle idegen szavakkal a nemiségről, de kérdem én: hány férfi tesz neki ajánlatot, hogy töltsenek együtt Brightonban egy hétvégét? Mindig csak a hangzatos idegen szavak és a munka, meg a munkások jóléte és a világ jövője. Ez mind nagyon szép, de kérdem én: vidám is? Nézzenek oda! Kérdem én: micsoda dögunalmat csináltak a mai fiatalok ebből a világból? Csupa szabályzás és tiltás! Ez az én fiatal koromban nem így volt.

– Erről jut eszembe, mi van a fiával, Madame? – Poirot majdnem úgy fogalmazott, a „kisfiával”, de az utolsó pillanatban észbe kapott, hogy hiszen húsz év eltelt.

A grófnő arca kigyúlt az anyai büszkeségtől.

– Az én drága angyalkám! Most már egészen nagy, akkora válla van, és olyan jóképű! Amerikában él. Odaát épít… hidakat, bankokat, szállodákat, áruházakat, vasutakat, mindent, amire Amerikának szüksége van!

– Ezek szerint mérnök? – értetlenkedett Poirot. – Vagy építész?

– Mit számít az? – kiáltott a grófnő. – Egyszerűen imádnivaló! Él-hal a vasgerendákért, munkagépekért meg az olyan dolgokért, mint a forgatónyomaték. Az ilyesmikhez soha életemben nem konyítottam. De imádjuk egymást! Mindig is imádtuk egymást. Úgyhogy az ő kedvéért imádom a kis Alice-t is. Bizony ám, jegyesek! Valami repülőgépen vagy hajón vagy vonaton találkoztak, és egymásba szerettek a munkások jólétéről folytatott társalgás közben. És amikor Londonba jön, meglátogat, én pedig a szívemre ölelem. – A grófnő méretes kebleire tapasztotta mindkét kezét. – Mondom neki: te és Niki szeretitek egymást, úgyhogy én is szeretlek téged, de ha szereted a fiamat, miért hagyod ott Amerikában? Ő meg beszél nekem a „munkájáról”, a könyvről, amit ír, meg a karrierjéről, és őszintén szólva nem értem ezt az egészet, de azt vallom, hogy az embernek elnézőnek kell lennie. – Hirtelen váltással rákérdezett: – Nos, cher ami, mi a véleménye minderről, amit megálmodtam ide?

– Kitűnően van megálmodva! – Poirot elismerően nézett körbe. – Nagyon sikkes!

A szórakozóhely zsúfolva volt, és a siker hamisítatlan levegője lengte be. Estélyi ruhás, lagymatag párok, kordbársony nadrágos mű-vészlelkek, köpcös, öltönyös úriemberek ülték körül az asztalokat. Az ördögnek öltözött zenekar improvizatív dzsesszt játszott. A Pokol kétségkívül telitalálat volt.

– Mindenféle népek járnak ide – mondta a grófnő. – De ez így helyes, nem igaz? A Pokol kapui mindenki számára nyitva állnak.

– Talán az egy szegények kivételével – jegyezte meg Poirot.

A grófnő nevetett.

– Nem arról szól a példabeszéd is, hogy a gazdag ember bajosan juthat el a mennyek országába? Úgyhogy elsőbbséget kell hogy élvezzen a Pokolban.

A professzor és Alice visszajött az asztalhoz. A grófnő felállt.

– Beszélnem kell Aristide-dal.

Pár szót váltott a főpincérrel, egy vékonypénzű Mefisztóval, azután asztalról asztalra járt, és a vendégekkel beszélgetett.

A professzor megtörölte a homlokát, kortyolt egyet a borospoharából, és azt mondta:

– Nem akármilyen személyiség, ugye? Ezt az emberek is érzik.

Kimentette magát, és elment, hogy beszéljen valakivel az egyik asztalnál. Poirot egyedül maradt a szigorú Alice-szel, és kissé zavarba jött, magán érezve a hidegkék pillantást. Be kellett látnia, hogy Alice tényleg egészen csinos lány, mégis valahogy határozottan taszítónak érezte.

– Nem is tudom a vezetéknevét – dörmögte.

– Cunningham. Dr. Alice Cunningham. Jól tudom, ön régtől fogva ismeri Verát?

– Legalább húsz éve.

– Nagyon érdekes őt megfigyelnem – mondta dr. Alice Cunningham. – Természetesen az érdeklődésem mindenekelőtt a leendő anyósomnak szól, de tudományos szempontból is érdekes személyiség.

– Valóban?

– Igen. Egy bűnözéslélektani könyvön dolgozom. Az itteni éjszakai életet nagyon tanulságosnak tartom. Számos bűnözőtípus jár ide rendszeresen. Néhányukkal elbeszélgettem az előéletükről. Ön, ugye, biztos tud Vera bűnözői hajlamairól, úgy értem, hogy lopkod.

– Nos, igen, tudok róla – felelte Poirot kissé megütközve.

– Magánhasználatra ezt szarkakomplexusnak nevezem. Mint tudja, csupa csillogó holmit vesz el. Pénzt soha. Csakis ékszert, ügy látom, gyerekkorában elkényeztették, mindent megengedtek neki, ugyanakkor a széltől is óvták. Az élet merő unalom volt a számára: unalom és biztonság. Az alkata drámára vágyott: sóvárgott a büntetésre. Ez rejlik a kleptomániája mögött. Fontos akar lenni, híressé válni a büntetése révén!

– Neki mint a cári rezsim tagjának a forradalmi Oroszországban hogyan lehetett volna az élete biztonságos és unalmas? – tiltakozott Poirot.

Miss Cunningham fakókék szemében parányi csúfondáros fény villant.

– Ó! A cári rezsim tagja? Ezt ő mondta önnek?

