Poirot bravúrjai II

A PLYMOUTH-EXPRESSZ

Alec Simpson, az Angol Királyi Haditengerészet egyik tisztje, Newton Abbotnál lépett a Plymouth-expressz első osztályú kocsijának peronjára. Nehéz bőrönddel a kezében egy hordár baktatott mögötte. Már azon volt, hogy fellódítsa a csomagtartóra, de az ifjú tengerész nem engedte:

– Ne – hagyja az ülésen! Majd később felteszem. Fogja!

– Köszönöm, sir – a hordár, gavalléros borravalóval a markában, távozott.

Némi ajtócsapkodás utón sztenori hang töltötte be a szerelvényt:

– A vonat csak Plymouthban áll meg legközelebb. Átszállás Torquay felé. A legközelebbi megálló Plymouth.

Azután füttyszó hallatszott, és a vonat méltóságteljesen kigördült az állomásról.

Simpson hadnagy az egész kupét lefoglalta magának. A decemberi levegő fagyos volt, ő pedig felhúzta az ablakot. Valami megcsapta az orrát, amitől kissé ráncba szaladt a homloka.

Méghozzá micsoda szag volt! Emlékezetébe villant a kórházban töltött idő, amikor a lábát operálták. Igen, kloroform: ez az!

Megint leengedte az ablakot, és átült a menetiránnyal szembeni oldalra. Pipát húzott elő a zsebéből, és rágyújtott. Egy darabig békésen üldögélt, bámult kifelé az éjszakába, és közben pöfékelt.

Végül feltápászkodott, kinyitotta a kofferjét, hogy kivegyen belőle egy-két újságot és képeslapot', majd megpróbálta becsúsztatni a szemközti ülés alá — ám sikertelenül. Valami akadályba ütközött. Egyre fokozódó türelmetlenséggel taszított még egyet rajta, de a bőröndöt továbbra sem sikerült beszuszakolnia, a fele még mindig kilógott az ülés alól.

– Mi az ördögért nem megy be? – dörmögte, és teljesen kihúzta, majd lehajolt és bekukkantott az ülés alá...

Egy pillanattal később rémült kiáltás szállt az éjszakában, és a vonatmonstrum váratlanul megállt a vészfék ellentmondást nem tűrő imperatívuszának eredményeképpen.

– Mon ami – mondta Poirot –, nem maradt előttem titokban, hogy önt módfelett érdekli Plymouth-expressz rejtélye. Olvassa! A levélt rövid volt és célratörő.

Tisztelt Uram!

Lekötelezne, ha mielőbb felkeres egy önnek alkalmasabb időpontban.

Kiváló tisztelettel Ebenezer Halliday

Nem értettem teljesen az összefüggést, fizért kérdőn néztem Poirot-ra.

Válaszképpen felemelte az újságot, és olvasni kezdett:

– Az elmúlt éjszaka folyamán hihetetlen dologra bukkantak. A haditengerészet egyik fiatal tisztje útban Plymouth felé egy női holttestet fedezett fel a vasúti szakasz egyik ülése alatt. A nőt szíven szúrták. A tiszt azonnal megrántotta a vészféket, és a vonatot egy mellék vágányra irányították. A harminc év körüli, jól öltözött nőt egyelőre nem sikerült azonosítani.

– Később ezt írják: ,,A Plymouth-expresz-szen talált női holttestet Mrs. Rupert Carring-ton őnagyságaként azonosították." – Érti már, barátom? Vagy ha nem, elárulom még, hogy Mrs. Rupert Carrington leánykori neve Flossie Halliday volt, az öreg Halliday, az amerikai acélmágnás lánya.

– És a mágnás küldött önért? Ragyogó! – Tettem neki egy apró szívességet valamikor – holmi látra szóló kötelezvények dolgában. Egyszer pedig, amikor részt vettem Párizsban egy udvari fogadáson, bemutattak Mademoiselle Flossie-nak is. La jolie pen-sionnairel De megvolt benne a joli dot** is! Csaknem bajba is sodorta. Kicsibe múlott, hogy malőr nem történt.

– Miről volt szó?

– Tulajdonképpen egy bizonyos, de la Rochefour grófról. Un bien manvais sujet! Jó kis firma, ahogy mondani szokás errefelé. Megátalkodott kalandor, aki tisztában van vele, hogyan kell elcsavarni egy romantikus fiatal lányka fejét. Még szerencse, hogy az apja jó időben szimatot fogott. Percnyi késedelem nélkül visszavitte Amerikába. Évekkel később értesültem a házasságkötéséről, de a férjéről semmit sem tudtam.

– Hm – összegeztem a tényállást. – Mindenesetre Mr. Rupert Carrington őrnéltósága t sem merném ideális partinak nevezni. Alaposan a nyakára hágott a pénzének a lóversenyeken, és nem tartom kétségesnek, hogy az öreg Halliday dollárjai a lehető legjobb pillanatban érkeztek meg. Leginkább úgy mondanám, hogy egy jóképű, behízelgő modorú, határtalanul lelkiismeretlen csirkefogó, akinek messze földön nem akad párja!

– Ah, szegény kis asszonyka! Elle n'est pas bien tombée!

Elképzelésem szerint már a kezdet kezdetén sem hagyott kétséget afelől, hogy a hölgyet

nem annyira ő magáért, mint inkább a csinos pénzeszsákjáért vette feleségül. Azt hiszem, elég hamar szétválhattak az útjaik. Mostanában azt is rebesgetik, hogy törvényesen is elváltak.

– De az öreg Halliday-t sem ejtették ám afeje lágyára! A lánya pénze fölött más nemigen rendelkezhetett.

– Merem állítani. Mindenesetre tényként Bierem leszögezni, hogy Rupert őnagysága nyakig ült a slamasztikában.

– Ohohó! No lám, lám! Csak azt szeretném tudni, hogy...

– Mit, kedves barátom?

– Mon ami, ne ugorjon rögtön így a torkomnak! Látom, érdekli önt a dolog. Nincs kedve velem tartani Mr. Halliday-hez? Van egy taxiállomás a sarkon.

Pár perc sem telt bele, máris a Park Lane egyik impozáns épülete előtt találtuk magunkat, amelyet az amerikai milliomos bérelt ki. Bevezettek bennünket a könyvtárba, ahová szinte azonnal belépett egy testes, nagydarab férfi, átható tekintettel és agresszív állal.

– M. Poirot? – szólalt meg Mr. Halliday.

– Úgy érzem, nem kell részleteznem, hogy mit kírvánok öntől. Olvasta a lapokat, én pedig nem vagyok híve a teketóriázásnak. Tudomásomra jutott, hogy ön éppen Londonban tartózkodik, és nem felejtettem még el, micsoda nagyszerű munkát végzett azokkal a bombákkal kapcsolatban. Csalhatatlan a névmemóriám. Nagyra becsülöm a Scotland Yardot, de azért meglesza magam embere is. Pénz nem számít. Minden egyes centet a kislányom számára kuporgattam össze – most pedig, hogy ő nincs többé, az utolsó ingemet is odaadnám, csak hogy elkapják azt az átkozott gazembert, aki ezt az iszonyatot elkövette! Ért engem, ugye? Tehát az ön feladata, hogy leszállítsa az árut!

Poirot elegánsan meghajolt:

– Szívesen elismerem, monsieur, hogy Párizsban nemegyszer láttam az ön lányát. Most pedig szeretném megkérni arra, hogy legyen szíves elmondani nekem mindent plymouthi útjával kapcsolatosan, vagy bármilyen további részletet, aminek az ön véleménye szerint köze lehet az esethez.

– Nos, talán azzal kezdeném – felelte Halliday –, hogy nem is Plymouthba utazott. Avonmead Courtba várták vendégségbe, Swansea hercegnő kastélyába. A 12,14-es vonattal hagyta el Londont a Paddington-állomásról, hogy 02,50-kor megérkezzen Bristolba (ahol át kellett szállnia). A Plymouthba tartó legfontosabb expresszvonatok természetesen Westburyn haladnak át, Bristolnak még csak a közelébe sem mennek. A 12,14-es meg sem áll egészen Bristolig, utána pedig Westonban, Tauntonban, Exeterben és Newton Abbotban áll meg. A lányom saját fülkében utazott, amelyet Bristolig foglaltattam le számára, a szobalánya pedig egy harmadosztályú kupéban utazott a következő kocsiban.

Poirot bólintott, Mr. Halliday pedig folytatta:

– Avonmead Courtban igen vidám napoknak néztek elébe, több bált is terveztek, ezért a kislányom szinte valamennyi ékszerét magával vitte – értéküket tekintve hozzávetőleg százezer dollárt érhettek.

– Un moment – szakította félbe Poirot. – Ki felügyelt az ékszerekre? A kedves lánya vagy a szobalány?

– A lányom mindig magára vállalta ezt a feladatot, egy kis kék szattyánbőr neszesszerben tartotta magánál őket.

– Folytassa, monsieur!

– Bristolban a szobalány, név szerint Jane Mason, összeszedte úrnője ruháskofferjét és takaróit, amelyek nála voltak, és átment Klossie szakaszának ajtajához. Nagyon megrökönyödött, amikor a lányom közölte vele, hogy mégsem száll ki Bristolban, hanem továbbutazik. Megparancsolta Masonnek, hogy vigye ki a poggyászát, és tegye be a poggyászmegőrzőbe. Megengedte neki, hogy megteázzon a restiben, miközben várnia kellett az állomáson az úrnőjére, aki egy északnak tartó vonattal kívánt visszatérni Bristolba valamikor a délután folyamán. A szobalány, jóllehet egy árva szót sem értett az egészből, úgy tett, ahogy mondták neki. A csomagokat elhelyezte a poggyászmegőrzőben, majd beült teázni. Egyik vonat a másikba ért, azonban az úrnője egyiken sem volt rajta. Miután az utolsó vonat is elrobogott, a lány otthagyta a koffereket, ahol voltak, és megszállt éjszakára a legközelebbi szállodában. Ma reggel olvasott a tragédiáról a lapokban, és felült a legelső vonatra, hogy visszajöjjön a fővárosba.

– Nincs valami elfogadható magyarázat arra, hogy miért változtatta meg a lánya ilyen váratlanul az útitervét?

– Ami azt illeti, van. Jane Mason szerint Bristolban Flossie már nem egyedül ült a kupéban. Egy férfi volt vele, aki a távolabbi ablaknál állt, így az arcát sem láthatta.

– Ugye a vonaton volt folyosó is?

– Volt.

– Melyik oldalán?

– A peron felőlin. A kislányom a folyosón állt, amikor Masonnel beszélt.

– És önben a gyanú leghalványabb árnyéka sem merült fel – már megbocsásson! – azzal felugrott, és gondosan megigazította a tintatartót, ami egy parányit elcsúszott a helyéről. – Je vous demande pardon – folytatta, újból helyet foglalva.– Az idegeimre megy, ha valami ferde. Ugye, milyen különös? Ott tartottunk, monsieur, hogy önben nem támadt lel a gyanú, amikor azt hallotta, hogy a lánya egy váratlan találkozás miatt változtatott az eredeti útitervén?

– Ez látszik az egyedüli lehetséges feltevésnek.

– Elképzelése sincs róla, hogy ki lehetett u szóban forgó úriember?

A milliomos egy pillanatig habozni látszott, majd így válaszolt:

– Nem; semmi az égadta világon.

– No és ami a holttest felfedezését illeti?

– Egy fiatal tengerésztiszt bukkant rá, aki azonnal megállította a szerelvényt. A vonaton volt orvos is. Megvizsgálta a tetemet. Eszerint a lányomat először kloroformmal elkábították, majd leszúrták. Az általa adott szakvélemény szerint körülbelül négy órája lehetett halott, tehát nem sokkal azután történhetett a dolog, hogy elhagyták Bristolt – valószínűleg még Weston előtt, esetleg Weston és Taunton között.

– Hát az. ékszeres neszesszer?

– Az ékszerek, M. Poirot, eltűntek.

– Még valamit, monsieur. A lánya vagyona – kire száll a halála után?

– Flossie nem sokkal a házasságkötése után írt egy végrendeletet, és mindent a férjére hagyott – itt egy pillanatra elbizonytalanodott, mielőtt folytatta volna: – Egyúttal talán azt

is elmondhatom önnek, Monsieur Poirot, hogy a vejemet lelkiismeretlen csirkefogónak tartom, továbbá hogy a kislányom – az én tanácsomra – már éppen azon volt, hogy a törvény eszközével szabaduljon meg tőle – nem nagy ügy manapság. A pénzt oly módon helyeztem letétbe számára, hogy a férje ne nyúlhasson hozzá, amíg ő él, azonban annak dacára, hogy évek óta teljesen különváltan éltek, a lányom nemegyszer kisegítette anyagi gondjaiból, mert kerülni szerette volna a botrányt. Én viszont úgy döntöttem: véget vetek ennek. Végül Flossie is beleegyezését adta, én pedig utasítottam az ügyvédeimet, hogy indítsák meg az eljárást.

– Hol tartózkodik Monsieur Carrington?

– A városban van. Azt hiszem, tegnap vidéken járt, de éjjel visszajött.

Poirot eltöprengett. Azután megszólalt:

– Azt hiszem, ez minden, monsieur.

– Kíván beszélni a szobalánnyal, Jane Masonnel?

– Ha volna olyan szíves.

Halliday csengetett, és rövid utasítást adott az inasnak.

Pár pero múlva Jane Mason lépett be a szobába: bizalomgerjesztő, kemény vonású asszony, arcán azzal a rezzenéstelen kifejezéssel, ami csak a jó cseléd sajátja.

– Megengedi nekem, hogy feltegyek néhány kérdést? Az úrnője ugyanúgy viselkedett tegnap reggeli induláskor, mint szokott? Nem volt izgatott vagy zavart?

– Ó, nem, sir!

– De Bristolban már igen?

– Úgy van, sir, kimondottan ideges volt – olyan feldúlt volt, hogy mintha azt sem tudta volna, hogy mit beszél.

– Mit mondott egészen pontosan?

– Hát, sir, amennyire emlékszem, azt mondta: „Mason, meg kellett változtatnom azutitervemet. Történt valami – úgy értem, egy általán nem szállok itt ki. Tovább kell mennem.Vigye ki a csomagokat, és helyezze őket a poggyászmegörzőbe! Aztán igyon egy teát, és várjon az állomáson!"

– Itt várjam önt, madame? – kérdeztem.

– Igen, persze. Ne menjen sehová! Egy későbbi vonattal jövök vissza. Nem tarthat sokáig az egész."

– Igenis, asszonyom – mondtam. Én ugye nem kérdezősködhetem, de nagyon furcsállottam a dolgot.

– Ez ugyebár nem vallott az úrnőjére?

– Egyáltalán nem, sir.

– Mire gondol?

– Hát, sir, én arra gondoltam, hogy azzal az úrral függött össze a dolog, tudja, ott a kupéban. Az asszonyom nem szólt hozzá, de egyszer-kétszer odafordult felé, mintha azt kérdezte volna tőle, hogy jól mondja-e.

– De maga nem látta az úr arcát?

– Nem, sir; egész idő alatt háttal állt ne kem.

– Le tudná írni egyáltalán?

– Halvány őzbőrszínű felöltőt viselt és útisapkát. Magas és vállas volt, a feje pedig hátul sötét színű.

– Nem ismeri az illetőt?

– Ó, nem, igazán nem hinném, sir.

– Nem a gazdája volt, Mr. Carrington, egészen biztos benne?

Mason meglehetősen riadtan pislogott:

– Ó, nem hiszem, sir!

– De biztosnak nem biztos benne?

– Hasonló felépítésű úr volt, sir – de őrá sohasem gondoltam volna. Elég ritkán láttuk... Nem merném azt állítani, hogy nem ö volt!

Poirot felemelt egy tűt a szőnyegről, és fejcsóválva méregette; azután folytatta:

– Lehetségesnek tartja, hogy a férfi Bristolban szállt fel a vonatra, még azelőtt, hogy maga odaért volna a kupéhoz?

Mason elgondolkozott:

– Igen, sir, azt hiszem, lehetséges volt. Az én fülkémben nagy volt a zsúfoltság, és be letelt néhány percbe, amíg ki nem küzdöttem magam onnan; aztán a peronon is rengetegen voltak, úgyhogy nem bírtam sietni. De csak egy-két perce lehetett arra, hogy szót váltson

asszonyommal, ily módon. Biztos voltam benne, hogy a folyosón keresztül érkezett.

– Ez tényleg valószínűbbnek tűnik. Poirot itt szünetet tartott, továbbra is homlokát ráncolva.

– Tudják, milyen ruha volt asszonyomon, sir?

– A lapokban közöltek néhány részletet, de szeretném, ha maga megerősítené őket.

– Ezüstróka sapka volt rajta fehér tűpettyes fátyollal, sir, meg kék gyapjukabát és szoknya – a kéknek az az árnyalata, amit acélkéknek szoktak nevezni.

– Hm, meglehetősen feltűnő.

– Az – hagyta helyben Mr. Halliday. – Japp felügyelő reméli, hogy hasznunkra válhat, ha sikerül megállapítanunk a gyilkosságnak a helyszínét. Aki csak látta, emlékezni fog rá.

– Precisément! – Köszönöm, mademoiselle.

A szobalány távozott.

– Jó – tápászkodott fel komoly arccal Poirot. – Itt egyelőre ennyit tehetek – kivéve, monsieur, hogy szeretném megkérni: mondjon el nekem mindent, de mindent!

– Már megtettem.

– Biztos benne?

– Abszolút biztos.

– Akkor nincs több mondanivalóm. Nem vállalom az ügyet.

– Hogyhogy?

– Mivel ön nem őszinte hozzám.

– Biztosítom önt...

– Nem, ön valamit elhallgat!

Egy pillanatig csend volt, majd Halliday előhúzott egy papírt a zsebéből, s átnyújtotta barátomnak.

– Azt hiszem, erre céloz, Monsieur Poirot – bár bosszant, hogy ön honnan tudhat erről.

Poirot elmosolyodott, és széthajtogatta a papírt. Egy levelet tartott a kezében, amely vékony, dőlt betűs kézírással íródott. Poirot hangosan felolvasta:

Chere Madame!

Végtelen öröm tölt el, mikor arra gondolok, hogy hamarosan viszontláthatom önt. Miután kézhez kaptam kedves hangú válaszát, türelmetlenségemet alig tudom türtőztetni. Egy pillanatra sem felejtettem el azokat a párizsi napokat. Kegyetlenség, hogy Ön már holnap elhagyja Londont. Azonban nem is olyan sokára, sőt talán hamarabb is, mint képzelné, részem lesz abban a boldogságban, hogy karjaim közt tartsam azt a hölgyet, aki szívemben mindig is az első helyet foglalta el.

Biztosíthatom Önt, chére madame, hogy változatlanul a leggyengédebb érzelmekkel viseltetem Ön iránt.

Armand de la Rochefour

Poirot kissé meghajolt és visszaadta a levelet llalliday-nak:

– Ha jól sejtem, monsieur, önnek nem volt tudomása róla, hogy a lánya fel kívánta újítani a kapcsolatát De la Rochefour gróffal?

– Derült égből villámcsapásként ért a hír! Ezt a levelet a kislányom retiküljében találtam. Ahogy valószínűleg ön is jól tudja, Monsieur Poirot, ez az úgynevezett „gróf" a kalandorok legrosszabb típusába tartozik.

Poirot bólintott.

– Azonban kíváncsi lennék arra, honnan szerzett tudomást ennek a levélnek a létezéséről?

Barátom ravaszkásan somolygott:

– Sehogy, monsieur. De nem elég, ha egy detektív követi a lábnyomokat vagy azonosítja a cigarettahamut. Kiváló pszichológusnak is kell lennie! Tudtam, hogy ön nern kedveli a vejét, és nem bízik benne, ö húz hasznot a leánya halálából; a szobalánytól kapott leírás a titokzatos férfiról kellőképpen hasonlít rá. És ön mégsem ered a nyomába! Miért? Mert az ön gyanúja homlokegyenest más irányba mutat. Tehát valamilyen információt visszatart magának.

– Igaza van, Monsieur Poirot. Biztos voltam benne, hogy Rupert a bűnös, amíg meg nem találtam ezt a levelet. Rettenetesen felkavart.

– Értem. A gróf azt írja: „...nem is olyan sokára, sőt talán hamarabb is, mint képzelné ...". Nyilvánvalóan nem óhajtotta helyben, ölbe tett kézzel bevárni, amíg ön meg nem orrontja újbóli felbukkanását. Vajon nem ő utazott el Londonból a 12,14-es vonattal, és ment végig a folyosón a lánya szakaszáig? Ha emlékezetem nem csal, De la Roche gróf szintén délceg termetű, és a haja is sötét!

A milliomos bólintott.

– Nos, akkor hát nincs más hátra, monsieur, mint hogy kellemes napot kívánjak önnek. Feltételezem, hogy a Scotland Yardnak megvan a listája az ékszerekről?

– Igen, és azt hiszem, Japp felügyelő is itt van, ha beszélni óhajtana vele.

Japp régi barátunk volt, és egyfajta leereszkedő nyájassággal üdvözölte Poirot-t:

– Hát hogy van, monsieur? Nincs köztünk semmi ellenérzés, bár mindkettőnknek megvan a maga saját egyéni látásmódja. Na és mi újság a „kicsi szürke agysejtekkel"? Dolgozgatnak, dolgozgatnak?

Poirot sugárzóan visszamosolygott rá:

– Működnek még, kedves Jappem, legalábbis mások szerint!

– Akkor nincs baj. Mit gondol: Rupert őméltósága volt vagy egy szélhámos? Természetesen szemmel tartjuk a szokásos helyeket is. Tudni fogjuk, ha az ékszereket elidegenítik, hiszen akárki tette is, nem fogja megtartani őket pusztán a csillogásuk miatt! Ez fölöttébb valószínűtlen! Most éppen azt próbálom kipuhatolni, merre járt Rupert Carrington a múlt éjjel. Szeretném fellebbentem róla a titokzatosság fátylát, mert volna miről! Van egy emberem, aki nyomába eredt.

– Rendkívüli éleslátásra vall, még ha talán egy napot késett is vele – vetette felPoi-rot diplomatikusan.

– Önt sohasem hagyja cserben a humorérzéke, Monsieur Poirot. Hát, akkor én megyek a Paddingtonra. Bristol, Weston, Taunton, ez az én útvonalam. Addig is, a viszontlátásra!

– Visszajönne még ma este, és volna szíves beszámolni az eredményről?

– Bízhat bennem, vissza fogok jönni.

– A jó öreg felügyelő azt szereti, ha mindig minden mozgásban van – dörmögte Poirot, amikor barátunk távozott. – Állandóan úton van; lábnyomokat méricskél; sarat és cigarettahamut gyűjtöget! Végtelenül szorgalmas! Nem találok szavakat a buzgalmára! És valahányszor megemlítem neki a pszichológiát, tudja, mi volt a válasza rá? Ilyenkor mindig csak mosolyog. Magában pedig így vélekedik: „Szelvény öreg Poirot! Öregszik! Egyre szenilisebb lesz!" Japp „az ajtón kopogtató új nemzedék". Es ma joil Ez a nemzedék úgy el van foglalva a kopogtatással, hogy észre sem veszi, hogy az ajtó nyitva van!

– És most mit szándékozik tenni?

– Mivel carte blanche van a kezünkben, megkockáztatok három pennyt, és odaszólok a Ritzbe — talán Ön is észrevette, hogy a grófunk ott tartózkodik. Azután pedig, mivel a; cipőm kissé átnedvesedett, és már kétszer tüsz-szentettem is, hazatérek, és készítek magamnak egy tisane-t a borszeszégőn!

Poirot-t csak másnap reggel láttam viszont; Éppen a reggelijét fejezte be teljes lelki nyugalommal.

– Nos? – sürgettem. – Történt valami?

– Semmi.

– És Japp?

– Színét sem láttam.

– A gróf?

– Tegnapelőtt kijelentkezett a Ritzből.

– A gyilkosság napján?

– Úgy van.

– Akkor ez eldönti a dolgot! Rupert Carrington tisztázódott.

– Mert De la Rochefour gróf elhagyta a Ritzet? Túl messzire megy, barátom.

– Mindenesetre a nyomában kell maradni, le kell tartóztatni! De vajon mi lehetett azi indítéka?

– Százezer dollár értékű ékszer bárki számára csinos indíték lehet. De nem; számomra a kérdés a következő: miért ölte volna meg? Miért nem lépett meg nyomban az ékszerekkel?

– Miért nem?

– Mert nőről volt szó, mon arai. Aki egyszer szerette ezt a férfit. Éppen ezért az ékszerek eltűnését sem kürtölte volna világgá. A gróf pedig – aki mellesleg kitűnően ért a pszichológiához, amennyiben a hölgyek mély lélektanáról van szó (azaz a saját sikeréről) -tökéletesen tisztában lett volna ezzel! Másfelől, ha Rupert Carringtoh ölte volna meg a hölgyet, ugyan miért vitte volna magával az ékszereit, amelyek végzetesek lehettek volna rá nézve?

– Talán vaktában tette.

– Nem állítom, hogy nincs igaza, barátom. Á, itt van Japp! Felismerem a kopogtatásáról.

A felügyelő csak úgy sugárzott a megelégedettségtől:

– Jó reggelt, Poirot! Csak most értem vissza. Van némi eredmény is. Hát önnel mi a helyzet?

– Ami engem illet, én a gondolataimat rendezgettem – válaszolt Poirot szelíden.

Japp édesdeden felkacagott:

– Az öreglegény felett elszálltak kissé az évek! – jegyezte meg, mintegy a fülembe lehelve. – A fiatal népségtől távol áll az ilyesmi – mondta fennhangon.

– Quel dommage? – érdeklődött Poirot.

– Nos, érdekli, hogy mit végeztem?

– Megengedi, hogy inkább kitaláljam? Megtalálta a kést, amellyel a gyilkosságot elkövették, valahol Wesfon és Taunton között a sínek közelében, továbbá kihallgatta azt az újságosfiút, aki Westonban beszélt Mrs. Carringtonnal!

Jappnek leesett az álla:

– Honnan a csudából tudta meg? Csak azt ne mondja nekem, hogy megint azok a mindenható „kicsi szürke agysejtjei" dolgoztak!

– Először is örömmel konstatálom, hogy ön szerint is „mindenhatóak". És mondja csak, adott a hölgy egy shillinget annak a fiúnak?

– Nem, félkoronást! – Japp közben visszanyerte léleknyugalmát, és elvigyorodott:

– Micsoda egy extravagáns egy népség ezek a gazdag amerikaiak!

– Éppen ezért a fiú emlékezett még rá?

– De még mennyire! Nem minden nap pottyan az ölébe félkoronás. Az asszony odaintette magához, és vásárolt tőle két képesújságot. Az egyiken egy kék ruhás lány szerepelt a címlapon. „Hasonlít rám", mondta. Hát hogy ne emlékezett volna erre a hölgyre! No nekem több se kellett. Az orvos biztos benne, hogy a bűntényt csakis Taunton előtt hajthatták végre. Úgy gondoltam, a késtől nyomban megszabadultak, tehát végigmentem a sínek mentén, és ott is volt! Tauntonban kérdezős ködtem az emberünk felől, de Taunton természetesen nagy állomás, és nemigen látszott való színűnek, hogy felfigyeltek volna rá. Minden bizonnyal felült egy későbbi vonatra, és visszament Londonba.

Poirot bólogatott:

– Bizonyára így volt.

– De kaptam egy másik információt is, amikor visszaérkeztem. Megszabadulnak az ékszerektől, pompás! A legnagyobb smaragdot tegnap éjjel elzálogosították – az egyik régi ismerősünk méghozzá. Mit gondol, ki volt az?

– Fogalmam sincs – legfeljebb annyi, hogy egy alacsony emberke volt.

Japp csak bámult, mint a sült hal:

– Hát, fején találta a szöget. Az illető elég alacsony. Red Narky volt az.

– Ki az a Red Narky? – vetettem közbe.

– Az egyik legbriliánsabb ékszertolvaj, sir. És nem szokott gyilkolni. Többnyire egy nővel dolgozik együtt: Gracie Kidd-del; de úgy tűnik, a nő most kimaradt a buliból – hacsak nem lógott meg a zsákmány többi részével Hollandiába.

– Letartóztatta Narkyt?

– Magától értetődik. De ne feledjék: mi a másik férfira vadászunk: arra, aki Mrs. Carringtonnal együtt utazott. Ő volt az, aki az egészet kifőzte, méghozzá igen körültekintően. De Narky sohasem árulná el a cimboráit.

Észrevettem, hogy Poirot szeme zöldes fényben izzik.

– Azt hiszem – mondta halkan –, hogy én megtalálom önnek Narky cimboráját, méghozzá könnyűszerrel.

– Egy kis ötletecske, mi? – Japp éles pillantást lövellt Poirot-ra. – Maga néha nagyszerűen tudja leszállítani az árut. Persze bolondnak áll a szerencse.

– Meglehet, meglehet – mormolta barátom. – Hastings, hol a kalapom? És a kefe? Így ni! És a kalucsnit se feledjük ki, ha netán esne! Nem szabad kárbaveszni hagynunk a tisane jótékony hatását. Au revoir, Japp!

– Sok szerencsét, Poirot!

Poirot leintette az utunkba kerülő legelső taxit, és a Park Lane-re vitettük magunkat. Mihelyt megérkeztünk Halliday háza elé, fürgén kipattant az autóból, kifizette a sofőrt és becsöngetett. Halkan előadta kérését az ajtót nyitó inasnak, majd azon nyomban felvezettek bennünket az emeletre. Felmentünk a legfelső emeletre, és egy kicsiny, takaros hálószobában találtuk magunkat.

Poirot tekintetével feltérképezte a helyiséget, hogy végül egy kisméretű fekete kofferen állapodjon meg. Letérdelt elé, megvizsgálta a ráragasztott címkéket, majd előhalászott egy kis hajlított drótdarabkát zsebe mélyéről.

– Kérdezze meg Mr. Hallidayt, hogy lenne-e szíves felfáradni hozzám, ide az emeletre – szólt oda az inasnak a válla fölött.

Az inas távozott, Poirot pedig gyakorlott kézzel finoman babrálni kezdte a koffer zárját. Pár perc sem telt bele, és a zár engedett, ö pedig felemelte a fedelét. Finoman kotorászott a benne lévő ruhanemű között, egyenként ejtve őket maga mellé a padlóra.

Súlyos léptek közeledtek a lépcsőn, és kisvártatva Halliday lépett a szobába.

– Mi az ördögöt csinál maga itt? – kérdezte rámeredve.

– Ezt kerestem, monsieur! – ezzel Poirot elővarázsolt a bőröndből egy élénkkék gyapjú kabátot és szoknyát, és egy kicsi ezüstróka, sapkát.

– Mit keres maga az én bőröndömben?

Azon vettem észre magam, hogy közben Jane Mason, a szobalány is belépett a szobába.

– Ha becsukná az ajtót, Hastings. Köszönöm. Úgy, és most dőljön is neki! Most pedig engedje meg, hogy bemutassam önnek Gracie Kiddet alias Jane Masont, aki hamarosan ismétélvezheti régi cimborája, Red Narky társaságát Japp felügyelő kedves védőkíséretében.

Poirot tiltakozva emelte fel a kezét:

– A világ legegyszerűbb dolga volt! – azzal vett még egy kis kaviárt. – Először az fogott meg, ahogyan a szobalány ragaszkodott ahhoz, hogy az asszonya pontosan ezeket a ruhákat viselte. Miért volt ennyire fontos számára, hogy rájuk terelje a figyelmünket? Arra is rájöttem, hogy kizárólag a szobalány elbeszéléséből tudunk a Bristolban felszálló titokzatos férfi létezéséről. Az orvosi jelentés szerint a gyilkosságot nyugodtan elkövethették még Bristol előtt. Ám ha így volt, a lánynak cinkostársnak kellett lennie. Márpedig ha volt cinkostársa, nem lett volna célirányos, hogy, csak az ő szava bizonyítsa ezt a sarkalatos pontot. Mrs. Carrington öltözete igen feltűnő volt. A szobalányok általában könnyűszerrel befolyásolhatják asszonyukat abban, hogy mit vegyenek fel. Namármost ha Bristol után bárki is látott volna egy kék kosztümös hölgyet szőrmesapkával a fején, akkor minden valószínűség szerint kész lett volna akár eskü alatt is vallani, hogy Mrs. Carringtont látta.

– Elkezdtem rekonstruálni a történteket! A szobalány valószínűleg két öltözet ruhával is felszerelkezett, ö és a cinkostársa kloroformmal elkábítják és leszúrják Mrs. Carringtont London és Bristol között, feltételezhetően egy alagút „jótékony" sötétjét kihasználva. Testét beguritják az ülés alá; a szobalány pedig átveszi a szerepét. Westonnál valahogyan fel kell hívnia a figyelmet magára. Hogyan? Legkézenfekvőbbnek látszik az újságárusfiú. Emlékezetét busás borravalóval olajozza meg. Felhívja a figyelmet á ruhája színére is azzal, hogy megjegyzést tesz az egyik magazinra. Westont elhagyván kidobja a kést a vonatablakból, hogy megjelölje azt a helyet, ahol a bűntényt valószínűleg elkövették, majd vagy átöltözik, vagy esüköpenyt vesz a ruhája fölé. Tauntonban leszáll a vonatról, és siet vissza Bristolba, ahogy psak tud, ahol a cinkostársa már betette számára a koffert a poggyászmegőrzőbe. A férfi átadja neki a jegyet, majd ő maga visszamegy Londonba. A nő szerepe szerint a peronon várakozik, éjszaka megszáll egy szállodában, végül reggel visszatér a fővárosba, pontosan úgy, ahogy elmesélte.

– Mikor Japp visszaérkezett felfedezőútjairól, valamennyi következtetésemet megerősítette. Elmondta azt is, hogy egy közismert bűnöző akarta értékesíteni az ékszereket. Tudtam, hogy bárki is legyen az, külseje homlokegyenest ellenkező lesz a Jane Mason által leirt férfival. Mikor aztán meghallottam, hogy Red Narkyról van szó, aki Gracie Kidd-del szokott dolgozni – nos, már tudtam, hol keressem a madárkát.

– Hát a gróf?

– Minél tovább törtem a fejem a dolgon, annál világosabbá vált előttem, hogy neki azégvilágon semmi köze sem lehetett hozzá. Az illető úriember ahhoz túlságosan is óvatos duhaj, hogy egy gyilkossággal vásárra vigye a bőrét. Egyszerűen nem vágna össze a jellemével.

– Ezek szerint tehát, Monsieur Poirot –, szólalt meg Halliday –, le vagyok kötelezve önnek. És az a csekk, amelyet ebéd után írok önnek, korántsem tudja majd kifejezni hálám mértékét.

Poirot diplomatikusan elmosolyodott, ém odasúgta nekem:

– A jó öreg Japp, majd ő kapja a hivatalos elismerést, ami persze rendben is van, de hiába csípte el a maga Gracie Kiddjét, azt hiszem, hogy – az amerikaiaknál legalábbis, így szokás mondani – majdnem agyvizet kapott!

A CSOKOLÁDÉSDOBOZ

Aznap éjjel ítéletidő tombolt. Odakint a szél megátalkodottan bömbölt, az eső szűnni nem akaró rohamokkal támadt neki az ablaknak.

Poirot-val kettesben üldögéltünk a kandalló mellett, és talpunkat süttettük a vidáman pattogó tűz melegénél. Előttünk a dohányzóasztalon két csésze ital gőzölgött; jómagamat különleges gonddal kevert forró puncs, Poirot-t pedig sűrű, kiadós csokoládé volt hivatvatva jobb kedvre hangolni – mellesleg ez utóbbit akár még száz fontért sem kóstoltam volna meg... Poirot született ínyenc módjára szürcsölgette a gyanús, gőzölgő barna folyadékot egy rózsaszín kínai porcelán csészéből, és köztben elégedetten felsóhajtott:

– Quelle belle viel – dorombolta.

– Hát igen, akárcsak a régi szép időkben – kontráztam. – Vegyünk előszöris engem: van állásom, méghozzá milyen remek állásom is! És aztán itt van ön, a híres...

– Ugyan, vxon ami! – szabadkozott Poirot.

– Igenis híres, méghozzá teljes joggal megilleti a titulus! Ahogy így visszapillantok

az ön sikersorozatára, gondolatban mindig megemelem a kalapomat. Azt hiszem, a kudarcot hírből sem ismeri.

– Lárifári, Hastings, ezt még ön sem gondolja komolyan!

– De igazán, Poirot, tegye a kezét a szíj vére: elbóbiskolt-e valaha is a nagy Homér?

– Ó, kedves barátom, nem is egyszer. Mit tegyek? La bonne chance nem állhat mindig a mi pártunkon. Olykor túlságosan későn avattak be a dolgokba. Gyakorta fordult elő, hogy a vetélytársam ért elsőként a helyszínre. Két ízben pedig éppen akkor vert le valamilyen kellemetlen betegség a lábamról, amikor a megoldás kulcsát már-már a kezemben tartottam. Az élet nem habostorta, barátocskám!

– Nem egészen erre céloztam – merengtem. – Úgy értettem, hogy előfordult-e már, önnel, hogy saját hibájából megtépázott babérokkal került ki egy szellemi párbajból?

– Á, értem már! Azt kérdezi, hogy csináltam-e már magamból címeres ökröt, ahogy önöknél mondani szokás itt a csatorna túlsó partján. Hát igen, barátom, egyszer ez is előfordult... – Tétova, merengő mosoly ült ki az arcára. – így van, egyszer bizony csörgősipkás bolondot csináltam magamból.

Hirtelen felegyenesedett ültében:

– Hát akkor figyeljen, kedves barátom, ön ismeri szerény sikereim históriáját. Ezúttal alkalma lesz még egy történetet hozzájuk csatolni – mégpedig egy kudarc történetét.

Előrehajolt, és egy fahasábot dobott a tűzre. Majd – miután féltő műgonddal letörölgetett egy mütyürkét, amely a kandalló mellett lógott egy szögön – újból kényelmesen hátradőlt, és belekezdett a történetébe.

– Amiről most mesélni fogok önnek – avatott bizalmába M. Poirot –, sok-sok évvel ezelőtt esett meg Belgiumban. Akkortájt, amikor Franciaországban heves küzdelem dúlt az egyház és az állam között. M. Paul Déroulard Franciaország követe volt. Nyílt titoknak számított, hogy a miniszteri tárca várományosa. Véresszájú, vad katölikusellenes ember hírében állott, és nem volt kétséges egyetlen percig sem, hogy hatalomvágya roppant indulatokat Válthat ki ellenfeleiből. Több szempontból is különleges személyiség volt. Jóllehet se nem ivott, se nem dohányzott, azért akadtak gyengéi, sőt nagyon is. Érti, ugyebár, Hastings, pótait des femmes – toujours des femmes!

Pár évvel történetem kezdete előtt elvett egy brüsszeli leányzót, aki a hozományával szilárd alapokra helyezte házasságukat. Kétségtelen, hogy ez a pénz kellőképpen átsegítette e szépreményű férfiút pályafutásának kezdeti zökkenőin, mivel családja nem volt valami módos, másrészt ha kedve szottyant rá, titulálhatta magát akár M. le Baronnak is. Házasságukat nem kísérte gyermekáldás, sőt a felesége két év múlva elhalálozott; nyakát szegte a lépcsőn. Az asszony után maradt többek között egy ház is a brüsszeli Avenue Louise-on.

– Egyébként M. Déroulard-t is ebben a házban érte utol a halál. A végzetes esemény egybeesett annak a miniszternek a lemondásával, akinek a tárcáját a szóban forgó férfinak szánták. A lapok hosszasan méltatták szépen ívelő karrierjét. Hirtelen halálát, ami nem sokkal vacsora után következett be, szívrohamnak tulajdonították.

– Akkoriban, mon ami, ahogyan ön is jól tudja, a belga rendőrség állományába tartoztam. M. Paul Déroulard halála nem keltette fel különösebben az érdeklődésemet. Ismer engem: bon catholique vagyok, távozása számomra végzete beteljesedése volt csupán.

– Úgy három nappal jól megérdemelt éves szabadságom megkezdése után látogatóm érkezett: egy sűrűn lefátyolozott, de szemmel láthatóan meglehetősen ifjú hölgy; én pedig azonnal megéreztem, hogy egy jeune fille toua á fait comme il faut-ról van szó.

– Monsieur Hercule Poirot-hoz van szerencsém? – tudakolta édes, búgó hangon.

Meghajoltam.

– Ha jól tudom, ön a nyomozótestület tagja.

Megint meghajoltam:

– Kérem tisztelettel, mademoiselle, foglal jon helyet! – invitáltam, egy székre mutatva.

Elfogadta a felkínált ülőalkalmatosságot, majd félresimította a fátylát: bájos arcocska bukkant elő alóla, bár szívet tépő aggodalom ült ki rá, és szeme könnyben úszott.

– Monsieur – kezdett bele –, higgye el, megértem, ön szabadságon van. De épp ezért talán módja lenne elvállalni egy teljességgel magánjellegű ügyet. Szeretném, ha megértené, hogy a rendőrséget lehetetlen belevonni ebbe a dologba.

Megráztam a fejem:

– Attól tartok, lehetetlent kér, mademoiselle; Lehet, hogy szabadságon vagyok, ám attól még a rendőrség kötelékébe tartozom.

A lány előrehajolt:

– Écoutez, monsieur. Csupán annyit kérek öntől, hogy vizsgálódjon kissé. Bármire is jusson, önnek szíve-joga közölni azt a rendőrséggel. Amennyiben igaznak bizonyulna az, amitől tartok, úgy nagyon is szükségünk lesz Az igazságszolgáltatás teljes gépezetére.

Ez már némileg más megvilágításba helyezte a dolgot, tehát kezdtem érdeklődni az eset iránt.

A fiatal nő arcára közben némi szín költözött.

– Hálásan köszönöm önnek, monsieur! M. Paul Déroulard halála az, ami aggaszt, és szeretném, ha kiderítené, hogyan is történt valójában.

– Comment? – kaptam föl a fejem.

– Monsieur, tulajdonképpen semmi okom sem lenne rá – semmi, kivéve a sokat emlegetett női megérzést, de meg vagyok győződve róla – mondom, meg vagyok győződve, – hogy M. Déroulard nem természetes halállá halt meg!

– De az orvosok bizonyára...

– Az orvos sem csalhatatlan. Olyan hatalmas volt, olyan életerős! Ö, Monsieur Poirot esedezem önnek: segítsen nekem!...

A szegény gyermek szinte magánkívül volt, Térdre akarta vetni magát előttem. Igyekeztem csillapítani, ahogy csak bírtam.

– Segítek önnek, mademoiselle. Csaknem, biztos vagyok benne, hogy aggodalma nélkülöz minden alapot, de majd elválik. Először is megkérem, írja le nekem a házban élő személyeket

– Ott vannak természetesen a háztartás alkalmazottak: Jeanette, Félice, továbbá Denise a szakács. Évek óta szolgál nálunk; a többiek egyszerű falusi lányok. Azután ott van Francois, de ő is régi bútordarab. Ezutár következik Monsieur Déroulard édesanyja, aki a fiánál lakott, végül jómagam. Engem Virginie Mesnardnak hívnak. A megboldogult Madamí Déroulard-nak, M. Paul feleségének vagyol szegény unokahúga, és több mint három éve élek velük egy fedél alatt. Akkortájt még két Vendég is tartózkodott a házban.

– Nevezetesen?

– M. de Saint Alard, M. Déroulard franciaországi szomszédja. És egy angol barátja, Mr. John Wilson.

– Még mindig önöknél tartózkodnak?

– Ami dr. Wilsont illeti, igen, de M. de l'Saint Alard tegnap távozott körünkből.

– Mi az elképzelése, Mademoiselle Mesnard?

– Amennyiben ön fél órán belül megjelenik a házban, majd kitalálok valami elfogadható magyarázatot arra, hogy miért tisztelt meg bennünket a látogatásával. Talán a legcélszerűbb az lenne, ha újságíróként mutatnám be.

