Ha a mesekönyvek azt mutatják, hogy milyen volt a világ akkoriban, akkor azt hiszem, nem egy szokványos családból származom. Nem a nem túl kedves unokatestvéremmel nevelt fel a nagynénim és a nagybácsim, és nem is az anyukámmal és a párjával élek együtt egy kis lakásban egy nagyvárosban. De az is igaz, hogy fiú sem vagyok, és a lányokról szóló könyvekben többnyire a szereplõknek rendezett családjuk van: apa, anya és gyerekek. Tulajdonképpen az én helyzetemet is lehetne rendezettnek venni... Ha akkoriban élnék.
De nem akkoriban élek. Pedig szívesen tenném... Szívesen élnék egy nagyvárosban, több emeletes épületek között, szívesen járnék be minden nap egy olyan hatalmas iskolába, ahol egy évfolyamon akár több osztály is van és egy osztályban akár több mint tíz ember, szívesen megtanulnék lovagolni, vagy szörfözni a tengeren, vagy énekelni és táncolni, és színpadon fellépni több száz ember elõtt. Szívesen elmennék egy táborba, ahol napokig nem csinálunk mást, csak léceken lesiklunk a frissen esett havon, és szívesen kirándulnék napokig az erdõben, ködös hegycsúcsok közt.
Olyan jó és boldog élet lehetett...
És akkoriban biztosan nem értem volna haza arra, hogy a nõvéremet elvitték.
Lassan hat éve annak, hogy történt, és még mindig gondolok rá. Azóta sem tudtam elfogadni, hogy már soha többé nem láthatom. A szüleim csak annyit mondtak, hogy elvitték. Hogy kik, nem tudom. Hogy miért, nem tudom. Hogy engem miért nem vittek magukkal, azt sem tudom. Szerintem a szüleim tudják. De nem mondták el, és nem tūntek úgy, mint akiket különösebben megérint. Ami egyfelõl érthetõ, hiszen én és a nõvérem nem vagyunk vér szerinti gyerekeik, ahogy a húgunk és a három öcsénk sem. Mindannyiunkat örökbe fogadtak a Nagy Csata után, ami sok árvát hagyott maga mögött.
Azóta, hogy a nõvérem elment, én vagyok a nagytestvér. Aki figyel a többiekre, fejben tartja, hogy ki hol van és mikorra ér haza, hogy mindenki megcsinálta-e a feladatát, evett-e és idõben lefeküdt-e aludni. A szüleink nagyon támaszkodtak erre a szerepre, mert nagyon sokat kellett dolgozniuk, és anyukámnak sokszor ételt készíteni sem volt ideje. Eleinte furcsa volt belekerülni ebbe, szinte egyik pillanatról a másikra, de idõvel természetessé vált, hogy én gondoskodom a testvéreimrõl. Nem mintha a nõvérem ezt nagyon becsületesen csinálta volna, õ a maga nemében mindig szabadszellemū volt, és állandóan ott volt, ahol nem kellett volna. Szerintem belebetegedett volna, ha egy percig nem csinál semmit, csak leül és csendben van, de mindenki így szerette. Még a jellegzetes beszéd hibája sem zavart senkit, mert a jelenléte és a lelkesedése feledtette a zavaró tényezõt.
Szaffinak hívták.
A szüleink szerették volna, ha különlegesek lennénk - és annak is éreznénk magunkat -, ezért szokatlan, de szerintem szép nevekkel áldottak meg. A nõvérem Szaffi volt, engem Gaiának neveztek el, a húgom Sea lett, az öcséim pedig Valentin, Asztrik és Jonatán. A szándékuk teljesült, rajtam kívül mindannyian egyéniségek lettek - nem feltétlenül jó értelemben. Szaffi önjáró volt, Sea akaratos és idõnként hisztis, Valentin a falu szépfiúja, aki - bárcsak tíz éves volt - már az ötödik barátnõjérõl beszélt, akivel éppen elbújtak a kukoricásban, hogy a lánynak ne kelljen dolgoznia. Asztrik igazi zsivány lett, állandóan a legmeglepõbb helyekrõl bukkant fel piszkos arccal és széles vigyorral, Jonatán pedig a legmegbízhatóbb fiúcska volt a maga öt évével, akit nyugodt szívvel ott lehetett hagyni a tūz mellett kavargatni a levest.