– Arisztokrata voltához kétség sem férhet – jelentette ki Poirot, elűzve bizonyos emlékképeket arról, hogy maga a grófnő milyen vad változatossággal beszélt neki arról, hogy milyen volt hajdan az élete.

– Az ember azt hiszi el, amit hinni akar – jegyezte meg Miss Cunningham, szakavatott szemmel méricskélve Poirot-t.

Poirot veszélyt szimatolt. Úgy érezte, még egy perc, és az ő komplexusára terelődik a szó! Úgy döntött, az ellenfél térfelére viszi át a harcot. Rossakoff grófnő társaságát részben az asszony arisztokrata származása miatt élvezte, és nem fogja hagyni, hogy holmi okulárés, kompótszemű, pszichológiadiplomás csitrik megfosszák élvezetétől.

– Tudja, mi az, amin nem győzök csodálkozni? – kérdezte.

Alice Cunningham nem sietett szavakkal beismerni, hogy fogalma sincs. Megelégedett azzal, hogy unott és elnéző arckifejezést öltsön.

– Az lep meg, hogy ön, aki fiatal, aki tudna csinosnak látszani, ha venné hozzá a fáradságot – folytatta Poirot –, szóval az lep meg, hogy nem veszi hozzá a fáradságot! Nehéz, csupa zseb kosztümkabátot és szoknyát vesz magára, mintha golfozni menne! Csakhogy ez nem golfpálya, ez egy föld alatti pince, ahol huszonkét fok van, és a maga orra izzad és fénylik, és mégsem púderezi, és ami rúzst magára kent, azt is lélektelenül tette, anélkül hogy hangsúlyozta volna vele az ajka ívét! Maga nő, de nem törődik vele. És kérdem én: miért nem? Nagy kár, hogy elmulasztja!

Egy pillanatra megvolt az az elégtétele, hogy emberi érzéseket figyelhetett meg Alice Cunninghamen. Még haragot is látott felszikrázni a szemében. Aztán a lány újra magára öltötte megvető mosolyát.

– Drága Monsieur Poirot-m! – mondta. – Attól tartok, ön nem tart lépést a modern gondolkodással. A lényeg a fontos, nem a sallangok.

Felpillantott, mert egy sötét hajú, igen jóképű fiatalember közeledett feléjük.

– Ez az egyik legérdekesebb típus! – súgta lelkesen. – Paul Varesco! Nőkön élősködik, és furcsa, alantas vágyai vannak! Ki akarok húzni belőle még egyet s mást egy óvónőről, aki hároméves korában felügyelt rá.

Egy-két perccel később már a fiatalemberrel táncolt, akin egyből látszott, hogy gyakorlott táncos. Amikor közelebb sodródtak, Poirot hallotta, ahogy a lány azt mondja:

– És a Bognorban eltöltött nyár után egy játék darut kaptál tőle ajándékba? Egy darut… ez azért elég sokatmondó.

Egy pillanatra Poirot eljátszott a gondolattal, hogy Miss Cunningham érdeklődése a bűnözőtípusok iránt egy nap azzal végződhet, hogy egy félreeső erdőben rábukkannak megcsonkított holttestére. Nem rajongott Alice Cunninghamért, de volt olyan őszinte önmagához, hogy belássa, a lány azzal vívta ki ellenszenvét, hogy nem esett hasra Hercule Poirot-tól. Hiúságán esett csorba!

Aztán meglátott valamit, ami egy időre kiverte a fejéből Alice Cunninghamet. Egy szőke fiatalember ült az egyik asztalnál a táncparkett túloldalán. Frakkban volt, egész viselkedése olyasvalakire vallott, aki könnyed, élvhajhász életet él. Vele szemben egy hozzá illő, luxushoz szokott lány ült. A fiatalember üres és bamba tekintettel csüggött rajta. Aki csak látta őket, azt mondhatta volna: „O, a tétlen gazdagok!” Poirot azonban nagyon jól tudta, hogy a fiatalember se nem gazdag, se nem tétlen. Hanem igazából Charles Stevens detektívfelügyelő, és Poirot biztosra vette, hogy Stevens detektívfelügyelő szolgálatban van…

2

Másnap reggel Poirot felkereste öreg barátját, Japp főfelügyelőt a Scotland Yardon. Jappnak a puhatolózó kérdésekre adott reakciója igencsak meglepte.

– Vén róka! – mondta Japp szeretetteljesen. – Hogy tudja kiszagolni ezeket a dolgokat, föl nem érem ésszel!

– De biztosíthatom önt, semmit nem tudok, semmit az égvilágon! Puszta kíváncsiságból kérdezem.

Japp azt felelte, hogy Poirot mesélje ezt a nénikéjének. Majd hozzátette:

– Szóval szeretne mindent megtudni erről a Pokol nevű szórakozóhelyről? Nos, a felszínen a Pokol csak egy a sok közül. Megy az üzlet, rengeteg pénz folyik be, persze a kiadások is elég magasak lehetnek. Látszólag egy orosz nő viszi a boltot, valami mittudommilyen grófnőnek nevezi magát…

– Ismerem Rossakoff grófnőt – mondta Poirot hűvösen. – Régi barátok vagyunk.

– De ő csak stróman – folytatta Japp. – Nem ő hozza a pénzt. Hanem talán az a főpincér alak, Aristide Papopolous. Neki részesedése van a buliból, de szerintünk ő sem az igazi tulaj. Valójában nem tudjuk, kié ez a buli!

– És Stevens felügyelő azért jár oda, hogy kiderítse?

– Ja, szóval meglátta Stevenst? Szerencsés kölyök, megcsípett egy ilyen melót az adófizetők pénzén! Csak semmit sem derített még ki!

– De mire gyanakszanak, mit kell ott kideríteni?

