Vasárnap reggel, mikor felébredtem, olyan rosszul éreztem magam, mint ahogyan már régen nem. A megfázás, amely néhány napja rám tört, immár teljesen legyengített. Az egész testem tiltakozott, ha csupán egy mozdulatot is tettem. Fáztam, annak ellenére, hogy szorosan betakaróztam és a fejem lüktetni kezdett akár csak a gondolatára is annak, hogy kiszálljak az ágyból. A fekhely mellett órára pillantva láttam, hogy már délelőtt tíz óra volt. Meglepődtem, hogy anyukám még nem jött be a szobámba, hogy felébresszen. Kihasználva az alkalmat lehunytam a szememet és reménykedtem, hogy az alvástól jobban leszek.
- Milly, kelj fel!
- Mmm, nem akarok.
- Amelia, már délután kettő óra van. Szerintem ideje felkelni.
Mintha ágyúból lőttek volna ki, olyan gyorsan ültem fel az ágyban ezzel elég nagy kellemetlenséget okozva a beteg testemnek. Már régen nem éreztem magam ilyen gyengének. Anyukám valószínűleg láthatta rajtam hogyan is érzek, ugyanis azonnal megváltozott az arckifejezése. Egy acélból lévő nő jelent meg előttem, aki megtanulta hogyan kell ezeket a helyzeteket kezelni.
- Mi a baj?
- Azt hiszem lázas vagyok. Mindenem fáj és fázom.
- Szedted a gyógyszered?
- Igen - válaszoltam őszintén. Minden nap bevettem a tablettákat az előírás szerint és a doktor által javasolt vitaminokat is szedtem.
- Rendben hozok neked egy kis Tylenolt. Ez az egyetlen gyógyszer, amely nem zavarja meg a többit.
Ezután anya kilépett a szobámból, és a mindig teljesen telepakolt gyógyszeres szekrény felé indult. Amíg távol volt, még egyszer megpróbáltam kiszállni az ágyból. Ezúttal sikerült, így elvánszorogtam a fürdőszobáig, mely mindössze néhány méternyire volt a szobámtól. A tükörből az a lány nézett vissza rám, akit reméltem, hogy soha többé nem fogok látni. A szemei karikásak és a bőre sápadt volt. A teste különösen törékenynek tűnt, ahogyan a hatalmas pulóver szinte elnyelte. Siralmasan festett.
- Amelia, hol vagy?
Anyukám egy perccel később rám is talált egyik kezében egy üveg vizet, a másik kezében pedig a Tylenolt tartva. Egy szó nélkül átadta őket nekem és végignézte, ahogyan lenyelek két tablettát.
- Ahogy elnézem, le kell mondanunk a ma esti vacsorát.
Egy részem megkönnyebbült a szavai hallatán. Ez azt jelentette, hogy legalább még egy napig nem kell szembenéznem Ashtonnal. Ugyanakkor egy kis korholó hang a fejemben azt súgta, hogy nem lehetek gyáva. Beszélnünk kellett, és jobb volt ezt most megtenni, mint mindinkább halogatni és remélni a legjobbakat. Semmi sem fog megváltozni, ha nem teszek erőfeszítéseket abba az irányba, hogy rendbe hozzam a kapcsolatunkat. Talán nem akart a barátom lenni, de még mindig megérdemli, hogy beszéljen valakivel. Mindenki megérdemel egy embert, akinek mindent elmondhat.
- Miért nem tartjuk meg itt? Szerintem addigra jobban leszek.
- Biztos? Nem baj, ha itthon szeretnél maradni. Nem kell semmit sem csinálnunk.
Anyukám, az áldozatok királynője, megint azt tette, amiben a legjobb volt.
- Biztos. Felajánlanám, hogy segítek elkészíteni a vacsorát, csak nem szeretném, ha más is megbetegedne...
- Persze, Milly, azt hiszem ezzel egyedül is meg tudok birkózni. Fel kell hívnom Ashton anyukáját, hogy tudja: változtak a tervek.
