Halkan zártam vissza a ház ajtaját, majd lábujjhegyen osontam be. Benéztem Nicolehoz, aki aludt, mellette pedig a barátnője, Lili. Saját szobám felé vettem az irányt, majd a kiságy felé hajolva megnéztem a hercegemet, aki rúgkapált.
- Hát te már ilyen korán fenn vagy? -emeltem ki. Nem látszott álmosnak, nem olyan rég ébredhetett. Míg lezuhanyoztam, és átöltöztem az ágyamra fektettem le. Aztán etetés után bezuhantam én is, és abban a percben elnyomott az álom.
-Szia! -köszöntem oda Nicolenak, miközben a kitántorogtam a konyhába.
- Jó reggelt! -mosolygott, majd a faliórára pillantottam.
- Atya világ! Már elmúlt egy? -rökönyödtem meg, mire csak bólintott egyet. - Lili? -töltöttem magamnak egy csésze kávét, majd a konyhapultnak dőltem.
- Már elment. Családi ebéd. -harapott bele a szendvicsébe. - Csináljak neked is?
- Imádnálak érte. -sóhajtottam, és már neki is látott.
- Na, mesélj. -tette le elém a tányért, és velem szemben foglalt helyet az asztalnál. - Milyen volt a buli?
- Jó. -bólogattam teli szájjal.
- Bővebben?
- Hát. -nyeltem le a falatot. - Bepasiztam. -mosolyogtam lehajtott fejjel.
- Igen? -kerekedett el a szeme, miközben vigyorgott. - Helyes?
- Helyes? Nicole, a pasi egy félisten. És az ágyban is! -bólogattam.
- Hogy hívják?
- Nem tudom. -röhögtük el magunkat. - Magas volt, izmos és piszok jó képű. Kék szemű, borostás...-áradoztam. - De mindegy, mert úgysem látom többet. -sóhajtottam, majd belekortyoltam a kávémba.
Mivel Nicolenak sok volt a leckéje, így egyedül indultam el bevásárolni. Még előtte felhívtam Mistyt, akinek fogalma sem volt, hogy került haza. De beszélt Miguelell, aki annál a pasinál aludt. Nos, kettőből három meg volt. Felkaptam a kabátom, mert ha bár már Április van, a Denveri időjárás teljesen kiszámíthatatlan, és most is igen csak hűvös van.
- Lista? -kapkodtam a fejem, mire Nicole felém nyújtotta. - Kösz, húgi. -nyomtam egy puszit a fejére, majd az ajtóhoz léptem, ahol épp csengettek. Ha nem látom, nem hiszem el, hogy ő áll az ajtóban. Teljesen le voltam döbbenve, ő meg csak mosolygott.
- Na mi van? Még a szavad is eláll tőlem?
- Mit keresel itt?
- A csajt, aki szó nélkül lelépett. -nézett végig rajtam, mire a szememet forgatva felnevettem, majd kikerülve őt, kiléptem a lakásból, és becsuktam az ajtót.
- Mit akarsz?
- Honnan veszed, hogy akarok valami? -támasztotta meg mellettem a karját, így ismét csapdába estem.
- Onnan, hogy itt vagy.
- Hmm. -tetettet gondolkodást.
- Na jó, nekem erre nincs időm. -löktem félre.
- Hé, várj már! -szaladt utánam a kocsimhoz, ami még anyué volt. Egy régi mercedes w211-es. Nem egy mai modell, de amíg megy, és nincs vele baj, addig tökéletes. - Hova mész?
- Mi közöd? -köpködtem a szavakat bunkón, mire felnevetett.
- Az éjjel jobban tetszettél, amikor annyira akartál. -lépett közelebb.
- Egyszer történt meg! -emeltem fel a mutató ujjam.
- Kicsit azért többször. -mondta összehúzott szemmel, és egy pimasz mosolyt eresztve.
- Mármint hogy ez nem fog megismétlődni. -javítottam ki magam.
- És ha én szeretném?