– Narkó! Nagy kábítószerbalhé. És a drogért nem pénzzel, hanem drágakővel fizetnek.

– Hogyan?

–Így működik. Lady Akárki meg Izé grófnő a készpénzzel hadilábon áll, a bankból meg nem akar nagy összegeket kivenni. Viszont vannak drágakövei, esetenként családi ereklyéi. Ezeket el lehet vinni egy helyre „tisztításra”, „foglalatjavításra”, ahol a köveket kiveszik a foglalatból, és üveggel helyettesítik. A foglalat nélküli köveket aztán eladják helyben vagy a kontinensen. Tiszta sor: nem rablott, körözött holmikról van szó. Na és mi van, ha előbb-utóbb észreveszik, hogy egy bizonyos fejék vagy nyaklánc hamis? Az ártatlan Lady Akárki döbbenten áll: fogalma sincs, hogyan és mikor történhetett a csere. Hiszen a nyaklánc sose került ki a birtokából! Szegény izzadó rendőrök elkezdhetik a hiábavaló utánajárást az elbocsátott szobalányoknak, gyanús komornyikoknak, kétes ablakpucolóknak. Csakhogy mi nem vagyunk annyira agyalágyultak, ahogy ezek a jómadarak hiszik! Egymás után több ilyen ügyünk is volt, és találtunk egy közös nevezőt: az összes érintett nő kábítószer-fogyasztásra utaló jeleket mutatott. Izgatottság, ingerlékenység, rángás, kitágult pupilla et cetera. Csak az volt a kérdés: honnan szerezték a drogot, és ki áll a háttérben.

– És úgy véli, ez a hely lenne a Pokol?

Szerintünk ez az egész balhé oda összpontosul. Azt már tudjuk, hogy az ékszerészi munka hol történik, egy látszólag tiszteletre méltó, osztályon felüli ékszermásolatok készítésével foglalkozó Golconda nevű cégnél. Van egy Paul Varesco nevű kiállhatatlan alak… Nocsak, ezek szerint ismeri?

– Már találkoztam vele… a Pokolban.

– Na, ott szeretném én is látni, de a valódiban! Egy jó szót nem lehet mondani róla, de a nők a kezéből esznek, még a tisztességesebbje is! Van valamilyen összefonódása a Golconda céggel, és szilárd meggyőződésem, hogy ő áll a Pokol mögött. Az a hely ideális a céljai számára: a legkülönbözőbb emberek járnak oda, társaságbeli nők, hivatásos bűnözők. Tökéletes találkahely.

– Gondolja, hogy ott zajlik a csere, ott váltják drogra a drágakövet?

– Igen. Ismerjük a Golconda-féle vonalat, és kíváncsiak vagyunk a másikra, a drogéra. Tudni szeretnénk, ki szállítja az anyagot, és honnan jön.

– Most még elképzelésük sincs?

Azt hiszem, az orosz nő az, de nincs rá bizonyítékunk. Pár héttel ezelőtt azt hittük, eljutottunk valahová. Varesco elment a Golcondához, ékköveket vett fel, és onnan egyenesen a Pokolba ment. Stevens figyelte, de látni nem látta, ahogy elpasszolja az anyagot. Amikor Varesco eljött, lekapcsoltuk, de a kövek nem voltak nála. Rajtaütöttünk a klubon, begyűjtöttünk mindenkit! A végeredmény: se drágakő, se drog.

– Egyszóval: fiaskó?

Japp képeket vágott.

– Maga mondta! Eléggé benne lettünk volna a csávában, de szerencsére a lefogottak közt volt Peverel; tudja, a battersea-i gyilkos. Tiszta szerencse, hisz róla mindenki azt hitte, Skóciába szelelt. Valamelyik szemfüles őrmesterünk felismerte a körözési fotóról. Így minden jó, ha vége jó: nekünk babér, a klubnak hatalmas reklám. Azóta csak még zsúfoltabb, mint valaha.

– De a kábítószer-nyomozás egy tapodtat se haladt – mondta Poirot. – Van talán valami rejtekhely az épületben?

– Kell hogy legyen. De nem találtuk meg. Átfésültük az egész lebujt. Maradjon kettőnk közt, megkutattuk suba alatt is. – Japp kacsintott. – Szigorúan titokban. Egy kis körmönfont behatolás. Amúgy sikertelen volt a dolog, mert a hívatlan emberünket csaknem szétszedte az az oltári nagy eb! Éjjel-nappal ott döglik a placcon.

– Ja, a Cerberus?

– Igen. Ilyen hülye nevet adni egy kutyának! Elnevezni egy zacskó sóról.

– Cerberus – mormolta elgondolkozva Poirot.

– Nem bánnám, ha a kezébe venné a dolgot, Poirot! – biztatta Japp. – Elég gubancos ügy, és jó lenne megoldani. Gyűlölöm a kábítószer-bűnözést, tönkreteszi az emberek testét-lelkét. Ha úgy tetszik, ez az igazi pokol!

– Ez teljessé tenné a dolgot, igen – morfondírozott Poirot. – Tudja, mi volt Herkules tizenkettedik munkája?

– Fogalmam sincs.

– Cerberus foglyul ejtése. Ez alkalmasnak látszik, ugye?

– Nem tudom, miről beszél, öregem, de vigyázzon, nehogy az legyen majd a címlapon: Embert evett a kutya!

És Japp hahotázva dőlt hátra a székében.

3

– Teljes komolysággal szeretnék beszélni önnel – mondta Poirot.

Korán volt, a klub még szinte üresen kongott. A grófnő és Poirot egy kis asztalkánál ült a bejárat közelében.