Kilépett a szobából közben magában motyogva, hogy ki kéne tisztítani néhány üvegtálat és elő kéne venni a porcelán étkészletet. Én csak mosolyogtam, miközben néztem, ahogyan elmegy és tudtam, hogy ez volt az életnek az a része, amelyből kimaradt az elmúlt három évben. Örültem anyukámnak és Mrs. Irwinnek, na meg a még mindig töretlen barátságuknak. Azt kívántam, hogy bárcsak ugyanez vonatkozna rám és Ashtonra is. Az óra negyed nyolcat mutatott, ami azt jelentette, hogy Irwinék nemsokára megérkeznek. Az egész napomat az ágyban töltöttem TV-ét nézve és azt kívántam, hogy jobban legyek. Ez azonban nem vált be és két Tylenollal később is ugyanolyan rosszul voltam, mint mikor felébredtem. Mindenki, de legfőképpen anyu miatt úgy döntöttem, hogy úgy fogok viselkedni, mintha nem lenne semmi baj. Világoskék szűk farmert viseltem, sima fekete Vanst és egy régi fekete pulóvert, amit egy kicsit átalakítottam. Ejtett vállú volt, jól nézett ki, és még melegen is tartott. Hajamat egy kicsi, magasan összefogott lófarokba rendeztem, főleg azért, mert túlságosan is lusta voltam bármi mást csinálni. Annak ellenére, hogy nem hittem a sminkben, most mégis elfedtem a sötét karikákat a szemem alatt, hogy ne nézzek ki annyira siralmasan. Elég kár, hogy nem tudott segíteni a közérzetemen is.
- Amelia, gyere le, kérlek,
- Hát, akkor vágjunk bele - motyogtam. Semmi sem készíthetett volna fel, arra a látványra, ami lent fogadott. Alkalomhoz illően, olyan elegánsan felöltözve, mint ahogyan még sohasem láttam, állt a lépcsőnél Ashton. Egy fehér inget és sima, kék farmert viselt. A haja minden erőfeszítés nélkül is kócosan, de tökélesen festett ugyanakkor. Anyukámmal beszélt; ragyogó mosoly és a számomra legkedvesebb vonásai jelentek meg az arcán: a gödröcskéi. Aztán pedig ott voltak a mogyoróbarna szemei, melyek fényesebben ragyogtak, mint az esti égbolton a csillagok.
- Itt van az én kedvenc lányom.
- Helló, Anne - válaszoltam, miközben szoros ölelésbe vont.
- Gyönyörűen nézel ki, Amelia. Kicsit vékony vagy ugyan, de ugyanolyan lélegzetelállítóan festesz, mint mindig. Nagyon illik hozzád a rövid haj.
Elpirultam a számtalan dicséret hallatán, ezt pedig Mrs. Irwin is észrevette és felnevetett.
- Hol van Lauren és Harry? - kérdeztem észrevéve a távollétüket.
- Mindketten átmentek a barátaikhoz játszani, úgyhogy ma este csak mi, öregek vagyunk.
- A magad nevében beszélj! - jelentette ki Ashton éppen elég hangosan ahhoz, hogy az anyukája meghallja. Tettetett haraggal fordult a fia felé, majd végül ellágyultak a vonási, mikor nevetésben tört ki.
- Ez a fiú olyan pimasz. De túlságosan is szeretem ahhoz, hogy ezért megbüntessem.
- Pont ugyanezt mondtam Ameliának a minap! Mit fogunk kezdeni ezzel a kettővel?
Mindkét nő a konyha felé indult meg, közben élénken csevegve. Ezzel, mi ketten maradtunk Ashtonnal és csendben követtük őket. Próbáltam rákényszeríteni az elmém, hogy valamit kitaláljak, de semmi sem jutott eszembe. Volt egy idő, amikor nem lehetett minket elhallgattatni, most azt kívántam bárcsak újra így lenne. Valahogyan Ashtonnal szemközt kötöttem ki a vacsoraasztalnál, ami szerintem nem a véletlen műve volt. Az ételt körbeadtuk és eközben könnyedén folyt a társalgás. Anyunak és Mrs. Irwinnek nagyon sok mindenről kellett beszélnie és felzárkóznia. Időről időre egy-egy kérdést közvetlenül nekem vagy Ashtonnak céloztak, de egyébként mindketten illendően elfogyasztottuk az ételünket. A betegség még nem ért véget, így küzdöttem, hogy ne reszkessek a meleg ruhák ellenére.