- És ha én nem?
- Evés közben jön meg az étvágy. -vágta rá.
- Kösz, nem vagyok éhes! -csináltam úgy, mintha nem tudnám miről beszélne.
- Még a nevedet sem tudom. -erre csak összefont karokkal álltam előtte szótlanul. - Én Liam vagyok. Liam Hamsworth. És te? -játszottunk bemutatkozosdit, de úgy grimaszolt közben, mint egy ötéves. Nem bírtam ki, és elmosolyodtam.
- Joanna Jackson.
- Hmm. -döntötte oldalra a fejét, amolyan "látod, nem is volt olyan nehéz" nézéssel. - És azt is elárulod merre mész?
- Be kell vásárolnom.
- Jól van, mehetünk. -indult meg az anyósülés felé.
- Mehetünk? -ismételtem meg a többes számot.
- Ja. -támasztotta a karját a kocsi tetejére. - Nincs jobb dolgom. Meg segítek cipekedni.
- Cipekedni? -próbáltam nem elröhögni magam, mire bólintott. - Jól van, Hemsworth. -szálltam be a kocsiba. - Honnan tudtad, hogy hol lakom? -indítottam be a kocsim.
- Az egyik haverom ismer.
- Csak nem fogadás volt, hogy megdöntesz e?
- Nincs szükségem fogadásokra. Már kinőttem őket. -pillantott ki az ablakon.
- Hogy hívják a haverod?
- Jim.
- Jim? Jim Fisher? -pillantottam rá mosolyogva. Várjunk, ha ismeri Jimet, aki által megtalált, nyilván a nevemet is tudta, nem?
- Ismered?
- Imádom azt a formát. Sokat lógtam a műhelyében. -ugyanis Jimnek motorokkal foglalkozik. Őt azután ismertem meg, hogy terhes lettem. Nagyon sokat segített, folyton vitt-hozott, mert akkor még nem volt jogsim. Mikor szültem, ő vitt be a kórházba is. Kevesek közé tartozik, aki tudja, hogy van egy gyerekem, és hogy nem csak pincérkedésből élek. Neki bármit elmondhatok, nem adja tovább senkinek. - De akkor mi hogy nem találkoztunk eddig? -gondolkodtam hangosan.
- Hát én is ezt kérdem. -mosolygott rám, de csak a szemem forgattam.
- Négy napja költöztem vissza.
- Vissza?
- Igen. Denverben születtem, de tizenkét éves koromban elköltöztünk Miamiba.
- És, most hogy hogy itt vagy? -álltam meg a pirosnál közben.
- A szüleimnek nagy álma volt, hogy majd egyszer járják a világot. Mikor egyetemre mentem, és koleszos lettem, ezt meg is tudták valósítani. De de hat hónap után már nem bírtam. Rájöttem, hogy ez nem nekem való, és otthagytam az egészet. Mikor hazamentem a keresztanyám házába, aki szintén Miamiban lakik, a szobámban ülve arra gondoltam, hogy mi lehet most Denverben. Nem igazán hiányzott ez a város már, de valamiért rám tört a honvágy. Tehát felhívtam a nagybátyám, hogy eltudna e szállásolni egy kis időre, míg találok valamit. És, most itt vagyok. -csapott a combjára. - És te?
- Mi van velem?
- Mi a te történeted? -ha te azt tudnád- gondoltam magamban.
- Én itt születtem. -vontam meg a vállam, miközben bekanyarodtam egy utcába, ahol már meg is érkeztünk.
- Mi van a szüleiddel? -szállt ki ő is.
- Semmi különös. Apám San Diegoban van. Ott dolgozik, anyám meg meghalt, mikor a húgom született. -nos, végül is sokat nem hazudtam...
- Sajnálom, én...
- Nem tudhattad. -szóltam közbe, majd beléptünk a nagy áruházba.
- Hány éves a húgod?
- Tizenöt. -feleltem.
- És te?
- Mindjárt húsz. -pillantottam rá, és vártam, hogy ő is megmondja a korát.