– De nekem nem kenyerem a komolyság – tiltakozott a grófnő. – La petité Alice, ő mindig komoly, és, entre nous, ezt nagyon unalmasnak találom. Szegény Nikim, milyen vidámság vár majd rá? Semmilyen.

– Nagy szeretetet táplálok maga iránt – folytatta rendületlenül Poirot –, és szeretném megóvni attól, amit slamasztikának szokás nevezni.

– De hát képtelenségeket beszél! A világ a lábaimnál hever, és dől a pénz!

– Öné ez a szórakozóhely?

A grófnő pillantásába némi óvatosság lopózott.

– Föltétlenül – mondta.

– De van csendestársa?

– Ki mondta ezt önnek? – csattant fel a grófnő.

– Paul Varesco a csendestársa?

– Ó! Paul Varesco! Micsoda ötlet?

–Varesco rossz fiú. Priusza van. Ön tisztában van vele, hogy bűnözők is megfordulnak ezen a helyen?

A grófnő nevetésben tört ki.

– Hogy maga micsoda nyárspolgár! Természetesen tisztában vagyok vele! Fogja már fel, hogy ennek a helynek többé-kevésbé ez a vonzereje! Itt vannak ezek az ifjú emberek Mayfairból! Ráuntak, hogy örökké a saját fajtájukat kerülgetik a West Enden. Eljönnek ide, és bűnözőket látnak: tolvajt, zsarolót, szélhámost, talán még gyilkost is! Olyasvalakit, akiről jövő héten majd írnak a vasárnapi lapok! Ez izgalmas, és meg vannak győződve róla, hogy most beleszagolnak az életbe! És ugyanígy van ezzel a jómódú ember, aki egész héten bugyogókat, harisnyákat, fűzőket árul! Micsoda változatosság ez a tiszteletre méltó életviteléhez és tiszteletre méltó barátaihoz képest! És aztán további izgalomforrás, hogy az egyik asztalnál ott sodorgatja a bajuszát a Scotland Yard egyik felügyelője: detektívfelügyelő frakkban!

– Szóval erről is tud? – kérdezte Poirot halkan.

A pillantásuk találkozott. A grófnő mosolygott.

– Mon cher ami, nem vagyok annyira együgyű, mint amilyennek látszom!

– Kábítószerrel is üzletel itt?

– Ó, azt már nem! – A grófnő hangja megkeményedett. – Az maga volna a förtelem!

Poirot egy-két másodpercig figyelmesen nézte, aztán felsóhajtott.

– Hiszek önnek – mondta. – De így még inkább muszáj megmondania nekem, igazából kié ez a hely.

– Az enyém – vágta rá a grófnő.

– Papíron igen. De ön mögött áll valaki.

– Nem gondolja, mon ami, hogy túlzásba viszi a kíváncsiságot? Szerinted is túl kíváncsi, Dudu?

A grófnő utolsó szavai már-már gügyögésbe csaptak át, miközben tányérjáról odavetette a kacsacsontot a nagy fekete kutyának, és az állkapocs hangos roppanással magába nyelte.

– Hogyan is nevezte ezt az állatot? – kérdezte Poirot, feladva az ostromot.

– C'est mon petit Dudu!

– De hát ez nevetséges, ilyen nevet adni neki!

– De amikor olyan imádnivaló! Rendőrkutya! Mindent tud, mindent… Várjon csak!

Fölpattant, körülnézett, és váratlanul felkapott egy tányért egy jókora, ínycsiklandó marhasülttel, amelyet az imént tettek le a közelben egy vacsoravendég elé. Odasietett a márványfülkéhez, letette a tányért a kutya elé, és néhány szót duruzsolt a fülébe oroszul.

Cerberus maga elé bámult. A marhasült mintha ott se lett volna.

– Látja? És ez nem csak pillanatnyi szeszély! Nem! Ha kell, így marad akár órákra is!

Egy szót súgott Cerberusnak, és az mint a villám, odakapott, és a marhasült mintegy varázsütésre eltűnt.

Vera Rossakoff a kutya nyaka köré fonta a karját, és lábujjhegyre állva szenvedélyesen átölelte.

– Nézze, milyen szelíd tud lenni! – kiáltotta. –De csak velem, Alice-szal és a barátainkkal! Azt csinálhatunk, ami nekünk tetszik! De csak egy szót kell kimondani, és voilá: nekem elhiheti, cafatokra tép akár egy rendőrfelügyelőt is! Úgy ám, apró cafatokra!

Hangos hahotára fakadt.

– Csak ki kell mondanom a szót…

Poirot sietve közbevágott. Nem bízott a grófnő humorérzékében. Stevens felügyelő valóban veszélyben lehet.

– Liskeard professzor kíván beszélni önnel!

A professzor az asztaluk mellett állt; a tekintete csupa szemrehányás volt.

– Elvette a marhasültemet! – panaszkodott. – Miért vette el a marhasültemet? Olyan jó marhasültnek látszott!

4

– Csütörtök este, öregem – mondta Japp. – Akkor ugrik a majom a vízbe. Ez persze Andrews ügye, a kábítószeres alosztályé, de ő csak örülni fog, ha maga is beleüti az orrát. Nem, köszönöm, nem kérek többet az ön likőrjéből. Muszáj vigyáznom a gyomrommal. Az whisky, amit ott látok? Inkább arra nevezek be!

Letette a poharát, és folytatta.

– Megoldottuk a kérdést, azt hiszem. Van egy másik kijárat a klubból, és mi megtaláltuk!

– Hol?

– A grillező mögött. A rostély egy része kifordítható.

– De ott kizárt dolog észrevétlenül…

– De bizony, öregfiú. Amikor a razzia elkezdődött, a fények kialudtak: kinyomták a főkapcsolót. Egy-két percbe is beletelt, mire sikerült visszakapcsoltatnunk. Elöl senki nem jött ki, mert a bejáratot őriztük, de most már világos, hogy valaki meglépett a rejtekúton a cuccal. Átkutattuk a házat a klub mögött, akkor bukkantunk rá.