Én nem éreztem magam különlegesnek. Általában Szaffival voltam, hogyha valami izgalmas történt - vagy õ maga izgalmasat csinált -, így többnyire hozzá hasonlítottak. Fõleg, hogy elvileg mi vér szerint is testvérek voltunk, így külsõleg is hasonlítottunk. Bár Szaffi nálam egy kicsit teltebb és életrevalóbb alkat volt, sötétszõke haja dúsabb és hosszabb, az arca szeplõsebb, a lába fürgébb volt. Legalább is én így emlékszem rá. Nem tudom, milyen lenne, ha most viszont látnám... Talán fel sem ismerném.
Ha bármiben más voltam, mint a többiek, az az volt, hogy nem jöttem ki a lányokkal. Nem utáltuk egymást, nem is voltunk rosszban, csak nem tudtunk egymással beszélgetni. Õk valahogy... nagyon mások voltak, mint az én világom. Vagy csak remekül megtalálták egymással a hangot. Lehet, hogy ez is közös volt bennem Szaffival. Õ sem talált magának a lányok között barátokat, habár nem is erõlködött; azt hiszem, mindig is inkább a fiúk felé volt nyitott.
Ígyhát akikkel többnyire a szabadidõmet töltöttem, Benedek és Benjamin lettek. Akik hasonlóan nem érezték magukat egyéniségnek - bár azok voltak -, mert az õ szüleik nem törték magukat azon, hogy különleges nevet válasszanak a gyermeküknek. Kétség kívül ez a két név volt messze a leggyakoribb a faluban, nagyjából annyira, mint lányoknál a Panni vagy az Eliza.
Benjáminnal Szaffi révén ismerkedtem meg, mivel õk már hamar egymásra találtak. Mindig együtt kalandoztak a határban, és természetesen engem is mindig magukkal vittek. Miután Szaffi már nem volt velünk, szerencsére akkor is megmaradt ez a jó kapcsolatunk. Benedekkel pedig egy szüret közben beszélgettem el, és teljesen meglepõdtem, amikor észrevettem, hogy a mosolygósnak, jó humorúnak és viccesnek megismert fiúval egyszercsak már mély, lelki témákról beszélgetünk. Megértõ volt, mindig tudott tanácsot adni, és egyszer sem zavart, hogy majdnem egy évvel volt fiatalabb nálam. Jól megtalálta a hangot Benjáminnal is, így lett egy biztos közegem, akikkel jól éreztem magam.
A két fiú kedvenc elfoglaltsága az iskola - vagy Benjámin esetében munka - utáni "nézzük, ahogy Gaia fõz" volt, amibõl természetesen nem csak nézés lett, de ennek örültem is, mert így többnyire hamarabb készen lettem. De ha nem, legalább jó hangulatban telt a délután.
Most is szinte a nevetés határán álltam. Május lévén az volt a tervem, hogy zöldséges krumpli salátát csinálok, amihez elsõ körben a krumplit kellett megfõznöm. Benedek pedig úgy vélte, hogy a krumplis kosár túl távol van a forrni feltett vizes fazéktól.
- Szerinted bele tudom dobni? - méregetett kezével egy szerencsés - vagy inkább szerencsétlen - darabot a földes kupacból, amit négány perce hoztunk be.
Nem nézett kifejezetten egyikünkre sem, de Benjámin mégis úgy érezte, hogy válaszolnia kell.
- Legfeljebb nem, és akkor összetörik az ablak - vont vállat.
Õ ilyen volt. Sohasem kertelt, és a támogatását sem éppen a szavakkal fejezte ki. De így szerettük.
Benedek a választ hallva elvigyorodott, és miután elálltam az útból, óvatosan átdobta a krumplit a konyhán. Az kecsesen szelte a levegõt, majd tompa puffanás kíséretében érkezett meg a fõzõlapra, ahonnan tovább pattant az ablak melletti falnak, aztán vissza a tūzhelyre és le a döngölt földre. A fiú fél kezével eltakarta a száját, hogy leplezze, elnevette magát a sikertelen kísérlet láttán.