Azt fogjuk mondani, hogy ön Párizsból érkezett, és M. de Saint Alard vizitkártyájával keresett meg engem. Madame Déroulard egészsége igen gyenge lábakon áll, nemigen fog lovagolni a részleteken.

A mademoiselle leleményes csele bevált, bejutottam a házba, s miután röviden bemutatkoztam az elhunyt követ édesanyjának, aki fenséges jelenség volt, arisztokratikus figura, Jóllehet szemmel láthatóan betegeskedett, végre hozzáláthattam a helyszín átvizsgálásához.

– Nem tudom, kedves barátom – folytatta elbeszélését Poirot – van-e némi fogalma arról, milyen nehéz feladatot róttak rám.

Adva van egy ember, aki három napja halt meg. Amennyiben, gonoszság történt, csakis egyvalami jöhet szóba: a jó öreg méreg! Nekem viszont nem nyílt alkalmam a holttest szemrevételezésére, sőt semmilyen közvetítőanyag vagy eszköz– megvizsgálására sem, analizálásukról nem is szólva. Nem volt bűnjel, sem valódi, sem hamis, amin törhettem volna a fejemet. Vajon megmérgezték? Természetes halállal halt meg? És én, Hercule Poirot úgy voltam kénytelen megválaszolni ezt a fogas kérdést, hogy nem volt semmilyen támpontom.

– Legelőször a cselédséget hallgattam ki és segítségükkel rekonstruáltam az ominózus estét. Megkülönböztetett figyelmet fordítottam, a vacsorára felszolgált ételeknek, valamint az asztalra adásuk módjának. A levest maga M. Déroulard szervírozta egy levesestálból. A következő fogás borjúszelet volt, amit csirke követett. Végül gyümölcskompót. Mindent az "asztalra tettek ki, és maga a Monsieur tálalt az asztalnépnek. A kávét jókora kannában adták az asztalra. Ennek így semmi teteje, mon ami – e módon nem lehet megmérgezni egy embert anélkül, hogy ki ne irtanánk közben az egész háznépet!

Vacsora után Madame Déroulard visszavonult a lakosztályába, Mademoiselle Virginie társaságában. A három férfiú átvonult M. DéJ roulard dolgozószobájába. Itt kedélyesen elkvaterkáztak egy darabig, amikor egyszer csak minden előzetes figyelmeztető jelzés nélkül a követ súlyosan végigzuhant a padlón. M. de Saint Alard kirohant, és megparancsolta Francois-nak, hogy azonnal hívjon orvost. Ő mondta ki, hogy az urat valószínűleg szélütés érhette. Ám mire a doktor behhegett, a páciensen már nem lehetett segíteni.

– Mr. John Wilson, akinek Mademoiselle Virginie előzőleg bemutatott, az a fajta tőrőlmetszett angol figura volt, akit John Bull unokájának szokás nevezni, ezenkívül középkorú és meglehetősen korpulens. Az ő beszámolója, amit angolos franciasággal adott elő, lényegében a már elhangzott véleménnyel egyezett: „Déroulard arca hirtelen elvörösödött, aztán végigvágódott a földön."

Ebben az irányban nem termett több babér számomra. Ezt követően a tragédia helyszínét kerestem fel, a dolgozószobát, és kérésemre magamra hagytak. Eleddig az égvilágon semmi sem látszott alátámasztani Mademoiselle Mesnard elméletét. Képtelen voltam elhinni, hogy nem puszta fantazmagóriáról lett volna szó. Nyilvánvaló volt, hogy romantikus érzelemmel viseltetett az elhunyt iránt, ami nem engedte meg, hogy hétköznapi módon szemlélje a történteket. Mindenesetre górcső alá vettem a dolgozószobát. Nem volt ugyanis lehetetlen, hogy például egy injekcióstűt rejtettek a néhai székébe, hogy beadják számára a végzetes méregadagot. A pillanatnyi szúrást való színűleg meg sem érezte volna. Ám teória bizonyíték nélkül maradt. Kétségbeesve roskadtam le a székre.

– Enfin, feladom! – mondtam ki hango san gondolatomat. – Sehol egy árva bizonyíték, egy incurka bűnjelecske! Minden úgy van, ahogy a nagykönyvben meg van írva.

Amint kiejtettem ezeket a szavakat a számon, pillantásom egy nagyobbacska csoko ládésdobozra esett, amely egy közeli asztalon díszelgett – és a szivem nagyot dobbant! Lehet, hogy nem ez lesz a bűnjel, de végre valami, ami nem olyan átkozottul szokványos. Be lekukkantottam. A dobozka tele volt, méghozzá érintetlenül; egyetlen bonbon sem hiányzott belőle – ám ezt olyan különösnek találtam, hogy képtelen voltam levenni a szemem róla. Tudja, Hastings, a doboz alja rózsaszínű volt, a fedele viszont kék. Namármost az ember gyakran találkozik mondjuk kék szalaggal egyi rózsaszínű dobozon, de hogy a doboz is, a fe dele is más-más színű legyen – hát ilyet még nem látott a világ! Ca ne se voit jamaisl

– De még mindig nem láttam át, hogy ez a kis közjáték hasznomra lehet, bár eltökéltem magamban, hogy mint rendellenes jelenséget tüzetesebb vizsgálatnak vetem alá. Csengettem Francois-ért, hogy megkérdezzem tőle, kedvelte-e gazdája az édességet. Melankolikusan elmosolyodott.

– Élt-halt érte, monsieur. Ha valami, akkor csokoládé mindig akadt a házban. Tudja, az úr, nem volt borissza ember.

– És ehhez a dobozhoz mégsem nyúlt Volna hozzá? – emeltem fel a doboz tetejét, hogy ő is lássa.

– Pardon, monsieur, de ez új doboz, a halála napján szereztük be, mivel a másik tartalma már jócskán megcsappant.

– Ezek szerint a másik doboz a halála napján ürült ki – mondtam elgondolkozva.

– Valóban, monsieur, reggel megtaláltam az üres dobozt, és ki is dobtam.

– Szokása volt M. Déroulardnak, hogy a nap bármely szakában édességet fogyasszon?

– Inkább csak vacsora után, monsieur.

Valami kezdett derengeni előttem.

– Francois – szóltam hozzá barátian –, tud titkot tartani?

– Ha a szükség úgy hozza, monsieur.

– Bon! Ugye tudja, hogy a rendőrség kötelékébe tartozom. Meg tudná keresni nekem azt a másik dobozt?

– Magától értetődik, monsieur. A szemetesládában lesz.

Azzal távozott, hogy néhány perc múlva viharvert valamivel a kezében térjen vissza.

Szakasztott mása volt annak, amit én tartottam a kezemben, egyetlen körülményt leszá mítva: mégpedig azt, hogy ezúttal a doboz alja volt kék, és a fedele a rózsaszín. Köszönetemet fejeztem ki Franeois-nak, és ismételten nyomatékosan megkértem, hogy minderről hallgasson mint a sír, majd különösebb hűhó nélkül el hagytam az Avenue Louise-i házat.

Következő lépésként felhívtam azt az orvost, aki M. Déroulard kezelőorvosa volt. Nen egykönnyen tudtam vele zöld ágra vergődni Ügyesen elbarikádozta magát egy rakás betanult frázis mögé, ám úgy tűnt, hogy nem olyan biztos az eset megítélésében, min amennyire látszani szeretett volna.

– Számtalan hasonló érdekes halálesetre tudnék beszámolni – jegyezte meg, amikor valahogyan sikerült végre beférkőznöm védősáncai mögé. – Elég egy hirtelen dühkitörés, egy hevesebb érzelem – mondjuk egy tartalmasabb vacsorát követően – c'est entendu –, majd egyetlen dührohammal a vér a fejbe tolul, és aztán bumm! – ennyi.

– M. Déroulard-nak nem volt dührohama.

– Nem-e? Meggyőződtem róla, hogy heves szóváltás zajlott le közte és M. de Sain Alard között.

– Ugyan mi okuk lett volna rá?

– C'est évident!

Az orvos vállat vont.

– Hát nem a legfanatikusabb katolikus M. de Saint Alard? Az állam és az egyhz kapcsolata mindig is éket vert közéjük. Nem múlt el nap parázs vita nélkül. M. de Saint Alard üzemében Déroulard testesítette meg az Antikrisztust.

– Ez váratlan értesülés volt, amit alaposan meg akartam hányni-vetni magamban.

– Engedjen meg még egy kérdést, doktor: bele lehet tenni egy végzetes adagra való mérget egy csokoládébonbonba?

– Azt hiszem, nem lehetetlen – válaszolta az orvos, gondosan megrágva minden egyes szót. – A tiszta kéksavra illene is a fenti leírás, ha sikerül megakadályozni a párolgást, és bármiből le lehet nyelni egyetlen cseppnyi mennyiséget anélkül, hogy észrevennénk – de ez nem tűnik valószínű feltevésnek, egy morfiummal vagy sztrichinnel töltött bonbon... – itt vágott egy fintort. – Ugye látja, M. Poirot: elég lenne belőle egyetlen harapás! Az óvatlan ember nem tartja be feltétlenül a formaságokat.

– Köszönöm szépen, M. le Docteur.

Visszavonultam. Ezután a gyógyszerészeiül vettem sorra, elsőként azokat, akik a legközelebb fejtették ki áldásos tevékenységüket Avenue Louise-hoz. Jól jön olykor, ha az ember rendőr. Szinte gyerekjáték volt megszereznem a kívánt információkat. Csupán egyetlen esetben fordult elő, hogy a szóban forgó mk'l valamelyik lakója számára mérget tartalmázó szert készítettek. Az is atropinszulfát tartalmú szemcsepp volt Madame Déroular részére. Az atropin, hatásos méreg, és röpk pillanat erejéig a fellegekben éreztem magam hogy annál mélyebbre zuhanjak onnan, ugyan is az atropinmérgezés szimptómái nagymérték ben hasonlítanak a ptomainmérgezésre, aza homlokegyenest ellenkeznek a mi esetünkkel Mellesleg a recept is régi volt. Madame Déroulard évek óta szenvedett a mindkét szemé megtámadó szürkehályogtól.

Már-már reményvesztetten kifordultam patikából, amikor a gyógyszerész utánam szólt

– Un moment, M. Poirot! Most jut eszembe, hogy a lány, aki a receptet hozta, elkottyantott valami olyasmit, hogy még be kell néznie az angol patikushoz is. Esetleg őt is útba ejthetné.

Így is tettem. Újfent hivatalos ábrázati öltöttem magamra, és a várt hatás most se maradt el: megtudtam, amit akartam. A M. Déroulard halálát megelőző napon elkészítette egy gyógyszert Mr. John Wilson számára. Ner mintha sok elkészítenivaló lett volna rajta. Egy szerű nitrotablettákról volt szó. Megkérdezter a gyógyszerészt, tudna-e mutatni nekem párat. Készséggel megmutatta a tablettákat, ai én szívem pedig akkorát dobbant, hogy mai kiugrott a helyéről: az aprócska tablettái ugyanis csokoládéból voltak.

– Ez méreg? – tudakoltam tőle.

– Nem, monsieur.

– El tudná magyarázni nekem, milyen hutást vált ki?

– Csökkenti a vérnyomást. Egyes szívpanaszokra szokás felírni, például angina pectorisra. Csökkenti az arteriális feszültséget. Érelmeszesedés esetén...

Félbeszakítottam:

– Ma foi! Ez számomra arabusul van. Az arc elvörösödik tőle?

– Minden bizonnyal.

– És ha netán tíz-húsz ilyen kis tablettát találnék bekapni?

– Nem tanácsolom, hogy megpróbálja – Válaszolta a gyógyszerész szárazon,

– És még azt állítja, hogy ez nem méreg?

– Némely dolog van a világon, amivel ölni lehet, mégsem hívják méregnek – felelte változatlan szenvtelenséggel.

– Felvillanyozva léptem ki a patikából.

– Végre sínen voltam! Tudtam tehát, hogy John Wilsonnak rendelkezésére állt a bűntény eszköze – ám mi van az indok hozzá? Üzleti ügyben érkezett. Belgiumba, és megkérdezte M. Déroulard halálából, akit futólag ismert csak, hogy nem tudna-e vendegül látni egy éjszakára. Szemmel láthatóan nem húzott semmiféle hasznot Déroulard halálából. Sőt megtudtam azt is, hogy Angliában évekig betegeskedett egyfajta fájdalma szívbetegségben, amit angina néven tartana számon. Ezért tehát minden oka megvolt rá hogy ezeket a tablettákat magánál tartsa. Mind azonáltal szentül meg voltam győződve rói hogy valaki babrált a csokoládésdobozzal, és először véletlenül nyitotta ki az első doboz majd eltávolította a legutolsó szem bonbon töl teleket, hogy annyi nitrotablettát tömjön a helyébe, amennyi csak belefér. A bonbono jó nagyok voltak. Biztos voltam benne, hog húsz-harminc tablettát egy balkezes csecsemő is beléjük tudott volna szuszakolni. De vajo ki tehette?

– A házban két vendég tartózkodott. John Wilsonnál volt az eszköz. Saint Alardnak viszont volt indítéka. Ne feledjük, fanatikus volt és nincs még egy olyan fanatikus, mint a vallási fanatikus. Hozzájuthatott-e John Wilson nitrotablettáihoz?           

– Ekkor támadt még egy apró ötletecském. Ó, látom már, ön megint mosolyog az apró ötletecskémen! Ugyan miért fogyott el Wilson gyógyszere? Valószínűleg megfelelő mennyiséggel indult útnak Angliából. Újból felkerestem az Avenue Louise-i házat. Wilson nem találtam otthon, de Félicie – az a lány, aki a szobáját takarította – a házban tett-vett éppen. Azon nyomban nekiszegeztem a kérdést még ha nem is volt igaz: ugye eltűnt egy gyógyszeresfiola Mr. Wilson mosdóállványáról? A lány készséggel válaszolt. Igen, így igaz. Őt Félicie-t hibáztatták érte. Az angol úr nyilván meg volt győződve róla, hogy eltörte, és most nem hajlandó beismerni. Holott még csak hozzá sem ért soha. Csakis Jeannette lehetett – mindig mindenbe beleüti az orrát....

– Megszakítottam a szóáradatot, és távoztam. Mindent tudtam, amit meg akartam tudni. Már csupán a bizonyítás maradt hátra. Az viszont, úgy éreztem, nem lesz könnyű. Én a fejemet tehetem rá, hogy Saint Alard emelte el a nitrotablettákkal teli üvegcsét John Wilson mosdóállványáról, de másokat erről csakis bizonyítékok birtokában tudnék meggyőzni. Márpedig ilyesmi nem állt a rendelkezésemre!

– Sebaj! Tudtam a megoldást – ami nagydolog. Emlékszik még a styles-i eset kapcsán

felmerült nehézségeinkre, Hastings? Ott is tudtam, amit tudtam – de eltartott egy jó darabig, amíg megtaláltam a hiányzó láncszemet, hogy a kötelet a gyilkos nyaka köré fonhassam.

Kihallgatást kértem Mademoiselle Mesnard-tól. Azonnal fogadott. M. de Saint Alard címét kértem tőle. Arcán, zavart, láttam átsuhanni.

– Mi okból van rá szüksége, monsieur?

– Mademoiselle, higgye el szükség van rá.

Kételkedni látszott – zavarba jött.

– Semmit sem tudna mondani önnek, ö nem az a fajta ember, aki ezen a sárgolyón él. Mondhatni két lábbal a föld felett jár.

– Nem kétlem, mademoiselle. Mindazonáltal M. Déroulard régi barátja volt. Akadhat olyasmi, amit esetleg elmesélhetne nekem múltbeli dolgokat, tudomást szerezhetnénk hajdani nézeteltéréseiről, szerelmi ügyeiről...

A lány elpirult, és az ajkába harapott.

– Ahogy óhajtja..., de... de már biztos vagyok benne, hogy tévedtem. Rendkívül kedves volt öntől, hogy engedett a kérésemnek, oly; zaklatott voltam, szinte azt sem tudtam, mit cselekszem. Most látom csak, hogy nincs is semmiféle rejtély, amit meg kellene oldani. Könyörgöm, monsieur, felejtse el az egészet!

Figyelmesen ránéztem.

– Mademoiselle – mondtam –, van úgy hogy a kutya nehezen fog szimatot, de tudja ha egyszer végre szagot kap, nincs az a pénz, ami képes lenne eltéríteni tőle! Mármint ha rendes ebről van szó! Én pedig, mademoiselle híresen rendes kopó vagyok.

A lány szó nélkül elfordult. Kisvártatva megkaptam tőle a kérdéses címet. Kimentem az utcára. Francois már várt rám. Aggodalmasai pislogott.

– Semmi újság, monsieur?

– Eddig semmi, barátom.

– Ó! Pauvre Monsieur Déroulard! – sóhajtott. – Jómagam is osztottam a nézetei!

Nem kedvelem a papokat. No persze a házban ezt nem hangoztatom. Az asszonyok igen ájta-losak – talán így van rendjén. Madame est íres pieuse et Mademoiselle Virginie aussi.

– Mademoiselle Virginie? Ő is „trés pieuse" volna? Úgy éreztem, már Játtam ezt rajta első találkozásunkkor, amikor megpillantottam könnyáztatta arcát.

Miután megszereztem M. de Saint Alard lakcímét, nem vesztegettem tovább az időmet. Haladéktalanul útra keltem vidéki cháteau-ja felé, az Ardennekbe, de beletelt pár napba, amíg sikerült elfogadható indokkal bejutnom liozzá. Végezetül – nos, mit szól, mon ami? – szerelőnek öltözve nyertem bebocsátást. Nem Volt nehéz egy kis lyukat ütnöm a gázcsövön a hálószobájában, aztán elszaladtam a szerszámaimért, méghozzá úgy egy órácska múlva, amikor tudtam, hogy valószínűleg magam leplek majd. Nemigen tudtam, mit is keresek. Az egyetlen tárgyat, amire igazándiból fájt a fogam, őrültség lett volna magánál tartania, límber nem vállal ilyen kockázatot!

Ennek dacára amikor megpillantottam a mosdó fölötti pipereszekrényke bezárt ajtaját, meglódult a fantáziám, és képtelen voltam ellenállni a kísértésnek, hogy bele ne pillantalak: ugyan mit rejtegethet benne. A zárat gyerekjáték volt felnyitni. Kivágódott az ajtaja. Tele volt régi fiolákkal. Remegő kézzel nézegettem őket sorra. Hirtelen felkiáltottam a meg döbbenéstől. Képzelje, barátom, az angol gyógyszerész üvegcséjét tartottam a kezemben! A címkén a következő' állt: „Nitroglicerin tabletta. Szükség esetén egy tablettát bevenni Mr. John Wüson."

Igyekeztem úrrá lenni érzelmeimen, visszacsuktam a szekrényke ajtaját, a fiolát pedig becsúsztattam a zsebembe, és folytattam a gáz szivárgás szakszerű megszüntetését! Az ember ha á-t mond, mondjon b-t is. Végül elhagytam: a kastélyt, és a legelső vonattal hazautaztam. Késő éjszaka döcögtünk be Brüsszelbe. Éppé; a prefektus számára írtam a jelentésemet mai nap hajnaltájt, amikor üzenetet kaptam öreg Madame Déroulard kéretett magához, haladéktalanul.

Francois nyitott ajtót.

– A Madame la Baronne már várja – ö felvezetett a madame lakosztályába. Az idős hölgy egy öblös karosszék oltalmában pihent. Mademoiselle Virginie-nek színét sem latták.

– M. Poirot – szólalt meg a matróna – most értesültem róla, hogy ön nem az," akin kiadta magát, vagyis rendőrtiszt.

– Valóban, madame.

– Azért jött'hozzánk, hogy fényt derítsen a fiam halálára?

– Így áll a helyzet, asszonyom – feleltem ismét.

– Örömmel venném, ha tájékoztatna mindarról, amit megtudott.

Haboztam.

– Először szeretném megkérdezni,– madame, honnan tudja mindezt.

– Attól, aki már nincs ezen az árnyék-világon.

Szavai, valamint az az elmélázó mód, ahogyan kiejtette őket, rosszat sejtetett. Egyetlen hang sem jött ki a torkomon.

– Éppen ezért, monsieur, most rögtön szeretném megtudni, milyen eredményt hozott az ön vizsgálódása.

– Madame, a nyomozást befejeztem.

– A fiam?

– Méggyilkolták.

– Tudja, hogy ki tette?

– Tudom, madame.

– Akkor hát kicsoda?

– M. de Saint Alard.

– Ön téved. M. de Saint Alard képtelen ilyesmire.

– A bizonyíték a kezemben van.

– Még egyszer kérem: mondjon el nekem mindent!

Ez alkalommal engedelmeskedtem, és lésről lépésre beszámoltam róla, miként jutottam egyre közelebb az igazsághoz. Figyelmesen hallgatott. Végül bólintott:

– Igen, igen, ez mind igaz, de engedje meg, hogy egy helyütt kiigazítsam! Nem M. de Saint Alard ölte meg a fiamat. Én tettem, az anyja.

Csak bámultam rá. Tovább, bólogatott: – Helyesen tettem, hogy elküldtem Önért Az isteni gondviselésnek köszönhető, hogy Virginie elmesélte nekem, mit tett, mielőtt bevonult volna a kolostorba. Figyeljen rám, M. Poirot! A fiam maga volt a sátán. Üldözte az egyházat. Erkölcsi fertőben élt. Saját lelkén kívül a többi lelket is lerántotta a sárba. Ám ez még nem minden. Amikor egyik reggel éppen kiléptem a szobámból, megpillantottam a mostohalányomat, amint ott ácsorog a lépcső tetején. Levelet olvasott. Aztán egyszercsak látom ám, hogy a fiam odalopózik mögé. Egyetlen villámgyors taszítás – és a lány lezuhant, fejét beverte a márványlépcsőbe. Mire odaértem hozzá, halott volt. A fiam embert ölt, de csak én, a saját anyja tudtam róla.

A mátróna egy pillanatra lehunyta a szeméé – ön elképzelni sem tudja végtelen gyötrődésemet, kétségbeesésemet, monsieur. Mit tegyek? Adjam fel a rendőrségnek? Sohasem lennék képes rá! Kötelességem lett volna, de meghaladta az erőmet. Mellesleg: vajon hittek volna nekem? A látásom becsapott már párszor – esetleg azt mondják majd, hogy tévedtem. Tehát hallgattam. Ám a lelkiismeretem nem hagyott nyugodni. Vétkesek közt cinkos, aki néma: mintha én magam is gyilkossá váltam volna! A fiam örökölte a felesége vagyonát. Élte világát. Most pedig a miniszteri tárca várományosa. Csak még inkább megcsúfolná az egyházat. No és ott volt Virginie is. Szegény gyermek, oly szép és ájtatos, teljesen belehabarodott a fiamba! Különös és szörnyű hatalma volt a nők felett. Előre láttam mindent. Nem állt módomban, hogy megakadályozzam a dolgokat. A fiamnak esze ágában sem volt elvenni Virginie-t. Elérkezett az idő, amikor készen állt a behódolásra.

– Azután egyszer csak felderengett előttem az ösvény. A fiam volt. Én adtam neki éleiét. Felelős voltam érte. Egy nőnek már elpusztította a testét, egy másiknak most készül megülni a lelkét. Beosontam Mr. Wilson szobájába, és elloptam tőle az orvossággal teli fiolát. Tett régebben egy kijelentést; azon nevetgélt, hogy ennyi gyógyszerrel akár egy embert is meg lehetne ölni. Besurrantam a dolgozószobába, ahol a kisasztalon mindig hevert egy nagy doboz csokoládé. Véletlenül egy bontatlan dobozt nyitottam fel. A másik is ott hevert az asztalkán. Már csak egy szem csokoládébonbon árválkodott a legalján. Ez leegyszerűsítette a dolgot. A fiamon és Virginie-n kívül más nem kedvelte a bonbont. Aznap éjjel Virginie-t magam mellett tartottam. Minden úgy történt, ahogyan elterveztem..

– Ekkor elhallgatott, pár pillanatig összeszorította a szemét, aztán újra rám nézett.

– M. Poirot, önre bízom magam. Azt mondják, már nem élek sokáig. Isten előtt számot fogok adni azért, amit elkövettem. Meg kellett ezt tennem még itt a földön?

Hirtelen nem tudtam, mit válaszoljak.

– De ott van még az üres fiola is, madame – feleltem, csak hogy időt nyerjek. – Hogy került M. de Saint Alard birtokába?

Amikor feljött hozzám, hogy elbúcsúzzon, belecsúsztattam a zsebébe. Nem tudtam, sehogy sem kiókumulálni, hogy tudnék megszabadulna tőle. Tudja, annyira gyenge vagyok, hogy segítség nélkül még mozogni is alig tudok, az pedig, hogy az én szobámban megtalálják az üres üveget, igen gyanús lehetett volna. Ugye megért, monsieur... – itt kihúzta magát –, sejtelmem sem volt róla, hogy M. de Saint Alard-ra terelem vele a gyanút! Meg sem fordult a fejemben ez a gondolat. Azt hittem, az inasa majd megtalálja az üres fiolát és szó nélkül kidobja a -szemétbe.

Lehajtottam a fejemet.

– Megértem önt, madame – szólaltam meg végül.

– És hogy döntött, monsieur?

Hangja határozottan csengett, nem is reszketett, a fejét pedig felszegte.

Felálltam.

– Madame – nyugtattam meg –, van szerencsém további kellemes napot kívánni önnek! Elvégeztem a magam nyomozását – ám kudarcot vallottam! Az ügyet ezennel lezártnak tekintem.

Poirot rövid szünetet tartott, majd csöndesem hozzáfűzte:

– Egy hétre rá meghalt. Mademoiselle Virginie letette a fogadalmat és felvette a fátylat. Nos, barátom, ez hát a történetem. Be kell vallanom önnek, nem játszottam benne valami fényes szerepet.

– De ez nem számít kudarcnak! – protestáltam. – Mi másra gondolhatott volna az adott körülmények között?

– Ah, sacré, mon ami – kiáltott fel Poirot, hirtelen fellelkesülve. – Hát még mindig nem látja? Pedig én harminchatszoros címzetes ökör voltam! A kis szürke agysejtjeim cserben hagytak ezúttal. Egész idő alatt majd kibökte a szememet a megoldás!

– Miféle megoldás?

– A csokoládésdoboz! Hát nem érti? Elkövetett volna tökéletes látású személy ilyen hibát? Tudtam, hogy Madame Déroulard-nak hályog van a szemén: az atropincseppek ezt már elárulták nekem. Az egész házban csupán egyetlenegy személy akadt, akinek a látása annyira gyenge volt, hogy képtelen volt megkülönböztetni egymástól a kék és a rózsaszín fedelet! A bonbonosdoboz vezethetett volna rá helyes nyomra, én viszont egészen a végkifejlétig nem jöttem rá valódi jelentőségére!

– Lélektani szempontból sem remekeltem. Amennyiben M. de Saint Alard követte volna el a bűntényt, bolond lett volna megtartani az áruló bűnjelet. A fiola voltaképpen napnál is fényesebben bizonyította az ártatlanságát. Mademoiselle Virginie-től vége-hossza nincs történeteket hallottam szórakozottságáról. Mindent egybevetve szánalmas eset volt, amit az előbb elmeséltem önnek. A történetet egyedül ön ismeri. Ért engem, ugye, nem tűnök fel benne túl jó fényben. Egy reszketeg, agg hölg végrehajt egy pofonegyszerű bűntényt a maga csalafinta módján engem pedig, a nagy Hercule Poirot-t az orromnál fogva vezet. Saprtsti. Fátylat rá! Kár az időnket fecsérelni rá. Vagy inkább azt mondanám: véssük jól az emiékezetünkbe, és ha valaha is előfordulna, hogy kezdek bolondot csinálni magamból – ez ugyan teljesen valószínűtlen, de azért nem lehet teljesen kizárni.

Megkockáztattam magamnak egy halvány mosolyfélét.

– Eh bien, barátom, finoman csak annyit jegyezzen meg: „csokoládésdoboz"! Rendben van?

– Áll az alku!

– Mindenesetre – tűnődött Poirot – egy tapasztalattal gazdagabb lettem! Én, aki jelen pillanatban a lebriliánsabb aggyal rendelkezem egész Európában, egyszer igenis megengedhetem magamnak, hogy nagylelkű legyek valakivel!

– Csokoládésdoboz – dörmögtem magam elé.

– Pardon, mon arai?

Rápillantottam Poirot gyermekien ártatlan arcára, ahogy kíváncsian előrehajolt ültében, hirtelen ellágyultam. Nemegyszer gyötört a halálra a módszereivel, de – jóllehet az én agyam nem tartozik Európa legbriliánsabbjai lözé – egyszer én is lehetek nagylelkű...

– Á, semmiség – füllentettem, és csenicsen mosolyogva magamban rágyújtottam a pipámra.

A TENGERALATTJÁRÓ TERVRAJZA

A feljegyzést különleges futár hozta. Poirot olvasni kezdte, s közben felcsillant a szeme az izgalomtól és az érdeklődéstől. Pár tömör szóval útjára bocsátotta a futárt, majd hozzán fordult:

– Csomagoljon be azonnal, barátom! Sharn ples-ba utazunk.

Összerezzentem Lord Alloway híres vidék rezidenciájának említésére. Az újonnan meg alakított honvédelmi minisztérium vezetőjekér Lord Alloway a kabinet egyik tartópillére volt Sir Ralph Curtisként, egy óriási műszaki cég igazgatójaként szerepelt az alsóházban, és mos tanra mint a befutó emberről beszéltek róls továbbá amennyiben a Mr. MacAdam egészségére vonatkozó mendemondák valósnak bizo-J nyúlnak, őt tartották a legvalószínűbb személynek arra, hogy egy új minisztériumot állítson fel.

Hatalmas méretű Rolls-Royce várt ránk odalenn, s miközben a kocsi orra belefúrta magát a sötétségbe, elárasztottam kérdéseimmé Poirot-t.

– Mi a csudáért kéretnek magukhoz bennünket ilyen késő éjszaka? – faggattam. Tizenegy óra is elmúlt már.

Poirot megrázta a fejét:

– Nem kétséges számomra, hogy csakis rerndkívül sürgős ügyben.

– Emlékszem – mondtam –, hogy pár éve meglehetősen csúnya botrány pattant ki Ralph Curtis körül, ő ugyanis akkortájt... mintha részvényspekulációról lett volna szó. Végül persze olyan tisztán került ki belőle, mint a frissen hullott hó; talán most is ilyesmiről van szó?

– Akkor nem küld értem az éjszaka kellős közepén, barátom.

Ezt el kellett ismernem, és utunk további részét csendben tettük meg. Londont elhagyva

soklóerős jármű vad vágtába csapott át, hogy hány fertályóra alatt elröpítsen bennünket

Shaples-ba.

A leginkább főpapra emlékeztető komornyik azonnal bevezetett bennünket egy kis dol-

izószobába, ahol Lord Alloway már várt ránk.

Üdvözlésünkre felpattant ültéből; magas, szikár férfi volt, akiből csak úgy sütött az életerő.

– M. Poirot, nagy örömömre szolgál, hogy eljött. A kormány ezúttal már másodszor kívánja igénybe venni az ön szolgálatait. Korántsem felejtettem el, hogy mit tett értünk,

akkor a háború alatt a miniszterelnököt oly döbbenetes módon elrabolták. Az ön zseniális következtetései – és talán hozzátenném: diszkréciója – megmentették a helyzetet. Poirot szeme felcsillant:

– Ha jól sejtem akkor, milor’, akkor újfent egy... khm... diszkrét ügyről lenne szó?

– Rátapintott a lényegre. Sir Harry és jómagam – ó, hadd mutassam be: Sir Harry Weardale admirális, első tengernagyunk -; M. Poirot, valamint – lássuk csak. . kapitány?...

– Hastings – segítettem ki.

– Már sokat hallottam önről, M. Poirot – mondta Sir Harry, miközben kezet rázott barátommal. Hallatlanul rejtélyes ügyről van szó, és amennyiben sikerül megoldania, rendkívül, hálásak leszünk önnek.

Azonnal megkedveltem az első tengernagyot: szögletes, nyers tengerész volt a régi jó fajtából.

Poirot kérdőn tekintett rájuk, így Alloway rögtön belevágott:

– Gondolom sejti, M. Poirot, hogy mindez bizalmas. Pótolhatatlan veszteség ért bennünket. Ellopták az új, Z-típusú tengeralattjáró terveit.

– Mikor történt?

– Ma éjszaka – nincs még három órája sem. M. Poirot, ön talán képes felbecsülni ennek a szerencsétlen ügynek a hordereje! Igen lényeges, hogy az eltűnésük ne kapjon nyilvánosságot! A lehető legtömörebben igyekszem ismertetni önnel a tényállást. A hétvégén vendégül láttam itteni rezidenciámon az admirálist, továbbá a feleségét és a fiát, valamint Mrs. Conradot, egy közismert társasági hölgyet Londonból. A hölgyek korán visszavonultak – olyan tíz óra tájban -; példájukat követte Mr. Leonard Weardale is. Sir Harry részben azért tartózkodik nálam a hétvégén, hogy megbeszéljük ennek az új típusú tengeralattjárónak a felépítését. Éppen ezért meg is kértem a titkáromat, Mr. Fitzroyt, hogy vegye elő a tervrajzokat abból a széfből ott a sarokban, és készítse elő őket a többi, a tárgyra vonatkozó dokumentummal egyetemben. Amíg ő ezzel foglalatoskodott, mi az admirálissal fel-alá járkáltunk a teraszon, elszívtunk egy cigarettát, és élveztük a meleg, júniusi levegőt. Amikor azután a végére értünk a cigarettának is, a beszélgetésnek is, eldöntöttük: munkához látunk.

Éppen a terasz legtávolabbi csücskénél álltam, amikor egy halovány árnyat láttam kilibbenni a franciaablakon, aztán átsuhant a teraszon, majd eltünt a szemem elől. De szinte ügyet sem vetettem rá. Tudtam, hogy Fitzroy ebben a szobában tartózkodik, tehát meg sem fordult a fejemben, hogy bármi is eltűnhetne. Ezért magától értetődően én vagyok a felelős. Nos, tehát visszaballagtunk a teraszon át a franciaablakhoz, és pont akkor léptünk be a szobába, amikor Fitzroy, de ő a hall felől érkezett.

– Mindent előkészített, amire szükségünk lehet, Fitzroy – kérdeztem.

– Merem remélni, Lord Alloway. Valamennyi papírt ott találja az asztalán, válaszolta. Ezután jó éjszakát kívánt mindkettőnknek.

– Várjon csak egy pillanatot – szóltam és odaléptem az asztalhoz. – Lehet, hogy szükségem lesz még valamire, amit eddig nem említettem magának. Gyorsan átnéztem az asztalon heverő iratokat.

– A paksamétából hiányzik a legfonto sabb, Fitzroy! – mondtam. – A tengeralatt járó tervrajza!

– Ott találja legfelül, Lord Alloway.

– Nem, itt nincs! – erősködtem, végig lapozva a papírokat.

– De hiszen egy perccel ezelőtt tette oda!

– Nos, a tervrajz nincs sehol – mondtam, Fitzroy arcára zavart kifejezés ült ki. Az egész annyira hihetetlennek tűnt. Felforgattuk az összes iratot; átkutattuk a széfet; azonba végül kénytelenek voltunk belátni, hogy az iratok eltűntek, nyomuk veszett – méghozz; röpke három perc leforgása alatt, mialatt Fitzroy kiment a szobából.

– Miért hagyta el a szobát? – vetette közbe Poirot.

– Pontosan azért, amit kértem tőle – magyarázta Sir Harry.

– Úgy tűnik – mondta Lord Alloway –, hogy abban a pillanatban, amikor mi éppen végeztünk az iratok rendezgetésével az asztalon, női sikoltást hallott. Kirohant a hallba. A lépcsőn Mrs. Conrad francia szobalányát pillantotta meg. A lány krétafehér volt és igen zaklátottnak tűnt, azt állította, hogy kísértetet látott: egy tetőtől-talpig fehérbe öltözött alakot, aki egyetlen hang nélkül suhant tova. Fitzroy jót nevetett a félelmén, és többé-kevésbé udvariasan kijelentette, hogy badarság az egész. Aztán visszament a szobába, és velünk egyszerre lépett be.

– Tiszta sor – mondta elgondolkozva Poirot. – Csak az a kérdés, a lány bűnrészes volt-e. Megbeszélték-e előre, hogy a lány sikítani fog, a cinkosa pedig közben kint ólálkodik, vagy a férfi csupán a megfelelő alkalomra várt? Ugye férfit látott, nem nőt?

– Meg nem mondom, M. Poirot! Egyszerűen egy árny volt.

Az admirális olyan jellegzetes módon szokott felhorkanni, hogy ember azt figyelmen kívül nem hagyhatta.

– M. l'Adiralnak valami mondanivalója van számunkra, ha jól sejtem – mondta Poirot

halkan, mosollyal a szája szögletében. – Ön látta ezt az árnyat, Sir Harry?

– Nem, színét sem láttam – válaszol emez. – És Alloway sem látta. Egy faág hajladozott ide-oda, vagy valami hasonló zajt hallottunk, utólag pedig, miután felfedeztük a lopást, arra a következtetésre jutott, hogy valaki áthaladt a teraszon. A képzelete játékot űzöl vele – ez minden.

– Nemigen jellemző rám a heves képzelőerő. – szólalt meg Lord Alloway csendesen mosolyogva.

– Nonszensz; valamennyien szoktunk képzelődni. Mindnyájan képesek vagyunk elhitetni magunkkal, hogy többet láttunk annál, mint ami a valóságban történt. Emberöltőnyi tengeren szerzett tapasztalat mondatja ezt velem, és jobban bízom a saját szememben, mini bármilyen szárazföldi fickó beszámolójában. Én is lenéztem éppen a teraszra, és ha bármi látnivaló lett volna ott, megláttam volna.

Kezdett meglehetősen belemelegedni a témába. Poirot felpattant, és odaszaladt az ablakhoz.

– Megengedi? – kérdezte. – Ezt a pontot tisztáznunk kell, ha egy mód van rá.

Kiment a teraszra, mi pedig utána, kapott egy zseblámpát és elkezdte pásztázni vele a teraszt szegélyező füvet.

– Hol haladt át a teraszon, rnilor’? – kérdezte.

– Körülbelül az ablakkal szemközt.

Poirot még pár percig eljátszadozott a lámpával, miközben fel-alá járkált a terasz teljes hosszában. Végül lekattintotta, és felegyenesedett.

– Sir Harrynek igaza van – ön pedig téved, milor' – mondta csendesen. – Korábban heves zápor volt ma este. Ha valaki átvágott aolna a füvön, feltétlenül maradt volna lábnyom utána. De egy sincs – egyetlenegy sem.

Tekintete egyik férfi arcáról a másikéra Vándorolt. Lord Alloway arca pillanatnyi zavarról és kételkedésről árulkodott; az admirális örömujjongásban tört ki:

– Tudtam, hogy nem tévedek! – jelentette ki. – Az én szemem nem csal.

Olyannyira megtestesítője volt a vén tengeri medvének, hogy nem tudtam elfojtani mosolyomat.

– Tehát a házban lévő személyek felé kell forditanunk figyelmünket – mondta szelíden Poirot. – Menjünk be! És most, milor', ön szerint amíg Mr. Fitzroy a szobalánnyal beszélgetett a lépcsőn, megragadhatta-e bárki is az alkalmat, hogy a hall felől bejusson a dolgozóbába?

Lord Alloway megrázta a fejét:

– Teljességgel kizárt – el kellett volna haladniuk a titkár mellett, ha ez lett volna a cél.

– És ami Mr. Fitzroyt illeti – ön biztos felőle, ugye?

Lord Allovay elpirult:

– Abszolút biztos, M. Poirot. Vállalón a felelősséget a titkáromért. Kizárt, hogy bármilyen módon belekeveredett volna aa ügybe.

– Lehetetlen helyzet! – jegyezte meg Poirot meglehetősen szárazon. – A terveknek valószínűleg pici szárnyacskáik nőttek, és huss – kirepültek az ablakon – comme ca! – Felfújt arcával szakasztott olyan volt, mint eg komikus kis kerub.

– Teljességgel érthetetlen! – állapított meg Lord Alloway türelmetlenül. – De kérem, M. Poirot, ne is álmodjon arról, hogy Fitzroy a bűnös! Gondoljon csak bele egy pillanatara: amennyiben a tervrajzra áhítozott volna, rá sem lett volna könnyebb számára, mint titokban lemásolni?

– Ez, milor' – mondta helyeslőleg Poira –, igen bien juste az ön részéről – látom, ön rendszeresen és módszeresen gondolkodil. L'Angleterre boldog lehet, hogy ilyen fia van.

Úgy tűnt, Lord Allowayt meglehetősen zavarba hozza ez a váratlan bókolás. Poirot visszatért a szóban forgó témához.

– A szoba, ahol egész este ültek...

– A társalgó? Mi van vele?

– Onnan is nyílik egy franciaablak a teraszra, hiszen úgy emlékszem, ön azt mondta, hogy azon keresztül ment ki. Nem fordulhatott elő esetleg, hogy valaki kiment, majd bejött ezen keresztül, amíg Mr. Fitzroy a szobában tartózkodott, és ugyanúgy vissza is ment?

– De nekünk akkor is látnunk kellett volna az illetőt – vetette ellen az admirális.

– Nem, ha önök éppen háttal voltak neki, ímert éppen az ellenkező irányba sétáltak.

– Fitzroy csak pár percet töltött a szobán kívül, annyi időt, ameddig mi elsétáltunk a terasz másik végéig meg vissza.

– Nem kétséges, az egyetlen lehetőség – tulajdonképpen, ő az egyetlen, a dolgok jelenlegi állása mellett.

– De a társalgó üres volt, amikor kimentek – mondta az admirális.

– Talán azután jöttek be.

– Úgy érti – kérdezte Lord Alloway lassan –, hogy amikor Fitzroy meghallotta a lány sikoltását, és kirohant, valaki már itt settenkedett a társalgóban, aztán ki-be járt a franciaablakon keresztül, és csak akkor hagyta el a szobát, amikor Fitzroy visszajött ide?

– Ismét megnyilatkozik a rendszeres elme – szólt Poirot meghajolva.

– Ön tökéletesen meg tudja magyarázni dolgot.

– Esetleg az egyik cseléd?

– Vagy vendég. Mrs. Conrad szobalánya sikoltott. Tud valami közelebbit mondani nekem erről a Mrs. Conradról?

Lord Alloway elgondolkozott egy percre.

– Azt mondtam önnek, hogy a hölgy közismert társasági személy. Ezt úgy kell értelmezni, hogy nagyszabású estélyeket ad, és eljár mindenfelé. De arról már édeskeveset tudni, hogy honnan származik, és hogy milyen az elől élete. Ez a hölgy azok közé tartozik, akik diplomatánál és külügyi hivatalnoknál alább nen adják. Egyébként ugyanezt kérdezte tőlem titkosszolgálat is – vajon miért?

– Értem – bólogatott Poirot. – És feltették neki a kérdést, hogy hol töltötte az elmúlt hétvégét...

– Akkor tehát – mondjuk ki kereken – kissé górcső alá vesszük a hölgyet.

– Parfaitement! – Nem tartom lehetetlennek, hogy majd szépen maga ellen fordítj a fegyvert.

Lord Alloway elhallgatott, Poirot pedig folytatta:

– Mondja, milor', tettek a hölgy füle hallatára bármilyen megjegyzést, ami arra utal, hogy ön és az admirális miről fognak tárgyalni?

– Igen – ismerte el emez. – Sir Harry így szólt: „Lássuk azt a tengeralattjárót! Munkára!", vagy valami ilyesmit. A többiek kimentek a szobából, de ő még visszajött egy könyvért.

– Értem – szólt Poirot töprengve. – Milor', későre jár – de az ügy sürgős. Szeretném most rögtön kihallgatni az estély résztvevőit, amennyiben lehetséges.