– És most készül valamire… Mire is?

Japp hunyorított.

– Bízvást minden a terv szerint megy: megjelenik a rendőrség, a fények kialszanak… és valaki ott áll majd a titkos ajtó túloldalán, hogy megnézze, kijön ki rajta. Most elkapjuk őket!

– Miért csütörtökön?

Japp ismét hunyorított.

– Mostanra a Golcondát elég jól lenyomoztuk. Csütörtökön áru jön ki onnan. Lady Carrington smaragdjai.

– Megengedi, hogy én is megtegyem a magam előkészületeit? – kérdezte Poirot.

5

Csütörtök este Poirot a megszokott kis asztalánál ült a bejárat közelében, és a környezetét figyelte. Mint rendesen, a Pokol teljes gőzzel üzemelt!

A grófnő a szokásosnál is merészebben volt kisminkelve, már ha ez egyáltalán lehetséges. Aznap este igazi orosz módra viselkedett, tapsolt, visítva nevetett. Paul Varesco megérkezett. Olykor kifogástalan frakkban jelent meg, máskor, mint aznap este is, afféle apacsként mutatkozott, felgombolt zubbonyban, a nyakában sállal. Egyszerre volt viszolyogtató és vonzó. Levált egy gyémántokkal teleaggatott, kövérkés, középkorú hölgyről, odahajolt az egyik asztalnál ülő, kis noteszébe szorgalmasan jegyzetelő Alice Cunninghamhez, és táncra kérte. A kövérkés hölgy haragosan nézett Alice-ra, Varescóra azonban rajongó tekintettel.

Miss Cunningham szemében semmi rajongás nem látszott. Tisztán tudományos érdeklődés fénylett benne, és Poirot el-elkapott egy-egy beszélgetésfoszlányt, ahogy tánc közben elhaladtak mellette. A lány már túllépett az óvónőn, és most Paul előkészítő iskolai tanítónőjéről gyűjtött információkat.

Amikor a zene elhallgatott, Poirot mellé telepedett le. Boldognak és izgatottnak látszott.

– Jaj, de érdekes! – újságolta. – Varescóé lesz az egyik kulcsfontosságú eset a könyvemben. Nyilvánvaló szimbolika. Például ott van a félelem az atlétatrikótól, amelyben igazából a szőrcsuha testesül meg, annak minden konnotációjával, és az egész összefüggésrendszer rögtön éles megvilágításba kerül. Az ember azt mondaná, hogy Varesco egyértelmű bűnözőtípus, de megfelelő gyógymóddal…

– Jó útra téríteni egy elzüllöttet, ez mindig is a nők legdédelgetettebb álma volt – mondta Poirot.

Alice Cunningham hidegen nézett rá.

– Ebben nincs semmi személyes, Monsieur Poirot.

– Persze hogy nincs – felelte Poirot. – Ez mindig tiszta, érdek nélküli altruizmus, de rendszerint a másik nem egy vonzó egyedére irányul. Érdekli-e például, hogy én hová jártam iskolába, vagy hogy a tanítónő hogyan viszonyult énhozzám?

– Ön nem bűnözőtípus – mondta Miss Cunningham.

– Ön ránézésre tudja, ki a bűnözőtípus?

– Százszázalékra tudom.

Liskeard professzor csatlakozott hozzájuk. Leült Poirot mellé.

– Bűnözőkről beszélgetnek? Monsieur Poirot, önnek el kellene olvasnia Hammurapi büntető törvénykönyvét, Krisztus előtt ezernyolcszázból. Fölöttébb érdekes. Ha egy ház oltására érkező ember a ház gazdájának holmiját elvette magának, ugyanebbe a tűzbe vettessék.[1]

Gyönyörűséggel meredt a maga elé, az elektromos grillrostély irányába.

– És vannak még régebbi, sumer törvények. Ha egy nő a férjének szólván: „Nem vagy te a férjem”, vessék a folyóba.[2]Olcsóbb és egyszerűbb a válópernél. Ám ha a férj mondja ugyanezt a feleségének, csak bizonyos mennyiségű ezüstöt kell fizetnie. Őt senki sem veti a folyóba.

– Megint a régi nóta! – mondta Alice Cunningham. – Más törvény vonatkozik a férfira, és más a nőre.

– A nők persze jobban méltányolják a pénzben kifejeződő értékeket – tűnődött fennhangon a professzor, majd hirtelen témát váltott. – Tudják, szeretem ezt a helyet. Esténként sokszor eljövök. Fizetnem se kell. Ezt a grófnő intézte el nekem, amúgy nagyon szép tőle, viszonzásul a díszítéssel kapcsolatos tanácsaimért. Nem mintha bármi közöm volna ehhez: fogalmam se volt, miért kérdezget, és természetesen ő is és a festő is teljesen elhibázták az egészet. Remélem, sose fog kiderülni, hogy bármi részem volt ezekben a förtelmes ábrázolásokban. Nem élném túl. De ő egy fantasztikus asszony, mintha csak Babilóniából szalasztották volna: mindig ez jut róla eszembe. Tudják, a babilóniaiak közt kiváló üzletasszonyok voltak…

A professzor szavait váratlan zsivaj nyomta el. „Itt a rendőrség!”, hallatszott mindenfelől: a nők felugráltak, bábeli hangzavar támadt. A fények kialudtak, kikapcsolódott a villanygrill is.

A kavarodás aláfestéseként a professzor zavartalanul további passzusokat kántált Hammurapi törvényeiből.