- Ez nem sikerült - állapítottam meg, és a krumpli után indultam. - Semmi baj, van még lehetõséged, de utána el kell kezdenem fõzni.
Benjamin egészen máshogy értékelte a helyzetet.
- Én inkább úgy fogalmaznék, hogy van még egy lehetõséged - elrontani.
Amit nagyon becsültem Benedekben, hogy magán is képes volt nevetni, még ha Benjamin megjegyzése nem is volt éppen építõ jellegū. Ezenkívül nem vette el a kedvét a hozzászólás, és a második krumpli sikeresen landolt a fazékban.
Azzal viszont nem számoltunk, hogy az onnan kifröccsenõ friss kútvíz, nagy területen befedi majd a konyhát. Gyorsan odaugrottunk, hogy mentsük, ami menthetõ, miközben Benjamin még szükségét érezte megjegyezni, hogy ez mind csak és kizárólag Benedek hibája, és õt terheli a felelõsség. A fiú ezen ugyanúgy csak nevetett, és az általam elõhalászott konyharuhákkal nekilátott felitatni a vizet.
Az anyukám ezt a pillanatot választotta arra, hogy hazaérjen.
- Hát ti meg mit csináltok itten? - ripakodott ránk üdvözlésképpen, mire a fiúk elmotyogtak egy-egy "csókolom"-ot, és gyorsan odébb somfordáltak. - Hess innét! - legyintett az anyukám, és kikapta Benedek kezébõl a rongyot. - Hadd segítek feltörölni.
Anyukám Újfaludból származott. Évtizedekkel ezelõtt elhagyták azt a települést, majd jó pár évvel késõbb újra felfedezték. Sok idõ telt el, mire rájöttek, hogy az ott élõk valójában a népükbõl valami folytán hátramaradtak. Így lett a neve Újfalud. Azalatt az idõ alatt, amíg a két részre szakadt nép elválasztva élt, sokmindenben megváltoztak. Az újfaludiaknál kialakult egy jellegzetes tájszólás, beszédmód, és megmaradtak a régi, szinte õsi szokások és táncok, továbbá a régies ruhák, természetesen. Ezekhez még most is ragaszkodnak az onnan jöttek, habár nagyjából a születésem környékén végleg elhagyták azt a helyet.
- Mihez fõzöl te burgonyát? - érdeklõdött az anyukám, befejezve a kifröccsent víz feltakarítását.
- Krumpli salátához - válaszoltam, miközben átsétáltam az ajtóhoz a krumplis kosárért.
- Ne te vidd! - csattant azonnal az anyám hangja, mint az ostor, amint meglátta, hogy felemelem. De amint elkezdtem visszaereszteni a földre, újra felkiáltott. - Most már le ne tedd! - majd szinte magában morogva hozzátette: - Még hogy te törd a derekad, miközben két jó legény itt lustálkodik!
Benedek azonnal odaugrott hozzám, és átvette tõlem a kosarat. Nem mintha bármennyire is megerõltetõ lett volna számomra cipelni, de ha az anyukám akart valamit - és többnyire anélkül nem szólalt meg -, akkor az úgy is lett.
Amint a fiú lerakta a kosarat a konyhapultra, már nyúlt is érte, és rakta be a maradékot a fazékba.
- Szederpitét szeretnék sütni ma estére, Valentin nevenapjára - közölte az anyukám határozottan (a "szeretnék" csak megtévesztésként szerepelt a mondatban), miközben begyújtotta a tūzhelyet és ferakta a fazekat fõni. - Elmennétek-e szeder szedni?
- Nem hiszem, hogy sokat találnánk - jegyeztem meg. - Nincs még igazán idényje - tettem hozzá, csak hogy értse mire gondolok, bár sejtettem, hogy az érveim nem fogják õt érdekelni.
Nem is érdekelték.
- Néhány maréknyit csak össze tudtok szedni - legyintett, és azonnal nekiállt csinálni valamit, történetesen újra letakarítani a tūzhely környékét. Valamit mindig kellett csinálnia, képtelen volt leülni és pihenni néhány percet. Noha vérszerintk kapcsolat nem volt köztük, ebben hasonlítottak Szaffival; más kérdés, hogy õ hogyqn vezette le a folyamatos tenniakarást. - Legalább hasznosítod magad, mit is csinálnál itt egész délután... - dünnyögte az anyukám. - Három jómadár...!