– Ennek természetesen nincs különösebb akadálya – mondta Lord Alloway. – A dolog kissé kínos, ezért nem szeretnénk, ha híre kelni, legfeljebb annyiban, amennyiben az elengedhetetlen. Lady Juliet Weardale és az ifjabb Leonard miatt nem fáj a fejem, ám Mrs. Conrad – már amennyiben nem ő a bűnös – más lapra tartozik. Lehetne talán csak annyit mondani nekik, hogy eltűnt egy fontos dokumentum, anélkül, hogy pontosabban körülírnánk, miről is van szó, és hasonlóképpen az eltűnés körülményét sem részletezni?

– Jómagam is éppen ezt szándékoztam javasolni – ragyogott fel Poirot arca. – Valójában három eset létezik. Monsieur Admiral, megbocsát talán nekem, de talán még a legjobb feleség is...

– Nem sértődtem meg – szólt Sir Harry. Minden nő csacsog, a Jóisten áldja meg a jó szokásukat! Bárcsak Juliet beszélne egy picivel többet, és bridzsezne helyette kevesebbet... De hát ilyenek a mai nők, csak akkor Boldogok, ha táncolhatnak vagy játszhatnak. Fel is hívom mindjárt Julietet és Leonardot, rendben, Alloway?

– Köszönöm. Én pedig szólok a francia szobalánynak. M. Poirot talán akar találkozni vele, ő pedig felébresztheti az asszonyát. Megyek is. Közben pedig felküldöm Fitzroyt.

Mr. Fitzroy sápadt, keszeg fiatalember volt, cvikkert viselt, arcán fagyos kifejezés ült. Beszámolója szó szerint megegyezett azzal, ami Lord Allowaytól már hallottunk.

– Mi az ön elképzelése a dologró Mr. Fitzroy?

Mr. Fitzroy vállat vont:

– Kétségtelen, hogy valaki, aki egyébként roppant bennfentes lehetett, odakint vár a kínálkozó alkalomra. Az ablakon át jól láthatta, mi folyik odabent, és besurrant, mihelyt elhagytam a szobát. Kár, hogy Lord Alloway nem vette ott és akkor üldözőbe, amikor látta a fickót meglépni.

Poirot nem ábrándította ki. Ehelyett az kérdezte:

– Ön hitelt ad a francia szobalány állításának, mármint hogy kísértetet látott?

– Hát, nem igazán, M. Poirot!

– Úgy értem, annak, hogy azt hitte, hogy kísértetet lát?

– Ja, vagy úgy; nem tudnám megmondani. Egy biztos: rendkívül riadtnak tűnt Mindkét kezével fogta a fejét.

– Aha! – kiáltott fel Poirot az olyan ember hangján, aki éppen valami fontos dolognak jött a nyitjára. – Valóban? És ugye csinos az a fruska?

– Nem tűnt fel különösebben — mondta Mr. Fitzroy fojtott hangon.

– Ha jól sejtem, ön nem látta az úrnőjét?

– Tulajdonképpen láttam. A galérián állt, a lépcső tetején, és a lányt hívta éppen: „Léonie!" Aztán megpillantott engem – és természetesen visszahúzódott.

– Tehát a lépcső tetején – mondta Poirot n homlokát ráncolva.

– Persze tisztában vagyok vele, mennyire kellemetlen ez számomra – vagy inkább az lett volna, amennyiben Lord Alloway véletlenül meg nem pillantja a férfit, amint éppen kisurran. Mindenesetre örülnék, ha átkutatnák a szobámat – és engem is megmotoznának.

– Tényleg ez az óhaja?

– Magától értetődik.

Fogalmam sincs róla, hogy Poirot mit válaszolt volna, mert ebben a szempillantásban ismét betoppant Lord Alloway, és közölte velünk, hogy a két hölgy, valamint Mr. Leonard Weardale a fogadószobában vannak.

A hölgyek hiányos öltözékben jelentek meg. Mrs. Conrad elragadóan szép nő volt, hozzávetőleg harmincöt éves; haja, mint az arany, enyhe hajlammal az embonpoint-va. Lady Juliet Weardale a negyvenes éveiben járhatott; magas, sötét hajú, igen vékony, mindazonáltal szép nő volt; keze-lába finom, modora pedig me lehetősen nyugtalan, tekintete, mint az űzött vadé. Fia meglehetősen nőies kinézetű fiatalember volt, szöges ellentétben apjával, a nyájas modorú, életvidám idősebb Weardale-lel; a különbséget nem nehéz elképzelni.

Poirot előadta azt a gyermekded kis mesét, amiben megegyeztünk, és ecsetelte, mennyire fontos lenne megtudnia, nem látott va hallott-e bárki is olyasmit, ami a segítségünre lehetne.

Először Mrs. Conradhoz fordult, és meg kérdezte tőle, lenne-e szíves pontról pontra ismertetni velünk az előző este történtekét.

– Lássuk csak... Felmentem a lépcsön. Csengettem a szobalánynak. Ezután, mivel nem jelentkezett, kijöttem, és hívni kezdtem. Hallottam, hogy a lépcsőn beszélget. Miután meg fésülte a hajamat, elbocsátottam – nagyon különös idegállapotban volt. Egy darabig olvasgattam, éppen csak pár sort, végül lefeküdtem.

– Hát ön, Lady Juliét?

– Egyenesen felmentem az emeletre, és lefeküdtem. Nagyon fáradt voltam.

– Mi van a könyveddel, drágám? – kérdezte Mrs. Conrad legmézesebb mosolya kíséretében.

– A könyvemmel? – pirult el Lady Juliet.

– Emlékszel, drágám, amikor elküldtem Leonie-t, te éppen jöttél felfelé a lépcsőn. Azt mondtad, vissza kellett menned egy könyvért a társalgóba.

– Ja, igen, tényleg lementem. El... el is felejtettem.

Lady Juliét idegesen összekulcsolta a kezét.

– Hallotta, milady, Mrs. Conrad szobalányát sikoltani?

– Ö nem, igazán nem, nem hallottam.

– Ez felettébb érdekes – hiszen abban az időpontban önnek a társalgóban kellett tartózkodnia!

– Egy hangot sem hallottam – mondta Juliét ezúttal határozottabb hangon. Poirot az ifjabb Leonardhoz fordult: – Monsieur?

– Semmi különösről nem tudok beszállni. Egyenesen felmentem a szobámba és lefeküdtem.

Poirot megvakarta az állát: – Fájdalom, itt nem kapok több segítséget Mesdames és monsieur, sajnálom... Véghül sajnálom, hogy ilyen csekélység miatt zavartam az önök éjszakai nyugalmát. Kérem szépen, fogadják bocsánatkérésemet!

Széles taglejtés és sűrű bocsánatkérések közpette kiterelte őket a szobából. A francia szobalánnyal együtt tért vissza, elragadó, tűzrőlpattant fruskával. Alloway és Weardale a hölgyekkel együtt elhagyták a szobát.

-Akkor hát, mademoiselle – szólalt meg Poirot komoly hangon –, halljuk az igazságot. Mesére nem vagyok kíváncsi. Miért sikoltott fel a lépcsőn?

– Ó, monsieur, láttam egy magas alakot... talpig fehérben...

Poirot energikusan megfenyegette a mutatóujjával:

– Nem azt kértem az előbb, hogy kiméljen meg a dajkameséktől? Úgyis kitalálom. Megcsókolta magát, igazam van? Úgy értem Mr. Leonard Weardale.

– Eh bien, monsieur, végtére is mit számit egy csók?

– A körülményeket figyelembe véve szinte magától értetődik – felelte Poirot gavallérosan.

– Ha én magam vagy akár Hastins lett volna a helyében... no de szeretném végre tudni, mi történt.

– Feljött mögöttem, és átölelt. Megijedtem, és felsikoltottam. Ha tudtam volna, hogy ő az, nem sikoltottam volna – de úgy osont mögöttem, mint a macska. Aztán jött a M. Le secrétaire. M. Leonard felszaladt a lépcsői Mit is mondhatnék? Különösen egy ilyel jeune homme comme ca-nak – tellemdA comme il jaut? Ma foi, hát kitalálok egy szellemet.

– Ez mindent megmagyaráz – kiáltott fel barátságosan Poirot. – Ezután maga felment az asszonya hálószobájába. Mellesleg, melyik az ő szobája?

– A folyosó végén, monsieur. Arra.

– Akkor pontosan a dolgozószoba túloldalán van. Bien, mademoiselle, nem tartóztatom tovább. És la prochaine fois, ne sikoltson!

Kiterelte a lányt is, és sugárzó mosollyal fordult vissza hozzám:

– Érdekfeszítő eset, nem igaz, Hastings? Van már néhány apró öltelecském. Et vous?

– Mit keresett Leonard Weardale a lépcsőn? Nem tetszik nekem az a fiatalember, Poirot. Tipikus fiatal korhelynek nevezném.

– Egyetértek, mon ami!

– Fitzroy becsületes fickónak látszik.

– Lord Allowayt ettől az álláspontjától mi sem tántoríthatja el.

– És mégis, van valami a modorában...

– Ami szinte már túl szép ahhoz, hogy igazlegyen? Én is ezt éreztem. Másrészt Wrs. Conrad barátnőnk körül egyáltalán nincs minden rendben.

– A szobája pedig a dolgozószobával szomszédos – gondolkodtam hangosan, és közben Poirot-ra szegeztem a tekintetemet.

Poirot bajusza alatt mosolyogva megrázta a fejét:

– Nem, mon ami, képtelen vagyok teljes komolysággal magam elé képzelni, amint a szeplőtelen hölgy éppen leereszkedik a kéményben vagy lemászik a balkonon.

Szavait még be sem fejezte, amikor legnagyobb meglepetésemre nyílt az ajtó, és Lady Juliét Weardale libbent be rajta.

– M. Poirot – pihegte –, beszélhetné önnel négyszemközt?

– Milady, Hastings kapitány énem egyik fele. Előtte bízvást beszélhet, mintha itt sem lenne. Kérem, nem foglalna előbb helyei

A hölgy elhelyezkedett, de tekintetét ti vábbra is Poirot-ra függesztette.

– Amit mondani szeretnék – nos, meglehetősen nehezemre esik. Ezt az ügyet önre bízták. Amennyiben... szóval ha a dokumentumok megkerülnének, lezárná az ügyet? Úgy értem, meg lehetne tenni ezt anélkül is, hogj kérdéseket kellene feltennie?

Poirot szigorúan ránézett:

– Elismétlem, amit mondott, madám, hogy helyesen értelmezem-e. Úgy érti, hogy az én kezembe kívánja letenni a terveket? Tőlem pedig azt várja, hogy átadjam őket Lord Allowaynek — azzal a feltétellel, hogy nem tud hatja meg, miként tettem szert rájuk?

Főbólintás volt a válasz:

– Pontosan erre gondoltam. De feltétlen tudnom kell, hogy nem hozzák-e... nyilvánosságra a dolgot.

– Nem hiszem, hogy Lord Alloway mindenáron nagydobra kívánná verni a dolgot – mondta Poirot sötéten.

– Akkor áll az alku? – kapott a hölgy mohón az ajánlaton.

– Egy pillanat, milady. Az attól függ, milyen gyorsan tudja ideadni azokat a papírokat.

– Szinte azonnal.

Poirot egy pillantást vetett az órára: – Pontosan milyen hamar?

– Mondjuk: tíz perc múlva – lehelte.

– Rendben van, milady.

Az asszony kisietett a szobából. Füttyentettem egyet.

– Összegezné a tényállást, Hastings?

– Bridzs — válaszoltam tömören.

– Á, á, ön nem felejtette el a Monsieur Admiral egyik elejtett szavát! Micsoda memória! Gratulálok, Hastings!

Elhallgattunk, mert belépett Lord Alloway, és kérdőn nézett Poirot-ra:

– Remélem, nem fogyott még ki az ötletekből, M. Poirot! Tartok tőle, hogy a kérdésekre adott válaszok csalódást okoztak önnek.

– Szó sincs erről, milor'. Kellőképpen világítottak a helyzetet. Nincs tovább szükség a jelenlétemre, ezért tehát, szíves engedelmével, azonnal indulnék vissza Londonba.

Lord Alloway alig talált szavakat:

– De... de hát mit talált? Rájött, ki vitte el a tervrajzot?

– Igen, milor', rájöttem. Szeretném megkérdezni öntől, hogy amennyiben a dokumentumokat névtelenül visszaszolgáltatják ön hajlandó eltekinteni a további felelősségre vonástól?

Lord Alloway rámeredt barátomra:

– Úgy érti, pénz ellenében?

– Nem, milor', minden megkötés nélkül.

– El kell ismernem, már az is nagydolog, hogy a tervrajzok előkerültek – mondta Lord Alloway lassan. Zavartnak látszott.

– Akkor a lehető legkomolyabban ajánlom önnek, hogy fogadja el ezt az ajánlatot. Az iratok eltűnéséről kizárólag ön, az admirális az ön titkára tud. Elegendő, ha a megkerülésükről is pusztán ők szereznek tudomást, ön pedig mindenben számíthat a támogatásomra – engedje meg, hogy e titokzatos ügy az én vállamat nyomja. Ön megkért, hogy szerezzem vissza a dokumentumokat – én pedig így tettem. Ennyi tartozik önre. – Ezzel felállt, kinyújtotta a kezét.

– Milor', örültem a találkozásnak. Bízom önben és Anglia iránti hűségében. Ön erős, biztos kézzel irányítja Anglia sorsát.

– M. Poirot – esküszöm önnek, hogy meg fogok tenni minden tőlem telhetőt. Lehet, ha baklövést követek el, de az is lehet, hogy erényemmé válik – én mindenesetre hiszek önmagamban.

– Mint minden nagy ember. És persze én is — tette hozzá Poirot kedveskedve.

A kocsi pár perc múlva odagördült a kapu elé és Lord Alloway újraéledt szívélyességgel intett búcsút nekünk a lépcsőről.

– Ilyen a nagy ember, Hastings – szólt Poirot, miközben az autó kigördült velünk a parkból. – Van esze, tehetsége, hatalma. Az a fajta erős férfi, akire Angliának szüksége

van az újjáéledés napjaiban, a számtalan nehézség közepette.

– Hajlandó vagyok egyetérteni mindazzal, amit állít, Poirot – de mi a helyzet Lady Juliettlel? Egyenesen Alloway-nek fogja átadni a papirokat? Mit szól majd, amikor látja, hogy egy árva szó nélkül távozott?

– Hastings, hadd tegyek fel magának egy kérdést. Miért nem adta át nekem azokat a terveket akkor és ott?

– Mert nem voltak nála.

– Úgy van. Mennyi idejébe került volna előkeríteniőket a szobájából? Vagy a házon belül bármilyen rejtekhelyről? Ne válaszoljon! Megmondom. Valószínűleg kettő és fél percébe! Azonban ő tíz percet kért. Vajon miért? Nyilvánvaló, hogy egy másik személytől kellett elkérni őket, de előbb meg kellett győznie az illetőt, meg kellett indokolnia a dolgot, mielött, az feladta volna. Nos, ki lehet ez az illető? Egyértelmű, hogy nem Mrs. Conrad, hanem egyik családtagja, a férje vagy a fia. Melyik a valószínűbb? Leonard Weardale azt állította, hogy azonnal lefeküdt. Tudjuk, hogy ez nem igaz. Tegyük fel, hogy az anyja be ment a szobájába, de a fia nem volt ott; képzeljük magunk elé lelki szemeinkkel, amint megnevezhetetlen félelemmel eltelve lejön emeletről – szép kis firma az ő fiacskája! Ráadásul sehol sem találja, később pedig azt hallja, hogy saját bevallása szerint el sem hagyta szobáját. Arra a következtetésre jut, hogy a fia tolvaj! Ez a kis villáminterjú magyarázata.

– Azonban, mon ami, mi tudunk valamot, amit Lady Juliét nem tud. Nevezetesen az hogy a fia nem tartózkodott a dolgozószobában, hiszen éppen a bájos kis francia szobalánynak csapta a szelet. Jóllehet a hölgy– nincs tudatában a dolognak, Leonard Weardale rendelkezett alibivel.

– Hát akkor ki lopta el a papírokat? Úgy tűnik, kizártunk mindenkit: Lady Jilulietet, a fiát, Mrs. Conradot, a francia szobalányt...

– Pontosan. Használja csak az apró szürke agysejtjeit, barátom! A megoldás úgyszólván kiböki a szemét.

Tanácstalanul, ráztam meg a fejem.

– Ne adja fel! Csak törje tovább a fejét! Észre fogja venni, hogy Fitzroy otthagja

a papírokat az íróasztalon, amikor kimegy a szobából. Pár perc múlva Lord Alloway lép be, odamegy az asztalhoz, és a papíroknak se híre, sehamva. Csak két dolog lehetséges: vagy Fitzroy nem tette a papírokat az íróasztalra, ehelyett inkább a saját zsebébe süllyesztette őket – márpedig ez nem ésszerű, hiszen – ahogyan Alloway is rámutatott – bármikor másolatot készíthetett volna róluk –, vagy pedig az iratok még ott voltak az asztalon, amikor Lord Alloway odalépett – ebben az esetben viszont az ő zsebébe vándoroltak.

– Lord Alloway a tolvaj? – mondtam megrökönyödve. – De hát hogyan? Miért?

– Nem ön mesélt nekem egy régebbi botrányról? Tisztázta magát, úgy mondta. De mi van, ha mégis volt alapja a dolognak? Az angol közélet nem tűr meg semmiféle skandalumot. Ha most megpiszkálnánk kissé ezt a régi históriát, és rábizonyítanánk – nos, akkor búcsút mondhatna a politikai karrierjének. Fel kell tételeznünk, hogy zsarolták, és az ár a tengeralattjáró tervrajza– volt.

– Ó, a gaz áruló! – kiáltottam fel.

– Nem, nem az. Bölcs és leleményes. Tételezzük fel, barátom, hogy lemásolta a terveket, és minden egyes részleten ferdített egy szemernyit – éppen csak annyit, hogy a szerkezet majd használhatatlan legyen, hiszen, amint tudjuk, mérnök volt, méghozzá briliáns elme. Átadja a hasznavehetetlen terveket az ellenség ügynökének – elképzelésem szerint Mrs. Conradnak; ám ahhoz, hogy a tervek eredetiségéhez ne férhessen kétség, úgy kell tűnnie, mintha azokat ellopták volna. Még a látszatát is kerülni szeretné annak, hogy a háziak közül bárkire a gyanúnak még csak– árnyéka is essék, ezért azt színleli, hogy egy férfit látott kilépni a franciaablakon. Ezen a ponton azonban beleütközik az admirális nyakasságába. Komoly fejfájást okoz számára, nehogy Fitzroyt gyanúsítsák a lopással.

– Mindezt pusztán ön agyalta ki, Poirot. – ellenkeztem.

– Pszichológia, mon ami. Az olyan embert, aki a valódi terveket adja át az ellenségnek, vajmi keveset törődött volna vele, hogy kit gyanúsítanak helyette. És vajon miért akarta annyira, hogy Mrs. Conrad még véletlenül se szerezhessen tudomást a dokumentumok eltűnésének körülményeiről? Mivel a meghamisított változatot az est folyamán már korábban átadta neki, és nem szerette volna kiszivárogtatni, hogy a lopás csak azt követően történt.

– Azt hiszem, igaza lehet – mondtam.

– Persze, hogy igazam van! Úgy szóltam Alloway-hoz, mint egyik nagy ember a másikhoz – ő pedig tökéletesen megértett. Majd meglátja!

Valami azonban bizonyos. Azon a napon, amikor Lord Alloway miniszterelnök lett, csekk és dedikált fénykép érkezett postán; a fotón pár szó állt: „Barátomnak, Hercule Poirot-nak -diszkréciójáért, Alloway."

Azt hiszem, a Z-tengeralattjáró haditengerészeti berkekben átütő sikert aratott. Ügy hírlik, forradalmasítani fogja a korszerű tengeri hadviselést. Úgy hallottam, hasonló típussal kísérletezett egy másik nagyhatalom is, ám csúfos kudarcot vallott vele. De én továbbra is meg vagyok győződve róla, hogy Poirot csak találgatott. Vak tyúk is talál ocsút, mármint ahogy barátom mondaná.

LAKÁS A HARMADIKON

– A patvarba! – kiáltott fel Pat.

Egyre értetlenebbül ráncolta össze a szemöldökét, miközben ádázán kotorászott az általa estélyi táskának titulált selyemvalamiben. Igyekezetét két fiatalember és egy másik lány osztatlan figyelme kísérte. Valamennyien Patrícia Garnett bezárt lakásának ajtaja előtt ácsorogtak.

– Semmi jó – mondta Pat. – Ez mind a, kulcs. Akkor most mi a teendő?

– Mit ér az élet lakáskulcs nélkül? – mélázott Jimmy Faulkener.

Zömök, széles vállú fiatalember volt, jóindulatú kék szemével bátran pislogott bele a világba.

Pat dühösen fordult hozzá:

– Ne viccelj, Jimmy! Ez most komoly.

– Nézd csak meg még egyszer, Pat! – ajánlotta Donovan Bailey. – Ott lesz az.

Lusta, de kellemes hangja volt, illett ösztövér, sötét hajú lényéhez.

– Ha egyáltalán nem zártad rá az ajtót.., – szólalt meg Mildred Hope, a másik lány.

– Persze, hogy nem zártam rá – fortyant fel Pat. – Úgy emlékszem, oda is adtam valamelyikőtöknek. – Vádlóan fordult a férfiakhoz. – Szóltam Donovannek, hogy vigyázzon rá helyettem.

Ám bűnbakot nem lehet ilyen olcsón találni. Donovan határozottan tagadott, Jimmy pedig barátja mellé állt.

– A saját szememmel láttam, mikor betetted abba a táskába – bizonygatta Jimmy.

– Legyen! Akkor viszont valamelyikőtök kipottyantotta a földre, amikor felemeltétek a földről többször is – nem is egyszer ejtettem le.

– Még hogy nem is egyszer! – horkant fel Donovan. – Drágaságom, te vagy egy tucatszor ejtetted le a táskádat, mellesleg minden lehető és lehetetlen helyen ott is hagytad.

– Csak az nem fér a fejembe, hogyhogy nem potyogott ki belőle minden folyamatosan. – lamentált tovább Jimmy.

– Most az a lényeg – hogy bejutunk-e még ebben az életben ebbe a lakásba? – vetette közbe Mildred.

Értelmes lány lévén rátapintott a dolog elevenjére, de korántsem léphetett Pat nyomába, ami a küllemet illeti – ráadásul Pat jóval impulzívabb és fékezhetetlenebb is volt.

Tanácstalanul ácsorogtak a lépcsőházban, és mind a négyen a bezárt ajtóra meredtek.

– Nem hívhatnánk ide esetleg a portást? – javasolta Jimmy. – Nincs valami generál kulcsa vagy valami ilyesmije?

Pat megrázta a fejét. Csak két kulcs létezett. Az egyik a lakásban maradt, a konyhában felakasztva; a másiknak pedig – legalábbis elméletben – az ominózus táskában a helye.

– Bárcsak a földszinten lennénk! – sápítozott Pat. – Betörhetnénk az ablakot, vagy valami hasonló. Donovan, nem akarsz macska módra a falon felkúszó betörőt játszani – igazán nem?...

Donovan határozottan, de legalább udvariasan hárította el magától a felajánlott megtiszteltetést.

– Egy negyedik emeleti lakás már nem kis vállalkozás – filozofált Jimmy.

– És mi van a tűzlépcsővel? – sziporkázott Donovan.

– Ha lenne...

– Kell, hogy legyen! – mondta Jimmy. – Minden ötszintes házban kell lennie.

– Igazságod vagyon – helyeselt Pat. – De ami nincs, az fájdalom, nem segít rajtunk, Hogy jutok be valaha is a saját lakásomba?

– Nincs itt valami liftféleség? – firtatta meg Donovan. – Olyasmire gondolok, amin az üzletemberek okiratokat küldözgetnek felfelé és kelbimbót lefelé.

– Megvan! A teherlift! – kiáltott fel Pat

– Ez az – csak ne lenne az egész inkább csomagposta jellegű... Várjatok csak..., tudom már! Mit szóltok a szeneslifthez?!

– Ez az – kurjantott Donovan –, meg vagyunk mentve!

Mildred nem csatlakozott az ujjongókhoz.

– Meglátjátok, biztosan be lesz zárva – huhogta. – Úgy értem, Pat konyhájában, a túloldalon.

Őt azonban élből leszavazták.

– Magad sem hiszed – vágta rá Donovan.

– Pat konyhájában ugyan nem – verte tovább a vasat Jimmy. – Pat és a dolgok bezárása, becsukogatása – hát az két külön dolog.

– Azt hiszem, nyitva hagytam – mélázott Pat. – Ma reggel leküldtem rajta a szemetet, és a kulcsomat tenném rá, hogy nem zártam be magam után, sőt ha jól emlékszem, később sem jártam még csak a közelében sem.

– Akkor hát – összegezte Donovan – a fent említett tény ma éjjel hasznunkra válhat, azonban hadd mutassak rá arra az aprócska tényre, kedves ifjú bohó Pat, hogy általános hanyagságod bájos lényedet minden áldott éjel gaz rablók prédájává teheti – és nem csak a macskoid jellegűekre gondolok . ..

Pat nem szívta különösebben mellre a dorgálást.

– Gyerünk! – kiáltotta, és kettesével véve a lépcsőfokokat leszáguldott a negyedikre. A többiek utána. Pat átvezette maroknyi csapatát egy sötét, ám annál tapinthatóbban agyonzsúfolt gyermekkocsi-tárolón, majd keresztülrobogtak egy újabb ajtón, át a lépcsőházaknába, és végre kifulladva bár, de ott álltak álmaik liftje előtt. Álmaiknak ezen liftjében momentán egy szemetesvödör éktelenkedett. Donovan mély érzéssel felemelte, és bekúszott a helyére. Orrát kissé elfintorította.

– Egy szemernyit orrfacsaró – jegyezte meg. – De mit nekünk! Egyedül induljak neki küldetésemnek, vagy kíván valaki csatlakozni hozzám?

– Rám számíthatsz — szólt Jimmy.

Azzal bepréselte magát Donovan mellé.

– Remélem, nem szakad le ez az egész tákolmány – tette hozzá kétkedő arccal.

Pat tetőtől talpig végigmérte:

– Talán nem vagy nehezebb, mint az egy tonna szén – mondta végül, kissé habozva, mivel szemmértékében nem bízott különösebben.

– Nyugalom, pillanatok kérdése az egész – rikkantotta vidáman Donovan, és megrán totta a kötelet.

Fülsértő csikorgás közepette tűntek el szemük elől.

– Valami rémes ez a csikorgás – állapította meg Jimmy, miközben elnyelte őket akna szurokfekete szája. – Mit gondolnak vajon róla a többi lakásban?

– Várják a kísérteteket vagy a rablókat, azt hiszem — felelte Donovan. — Nem is olyan könnyű ezt a kötelet húzkodni. A Friars Mansions portása keményebben dolgozik meg a kenyeréért, mint azt valaha is sejtettem volna. Hé, Jimmy, öreg fiú, ugye számolod az emeleteket?

– Ö, Atyám, ne hagyj el! Naná, hogy nem. Megfeledkeztem róla.

– Sebaj, én számoltam, úgyhogy meg van mentve a haza. Most huzagolunk el a harmadik előtt. És jő a negyedik emelet.

– Most pedig, hölgyeim és uraim, attrakció – morgott Jimmy, különös módon egy bolhás kutyára emlékeztetve –, felfedezzük, hogy a drága Pat mégiscsak bezárta az ajtócskát...

Ám aggodalma alaptalannak bizonyult. A faajtó egyetlen nyomásnak is engedve sarkig kitárult, Donovan és Jimmy pedig kipattant a liftből, egyenesen Pat konyhájának ragacsos sötétjébe.

– Nem ártana egy jóféle elemlámpa az éjszakai kutatómunkához – kiáltott fel Donovan. – Patet ismerve nem csodálkoznék egy cseppet sem, ha térdig gázolnánk a hemehumijában. Sőt van egy olyan érzésem, hogy nem egy tányér fogja kárát látni annak, hogy mi itt a világítás után tapogatózunk. Ne mozdulj, Jimmy, előbb villanyt gyújtok!

Lábával óvatosan tapogatva az utat megindult a villanykapcsoló sejtett irányába, közben csupán egyetlen egyszer kiáltva fel különösebben, amikor a konyhaasztal némileg beszaladt a bordái közé. Végre elérte a kapcsolót, és egy pillanattal később még egy „A fenébe!" hasított a sötétségbe.

– Mi a baj? – kérdezte Jimmy.

– Nincs áram. Szerintem a körte éghetett ki. Egy pillanat! Majd a nappaliban gyújtok villanyt.

A nappali közvetlenül a hall túlsó végéből nyílt. Jimmy lelki szemeivel követte a sötétben Donovan útját, amint amaz kiment az ajtón, és újabb szitkozódások jelezték, merre halad. Jimmy maga is elkezdett körbetapogatózni a konyhában:

– Na mi van már?

– Dunsztom sincs. Mintha az éjjel manók jártak volna itt, legalábbis úgy fest a dolog. Az égadta világon semmi sincs a helyén. Mindenhol asztalok és székek, ahol az ember éppen hogy nem várná őket. Ó, a pokolba is! Még egy!

Ebben a szempillantásban azonban Jimmy-nek végre sikerült csodával határos módon életet lehelnie a villanyba, és lőn világosság... Egy perc múlva két megdöbbent férfiú nézett egymással farkasszemet.

A szoba nem Pat nappalija volt. Egyáltalán: a lakás sem stimmelt.

Legelőször is a szoba vagy tízszer zsúfoltabb volt, mint Paté, ami magyarázatot adott Donovan érzelemkitöréseire, amikor Isten tudja, hányadszor ütközött a székeknek és asztaloknak. A szoba közepén ormótlan kerek asztal terpeszkedett, bájait posztóhuzat takarta szemérmesen, az ablakpárkányon pedig egy kókatag aszpidisztra volt hivatva képviselni a szobanövények díszes nemzetségét. A száraz tények arra látszottak utalni, hogy a szoba tulajdonosa az embereknek ahhoz a fajtájához tartozhat – legalábbis ifjaink a fejüket merték volna tenni rá –, akinek nem lesz könnyű megmagyarázni, mit is keresnek a lakásában éjnek évadján. Földbe gyökerezett lábbal meredtek az asztalon heverő levelekre.

– Mrs. Ernestine Grant – lehelte Donovan, miközben fölemelte őket, és elolvasta a címzett nevét. – Ó, jóságos szeneslift, ne hagyj el! Mit gondolsz, meghallhatott minket?

– Az lenne a csoda, ha nem hallott volna meg – biztatta Jimmy. – Csak a halottak nem ébrednek fel erre a csatazajra, hogy a káromkodásodról és a bútortoszogatásról ne is beszéljünk. Gyerünk, az ég szerelmére, tűnjünk el innen azonnal!

Nagy sebbel-lobbal leoltották a villanyt, majd lábujjhegyen cserkészték be a liftet. Jimmy hatalmasat sóhajtott a megkönnyebbüléstől, amikor újra eltűntek a lift aknájának jótékony mélyén.

– Imádom, ha egy nőnek ilyen jó alvókája van, és ha ágyúval sem lehet felébreszteni – mondta elismerőleg. – Tíz jó pont Mrs. Ernestine-nek.

– Közben rájöttem – jegyezte meg Donovan –, hogy miért tévesztettük el az emeletet. Mert mi az aknában az alagsortól számoltunk.

Rántott egyet a kötélen, mire a lift engedelmesen megállt.

– De most, aztán nem trafálunk mellé!

– A számból vetted ki a szót – kontrázott Jimmy, miközben újabb ismeretlen, éjfekete űrbe léptek ki. – Az én idegeimnek egy napra elég egy ilyen megrázkódtatás is.

Ám idegeik szerenesésen megkíméltettek a további megrázkódtatásoktól. A villany felkattintása után azonnal látták, hogy Pat konyhájában járnak, majd egy újabb fél pere elteltével kinyitották a bejárati ajtót, amelyen át a két lány diadalmenetben vonult be a lakásba.

– Nem kapkodtátok el a dolgot – zsémbelt Pat. – Már éppen állva akartunk elaludni Mildreddel.

– Volt egy kis kalandunk közben. – számolt be Donovan. – Kis híja volt, hogy be nem vittek bennünket a yardra mint veszedelmes bűnözőket.

Pat átment a nappaliba, ahol közben felkattintotta a villanyt, a köpenyét pedig hanyagul a díványra ejtette. Csillogó szemmel hallgatta Donovan élménybeszámolóját.

– Örömmel konstatálom, hogy a hölgy nem csípett nyakon – jegyezte meg. – Merem állítani, hogy a hétfejű sárkány is iszkolna az útjából. Kaptam tőle egy üzenetet ma reggel – szeretett volna beszélni velem. Lehet, hogy valami nem volt ínyére, talán a szférák zenéjével vetekedő zongorajátékom, ki tudja... Aki nem szereti a szomszéd zongorajátékát hallgatni, reménytelen eset, de főleg ne jöjjön bérházba lakni! Te, Donovan, nem sértetted fel a kezed valamivel? Csurom vér. Menj, mosd meg a csap alatt!

Donovan megrökönyödve pillantott le a kezére. Engedelmesen kiporoszkált a szobából, de már kiabált is Jimmynek.

– Hé – kiabált amaz vissza –, mi baj? Nagyon megvágtad a kezed, ugye?

– Egy frászt! Meg se vágtam.

Volt valami különös felhang Donovan hangjában, amire Jimmy kénytelen-kelletlen felkapta a fejét. Donovan felmutatta mindkét kezét – ám sebnek nyoma sem volt egyiken sem.

– Furcsa – ráncolta össze a homlokát. – Jó sok vért mostam le. De hol lettem ilyen vé res? – Majd végre ráeszmélt arra, amit gyorsabb észjárású barátja már kitalált: – Hát persze: abban a lakásban. – Ezzel megmerevedett, mintha a szóban rejlő lehetőségeket zongorázta volna végig magában.

– Izé... biztos vagy benne, hogy vér volt? – firtatta. – Nem lehetett mondjuk festék?

Donovan megrázta a fejét:

– Higgy nekem, öreg, ennél vérebb nem is lehetett volna – mondta undorral, és összerázkódott.

Csak néztek némán egymásra. Egyazon gondolat járt mindkettőjük fejében. Jimmy mondta ki elsőnek:

– Figyelj! – mondta tétován. – Nem gondolod, hogy izé... le kellene mennünk újra.. . és hogy is mondjam.. . ööö... szétnézni egy kissé? Úgy értem, hogy minden rendben van-e.

– Na és a lányokkal mi lesz?

– Nekik egy árva szót se! Pat szépen kerít majd maga elé egy kötényt, és meglep bennünket egy remek omlettel. Mire hiányolni kezdenének minket, már vissza is jöttünk.

– Részemről oké – egyezett bele Donovan. – Szerintem is végig kell csinálnunk. Lefogadom, hogy nincs komoly gáz.

Hangja azonban minden meggyőződést nélkülözött. Otthonosan bevackolódtak a liftbe, és kezdetét vette ismét az alászállás. A konyha már nem jelentett különösebb akadályt, és a nappaliban is sikerült villanyt gyújtaniuk.

– Szerintem itt lesz – hordozta körbe a tekintetét Donovan a szobán –, mármint ami... amibe belenyúlhattam. A konyhában hozzá sem értem semmihez sem.

Újra körülnézett. Jimmy ugyancsak követte a példáját, és mindketten összeráncolták a homlokukat. Körös-körül minden nett és hétköznapi volt, mintha erőszak és alvadt vér a világon sem létezne.

Jimmy hirtelen rámeredt egy pontra, és megragadta társa karját:

– Nézd!

Donovan a megadott irányba nézett, hogy rögtön felkiáltson. A súlyos ripszfüggöny alól egy láb meredt elő: női láb volt nyitott szárú gombos cipőben.

Jimmy odaugrott a függönyhöz, és széthúzta. Az ablakmélyedésben egy nő összecsuklott holtteste hevert a földön, mellette ragacsos, sötét tócsa. Kétség nem fért hozzá: a nő halott volt. Jimmy megpróbálta felemelni, mikor Donovan megállította:

– Ezt inkább ne tedd! Nem szabad hozzányúlni, amíg a rendőrség meg nem érkezik.

Jimmy egyetértett. Már a küszöbön voltak, amikor elbizonytalanodtak egy pillanatra:

– Idehallgass, nem gondolod, hogy valamelyikünknek itt kellene maradnia, hogy...öö . . . csak úgy, vigyázni: rá . .. amíg a rendőrség ki nem száll?

– De, azt hiszem, igazad van. Ha itt maradsz, felrobogok, és kihívom őket.

Fürgén felszaladt a lépcsőn, és megnyomta a fenti lakás csengőjét. Pat nyitott ajtót, egy elbájoló Pat: kipirult arccal, kötényben. Elkerekedett a szeme a meglepetéstől.

– Te vagy? De hát hogy... Donovan! Mi van itt ma? "Valami baj?

Donovan megfogta Pat mindkét kezét:

– Semmi vész, Patty – csak éppen tettünk egy nem kimondottan kellemes felfedezést az alattad levő lakásban. Meghalt... egy nő.

– Ö! – Pat levegő után kapott. – Jaj, de borzasztó! Szívroham vagy valami ilyesmi?

– Nem. Úgy fest... hát... inkább olyan, mintha meggyilkolták volna.

– Ó, Donovan!

– Tudom. Elég ronda.

Még mindig fogta a lány kezét. Pat nem húzta vissza – inkább mintha kapaszkodott volna belé. Drága Pat – mennyire szereti! De vajon ő érdekli-e a lányt? "Volt úgy, hogy azt hitte: érdekli. Olykor azonban attól tartott, hogy Jimmy Faulkener... Jimmy! Egek! Jimmy azóta ott várja egyedül! Bűntudatot érzett.

– Pat kedves, fel kell hívnunk a rendőrséget.

– A monsieur-nek igaza van – szólalt meg egy hang a háta mögött. – Közben pedig amíg rájuk várakozunk, szerénységem talán némi segítségükre lehetne.

A küszöbön álltak éppen, és úgy meredtek a jövevényre, mintha egyenesen a Holdról pottyant volna eléjük. Pár lépcsőfokkal feljebb egy alak ácsorgott a lépcsőn. Aztán megindult lefelé, hogy végül beérjen a látóterükbe.

Csak álltak és bámulták a kackiás bajszú, tojásdad fejű pöttöm emberkét. Fényes brokát háziköntöst és hímzett papucsot viselt. Gavallérosan meghajolt Patrícia előtt:

– Mademoiselle! – fűzte tovább a szót. — Én, mint talán tudják is, a fenti lakást bérlem. Szeretem a magasságot – a levegőt – London panorámáját. Mr. O'Connor néven bérlem a lakást. De nem ír vagyok. Van egy másik nevem is. Ezért bátorkodom felajánlani önöknek szolgálataimat. Megengedik? – azzal nagy lendülettel előkapott egy névkártyát, és ki nyújtotta Patnek, aki a következőket olvasta rajta:

– M. Hercule Poirot. Ó! – Levegő után kapkodott. – Az a bizonyos M. Poirot! A híres detektív! És tényleg segít nekünk?

– Eltökélt szándékomban áll, mademosille. Az est folyamán egyszer már majdnem fellajánlottam a segítségemet. Pat zavartan nézett rá.

– Hallottam, amint azon tanakodtak, hogyan tudnának bejutni a lakásba. Ami engem illett, bármilyen zárat könnyűszerrel kinyitok, minden bizonnyal a kiskegyed lakásának ajtaját is ki tudtam volna nyitni, de haboztam vele. Igen gyanús színben tűntem volna fel ön előtt.

Patből kipukkadt a nevetés.

– Most pedig, monsieur — fordult Poirot Donovanhez –, könyörögve kérem, menjen be, és értesítse a rendőrséget. Én lemegyek addig abba a lakásba.

Pat is leballagott vele a lépcsőn. Jimmy éppen őrt állt az ajtóban, Pat pár szóval elmagyarázta neki, kicsoda vele a kis ember. Ezután Jimmy előadta Donovannel közös kalandját Poirot-nak. A detektív csupa fül volt.

– Tehát a liftajtót ugyebár nyitva találták? Önök pedig behatoltak a konyhába, de a villany nem akart felgyulladni.

Miközben kérdéseivel bombázta a fiatalokat, lépteit a konyha felé irányította. Ujjai megnyomták a kapcsolót.

– Tiensl Voila ce qui est curieúx! – kiáltotta, mikor kigyulladt a fény. – Most tökéletesen működik. Csak tudnám ... – Hirtelen felemelte az ujját, mintegy figyelmeztetve a többieket, hogy maradjanak csendben. Halk nesz tör át a csenden – minden kétséget kizáróan horkolást hallottak. – Aha! – szólalt meg Poirot fennhangon. – La chambre de do-mestique.

Lábujjhegyen közelítette meg a kamrát, ahonnan még egy ajtó vezetett tovább. Kinyitotta, majd felkattintotta a villanyt. Összhatásában leginkább kutyakennelre emlékeztetett a szobácska, amelyet a lakás tervezője azonban emberi lények elszállásolására szánhatott. Az ágy szinte teljes szélességében elfoglalta a padlót. Benne rózsás arcú lány feküdt hanyatt, és tátott szájjal horkolt szelíden.

Poirot leoltotta a villanyt, és visszavonult.

– Nem fog egyhamar felébredni – jelentette ki. – Hagyjuk aludni, amíg a rendőrség meg nem érkezik.

Visszabaktatott a nappaliba. Donovan is csatlakozott hozzájuk.

– A rendőrség rögtön itt lesz, azt ígérték – hadarta szinte lélegzetvétel nélkül. – Semmihez sem szabad hozzányúlnunk.

Poirot rábólintott:

– Nem fogunk. Csak körülnézünk, ez minden.

Átment a szobába. Mildred még Donovannel együtt jött le, és a négy fiatal lélegzetvisszafojtva nézte Poirot ténykedését a küszöbről.

– Van valami, sir, ami egyszerűen nem fér a fejembe – törte meg a csendet Donovan. – Egy pillanatra sem mentem oda az ablakhoz – akkor viszont hogyan került a vér a kezemre?

– Kedves fiatal barátom, a válasz szinte böki a szemét. Milyen színű az asztalterítő?

Ugyebár piros? És kétségtelen, hogy ön rátenyerelt az asztalra is.

– Igen, rá. Az..? — hirtelen elhallgatott.

Poirot bólintott. Keresztülhajolt az asztalon. Ujjával rábökött a terítő vörösén sötétlő foltra.

– Ezen _a helyen követték el a bűntényt – jelentette ki ünnepélyesen. – A testet később elmozdították.

Ezután felegyenesedett, és lassan körülhordozta tekintetét a szobán. Meg sem moccant, semmihez sem ért hozzá, ennek ellenére a négy szemlélő úgy érezte, mintha a meglehetősen áporodott helyiség minden egyes berendezési tárgya felfedte volna titkát a vizsla szeme előtt.

Hercule Poirot biccentett a fejével, minth csak elégedettségének akart volna kifejezés adni. Aprót sóhajtott.

– Már értem – mondta.

– Mit ért? – firtatta Donovan.

– Azt – felelte Poirot –, amit biztosan önök is éreztek, hogy a szoba csak úgy hemzseg a bútoroktól.

Donovan fájdalmasan elhúzta a száját:

– Hát szó ami szó, nemegy darabba alaposan bevertem magam – vallotta be. – Persze minden máshol volt, mint Patnél, és kénytelen voltam kiismerni magam.

– Nem egészen minden – vetette ellen Poirot.

Donovan kérdő tekintetet vetett rá.

– Úgy értem – folytatta Poirot bocsánatkérőleg –, hogy egyes dolgok mindig ugyanott vannak. Azonos blokkot képző lakásokban az ajtó, az ablak, a tűzhely – mind, mind a szobának ugyanabban a részében található az egymás alatti szobákban.

– Nem szőrszálhasogatás ez egy kicsit? – akadékoskodott Mildred. Enyhe rosszallással emelte egérszürke tekintetét Poirot-ra.

– Az ember beszéljen mindig szabatosan. Ez nekem egy kicsit…, hogy is fejezzem ki magam... a vesszőparipám.