- Huszonkettő.
- És, mik a terveid? -fogtam egy kosarat, majd azzal járkáltam be a boltot.
- Nem tudom. Egy ideig meghúzom magam a nagybátyámnál, míg melót találok. Aztán keresek valami kis lakást, szétkefélni még az agyamat is. -erre csak a szemem forgattam. -A többi majd jön magától. -vette le a polcról a kéztörlőt, amit én nem értem el. - És te? Suliba vagy még? -sajnos nem bírtam ki, hogy ne nevessem el magam ezen a kijelentésen.
- Bocsi. -próbáltam visszatartani a nevetést. - Nem, már nem. Én már dolgozom. Egy étteremben vagyok felszolgáló.
- Egyedül tartod el a húgod?
- Nem. Vagyis... nagyjából. Viszont apu havonta szokott nekünk küldeni egy csekket. De mivel nem járok suliba, így muszáj csinálnom valamit. Nem szeretek egy helyben ülni. De...hagyjuk, én nem szeretek magamról beszélni. -ráztam meg a fejem.
- Sok titkod van igaz? -lépett hozzám közelebb, mire hevesen verni kezdett a szívem. Ne, ne most jöjjön rám! Nem láthat abban az állapotban! Most az egyszer le kell győznöm! Nyugalom, Joanna, nyugalom. Mély levegő... semmi gond. Mondogattam magamban, és talán most sikerült legyőzni a rohamom. Talán.
- Mennem kell! -vágtam rá, majd kikerülve sietősre vettem a lépteim, de a karom után nyúlt, ami nem tett jót a mostani állapotomnak.
- Mondtam valami rosszat? -keresgél a szememben, hátha valamit ki tud olvasni.
- Nem, csak...kérlek most menj el! -próbáltam nyugodt maradni, de remegtem, amit észre is vett.
- Biztos, hogy jól vagy?
- Jól leszek, ha most hagysz elmenni. -motyogtam. Ismét elindultam. Ezúttal nem követett senki. Mikor ismét visszaszálltam a kocsimba, kicsit bűntudatom lett, hogy ott hagytam Liamet, de nem tehettem mást. Ha a közelemben marad, kitört volna belőlem. Így is túl sokat árultam el magamról. Nem szabad közel engednem magamhoz senkit. Csak rossz vége lenne. Van egy csodás kisfiam, enyém a világ legjobb kishúga, és a legjobb fej barátok is. Sehogy sem férne bele egy kapcsolat ez életebe. Túl sok titkom van, amiket ha nem mondok el, tönkre menne a kapcsolat, ha meg elmondom, akkor azért. És nem mellesleg a betegségem miatt sem szabad közel engednem, pláne megszeretni embereket. Ez ezzel jár. Túlságosan ragaszkodó típusok vagyunk. Ha valakit egyszer elveszítünk, akit megszeretünk, komoly sérüléseket szerezhetünk. "Jobb esetben" depresszió, de olyat is hallottam már, hogy öngyilkosság. A pánikbetegség már csak ilyen, ami akkor alakult ki nálam, amikor megerőszakoltak, és anyu is véget vetett az életének. A trauma nálam így jelent meg. Utálok ezzel élni, de ez van. Ez is egy büntetésem a sok rosszért, amit tettem.
Este fél kilenckor ismét autóba ültem. Szombat este van. Vagyis ma táncolnom kell a bárban. Tegnap is kellett volna, de elkértem magam a buli miatt. Nehezen, de a faszfej főnököm elengedett.
Az öltözőbe lépve köszöntem a lányoknak, és miközben beszélgettünk felvettük ezeket a borzalmas, csillogó, csipkés, tollas -kinek milyen- fehérneműket, amik nem sokat takarnak.
- Na, lányok! -lépett be a főnök, Lewis, aki egy negyvenes éveiben járó, köpcös alak, akitől undorodom.
- Felfogtad, hogy ide nem jöhetsz be? -kérdeztem bunkón.