Amikor a világítás újra bekapcsolódott, Poirot fölfelé haladt az alacsony, széles lépcsőkön. Az ajtónál strázsáló rendőrök tisztelegtek neki. Kilépett az utcára, elballagott a sarokig. A sarkon túl egy borvirágos képű, orrfacsaró szagú emberke lapult a falhoz. Izgatott, rekedtes hangon suttogta:

– Itt vagyok, főnök. Itt az idő, hogy tegyem a dógom?

– Igen. Rajta.

– Csak úgy hemzsegnek errefelé a zsaruk?

– Nem lesz semmi baj. Tudnak magáról.

– Én csak nem szeretném, ha közbeavatkoznának.

– Nem avatkoznak közbe. Biztos benne, hogy meg tudja csinálni, amit vállalt? A kérdéses állat meglehetősen nagy és harcias.

– Velem nem lesz harcias – mondta az emberke magabiztosan. – Van valamim, amiért bármelyik kutya a pokolba is utánam jönne!

– Ezúttal – dörmögte Hercule Poirot – a Pokolból kell maga után mennie!

6

A hajnali órákban felcsörgött a telefon. Poirot felvette a kagylót. Japp hangja hallatszott belőle.

– Megkért, hogy hívjam föl.

– Igen, valóban. Eh bien?

– Nincs meg a drog. Csak a smaragdok.

– Hol voltak?

– Liskeard professzor zsebében.

– Liskeard professzoréban?!

– Önt is meglepi? Őszintén szólva nem tudom, mit gondoljak. Olyan szemeket meresztett, mint egy ma született bárány, csak bámult, és azt mondta, halvány fogalma sincs, hogyan kerültek a zsebébe, és a fenébe is: hiszek neki! Varesco könnyűszerrel belecsúsztathatta, amikor sötét lett. Nem hiszem, hogy ilyesmibe keveredne egy olyan ember, mint az öreg Liskeard. Mindenféle tudományos társaság tagja, sőt kapcsolatban áll még a British Museummal is! Egyetlen dologra költ csak: könyvekre, mi több: penészes antikváriumi példányokra. Nem, ő nem illik a képbe. Kezdem azt hinni, hogy teljesen melléfogtunk: soha nem is volt kábítószer abban a klubban.

– Ó, márpedig volt, barátom, volt bizony a múlt éjjel. Mondja csak, senki nem jött ki azon a rejtett kijáraton?

– De igen, Scandembergi Henrik herceg a kamarásával: csak tegnap érkezett Angliába. Vitamian Evans kabinetminiszter (átkozott dolog munkáspárti miniszternek lenni, az embernek annyira kell vigyáznia! Azzal senki se törődik, ha konzervatív politikusok kicsapongó életük során két kézzel szórják a pénzt, mert az adófizetők úgy tartják, az a saját pénzük, de amikor egy munkáspárti csinálja ugyanezt, az emberek rögtön úgy érzik, az ő pénzüket költi! És bizonyos szempontból igazuk is van.). Lady Beatrice Viner volt az utolsó: neki holnapután lesz az esküvője a beképzelt ifjú Leominster herceggel. Nem hiszem, hogy bármelyiküknek is köze volna a dologhoz.

– Jól hiszi. Ettől azonban a drog még ott volt a klubban, és valaki kihozta onnan.

– De ki?

– Hát én, mon ami – mondta Poirot nyájasan.

Rövidre zárva Japp szitkozódását letette a hallgatót, merthogy megszólalt a csengő. A bejárathoz ment, és ajtót nyitott. Rossakoff grófnő libegett be rajta.

– Ha nem lennénk már benne sajnos a korban, milyen kompromittáló helyzet lehetne ez? –kiáltotta. – Mint látja, eljöttem, ahogy kérte az üzenetében. Azt hiszem, egy rendőr van a nyomomban, de remélhetőleg odakint az utcán marad. Nos hát, barátom, miről lenne szó?

Poirot lovagiasan megszabadította róka-prémjeitől.

– Miért tette azokat a smaragdokat Liskeard professzor zsebébe? – kérdezte. – Ce n'est pas gentille, ce que vous avez fait la!

A grófnő szeme elkerekedett.

– Természetesen az ön zsebébe akartam tenni a smaragdokat!

– Ó, az én zsebembe?

– Hát persze. Sietve átvágtam ahhoz az asztalhoz, ahol ön rendszerint ül, de mivel a fények kialudtak, úgy látszik, véletlenül a professzor zsebébe tettem.

– És miért akart lopott smaragdokat beletenni a zsebembe?

– Ugye, nem volt idő a töprengésre, és ez látszott a legjobb megoldásnak.

– Nahát, Vera, ön utánozhatatlan!

– De drága barátom, gondoljon bele! Beront a rendőrség, a fények kialszanak (ez a mi kis privát intézkedésünk az olyan kuncsaftok érdekében, akik nem kerülhetnek kínos helyzetbe), és egy kéz elveszi a retikülömet az asztalról. Visszakaparintom, de a selymen keresztül valami keményet érzek benne. Belenyúlok, és ami benne van, arról tapintásra tudom, hogy ékkövek, és arra is egyből rájövök, hogy ki tette bele!

– Ó, valóban?

– Hát persze! Az a salaud! Az a hüllő, az a szörnyszülött, az a képmutató álszent nyálkás vipera, az az emberi korcs, Paul Varesco.

– Aki az ön csendestársa a Pokolban?

– Igen, igen, az övé a mulató, ő teszi bele a pénzt. Mostanáig nem árultam el: én tudom állni a szavam! De most, hogy kijátszik engem, rám akarja uszítani a rendőrséget, hát most igenis kimondom a nevét, ki én!

– Csillapodjon! – mondta Poirot. – Menjünk át ide a szomszéd szobába.