A lépcsőház felöl lépések zaja hallatszott, majd három férfi nyitott be a szobába: a rendőrfelügyelő, egy közrendőr és a törvényszéki orvos. A felügyelő azonnal felismerte Poirot-t, és szinte áhítattal vegyes tisztelettel köszöntötte. Atöbbiekhez csak ezután fordult.

– Mindegyikőjüket szeretném kihallgatni – kezdte –, de legelőször is...

Poirot félbeszakította:  

– Volna egy ötletem. Mi most felsétálunk a fenti lakásba, és mademoiselle megteszi, amit

az imént is szeretett volna megtenni: azaz süt nekünk egy pompás omlettet. Ami engem illet, rajongok az omlettért. Utána pedig, M. l'inspecteur, amikor végzett itt lenn, felfárad hozzánk, és kikérdez bennünket á-tól z-ig.

Eszerint is cselekedtek, és Poirot is felkaptatott a fiatalokkal a negyedikre.

– M. Poirot – szólalt meg Pat –, szerintem ön egy tündér! Olyan omlettet süök magának, hogy elszáll! Tényleg istenien tudom; csinálni.

– Remek. Volt idő, mademoiselle, amikor szerelmes voltam egy gyönyörű, fiatal angliai lányba, aki erősen emlékeztetett önre, ám fájdalom, nem tudott főzni. Így hát talán a sor keze volt a dologban.

Hangjából enyhe szomorúság csendült ki mire Jimmy Faulkener kíváncsian pillantott rá.

Ennek dacára mire felmásztak a negydikre, ismét visszatért a jókedve, és újra a régi, szórakoztató Poirot állt előttük. Szinte meg is feledkeztek a lenti véres tragédiáról.

Az omlett elkészült annak rendje-módja szerint, és már learattattak a megfelelő babérok is, mire Rice felügyelő léptei végre felhangzottak a lépcsőn. A doktor társaságában lépett be, a közrendőrt pedig lent hagyta őrködni.

– Nos, Monsieur Poirot – vágott bele – az egész meglehetősen világos és egyértelmű esetnek tűnik, bár nem igazán az ön profilja, persze nem lesz gyerekjáték elkapni az emberünk frakkját. Most pedig szeretném hallani, hogyan fedezték fel a holttestet.

Donovan és Jimmy egymás szájából kapkodva a szót elregélték az est eseményeit. A felügyelő szemrehányóan fordult Pathez:

– Nem lenne szabad nyitva hagynia a lift ajtáját, kisasszony. Tényleg nem bölcs dolog.

– Soha többé. – Pat megborzongott. – Még valaki be talál surranni rajta, és engem is megöl, ahogy azt a szegény nőt alattam.

– Á, ebben tévedni kegyeskedik, nem ott hatoltak be – helyesbített a felügyelő.

– Elmesélné nekünk, mi mindenre bukkant rá, igen? – faggatta Poirot.

– Nem is tudom, szabad-e – de mivel önről van szó, M. Poirot.

– Précisément – helyeselt Poirot. – Ezek a fiatalok pedig – tudnak hallgatni.

– A sajtó előbb-utóbb úgyis megszimatola a vérszagot – sóhajtott a felügyelő. Titokról szó sincs. Hát – legyen. Úgy fest, a halottnő valóban Mrs. Grant. Felhívtam a portást, hogy azonosítsa. Harmincöt év körüli hölgy. Az asztalnál ült, amikor egy kis kaliberű automata pisztollyal lelőtték, feltehetően olyasvalaki, aki vele szemben ült az asztalnál. Előrebukott, így került a vértócsa az asztalra.

– De hát senki sem hallotta a lövést? – akadékoskodott megint Mildred.

– A pisztolyra hangtompítót szereltek. nemn, ilyenkor nem hallani. Mellesleg, hallották, hogy a szobalány sikoltott, amikor elmondtuk neki, hogy az úrnőjét meggyilkolták? Nem. Nos, ugyanennyi a valószínűsége annak is, hogy bárki bármit is hallott volna.

– Mit sikerült kiszedni a szobalányból? – firtatta Poirot.

– Ez volt a Szabad estéje. Saját kulcsa volt. Tíz óra tájban ért haza. Zajt nem hallott. Azt hitte, az úrnője már lefeküdt.

– Ezek szerint tehát be sem kukkantott a nappaliba?

– De igen, bevitte az esti postával érkezett leveleket, de nem látott semmi szokatlant. – nem többet, mint Mr. Faulkener és Mr. Baley. Tudja, a gyilkosunk meglehetősen alaposan elrejtette a holttestet a függöny mögé.

– Hát ez igen furcsa, nem gondolja? Poirot hangja dorombolt, ám volt benn valami különös felhang, ami arra késztette a felügyelőt, hogy felpillantson.

– Nem akarta, hogy felfedezzék a büntényt, amíg egérutat nem nyer.

– Meglehet, meglehet, de most talán folytassuk a megkezdett gondolatmenetünket!

– A szobalány öt óra körül távozott. A doktor szerint a halál négy-öt órával ezelött állt be, durván számítva. Jól mondom, ugye doktor?

Az orvos, aki nem volt a szavak embere, beérte azzal, hogy helyeslően rábólintott.

– Most háromnegyed tizenkettőre jár.

A kérdéses időpontot azt hiszem, leszűkíthetjük egy viszonylag egyértelmű órára. Előkapott egy gyűrött cetlit.

– Ezt a halott nő ruhájának zsebében találtuk. Nyugodtan megfoghatják. Nincs rajta ujjlenyomat.

Poirot kisimította a cédulát. Pár szó állt rajta apró, gondos nagybetűkkel:

„Ma este fél nyolckor felkeresem.

J.F."

– Kompromittáló egy irat ahhoz, hogy valaki csak úgy ottfelejtse – jegyezte meg Poirot, amikor visszaadta.

– Nos, szerintem nem tudta, hogy ott van az asszony zsebében – fejtegette a felügyelő.

Valószínűleg azt hitte, hogy megsemmisítette. Arra azonban van bizonyítékunk, hogy a férfi óvatos volt. A pisztolyt, amellyel az asszonyt lelőtték, megtaláltuk a holttest alatt – és megint csak nem találtunk ujjlenyomatot. Rendkívül óvatosan letörölték őket egy selyem zsebkendővel.

– Miből gondolja – vetette közbe Poirot –, hogy selyemből volt az a zsebkendő?

– Abból, hogy megtaláltuk – húzta ki magát diadalittasan a felügyelő. – A végén, amikor behúzta a függönyt, valószínűleg nem vette észre, hogy leejtette.

Azzal átnyújtott egy nagy, fehér selyem zsebkendőt – méghozzá igen finom anyagból valót. A felügyelő ujja nélkül is majd kibökte az ember szemét a közepén díszlő monogram. Gyengéd kezek hímezték bele a tisztán kivehető betűket. Poirot elolvasta a nevet:

– John Fraser.

– Ez az – repesett a felügyelő. – John Fraser – J.F. áll a cédulán is. Tudjuk annak a férfinak a nevét, akit meg kell találnunk, és merem állítani, hogy ha kicsit utánanézünk a halott asszonynak, és többet tudunk már a kapcsolatairól is, hamarosan a nyomára bukkanunk.

– Kétlem – töprengett Poirot. – Nem mon cher, én valahogy nem bízom benne, hogy ezt az önök John Fraserét könnyűszerrel megtalálnánk. Különös ember – gondos, hiszen még a zsebkendőjén is ott a monogramja, és letörölgeti a pisztolyt, amivel előzőleg elkövette a bűntényt – másrészt viszont végletesen óvatlan, hiszen elveszti a zsebkendőjét, és nem keres meg egy olyan levelet, ami kompromittál hatja.

– Elvesztette a fejét, én mondom magának – a felügyelőt nem riasztották vissza az enyhén szólva hajuknál fogva előrángatott irt gyarázatok sem.

– Lehetséges – hagyta rá Poirot. – Igen, ezt sem zárhatjuk ki. És senki sem látta belépni az épületbe?

– Itt mindenféle nemű és rangú emberek járkálnak állandóan ki-be. Ezek hatalmas háztömbök. Ha jól sejtem, önök közül senki sem – és itt a négy fiatal felé fordult, mintegy közös nevezőre hozva őket – látott kijönni a lakás ból bárkit is?

Pat a fejét rázta:

– Mi korábban mentünk el – úgy hét óra lehetett.

– Értem – tápászkodott fel a felügyelő. Poirot elkísérte az ajtóig.

– Megkérhetném egy apró szívességre? Szeretném átvizsgálni a lenti lakást.

– Miért ne, magától értetődik, M. Poirot. Tudom én, hogyan vélekednek önről az elöljáróságon. Itt hagyom önnél a kulcsot. Nekem kettő van belőle. Most nem talál ott senkit. A szobalány elment a rokonaihoz, fél egyedül olt maradni.

– Köszönöm szépen – hajolt meg Poirot. Gondolataiba merülve ment vissza a lakásba.

– Nincs megelégedve, M. Poirot? – kérdezte Jimmy.

– Nem – felelte Poirot –, egyáltalán nem vagyok megelégedve.

Donovan kíváncsian nézett rá: – Izé... mi aggasztja?

Poirot nem felelt. Egy-két percig néma hallgatásba burkolózott, mintha elgondolkozott volna, majd hirtelen türelmetlenül megrándította a vállát:

– Most elköszönök öntől, mademoiselle. Ön bizonyára elfáradt. Sok volt mára a főzőcske – nem?

Pat nevetett:

– Csak az omlett. Vacsorát nem főztem. Donovan és Jimmy eljöttek értünk, és beültünk, egy kisvendéglőbe a Sohóban.

– Gondolom, utána színház következett.

– Igen. „Caroline barna szemei".

– Ó! – kiáltott fel Poirot. – Kék szemeket kellett volna megénekelni: mademoiselle kék szemeit.

Gavalléros mozdulatot tett, majd még egyszer jó éjt kívánt Patnek, nem hagyva ki Mildredet sem, aki ezen az éjszakán ott aludt; Patnél, mert az őszintén bevallotta, hogy belehalna a félelembe, ha ma éjjel egyedül kellene aludnia.

A két fiatalember elkísérte Poirot-t. Mikor az orvos után is bezárták végre az ajtót, Poirot elébe vágott kíváncsiskodásuknak:

– Ifjú barátaim ugye emlékeznek még, hogy az imént kijelentettem, nem vagyok megelégedve. Eh bien, így is van – nem vagyok. Egy kis nyomozást szeretnék folytatni a saját szakállamra. Szeretnének velem tartani – ugye nem tévedek?

Ajánlatát egyöntetű helyesléssel fogadták!

Poirot az alsó lakás felé irányozta lépteit, és a felügyelőtől kapott kulccsal kinyitotta a lakásajtót. Mikor bejutottak, a többiek várakozásával ellentétesen nem lépett be a nappaliba, ehelyett egyenesen a konyhába sietett. Egy beugróban, amely mosogatóként szolgált, hatalmas vasláda terpeszkedett. Poirot felcsapta a tetejét, és a vérszagot fogott terrier energiájával vetette rá magát.

Jimmy és Donovan csak nézték tátott szájjal.

Egyszer csak diadalordítással bukkant fel a láda mélyéről. Kezében egy kis bedugaszolt üveget lengetett.

– Voilá! – rikkantotta. – Megtaláltam, amit kerestem. – Óvatosan megszagolta. – Íme, enrhumé vagyok: jól megfáztam.

Donovan elvette tőle az üvegcsét, és ő is megszagolta, de nem érzett semmi különöset.

Kihúzta a dugót, majd jó mélyet szippantott belőle, mielőtt Poirot kiáltása eljutott volna a tudatáig.

Végigvágódott a padlón teljes hosszában. Poirot előreugrott, hogy némileg csökkentse az esés erejét.

– Nem épeszű! – kiáltotta. – Micsoda ötlet! Ilyen hebehurgyán kihúzni azt a dugót!

Hát nem vette észre, hogy én mennyire óvatosan bántam vele? Monsieur... Faulkener, ugye? Volna olyan kedves és hozna egy kis brandyt?

Mintha láttam volna egy palackkal a nappaliban.

Jimmy eltrappolt, de mire visszaért, Donovan már ült, és saját bevallása szerint egészen jól érezte magát. Kénytelen-kelletlen végig kellett hallgatnia Poirot kisebb értekezését arról, hogy mennyire óvatosan kell megszagolni az esetlegesen mérgező anyagokat.

– Azt hiszem, én most hazaballagok – szólalt meg Donovan, miközben apránként feltápászkodott. – Mármint ha itt már nincs rám szükség. Egy kicsit még kába vagyok.

– Azt meghiszem – biztosította Poirot.

– Jelenleg ez a legbölcsebb dolog, amit tehet. M. Faulkener, idejönne hozzám egy pillanatra? Mindjárt itt vagyok.

Elkísérte Donovant az ajtóig, sőt még a lépcsőházba is. Pár percig beszélgettek még a lakás előtt. Mikor Poirot végre visszament a lakásba, Jimmyt a nappaliban találta amint tágra nyitott szemmel, döbbenten nézj körül.

– Hát akkor, M. Poirot – fordult az aprój emberke felé –, mi a következő lépés?

– Nincs következő lépés. Az eset teljed sen világos.

– Hogyan?

– Mindent értek – már.

Jimmy csak bámult rá:

– Az üveg, ugye, amit talált?

– Pontosan. Az a kis üvegecske. Jimmy megrázta a fejét:

– Ennek így se füle, se farka. Valamilyen oknál fogva úgy látom, ön nincs megelégedve ez ellen a John Fraser ellen szóló bizonyítékokkal, bárki is legyen az.

– Bárki is legyen az – ismételte meg Poirot behízelgő hangon. – Ha ugyan létezik egyáltalán. Meg lennék lepve.

– Nem tudom követni.

– Ö csak egy név – ez minden; egy zsebkendőn olvasható, gyöngybetűkkel kihímzett nevecske.

– Hát a levél?

– Észrevette, hogy nem kézzel íródott? Mármost: vajon miért? Megmondom önnek. A

kézírás játékszerrel azonosítható, a géppel íródott levelet is könnyebb nyomon követni, mint az ember hinné. De ha azt a levelet egy létező John Fraser írta volna, ez a két pont őrá nem vonatkozna! Nem, nem, határozott céllal íródott, majd bedugták a halott nő zsebébe, hogy mi ott majd megtaláljuk. Ez a John Fraser nem létezik. Jimmy kérdőn nézett rá.

– Ezért hát —■ folytatta Poirot —, visszatértem a kiindulópontomhoz, amely már először is szúrta a szememet. Emlékszik: kijelentettem, hogy adott körülmények között egy szobában bizonyos tárgyak mindig azonos helyen szoktak lenni. Három példát hoztam fel. Lehet, hogy említettem egy negyediket is: a villanykapcsolót, barátom.

Jimmyn továbbra sem látszott a megértés szikrája sem. Poirot folytatta:

– Az ön barátja, Donovan, nem ment oda; az ablakhoz: erre az asztalra tenyerelt rá, és attól lett véres! Ám feltettem magamnak a kérdést: vajon mi késztethette arra, hogy rádőljön az asztalra? Mit művelt vajon a szobában a sötétség leple alatt? Mert ne feledje, barátocskám: a villanykapcsoló helye minden körűimények között az ajtó mellett van. Mikor belépett ebbe a szobába, miért nem nyúlt azonnal a villanykapcsoló után? Ez lett volna a természetes, a kézenfekvő cselekedet. Elmondása szerint megpróbált villanyt gyújtani a konyhában, de nem járt sikerrel. De mikor én is megpróbálkoztam vele, nekem azonnal sikerült. Akkor hát vajon ő nem akarhatta, hogy abban az adott pillanatban felgyulladjon a villany? Ha önnek sikerült volna fényt gyújtania, azonnal meglátták volna, hogy idegen lakásban vannak. Nem lett volna értelme, hogy átjöjjenek ebbe a szobába.

– Mire akar kilyukadni, M. Poirot? Nemtudom követni. Mire céloz?

– Erre.

Poirot egy Yale-ajtókulcsot emelt a magasba.

– Ezé a lakásé?

– Nem, mon ami, a harmadik emeleti lakasé. Mademoiselle Patrícia kulcsa, amit M. Donovan csempészett ki a táskájából valamikor az est folyamán.

– De az ég szerelmére – miért?

– Parbleu! Azért, hogy megtehesse, amit amúgy is meg akart tenni: hogy teljesen ártalmatlannak tűnő módon bejusson ebbe a lakásba. Már korábban megbizonyosodott róla az est folyamán, hogy a lift ajtaja nyitva maradt.

– Hol találta a kulcsot?

Poirot mosolya egyre szélesebbre váltott:

– Csak most került a kezembe — ott, ahol amúgy is kerestem: M. Donovan zsebében. Tudja, az a kis üvegcse, amit megtalálni látszottam: csel volt. M. Donovan szerencsésen bevette. Azt tette, amit vártam tőle: kinyitotta és beleszimatolt. Abban az üvegben etilkiorid volt, egy azonnal ható érzéstelenítőszer. Megkapom az egy-két pillanatnyi lehetőséget, amire szükségem van. Kikapom a zsebéből azt a kétdolgot, amelyekről tudom, hogy ott kell lenniük. Az egyik a kulcs volt, a másik...

Egy pillanatra elhallgatott, majd folytatta:

– Ugyanakkor megkérdőjeleztem a felügyelő magyarázatát is, amit arra nézve adott, hogy vajon miért rejtették el a holttestet a függöny mögé. Hogy időt nyerjenek? Nem, ennél nyomósabb okuk volt rá. Én tehát csakis egyetlen dologra következtethettem: a postára, barátom. Az esti postára, ami fél tízkor vagy akörül szokott érkezni. Tételezzük fel, hogy gyilkosunk mindent tűvé tesz valamiért, ami igen fontos számára, de lehetséges, hogy az csak a későbbi postával érkezik. Nyilvánvaló, hogy később még vissza kell jönnie érte. Ám a szobalánynak nem szabad felfedezni a gyilkosságot, mikor belép a szobába, hiszen akkor elözönlenék a rendőrök a lakást, tehát a függöny mögé rejti a holttestet. A lány persze semmit sem gyanít, és leteszi a leveleket az asztalra, mint rendesen.

– A leveleket?

– Igen: a leveleket. Poirot előkapott valamit a zsebéből.

– Ez a másik tárgy, amit M. Donovan zsebéből kiemeltem, amíg nem volt eszméletén. – Azzal megmutatta a címzést: a géppel íródott borítékon Mrs. Ernestine Grant neve állt. – Szeretnék azonban feltenni önnek egy kérdést, M. Faulkener, mielőtt belekukkantanánk ebbe a levélkébe. Szerelmes-e ön Mademoiselle Patríciába vagy sem?

– Megőrülök érte – de sohasem hittem volna, hogy van nála esélyem.

– Ön tehát úgy gondolta, hogy őt M. Donovan érdekli? Lehetséges, hogy kezdett érdeklődni iránta, valóban – de ez csupán bimbózó érzelem volt, kedves ifjú barátom. Önön áll hogy elfeledtesse vele a másik fiatalembert hogy mellé álljon a bajban.

– Bajban??? – nyomta meg Jimmy a szót.

– Úgy, úgy: azt mondtam. Minden tőlünk telhetőt meg fogunk tenni azért, hogy a hölgy nevét ne keverjük bele az ügybe, ám ez nem lehetséges teljes egészében. Tudja, ő volt a motívum.

Feltépte a kezében tartott borítékot. Egy melléklet pottyant ki belőle. A hozzá tartozó levél szűkszavú volt, egy ügyvédi irodától érkezett.

Tisztelt Asszonyom!

Az ön által mellékelt okirat teljesen hiteles, és az a körülmény, hogy az említett házasságkötés külföldön történt, semmilyen módon sem érvényteleníti azt.

Kiváló tisztelettel, stb.

Poirot széthajtogatta a mellékelt okiratot. Egy házassági bizonyítványt tartott a kezében, melyen Donovan Bailey és Ernestine Grant neve állt, a dátum pedig nyolc évvel régebbi évszám volt.

– Ó, édes Istenem! – sóhajtott fel Jimmy.

– Pat mondta, hogy a hölgy kívánt vele beszélni, de nem hitte volna, hogy ilyen fontos dologról van szó.

Poirot bólintott:

– Donovan annál inkább – benézett a feleségéhez ma este a harmadik emeleti lakásba; a sors iróniája, hogy a szerencsétlen asszony éppen abba a házba költözött, ahol vetélytársnője élt; hidegvérrel meggyilkolta, majd nyugodt lélekkel elment a maga kis esti szórakozására. A felesége feltehetően elmondta neki, hogy elküldte a házassági bizonyítványt az ügyvédjének, és várja rá a választ. Nem kétséges, hogy ő hitette el az asszonnyal, hogy a házasságuk érvénytelen.

– Ahhoz képest elég virágos kedvébe volt egész este. M. Poirot, csak nem hagyta futni? – rémüldözött Jimmy.

– Számára nincs menekvés – jelentettej ki komoran Poirot. – Nem kell félnie.

– Leginkább Pat jár most a fejemben – folytatta Jimmy. – Nem gondolja, hogy…, hogy tényleg szerette...

– Mon ami, ez a feladat önre vár – mondta kedvesen Poirot. – Hogy maga felé fordítsa a szívét, és elfeledtesse vele azt a másikat Azt hiszem, kedvére való feladat lesz!

KETTŐS BÜN

Egy időben kezdtem letenni róla, hogy Poirot-hoz beugorjak egy-egy baráti látogatásra, anynyira túl volt terhelve. Olyannyira divatba jött, hogy végül nem volt már olyan tehetős hölgy, aki – ha nem emlékezett rá, hogy hová tette a nyakékét vagy ha elveszett a kedvenc macskája – ne a nagy Hercule Poirot megbízható szolgáltatásait vette volna igénybe. Apró termetű barátom természetét leginkább úgy jellemezhetném, mint a flamand takarékosság és a művészi allűrök különös egyvelegét. Számos esetet csupán azért vállalt el, bár az ügyet érdektelennek találta, valamely mozzanata felkeltette az érdeklődését. Elvállalt olyan esetet is, amely anyagi természetű ellenszolgáltatással nem, vagy alig-alig kecsegtetett – pusztán csak azért, mert az ügy érdeklődésére tartott számot. Mindennek az lett az eredménye, hogy mint már mondottam volt, túlhajszolta magát. Ezt ő maga is hajlandó volt elismerni, így hát nem került különösebb erőfeszítésembe, hogy rábeszéljem: ruccanjunk le egy hétre Ebermouth-ba, a közkedvelt dél-angliai tengerparti üdülőhelyre.

Négy szerfelett kellemes napot töltöttünk már ott, amikor Poirot egy felbontott levéllel a kezében odalépett hozzám:

– Mon ami, emlékszik még Joseph Aarons barátomra, a színházi ügynökre?

Pillanatnyi gondolkodás után beleegyezően bólintottam. Poirot barátainak se szeri, se száma, ráadásul az elképzelhető legszélesebb körből kerültek ki, a szemetesembertől a nagyhercegig.

– Eh bien, Hastings, Joseph Aarons Charlock Bay-ben tartózkodik. Nincs éppen valami jól, úgy tűnik, mintha valami apró-cseprő ügy aggasztaná. Arra kér, hogy menjek és látogassam meg. Úgy vélem, mon ami, hogy teljesítenem illene a kérését. Joseph Aarons mindig is hűséges jóbarátom volt, és a múltban gyakran számíthattam a segítségére.

– Ha ön úgy gondolja, minden bizonynyal úgy is van – válaszoltam. – Azt hiszem, Charlock Bay elbűvölő városka, és történetesen én még sohasem fordultam meg arrafelé.

– Akkor most ötvözni fogjuk a kellemest a hasznossal – buzdított Poirot. – Ugye számíthatok rá, hogy megkérdezi, mikor indul vonat legközelebb?

– Valószínűleg egyszer-kétszer át kell majd szállnunk – feleltem kissé elhúzva a számat. – Hiszen ismeri ezeket a parttól-partig vonalakat. Ha az ember el akar jutni mondjuk a dél-devoni tengerpartról az észak-devoni partvidékre, a fejét teheti rá, hogy rámehet akár az egész napja is.

Érdeklődésemre azonban megtudtam, hogy az utazás megoldható egyetlen átszállással Exeterben, és hogy a vonat jó is lesz nekünk. Éppen Poirot-hoz száguldottam volna vissza a hírrel, mikor utam a „Gyorskocsi" iroda ablakában olvasható hirdetés mellett vitt el, melyen a következő állt:

„Holnap egész napos kirándulás Charlock Bay-be!

Indulás 8.30-kor, úticél: Devon legszebb tájai."

Megtudakoltam néhány részletet, majd eltelve lelkesedéssel robogtam vissza a szállodába. Eléggé el nem ítélhető módon Poirot nem osztozott örömteli érzéseimben.

– Kedves barátom, mi ez a túláradó lelkendezés a gépkocsik iránt? A vonat, tudja, az igen! A vaskerék, az aztán nem kap defektet; és a baleset is kizárva. Az embert nem zavarja az a nagy nyitottság. Az ablakot szépen be lehet csukogatni, és a huzat ezzel ki van rekesztve.

Diplomatikusan céloztam rá, hogy a friss levegő volt az, ami engem a gépkocsis verzió mellé állított.

– No és ha eleredne az eső? Az önök angol klímája oly bizonytalan.

– Van ennek a motoros jószágnak teteje és minden hasonló tartozéka. Mellesleg ha zuhog, a kirándulás elmarad.

– Ah! – vetette égnek tekintetét Poirot. – Akkor bízzunk benne, hogy esni fog!

– Természetesen, ha ön úgy érzi, és...

– Nem, nem, mon ami, látom én, hogy már belelovalta magát ebbe a kis kiruccanásba. Hála az égnek, velem van a télikabátom és a bundakesztyüm! – Sóhajtott egyet. – De odaérünk-e így időben Charlock Bay-be?

– Ami azt illeti, ez annyit jelent, hogy ott kell töltenünk az éjszakát. Tudja, a kirándulás érinti Dartmoort, majd Monkhamptonban megebédelünk. Charlock Bay-be négy óra tájban érkezünk majd, és a kocsi ötkor indul vissza, hogy végül tíz órára hazaérjünk.

– Aha! – sóhajtott kétkedve barátom ismét. – És akad ember, aki mindezt még szórakozásnak veszi! Mi ugyebár kapunk engedményt a túra árából, hiszen a visszautat nem vesszük igénybe?

– Kötve hinném, hogy ez előfordulhat.

– Ragaszkodjon hozzá!

– Ugyan már, Poirot, ne legyen fösvény! Hiszen önnél hegyekben áll a pénz otthon!

– Barátom, itt szó sincs zsugoriságról. Mindössze az üzleti érzékem tiltakozik. Még ha milliomos lennék is, akkor is csak annyit len nék hajlandó fizetni, amennyi jogos és jár.

Poirot-nak azonban, miként azt előre sejtettem, az a sors jutott osztályrészül, hogy elveit megdöntsék, sőt lábbal tiporják. Az az úriember, aki a „Gyorskocsi" utasszállító vállalat irodájában kiállította a jegyünket, hűvös és közönyös volt, ám hajthatatlan, miként a kőszikla a krokodiloktól hemzsegő folyó közepén. Az ő elképzelése szerint mindenáron vissza kellett volna térnünk. Sőt odáig ment, hogy fizessünk kártérítést azért, mert előbb szállunk ki a kocsiból.

Poirot emelt fővel fogadta a sorsnak eme csapását, leperkálta a kért összeget, majd balsorstól meg nem töretve kivonult az irodából.

– Ó, maguk angolok, szemernyi érzékük sincs a pénzhez! – morogta. – Észrevette azt a fiatalembert, Hastings, aki még rá is tett a teljes viteldíjra, mindamellett megemlítette, hogy Monkhamptonnál ki szeretne szállni?

– Azt hiszem, nem. Tulajdonképpen...

– No persze, mert ön barátom, azt a fiatal, csinos hölgyet figyelte, aki az 5. számú helyet foglalta le, amely közvetlenül mellettünk lesz. Ó! Hát, igen, barátom, láttam. És ez magyarázza azt is, hogy amikor éppen le akartam foglalni a 13-as és 14-es számú helyet – mert középen vannak, és a lehető legvédettebbek –, mi meglehetősen durván előretolakodott, és közölte, hogy a 3-as és 4-es ülés jobb lesz.

– Szent igaz, Poirot – vallottam be fülig pirulva.

– A gesztenyebarna hajkorona, igaz? – Mindig azok a kis barnák!

– Mindenesetre, sokkal kellemesebb látványt nyújtott, mint a furcsa fiatalember.

– Ez csupán nézőpont kérdése. Számomra például az a fiatalember inkább volt érdekes.

Megbújt valami halvány mellékzönge Poirot hangjában, ami arra késztetett, hogy rápillantsak:

– Hogyhogy? Mit akar ezzel mondani?

– Ó, ne izgassa fel magát! Leginkább azt mondanám, az keltette fel az érdeklődésemet, hogy megpróbált ugyan bajuszt növeszteni, ám az eredmény eléggé siralmas volt. – Poirot gyengéden megpödörgette saját pompázatos bajuszát. – Bajuszt növelni – dörmögte – igazi művészet! Minden együttérzésem azoké, akik ráadják a fejüket e nemes vállalkozásra.

Az ember sohasem tudhatja Poirot-nál, hogy mikor beszél komolyan, és mikor ugratja csak az embert. Úgy ítéltem meg a helyzetet, hogy legjobb lesz, ha hallgatok.

A másnap káprázatos verőfénnyel virradt ránk. Csodálatos napnak néztünk elébe! Poirot azonban nem vállalt kockázatot. Gyapjúmellényt, esőköpenyt, nehéz télikabátot és bundakesztyűt aggatott magára, ráadásul a létező legvastagabb öltönyét vette fel erre az alkalómra. Indulás előtt még bekapott két „torokfájás elleni gyógypasztillát", és alaposan fel is tankolt belőle.

Két kisebb bőrönddel utaztunk csak. A csinos ifjú hölgynél, akire már előző nap figyelmesek lettünk, egyetlen koffer volt, ugyanúgy a fiatalembernél is, akiről feltételeztem, hogy máris bírja Poirot rokonszenvét. Ennyi poggyász volt mindösszesen az útipoggyász. A sofőr elhelyezte a négy bőröndöt, mi pedig elfoglaltuk üléseinket.

Poirot – érzésem szerint némi malíciával – a külső ülést szánta nekem, mivel amúgy is „frisslevegő-mániában szenvedek", míg ő maga közvetlenül csinos útitársnőm: mellett foglalt helyet. Most azonban mintha észbe kapott volna, mivel a hatos ülésen helyet foglaló férfi bántóan hangos fickónak bizonyult, sőt hajlamos volt a tréfálkozásra és az adomázásra, ezért Poirot odafordult a lányhoz, és halkan megkérdezte tőle, nem kíván-e helyet cserélni vele. A lány hálásan beleegyezett, s miután a cserét szerencsésen lebonyolították, beszédbe elegyedett velünk, hogy kisvártatva mindhárman vidáman társalogjunk egymással.

Szembeszökően fiatalka volt, semmiképpen sem több tizenkilenc évesnél, és gyermekien ártatlan. Nemsokára beavatott bennünket a bizalmába, és elárulta utazásának célját is. Úgy tűnt, nagynénje számára kíván lebonyolítani valamilyen üzleti ügyet, aki mellesleg a legtekintélyesebb régiségboltot tudhatta magáénak Ebermouth-ban.

A szóban forgó nagynéni meglehetősen szerény körülmények között tengődött édesapja halála után, és kicsinyke tőkéjét arra használta "fel, hogy az édesapjáról rámaradt egész háztartásnyi gyönyörűségesnél gyönyörűbb tárgyakkal együtt megnyissa régiségboltját. Amihez csak nyúlt, arannyá vált a kezei között, és hamarosan nevet szerzett magának szakmai berkekben is. Ez az ifjú hölgy, Mary Durrant, azért érkezett erre a vidékre, hogy nagynénjével éljen, s közben kitanulja tőle az üzlet csínját-bínját: persze őt sem hagyta hidegen a dolog – nem is csoda, ugyanis a közül választhatott: vagy nevelőnőként fogja tengetni életét, vagy nagynénje társául szegődik az üzletbe.

Poirot érdeklődéssel és egyetértően bólogatott minderre.

– Mademoiselle sikerre született, ebben egészen biztos vagyok – jelentette ki gavallérosan. – Azonban adnék egy jó tanácsot. Ne legyen túlságosan bizalmas az emberekkel, mademoiselle! A világon mindenütt akadnak rablók és gonosztevők, akár még ezen a kocsin is. Az embernek mindig résen kell lennie, a gyanakvás sohasem alhat ki egy pillanatra sem.

A lány tátott szájjal bámult rá, Poirot pedig fontoskodó képpel biccentett a fejével:

– Igen, igen, ahogy mondom. Ki tudja? Még én is, aki békésen beszélgetek önnel, könnyedén lehetnék aljas gonosztevő a legrosszabb fajtából.

Azzal szemének addig szinte sohasem látott szikráját vetette a megrökönyödött lányra.

Ebédünket Monkhamptonban költöttük el, ahol is pár ügyesen elejtett szó után a pincér odavezetett bennünket az ablak mellé egy kis háromszemélyes asztalhoz. Odakint egy hatalmas udvaron körülbelül húsz társaskocsi parkolt, melyek mindegyike az ország különböző részeiből érkezett. A szálloda ebédlője zsúfolásig megtelt, alig hallottuk egymás szavát.

– Itt aztán van hangulat, mintha a fél világ vakációra indult volna! – jegyeztem meg egy grimasz kíséretében.

Marry Durant élénken helyeselt:

– Mostanában Ebermouth-t is elborította a turisták áradata. Nénikém szerint azelőtt teljesen más volt itt az élet. Az ember szinte állandóan sasszézni kényszerül még a járdán is.

– Ettől megy csak jól az üzlet, mademoiselle!

– A miénk nem annyira. Mi kizárólag ritka és értékes darabokat árusítunk. Nem alacsonyodunk le az olcsó csecsebecsékhez. A nénikém klientúrája kiterjed egész Angliára. Ha valaki egy adott korból származó széket vagy asztalt szeretne, vagy egy bizonyos porcelántárgyra vágyik, úgy ír a nénikémnek, ö pedig előbb vagy utóbb megszerzi számára. Ez történt most is.

Érdeklődve néztünk rá, így hát tovább magyarázott. Egy amerikai úriember, bizonyos Mr J. Baker Wood műgyűjtő igen kedveli a miniatűröket. Nemrégiben egy hallatlanul értékes miniatűrgyűjtemény jelent meg a piacon, Miss Elizabeth Penn pedig – Mary nagynénje – szert tett erre a kollekcióra. Írt Mr. Woodnak, levelében beszámolt a miniatűrökről, valamint megjelölte az árat is. A férfi postafordultával válaszolt, és közölte: kész átvenni a remekműveket, amennyiben azok megfelelnek a leírtaknak, továbbá kérte, hogy valakivel küldje el őket Charlock Bay-be, ameddig ő is ott tartózkodik. Sebtében Miss Durrantot indították útnak, mint a cég képviselőjét.

– Persze bűbájos kis darabok – csicseregte. – De nem fér a fejembe, hogyan képes egy meglett ember ennyi pénzt kidobni értük az ablakon. Ötszáz font! Most szóljanak hozzá! Cosway-től valók. Jól mondom? Vagy inkább Cosway-ek? Még nem igazán ismeremi a szakkifejezéseket.

Poirot elmosolyodott a bajsza alatt:

– Ön ugyebár nem sokat tapasztalt még az életben, mademoiselle?

– Nemigen volt még rá alkalmam – felelte Mary bánattal elegy hangon. – Úgy nőttünk fel, hogy a régiségekről alig-alig hallottunk. Van mit tanulnom.

Felsóhajtott. Egyszercsak láttam, hogy a szeme elkerekedik a csodálkozástól. Az ablakkal szemben foglalt helyet, s pillantása most kifelé irányult, az udvarra. Sebtében odavetett nekünk pár szót, és szinte futva távozott. Pár pillanat múlva újra körünkben üdvözölhettük, de alaposan ki volt fulladva. Bocsánatkérően fordult hozzánk:

– Borzasztóan sajnálom, hogy így elrohantam. De mintha úgy láttam volna, hogy egy férfi pont az én bőröndömet emeli le a kocsiról. Lélekszakadva rohantam a nyomába, de mint kiderült, a sajátja volt. Szakasztott mása volt az én kofferemnek. Bolondot csináltam magamból. Úgy festett a dolog, mintha azzal vádolnám, hogy el akarja lopni a bőröndömet.

Jót kacagott a saját ötletén.

Azonban Poirott arca meg se rezzent.

– Milyen volt az illető, mademoiselle? Írja le nekem, kérem!

– Barna öltönyt viselt. Sovány, cingár fiatalember néhány szálból álló bajusszal.

– Aha! – élénkült fel Poirot. – Figyeli, Hastings, a tegnapi barátunk?! Ismeri ön ezt a fiatalembert, mademoiselle? Látta már azelőtt?

– Nem, soha. Miért?

– Semmi, semmi. Elég furcsa – ez minden.

Ezzel elnémult, és harapófogóval sem lehetett volna kihúzni belőle akár egyetlen szót sem, a társalgásban sem vett részt, míg Mary Durrant megint el nem ejtett valamit beszéd közben.

– Hogyan mademoiselle, mit is mondott az imént?

– Azt mesélem éppen, hogy a visszautamon vigyázni fogok a „gonosztevőkre", hogy önt idézzem. Azt hiszem, Mr. Wood mindig készpénzben szokott fizetni. Ha ötszáz font lesz nálam készpénzben, úgy érzem, már érdemes leszek a gaz rablók figyelmére.

Ránevetett Poirot-ra, ám az nem viszonozta mosolyát. Ehelyett megkérdezte tőle, melyik szállóban szándékozik eltölteni az éjszakát Charlock Bay-ben.

– Az Anehor Hotelben. Kicsi és nem túl drága, mindamellett egészen elfogadható.

– Úgy! – szögezte le Poirot. – Tehát az Anehor Hotelben. Pontosan ugyanott, ahol Hastings és jómagam is meg kívánunk szállni. Milyen különös!

Odacsippentett nekem a szeme sarkából.

– Hosszabb ideig szándékozik Charlock Bay-ben maradni? – csapott át kérdezésbe Mary.

– Egyetlen éjszakát csupán. Dolgom van errefelé. Sohasem találná ki, hogy mi a foglalkozásom, ugye, mademoiselle?

Láttam, amint Mary agyán számtalan lehetőség suhan át, de azonnal el is veti őket – minden bizonnyal óvatosságból. Végül megkockáztatta, hogy Poirot esetleg bűvész. Barátom ezen jót derült.

– Ó, micsoda ötlet! Ön úgy gondolja, mademoiselle, hogy nyuszikat varázsolok elő egy cilinderből? Nem, mademoiselle. Én pontosan az ellenkezője vagyok ennek. A bűvész: eltünteti a dolgokat. Én pedig – nos, én pedig az eltűnt dolgokat újra elővarázsolom – azzal drámai mozdulattal meghajolt, hogy szavainak még nagyobb hangsúlyt adjon. – Ez ugyan titok, mademoiselle, de önnek elárulhatom: detektív vagyok!

A keltett hatással megelégedve hátradőlt székében. Mary Durrant megbabonázva bámulta. Ebben a pillanatban azonban megszólaltak odakint a tülkök, dudák és egyéb zajkeltő eszközök, lehetetlenné téve minden további emberi társalgást, tudtunkra adván, hogy az utak rémei készen állnak a túra folytatására.

Miközben Poirot-val kifelé ballagtunk, megjegyeztem, milyen bájos asztaltársunk akadt. Poirot egyetértett:

– Valóban, elragadó teremtés. De nem butuska egy kissé?

– Még hogy buta???

– Ne izgassa fel magát annyira! Lehet egy lány csodaszép, lehet neki pompás gesztenyebarna hajzuhataga, mindamellett lehet ostoba is. A legnagyobb dőreségre vall, ha valaki két vadidegent ilyen fokig beleavat a bizalmába.

– Há... lehet, hogy látta rajtunk, hogy jóravaló emberek vagyunk.

– Ez bolond beszéd, kedves barátom. Bárki, aki egy kicsit is konyít a mesterségéhez, „jóravaló" embernek látszik. A gyermek óvatosságról csacsogott, miközben elkottyantotta, hogy ötszáz font lesz nála. De valójában most is van nála ötszáz font.

– Miniatűr alakjában!

– Fején találta a szöget. Miniatűrökben, és a kettő között nincs nagy különbség, mon ami.

– De hát egy teremtett lélek sem tud róluk rajtunk kívül.

– No meg a pincéren és a szomszédos asztaloknál ülőkön kívül. És kétségkívül fél Ebermouth! Lehet, hogy Mademoiselle Durrant elbájoló teremtés, de én Elizabeth Penn helyében előbb józan tanácsokkal látnám el segítőtársamat.

Itt tartott egy röpke szünetet, majd egészen más hangon folytatta.

– Tudja, barátom, a világ legegyszerűbb dolga lenne egyik koffert felcserélni a másikkal, ameddig mi itt valamennyien vígan falatozunk.

– Menjen már, Poirot, valaki úgyis meglátná.

– No és ha történetesen meg is látná? Annyit látna csupán, hogy egy utas leemeli az útipoggyászát. Nyíltan és határozottan hajtanák végre, és egy léleknek sem jut az eszébe, hogy beleavatkozzon a dologba.

– Úgy érti, hogy... – Poirot, maga céloz valamire... de hát az a barna öltönyös fickó... hiszen a saját kofferje volt?

Poirot összeráncolta a szemöldökét:

– Úgy fest a dolog. Mindent egybevetve azonban, Hastings, furcsállom, hogy miért nem akkor vette le a poggyászát, amikor éppen megálltunk. "Vette észre, hogy nem itt ebédelt?

– Ha Miss Durrant nem az ablakkal szemben ül, nem látja meg – mondtam lassan.

– És mivel a saját bőröndje volt, nem számított volna – tette hozzá Poirot. – Tehát elvethetjük ezt a gondolatot, mon ami.

Mindazonáltal amikor ismét elfoglaltuk helyünket, és a kocsi újra nekilódult. Poirot kihasználta az alkalmat, hogy Mary Durrantnak további előadást tartson a tolakodás veszélyeiről, amiket a lány szelíd beletörődéssel nyugtázott, de mintha tréfának fogta volna fel.

Négy óra felé járt az idő, amikor begördültünk Charlock Bay-be, és abban is szerencsével jártunk, hogy rögtön kaptunk szobát az Anchor Hotelben — egy hangulatos, régimódi fogadóban valamelyik eldugott utcácskában.

Poirot épphogy kicsomagolta a legszükségesebb holmikat, és már-már nekikezdett féltő gonddal ápolt bajusza tatarozásának – felkészülendő a Joseph Aaronssal való találkozóra-, mikor vadul dörömbölni kezdtek az ajtón. Kiszóltam:

– Szabad!

Legnagyobb örömömre Mary Durrant állt az ajtóban, sápadtan, könnyekkel a szemében.

– Kérem, bocsássanak meg nekem... de . . . de rettenetes dolog történt. Ugye ön azt mondta, nyomozó? – Ez utóbbit egyenesen Poirot-nak címezte.

– Mi történt, mademoiselle?

– Kinyitottam a bőröndömet. A miniatürök egy kis krokodilbőr aktatáskában voltak - természetesen lelakatoltam a táskát. És most – ide. nézzenek!

Egy kis négyzet alakú krokodilbőrrel bevont táskát tartott maga elé. A fedele szabadon fityegett. Poirot elvette tőle. A táskát felfeszítették; erős emberre vallott. A jelek eléggé egyértelműek voltak. Poirot megvizsgálta őket, majd bólintott:

– A miniatűrök? – kérdezte, bár mindketten túlságosan is jól tudtuk a választ.

– Vége! Ellopták őket. Istenkém, most mitévő legyek?

– Cseppet se aggódjon – biztattam. – A barátom nem más, mint Hercule Poirot. Bizonyára hallotta már hírét. Ha valaki, hát ő majd visszaszerzi kiskegyed kincseit.

– Monsieur Poirot! A nagy Monsieur Poirot!