- Felfogtad, hogy enyém a hely? -miután elmondta, amit akart, színpadra küldött, minket, de engem még ott tartott. Megvárta, míg mindenki kimegy. - Nagyon nagy a szád, ahhoz képest, hogy csak egy olcsó kis kurva vagy.
- Anyádat kurvázd le, faszfej! -és a keze hatalmasat csattant az arcomon. Eljátszottuk már ezt párszor.
- Tetszik, hogy ilyen vadóc vagy. -simította meg az arcom, de elfordítottam a fejem. Ez nem tettszett neki, és erősen magához rántott. Nagyon fájt már a karom a szorításától. - Az én kurvám vagy. -csúsztatta kezét a bugyimba.
- Senki kurvája nem vagyok! -köptem bele az arcába. Idegesen lehunyta a szemét, majd egy zsebkendővel megtörölte az arcat.
- Szemtelen ribanc! -kevert le egy akkora pofont, hogy a földre estem, majd felrángatott. Erősen a falhoz vágott. Kezem a hátamhoz szorította. Fogaimat összeszorítottam a fájdalomtól, és hogy egy könnycsepp se gördüljön ki. Aztán meghallottam, ahogyan az övét csatolja ki. Éreztem, hogy kezdetét veszi egy újabb roham. Elkapott a pánik. Sikítani, ordibálni kezdtem segítségért reménykedve. Próbálta befogni a szám, de ráharaptam a kezére. Tudtam, ezért kapok még egyet. De az ajtó kinyílt. Mintha egy angyalt küldtek volna nekem, úgy éreztem. Az ajtóban Will állt, aki egy itteni biztonsági őr. Feje épp hogy csak befért az ajtó alatt. Mint mindig, talpig feketében volt.Sötét vállig érő haja most hátra volt kötve. Zöld szemeivel idegesen mustrálta a jelenetet. Én lecsúsztam a falon, és a földön kuporogva sírtam. Lewis pedig a kezét fogta, amire ráharaptam.
- Most azonnal tűnj el innen, és csinálj úgy, mintha dolgod lenne. -csikorgatta fogait idegességében. Ő az, akinek Lewis nem mert visszapofázni, hiába ő is csak egy "alkalmazott".
Semmit sem szólt. Megigazította a zakóját, majd kiment. Will becsukta az ajtót, és leguggolt mellém, miközben rám terített egy köntöst, amit a fogasról emelt le. - Nyugi. -ölelt magához, miközben a karom cirógatta. -Szétverjem neked? -nézett rám kedvesen, mire halványan felnevettem.
- Nem ártana neki. -szipogtam.
- Jól vagy? -vizslatott, én pedig csak vállat vontam. Nem, nem voltam jól, de ezt tudta is. - Haza vigyelek?
- Ne. Tegnap se voltam, a pénz meg kell. -töröltem le egy könnycseppet. - Mért ilyen elbaszott minden? -néztem rá könyörgően, mintha csak ő tudná erre a jó választ. Sajnálatot láttam a szemében. Ismét magához ölelt. Pár percig csak zokogtam. Könnyeimmel teljesen átáztattam fekete pólóját, ami túlságosan feszült rajta, így még jobban megvillantva hatalmas izomzata körvonalait.
Miután Will kicsit megvigasztalt, és rendbe hoztam a szétfolyt festékem, showtime! Irány a színpad a sok kanos, részeg elé ringatni magam. Ennél már csak a kurválkodás, és a pornózás lehet rosszabb. Benne vagyok a topp háromban. Fasza!
Hajnali fél négy volt, mikor végre eljöhettem a "munkából" Pocsék egy este volt. Rengetegen voltak, és éjfél felé már mind részeg volt. Willnek, meg a többi őrnek nem egyet kellett kidobni, mert fogdostak minket. Sok melójuk volt ma a srácoknak, az biztos. Mindenki fáradt volt zárásra. A kocsimnak dőlve még elszívtam egy szál cigit, aztán indultam haza.