Kinyitotta az ajtót. Egy pillanatra úgy látszott, a kis szobát teljesen betölti a KUTYA. Cerberus még a Pokol tágas előterében is túlméretezettnek látszott. Poirot lakásának aprócska ebédlőjében mintha más se lett volna, csak Cerberus. Pedig ott állt mellette az orrfacsaró szagú kis emberke is.

– Eljöttünk, ahogy megbeszéltük, főnök – mondta rekedtes hangon az emberke.

– Dudu! – kiáltott a grófnő. – Kicsi angyalkám, Dudu!

Cerberus a farkával a padlót verte, de ettől eltekintve meg se moccant.

– Hadd mutassam be önnek Mr. William Higgset, szakmája kiválóságát! – kiabálta túl Cerberus farkának dübörgését Poirot. – Az esti hűhó közben Mr. Higgs magával csalta Cerberust a Pokolból.

– Magával csalta? – A grófnő hitetlenkedve bámult a patkányszerű kis alakra. – De hogyan? Hogyan?

Mr. Higgs szemérmesen lesütötte a szemét.

– Erről nem beszélnék egy hölgy előtt. Vannak dógok, amiknek a kutyák nem bírnak ellenállni. Ha akarom, egy kutya utánam jön bárhová. Persze ugyanez nem áll a szukákra… Az már más tészta.

Rossakoff grófnő Poirot felé fordult.

– De miért? Miért?

– Egy megfelelően kiképzett kutya mindaddig a pofájában tart egy tárgyat, amíg parancsot nem kap, hogy engedje el – mondta Poirot lassan, tagoltan. – Ha kell, órákig ott tartja. Lenne szíves szólni a kutyájának, hogy engedje el?

Vera Rossakoff csak bámult. Aztán megfordult, és két kurta szó hagyta el az ajkát.

Cerberus hatalmas állkapcsa szétnyílt. Aztán rémisztő módon úgy látszott, mintha Cerberus nyelve kiesne a szájából…

Poirot odalépett. Felemelt egy aprócska rózsaszín gumiszütyőbe csomagolt tárgyat. Kibontotta. Fehér port tartalmazó csomagocska volt benne.

– Mi az? – kérdezte éles hangon a grófnő.

– Kokain – felelte halkan Poirot. – Kis mennyiségnek látszik, de akár több ezer fontot is megérhet annak, aki hajlandó fizetni érte… Elegendő ahhoz, hogy bajt és szenvedést hozzon emberek százainak…

A grófnő lélegzete elakadt.

– És ön azt hiszi, hogy én… – fakadt ki. – De ez nem igaz! Esküszöm önnek, hogy nem igaz! Régebben kedvemet leltem az ékkövekben, a csecsebecsékben, a parányi ritkaságokban: ilyesmikből meg is lehet élni, ugye. És azt vallom: miért ne? Miért van az egyik embernek több joga valami birtoklására, mint a másiknak?

– Én is ezt vallom a kutyákról – szólt közbe Mr. Higgs.

– Maga nem tud különbséget tenni rossz és jó között – mondta Poirot szomorúan a grófnőnek.

– De kábítószer… azt már nem! Hisz abból csak keserűség, fájdalom, nyomorúság származhat! Fogalmam sem volt, halvány fogalmam sem, hogy az én bájos, szeplőtlen, vidám kis Poklomat ilyen célokra használják!

– Ami az ajzószereket illeti, egyetértek önnel – mondta Mr. Higgs. – Az agarak doppingolása mocskos dolog. Sose vót közöm ilyesmikhez, és nem is lesz!

– De mondja, hogy hisz nekem, barátom? –rimánkodott a grófnő.

– Hát persze hogy hiszek önnek! Időt és fáradságot nem sajnáltam, csak hogy rács mögé juttassam a kábítószerbalhé igazi szervezőjét. Talán nem végeztem el Herkules tizenkettedik munkáját, és hoztam fel Cerberust a Pokolból, hogy bizonyíthassam az igazam? Mert hadd mondjam el önnek: nem szeretem, ha a barátaim ellen vádakat koholnak, mert itt bizony koholtak, hiszen önnel akarták elvitetni a balhét, ha a dolgok rosszra fordulnak! Az ön kézitáskájában találták volna meg a smaragdokat, és ha esetleg valaki (mint én) elég agyafúrt lenne ahhoz, hogy rájöjjön, egy harapós kutya szájában van a rejtekhely, eh blen, de hiszen az az ön kutyája, nem igaz? Még akkor is, ha az a kutya la petité Alice-t is elfogadja annyira, hogy engedelmeskedjen a parancsainak! Bizony, ön jobban is nyitva tarthatta volna a szemét! Az elejétől fogva nem tetszett nekem az az ifjú hölgy a tudományos szakzsargonjával, csupa zseb kosztümkabátjával, szoknyájával. Az ám, zsebek! Hihetetlen, hogy egy nő ennyire ne törődjön a megjelenésével! És mit mond nekem? Hogy a lényeg a fontos! Aha! Szóval a lényeg a zsebek. Zsebek, amelyekben drogot hozhat és drágaköveket vihet. Ezt a kis cserét könnyű nyélbe ütni, miközben a bűnsegédjével táncol, aki állítólag csak mint pszichológiai eset érdekli. O, ez aztán az álca! Senki se gyanakszik a komoly, szemüveges, orvosdiplomás tudós pszichológusra. Becsempészheti a drogot, rászoktathatja a gazdag pácienseit, a pénzt befektetheti egy éjszakai mulatóba, és elrendezheti, hogy az olyasvalaki neve alatt fusson, akinek… mondjuk így: van egy kis folt a múltján! De lenézi Hercule Poirot-t, azt hiszi, megetetheti vele az óvónős meg atlétatrikós szövegét! Eh bien, állok elébe! A fények kialszanak. Gyorsan felkelek az asztalomtól, és odamegyek Cerberus mellé. A sötétben hallom, ahogy a lány közeledik. Kitátatja a kutya pofáját, belegyömöszöli a csomagot, miközben én óvatosan, nehogy megérezze, körömvágó ollóval levágok egy kis darabkát a kosztümkabátja ujjából.