Poirot elég hiú volt ahhoz, hogy a lány hangjából kicsendülő tisztelet hízelegjen neki:

– Igen, gyermekem – hagyta helyben. – Én vagyok az, teljes mivoltomban. Ön pedig bízvást helyezheti az ügyet az én kezembe. Minden lehetőt el fogok követni. De félek – jaj, nagyon is félek –, hogy elkéstünk.

– Mondja csak, a táskán levő lakatot is felfeszítették?

A lány megrázta a fejét.

– Lenne szíves megmutatni? Átmentünk Miss Durrant szobájába, ahol Poirot tüzetes vizsgálat alá vetette az aktatáskát. Nyilvánvaló volt, hogy kulccsal nyitották ki.

– Ami gyerekjáték. Ezek az aktatáskák mind hasonló zárral kerülnek ki a boltokba. Eh bien, nincs más hátra, mint hogy értesítsük a rendőrséget, továbbá hogy érintkezésbe lépjünk Mr. Baker Wooddal is, amilyen hamar csak lehetséges. Ezt magamra vállalom.

Én is átmentem vele, s közben megkérdeztem tőle, mit értett azon, hogy talán már túl késő.

– Mon cher, ma azt hallhatta tőlem, hogy homlokegyenest ellentétje vagyok a bűvésznek – azaz, hogy eltűnt dolgokat varázsolok elő –, de tételezzük fel, hogy valaki megélőzött. Nem érti? Akkor várjon egy percet!

Azzal eltűnt egy telefonfülke mélyén. Öt perccel később bukkant elő újra, igen komorarckifejezést öltve.

– Ettől tartottam. Úgy félórával ezelőtt; egy hölgy felhívta telefonon Mr. Woodot a miniatűrök ügyében. Azt állította, hogy Miss; Elizabeth Penn ügynöke. Mr. Wood boldog volt a kincseivel, és azon nyomban fizetett, mint a katonatiszt.

– Fél órája – hiszen akkor mi még úton voltunk!

Poirot meglehetősen relytélyesen mosolygott:

– A „Gyorskocsi" vállalat jármüvei valóban gyorsak, de egy jó motorral legalább egy órával előbb ideérhettek teszem azt Monkhamptonból.

– Akkor most mi lesz a következő lépésünk?

– A jó öreg Hastings – az örök gyakorlatias. Először is tájékoztatjuk a rendőrségen minden tőlünk telhetőt megteszünk Miss Durrantért — és van egy olyan érzésem, hogy felkeressük Mr. J. Baker Woodot is.

Tervünket végre is hajtottuk. Szegény Mary Durrant se élő, se holt nem volt, annyira félt, hogy a nagynénje majd őt fogja hibáztatni.

– Amit az idős hölgy minden valószínűség szerint a világ minden kincséért sem fog elmulasztani – jegyezte meg Poirot, miköz ben a Seaside Hotel felé vettük az irányt, Mr. Woodot felkeresendő. – És teljes joggal. Micsoda ötlet ötszáz fontnyi értéket csak úgy otthagyni egy kofferben, és nyugodt lélekkel elsétálni egy étterembe! Mindent egybevetve. Trión ami, van azért ebben az ügyben egy vagy két érdekes dolog. Az aktatáskára emlékszik még, ugye; miért kellett felfeszíteni?

– Hogy kivegyék belőle a miniatűröket.

– De hát micsoda dőreség ez? Tegyük fel, hogy ebédidőben a mi tolvajunk ott bíbelődik éppen az aktatáska zárjával, miközben úgy tesz, mintha a saját bőröndjében akadt volna dolga. Biztos vagyok benne, hogy sokkal egyszerűbb lett volna, ha szépen kinyitja a bőrön döt, majd úgy, ahogy van, felnyitatlanul átteszi az aktatáskát a saját kofferjébe, aztán ciszelel, mi pedig bottal üthetjük a nyomát – most mondja meg, mi a szösznek kellett neki azzal a lakattal bajmolódnia?

– Meg akart bizonyosodni afelől, hogy a miniatűrök benne vannak.

Úgy tűnt, Poirot-t nem sikerült teljesen meggyőznöm, ám eközben bevezettek bennünket Mr. Wood lakosztályába, és félre kellett tennünk eszmecserénket.

Mr. Baker Wood egycsapásra elnyerte maximális ellenszenvemet.

Nagydarab, közönséges fickó volt, megjelenése divatbohócra emlékeztetett, ujján jókora briliáns virított a gyűrűje foglalatában. Fennhéjázó és hangos volt.

Magától értetődően még nem fogott szimatot. Miért is fogott volna? Szép darabok voltak, valóban. Hogy feljegyezte-e a bankjegyek számát? Hát már miért kellett volna feljegyeznie? És egyáltalán, kicsoda ez a Mr… izé, ez a Poirot, aki most ezekkel a furcsa kérdésekkel meri őt zaklatni?

– Engedjen meg még egy utolsó kérdést nekem, monsieur, utána nem zaklatom tovább. Leírná nekem azt a nőszemélyt, aki felkereste önt? Csinos volt és fiatal, ugyebár?

– Nem, sir, nem mondanám. Hangsúlyozni szeretném, hogy éppenséggel nem volt az. Magas volt, középkorú, a haja ősz, orra alatt gyér bajuszkával. Hogy szirén lett volna? Hát, nem tudom... nekem kissé más elképzelésem van a szirénekről.

– Poirot – kiáltottam, amikor elindultunk visszafelé –, hallotta? Bajusz!!!

– Még jók a füleim, Hastings, de azért köszönöm.

– De micsoda egy tenyérbemászó fazon!

– Nem éppen társasági a modora, sőt...

– Hát, akkor most már nincs más hátra, mint elkapni a frakkját a mi kedves tolvajunknak – állapítottam meg. – Könnyűszerrel azonosíthatjuk.

– Minő gyermekded naivság, Hastings! Ön még sohasem hallott az olyan apróságról, mint az alibi?

– Maga szerint tehát lesz alibije?

Poirot válasza meghökkentett:

– Őszintén remélem.

– Az a baj önnel – mondtam neki –, hogy szereti a dolgokat túlbonyolítani.

– Igazsága vagyon, mon ami. Nincs ínyemre – hogy is szokták maguk angolok mon dani –, hogy a döglött oroszlánba rugdossak.

Poirot próféciája beteljesedett. Barna öltönyös útitársunkról kiderült, hogy Mr. Norton Kane-nak hívják. Monkhamptonban egyenesen a George Hotelbe sietett, és a délutánt is ott töltötte. Egyedül Miss Durrant állítását lehetett felhozni ellene, miszerint amíg a többiek ebédelni voltak, ő kivette a poggyászát a kocsiból.

– Ami önmagában még nem gyanús cselekmény – mondta Poirot elgondolkozva.

Ezután az észrevétel után mély hallgatásba burkolózott, egy árva szót sem lehetett kihúzni belőle, és kérdésemre, hogy min töpreng, azt a választ adta, hogy a bajuszról mint olyanról elmélkedik éppen, sőt én is bölcsen tenném, ha ugyanazt cselekedném.

Észrevettem azonban, hogy Joseph Aarons-ból – akivel az esténket töltöttük – megpróbált minden lehetséges apróságot kicsalni a jó Mr. Baker Woodról. Mivel mindkét úriember egyazon szállodában tartózkodott, nem volt nehéz ezeket az információmorzsákat felcsipegetni. Mindamellett bármit is sikerült Poirot-nak megtudnia, megtartotta magának.

A rendőrség több ízbeni kihallgatásait követően Mary Durrant felült egy hajnali vonatra, és pirkadattal elrobogott Ebermouthba. Ami bennünket illet, mi Joseph Aaronsszal ebédeltünk, majd miután elköltöttük a válogatott ínyencfalatokat, Poirot kijelentette a maga szokott szerény módján, hogy sikerült a színházi ügynök ügyét kielégítő módon elintéznie, tehát mihelyt úri kedvünk tartja, vissza is térhetünk Ebermouth-ba.

– De nem ám országúton, mon ami; ez-egyszer vasúton utazunk!

– Talán a zsebmetszőktől tart, vagy egy újabb bajba jutott ifjú hölgyikétől?

– Ezek közül bármelyik szerencséltethet velem a vonaton is, Hastings. Nem, egyszerűen csak minél előbb szeretnék visszaérni Ebermouthba, mivel nem kedvelem a félbehagyott ügyeket.

– Ezek szerint tehát – javítson ki, ha tévedek – nekünk félbehagyott ügyünk lenne Ebermouthban???

—   Az ám, barátocskám! Mademoiselle Durrant segítségért fordult hozzám. Azonban pusztán azért, mert az ügybe belefolyt a rendőrség is, nekem még nem kell feltétlenül félreállnom. Jöttöm célja eredetileg az volt, hogy szívességet tegyek egy kedves öreg cimborámnak, de nem tűrhetem, hogy bárki is azt állíthassa a jó öreg Poirot papáról, hogy cserbenhagyott egy bajba jutott idegent! – azzal peckesen kihúzta magát.

– Meglátásom szerint már jóval előbb felkeltette az érdeklődését ez az ügy — mondtam nagy ravaszul. – A társaskocsi-társaság irodájában, amikor első alkalommal pillantotta meg azt a bizonyos fiatalembert, felfigyelt rá valamilyen oknál fogva – a mai napig sem fér a fejembe, hogy miért.

– Nem-e, Hastings? Pedig nem nehéz kitalálni. Na jó, legyen ez akkor az én édes kis titkom.

Mielőtt távoztunk volna, sebtében váltottunk pár szót az ügy felderítésére kivezényelt rendőrfelügyelővel is. Ö hallgatta ki Norton Kane-t is, és négyszemközt megvallotta Poirotnak, hogy a fiatalember modora véleménye szerint hagy némi kívánnivalót maga után. Hőzöngött, körömszakadtáig tagadott mindent, végül ellentmondásba keveredett önmagával.

– De halvány fogalmam sincs róla, hogyan követhette el a trükköt – ismerte el. – Nincs kizárva, hogy rögtön átadta a zsákmányt egy cinkosának, aki beugrott vele egy igen gyors autóba. Ám mindez csupán találgatás. Meg kell találnunk a kérdéses gépkocsit, a cin kosát, végül fel kell göngyölítenünk az egész ügyet.

Poirot elgondolkozva bólogatott.

– Úgy véli, így hajtották végre? – kérdeztem tőle, amikor elfoglaltuk plüssel bevont ülésünket a gyorsvonat első osztályú kupéjában.

– Nem, kedves barátom, ők ennél ezerszer és még egyszer agyafúrtabbak voltak.

– Kifúrja az oldalam a kíváncsiság.

– Próbálja meg elviselni még egy jottányit, kedves Hastingsem! Hiszen ismer – van egykét aprócska gyengém... szeretem megtartani a magam kisebb-nagyobb titkait a végkifejletig.

– Ezek szerint a finishez közeledünk.

– Már ott is vagyunk.

Nem sokkal hat után döcögtünk be Ebermouthba, Poirot pedig nyílegyenesen az aprócska régiségbolthoz hajtatott, amely a büszke „Elizabeth Penn" nevet viselte nemes egyszerüséggel. Az üzlethelyiség zárva volt ugyan, ám Poirot vígan megrángatta a csengőt, mire maga Mary nyitott ajtót nekünk, láttunkon arcán meglepetés és öröm tükröződött.

– Kérem, fáradjanak be, a nénikém itthon van – tessékelt be bennünket kedvesen.

Egy hátsó szobába vezetett minket. Idősebb hölgy tipegett elénk: haja hófehér volt, rózsás-fehér bőrével maga is leginkább miniatűrnek hatott, szeme porcelánkéken csillogott ránk. Meglehetősen görnyedt vállára felbecsülhetetlen értékű prém körgallér simult.

– A nagy Monsieur Poirot-hoz lenne szerencsém? – kérdezte mély, zengő hangon. – Mary már mesélt önről egyet s mást. Nem akartam hinni a fülemnek. Ön tehát valóban hajlandó segíteni két gyámoltalan nőn nagy bajukban? Tudna nekünk tanácsot adni?

Poirot ráemelte figyelmes pillantását, majd meghajolt:

– Mademoiselle Pen — a hatás lenyűgöző! De önnek tényleg bajuszt kellene növesztenie!

Miss Pen levegő után kapott, és egyet lépett hátrafelé.

– Őn, ha nem tévedek, tegnap nem tartózkodott az üzletben, ugyebár?

– A délelőttöt itt töltöttem. Később erős migrén kezdett gyötörni, így egyenesen hazatértem lepihenni.

– Ó, nem egészen haza, mademoiselle. A gyötrő fejfájást inkább egy kis levegőváltozással próbálta meg kikúrálni, nemdebár? Charlock Bay klímája, úgy vélem, üdítőleg hatott az ön, úgymond, „migrénjére".

Karon ragadott, és elkezdett vonszolni az ajtó felé. Ott megállt egy pillanatra, és hátraszólt nekem a válla felett:

– Érti már? Tiszta sor. Ennek a kutyakomédiának, hogy úgy mondjam, most végét vetünk.

Hangjából fenyegetés csendült ki. Miss Pen halottfehér arccal némán rábólintott. Poirot a lányhoz fordult:

– Mademoiselle – szólalt meg gyengéden –, ön igen fiatal és elbűvölő. Ám ha nem hagy fel az ilyen ügyecskékkel, az előbb-utóbb ahhoz vezet, hogy az ön hamvas bájai a börtön rácsa mögött fognak elhervadni..., és én, Hercule Poirot mondom önnek, hogy az bizony nagy veszteség lesz a férfitársadalomra nézve.

Miután hegyibeszédét befejezte, kiléptünk az utcára, 'ám fejemben még mindig kesze-ku-sza gondolatok kergetőztek.

– Tudja, mon ami, kezdettől fogva érdekelt az ügy. Már amikor az a fiatalember csupán Monkhamptonig váltott jegyet, láttam: a lány figyelme valami miatt ráterelődött. Mármost vajon miért? Nem az a fajta férfi volt, akire a lányok csak úgy, önmagáért szoktak felfigyelni. Mikor a gyorskocsi útnak indult, furcsa érzés kerített hatalmába: itt valami történni fog. Mert ki látta ezt a fiatalembert a poggyászokkal bíbelődni? A mademoiselle – és egyedül csak a mademoiselle, sőt emlékezzen csak vissza: ő választotta meg a helyét az étteremben is – szemben az ablakkal – ami nem illik egy nőnek.

– Aztán odajön hozzánk a rablómesével – hogy az aktatáskát felfeszítették, aminek sehogy sincs teteje, mint azt azonnal mondtam is önnek.

– És mi az eredménye mindennek? Mr. Baker Wood csinos kis summát izzadt ki magából lopott holmikért. A miniatűröket visz-szaadják Miss Pen-nek. Ö majd újra eladja őket, ekként nyerve ezer fontot az eredeti ötszáz helyett. Végeztem egy kis diszkrét puhatolózást a derék hölgy körül, és arra jutottam, hogy üzlete a csőd szélén áll – összedőlhet az első fuvallatra kártyavár módjára. így szólok: tehát magamhoz: a nénike és á kedves unoka-húgocskája tehát egy húron pendülnek.

– Akkor hát egy pillanatig sem gyanakodott Norton Kane-re?

– Mon ami! Egy bűnöző arca vagy olyan simára van borotválva, mint a vendégjárás előtti vikszolt padló, vagy volt annyi magához való esze, hogy felszerelkezzen egy dús, lobogó álbajusszal legalább, amit akkor kap le, amikor csak kedve szottyan rá. De micsoda lehetőség pottyan most az ölébe a csavaros észjárású kedves Miss Pennek: annak a jóságos, rózsaszínfehér, habossüteményre emlékeztető agg hölgynek, akit mi is láttunk. Aki pedig ha kihúzza magát, öblös csizmát húz a lábacskáira, néhány pörsenést pingál rózsás orcájára, majd – mintegy a koronát felteendő remekbe szabott alkotására – néhány aprócska szőrszálat illeszt felső ajka fölé. És íme, a férfias nő máris előttünk áll, ahogy Mr. Wood -egyszer már lefestette nekünk: „az álruhába öltözött férfi".

– "Valóban ott járt volna tegnap Charlock Bay-ben?

– Minden kétséget kizáróan. A vonat – ha vissza tud emlékezni, éppen ön mondta nekem – tizenegykor indult innen, hogy kettőkor érjen Charlock Bay-be. A visszafelé induló vonat még ennél is gyorsabb – az, amivel mi is jöttünk. Négy óra ötkor hagyja el Charlockot, és hat tizenötkor fut be ide. Természetesen a miniatűrök sohasem voltak abban az aktatáskában. Azt még indulás előtt feszítették fel a kellő műgonddal. Mademoiselle Marynek ettől kezdve csupán annyit kellett tennie, hogy keres két tökfilkót, akiket megbabonáz az ő szűzies bája, és Grál-lovagjául szegődnek majd megpróbáltatásai közepette. Ám az egyik éppen nem volt tökfilkó: ő maga Hercule Poirot volt!!!

A következtetés nemigen volt ínyemre. Sietve közbevetettem:

– Ezek szerint amikor azt állította, hogy segíí egy bajba jutott idegenen, jól rászedett engem is. Méghozzá szánt szándékkal – nem, ne is tiltakozzon, így volt, és punktum.

– Drága Hastingsem, mi sem áll távolabb tőlem, mint hogy önt valaha is becsapjam! Csak épp hagyom, hogy saját magát csapja be. Én Mr. Baker Woodra gondoltam: ő ugyanis idegen ezeken a partokon. – Arca elsötétült. – Ah! Ha csak eszembe jut az a díjkülönbözet, az a könyörtelen sáp, amit jómagámból is kifacsartak: volt lelkük ugyanazt a díjtételt alkalmazni Charlockig, mint visszafelé – forr a vérem, és utolsó cseppjéig védelmezni fogok minden egyes ide tévedt külhonit! Ez a mi Mr. Woodunk nem az a kellemes ember, se nem éppen rokonszenves figura, ahogy önök mondanák. De látogató! És minekünk, derék Hastingsem, látogatóknak, össze kell tartanunk. Én mindig is az idegenek pártján fogok állni!

A MARKET BASING-I REJTÉLY

– A vidéknek nincs párja, egyetért velem? – repesett Japp felügyelő, a tőle telhető legengedékenyebb hangulatban, hangosan belélegezve, majd a száján kiengedve a levegőt.

Poirot és én szívből osztottuk az érzéseit. A Scotland Yard felügyelője a fejébe vette, hogy így, édes hármasban utazzunk le az aprócska vidéki városba, Markét Basingbe. Amikor éppen nem kötelességét teljesítette, Japp lelkes botanikus volt, és képes volt hosszadalmas értekezésbe fogni a legparányibb, ám annál mérföldesebb latin nevet viselő virágok örvén (a nyakatekert kiejtésükről nem is beszélve). Mindezt olyan fokú lelkesedéssel tette, amivel még az eseteire is ritkán vetette rá magát.

– Itt aztán senki sem ismer minket, és mi sem ismerünk senkit sem – örvendezett Jap. – Ez csodálatos!

A valóság azonban nem támasztotta alá teljes mértékben jó Jappünk elképzelését ugyanis a helybéli rendőrfőnököt történetesen kirendelték egy arzénmérgezéses ügy felderítésére, és a falutól tizenöt mérföldre belebotlott a Scotland Yard eme gyöngyszemébe. A nagy emberre való boldog rácsodálkozása azonban csak fokozta Japp kellemes közérzetét, és együtt ültünk be reggelire a helybéli, fogadó ivójába, miközben a nap hét ágra sütött, a lono indái cirógatták az ablakot, és kerek volt a világ körülöttünk. A sonkás rántotta egyenesen pazarra sikeredett, a kávé egy árnyalattal talán kevésbé, de azért megjárta – és legalább forró volt.

– Ez ám az élet! – áradozott Japp. – Ha egyszer nyugdíjba vonulok, veszek egy kis tanyát vidéken. Messze minden bűntől – olyat, mint ez itt!

– Le crime, il est partout – jegyezte meg Poirot, és közben kivett magának egy figyelemreméltó méretű kenyérszeletet, amelyet aztán megosztott az ablakpárkányon trónoló elképesztően orcátlan verébbel.

Halkan idézni kezdtem:

„Kedves állat a kis nyuszi,

A sötétben viszont kicsit sunyi.

De megkíméllek, barátom,

Mindet el nem pletykálom,

amit meg nem átall tenni. . ."

– Uram, teremtőm! – sóhajtott fel Japp, hátradőlve a székében –, azt hiszem, képes lennék megbirkózni még egy adag tojáskával, és talán– le tudnék csúsztatni utána egy szeletke szalonnát is, vagy inkább kettőt? Mit szól az ötletemhez, kapitány?

– Önnel tartok – válaszoltam nagyvontlúan. – Hát ön, Poirot?

Poirot megrázta a fejét:

– Nem szabad annyira megterhelni a gyomrot, hogy az agy ne legyen hajlandó dolgozni – jegyezte meg.

– En azért megkockáztatom – nevetett Japp. – Ha már bendő, legyen nagy; mellesleg, maga is pocakosodik kissé, M. Poirot. Kisasszony, még két adag szalonnás rántottát!

Ebben a pillanatban azonban figyelemre méltó méretű alak tornyosult a bejárat elé. Pollard rendőrfőnök fizimiskája, mint kiderült.

– Remélem, megbocsátják nekem, hogy zavarom a felügyelőt, uraim, de szükségem lenne a tanácsára.

– Szabadságomat töltöm éppen – szakította félbe Japp. – Munka kizárva! Miről van szó?

– Egy úriember fenn Leigh House-ban... főbe lőtte magát...

– Hát, az úriemberek már csak ilyenek – bólogatott prózai módon Japp. – Adósság avagy nő – ha jól sejtem. Sajnos nem segíthetek önnek, Pollard.

– A bökkenő csupán annyi – folytatta a rendőrfőnök –, hogy nem lőhette le saját magát. Legalábbis dr. Giles ézt állítja.

Japp erre letette a csészéjét:

– Nem lőhette le magát? Ezt meg, hogy érti?

– Dr. Giles váltig állítja — ismételte meg Pollard. – Azt mondja, fizikai képtelenség, szerinte roppant talányos egy haláleset, mivel az ajtó belülről volt bezárva, az ablakokat is becsukták; ő azonban kitart amellett, miszerint a férfi semmiképpen sem vethetett véget önkezével életének.

Ez el is döntötte a dolgot. A következő eset sorsa megpecsételődött: egyetlen mozdulattal félresöpörtetett, mi magunk pedig pár perc múlva már Leigh House felé loholtunk, miközben Japp kérdéseivel a rendőrfőnököt szipolyozta.

Az áldozatot Walter Protheroe-nak hívták; középkorú ember volt, olyan remeteféle. Nyolc éve költözött Markét Basingbe, és kibérelte Leigh House-t, a zegzugos, omladozó, vén kúriát, amit csak a szentlélek tartott még egyben. Egyetlen csücskét lakta csupán, ellátásáról pedig a magával hozott házvezetőnő gondoskodott: Miss Clegg roppant fensőséges nőszemély volt, és a faluban igen nagyra becsülték. Nemrég Mr. Protheroe vendégeket fogadott: egy bizonyos Mr. és Mrs. Parkért Londonból. Ezen a reggel Miss Clegg riadóztatott mindenkit, ő telefonált a rendőrségre és az orvosért is, mivel hiába szólongatta a gazdáját, nem kapott választ, és az ajtót is bezárva találta. Pollard rendőrfőnök és dr. Giles egyazon pillanatban futottak be. Egyesült erőfeszítésüknek köszönhetően a hatalmas tölgyfa hálószobaajtó végre engedett próbálkozásaiknak.

Mr. Protheroe a padlón feküdt, a feje keresztüllőve, a pisztolyt pedig a jobb kezében szorongatta. Egyértelműen öngyilkosságnak tűnt az ügy.

A holttest megvizsgálása után azonban dr. Giles meglehetősen zavartnak látszott, végül félrevonta a rendőrfőnököt, és beszámolt neki is az aggályairól; ezek hallatán Pollardnak azonnal Japp villant az eszébe. Otthagyta a hullát a doktor felügyelete alatt, jómaga pedig lóhalálában az ivóba sietett.

Mire a derék rendőrfelügyelő végzett a maga mondókájával, megérkeztünk Leigh House-hoz is: egy hatalmas, sivár házhoz, mely gazos, ápolatlan kert közepén éktelenkedett. A bejárati ajtót nyitva találtuk, és beléptünk a hallba – minden átmenet nélkül –, hogy azonnal továbbhaladjunk egy kisebb nappaliba, az onnan kiszűrődő hangokat követve. A szobában négy embert találtunk: egy férfi létére leginkább papagájra emlékeztető férfit, akinek sunyi, tenyérbe mászó képét egy szempillantás alatt megutáltam; egy hozzá felettébb hasonló hölgyeményt, bár igyekezett futni a divat után; egy másik nőt, aki tiszta feketében álldogált valamivel távolabb a többiektől, és akit én a házvezetőnőnek véltem; végül egy tweedöltönyös, értelmes arcú, magas férfit, aki szemmel láthatóan ura volt a helyzetnek.

– Dr. Giles – szólalt meg a rendőrfőnök –, engedje meg, hogy bemutassam önnek Japp főfelügyelőt a Scotland Yardról és két barátját.

A doktor üdvözölt bennünket, és megejtette bemutatásunkat Mr. és Mrs. Parker felé is. Ezután követtük őket az emeletre. Japp titkos jeladására Pollard lenn maradt, mintha csak a házat őrizné. A doktor felvezetett bennünket a lépcsőn, végig egy folyosón, melynek túlsó végén egy nyitott ajtót pillantottunk meg. A zsanérokról még lógtak a szálkák, maga az ajtó pedig kiszakítva hevert a szoba közepén.

Beléptünk. A holttest ott feküdt a padlón. Az elhunyt Mr. Protheroe középkorú, szakállas férfi volt, halántékán már őszült is kissé. Japp odament a tetemhez, és letérdelt mellé.

– Miért nem tudták úgy hagyni, ahogy rátaláltak? – morgott.

Az orvos felhúzta a vállát:

– Sima öngyilkosságnak hittük.

– Hm — mondta Japp. – A golyó a bal füle mögött hatolt be a koponyába.

– Pontosan – mondta az orvos. – Egyszerűen képtelenség, hogy önkezével lőhette volna le magát. Ki kellett volna csavarnia a kezét a feje körül. Fizikai képtelenség.

– Mégis a kezében szorongatta a pisztolyt? Mellesleg, hol van?

Az orvos az asztal felé biccentett a fejével.

– Egyáltalán nem szorongatta — mondta.

– A kezében volt, de az ujjai nem kulcsolódtak köré.

– Utólag erőltették bele – bölcselkedett Japp. – Ez világos, mint a nap. – Tovább forgatta a fegyvert. – Egyetlen töltényt lőttek ki belőle. Meg fogjuk vizsgálni az ujjlenyomatok szempontjából, de kétlem, hogy az önén kívül, dr. Giles, bárki másét is megtalálnánk rajta. Mióta halott?

Valamikor az elmúlt éjszaka folyamán ölték meg. Nem tudnám percre pontosan megmondani, mint ahogy a detektívregények csodadoktorai. Durván számítva körülbelül tizenkét órája halott.

Eleddig Poirot meg sem moccant. Ott állt mellettem. Figyelte, ahogy Japp tüsténtkedik, és csupa fül volt a kérdések hallatán. Olykorolykor beleszimatolt a levegőbe, és mintha zavart láttam volna átsuhanni az arcán. Szimatolni én is szimatolgattam, de semmi különös nem keltette fel a figyelmemet. A levegő kristálytiszta volt, mentes mindennemű szagtól. És mégis: Poirot időről időre ismét szaglászni kezdett, mintha terrierrel vetekedő orra olyasmit fedezett volna fel7 amit én nem vettem észre.

Amikor aztán Japp végre ellépett a holttest mellől, Poirot letérdelt mellé. A sebre ügyet sem vetett. Első pillantásra azt hittem, hogy annak a kéznek az ujjait vizsgálja ilyen elmélyülten, amelyik a pisztolyt tartotta, de hamarosan felfedezem, hogy a kabátujjban tartott zsebkendő bilincselte le ennyire. Mr. Protheroe sötétszürke utcai öltönyt viselt. Poirot végre nagy nehezen felegyenesedett, de tekintetével még mindig képtelen volt elszakadni a zsebkendőtől – mintha csak megbabonázták volna!

Japp odaszólt neki, hogy menjen segíteni felemelni az ajtót. Gondoltam, kiaknázom a kínálkozó lehetőséget, és gyorsan letérdeltem én is, kihúztam a zsebkendőt a halott kabátujjából, és tüzetes vizsgálatnak vetettem alá. Teljesen sima, gyolcsból készült zsebkendő volt; sem jelzés, sem pecsét nem volt rajta. Visszatettem eredeti helyére, és fejcsóválva vettem tudomásul: nem sikerült ötről a hatra jutnom.

Közben a többiek felemelték az ajtót. Rájöttem, hogy a kulcsot keresik. Ámde eredménytelenül.

– Ez eldönti a dolgot! – szólalt meg Japp. – Az ablak be van csukva és reteszelve. A gyilkos az ajtón át távozott, bezárta maga után, és elvitte a kulcsot is. Abban a hiszemben leledzik, hogy elfogadjuk az általa felkínált teóriát, miszerint Protheroe bezárkózott, majd főbe lőtte magát, és nem fog feltűnni az olyan csekélység, mint a kulcsnak a hiánya. Egyetért velem, M. Poirot?

– Igen, hogyne; azonban jobb megoldás lett volna egyszerűen visszacsúsztatni az ominózus kulcsot a szobába az ajtó alatt. Akkor úgy hatott volna, mintha kipottyant volna a zárból.

– Megadom magam: az ember nem lehet próféta a saját hazájában. Legalábbis nem mindig. Ha az ember elkövet egy bűntényt, iszonyú félelem keríti hatalmába. További megjegyzések esetleg, M. Poirot?

Poirot – legalábbis számomra úgy tűnt – mintha tanácstalan lett volna. Tekintetét körbehordozta a szobán, majd halkan, szinte bocsánatkérően megjegyezte:

– Nagy dohányos volt, mármint ez az úriember.

– Szent igaz, a kandalló rostélya telis-teli volt cigarettacsikkel, ugyanúgy a hamutartó is, amely az öblös karosszék melletti parányi dohányzóasztalkán árválkodott.

– Úgy huszonöt cigarettát szívhatott el az este – jegyezte meg Japp. Aztán lekuporodott, és gondosan átböngészte a rostélyon talált zsákmányt, majd végül a hamutartóra összpontosította figyelmét:

– Egyazon márka – jelentette ki –, és ugyanaz az ember szívta el őket. Itt nem terem számunkra babér, M. Poirot.

– Ilyesmit én nem is állítottam – mormogta barátom.

– Hah! – rikkantott Japp barátunk. – Hát ez meg mi? – Azzal, mint keselyű az oposszum tetemre, lecsapott valami fényes és csillogó holmira, ami a halott mellett feküdt a földön. – Egy törött mandzsettagomb. Azt hiszem, tudom is kié lehet. Dr. Giles, lekötelezne, ha lefáradna, és felküldené a házvezetőnőt.

– No és hogy áll a helyzet Parkerékkel? A férfinak igencsak égni látszik a talaj a lába alatt – azt hajtogatja, hogy sürgős dolga van Londonban.

– Még azt is meg merném kockáztatni, hogy így is van. Nélküle leszünk kénytelenek elboldogulni. Bár a dolgok jelenlegi állása mellett azt sem zárhatjuk ki teljesen, hogy inkább errefelé akad nemsokára sürgős dolga a derékMr. Parkernek... Küldje fel a házvezetőnőt, és ne hagyja elillanni Par kerékét az ön vagy Pollard orra elől! Belépett-e ide ma reggel bár ki is a személyzet tagjai közül?

Az orvos eltöprengett:

– Nem, kinn álltak a folyosón, amíg én Pollarddal bejöttem.

– Biztos benne?

– A fejemet tenném rá. Ezzel a doktor ment a dolgára.

– Jó ember ez a mi doktorunk – jegyezte meg Japp elismerően. – Némelyik orvos valóban pompás cimbora. Hát, ami azt illeti, szeretném tudni, ki lőtte le ezt a szerencsétlen flótást. Erősen úgy fest a dolog, mintha valaki hármójuk közül tette volna. A házvezetőnőre nemigen gyanakszom. Nyolc hosszú év állt volna rendelkezésére, hogy kénye-kedve szerint lepuffantsa az áldozatot. Csak tudnám, honnan pottyantak ide ezek a Parkerék? Bárminek mondanám őket, csak megnyerő párnak nem.

Miss Clegg végszóra érkezett. Sovány, ösztövér nőszemély volt, sima, ősz haját középen elválasztva viselte, modora pedig rendkívül higgadt és hűvös természetre vallott. Mindazonáltal a hozzáértés légköre lengte körül, ami tiszteletet parancsolt. Japp kérdésére válaszolva beszámolt arról, hogy tizennégy esztendeje állt az elhunyt szolgálatában. Nagylelkű és tapintatos gazdát tisztelt benne. Három nappal ezelőttig azt sem tudta Parkerékről, hogy a világon vannak, amikor is egyszer csak betoppantak azzal, hogy vendégségbe jöttek. Úgy vette észre, hogy hívatlan látogatásról lehetett szó – gazdája szemmel láthatóan nem repesett az örömtől, hogy viszontláthatja őket. A Japp sasszemének köszönhetően megtalált mandzsettagomb nem Mr. Protheroe-é volt – ebben biztos volt. A pisztollyal kapcsolatban elmondta, hogy véleménye szerint gazdájának volt egy hasonló pisztolya. A fegyvert elzárva tartotta. Egyszer már látta évekkel ezelőtt, de azt már nem merte volna állítani, hogy ez ugyanaz lett volna. Nem hallott lövést az éjszaka folyamán, ám ez nem volt meglepő, hiszen a hatalmas, zegzugos háznak pontosan a másik végében lakott, és Parkeréket is ott szállásolták el. Nem tudta megmondani, hogy Mr. Protheroe vajon hány órakor feküdt le – amikor Miss Clegg lepihent, gazdája még fent volt. Nem volt szokása azonnal lefeküdni, amikor felment a szobájába. Rendszerint fél éjszakán át olvasgatott, közben pedig egyik cigarettáról a másikra gyújtott. Erős dohányos volt.

Ekkor Poirot közbeszúrt egy kérdést: – A gazdája nyitott vagy zárt ablak mellett szokott dohányozni?

Mis Clegg gondolkozott egy picit:

– Többnyire nyitva volt az ablak, felül mindig résnyire kitámasztva:

– Most azonban be van zárva. Talál erre valamilyen magyarázatot?

– Nem, hacsak nem érzett huzatot, és be nem csukta.

Japp feltett még egy-két kérdést neki, majd elbocsátotta. Ezután a Parker házaspárt hallgatta ki, külön-külön. Mrs. Parker hajlamos volt a hisztériára, és könnyen eltört nála a mécses; Mr. Parker viszont fennhéjázó volt és. gorombán viselkedett. Tagadta, hogy a mandzsettagomb az övé lenne, de mivel a felesége előzőleg felismerte, ebből nem sok haszna származott; és mivel körömszakadtáig tagadta azt is, hogy Protheroe szobájának akár csak a tájékán is járt volna, Japp úgy látta, elegendő indoka van rá, hogy elfogatási parancsot kérjen ellene. Pollardra bízva a dolgokat Japp loholt vissza a faluba, hogy telefonon érintkezésbe lépjen a főnökeivel. Poirot és jómagam visszabandukoltunk az ivóba.

– Szokatlan öntől ez a nagy hallgatagság – szólaltam meg. – Nem érdekli az ügy?

– Au contraire, teljesen fel vagyok csigázva. Ugyanakkor valami nagyon zavar.

– Homályos a motívum – mondtam elgondolkozva. – Annyi szent azonban, hogy Parker nem most jött a hathuszassal. Egyértelműen őellene szól minden, kivéve az indíték hiányát, az viszont" még tisztázódhat.

– Nem tűnt fel önnek semmi szokatlan, ami rendkívüli fontosságú, bár Jappünk újfent könnyedén elsiklott felette?

Kíváncsian pillantottam rá:

– Mi is volt azzal a kabátujjal, Poirot? – Mi is volt a halott kabátujjában?

– Ja, vagy úgy: az a zsebkendő!

– Fején találta a szöget ismét: a zsebkendő.

– Tengerészszokás, hogy a zsebkendőt a zakó ujjába dugják – elmélkedtem.

– Kiváló következtetés, Hastings, jóllehet nem pontosan erre gondolok.

– Más is van?

– Van: képtelen vagyok kiverni a cigarettafüstöt a fejemből.

– Én egyáltalán nem éreztem füstöt – kiáltottam tanácstalanul.

– Én még kevésbé, cher ami.

Éltem a gyanúperrel, hogy Poirot a bolondját járatja velem. Az ember sohasem tudhatja, hogy Poirot éppen mikor ugratja csak – azonban ezúttal véresen komolynak látszott a dolog, barátom pedig büszkén kidüllesztette a mellét.

A halottkémi szemle két nap múlva zajlott le. Időközben újabb tények kerültek napvilágra. Egy csavargó bevallotta, hogy bemászott Leigh House kerítésén, hogy szokása szerint ott töltse az éjszakát egy sufniban, persze csak ha elfelejtették bezárni éjszakára. Azt állította, hogy tizenkét órakor hallotta, amint két férfi fennhangon veszekszik egymással valamelyik földszinti szobában. Az egyik egy bizonyos pénzösszeget követelt; a másik erőteljesen tiltakozott. Ö maga egy bokor mögött húzódott meg, onnan látta, amikor a két férfi el-elhaladt időnként az ablak előtt. Egyiköjükben tisztán felismerte a ház urát, Mr. Protheroe-t; a másikat határozottan azonosította Mr. Parkerrel.

Egyértelmű volt tehát, hogy Parkerék azzal a szent céllal szállták meg Mr. Protheroe házát, hogy megzsarolják; sőt később kiderült az is, hogy az elhunyt valódi neve Wendover volt, a haditengerészetnél szolgált, és belekeveredett egy cirkáló, a Merrythought felrobbantásába valamikor 1910-ben, így tehát az ügy napnál világosabbá vált. Feltételezték, hogy Parkernek tudomására jutott, milyen szerepet játszott Wendover annak idején a cirkáló elsüllyesztésében, ezért nyomon követte, és hallgatását busásan meg akarta fizettetni, amit azonban a másik megtagadott. Vitájuk hevében Wendover előkapta a revolverét, Parker pedig kicsavarta a kezéből, és lelőtte, majd magától érthetően megkísérelte az egészet öngyilkosságnak feltüntetni.

Parkért átadták az igazságszolgáltatásnak, fenntartva számára a védekezés jogát. A rendőrbírósági, eljáráson mi is részt vettünk. Mikor kiléptünk az épületből, Poirot bólintott:

– Meg kell lennie – dörmögte magában, – Igen, így kell lennie, tovább már nem odázhatom el a dolgot.

Betért a postahivatalba, és pár sort firkantott egy papírra, amelyet különleges futár továbbított. Nem láttam, kinek címezte. Ezután visszaballagtunk a fogadóba, ahol ezt a nevezetes hétvégét töltöttük.

Poirot képtelen volt megülni, szüntelenül oda-odaszaladt az ablakhoz:

– Várok valakit – magyarázkodott. – Az lehetetlen... egészen biztos, hogy nem tévedek? Nem, már itt is van a hölgy.

Legnagyobb megrökönyödésemre Miss Clegg lépett be kisvártatva az ivóba. Mintha kissé elhagyta volna legendás nyugalma, és hangosan fújtatott, mint aki szaladt idáig. Félelmet láttam a tekintetében, ahogy Poirot-ra nézett.

– Foglaljon helyet, mademoiselle! – szólt barátom kedvesen. – Eltaláltam, ugye?

Válaszképpen Miss Clegg szemét elárasztották a könnyek:

– Miért tette? – kérdezte Poirot gyengéden. – Miért?

– Annyira szerettem – válaszolta hüppögve. – Kiskorában én voltam a nevelőnője. Ó, kegyelmezzen nekem!

– Minden tőlem telhetőt el fogok követni. Ám önnek is meg kell értenie, hogy nem engedhetek egy ártatlan embert felakasztani – még akkor sem, ha egy ilyen utolsó csirkefogóról van szó.

A házvezetőnő kihúzta magát, és mély hangon azt mondta:

– Végül talán én sem hagytam volna. Tegye, amit tennie kell!

Azután felállt, és kisietett a szobából.

– Ö lőtte le? — kérdeztem végképp elveszítve a fonalat.

Poirot csak somolygott, és a fejét rázta.

– Ő lőtte le saját magát. Emlékszik még, hogy a zsebkendőjét a jobb kabátujjában tartotta? Ebből arra következtettem, hogy balkezes volt. Rettegve a leleplezéstől főbe lőtte magát a Mr. Parkerrel vívott viharos szócsatát követően. Reggel Miss Clegg szokása szerint belépett a szobába – és holtan találta. Ahogy éppen az imént hallottuk a saját szájából, ölbeli kisgyermekkorától kezdve ismerte, és el volt telve gyűlölettel Parkerékkal szemben, akik belekergették ebbe a szégyenteljes halálba. Őket tekintette az igazi gyilkosnak, és egyszercsak megvilágosodott előtte, hogyan tehetné meg őket bűnbaknak, hogy megszenvedjenek azért, amit okoztak, ö tudta egyedül, hogy Protheroe balkezes volt. ö tette át a pisztolyt a balból a jobb kezébe, becsukta és bereteszelte az ablakot, elejtette a mandzsettagomb darabkáját a megfelelő helyen, amit különben az egyik földszinti szobában talált, majd kiment, bezárta az ajtót, a kulcsot pedig kivette a zárból.

– Poirot – repestem –, ön varázsló! És mindezt a zsebkendő alapján.

– No meg a cigarettafüstöt se hagyjuk ki! Ha az ablak be lett volna csukva, a szobában vágni lehetett volna a füstöt. Ehelyett a levegő tiszta volt, méghozzá annyira, hogy azonnal rájöttem: az ablaknak tárva-nyitva kellett lennie egész éjszaka, és csak reggelre kelve csukhatták be, ez pedig igen érdekes gondolatsor csíráját ültette el a fejemben. Nem akadtam olyan körülményre, amely megengedte volna, hogy a gyilkosnak szándékában álljon bezárnia az ablakot. Az szolgált volna előnyére inkább, ha nyitva hagyta volna, ekként utalva arra, hogy a gyilkosnak feltétlenül az ablakon keresztül kellett távoznia – már amennyiben az öngyilkosságot nem hajlandók elfogadni egyedüli és üdvözítő megoldásként. Természetesen a csavargó beszámolója, mihelyt meghallottam, megerősítette ezt a feltételezésemet. Ő ugyanis sohasem hallgathatta volna ki azt a bizonyos beszélgetést, hacsak az ablak nem volt nyitva.

– Ragyogó! – ismertem el őszintén. – És most mit szólna egy jó teához?

– Jaj, de nagyon angol tud maga lenni néha, Hastings! – mondta Poirot aprócska sóhajjal. – Az ugyebár nemigen valószínű, hogy kaphatnék errefelé egy pohárka siropot?...

DARÁZSFÉSZEK

John Hamson éppen kilépett a házból. Elidőzött egy percig a teraszon, ahonnan a kertre lehetett látni. Magas férfi volt sápadt, vékony arccal. Többnyire marcona kifejezés ült rajta, ám amikor – mint most is – férfias vonásai mosolyban oldódtak fel, volt benne valami végtelenül rokonszenves.

John Harrison élt-halt a kertjéért, az pedig sohasem volt olyan káprázatos, mint ezen az augusztusi bágyadt nyári estén. A futórózsák még teljes szépségükben pompáztak; a borsóka-virág illata betöltötte a levegőt.

Harrison a jól ismert csikorgó hangra hevesen hátrakapta a fejét. Vajon ki lépett be a kertkapun? Egy pillanat múlva határ talán meglepetés ült ki az– arcára, mivel az ösvényen közelgő piperkőc figura a legutolsó volt, akire a világnak ebben a csücskében számított.