- Tehát Amelia, milyen volt az államokban? Izgalmasabb, mint itt?
Tudtam, hogy nem azért kérdezte, hogy bármiféle kellemetlenséget okozzon, de észrevettem, hogy Ashton megmerevedett a kérdés hallatán.
- Határozottan másmilyen volt, viszont azt nem mondanám, hogy jobb ott, mint itt. Annyi minden hiányzott itthonról.
- Akkor miért tűntetek el ilyen hirtelen?
Már éppen a nyelvem hegyén volt a válasz, mikor valami megállított abban, hogy hangosan kimondjam. Bele kell törődnöm az okba, azonban még nem álltam készen rá, hogy megnyíljak. Az egyetlen ember, aki tudott róla, az anyukám volt, mivel ott volt velem.
- Csak egy kis levegőváltozás miatt - lépett közbe anyu. Tudta hogyan éreznék afelől, ha az igazi okot kéne elmondani arról, hogy miért is voltunk Amerikában. Azt szerettem volna, ha dolgok a lehető legnormálisabbak maradnak, és ezt ő is megértette. Minél hosszabb ideig rejtettem el a titkot, annál több időm maradt arra, hogy eltemethessem oda, ahol senki sem találhat rá.
- Ashton, úgy hallottam, hogy most már egy bandában játszol?
- Igen.
- És milyen? Követnek már groupiek mindenhova?
Elvigyorodott, nyilvánvalóan örült a témaváltásnak.
- Még nem. De ki tudja mit tartogat a jövő.
- Nagyon jók - kotyogtam ki.
Minden szempár rám szegeződött, beleértve azt is, amelyik egész idő alatt elkerült.
- Belebotlottam egy mini előadásukba az iskolában és nagyon jól szóltak. Igazi dobtehetség vagy, Ashton.
Most először annyira meglepődött, hogy nem tudott megszólalni. Hosszabban figyelt engem, mint a haza érkezésem óta összesen, mintha próbált volna megfejteni.
- Köszi, Mills - mondta próbaképpen - Sokat jelent nekem, hogy tőled ezt hallom.
Őszintén elmosolyodtam, és éreztem, hogy a szívem megtelik szeretettel a gyerekkori becenevem hallatán. Viszonozta a mosolyom és a gödröcskéi is megjelentek, mely a legnyilvánvalóbb díjam volt azért, amit mondtam.
- Hát, mi öregasszonyok kimegyünk és kint fogunk ülni a verandán, így rátok marad a mosogatás.
Ez volt a hivatalos jele annak, hogy a vacsora véget ért. Anyukám felállt, leszedte az asztalt, az edényeket pedig a mosogatóban hagyta. Megkínálta Mrs. Irwint egy csésze teával, melynek elkészítése csupán néhány másodpercet vett igénybe. Ettől a fogva kimentek, ezáltal magunkra hagyva engem és Ashtont immár másodszorra azon az estén. Feltűrtem a pulóverem ujját és megengedtem a vizet, mikor óvatosan arrébb tolt a helyemről. Ashton ingujja már régen fel volt tűrve, felfedve a napbarnított bőrt a kezén. Kissé elfordította a csapot, hogy így mindent elmoshasson egyedül. Biztosan észrevehette, ahogyan mereven bámulom, ugyanis megszólalt rám sem nézve.
- Beteg vagy, nem kell ezt csinálnod.
- Honnan...?
- Ismerlek Amelia, emlékszel? Egész este a pulóvered ujját húzogattad. Ezt mindig akkor csinálod, mikor fázol. És tekintve, hogy én majdnem megsülök ebben az ingben, ez csakis azt jelentheti, hogy beteg vagy. Na meg sokkal sápadtabbnak is látszol a szokásosnál.