Teátrális mozdulattal a magasba emelt egy ruhacsücsköt.

– Láthatják: ugyanaz a kockás szövetanyag. Átadom Jappnek, hogy próbálja a helyére, és intézkedjen az őrizetbe vételről, aztán lehet szétkürtölni, hogy megint milyen okos volt a Scotland Yard.

Rossakoff grófnő dermedten bámult rá. Hirtelen ködkürthöz hasonló panaszos hangot adott ki magából.

– De az én Nikim… az én Nikim! Ezt a szörnyű csapást nem fogja túlélni… – kicsit habozott, majd hozzátette: – Vagy ön nem így gondolja?

– Annyi más lány van még Amerikában – mondta Hercule Poirot.

– És ha ön nem lett volna, az anyját börtönbe csuknák… Börtönbe! Kopaszra nyírva üldögélhetne egy cellában, fertőtlenítőbűzben! O, de ön csodálatos volt… Csodálatos!

Előrelendült, karjába zárta Poirot-t, és igazi szláv hévvel a keblére ölelte. Mr. Higg elismerően figyelt. Cerberus kutya farkával a padlót verdeste.

Ebbe az örömkönnyes jelenetbe hasított bele a csengő süvöltése.

– Japp! – kiáltott Poirot, kibontakozva a grófnő karjaiból.

– Talán inkább átmennék a szomszéd szobába – mondta a grófnő.

Eltűnt az átjáróajtó mögött. Poirot a hall felé indult.

– Főnök! – fújtatott Mr. Higgs aggodalmasan. – Jobb vóna, ha belenézne egy pillanatra a tükörbe.

Poirot így tett, és hátrahőkölt. Az arcán rúzs és szempillafesték alkotott fantasztikus elegyet.

– Ha ez Mr. Japp a Scotland Yardról, ő képes rá, hogy a legrosszabbra gondoljon, az biztos – jegyezte meg Mr. Higgs, majd miután a csengő újra felharsant, és Poirot lázasan igyekezett eltávolítani a kárminvörös festéket a bajsza hegyéről, hozzátette: – Hát én mit csináljak, én is tűnjek el? És mi legyen itt ezzel a Sátán Kutyájával?

– Ha jól emlékszem – mondta Hercule Poirot –, Cerberus visszakerült a pokolba.

– Ahogy óhajtja – mondta Mr. Higgs. – Az igazat megvallva eléggé megkedveltem… Bár nem az a fajta, amelyiket szívesen elcsakliznék… úgy értem, állandóra. Túl feltűnő, ha érti, mire gondolok. És ingem-gatyám marha- meg lóhúsra költhetném. Gondolom, annyit eszik, mint egy oroszlán.

– A nemeai oroszlántól Cerberus foglyul ejtéséig – dörmögte maga elé Poirot. – Befejeztem.

7

Egy hét múlva Miss Lemon egy számlát mutatott fel a főnökének.

– Bocsásson meg, Monsieur Poirot. Rendben van ez a számla, kifizethető? Leonóra virágüzlet, vörös rózsák. Tizenegy font, nyolc shilling és hat penny. Elküldve Vera Rossakoff grófnőnek, Pokol, 13 End St, WC1.

Hercule Poirot arca vörös rózsákéhoz hasonló árnyalatot öltött. A füle tövéig elpirult.

– Tökéletesen rendben van, Miss Lemon. Csak egy kis… izé, figyelmesség… izé, abból az alkalomból, hogy a grófnő fia Amerikában eljegyezte munkaadója, egy acéliparos lányát. Úgy rémlett, a vörös rózsa a grófnő kedvenc virága.

– Naná – mondta Miss Lemon. – Az évnek ebben a szakaszában igencsak borsos az ára.

Hercule Poirot kihúzta magát.

– Vannak pillanatok – mondta –, amikor az ember nem kukacoskodhat.

Azzal vidáman dudorászva kisétált az ajtón. Könnyed léptekkel járt, szinte táncolt. Miss Lemon utánabámult. Még a kartotékrendszeréről is megfeledkezett. Összes női ösztöne riadót fújt.

– Szent isten! – suttogta. – Nem létezik… Ki van zárva… Az ő korában! Csak nem…

TARTALOM

Előszó / 7

I. A nemeai oroszlán / 17

II. A lernai Hydra / 52

III. Az árkádiai szarvas / 84

IV. Az erymanthosi vadkan / 108

V. Augias istállója / 137

VI. A stymphalisi madarak / 163

VII. A krétai bika / 191

VIII. Diomedes lovai / 227

IX. Hippolyte öve / 253

X. Geryon gulyája / 274

XI. A Hesperisek almái / 302

XII. Cerberus foglyul ejtése / 324

Európa Könyvkiadó, Budapest

Felelős kiadó Barna Imre igazgató

Tördelte a Kopf Bt.

Nyomta a Szekszárdi Nyomda

Felelős vezető Vadász József igazgató

Készült Szekszárdon, 2006-ban

Szerkesztette Katona Ágnes

Felelős szerkesztő Gy. Horváth László

A borító Pintér László munkája

Készült 16,38 (A/5) ív terjedelemben

ISBN 963 07 8018 6

[1] Hammurapi törvénykönyve, 25. §. (Dávid Antal fordításának felhasználásával.)

[2] Házassági szerződés Sinmuballit korából, II. (Komo-róczy Géza fordításának felhasználásával.)