– Micsoda meglepetés – kiáltott fel Harrison –, Monsieur Poirot!

És valóban: a híres Hercule Poirot állt előtte teljes életnagyságban, akinek nyomozói sikerei ismeretesek voltak világszerte.

– Hát igen – szólalt meg a vendég –, kétségkívül az vagyok. Ön valamikor azt mondta nekem: ,,Ha egyszer elvetődnék erre mifelénk, ugorjon be hozzánk!" Ezúttal szaván fogtam. Íme, itt vagyok!

– Hálás is vagyok ezért – mondta Harrison barátságosan. – Foglaljon helyet, és igyunk

a régi szép időkre!

Szívélyes kézmozdulattal a verandán álló asztal felé terelte vendégét, ahol válogatott italokkal teli palackok várták glédában, hogy valaki végre megízlelje őket.

– Én tartozom köszönettel önnek – bókolt Poirot, azzal lehuppant az egyik fonott székre. – Ha nem tévedek, nem tart itthon siropot? Ha nem, hát nem. Gondoltam. Akkor egy sima szódát kérnék – whisky nélkül. – Majd, miközben a másik elétett egy poharat, mély érzéssel megjegyezte: – Alas, lekonyult a bajuszom... A hőség teszi!

– Mi szél hozta erre, ahol a madár sem jár? – kérdezte Harrison, miközben maga is helyet foglalt vendége mellett. – Kellemes időtöltés?

– Nem, mon ami, üzlet.

– Üz-let??? Ebben a porfészekben?

Poirot komolyan rábólintott.

– Hát igen, barátom, nem minden bűntényt követnek el szabadtéri előadás keretében, ezt ugyebár elismeri?

Partnere göcögve nevetett:

– Azt hiszem, ez meglehetősen ostoba megjegyzés volt részemről. De hát milyen bűntényt követtek el itt, az Isten háta mögött, ha nem vagyok indiszkrét?

– Nem, egyáltalán nem – hörpintett egyet a detektív italából. – Voltaképpen inkább örömömre szolgál, hogy rákérdezett.

Harrison szeme csillogni kezdett az érdeklődéstől. Mintha valami furcsát észlelt volna a másik viselkedésében.

– Az előbb ugye valami olyasmit mondott, hogy egy bűnügyön dolgozik – tapogatózott tétován a téma körül. – Súlyos bűntényről van szó?

– A létező legsúlyosabbak egyikéről.

– Úgy érti...

– Gyilkosságról.

Poirot olyan komoran ejtette ki ezt a bizonyos szót, hogy Harrison hátrahőkölt. A nyomozó ismét ráemelte a tekintetét, amiben megint ott volt az a különös árnyalat, amit Harrison egyelőre nem tudott hová tenni. Végül így szólt:

– De én hírét sem hallottam gyilkosságnak.

– Nem is – bólintott Poirot –, ön nem hallhatott róla.

– Kit gyilkoltak meg?

– Egyelőre – biztosította Hercule Poirot – senkit az égvilágon.

– Hogyan???

– Ezért mondtam az imént, hogy az eset nem juthatott még az ön fülébe. Tudniillik egy olyan bűnesetet vizsgálok, amelyet még nem követtek el.

– Ugyan már, ennek így semmi teteje!

– Én nem mondanám. Ha az ember egy gyilkosságot még az előtt nyomoz-ki, minthogy azt, elkövetnék, még mindig ezerszer jobb, mintha utólag tenné meg. Az ember fia akár még – de ez persze csak egy apró ötletecske – meg is akadályozhatja.

Harrison úgy bámult vendégére, mint borjú az újkapura.

– Ugye csak tréfál, Monsieur Poirot? Csípjen meg!

– Még sohasem voltam komolyabb...

– Ön tehát tényleg meg van győződve róla, hogy itt hamarosan el fognak követni egy gyilkosságot? Ó, ez teljesen abszurd, feltételezés!

Hercule Poirot befejezte a mondatot anélkül, hogy figyelemre méltatta volna a közbekiáltást:

– ...hacsak nekünk nem sikerül megakadályoznunk. Igen, mon ami, erre szerettem volna kilyukadni.

– Hogyhogy nekünk?

– Jól hallotta. Szükségem lesz az együttműködésére.

– Akkor hát ennek köszönhetem a látogatását?

Poirot újfent rápillantott: tekintetében megint ott volt az a megnevezhetetlen valami, amitől Harrison egyre kényelmetlenebbül érezte magát.

– Azért jöttem el idáig, Monsieur Harrison, mert én... hm... igen kedvelem önt.

Majd teljesen más hangnemben hozzátette:

– Látom, Monsieur Harrison, van itt egy darázsfészek. Ideje lenne felszámolnia.

A váratlan témaváltástól Harrison szemöldöke felszaladt a homlokára. Követte Poirot tekintetét, és zavartan válaszolt:

– Ami azt illeti, már régóta készülök rá. Helyesebben az ifjabb Langton. Emlékszik Claude Langtonra? Ö is részt vett azon a vacsorán, ahol megismerkedtem önnel. Ma este átjön hozzám, hogy elpusztítsa a darazsakat. Úgy látom, lelkesedik a dologért.

– Á – kapott rajta Poirot –, no és hogyan szándékozik hozzáfogni?

– Benzinnel és a kerti slaggal. Áthozza a saját locsolócsövét is; annak szerencsésebb a mérete, mint az enyémnek.

– Ha jól tudom, létezik másféle eljárás is? – firtatta Poirot. – Ciánkálival.

Harrison némiképp megütközve pillantott rá:

– Hogyne, hogyne, de az meglehetősen veszélyes anyag. Kockázatos ilyesmit tartani a háznál.

Poirot komoran bólintott:

– Ahogy mondja, barátom, halálos méreg. – Várt egy darabig, majd megismételte: – Halálos méreg.

– Hasznos egy szer, ha az ember el akarja tenni az anyósát láb alól, nemdebár? – kedélyeskedett Harrison.

Ám Hercule Poirot komoly maradt.

– És ön egészen bizonyos benne, Monsieur Harrison, hogy Monsieur Langton benzinnel kívánja felszámolni az ön darázsfészkét?

– Ebben egészen biztos vagyok. De miért?

– Valami szöget ütött a fejem fölé. Ma délután ugyanis átruccantam Barchesterbe a gyógyszertárba. Az egyik recept okán alá kellett írnom a méregkönyvet. Felfigyeltem az utolsó tételre. Ciánkáliról szólt, aláírója pedig nem volt más, mint Claude Langton. Harrison csak bámult:

– Ez aztán a különös – szólalt meg nagy sokára. – A minap éppen Langton szájából hallottam, hogy álmában sem akarná ezt a szert alkalmazni; tulajdonképpen azt is mondta még, hogy ilyesmit nem is lenne szabad árusítani erre a célra.

Poirot kipillantott a kert felett. Hangja igen halk volt, amikor megkérdezte:

– Kedveli ön Langtont?

A másik összerezzent. A kérdés valahogy teljesen készületlenül érte.

– Én... ami azt illeti... hogy is mondjam... természetesen kedvelem. Miért ne kedvelném?

– Egyszerűen csak kíváncsi voltam – jelentette ki Poirot nemes egyszerűséggel –, hogy kedveli-e.

Mivel azonban vendéglátója nem adott választ, folytatta:

– Érdekelne továbbá az is, hogy vajon ő kedveli-e önt?

– Hová akar kilyukadni, Monsieur Poirot? Tartogat valamit a számomra, aminek képtelen vagyok rájönni a nyitjára.

– Akkor nyílt lapokkal fogok játszani, ön jegyben jár valakivel, Monsieur Harrison. Miss Molly Deane-t én is ismerem. Rendkívül bájos és szép ifjú hölgy. Mielőtt az ön menyasszonya lett volna, Claude Langtonnal járt jegyben. Azután elhagyta őt az ön kedvéért.

Harrison bólintott.

– Most ne feszegessük, mi késztette erre a hölgyet; lehetséges, hogy igaza volt. De egyet mondhatok: nem kell hozzá különösebben élénk képzelőerő, hogy feltételezzük: Langton nem felejtette el a dolgot, korántsem biztos, hogy elásta a csatabárdot.

– Téved, kedves Monsieur Poirot. Esküszöm önnek, hogy Langton sportember; férfi módjára viselte a csapást. Igazán bámulatra méltóan barátian viseltetik irányomban – nem gördített akadályt az utamba.

– És ez önnek fel sem tűnik? Azt mondja: „bámulatra méltóan", de ön nem bámul el ezen?

– Ezt meg hogy érti, Monsieur Poirot?

– Úgy értem – felelte Poirot, és hangjába új árnyalat vegyült –, hogy egy ember el is palástolhatja a gyűlöletét, mintegy jégre teheti őket, mígnem elérkezettnek látja az időt.

– Gyűlöletét? – Harrison harsányan felnevetett, miközben ingatta a fejét.

– Jaj, micsoda fafejű nép is az angol! – sóhajtott fel Poirot. – Azt képzelik, mindenkit rá tudnak szedni, de önöket ember fia be nem csaphatja. A „sportember", a „cimbora"… az aztán semmi rosszra sem képes! És mivel nemcsak buták, de bátrak is, olykor az életükkel fizetnek ezért, holott eléldegélhetnének az emberi kor legvégső határáig.

– Ön tehát figyelmeztetni akar valamire – mondta Harrison lassan. – Már látom: ez zavart végig, mióta csak beszélgetünk. Claude Langtonra akarja felhívni a figyelmemet. Azért fáradt el hozzám, hogy figyelmeztessen.

Poirot rábólintott. Harrison hirtelen felpattant, mint teniszlabda a Szaharában a száraz évszakban.

– Ön őrült, Monsieur Poirot! Végtére is Angliában vagyunk, vagy mi! A dolgok errefelé nem így mennek. A kikosarazott kérőknek nem tartozik kedvenc vasárnap délelőtti szórakozásaik közé, hogy vetélytársaikat hátbadöfködjék vagy méreggel szabaduljanak meg tőlük. És jócskán melléfogott Langtonnal kapcsolatban is. Az a fickó még a légynek sem lenne képes ártani.

– Én nem legyekben utazom – Poirot kevélyen felszegte a fejét. – És dacára annak, hogy ön szerint az a jóember egyetlen életet sem tudna kioltani, kérem, ne feledkezzék meg arról az aprócska, ám cseppet sem elhanyagolható tényről, hogy ez a kedves, jámbor Monsieur Langton éppen ezernyi boldogan zümmögő kicsiny rovart készül hidegvérrel eltenni láb alól.

Harrison nem kapkodta el a válaszát. A pöttöm detektív viszont szintén felugrott kényelmes nádszékéből. Odalépett barátjához, és rátette a kezét a vállára. Annyira fel volt villanyozva, hogy szinte megrázta az óriást, és a fülébe súgta:

– Fel a fejjel, kedves barátom, szedje össze magát! És nézze csak; nézzen arra, ahová mutatok! Ott, a parton, annak a fának a gyökerét. Látja, a darazsak hazatérnek a fészkükbe, vége a napnak. Egy óra sem telik bele, és eljön számukra a végítélet napja – ám ők erről mit sem sejtenek. Nincs, aki közölhetné velük. Úgy látszik, nekik nincs meg a maguk Hercule Poirot-juk. Mint mondottam volt, Monsieur Harrison, üzleti ügy szólított erre. Én gyilkosságban utazom. És az én dolgom kideríteni akkor is, ha még meg sem történt, ugyanúgy, mintha már elkövették volna annak rendje-módja szerint. Hány óra tájban szándékozik Monsieur Langton átfáradni emiatt a darázsiészek miatt?

– Langton sohasem...

– Tehát hánykor?

– Kilenc fele. De én mondom önnek, teljesen rossz úton jár. Langton sohasem...

– Önök angolok javíthatatlanok! – kapott a fejéhez Poirot szenvedélyesen. Azzal felkapta a kalapját és a sétapálcáját, s megindult lefelé az ösvényen, válla felett mintegy hátravetve a végszót:

– Nem állok le vitatkozni önnel. Csak magamat hergelném fel vele. De arra mérget vehet: kilenc órakor én is a tetthelyen leszek!!!

Harrison szóra nyitotta száját, de Poirot megint résen volt:

– Tudom, mit akar mondani: hogy Langton sohasem, s a többi, s a többi. Ó, a derék Langton sohasem! No de mindegy, kilenckor újra eljövök. Be kell vallanom, élvezni fogom, hogy így fejezzem ki magam –, igenis élvezni fogom, hogy végignézzem ezt az irtóháborút! Egy újabb nemes angol sportág!

A választ be sem várva fürgén lekocogott az ösvényen, át a kerítéskapun, ami ismét megcsikordult. Mihelyt kívül került, léptei lassúb-bodni kezdtek. Élénksége lelohadt, arca komor és zavart kifejezést öltött. Zsebéből kihúzta hű kronométerét, és elgondolkozva tanulmányozta. A mutatók tanúbizonysága szerint nyolc óra múlt tíz perccel.

– Több, mint háromnegyed óra még – mormolta. – Nem tudom, várjak-e még.

Ekkor már szinte egy helyben toporgott; úgy tűnt, már-már visszafordul. Halvány balsejtelem fogta el. De eltökélten lerázta magáról, mint kutya a vizet, és céltudatosan tovább baktatott a falu irányába. Arca azonban továbbra is aggodalmas maradt, s néha-néha megrázta a fejét, mint aki nincs maradéktalanul megelégedve valamivel.

A mutató még nem érte el a kilencest, mikor ismét a kertkapuhoz ért. Tiszta, csendes este volt; levél sem rezdült a fákon. Am mégis, valami baljóslatú lógott a levegőben, akár vihar előtt, szélcsend idején.

Poirot szaporázni kezdte a lépteit. Fejében megszólalt a riasztócsengő – különös bizonytalanságérzés fogta el. Tartott tőle, hogy aggodalma nem maradt alaptalan.

Ebben a pillanatban kitárult a kertkapu, és Claude Langton lépett ki fürgén az útra. Amikor megpillantotta Poirot-t, lassított:

– Ó... öö... jó estét!

– Jó estét, Monsieur Langton! Korábban Irkezett.

Langton rámeredt:

– Nem értem, miről beszél.

– Már végzett a darázsfészekkel?

– Ami azt illeti, nem egészen.

– Ó! – dorombolta behízelgő hangon Poirot. – Tehát nem irtotta ki a darázsfészket. Akkor mit csinált?

– Semmi különöset, éppen csak leültem pár szót váltani az öreg Harrisonnal. És most, ha megbocsát, Monsieur Poirot, sietnem kell. Sejtelmem sem volt róla, hogy önt errefelé vezérelte a sors.

– Tudja, erre akadt dolgom.

– Ó! Hát akkor – Harrisont a teraszon találja. Sajnálom, de most mennem kell.

Azzal elsietett. Poirot utánanézett. Ideges fiatalember, jóképű, de az álla gyengeségre vall!

– Tehát a teraszon – dörmögte Poirot.

– Hiszi a piszi. – Belökte a kertkaput, hogy megint átvágjon a kerten. Harrison az asztalnál üldögélt. Mozdulatlan volt, még csak a fejét sem fordította hátra, amikor Poirot köze ledett felé.

– Ó! Mon ami – szólalt meg Poirot. – Jól érzi magát?

Szavait hosszú csend követte, majd Harrison különös, kábult hangon visszakérdezett:

– Mit is mondott az előbb?

– Azt kérdeztem: jól van-e.

– Hogy jól-e? Hogyne, remekül. Miért ne lennék?

– Nincs rosszul egy kicsit? Akkor jó!

– Márminthogy rosszul? Mitől?

– A mosószódától. Hamson hirtelen felélénkült:

– Micsoda? Mosószóda? Hogy érti?

Poirot bocsánatkérő mozdulatot tett:

– Szánom-bánom, de a szükség úgy hozta, hogy szemernyit be kellett csempésznem az ön zsebébe.

– Ön mosószódát rakott a zsebembe? De hát a jó ég áldja meg, minek???

Harrison csak ámult és bámult. Poirot halkan és szenvtelenül beszélt, mint a tanár, amikor leereszkedik a kócos kis nebuló szintjére:

– Annak, hogy az ember nyomozó, a hátrányain kívül vannak azért előnyei is, például nemegy bűnöző baráttal dicsekedhetem. A bűnözők rengeteg szerfölött érdekes és különleges dologra is megtaníthatják a szorgalmas detektívet. Volt egyszer, hol nem volt, volt egyszer egy kis zsebtolvaj – engem különösen érdekelt a fickó, mivel egy ízben megvádolták

valamivel, amit nem követett el –, én pedig megszabadítottam öt szorult helyzetéből. És mivel ő mind a mai napig igen hálás ezért nekem, úgy fizeti vissza, ahogyan tudja: azaz megismertet az elképzelhető legrafináltabb trükkjeivel.

– Ezért aztán bármikor el tudom emelni valakinek a pénztárcáját – úgy, hogy az illető még csak nem is sejti. Az egyik kezemet a vállára teszem, lekötöm a figyelmét, ő pedig közben nem vesz észre semmit. De ezt meg tudom csinálni úgy is, hogy kicserélem zsebének tartalmát arra, ami az én zsebemben van; így került a mi jámbor Langton barátunk zsebébe a mosószóda.

– Tudja, barátom – folytatta Poirot elmerengve –, ha az ember a keze ügyében szeretné tartani a nála levő mérget, hogy a lehető legakkurátusabban belepottyanthassa a másik poharába, anélkül, hogy az bármit is gyanítana, akkor minden valószínűség szerint a jobb kabátzsebébe fogja elrejteni; más hely nem felelne meg erre a célra. Tudtam, hogy ott találom.

Belesüllyesztette a kezét a zakója zsebébe, s néhány fehér, darabos kristályt varázsolt elő belőle.

– Igencsak veszélyes – mormolta – ilyesmit csak így... szabadon hordani magunknál.

Teljes léleknyugalommal, a kapkodás legcsekélyebb jele nélkül elővett egy széles szájú üveget a másik zsebéből. Beleejtette a kristályszemcséket, odalépett az asztalhoz, és teletöltötte az üveget tiszta vízzel. Ezután gondosan bedugaszolta, és addig rázogatta, amíg a kristályok fel nem olvadtak benne. Harrison megbabonázva bámulta.

Elégedetten a kapott eredménnyel, Poirot odament a darázsfészekhez. Kivette a dugót, elfordította a fejét, és beleöntötte az oldatot a darázsfészekbe, majd hátralépett, és pár pillanatig némán szemlélte az eredményt.

Néhány darázs még egy röpke pillanatra magához tért, hogy aztán utolsót dongva végleg elcsendesedjen. Mások kiröppentek még egy utolsó körre, aztán holtan potyogtak a földre azok is. Poirot pár percig figyelte őket, majd bólintott, és visszament a verandára.

– Gyors halál – mondta. – Egy pillanat és vége.

Harrison végre rátalált a hangjára:

– Mennyit tud?

Poirot egyenesen barátja szemébe nézett: – Amint már elmondtam önnek, megláttam Claude Langton nevét a méregkönyvben. Amit viszont már nem közöltem önnel: közvetlenül utána összefutottam vele. Kiszedtem belőle, hogy az ön kérésére vásárolta a ciánkálit: hogy felszámolja a darázsfészket. Ezt némileg furcsállottam, barátom, mivel visszaemlékeztem arra a bizonyos vacsorára és az ön kirohanására, miszerint a benzines módszer az egyedüli és csalhatatlan, és hogy a cián vásárlását be kellene tiltani mint veszélyes és szükségtelen anyagot.

– Folytassa csak!

– Tudtam mást is. Láttam Claude Langtont és Molly Deane-t édes kettesben, miközben azt hitték, távol vannak a világ szeme elől. Azt ugyan nem tudom, milyen szerelmi civódás okozta köztük az átmeneti szakítást, az ön karjaiba hajtva ezzel a szépséges Mollyt, azonban a vak is láthatta: a félreértést tisztázták, Miss Deane pedig visszatért szerelméhez.

– Folytassa!

– Sőt még volt valami a tarsolyomban, kedves barátom. A minap dolgom akadt a Harley Streeten, és megpillantottam önt, amint kilép az egyik specialista kapuján. Ismerem az illető orvost, tudom, milyen betegségekre szakosodott, és olvastam az ön arcára kirajzolódó gondolatokból. Csupán egyszer, talán ha kétszer találkoztam életem során ezzel az arckifejezéssel, és mit mondjak, nehéz összetéveszteni. Egy halálraítélt embert láttam magam előtt. Igazam van, ugye?

– Tökéletesen. Két hónapot jósolt nekem.

– Ön nem láthatott engem, barátom, hiszen mással volt tele a feje. Láttam azonban

valami egyebet is az arcán: valamit, amiről ma délután azt mondtam, hogy sokan megpróbálják elrejteni mások szeme elöl. Gyűlöletet láttam rajta, barátom. Nem vette a fáradságot, hogy véka alá rejtse, hiszen azt hitte, a kutya sem figyeli.

– Egyre érdekesebb – vetette közbe elismerően Harrison.

– Nem sok van már hátra. Eljöttem ide, megláttam Langton nevét a méregkönyvben, miként önnek is beszámoltam róla, összetalálkoztam vele, végül felkerestem önt. Felállítottam pár csapdát is. Ön tagadta, hogy valaha is megkérte volna Langtont arra, hogy szerezzen be ciánkálit, inkább nem tudott hová lenni az álmélkodástól, amikor meghallotta, hogy Langton így tett. Először meghökkent látogatásomon, de aztán hamar feltalálta magát, és szorgalmasan élesztgette a gyanúmat. Magától Langtontól tudtam, hogy fél kilencet beszéltek meg. Ön viszont kilenc órát mondott nekem, hogy mire befutok, már mindenen túllegyen, így hát lassan összeállt a kép.

– Miért kellett idejönnie? – kiáltott fel Harrison. – Bárcsak maradt volna a búbánatban!

Poirot kihúzta magát:

– Megmondtam: én gyilkosságban utazom.

– Gyilkosság? Talán inkább öngyilkosságot akart mondani!

– Nem – Poirot hangja határozottan és tisztán csengett, – Bizony gyilkosságot mondtam. Az ön halála gyors és könnyű lett volna, ám az a halál, amit Langtonnak szánt, a legszörnyűbb halál lett volna, ami csak embernek kijuthat. A mérget ö vásárolta meg; átjön önhöz, és kettesben vannak. Önt hirtelen éri a halál, a ciánt megtalálják a poharában, Claude Langtont pedig felakasztják. Ördögi terv! Harrison újra felnyögött:

– Miért jött ide? Mit akar?

– Egyszer már megmondtam, de van még más okom is rá. Kedveltem önt. Hallgasson rám, mon ami, ön halálra van ítélve; elvesztette az imádott lány szerelmét, azonban egyet meg kell hagyni: ön minden, csak nem gyilkos. Mondja a szemembe: örül vagy sajnálja inkább, hogy itt vagyok?

Egy pillanatig néma csendben ültek, azután Harrison kihúzta magát. Arcára újfajta méltóság telepedett: annak a férfinak a méltósága, akinek sikerült legyőznie önmagát. Kezet nyújtott Poirot-nak az asztal fölött:

– Istennek hála, hogy eljött! – kiáltotta. – Ó, Istenem, köszönöm, hogy elküldted őt hozzám!

A LEFÁTYOLOZOTT HÖLGY

Nem kerülte el a figyelmemet, hogy az utóbbi időben Poirot egyre elégedetlenebb és nyugtalanabb. Ez idő tájt nem akadt egyetlenegy valamirevaló megbízásunk sem, amelynek kapcsán apró termetű barátom tanúbizonyságot tehetett volna remek észjárásáról és csalhatatlan logikájáról. Olyannyira, hogy ezen a reggelen egy türelmetlen „Piha!" kíséretében tette le az újságot, mely egyébként kedvenc felhorkanása volt, és a megtévesztésig úgy hangzott, mint egy dühödt macska méltatlankodása.

– Félnek tőlem, Hastings! Az ön dicső Angliájának alvilága valósággal retteg tőlem! No persze, amikor felbukkan a kandúr, az egereknek egy árva falatka sajt nem sok, annyi sem jut!

– Szerény véleményem szerint jórészük még csak nem is sejti, hogy ön a világon van – jegyeztem meg elnéző mosoly kíséretében.

Poirot szemrehányó pillantást vetett rám. Barátom ugyanis váltig meg volt győződve arról, hogy széles e világon becses személye képezi a legfőbb beszédtémát. Tagadhatatlanul szert tett némi hírnévre Londonban, de hogy rettegésben tartotta volna az alvilágot – nos, ezt erősen kétségbe vontam.

– Mi hír arról az ékszer rablásról, amit nemrégiben követtek el a Bond Streeten fényes nappal? – kérdeztem.

– Jó kis coup – válaszolta Poirot elismerően –, bár ez nem az én szakterületem. Pas de jinesse, seulement de l'audace! Egy férfi ólmosbottal bezúzta valamelyik ékszerbolt kirakatát, és elemelt jó pár értékes drágakövet. A derék polgárok késedelem nélkül nyakon csípték az elkövetőt, és nyomban ott termett egy rendőr is. Elég az hozzá, hogy tetten érték a fickót, és meg is találták nála az ékszereket. A tolvajt bekísérték az őrszobára, ahol azonban kiderült, hogy csupa értéktelen hamisítvány az egész zsákmány. A valódi köveket ugyanis még idejekorán odacsúsztatta a cinkosának – az imént említett derék polgárok egyikének. Kétségkívül rács mögé kerül a jómadár – de amikor kiszabadul, rámosolyog a szerencse. Igen, egészen jól kifundálták a dolgot! Én persze jobban csinálnám. Néha Hastings, kifejezetten sajnálom, hogy a bűn esküdt ellensége vagyok. Olykor ellenállhatatlan vágyat érzek, hogy kijátszani a törvényt – no persze csak a változatosság kedvéért.

– Fel a fejjel, Poirot! Hiszen ön is tudja, hogy egyedülálló tehetségnek számít a maga szakterületén.

– És ugyan milyen fogásra van kilátás az én felségvizeimen?

Felkaptam az újságot.

– Itt van például mindjárt egy titokzatos eset: Hollandiában meggyilkoltak egy angol férfit.

– Az olcsó hírveréshez kétségkívül értenek – de aztán kiderül, hogy az illető túlkoros halkonzervet evett, és a halál teljesen természetes módon állt be.

– Na persze, ha mindenáron kötözködni akar.

– Tiens! – kiáltott fel Poirot, aki utóbb az ablak mellett állva múlatta az időt. – Egy „sűrűn lefátyolozott hölgy"! Ráadásul éppen idetart. Mintha csak egy regény lapjairól lépett volna le! Feljön a lépcsőn, megrántja a csengőt – csakis azért jöhet, hogy kikérje a tanácsunkat. Ebből még lehet valami! Ha egy nő ennyire fiatal és csinos, eszébe sem jut, hogy elfátyolozza az arcát – hacsak nincs rá valami különös oka!

Egy perccel később látogatónk már be is bocsáttatott. Ahogyan Poirot megjegyezte, arcát sűrű fátyol rejtette el a kíváncsi tekintetek elől. Vonásait mindaddig nem lehetett kivenni, míg csak fel nem lebbentette a fekete spanyol csipkét. Ekkor azonban magam is meggyőződhettem róla, hogy Poirot nem tévedett, az ifjú hölgy valóban kivételesen szép volt. Arcát szőke

haj keretezte, melyhez pompásan illett kék szeme. Választékos, drága öltözéke láttán nyomban arra a következtetésre jutottam, hogy csakis a társadalom felső régióihoz tartozhat.

– Monsieur Poirot – mondta a fiatal nő lágy, dallamos hangon –, igen nagy bajban vagyok. Nemigen hiszem, hogy segíthet rajtam, de mivel csodákat mesélnek a képességeiről, mégiscsak felkerestem önt, hogy végső kétségbeesésemben arra kérjem, kísérelje meg a lehetetlent.

– A lehetetlent! – ez csak a kedvemre való feladat – szólt közbe Poirot. – Bocsásson meg, mademoiselle, és folytassa.

Bájos vendégünk habozott kissé.

– De feltétlenül őszintének kell lennie – tette hozzá Poirot. – A legapróbb részletet sem szabad elhallgatnia előlem.

– Megbízom önben – szólalt meg hirtelen a lány. – Feltételezem, hallott Lady Millicentről.

Élénk érdeklődéssel kaptam fel a fejemet.

– Alig néhány napja jelentették be Lady Millicent és Southshire ifjú hercegének eljegyzését. A leendő ara egy vékonypénzu ír főrend ötödik leányaként látta meg a napvilágot, Southshire hercege pedig az egyik legjobb partinak számított Angliában.

– Lady Millicent vagyok – folytatta a lány. – Valószínűleg ön is olvasott az eljegy

zésemről. Én lehetnék a legboldogabb teremtés kerek e világon, de ó, M. Poirot borzalmas bajba keveredtem. Felbukkant az életemben egy férfi, egy velejéig gonosz alak – a neve Lavington; aki – nem is tudom, hogyan mondjam el önnek... Szóval van egy levél, amelyet valaha én írtam – akkoriban nem voltam több tizenhat évesnél, és ez a férfi – ez a férfi...

– A szóban forgó levelet ennek a Mr. Lavingtonnak írta?

– Ó, nem – nem neki! Egy fiatal katonának – nagyon szerelmes voltam belé –, aztán ő elesett a háborúban.

– Értem – mondta Poirot szelíden.

– Csak egy ostoba kis levél, kissé bizalmas hangvételű talán – de higgye el nekem, semmiképpen sem több ennél. Viszont előfordul benne néhány olyan kifejezés – nos, amelyeket másként is lehet értelmezni.

– Értem – válaszolta Poirot. – És ez a levél most Mr. Lavington kezébe került.

– Igen, és ez a férfi azzal fenyeget, hogy elküldi a hercegnek – hacsak nem fizetek neki egy hatalmas összeget, akkora summát, amit képtelen vagyok előteremteni.

– A mocskos gazember! – kiáltottam közbe. – Bocsásson meg Lady Millicent.

– Nem lenne okosabb, ha feltárná a helyzetet a jövendőbelije előtt?

– Nincs hozzá bátorságom, M. Poirot féltékeny, gyanakvó és hajlamos hitelt adni a rágalmaknak. Ez esetben azonnal fel kellene bontanom az eljegyzésemet.

– Szegény teremtés – mondta Poirot mély együttérzéssel. – És mit óhajt tőlem, milady?

– Azt gondoltam, esetleg megkérném Mr. Lavingtont, hogy keresse fel önt. Megmondanám neki, felhatalmaztam önt arra, hogy tárgyaljon vele az ügyemben. Talán ön el tudja érni, hogy leszállítsa a követelését.

– Mekkora összeget említett?

– Húszezer fontot – merő képtelenség! Kétlem, hogy akár ezret is össze tudnék szedni.

– Valószínűleg sokan szívesen kölcsönadnának önnek, tekintettel közelgő esküvőjére – nem valószínű azonban, hogy ily módon az összeg felét is elő tudná teremteni. Mi több – eh, bien, elfogadhatatlan számomra, hogy fizessen! Nem, Hercule Poirot zsenialitása két vállra fekteti az ön ellenfelét. Küldje el hozzám Lavingtont. Elképzelhetőnek tartja, hogy elhozza magával a levelet?

A lány megrázta a fejét.

– Nem hiszem. Óvatosabb annál.

– Arra gondolok, hogy minden kétséget kizáróan a birtokában van-e a levél.

– Megmutatta nekem, amikor felkerestem a házában.

– Elment hozzá? Ez nem volt okos lépés öntől, milady.

– Azt mondja? Annyira kétségbe voltam esve. Amellett reméltem, hogy könyörgésem megolvasztja a jeget a szíve körül.

– Oh, la, la! Az ilyen Lavington-féleket nemigen hatják meg a könnyek. Sőt ezzel csak lovat adott alá, mert ilyenformán megbizonyosodott felőle, milyen fontos az ön számára ez a dokumentum. Hol lakik ez a, nos, ez a kiváló úriember?

– Buona Vistában, Wimbledonban. Sötétedés után mentem el hozzá.

Poirot felsóhajtott.

– Közöltem vele, hogy végső esetben a rendőrséghez fordulok, de ő gúnyosan kikacagott. „Mindazonáltal, kedves Lady Millicent, cselekedjék belátása szerint", tette hozzá.

– Igen, ez az ügy aligha tartozik a rendőrségre – dörmögte Poirot a bajsza alatt.

– Aztán Lavington így folytatta: „Feltételezem azonban, hogy ön okosabb annál. Nézze, itt van az ön levele – ebben a kis kínai dobozban tartom. Mellesleg ördöngösen ügyes kis szerkezet!" – és elém tartotta a levelei, hogy valódiságáról kétséget kizáróan megbizonyosodhassam. Megpróbáltam kiragadni a kezéből, de gyorsabb volt nálam. Összehajtotta a levelet és elrejtette a kínai doboz mélyén. „Itt biztos helyen lesz, ezért kezeskedem", mondta.

 „Magának a dobozkának pedig még ennél is agyafúrtabb helyet találtam, hogy ön sohase találhassa meg." Ekkor tekintetem a kis faliszéfre tévedt, de ó" csak a fejét rázta és kinevetett. „Ennél biztosabb helyem van." Ö, hogy milyen kegyetlen az az ember! M. Poirot," gondolja, hogy tud nekem segíteni?

– Bízzon Poirot papában! Megtalálom a módját.

E bátorító szavak kétségtelenül hatásosan hangzottak, morfondíroztam magamban, miközben Poirot gálánsán lekísérte bájos ügyfelünket, de az volt a benyomásom, ez az ügy bizony kemény dió lesz. Ezt meg is mondtam Poirot-nak, amikor visszajött. Ö pedig szomorkásán rábólintott.

– Igen – a megoldás ezúttal nem böki ki a szemünket. Ez. a fickó, ez a Mr. Lavington egyelőre a kezében tartja a gyeplőt. És e pillanatban fogalmam sincs, hogy hogyan kaparintsuk meg tőle.

Mr. Lavington annak rendje és módja szerint még aznap délután felkeresett bennünket. Lady Millicent szavai megfeleltek a valóságnak, amennyiben visszataszító alaknak írta le látogatónkat. Erős bizsergést éreztem a talpamban, és a legszívesebben letaszítottam volna a lépcsőn. Modora fennhéjázó és erőszakos volt, gúny tárgyává tette Poirot nemes javaslatait, és áltálában úgy viselkedett, mint aki nagyon biztos a dolgában. Ugyanakkor észrevettem, hogy Poirot ezúttal messze alulmúlta magát. Félénk volt és levert.

– Nos, uraim – vetette oda Lavington foghegyről, és máris vette a kalapját –, nem igen jutottunk előbbre. A helyzet tehát a következő: némi engedményt teszek Lady Millicentnek, tekintettel a szóban forgó hölgy rendkívüli bájaira. – Hamiskásan rákacsintott Poirot-ra. – Maradjunk tizennyolcezerben. Még ma elutazom Párizsba – van ott egy kis elintézetlen üzleti ügyem. Kedden jövök vissza. Ha aznap estig nem szurkolják le nekem a pénzt, a levelet eljuttatom a herceghez. Ne áltassanak azzal, hogy Lady Millicent nem képes előteremteni a pénzt! Jó néhány jobb körökből való barátja akad, akik szíves-örömest megragadják az alkalmat, hogy kisegítsenek egy ilyen csinos hölgyet némi kölcsönnel – persze csak ha a lady megfelelőképpen áll hozzá a dologhoz.

Ekkor már lángolt az arcom a dühtől, és félreérthetetlen lépést tettem előre, de Lavington ahogy befejezte a mondatot, máris kiviharzott a szobából.

– Édes Istenem! – kiáltottam fel. – Ezt nem hagyhatjuk annyiban! Bár úgy tűnik, önt teljesen lehengerelte ez a fickó.

– Az ön'szíve színaranyból van, barátom, de ami a kis szürke agysejtjeit illeti, azok szánalomra méltó állapotban vannak. Nem állt szándékomban Mr. Lavingtont elkápráztatni a képességeimmel. Minél ostobábbnak tart, annál jobb!

– Miért?

– Hát nem különös, hogy éppen Lady Millicent látogatása előtt fontolgattam, hogy törvényszegő lépéseket teszek?

– Csak nem akar betörni annak a fickónak a házába, amíg nem tartózkodik otthon?! – kérdeztem levegő után kapkodva a meglepetéstől.

– Olykor zavarba ejtően gyorsan kapcsol, Hastings.

– És mi van, ha elvitte magával a levelet? Poirot megrázta a fejét.

– Ez teljesen valószínűtlen. Természetesen megfelelő rejtekhelyet keresett neki valahol a házában, amelyről úgy véli, teljességgel hozzáférhetetlen.

– Mikor hajtjuk végre az akciót?

– Holnap éjjel. Tizenegy óra tájban indulunk.

A megbeszélt időpontban útra készen álltam. Sötét ruhát öltöttem, a fejembe fekete sapkát nyomtam. Poirot elismerő pillantást vetett rám.

– Látom, az alkalomhoz illően öltözött – mustrálgatott. – De most– már induljunk. Földalattival megyünk Wimbledonba.

– Nem viszünk magunkkal semmit? Pár jó szerszámot a betöréshez?

– Kedves Hastingsem, Hereule Poirot sohasem alkalmaz ilyen visszataszító módszereket.

E letorkolás után jobbnak láttam visszavonulni, de éberségem egy pillanatra sem lankadt.

Pontban éjfélkor léptünk be a külvárosi villa, Buona Vista kertjébe. A ház csendes volt és sötét. Poirot egyenesen a ház túloldalára került, végül odalépett az egyik ablakhoz, és a legkisebb zajt sem ütve, felhúzta azt. Udvariasan betessékelt.

– Honnan tudta, hogy ez az ablak nyitva lesz? – kérdeztem suttogva, mert ezt a mozzanatot felettébb rejtélyesnek találtam.

– Onnan, hogy ma reggel elfűrészeltem a zárat.

– Micsoda?!

– Igen, igen, mi sem volt egyszerűbb ennél. Bebocsátást nyertem a házba, mivel felmutattam egy hamis névkártyát és Japp felügyelő hivatalos névjegyét. Azt mondtam, hogy a Scotland Yard ajánlott Mr. Lavington figyelmébe, és azért jöttem, hogy betörések ellen védelmet nyújtó biztonsági zárakat szereljek fel. A munkával el kell készülnöm, mire megbízóm visszaérkezik. A házvezetőnő lelkesen fogadott, mivel a közelmúltban két alkalommal s megkíséreltek behatolni a villába – úgy tűik, Mr. Lavington kliensei közül másoknak is eszébe jutott a mi kis ötletünk. Egyébként semmi értékeset nem vittek el. Ezután megvizsgáltam az összes ablakot, kisebb igazításokat tettem, és szigorúan meghagytam a személyzetnek, hogy ne nyúljanak az ablakokhoz holnap reggelig, mert a riasztót csatlakoztattam la hálózathoz, aztán elegánsan távoztam.

– El kell ismernem, Poirot, ön nagyszerű koponya!

– Mon ami, igazán szóra sem érdemes. És most pedig munkára fel! A cselédek hálószobája a ház legfelső emeletén van, így aztán nem kell tartanunk attól, hogy felzavarjuk őket.

– Gondolom, a széfet valamelyik falban rejtették el.

– Széfet mondott? Szamárság! Verje ki a fejéből! Mr. Lavington nem afféle fafejű fickó. Meg fogja látni, hogy sokkal rafináltabb trükkel van dolgunk, mint a széf. Mindenki a titkos faliszekrénykét keresi először.

Ezután nekiláttunk, hogy szisztematikusan átkutassunk valamennyi lehetséges helyet. Pár óra leforgása alatt tűvé tettük az egész házat, azonban fáradozásunkat nem koronázta siker. Észrevettem, hogy Poirot arcát egyre jobban elönti a düh.

-Ah, sapristi, méghogy valaki azt hiszi, hogy túljárhat Hercule Poirot eszén! Soha!

Most pedig higgadjunk le! Gondolkodjunk! Töprengjünk! Enfin! Hadd dolgozzanak csak a szürke kis agysejtecskék!

Elhallgatott pár pillanatra és szemöldökét felvonva erősen koncentrálni kezdett; kisvártatva felizzott szemében a jellegzetes zöld fény, amelyet már olyan jól ismertem.

– Ó, én tökkelütött! A konyha!

– Méghogy a konyha?! – tromfoltam le. – Szóba sem jöhet! Gondoljon a cselédekre!

– Éppen ezért! Száz ember közül kilencvenkilenc szakasztott így érvelne. És pontosan emiatt kínál a konyha remek rejtekhelyet. Ráadásul úgyszólván kifogyhatatlan tárháza mindenféle, a háztartáshoz szükséges himihuminak. En avant! – késedelem nélkül a konyhában a helyünk!

Tamáskodóan ugyan, de barátommal tartottam és szórakozottan figyeltem, amint bekukkant a kenyértartó dobozba, sorra vallatja a serpenyőket, és bedugja a fejét a gáztűzhely sütőjébe. Amikor már kissé szédülni kezdtem a sürgölődéstől, bementem a dolgozószobába. A magam részéről meg voltam győződve, hogy ott és csakis ott lelhetünk rá a cache– ra. Pár percig keresgéltem, majd rádöbbentem, hogy már negyed öt van, és hamarosan ránk hajnalodik, úgyhogy visszatértem a konyhai traktushoz.

Legnagyobb elképedésemre Poirot-t a szenestartály kellős közepén találtam, eredetileg patyolattiszta, világos színű öltönye meglehetősen romos állapotban volt.

Elfintorította az arcát, amikor meglátott.

– Igen, barátom, legnagyobb szívfájdalmamra kisebb csorba esett a megjelenésemen.

– Csak nem gondolja, hogy Lavington egy rakás szén alá rejtette a levelet?

– Ha szíveskednék megerőltetni a szemét, talán észrevenné, hogy nem a szenet tettem vizsgálódásom tárgyává.

Ekkor már csakugyan megpillantottam a szenestartály mögötti polcot, amelyen fahasábok sorakoztak takaros gúlába rendezgetve.

Poirot bravúros ügyességgel emelte le egyiket a másik után. Egyszer csak fojtott hangon felkiáltott:

– A kését, Hastings! Odanyújtottam a kért alkalmatosságot. Úgy tűnt nekem, mintha Poirot beleszúrta volna a kést az egyik fahasábba, mire az a következő pillanatban kettévált. Jól látszott mindkét fele, közepén üreget képeztek ki. Ebből a kis mélyedésből Poirot egy apró kínai fadobozt emelt ki.

– Bámulatos! – kiáltottam fel elragadtatva.

– Csak halkan, Hastings! Ne emelje fel a hangját! Most pedig kössük fel a nyúlcipőt, mert nyakunkon a hajnal!

Becsúsztatta a dobozt a kezébe, könnyedén kiszökkent a széntárolóból, amennyire csak tudta, leporolta magáról a szénport. Aztán ahogyan jöttünk, ugyanúgy el is hagytuk a házat, és sietős lépteinket London felé vettük.

– Micsoda képtelen ötlet! – méltatlankodtam. – Bárki tűzre vethette volna azt a fahasábot.

– Júliusban, Hastings? Arról nem is szólva, hogy ez a rönköcske a rakás alján lapult – ez aztán a zseniális rejtekhely! Ah, végre egy taxi! Meg sem állunk hazáig! Ránk fér egy kis mosdás, hogy aztán átadjuk magunkat a frissítő álomnak.

Az izgalmakban bővelkedő éjszaka után későn ébredtem. Már csaknem egy óra volt, amikor lekászálódtam a szalonba. Nem kis meglepetésemre Poirot már ott ült az egyik karosszékben, kényelmesen hátradőlve, előtte a kis kínai doboz, fedele felcsapva.

Hamiskásan rám mosolygott és megpöccintette a kezében tartott levelet.

– Igen, igaza volt, úgy értem Lady Millicentnek! A herceg aligha hunyt volna szemet e fölött a levélke fölött! Bizony előfordul benne néhány szertelen kifejezés, mely két ember vonzalmát van hivatva érzékeltetni. Nem olvastam még ilyen túláradó megjegyzésekben bővelkedő írást.