Olyan könnyedén elmagyarázta ezt nekem, mintha azt kérdeztem volna tőle, hogy mennyi kettő meg kettő. Mást nem mondott csak tovább súrolta a tányérokat és a poharakat. Lehúztam a pulóverem ujját és örültem, hogy nem kell tovább tettetnem, hogy jól vagyok. Hálás voltam azért, hogy néhány szót szólt hozzám, így azt kívántam, hogy bárcsak megszüntethetném a csöndet, amely ránk borult. Annyi mindent el szerettem volna mondani neki, de nem éreztem, hogy ez lett volna a megfelelő alkalom.
- Hogy vagy? - kérdeztem végül, mivel semmi más nem jutott az eszembe.
- Hogy vagyok? Hát a rég elveszett legjobb barátom, aki köszönés nélkül elment három éve most hirtelen újra megjelent az életemben. Vacsorázom vele és az anyukájával, mintha mi sem változott volna, pedig igen is minden megváltozott. Majdnem, hogy semmi jogom sincs. Csak azért hagytam abba, hogy folyton azt kérdezzem magamtól miért ment el, mert úgy gondoltam, hogy örökre távozott. De most most itt ül mellettem, miközben mosogatok és azt kérdezi hogy érzem magam. Mit gondolsz hogy vagyok, Amelia?
A hangja egyre keményebb lett minden egyes kimondott szóval én pedig egyre távolabb húzódtam a nyilvánvaló haragja elől. A jáde zöld szemei elvesztették a gyengédségüket és immár hidegen meredtek le rám. Olyan erősen szorította a kezében lévő tányért, hogy az ujjpercei körüli terület elfehéredett. De tudtam, hogy igaza van és megérdemeltem ezt a bánásmódot. Ha helyre akartam ezt hozni, akkor felelősséget kellett vállalnom a hibáimért.
- Sajnálom. Ezt butaság volt megkérdezni.
- Igen, az volt.
- Bocsánat, mindenért.
- Igen, könnyű mondani, hogy sajnálod. Engem nem lesz olyan könnyű meggyőznöd, hogy tényleg így is gondolod.
A szavai lyukat égettek a mellkasomba, amely már eleve ott volt, mikor el kellett őt hagynom, azonban most újra fellángoltak.
- Van rá bármiféle esély, hogy meg tudsz nekem bocsátani?
- Ashton, szívem ideje hazamenni - mondta Anne, miközben ő és anyu megjelentek az ajtóban, így nem tudhattam meg, hogy Ashton mit válaszolt volna. Egy alig látható mosoly volt mindkettejük arcán és jó érzés volt anyukámat újra boldognak és gondtalannak látni. Látva Ashton hirtelen megjelenő mosolyát ő is ugyanarra gondolhatott.
- Szia Trinity. Jó volt újra látni téged.
- Téged is jó volt látni Ash, hiányoztál.
Anyukám még magához szorította néhány másodpercig mielőtt elengedte volna az ölelésből. Végül odajött hozzám és megállt néhány méternyire tőlem. Vissza kellett fognom magam, hogy ne öleljem át a karjaimmal, hogy megállapíthassam vajon még mindig ugyanolyan-e az illata; a tiszta ruha és egy csipetnyi erdő keveréke, mivel az anyukája rávette, hogy ezt a parfümöt viselje. Ez az illat mindig is az otthont jelentette számomra és akármivel is próbálkoztam ezt semmi más nem hozta vissza. Bármit megadnék csupán egy szippantásért is.
- Holnap találkozunk az iskolában, Amelia.
És főleg, mivel szerintem az anyukáink figyeltek közelebb hajolt és lazán megölelt.
- Jobbulást.
A lehelete csiklandozta a fülemet és a teste azt a meleget árasztotta, amely a biztonságot jelentette számomra életem első tizenhárom évében. Abban a pillanatban, ahogy eltávolodott, máris hiányzott az érzés. Amikor kisétált az ajtón az anyukájával, egy kicsit átérezhettem hogyan is érezhetett aznap, mikor itt hagytam köszönés nélkül. Ahogyan néztem, hogy a hátának képe lassan eltűnik a látószögemből a szívem kétségbeesetten érte kiáltott. Nem vagyok biztos benne, hogy hallotta vagy ő is érezte-e, de mielőtt elment, még intett egyet.