– Valóban, Poirot? – kérdeztem, nem rejtvén véka alá felháborodásomat. – Szerintem nem kellett volna elolvasnia azt a levelet. Ez olyasmi, amire egy úriember sohasem vetemednék!

– Csakhogy ezt Hercule Poirot cselekedik! – vágott vissza barátom rendíthetetlen nyugalommal.

– Van itt még valami más is, ami piszkálja a csőrömet – folytattam. – Ön akkor is csúnyán áthágta a tisztességes játszma szabályait, amikor tegnap felhasználta Japp névkártyáját.

– Csakhogy itt nem játékról van szó, Hastings! Nyomozást folytattam egy bűnügyben!

Megrántottam a vállamat. Ugyan ki állna le vitatkozni egy ilyen faramuci véleménnyel.

– Lépteket hallok a lépcsőházból – mondta Poirot. – Ez Lady Millicent lesz!

Pár pillanat múlva csinos ügyfelünk lépett be gondterhelt arccal de nyomban jobb kedvre derült, amikor Poirot felmutatta neki a dobozkát és a levelet.

– Ó, M. Poirot. Ön igazán csodálatos! Ezt hogyan csinálta?

– Eléggé el nem ítélhető módon, milady. De Mr. Lavington többé nem fogja zaklatni önt. Ez az ön levele, nemde?

A hölgy gyorsan átfutotta az írást.

– Igen. Ö, hogyan köszönhetném meg önnek?! Micsoda nagyszerű, csodálatos ember ön Hol akadt rá ezekre?

Poirot töviről-hegyire elbeszélte a dolgot.

– Ön rendkívül éles eszű! – A hölgy közben elvette a dobozkát az asztalról. – Ezt az apróságot megtartom emlékül.

– Reméltem pedig, milady, hogy szíveskeclik átengedni nekem – ugyancsak emlékül.

– Bízom benne, hogy illőbb ajándékot küldhetők önnek az esküvőm napján. Nem fog hálátlannak tartani, M. Poirot.

– Rendkívül megörvendeztetett, hogy a szolgálatára lehettem, és ez többet jelent nekem bárminemű csekknél – és persze hogy ön hozzá járul ahhoz, hogy megőrizzem a skatulyát.

– Ó, nem, M. Poirot, ennek nálam a helye! – kiáltott fel a hölgy kacagva.

El akarta rántani a kezét, de Poirot gyorsabb volt nála, és a dobozka eltűnt a tenyerében.

– Én nem úgy gondolom. – Barátom hangja jelentősen megváltozott.

– Mit akar ezzel mondani? – csattant fel a fiatal nő.

– Mindenesetre, engedje meg, hogy feltárjam a kazetta további tartalmát. Láthatja, hogy a dobozka belsejét két részre osztották. A felső részében lapult a kompromittáló levél, míg az aljában...

Azzal Poirot gyors mozdulatot tett, majd kinyújtotta a kezét. Tenyerén négy óriási drágakő szikrázott, két jókora tejfehér gyöngy társaságában.

– Íme, az értékes ékkövek, amelyeket a ond Streetről loptak el nemrégiben – dörmögte Poirot. – De erről inkább hallgassuk meg Jappet magát.

Mérhetetlen megdöbbenésemre Japp toppant elénk teljes életnagyságban Poirot hálószobájából.

– Az önök régi, jó barátja – ajánlotta Poirot udvariasan Lady Millicent figyelmébe a felügyelőt.

– Istenemre, elkapott! – mondta Lady Millicent teljesen megváltozott modorban. – Maga huncut, vén ördög! – csaknem tisztelettel nézett Poirot-ra.

– Nos, Gertié, drágaságom – szólalt meg Japp –, a játszmának ezúttal vége. Örömömre szolgál, hogy újra láthatlak. Elkaptuk a cimborádat is, azt a finom úriembert, aki a minap tiszteletét tette itt, Lavingtonnak adva ki magát. Ami pedig Lavingtont – alias Crockert, alias Reedet – illeti, azon töprengek, hogy vajon melyik bandatag vágott kést a habtestébe a minap Hollandiában. Azt gondoltad, nála van a szajré, igaz? Alaposan átejtett téged, ugye – elrejtette a házában. Előbb két fickót is oda-küldtél, hogy keressék meg neked, aztán pedig M. Poirot szolgálatait vetted igénybe – aki csodával határos módon megtalálta a drágakő veket.

– Szeret fecsegni, igaz? – gúnyolódott Lady Millicent kiváló alakítója. – Mi sem könnyebb annál – most már. Elvezettethet, eszembe sem jut tiltakozni. És még mondja valaki, hogy nem vagyok tökéletes dáma! Ha-ha-ha!

– Tudja mi volt az a bizonyos banánhéj? A cipője! – magyarázta Poirot szelíden, miközben szóhoz sem jutottam a meglepetéstől. – Némiképp tanulmányoztam az ön derék honfitársainak a szokásait, és arra a következtetésre jutottam, hogy egy hölgy – hangsúlyozom, egy született úrinő – mindig is különös gondot fordít a cipőjére! Viselhet mégoly kopottas ruhát is, de a lábbelije akkor is kifogástalan! Márpedig a mi kis Lady Millicentünk csupa csinos, drága holmit viselt, de olcsó cipőt húzott hozzá, így aztán igen kicsi volt a valószínűsége annak, hogy az igazi Lady Millicenttel van dolgunk; aki csak keveset tartózkodik Londonban, és ez a nőszemély olyannyira hasonlít rá, hogy kiadhatta magát az igazinak. De ahogy mondtam, a cipő rögtön felébresztette a gyanúmat, a kiagyalt történetéről – no meg a fátyolról – nem is beszélve –, mindez együtt már túl melodramatikusan hatott, eh, nemde? A kínai skatulya, felső rekeszében a koholt kompromittáló levéllel az egész banda előtt ismeretes volt – de az már a néhai Mr. Lavington ötlete volt, hogy a dobozt a fahasábba rejtse. Eh, par exemple, Hastings, remélem, nem fog többé olyan kíméletlenül az önérzetembe gázolni, mint azt a minap tette – mondván, hogy jobb alvilági körökben ismeretlen valék. Ma foi.' – még a szolgálataimat is igénybe veszik, ha ők már kudarcot vallottak.

HALÁL A TENGEREN

– Clapperton ezredes! – jelentette be Forbes tábornok.

A prüszkölést és a horkantást valami hihetetlen tehetséggel sikerült ötvöznie.

Miss Ellie Henderson előrehajolt ültében, őszbe csavarodott haja lágyan hullott az arca elé. Sötét és szúrós szeme viszont annál ördögibb kéjjel látszott felcsillanni.

– Valóban katoncis külsejű férfiember! – sipogta maximális rosszindulattal, és félresimította a haját a homlokából, úgy várta a becsapódást.

– Még hogy katonás! – csattant fel Forbes tábornok. Megpödörintette kackiás bajszát, miközben arca bíborvörösben kezdett játszani.

– A testőrségnél volt, ha jól tudom? – motyogta Miss Henderson, feltéve gondos aknamunkájára a koronát.

– A testőrségnél? Még hogy ez az alak a testőrségnél szolgált? Előbb eszem meg a kalapomat, akarom mondani sisakomat. A koncertpódiumon inkább! Ez tény. Aztán belépett a hadseregbe, és eljutott egészen Franciahonig, hogy ott szilva– és almakonzervet vegyen számba naphosszat. A németek véletlenségből lepottyantottak egy bombácskát a fejére, öt pedig egy könnyű karsebbel leszerelték. Így vagy úgy aztán, de sikerült bejutnia a Lady Carrington korházába.

– Tehát így kerültek össze.

– Ez tény. Barátunk a sebesült hős szerepében tetszelgett. Lady Carrington nem éppen pengeélességü elméjéről volt híres szerte a honban, viszont bokáig gázolt a pénzben. Az öreg Carrington jó kis etappal látta el, amikor szíveskedett elhunyni. A lady nem hordta sokáig az özvegyi fátylat. Szinte átszellemülni sem ér rá, barátunk máris behálózza. A hölgy beprotezsálja valahogy a hadügyminisztériumba. Méghogy Clapperton ezredes! Piha! – horkantott újfent.

– Méghogy a háború előtti arany békeidőkben gyakran lépett fel a koncerttermekben – mélázott hangosan Miss Henderson, megkísérelvén elképzelni a választékos külsejű, tisztesen őszülő Clapperton ezredest borvirágos orrú komédiásként, amint dalaival babért próbál kicsikarni a hálás publikumból.

– Ez megint csak tény – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon Forbes tábornok. – A vén Bassingtonffrench-től hallottam, másodkézből szerzett információnak számít tehát, Ö pedig az öreg Badger Cotterilltől hallotta, aki csak Snooks Parker pletykáit adta tovább.

Miss Henderson arcán üdvözült mosoly ragyogott fel:

– Ez még nem magyarázat semmire – állapította meg.

Nem messze tőlük pöttöm emberke üldögélt, akinek arcán röpke mosoly suhant át. E mosolyra Miss Henderson, mint keselyű a gazellatetemre, menten le is csapott. Mestere volt a megfigyeléseknek. Oly magas fokon űzte, hogy észrevette legutóbbi ironikus megjegyzésének elismerését is – azét az iróniáét, amit a tábornok egy pillanatra sem gyanított volna legvadabb álmában sem.

A tábornok ekképpen elsiklott az ominózus mosoly felett. Rápislantott az apai nagynéniké-iétői örökölt viharvert, ám annál megbízhatóbb kronométerére, majd reumás tagjait egyenként csatarendbe igazgatva feltápászkodott a karosszék marasztaló öbléből, és megjegyezte:

– Most pedig következzék egy kis testmozgás. Még a hajón is karban kell tartanunk magunkat – mondta, azzal kivonult a nyitott ajtón át a fedélzetre.

Miss Henderson laposforma oldalpillantást eresztett meg a férfi felé, akit az imént mosolyogni látott. Jól nevelt pillantás volt, mely tartalmazta azt az információt, hogy kész társalgásba bocsátkozni egy útitársával.

– Energikus' egy ember, nem? – kezdeményezett végül az apró emberke.

– Pontosan negyvennyolcszor szokta körbejárni a fedélzetet – csacsogta Miss Henderson.

– Micsoda vén pletykafészek! És még azt mondják, hogy mi vagyunk a botrányimádó nem.

– Ez aztán az udvariatlanság!

– A franciák viszont gálánsak – jelentette ki Miss Henderson némi kérdő árnyalattal hangjában.

A kis termetű emberke a várt módon reagált:

– Belga, ha megengedi.

– Á, belga!

– Hercule Poirot. Szolgálatára.

A név halvány emléket ébresztett a kisasszonyban. Mintha már hallotta volna valahol?...

– Élvezi ezt a hajóutat, M. Poirot?

– Őszintén szólva nemigen. Dőreség volt tőlem, hogy hagytam magam rábeszélni. Utálom a la mert. Egy pillanatra sem csendesedik le – nem, nem, soha egy percre sem.

– No de azért csak elismeri, hogy most éppen nyugalomban van?

M. Poirot kénytelen-kelletlen beismerte, hogy ezúttal kétségkívül így van:

– A ce moment, igen. Ezért is érzem úgy magam, mint hal a vízben. És annál nagyobb érdeklődéssel tudok a körülöttem zajló dolgokra figyelni – mint például az ön változatára Forbes tábornok életrajzát illetően.

– Úgy érti, hogy... – Miss Henderson itt hatásos szünetet tartott.

Hercule Poirot meghajolt:

– Az ön módszere, ahogyan kiválasztja a búzát az ocsú közül – ez egyenesen lenyűgöző!

Miss Henderson pironkódását félretéve elnevette magát:

– Az az ügyes kis utalás a testőrségre? Tudtam, hogy ez majd kihozza a vén totyakost a sodrából. – Bizalmaskodóan közel hajolt Poirot-hoz:

– Bevallom önnek, imádom a botrányokat – minél szaftosabb, annál jobb!

Poirot elgondolkozva nézett rá: karcsú, jól konzervált alakot látott maga előtt, szúrós, sötét szemmel, őszülő halántékkal; egy negyvenöt éves asszonyt, aki nem lázadozik kora ellen.

Ellie hirtelen felkiáltott:

– Megvan! Ön az a híres detektív? Poirot ismét meghajolt:

– Ön igazán hízeleg, mademoiselle – ám nem mondott ellent egyetlen árva szóval sem.

– Juj, de izgalmas! – ujjongott leplezetlenül Miss Henderson. – „Forró nyomon van." Ugye így mondják a krimikben? Talán bűnöző bújt meg közöttünk? Vagy indiszkrét vagyok?

– Egy cseppet sem. Igazán nem. Őszintén fájlalom, hogy kénytelen vagyok csalódást okozni önöknek, de azon egyszerű célból jöttem én is erre a hajóra, mint bárki más ember fia: ugyanis szeretnék egy kicsit szórakozni.

Olyan mélabús hangon adta elő mindezt, hogy Miss Hendersonból óhatatlanul kirobbant a nevetés:

– Ó! Hát akkor holnap valószínűleg partra száll Alexandriában. Járt már azelőtt is Egyiptomban?

– Soha életemben, mademoiselle. Miss Henderson mintha kissé váratlanul állt volna fel:

– Azt hiszem, csatlakozom a tábornokhoz az egészségügyi sétájában – jelentette ki.

Poirot udvariasan felemelkedett ültéből, ahogy a nagykönyvben meg van írva.

A nő egy biccentéssel elbúcsúzott tőle, és kilépett a fedélzetre.

Poirot tekintetében egy futó pillanatra némi zavar suhant át, amit mosoly váltott fel, s végül feltápászkodott ő is, kidugta a fejét az ajtón, és kikukkantott a fedélzetre. Miss Henderson a korlátnak dőlve csevegett egy hórihorgas, katonás külsejű férfival.

Poirot egyre szélesebben mosolygott. Azzal a fajta óvatossággal húzódott vissza a dohányzóba, amellyel a teknős húzza vissza a fejét páncéljába. Pár röpke percig a dohányzó csak az övé volt, bár helyesen feltételezte, hogy ez az áldásos állapot nem tart sokáig.

Nem is tartott. Mrs. Clapperton – gondosan ondolált platinaszőke haján kis hajhálóval, masszőrök keze és diéták alakította test, mindez egy aprócska, ám annál ingerlőbb sportruhában – viharzott be a bárból nyíló ajtón. Olyan nő légkörét árasztotta maga körül, akinek egész életében megvolt a lehetősége arra, hogy mindenért a legmagasabb árat fizesse, amire csak kedve szottyan.

Körülnézett:

– John?... Ö! Jó reggelt, M. Poirot! Nem látta Johnt?

– A jobb oldali fedélzeten van, asszonyom.. Megengedi?...

Az asszony egyetlen mozdulattal leintette:

– Leülök egy percre.

Ezzel fejedelmi pózban elhelyezkedett a Poirot-val szemközti széken. Messzebbről még huszonnyolc évesnek sem mondta volna senki. Most azonban, dacára nagy műgonddal kikészített arcának, művészien kiszedett szemöldökének, nemhogy a valóságnak megfelelő negyvenkilencnek, de akár ötvenötnek is nézte volna az ember. Szeme tompán kéklett, pupillája összeszűkülve feketéllett.

– Hiányoltam a társaságát a tegnap esti vacsoránál – kezdte. – Persze leheletnyi ellenszelünk volt...

– Prccisément – kontrázott Poirot mély átéléssel.

– Szerencsére értek a vitorlázáshoz – fűzte tovább a szót Mrs. Clapperton. – Azt mondtam az imént, hogy szerencsére, s így is van, mert gyenge a szívem: a tengeribetegség halálosan kikészítene.

– Önnek gyenge a szíve, madame?

– Az, nagyon óvatosnak kell lennem. Nem szabad túlerőltetnem magam! Minden szakorvos a lelkemre kötötte! – Mrs. Clapperton elérkezett – ugyan csak az ő számára – érdekfeszítő témájához: saját egészségi állapotának ecseteléséhez. – John, az én szegény drágám, agyonhajszolja magát, miközben szüntelenül engem igyekszik megóvni attól, hogy egy kicsit is megerőltessem magam. Tudja, két végén szeretem égetni a gyertyát, ha érti, mire akarok kilyukadni, M. Poirot?

– Ó, igen, hogyne érteném.

– Állandóan azt mondogatja: „Vedd le kissé a gőzt, Adeline!" – De ha egyszer nem megy! Az élet azért van, hogy éljük, azt hiszem. Tulajdonképpen a háború alatt, még lánykoromban erőltettem túl magam először. A kórházam... talán hallott is róla? Persze voltak ott nővérek és mindenki más, akire csak kellett..., de én irányítottam az egészet. – Itt felsóhajtott.

– Az ön életereje bámulatra méltó, valóságos kincs, tisztelt asszonyom – vágta rá a kívánt végszót Poirot, mint aki pontosan tudja, mikor és hogyan kell reagálnia bizonyos tirádákra.

Mrs. Clapperton lányos vidámsággal felkacagott:

– Mindenki mondja, mennyire fiatalos vagyok! Nonszensz. Meg sem próbálok letagadni egyetlen napot sem a magam negyvenhárom évéből – folytatta kissé hazug nyíltsággal –, de jócskán vannak, akik nem akarják elhinni. „Olyan virgonc vagy, Adeline" – szokták mondogatni. De tényleg, M. Poirot, – mondja csak, mi lenne velünk, ha nem lennénk ilyen elevenek?

– Akkor bizony halottak lennénk – vála szolta Poirot.

Mrs. Clapperton hirtelen összerázkódott. A válasz nem volt ínyére való. Tréfás kedvű öregúr, gondolta. Felállt, és hűvösen kijelentette:

– Meg kell keresnem Johnt.

Ahogy kilépett az ajtón, leejtette a reti-küljét. Az kinyílott, hogy tartalma szanaszét szóródjon a padlón. Poirot gavallérosan sietett összeszedni a csecsebecséket. Beletelt néhány percbe, míg az összes rúzst, pudriét, cigarettatárcát, öngyújtót és a többi haszontalanságot begyűjtötték. Mrs. Clapperton udvariasan megköszönte a segítséget, majd kilépett a fedélzetre, és a férjét kezdte szólongatni:

– John!...

Clapperton ezredes már egészen bele volt melegedve a Miss Hendersonnal folytatott beszélgetésbe. De azért sarkon fordult, hogy odasiessen feleségéhez. Oltalmazóan hajolt fölé. Jól ül? Nem lenne jobb, ha áttennénk a nyugágyat? Modora gondoskodó volt – csupa figyelmesség. Szemmel láthatóan az agyonajnározott feleség mintapéldánya állt előttünk, akit a férje rajongása kapatott így el.

Miss Ellie Henderson úgy kémlelte a horizontot, mintha valami számára nem tetsző dolgot fedezett volna fel a távolban.

Poirot csak állt a dohányzó ajtajában, és némán figyelte.

Rekedt, reszketeg hang riasztotta fel gondolataiból:

– Már rég fejszét ragadtam volna, ha én lennék a férje. – Egy idős úriember, akit a hajón meglehetősen tiszteletlenül Csak Minden Teaültetvényesek Nagyatyjának tituláltak, csoszogott be éppen, hogy Poirot-ra majd a szívbajt hozza. – Fiú! – recsegte. – Hozz egy whiskyt szódával!

Poirot megtorpant, és felemelt a földről egy darabka jegyzetpapírt, amely jmég Mrs. Clapperton kézitáskájának feneketlen mélységeiből került napvilágra. Valami recept, állapította meg, ami digitalint is tartalmaz. Betette a zsebébe, azzal a szent elhatározással, hogy alkalomadtán visszaszolgáltatja a vényt Mrs. Clappertonnak.

– Bizony – folytatta az élemedett korú utastárs. – Kellemetlen egy nőszemély. Emlékszem, találkoztam már hasonlóval Pooná-ban. 87-ben történt.

– No és ott előkerült a balta? – érdeklődött Poirot.

Az aggastyán szomorkásán megingatta a fejét:

– Egy éven belül sírba tette a férfit. Clapperton is jobban vigyázhatna magára. Túl sokat enged meg a feleségének.

– Nála van a pénzeszsák – állapította meg Poirot a legnagyobb komolysággal.

– Ha-ha-ha! – csukladozott az öregúr. – Rátapintott a lényegre. Még hogy pénzeszsák! Ha-ha-ha!

Két lány esett be a dohányzószalonba. Egyiküknek szeplős, kerekded arca volt, haját mintha a tengeri vihar előszele fújta volna szét iránytűvel nemigen meghatározható irányokba, míg a másik fruska szeplőihöz. göndör, barna hajkorona járult.

– Segítség, segítség! – kiáltotta Kitty Mooneey. – Pam és én megmentjük Clapperton ezredest.

– Mármint a feleségétől – lihegte Pa-mela Gregan.

– Szerintünk tisztára öleb ...

– Az a nő pedig egy szörnyeteg – egyszerűen pórázon tartja – kiabálták a lányok egymás szavába vágva.

– Ha pedig éppen nem a kedves neje őnagysága sajátítja ki, akkor az a Henderson nevű nőimitáció csüng rajta ...

– Aki nem is olyan randa. De vén, mint az országút. . .

Azzal kirobogtak, egyszerre vihogva és lihegve. – Segítség, segítség! ..,

Clapperton ezredes megmentéséhez nem bizonyult elegendőnek egyszeri roham, egész hadművelet lett belőle, miként azt a tizennyolc éves Pamela Cregan kifejtette Poirot-nak még aznap este.

– Csak figyeljen, M. Poirot! Meglátja, kiszabadítjuk ezt a szerencsétlen férfit a rabigából, és a tenyerünkből fog majd csipegetni!

Ugyanebben a pillanatban Clapperton ezredes éppen azt mondta:

– Biztosítom neked a Rolls-Royce árát. De az a kocsi gyakorlatilag egy életre szól. Mármost az én autóm...

– Azt hiszem, inkább az enyém, drága Johnom – Mrs. Clapperton hangja szúrt és vágott.

A férfi látszólag ügyet sem-vetett erre a barátságtalan megnyilvánulásra. Vagy hozzászokott már eddig, vagy...

– Vagy? – vezette tovább a fonalat Poirot, és elmerült következtetéseinek tengerében.

– Természetesen, egyetlenem, a te kocsid – hajolt meg Clapperton a felesége előtt, majd teljes léleknyugalommal befejezte a mondókáját.

– Voilá ce qu'on appelle le pukka sahib – gondolta magában Poirot. – De Forbes tábornok állítása szerint viszont Clapperton minden, csak nem gentleman. Akkor most vajon hányadán is állunk?

Ekkor valaki azt javasolta, hogy játsszanak egy-két parti bridzset. Mrs. Clapperton, Forbes tábornok és a sasszemü páros helyet foglaltak. Miss Henderson kimentette magát, és kivonult a fedélzetre.

– Na és a tisztelt férje? – kérdezte méltatlankodva Forbes tábornok.

– John nem játszik – felelt Mrs. Clapperton. – Kifárasztja a kártyajáték.

A négy bridzsjátékos keverni kezdte a lapokat.

Pam és Kitty ragaszkodtak Clapperton ezredeshez. Ketten kétfelől csimpaszkodtak belé.

– Muszáj velünk jönnie! – makacskodott Pam. – A fedélzetre. Holdfény van.

– Ugyan már, John – óvta Mrs. Clapperton, – Még meg találsz fázni.

– Soha, amíg velünk van! – kuncogott Kitty. – Forróvérűek vagyunk ám!

A férfi nevetve követte a lányokat.

Poirot-nak szemet szúrt, hogy kezdeti két treffes licitjére Mrs. Clapperton nem licitált.

Poirot kiballagott a sétálófedélzetre. Miss Henderson a korlátnak dőlve révedezett. Mikor a belga odalépett mellé, a nő várakozásteljesen rápillantott, legalábbis ez látszott felvillanni az arcán.

Eltársalogtak egy darabig. Mihelyt azonban Poirot egy lélegzetvételnyi szünetet tartott, Miss Henderson menten lecsapott rá:

– Mire gondol éppen? Poirot így válaszolt:

– Angoltudásom hiányosságain tűnődöm. Mrs. Clapperton azt mondta: „John nem kártyázik." Nem azt kellett volna mondania, hogy ,,John nem tud játszani"?

– Azt hiszem, személyes sértésnek fogja fel, hogy nem játszik – jelentette ki Ellie megfellebbezhetetlenül. – Bolond volt ez az ember, hogy egyáltalán elvette ezt a perszónát.

Poirot elmosolyodott a sötétben:

– Ön nem hisz abban, hogy egy házasság sikerülhet is? – kérdezte bizonytalanul.

– Egy ilyen nővel??? Poirot felvonta a vállát:

– Nemegy kiállhatatlan feleségnek van odaadó férje. A természet apró rejtélye. Elismeri talán, hogy bármit tesz vagy mond az asszonyka, a férjéről lepereg, mint a falrahányt borsó.

Miss Henderson éppen megfelelő visszavágáson törte fejét, mikor Mrs. Clapperton hangja szállt feléjük a légen át a dohányzó ablakán keresztül:

– Nem, azt hiszem, nincs kedvem még egy robberhez. Fülledt itt a levegő. Azt hiszem, felsétálok a fenti fedélzetre, és szívok egy kis friss levegőt.

– Jó éjt! – szedelőzködött Miss Henderson is. – Megyek lefeküdni. – Azzal köddé vált ő is.

Poirot a társalgó felé vette útját; mely alkalmas búvóhely volt Clapperton ezredes és a két lány számára. Az ezredes éppen kártya-trükkjeivel szórakoztatta őket, ami Poirot-nak hirtelen eszébe juttatta a tábornok történetét, a hadfi keze fürgén csapongott ide-oda a kártyák között, felidézve a koncertpódiumok világát.

– Látom, szeret kártyázni, ha nem is éppen bridzsezni – jegyezte meg hangosan.

– Jó okom van rá, amiért nem bocsátkozom a bridzspartiba – felelte Clapperton, miközben a mosoly egycsapásra lehervadt az arcáról. – Meg is mutatom. Egy leosztást játszunk.

Átpörgette a lapokat a keze között:

– Emeljék fel a lapjukat! Nos, mit szóibak hozzá? – jót derült Kitty elképedt arckifejezésén. Kiterítette a lapjait, a többiek követték példáját. Kitty előtt sorakozott az összes treff, M. Poirot-nál voltak a körök, Pam-nek jutott a kárósorozat, végül Clappertonnak a pikksor.

– Látja? – magyarázta. – Aki így képes manipulálni a partnereit és az ellenfeleit, az jobb, ha távol tartja magát a baráti játszmáktól! Ha ne adj Isten neki kedvez a szerencse, még csúnya dolgokat vághatnak a fejéhez!

– Ó! – lehegte Kitty. – Hogy csinálta? Semmi különöset nem vettem észre.

– A kéz gyorsasága becsapja a szemet – jelentette ki Poirot profetikusán, és még sikerült elkapnia a tábornok felcsillanó tekintetét.

Olyan volt, mintha egy-két pillanatra elengedte volna magát.

Poirot szelíden mosolygott. A bűvész leleplezte magát egy percre a pukka sahib álarca mögött.

A hajó másnap pirkadatkor futott be Alexandriába.

Mire Poirot felkászálódott a reggelihez, a két lányt már teljes menetfelszerelésben találta. Clapperton ezredessel csevegtek éppen.

– Most kellene kiszállnunk – sürgette Kitty. – Nemsokára itt vannak a vámosok, hogy ellenőrizzék az útleveleket. Velünk tart, ugye? Nem hagyhat magunkra bennünket éppen most! Két védtelen leány idegen parton!

– Eszembe sem jutott, hogy magukra hagyjam önöket – válaszolt Clapperton mosolyogva a nyílt támadásra. – De nem tudom, a feleségem hogy vélekedik a dologhoz.

– Ó jaj, hát ez a bökkenő? – legyintett Pam. – Végre alaposan kipihenheti magát.

Clapperton ezredes kissé habozni látszott. A vak is láthatta, hogy nem képes ellenállni egy kis bliccelésnek. Ekkor észrevette Poirot-t:

– Hello, M. Poirot! Ön is kiszáll?

– Nem, azt hiszem, maradok – válaszolt Poirot.

– Én csak... én csak váltok néhány szót Adeline-nel – határozta el magát Clapperton ezredes.

– Mi pedig önnel tartunk – szögezte le Pam. Odakacsintott Poirot-ra. – Talán őt is rá tudjuk beszélni, hogy kijöjjön a partra – jejentette ki saját nagylelkűségétől maghatódva.

Úgy tűnt, Clapperton ezredes is örömmel üdvözölte az ötletet. Határozottan megkönynyebbült.

– Hát akkor gyerünk, maguk kis összeesküvők! – vetette oda könnyedén. Azzal mindhárman eltűntek a B fedélzet irányában.

Poirot, akinek kabinja pontosan Clappertonék kabinjával átellenben volt, nem tudott ellenállni a kísértésnek, és a nyomukba eredt. Clapperton ezredes kissé idegesen kaparászott neje őnagysága ajtaján:

– Adeline, drágám, fenn vagy? Belülről Mrs. Clapperton válaszolt elhaló hangon:

– A manóba, mi van már megint?

– Én vagyok az, John. Nincs kedved kijönni a partra?

– Eltaláltad! – hangja metszően éles volt. – Rémes egy éjszakám volt. Inkább heverészek ma.

Pam kapva kapott az alkalmon:

– Ó, Mrs. Clapperton, annyira sajnálnám! Úgy szerettük volna, ha velünk tart! Biztos benne, hogy nem bír felkelni?

– Nem igazán – ha lehetséges, Mrs. Clapperton hangja egy árnyalatnyival még metszőbbre váltott.

Az ezredes megpróbálta lenyomni a kilincset.

– Mit akarsz, John? Nincs nyitva. Nem akarom, hogy a steward zavarjon.

– Ne haragudj, drágám, igazán ne haragudj. Csak a bédekkeremet szerettem volna kihozni.

– Akkor ma kénytelen leszel nélküle elboldogulni – csattant fel Mrs. Clapperton. – Juszt sem kelek fel. Menj már, John, és hagyjál engem kicsit békén!

– Jól van, jól van, drágaságom – az ezredes hátralépett az ajtótól. Pam és Kitty szorosan a sarkában volt.

– Akár indulhatunk is. Még szerencse, hogy a kalapja a fején van. Ö, te jószagú szent habakukk! – ugye az útlevelét azért sikerült időben kicsempésznie?

– Tulajdonképpen itt van a zsebemben – kezdte az ezredes.

Kitty karon ragadta:

– Haleluja! – sikkantotta. – És most: irány a part!

Poirot a korláton kihajolva követte tekintetével. a díszes trió partraszállását. Egyszer-csak megütötte a fülét, hogy valaki hangosan beszívja a levegőt közvetlenül a háta mögött. Miss Henderson volt az. Tekintete a három távolodó alakra szegeződött.

– Tehát kimentek a partra – állapította meg tárgyilagosan.

– Ki. És ön?

Poirot észrevette, hogy a kisasszony fején szalmakalap virít, vállán sikkes táska hozzáillő cipővel a lábán. Csak úgy sütött minden porcikájából a normandiai partraszállók határozottsága. Mindazonáltal egy elhanyagolható pauza után Miss Henderson így szólt:

– Á, én nem – azzal megrázta a fejét. – Azt hiszem, itt maradok a hajón. Egy halom levelet kell még megkomponálnom.

Azzal sarkon fordult, és ellibegett.

Helyét Forbes tábornok vette át, aki éppen akkor végzett aznapra elrendeltetett negyvennyolc fedélzeti körével.

– Vagy úgy! – horkant fel, amikor meg pillantotta az ezredes és a két mindenre elszánt hableány távolodó alakját. – Hát erről van szó! És merre van a nagyságos asszony?

Poirot felvilágosította, hogy Mrs. Clapperton az egész napot ágyban óhajtja tölteni.

– Hiszen, ha látom! – hunyta le mindentudóan fél szemét a vén csatamén. – Ebédre magába száll – és ha az a szegény ördög férje engedély nélküli kimaradásra adta volna a fejét, hát lesz nemulass.

Azonban a tábornok jóslata nem vált be. Mrs. Clapperton ebédnél sem jelent meg, és amikor az ezredes négy óra tájban visszaérkezett a hajóra csábító szirénjeivel, még színét sem látták.

Poirot a kabinjában üldögélt éppen, így jól hallotta, amikor a bűntudatos férjek gyöngye megkocogtatta a kabinajtót. Aztán újabb kopogtatás hallatszott, majd lenyomódott a kilincs is, végül felcsattant az ezredes izgatott hangja:

– Hé, steward! Itt kopogtathatok akár napestig! Nincs magánál kulcs?

Poirot, mint a paripa, ha csatakürt hangját hallja, fürgén felpattantfekhelyéről, és kilépett a folyosóra.

A hír futótűzként terjedt a hajón. Az utasok borzalommal vegyes hitetlenkedéssel hallgatták, hogy Mrs. Clappertont holtan találták az ágyában: egy bennszülött tőre járta át a szívét. A kabin padlóján borostyán nyakláncot találtak.

Lett is erre szóbeszéd! Csatasorba állítottak minden gyöngyárust, akit csak a nap folyamán felengedtek a hajóra, és ki is hallgatták valamennyiüket! Az egyik fiókból hatalmas összeg tűnt el, méghozzá készpénzben! A bankjegyeket megjelölték! A bankjegyeket meg sem jelölték! Vagyont érő ékszereket loptak el! Az ékszerekre rá se hederítettek! Az egyik stewardot letartóztatták, és bevallotta a gyilkosságot!

– Vajon mindebből mi az igazság? – zuhant Poirot nyakába Miss Henderson az egyik oszlop mögül. Arca sápadtnak és nyú-zottnak tűnt.

– Drága hölgyem, honnan tudhatnám éppen én?

– Ki, ha ön nem? – replikázott Miss Henderson.

Későre járt. A többség visszahúzódott már a kabinjába. Miss Henderson a hajó szélcsendes oldalán megbúvó két nyugágy felé terelte Poirot-t.

– És most halljuk! – parancsolta.

Poirot elgondolkozva emelte rá tekintetét:

– Érdekfeszítő eset – merengett.

– Igaz, hogy ellopták az asszony vagyont érő ékszereit?

Poirot megrázta a fejét:

– Nem. Ékszert nem vittek el. Csak némi készpénz tűnt el az egyik fiókból, ez minden.

– Soha többé nem fogom biztonságban érezni magam egy hajón – siránkozott Miss Henderson, és közben megborzongott. – Semmi sem semmi arra, hogy esetleg azok a csokoládébőrű barbárok követték el ezt a szörnyűséget?

– Semmi az égvilágon – szögezte le Poirot. – Az egész dolog meglehetősen... különös.

– Ezt meg hogy érti? – kérdezte Ellie élesen.

Poirot széttárta a karját:

– Eh bien – vegyük a tényeket! Mrs. Clapperton már legalább öt órája feküdt holtan, mire megtalálták. Eltűnt némi pénz is. Az ágya mellett gyöngysor hevert. Az ajtó be volt zárva, a kulcsnak hűlt helye. Az ablak – nem hajóablak, hanem rendes ablak – a fedélzetre nyílik, és tárva-nyitva találták.

– Na és? – kérdezte az asszony türelmetlenül.

– Nem gondolja, hogy szerfölött furcsa, ha egy gyilkosságot ilyen körülmények között

követnek el? Ne feledje, hogy a rendőrség előtt korántsem ismeretlenek a képeslapárusok, pénzváltók és gyöngyárusok, akik feljöhettek aznap a fedélzetre.

– A steward rendszerint bezárja az ember kabinját, tehát gyakorlatilag mindegy – mutatott rá Ellie.

– Hogyne, a piti besurranó tolvajok ellen. Ez azonban – gyilkosság volt!

– Mire gondol pontosabban, M. Poirot? – kérdezte Miss Henderson, és mintha kissé elfúlt volna a hangja.

– A bezárt ajtón töröm a fejem.

Az asszony nyomban mérlegelte ez utóbbi információt is:

– Nem látok benne semmi különöset. A férfi kiment az ajtón keresztül, bezárta maga után, majd zsebre vágta a kulcsot, hogy a gyilkosságot ne fedezzék fel túlságosan hamar. Fifikás dolog volt tőle, hiszen tényleg csak délután négykor bukkantak rá a holttestre.

– Nem, nem, mademoiselle, ön nem hajlandó az én szememmel nézni a dolgokat! Nem az aggaszt engem, hogy hogyan jutott ki, hanem az, hogy miként sikerült bejutnia.

– Természetesen az ablakon át.

– C'est possible. Csak szűkösen tudta volna magát bepréselni – no meg ne feledje: odakinn a fedélzeten közben emberek tucatjai mászkáltak fel-alá!

– Hát akkor az ajtón, mit bánom én! – vágta rá Miss Henderson türelmét veszítve.

– Ön kissé feledékeny, mademoiselle. Mrs. Clapperton belülről zárta be az ajtót. Még az előtt, hogy reggel Clapperton ezredes elhagyta volna a fedélzetet. Az ezredes le is nyomta a kilincset – tehát tudjuk, hogy így történt.

– Nonszensz. Biztosan beragadt az ajtó – vagy nem nyomta le elég erősen a kilincset.

– Csakhogy ezt nem csupán az ő szava támasztja alá. Hallottuk Mrs. Clappertont is, amikor ugyanezt mondta.

– Márminthogy mi?

– Mi: Miss Mooney, Miss Cregan, Clapperton ezredes és én magam is.

Ellie Henderson toppantott divatos cipellőbe bújtatott lábacskájával. Pár pillanatig végre csendben maradt. Ez azonban sajnos nem tartott soká; végül mégiscsak megszólalt, méghozzá maró éllel:

– Nos, mindebből milyen végkövetkeztetést von le? Én úgy gondolom, hogy ha Mrs. Clapperton képes volt bezárni az ajtót, akkor ugyanúgy képes lehetett arra is, hogy kinyissa.

– Így van, pontosan így – fordult felé Poirot ragyogó arccal. – Akkor tehát látja azt is, hol nem klapfol a dolog. Mrs. Clapperton kinyitotta az ajtót, és beengedte a– gyilkosát. Elképzelhetőnek tartja, hogy betessékkel egy gyöngyárust?

– Lehetséges, hogy nem tudta, ki az – ellenkezett Ellie. – Az illető talán kopogott – aztán benyomta az ajtót, és megölte.

Poirot a fejét rázta:

– Au contraire. Békésen feküdt az ágyában, amikor megtámadták.

Miss Henderson csak bámult:

– Mire akar kilyukadni? – kérdezte végül hirtelen.

Poirot somolygott:

– Hát, ami azt illeti... nem úgy fest ez az egész, mintha nagyon is ismerte volna a gyilkosát?...

– Úgy érti – rebegte Miss Henderson, majd hangja érces árnyalatba csapott át –, hogy a gyilkos ezen a hajón utazik?

Poirot bólintott:

– A jelek kétségkívül arra vallanak.

– A padlón talált nyaklánc csak félrevezetésül szolgált volna?

– Pontosan.ű

– És az elemelt pénz is?

– Így van.

Angyal suhant keresztül a szobán, majd Miss Henderson vontatottan megszólalt:

– Azt hiszem, Mrs. Clapperton elég kellemetlen perszona volt, és nem hiszem, hogy

akadt volna élő ember a hajón, aki különösebben a szívébe zárta őt; de nem tudok olyasvalakiről, aki meg akarta volna gyilkolni.

– Talán az egy férjet kivéve – jegyezte meg csöndesen Poirot.

– Ezt nem gondolhatja komolyan... – az asszony elhallgatott.

– A hajón nincs teremtett lélek sem, aki ne úgy vélekednék, hogy ha valakinek, hát akkor Clapperton ezredesnek minden oka meglett volna rá, hogy „előkapja a fejszéjét. Mintha így fejezték volna ki magukat.

Ellie Henderson várakozóan nézett a belgára:

– Ugyanakkor kénytelen vagyok elismerni – folytatta tovább Poirot –, hogy még én sem voltam képes felfedezni a bosszúság leghalványabb jelét sem a derék ezredes orcáján. Sőt ami még fontosabb, van alibije is. Egész álló nap a lányokkal csatangolt, és négyig a lábát sem tette a fedélzetre. Addigra azonban Mrs. Clapperton már órák óta halott volt.

Újabb percnyi hallgatás következett. Aztán Ellie Henderson lágyan így szólt:

– De még mindig azt hiszi... hogy közülünk valaki tette?

Poirot leszegte a fejét.

Ellie Henderson, hirtelen felnevetett – nemtörődöm, hanyag nevetéssel:

– Az ön elméletét igazán nem lesz gyerekjáték bebizonyítani, M. Poirot! A hajón van egypár utas.

Poirot könnyedén meghajolt előtte:

– Idéznék kedvenc detektívtörténeteiből, ha megengedi: „Megvannak a magam módsze rei, Watson."

Másnap este a hajó valamennyi utasa egy írógéppel írott papírszeletet talált a terítéke mellett, mely által felkérettek, hogy szíveskedjenek 8.30-kor átfáradni a nagy ebédlőbe. Amikor valamennyien egybegyűltek, a kapitány fellépett a dobogóra, amin békeidőben a zenekar szokott játszani, és megszólalt:

– Hölgyeim és uraim, önök valamennyien tudomást szereztek a tegnapi tragédiáról. Biztosra veszem, hogy szívesen működnek közre -e brutális bűntény elkövetőjének kézre kerítésében. – Itt szünetet tartott; megköszörülte a torkát. – A fedélzeten tartózkodik M. Hereule Poirot, akit valószínűleg mindannyian jól ismernek, mint bizonyos... esetek kiváló szakértőjét. Kérem, hallgassák figyelemmel!

Ez volt az a pillanat, amikor Clapperton ezredes, aki nem vett részt az estebéden, belépett a terembe, és letelepedett Forbes tábornok mellé. Egy bánattól összetört embert láttunk magunk előtt – egyáltalán nem hatott úgy, mint aki nagy tehertől szabadult meg éppen. Vagy remek színész volt – vagy kivételesen őszintén szerette elviselhetetlen nejét.

– M. Hercule Poirot – mutatta be a kapitány Poirot-t, majd lelépett az emelvényről. Helyére Poirot mászott fel. Nevetségesen fon-toskodónak tűnt, ahogy ráragyogott közönségére.

– Messieurs, mesdames – vágott bele tüstént. – Rendkívül kedves önöktől, hogy hajlandók rám figyelni. M. le Capitaine elmondta már önöknek, hogy van némi gyakorlatom a hasonló esetek terén. Be kell vallanom, most is van egy apró ötletem arra vonatkozóan, hogyan lehetne felgöngyölíteni ezt az ügyet. – Csettintett, mire az egyik steward besuhant, s átadott neki egy terjedelmes, idomtalan tárgyat, melyet lepedőbe burkoltak.

– Lehet, hogy némiképp meg fognak lepődni azon, amit tenni szándékozom – intette őket Poirot. – Talán különcnek, netán őrültnek is tartanak majd. Mindazonáltal biztosíthatom önöket, hogy látszólagos őrültségem mögött – azt hiszem, önök, angolok így szokták ezt mondani – rendszer húzódik meg.

Tekintete egy pillanatra egybefonódott Miss Hendersonéval. Aztán komótosan elkezdte kibontani az ormótlan bugyrot.

– Íme, messieurs és mesdames, egy szemtanú, aki bizonyítani fogja, ki ölte meg Mrs. Clappertont! – Azzal fürge ujjakkal kibontotta az utolsó csomót is, és előttünk termett a szóban forgó szemtanú: egy csaknem életnagyságú bábu, rajta bársonyruha és gyöngygallér.

– Nos, Arthur – gügyögte Poirot, kedveskedő hangsúllyal, sőt ezúttal az idegenszerű kiejtés is egycsapásra eltűnt belőle, hogy enyhe cockney angolságnak adja át helyét. – Tudnál valamit mondani nekem – helyesbítsek: tudsz mondani nekem valamit – bármit, Mrs. Clapperton halálával kapcsolatban?

A baba nyaka hirtelen rezegni kezdett, fából faragott állkapcsa leesett, végül megmozdult, és éles, nőies fejhangon megszólalt:

– Mi az, John? Nincs nyitva. Nem akarom, hogy a steward zavarjon ...

A beállt csendet egy kiáltás törte miszlikbe... felborult egy szék... az egyik férfi felemelkedett a helyéről, keze a torkán... megpróbált valami hangot kipréselni magából... újra nekiveselkedett... De hirtelen mintha az egész alak összezsugorodott volna. Aztán végigvágódott a padlón.

Clapperton ezredes volt az.

Poirot és a hajóorvos egyszerre álltak fel a földön heverő test mellől:

– Vége, attól tartok. A szíve – állapította meg az orvos tömören.

Poirot bólintott:

– Sokkhatás érte, mert átláttak a trükkjén – lamentált.

Forbes tábornok felé fordult:

– Felbecsülhetetlen értékű tippet kaptam öntől, tábornok, amikor megemlítette, hogy Clapperton annak idején koncertpódiumokon lépett fel. Töröm, csak töröm a fejem... egyre motoszkál bennem valami – aztán egyszercsak hopp, megvan! Tételezzük fel, hogy Clapperton barátunk a háború előtt mint hasbeszélő lépett fel. Ebben az esetben – viszont nincs benne semmi meglepő, ha hárman is hallják Mrs. Clappertont bentről kifelé beszélni, holott már órák óta halott...

Ellie Henderson szorosan Poirot mellett állt. Szeme sötéten és fájdalmasan csillogott:

– Tudott róla, hogy gyenge a szíve? – suttogta.

– Sejtettem... Mrs. Clapperton állandóan a saját szívgyengeségét ecsetelte, de rám inkább olyan asszony benyomását tette, aki szereti, ha mindenki körülötte ugrál, mert ő beteg. Később találtam egy papírdarabkát, amelyen igen nagy adag digitalint írtak fel vényre. A digitalin szívgyógyszer, ám Mrs. Clapperton nem szedhette, hiszen a digitalin kitágítja a pupillát. Ennek azonban semmi jelét nem láttam rajta – de amikor a férje szemébe néztem, azonnal felfedeztem.

Ellie csak suttogni tudott:

– Tehát úgy véli... hogy így... hogy így kell végződnie?

– Így volt a legjobb, nem gondolja, mademoiselle? – kérdezte Poirot lágyan.

Látta, amint az asszony szeme megtelik könnyel. Aztán áradni kezdett a szó belőle:

– Ön tudta. Ön végig tudott róla... Hogy szerettem... De ő nem szeretett viszont .. Azoknak a fruskáknak volt a rabszolgája – bolondult a fiatalokért. Szabad akart lenni, amíg nincs túl késő... Igen, biztos vagyok benne, hogy így volt... Mikor jött rá... hogy ő volt?

– Tökéletesen uralkodott magán – mondta Poirot egyszerűen. – Az asszony nem tudott olyan undok lenni, hogy akár arcizma is rezdült volna. Ez pedig csak két dolgot jelenthetett: vagy annyira hozzáedződött az idők folyamán, hogy lepergett róla minden, vagy valami egészen mást – eh bien –, és én erre az utóbbira tippeltem... És persze megint igazam lett...

– No meg ott voltak a bűvésztrükkjei, amikről képtelen volt lemondani: a bűntényt megelőző estén úgy tett, mintha elárulta volna magát. Ám egy Clapperton sohasem leplezi le önmagát. Annak oka kell, hogy legyen. Amíg mindenki arra figyel, hogy milyen jó bűvész, ember fiának eszébe sem jut, hogy arra gondoljon: hohó, ez a fickó valaha hasbeszélő volt!

– És a hang, amit mindnyájan hallóttunk... Mrs. Clapperton hangja?

– Az egyik steward hangja emlékeztet az övére. Rávettem, hogy rejtőzzön el a színfalak mögött, és betanítottam neki azt a pár mondatot.

– Tehát trükk volt... durva trükk! – kiáltott fel elfúló hangon Ellie.

– Nem helyeslem a gyilkosságot – válaszolta Hercule Poirot.

MI VIRÍT A KERTEDBEN?

Hercule Poirot takaros kupacba rendezgette maga előtt aznapi postáját. Felcsippentett egy levelet a halmocska tetejéről és egy pillanatig a címzést tanulmányozta, azután akkurátusan felhasította á boríték hátulját egy kis papírvágókéssel, amelyet kifejezetten erre a célra rendszeresített a reggelizőasztalkán, végül kiemelte a tartalmát. Belül újabb boríték lapult vörös viaszpecséttel gondosan lezárva, rajta a következő felirattal: „Magántermészetű és bizalmas."

A tojásdad fejű Hercule Poirot kissé felhúzta a szemöldökét. „Patience! Nous allons ar-rivér!" – dünnyögte, és a papírvágókés újból serényen működésbe lépett. A borítékban reszketeg, szálkás kézírással íródott levél rejtezett. A szövegben néhány szót vastagon aláhúztak.

Hercule Poirot széthajtotta a papírost, amelynek fejlécén újfent ez állt: „Magántermészetű és bizalmas". Jobb oldalt díszelgett a címzés – Rosebank, Charman-'s Green, Bucks – túloldalon a március 21-i keltezés. A levél így szólt:

Kedves M. Poirot!

Régi kedves barátom ajánlotta Önt a figyelmembe, mert tudja, hogy mennyire zaklatott és nyugtalan vagyok mostanában. Barátomat – az eset szigorúan bizalmas jellegére tekintettel – nem avattam be a részletekbe. Jóakaróm biztosított arról, hogy Önben a megtestesült diszkréciót tisztelhetem, így amennyiben beigazolódik a gyanúm, nem kell attól tartanom, hogy a rendőrség is bekapcsolódik az ügybe, mert azt igazán nem szeretném. Természetesen nincs kizárva, hogy alaposan tévedek. Pillanatnyilag nem vagyok abban az állapotban, hogy tiszta fejjel tudjak gondolkodni, és magam járjak a dolog végére — álmatlanságban szenvedek és a télen átvészelt betegségem is nagyon megviselt. Se mó-ciom, se képességem nincs rá. Mindazonáltal szeretném mégegyszer hangsúlyozni, hogy rendkívül kényes családi ügyről van szó, és nem szeretném, ha bárki is tudomást szerezne róla. Ha megbizonyosodnék a tényekről, magam rendezném az ügyet, mert ezt a megoldást tartom megfelelőnek. Remélem érti, mire akarok utalni. Amennyiben elvállalja a nyomozást, kérem a fenti címen értesítsen.

Üdvözlettel: Amelia Barrowby

Poirot újból átfutotta a levelet. Szemöldökét felhúzva félretette és hozzáfogott a következőhöz.

Pontosan tíz órakor belépett titkárnője, Miss Lemon szobájába, aki a szokásos napi utasításokra várt. Miss Lemon negyvennyolc éves, meglehetősen előnytelen külsejű nő volt, esetlenül hosszú, csontos végtagokkal. Éppen olyan mániákus rendszerető volt, mint Poirot, és bár megfelelő képzelőerővel rendelkezett, eme képességét csak akkor csillogtatta meg, ha erre kifejezetten felkérték.

Poirot átnyújtotta a reggeli levelezést.

– Az Isten szerelmére kisasszony, lenne szíves ezekre elutasító választ írni, természetesen a megfelelő formába öntve?

Miss Lemon gyorsan átfutotta a leveleket és azokra különböző kriksz-krakszokat firkantott. Ezek jelentését egyedül ő ismerte, mivel sajátos titkosírásban íródtak: „Puha szappan", „arculcsapás", „dorombolva", „kurtán" stb. Munkája végeztével elégedetten bólintott és további utasításokra várva felnézett.

Poirot átnyújtotta Amelia Barrowby küldeményét. Miss Lemon kivette a levelet a dupla borítékból, elolvasta, majd kérdőn feltekintett. – Igen, M. Poirot? – Ceruzáját készenlétben tartotta a gyorsíró blokk felett.

– Mi a véleménye erről a levélről, Miss Lemon?

Miss Lemon szemöldökét rosszallóan felvonva tette le a ceruzát, és újból átfutotta a levelet. Az olvasottak egyáltalán nem csigázták fel az érdeklődését, csak egy megválaszolásra váró levelet látott maga előtt. Munkaadója azonban gyakran nemcsak a szaktudására, hanem emberismeretére is épített. Ez kissé bosszantotta Miss Lemont, aki mint afféle tökéletes gép, teljesen felette állt minden emberi gyarlóságnak. Élete igazi szenvedélye egy minden eddiginél tökéletesebb kartotékrendszer kidolgozása volt. Éjszakánként erről a korszakalkotó újításról ábrándozott. Mindezek ellenére M. Poirot tudta jól, hogy Miss Lemon igencsak járatos a különféle emberi ügyek megítélésében.

– A vén szatyor alaposan felfújta a dolgot – vélte Miss Lemon.

– Úgy. érti felfújódott? – érdeklődött Poirot ártatlanul.

Miss Lemon tisztában volt vele, hogy Poirot elég régóta él Angliában ahhoz, hogy értse a szlenget, és nem válaszolt. Futó pillantást vetett a dupla borítékra.

– Nagyon titokzatoskodik, de amit írt, az nesze semmi, fogd meg jól.

– Igen – válaszolta Poirot. – Erre magam is rájöttem.

Miss Lemon reménykedve emelte kezét a gyorsíró tömb fölé. Poirot megszólalt.

– Legyen szíves tudassa Mrs. Barrowby-val, hogy magam keresem fel az általa megjelölt időpontban, amennyiben nem az irodámban óhajt velem találkozni. Kérem ne írógéppel, hanem kézzel írja a levelet.

– Igenis, M. Poirot.

Poirot a maradék levelezést is odaadta.

– Ezek számlák.

Miss Lemon szakavatott keze gyorsan szortírozta őket.

– Valamennyit kifizetem, kivéve ezt a kettőt.

– Miért pont ezt a kettőt nem? Nem találtam bennük semmi kivetnivalót.

– Ezek olyan cégek, amelyekkel csak nemrégiben lépett kapcsolatba. Ha elköveti azt a ballépést, hogy a számlája megnyitása után hajszálpontosan fizet, azt fogják hinni, csak azért ilyen buzgó, mert később hitelért, akar kuncsorogni.

– Hát el kelHsmernem – dünnyögte Poirot –, ön kitűnően ismeri a brit üzletemberek észjárását.

– Úgy ismerem őket, mint a saját tenyeremet! – válaszolta Miss Lemon zordan.

A válaszlevelet postafordultával útjára bocsátották Miss Amelia Barrowby részére, válasz azonban nem érkezett. Hercule Poirot már-már hajlott arra a gondolatra, hogy az öreg hölgy

megoldotta a rejtélyt. Kissé meglepte azonban, hogy pár sor erejéig sem vette a fáradtságot és nem közölte vele, hogy nem tart igényt a szolgálataira.

Öt nappal később, a szokásos reggeli instrukciók után, Miss Lemon bejelentette:

– Az a bizonyos Miss Barrowby, akinek pár napja írtunk, nem valószínű, hogy válaszolni fog. Ugyanis meghalt.

– Ah, meghalt – ismételte Hercule Poi-rot halkan. Nem úgy hangzott, mint egy kérdés, hanem mint egy kijelentés.

Miss Lemon kinyitotta a retiküljét és egy újságkivágást vett elő.

– A földalattin akadt meg rajta a szemem és leszakítottam.

Hercule Poirot – miközben futólag eltűnődött azon az ellentmondáson, hogy bár Miss Lemon állítása szerint „leszakította" a papírdarabot, az szembetűnő módon ollóval volt gondosan kivágva – elolvasta a Morning Star „Születések, halálozások, esküvők" rovatában megjelent közleményt: „Folyó év március huszonhatodikán Amelia Jan Barrowby (Rosebank, Charman's Green) tragikus hirtelenséggel elhunyt. Kérjük, virágot ne küldjenek."

Poirot még egyszer elolvasta a gyászjelentést.

– Tragikus hirtelenséggel – mormogta magában. Majd felvillanyozva így szólt: Miss Lemon, lenne szíves leírni a következőket?

A ceruza újra a levegőbe emelkedett, és bár Miss Lemon gondolatai az iktatórendszer körül kalandoztak, azért hibátlan gyorsírással papírra vetette a következőket:

Kedves Miss Barrowby!

Bár nem kaptam Öntől választ, de mivel pénteken amúgyis Charman's Green szomszédságában lesz egy kis elintézni valóm, felkeresem Önt, hogy a levélben említett ügyet részletesen megbeszéljük.

Tisztelettel stb., stb.

– Kérem gépelje ezt le és azonnal adja postára. Estére talán oda is ér Charman's Greenbe.

Másnap reggel gyászkeretes boríték érkezett.

Kedves Uram!

Nagynénémhez, Miss Barrowby-hoz intézett levelére tájékoztatásul közlöm, hogy néném huszonhatodikán elhunyt, így az Ön által említett ügy a továbbiakra nézve jelentőségét veszítette.

Tisztelettel: Mary Delafontaine.

Poirot szelíden elmosolyodott. – „... a továbbiakra nézve jelentőségét veszítette."

Maid meglátjuk. En avant – irány Charman's Green!

A Rosebank elnevezés tökéletesen illett a házhoz. Ez a lehető legnagyobb dicséret, amit egy hasonló karakterű és stílusú épületről el lehet mondani.

Hercule Poirot meg-megállt a bejárathoz vezető ösvényen és elismerően szemlélte a körös-körül elhelyezkedő, takaros ágyásokat. A rózsafák pompás virághozamot ígértek, a tulipánok, a nárciszok és a jácintok szemkápráztató színekben pompáztak – az utolsó virágágyást pedig még üres kagylóházakkal is körberakták.

– Hogyan is szól az a kedves angol gyermekdalocska? — dörmögte magában Poirot.

„Mary úrnő, te kis nyakas,

Mi virít a kertedben?

Kagylóház és ezüstharang,

Kis cselédlány kötőben."

– Meglehet, hogy nem is így – morfondírozott. – De íme, itt ez a csinos szolgálólány, ő majd kijavítja a versikét.

A bejárati ajtó közben kinyílt, és takaros kis kötényes fejkötős szolgálólány dugta ki kíváncsian a fejét. Rémülten meresztette szemét a nagy bajuszú, okulárés idegen úrra, aki hangosan motyogott magában. Ahogy Poirot is megállapította, a szolgálólány igen-igen csi-noska volt, nagy kék szemmel és rózsás arcocskával.

Poirot gáláns mozdulattal megemelte a kalapját és kedvesen megszólította:

– Bocsásson meg, lakik itt egy Amelia Barrowby nevű hölgy?

A fruskának a lélegzete is elakadt a meglepetéstől és tágra nyílt szemmel rebegte:

– Hogyan, hát uraságod nem tudja? Miss Barrowby a minap átköltözött a másvilágra. Olyan hirtelen történt. Kedden éjszaka.

Itt habozott kissé, mert a külföldi úr tiszteletet ébresztett benne, másrészt szívesen pletykált volna még egy kicsit, hiszen az ő köreiben a legizgalmasabb beszédtémát a betegségek és a halálesetek szolgáltatták.

– Hát ez meglepő – csodálkozott Hercule Poirot nem túl őszintén. – A hölggyel mára fontos találkozót beszéltünk meg. Akkor, nemdebár, válthatnék egy pár szót a másik itt lakó hölggyel?

A szolgálólány kétkedve firtatta: – Az asszonyommal? Nem tudnám megmondani, hogy fogadja-e önt vagy sem.

– Fogadni fog – jelentette ki Poirot határozottan és átnyújtotta a névkártyáját.

A hivatalos hang megtette hatását. A rózsás arcú szolgálólány meghátrált és bevezette Poirot-t az előszobából nyíló tágas nappaliba.

Ezután kezében a névkártyával eltűnt, hogy úrnőjét értesítse.

Hercule Poirot körülnézett. Hagyományos stílusú társalgóban találta magát – a falakon szép, lisztszínű tapéta, hozzá illő díszléccel szegélyezve, közepes méretű kretonok, rózsaszín diszpárnák és függönyök, temérdek kínai csecsebecse és dísztárgy volt hivatva megadni a szoba jellegét. A helyiségben nem fedezett fel semmi olyasmit, ami a lakókról bármi személyeset elárult volna.

Poirot hirtelen megérezte, hogy valaki figyeli. Ilyesmire rendkívül érzékeny volt. Hátrafordult. Az üvegezett erkély ajtóban törékeny termetű, szénfekete hajú lány állt, szemében gyanakvás ült. Ahogy belépett, Poirot udvarias meghajlással köszöntötte, mire az haragosan rátámadt.

– Minek jött ide? – Poirot csak a szemöldökét vonta fel, de nem válaszolt.

A lány barátságtalanul végigmérte.

– Maga ügyvéd, ugye? – szegezte neki a kérdést. Jól beszélt angolul, de senki sem tévesztette volna össze egy született angollal.

– Miért lennék én ügyvéd, mademoiselle?

– Biztos vagyok benne, hogy az, és azért jött, hogy közölje velem, ő nem volt tudatában annak, amit cselekedett. Éppen eleget hallgattam már a „tisztességtelen befolyásolásról" – ugye így nevezik? De ez nem igaz. Ö úgy akarta, hogy a pénz az enyém legyen, és az enyém is lesz! Ha kell, én is ügyvédet fogadok.

Arca most már egészen eltorzult, állát dühösen felszegte, szeme szikrát szórt.

Ekkor kipattant az ajtó és egy sudár termetű nő lépett be.

– Katrina! – csak ennyit szólt.

A lány hátrahőkölt, elvörösödve hebegett valamit, majd kisietett a szobából.

Poirot alaposan szemügyre vette az újonnan érkezőt, aki egyetlen szavával ily hatásosan úrrá lett a helyzeten. Hangja tekintélyt parancsoló volt és kissé lekezelő. Poirot rögtön tudta, hogy a hölgy csakis Mary Delafontaine lehet, a ház úrnője.

– M. Poirot? Írtam önnek. Nem kapta meg a levelemet?

– Sajnos nem mindig tartózkodom Londonban.

– Értem, ez mindent megmagyaráz. Bemutatkozom: nevem Delafontaine. Ö pedig a férjem. Miss Barrowby a nagynéném volt.

Delafontaine úr olyan halkan settenkedett be, hogy érkezése észrevétlen maradt. Magas, őszes hajú férfi volt, viselkedésében némi bizonytalanság érződött. Idegesen matatott az álla körül, miközben egyre csak a feleségére pillantgatott. Egyébként is látszott, hogy általá-

ban szívesen átengedi a beszélgetés irányítását hitvesének.

– Bocsánatukat kell kérnem, hogy mély gyászukban zavarom önöket – szabadkozott Poirot.

– Nem tehet semmiről – biztosította Mrs. Delafontaine. – Nagynéném kedden este hunyt el. Nagyon váratlanul.

– Felettébb váratlanul – sietett hozzáfűzni Mr. Delafontaine. Tekintetét az üvegajtóra íüggesztette, ahol a külföldi lány távozott az imént.

– Elnézést, akkor én mennék is. – Poirot tétova lépést tett a kijárat felé.

– Várjon csak egy percet! – szólt utána Mr. Delafontaine. – Azt mondja, hogy Armelia nénivel lett volna valami elintéznivalója?

– Parfaitement.

– Talán mondana valami közelebbit – bíztatta a feleség. – Hátha mi is tudunk segíteni.

– Bizalmas ügyről van szó – zárkózott el a további felvilágosítás elől Poirot.– Magándetektív vagyok – jegyezte meg mintegy mellékesen.

Mr. Delafontaine meglepetésében felborított egy kínai szobrocskát. Feleségén is az izgatottság jelei mutatkoztak.

– Detektív? És önnek Amelia nénivel lett volna megbeszélnivalója? Szinte hihetetlen! - Alaposan végigmérte Poirot-t.

– Áruljon el egy kicsit többet, M. Poirot! Ez az egész olyan különösnek tűnik.

Poirot egy pillanatig némaságba burkolózott, majd gondosan megválogatva minden szavát, a következőket mondta:

– Rendkívül kényes helyzetben vagyok, asszonyom. Nem is tudom, mitévő legyek.

– Mondja csak – vágott közbe Mr. Delafontaine –, oroszokról nem tett említést önnek?

– Oroszokról?

– Igen. Bolsikról, vörösökről, effélékről.

– Ne beszélj szamárságokat! – hurrogta le a felesége. Mr. Delafontaine összerezzent.

– Bocsánat, talán csak képzelődtem. Mary Delafontaine mélyen Poirot szemébe nézett. A szeme most mélykék volt – nefelejcskék.

– Nagyon lekötelezne, ha tájékoztatna minket. Higgye el, megvan rá az okom, hogy erre kérem.

Mr. Delafontaine vészjeleket bocsátott ki. „Csak óvatosan, öreglány! Lehet, hogy az ürge mit sem sejt." De felesége szúrós pillantást vetett rá.

– Nos, M. Poirot?

Hercule Poirot nagy komolyan megrázta a fejét, és bocsánatkérő mozdulatot tett.

– Attól tartok asszonyom, hogy pillanatnyilag nem mondhatok semmit.

Meghajolt és magához véve a kalapját, elindult a kijárat felé. Mary Delafontaine az előszobáig kísérte. A lépcsőfeljárónál Poirot megállt egy pillanatra.

– Ön bizonyára nagyon szereti a kertjét, asszonyom?

– Hogyan? Vagy úgy... Igen, szeretek kertészkedni.

– Je vous fais mes compliments.

Poirot búcsúzóul meghajolt és lesietett a kapuhoz. Kilépve jobbra fordult, s ahogy válla felett visszapillantott, két dologra lett figyelmes: az emeleti ablakban egy alak sziluettje rajzolódott ki, míg szemben, az utca túloldalán katonás tartású férfi sétálgatott fel-alá.

– Definiüvement – bólintott Hercule Poirot. – Ott lapul a nyulacska a bokorban. De hogyan ugrasszuk ki onnan?

Elhatározta, hogy betér a legközelebbi postahivatalba. Pár darab érme felhasználásával lebonyolított néhány telefonhívást, s az eredmény láthatóan megelégedésére szolgált. Ezt követően útját haladéktalanul a Charman's Green-i rendőrkapitányság felé vette, ahol Sims felügyelő után érdeklődött.

Sims felügyelő robusztus termete ellenére igen szívélyes modorú férfiú volt.

– M. Poirot? – kérdezte. – Már vártam önt. Épp ebben a percben hívott a rendőrfelügyelő. Említette, hogy ön bizonyára fel fog keresni. Fáradjon utánam az irodámba.

Az ajtót becsukva maga után, udvariasan hellyel kínálta Poirot-t, majd maga is kényelembe helyezkedett.

– Ön aztán nem vesztegeti az idejét! Hamar kiszimatolta ezt a Rosebank-ügyet, ha marabb, mint ahogy mi egyáltalán ügyként kezelnénk. Mire jutott?

Poirot előhúzta az ominózus levelet és átnyújtotta. A felügyelő nagy érdeklődéssel olvasta végig.

– Érdekes – mondta az olvasás befejeztével. – Csak az a baj, hogy ez sok mindent jelenthet. Kár, hogy az idős hölgy nem fogalmazott világosabban. Pedig ezzel sokat segíthetett volna nekünk.

– Talán jobb lett volna, ha nem írja meg ezt a levelet.

– Hogy érti ezt?

– Lehet, hogy akkor még élne...

– Ön túl messzire megy, nem gondolja? Ámbár meglehet, hogy igaza van.

– Nagyon kérem felügyelő úr, mondja el a történteket! Én semmi konkrétumot nem tudok.

– Ezen ne múljék. Nos, az öreg hölgy vacsora -után nyugovóra tért. Rosszul lett, állapota aggasztóvá vált. Rangatózás, görcsök, miegymás. Kihívták az orvost. Mire azonban a doki megérkezett, az asszony már kiszenvedett. Az orvos hímezett-hámozott, majd kibökte, hogy nem állíthat ki halotti bizonyítványt a halottszemle eredményének ismerete nélkül. Most már valamivel többet tudunk. Az orvos javaslatára ugyanis elrendeltük a boncolást; amit a rendőrségi kórboncnokkal együtt végzett el. Az eredmény minden kétséget kizáróan bizonyította, hogy az idős hölgy halálát nagy adag sztrichnin okozta.

– Aha!

– Hát igen, komisz egy ügy! A kérdés csak az, hogy ki szervírozta neki a mérget? Röviddel a halál beállta előtt történhetett. Először arra gyanakodtunk, hogy az ételébe keverték, de utóbb ezt elvetettük. Az aznapi menüben articsókaleves szerepelt, amit levesestálban szolgáltak fel, továbbá halpástétom és almatorta. Miss Barrowby, Mr. Delafontaine és Mrs. Delafontaine ült az asztalnál. Miss Barrowby maga mellé vett egy mindenest, egy félig orosz származású lányt, de ő nem étkezett együtt a családdal. A maradékot kapta, amit az asztalon hagytak. Van még a háznál egy szolgálólány is, de neki aznap este kimenője volt. Ö készítette ki a levest a tűzhelyre, a pástétomot a sütőbe, az almatortát pedig hidegen fogyasztották. Minden fogásból valameny-nyien ettek, ezért úgy gondolom, kizárt, hogy a mérgezés ekkor történt. A sztrichnin különben is olyan keserű, mint az epe. Az orvos szerint még ezerszeres hígításban is megérezni.

– Kávé?

– Az esetleg szóba jöhetne, csakhogy az öreg hölgy soha nem kávézott.

– Átérzem a helyzetét. Szinte megoldhatatlan feladvány! Milyen italt fogyasztott a vacsorához?

– Vizet.

– Egyre rosszabb.

– Nem mondom, jó kis fejtörő!

– Vagyonos volt az öreg hölgy?

– Azt hiszem egész jól állt e tekintetben. Pontos információink egyelőre nincsenek. Ahogy én kivettem, a Delafontaine házaspár viszont alaposan le van égve. A ház fenntartását is az öreg hölgy finanszírozta.

Poirot elmosolyodott.

– Egyszóval ön a Delafontaine házaspárt gyanúsítja? Melyikőjüket?

– Nem mondanám, hogy konkrétan bárkit is gyanúsítanék. De akárhogy is vesszük, ők az egyedüli közeli hozzátartozók, és nem vitás, hogy a haláleset szép kis summát hozhat a konyhájukra. Az ördögbe is, jól tudjuk, hogy milyen az emberi természet!

– Néha kíméletlen, az már igaz. Az öreg hölgy egyebet nem evett vagy ivott?

– Nos, ami azt illeti...

– A, voilal Sejthettem volna, hogy tartogat még valamit a tarsolyában számunkra. Beszél itt nekem articsókalevesről meg halpástétomról. A lényeget meg nem említi!

– Nos, az igazat megvallva az idős hölgy étkezés előtt egy kapszula gyógyszert vett be. Nem tablettát, hanem egyfajta rizspapírba töltött port. Tökéletesen ártalmatlan szerről van szó. amit emésztési panaszait enyhítendő szedett.

– Csodás! Mi sem egyszerűbb annál, mint egy kapszulát sztrichninnel megtölteni és kicserélni az eredetivel. Egy pohár vízzel lenyelve nem lehet érezni semmit.

– Pontosan erről van szó. Az a gyanúm, hogy a lány tette.

– Az orosz lány?

– Igen, Katrina Rieger. Ö volt Miss Barrowby mindenese. Gyanítom, jócskán ugráltatta. Csináld ezt, csináld azt, maszírozd meg a hátam, hozd ide a gyógyszeremet, lódulj a patikába, effélék. Tudja, milyenek az idős hölgyek. Folyton azt hajtogatják, hogy csak egy kis törődésre vágynak, de igazából néger rabszolgára lenne szükségük.

Poirot halványan elmosolyodott.

– De hallgasson csak ide – folytatta Sims felügyelő. – Ez az egész valahogy mégsem stimmel. Mi oka lett volna ennek a lánynak megmérgezni a munkaadóját? Miss Barrowby halálával a lány elveszíti az állását, és manapság nem könnyű munkát találni, pláne olyasvalakinek, akinek nincs semmi végzettsége.

– Mindazonáltal – morfondírozott Poirot –, amennyiben a gyógyszeresdobozt őrizetlenül hagyták, bárki hozzáférhetett.

– Természetesen tovább vizsgálódunk. Minden irányban, ha érti, mire gondolok. Mikor készítették oda a gyógyszert és rendszerint hol tartották? stb. Kitartó, aprólékos munkára lesz szükségünk, ha rá akarunk jönni a dolog nyitjára. Hátravan még Miss Barrowby ügyvédje. Vele holnap beszélek. Továbbá az öreg hölgy bankjának igazgatójával. Egyszóval rengeteg dolgunk van még.

Poirot felemelkedett ültéből.

– Megteszi nekem azt a szívességet, hogy röviden tájékoztat az ügy további fejleményeiről? Rendkívül lekötelezne vele. Ezen a számon bármikor elérhet.

– Persze, feltétlenül M. Poirot. Több szem többet lát, ahogy mondani szokás. Egyébként is ön már belekeveredett ebbe az ügybe azzal a levéllel, nemde?

– Ez roppant kedves öntől, felügyelő úr. Udvariasan kezet ráztak és Poirot távozott.

Másnap Poirot-t telefonhoz hívták.

– Ön az, M. Poirot? Itt Sims felügyelő. A részletek kezdenek szépen összeállni a mi kis ügyünkben.

– Igazán? Folytassa, könyörgöm!

– Nos, az első tétel – méghozzá igen figyelemreméltó tétel: Miss Barrowby csak vagyona elenyésző részét hagyta az unokahúgára, szinte mindent K. örökölt. Ahogy fogalmazta a szeretetteljes és odaadó gondoskodás jutalmául. Ez rögtön más megvilágításba helyezi az ügyet, nem gondolja?

Egy kép bukkant fel Poirot emlékezetében. Dühtől eltorzult arc és szenvedélyes hang: ,,A pénz az enyém. Ez az ő akarata, és így kell lennie.'' A végrendelet tehát nem érte váratlanul Katrinát, tudott arról, mi áll benne.

– Második tétel – folytatta Sims felügyelő. – A kapszulákat csakis és kizárólag K. kezelte.

– Bizonyos ön ebben?

– A lány maga sem tagadja. Mit szól mindehhez?

– Fölöttébb érdekes.

– Már csak egy dolgunk maradt, bizonyítékot szerezni arra vonatkozóan, hogy mily módon tett szert a méregre.

– Eleddig nem jártak sikerrel?

– A nyomozás csak most kezdődött. Ma reggel volt az első kihallgatás.

– Milyen eredménnyel zárult?

– Egy hét múlva folytatjuk.

– És a fiatal hölgy, K.?

– Gyanúsítottként őrizetbe vettük. Semmit sem kockáztatok. Elképzelhető, hogy van egypár furcsa barátja, akik esetleg megpróbálják kijuttatni az országból.

– Nem – szólt Poirot. – Nem hiszem, hogy akadnak barátai.

– Mire alapozza ezt az állítását?

– Csak egy megérzésre. További „tétel", ahogy ön mondaná?

– Semmi olyasmi, ami az ügy szempontjából jelentőséggel bír. Bár Miss Barrowby csinált néhány butaságot a részvényeivel, nem csekély összeget veszítve rajtuk. Felettébb zavaros ügyletek, de nem látok összefüggést a történtekkel – legalábbis e pillanatban nem.

– Pedig lehet, hogy van összefüggés. Hálás köszönetem. Rendkívül kedves öntől, hogy felhívott.

– Szóra sem érdemes. Szeretem betartani az ígéreteimet. Egyébként is láttam, hogy az eset felkeltette az érdeklődését. Ki tudja, talán segíteni is tud a megoldásban.

– Ez nekem is örömömre szolgálna. Mit szólna például, ha előkeríteném az egyik barátját?

– De hiszen az imént mondta, hogy a lánynak nincsenek barátai – csodálkozott Sims felügyelő.

– Tévedtem – válaszolta Poirot. — Mégiscsak van egy barátja.

Mielőtt azonban a felügyelő ujabb kérdést tehetett volna fel, a belga letette a kagylót. Poirot elgondolkozva átsétált Miss Lemon szobájába, aki az írógép előtt ült. Amint főnöke belépett, rögtön abbahagyta a gépelést és várakozóan ráemelte a tekintetét.

– Arra kérem – kezdte Poirot –, hogy képzelje magát a következő szituációba.

Miss Lemon csalódottan az ölébe ejtette a kezét. Általában örömmel végezte munkáját: gépelt, elintézte a számlákkal kapcsolatos ügyes-bajos dolgokat, számon tartotta a megbeszéléseket és akkurátusan iktatta az iratokat. Az azonban, hogy egy elképzelt szituációba élje bele magát, rendkívül untatta és munkaköre kellemetlen kötelezettségei közé sorolta.

– Ön egy orosz leányzó... – állt elő a farbával Poirot.

– Igen – válaszolta beletörődőén a minden porcikájában angol Miss Lemon.

– Barátok nélkül, elhagyatottan él egy idegen országban. Bizonyos okokból nem szándékozik visszatérni Oroszországba. Egy öreg hölgynél áll alkalmazásban mint társalkodó– és ápolónő, aki szinte a végsőkig kizsigereli. Önnek azonban egy panaszos szava sincs, alázatosan végzi munkáját.

– Értem – felelte Miss Lemon engedelmesen, bár az igazat megvallva, sehogyan sem

tudta beleélni magát ebbe a sajátos szerepkörbe.

– Az öreg hölgy időközben megkedveli és elhatározza, hogy az egész vagyonát önre hagyja. És ezt közli is önnel.

Poirot itt hatásszünetet tartott.

– Igen — szólt Miss Lemon.

– Egyszer csak az öreg hölgy megorront valamit; meglehet, hogy ez valami pénzügyi svindli volt, vagy nem volt hozzá őszinte, esetleg még súlyosabb dolog esett meg – egy alkalommal gyógyszerének fura mellékíze volt, vagy evéskor gyanús szag csapta meg az orrát. Az öreg hölgy gyanakszik önre, és levelet ír egy nagyon híres – enfin, a leghíresebb – detektívnek, vagyis nekem. Én rövidesen fel szándékozom keresni. Ahogy mondani szokás, könnyen füstbe mehet a terv. Gyorsan kell hát cselekedni. És íme, az öreg hölgy váratlanul elhalálozik, még a nagy hírű detektív látogatása előtt. Mondja csak, hihető mindez?

– Meglehetősen hihetőnek tűnik – vélte Miss Lemon. – Pláne hogy egy oroszról van szó. Ami engem illet, én nem lennék társalkodónő. Szeretem, ha a munkaköröm pontosan meg van határozva. És persze eszembe se jutna eltenni valakit láb alól!

Poirot felsóhajtott.

– Bárcsak itt lenne velem Hastings barátom! Micsoda páratlan képzelőerővel van megáldva! És milyen romantikus lelkülete van. Bár az igazat megvallva, a megérzései sorra tévútra vitték, ennek ellenére nagyszerű segítőtársam volt.

Miss Lemon csendben ült. Vágyakozóan szemlélte a félig teleírt papírlapot.

– Szóval hihetőnek tartja ezt a kis történetet? – morfondírozott Poirot.

– Ön talán nem?

– Dé attól tartok, igen – sóhajtott Poirot. Megcsörrent a telefon, és Miss Lemon kiment, hogy felvegye. Visszatérve közölte:

– Megint Sims felügyelő keresi. Poirot a készülékhez sietett.

– Allo’, allo’. Hogy mondta?

Sims megismételte:

– Egy csomag sztrichnint találtunk a lány hálószobájában a matrac alá rejtve. Az őrmester épp az imént közölte a hírt. Ez, azt hiszem, megdönthetetlen bizonyíték.

– Igen – válaszolta Poirot. – Megdönthetetlen bizonyíték. – Hangja magabiztosan csengett.

Letette a kagylót és odaült az íróasztalához. Eltöprengve rendezgette a tárgyakat maga előtt és közben ezt dünnyögte magában:

– Valami nem stimmel. Éreztem – nem, nem is éreztem. Inkább láttam valamit. En avant! – ideje egy kicsit megmozgatnom az agytekervényeimet. Mérlegeljünk csak. Töprengjünk. Minden logikusan történt? Az a kis vadóc és a pénzzel kapcsolatos aggodalma, aztán Mme Delafontaine meg a férje idétlen megjegyzése az oroszokról – de hisz' a férj maga is idétlen; a szoba; a kert – ah, megvan! Igen, a kert!

Hirtelen kiegyenesedett ültében, szemében megvillant a felismerés jellegzetes zöld fénye. Felpattant és átrobogott a szomszéd szobába.

– Miss Lemon, lenne szíves ideiglenesen felfüggesztem pótolhatatlanul hasznos tevékenységét, és elvégezni nekem egy kis nyomozást?

– Azt mondja, nyomozzak, M. Poirot? Attól tartok, ehhez nem vagyok túl...

Poirot közbevágott.

– Tegnap biztosított arról, hogy jól ismeri az üzletembereket, nemde?

– Ez így is van – válaszolta Miss Lemon nem kis büszkeséggel a hangjában.

– Akkor nagyon egyszerű dolga lesz. Elmegy Charman's Greenbe és felkutatja a halast.

– Mármint a halast? – rebegte Miss Lemon őszinte megdöbbenéssel.

– Pontosan. A halast, aki Rosebanknek szállít. Ha megtalálta, feltesz neki egy bizonyos kérdést – azzal átnyújtott a párja nincs titkárnőnek egy papírlapot.

Miss Lemon az érdeklődés legcsekélyebb jele nélkül elolvasta, ami rajta állt, bólintott, majd feltette írógépére a védőborítót.

– Együtt megyünk Charman's Greenbe, de ott elválnak útjaink. Maga tűvé teszi a környéket a halasért, én pedig felkeresem a rendőr kapitányt. Innen a Baker Streetről mintegy másfél órába is beletelik, mire odaérünk.

Megérkezve úti céljához, a meglepett Sims felügyelő sietett elébe.

– Ez aztán gyors munka volt, M. Poirot! Alig egy órája, hogy telefonon beszéltünk.

– Szívességet szeretnék kérni öntől; engedje meg, kérem, hogy válthassak pár szót Katonával. Mi is a vezetékneve?

– Rieger, Katrina Rieger. Nos, végül is nem látok semmi kivetnivalót abban, ha beszél vele.

A lány sápadtabb és morcosabb volt, mint valaha. Poirot gyengéden megszólította.

– Szeretném, kisasszony, ha elhinné, hogy jót akarok önnek. Mondja el nekem a teljes igazságot.

A lány szeme dacosan felvillant.

– Már elmondtam az igazságot! Mindenkinek elmondtam az igazságot! Ha valaki meg mérgezte az öreg hölgyet, hát nem én voltam. Önök valamennyien tévednek. Meg akarják akadályozni, hogy enyém legyen a pénz! – Hangja rekedt volt. Ügy néz ki, mint egy sarokba szorított kisegér, gondolta Poirot.

– Egyedül ön kezelte a gyógyszeres fiolákat?

– Már megmondtam, nem? Éppen aznap délután készítette el a patikus. Hazavittem a táskámban. Már feltálalták a vacsorát, mire hazaértem. Kinyitottam a dobozt, és odakészítettem egy kapszulát Miss Barrowby-nak egy pohár vízzel.

– Senki nem nyúlhatott a dobozhoz?

– Senki. – Sarokba szorított kisegér, de milyen bátor!

– Miss Barrowby azt ette, amit előzőleg felsoroltunk. Levest, pástétomot, tortát, nemde?

– Igen – hangzott a reményvesztett válasz. – Sötét, parázsló szemek, melyek sehol sem látják a kiutat.

Poirot gyengéden megveregette a lány vállát.

– Legyen erős, kisasszony! Eljöhet még a szabadság, és igen, a pénz is az öné lehet, és aztán gond nélkül élhet.

A lány bizalmatlanul hallgatta. Miután a vádlottat elvezették, Sims odafordult Poirot-hoz.

– Nem igazán értettem, amit a telefonba mondott. A lánynak tehát van egy barátja?

– Igen, van egy barátja. Én vagyok az! – válaszolta Poirot, és mielőtt Sims magához térhetett volna a meglepetéstől, kiviharzott a kapitányságról.

A Zöld Macska teázóban Miss Lemon nem várakoztatta feleslegesen a munkaadóját és rögvest a tárgyra tért.

– A fickó neve Rudge, a High Streeten van az üzlete, és önnek tökéletesen igaza volt. Pontosan másfél tucat. Mindent lejegyeztem, amit mondott – és átnyújtotta a feljegyzést a főnökének.

Arrr! — Poirot kurrogó hangot hallatott, akárcsak egy elégedetten doromboló macska.

Hercule Poirot Rosebankbe vitette magát. Ahogy a kertkapuban megállt, a nap éppen lebukott mögötte a horizont alá. Mary Dela-fontaine sietett elé.

– M. Poirot? — meglepetés érződött a hangjában. – Hát visszajött?

– Visszajöttem. – Némi szünet után Poirot így folytatta: – Amikor először jártam itt, kis gyerekdalocska egyik strófája jutott az eszembe.

„Mary úrnő, te kis nyakas,

Mi virít a kertedben?

Kagylóház és ezüstharang,

Kis cselédlány kötőben."

– Csakhogy nem kagylóhéj, ugye asszonyom? Hanem osztrigahéj! – mutatott le Poirot a földre.

Hallatszott, ahogy Mrs. Delafontaine nagy levegőt vesz, egyébként feszülten figyelt. Kérdőn várta a folytatást. Poirot bólogatott.

– Mais, oui! A szolgálólány kikészítette a vacsorát – ő és Katrina eskü alatt fogják vallani, hogy csak ezt ették. Önön és a férjén kívül senki sem tudja, hogy másfél tucat osztrigát is beszereztek. Egy kis figyelmesség szegény, jó néni részére. A sztrichnint könnyű beletölteni az osztrigába. Csak egy nyelet – comme ga! De mi legyen az osztrigahéjakkal. A szemetesbe nem kerülhetnek. A szolgálólány azonnal észrevenné. És akkor kitalálták, hogy szegélyt raknak ki belőlük a virágágyás köré. Mivel azonban nem volt elegendő osztrigahéj, a szegély nem teljes. Az összhatás bántó – megtöri a szépen gondozott kert szimmetriá ját. Az a néhány osztrigahéj sehogysem illett ide – már első látogatásom alkalmával szemet szúrt nekem.

Mary Delafontaine megszólalt:

– Feltételezem, hogy a levélből jött rá. Tudom, hogy írt egy levelet, csak azt nem tud tam, mi volt a tartalma.

Poirot kitérően válaszolt.

– Azonnal sejtettem, hogy családi ügyről van szó. Ha Katrinával lett volna kapcsolatos, felesleges lett volna ennyit titkolózni. Rájöttem, hogy vagy ön, vagy a férje titokban Miss Barrowby kötvényeinek hozadékát dézsmálta, és az idős hölgy megsejtett valamit.

Mary Delafontaine bólintott.

– Innen is egy kicsit, onnan is egy kicsit. Soha nem gondoltam volna, hogy az öregasz-szony valaha is rájön. Aztán megtudtam, hogy detektívet akar fogadni, és hogy minden vagyonát Katrinára hagyta, – arra a szánalmas kis teremtésre!

– A sztrichnint tehát ön rejtette Katrina hálószobájába. Már értem! Menteni akarta magát és a férjét, és nem átallott egy ártatlan gyermeket gyilkosság gyanújába keverni. Hát semmi könyörület nincs önben, asszonyom?

Mary Delafontaine megvonta a vállát. Ártatlan, nefelejcskék szemmel nézett Poirot-ra. Poirot visszaemlékezett, hogy első találkozásukkor milyen tökéletesen játszotta szerepét, ellentétben férje habókos ügyetlenségével. Átlagon felüli nő, és mégis milyen kegyetlen!

– Könyörület? – kérdezte. – Ez iránt a szánalmas, áskálódó patkány iránt?

– Azt hiszem, önnek két dolog fontos az életben. Az egyik kétségkívül a férje.

Mrs. Delafontaine ajka megremegett.

– A másik pedig a virágoskertje.

Poirot körbenézett. Mintha csak bocsánatot kért volna a virágoktól, mindazért, amit tett és azért is, amit tenni szándékozott.