Amellett, hogy õ képtelen volt megülni, feltételezte, hogy ezzel mindenki más is így van, és állandóan keresett nekünk tennivalót.
- Krumpli salátát terveztem készíteni - emlékeztettem, ami elméletben az õ szemében sem volt semmit tevés, de most szemet hunyt fölötte.
- Azt majd megcsinálom én, de ti mit vagytok még itt? - fordult felénk hirtelen, mintha csak most vette volna észre, hogy nem csak a képzeletével beszélget a konyhában. - Hess kifelé szeder szedni! - intett az ajtó felé, úgyhogy elindultunk. Ennyit arról, hogy ez elméletileg egy eldöntendõ kérdés volt.
Az elõszobából lekaptam az egyik polcról egy kosarat, amit az anyukám megjegyzéseit megelõzendõen Benedek azonnal ki is vett a kezembõl, majd szinte már ösztönösen nyúltam az ajtóhoz, amit kifelé menve Benjamin megszokásból a szükségesnél nagyobb erõvel csukott volna be. Fölösleges lett volna, mert az apukám asztalos volt, õ maga készítette az ajtónkat fenyõfából - ahogyan az ablakkereteket és párkányokat is -, és kente be valamiféle olajjal, amitõl erõs színe lett, mint az érett makk. Szerintem nagyon szépek voltak. Emellett soha nem volt bajuk, nem szorultak, és könnyū volt õket nyitni-csukni.
De Benjamin errõl rendszerint megfeledkezett, noha Szaffi révén már nyolc éves kora óta gyakori vendék volt a háznál. Úgyhogy amint kiléptem, és a fiú nagy lendülettel behúzta volna mögöttem az ajtót, odaraktam a kezemet, hogy csillapítsam a csapódást. Most, hogy Benedek már nem nagán nevetett, ezt leplezni sem igyekezett nagyon.
De nem csak õ. Az ajtó mellõl Asztrik vigyorgott ránk, a hófehér falnak dõlve - amit az apukánk egyébként szigorúan megtiltott, lévén, hogy nemrég meszeltük le. Noha alig töltötte be a hat évet, olyan magabiztosság áradt belõle, ami még nekem sem volt meg, mindemellett még Szaffinál is zsiványabb tekintettel méregett minket. Biztosan nagyon jól kijöttek volna egymással, ha megérik, hogy találkozzanak.
Erre a gondolatra annyira elszomorodtam, hogy összefacsarodott a szívem. A nõvérem annyi mindent csinálhatott volna, annyi minden izgalom történhetett volna vele..., ami helyette részben velem történt meg, bár én nem voltam olyan bevállalós, mint õ, és így, nélküle már a kalandok sem voltak olyan izgalmasak. Inkább ilyesztõek.
- Ki fogtok menni, igaz? - lökte el magát a faltól Asztrik, és valami okból kifolyólag földes keze halvány, de barna nyomot hagyott a falon. Az apukánk ezért nagyon le fogja szidni... - Ki, egészen a Falu határain kívülre!
- Tessék? - rázta meg a fejét értetlenséget tettetve Benedek. - Ugyan már, azt nem is szabad!
De az öcsémet nem tudta átverni.
- Hallottam, hogy elmentek szeder szedni! - vigyorgott diadalmasan, mintha valami elkélesztõ találós kérdést fejtett volna meg. Lehetséges, hogy neki annak számított. - A Falu határain belül pedig az nem terem!
Teljesen igaza volt; de jobban örültem volna, ha erre nem jön rá. Szaffival a kalandjaink nagy része abból állt, hogy eleinte csak óvatosan, de késõbb felbátorodásunkban már nem is kicsit átléptük ezeket a határokat, felfedeztünk a közelben erdei gyümölcs lelõhelyeket, tiszta vízū forrásokat és patakokat, elfeledett gyümölcsfa fajtákat, és egy gyönyörū beltavat az egyik hegy csúcsán. Nem tudom, hogyan nem jöttek rá a felfedezõ útjainkra mindig, bár sokszor rajtakaptak, amit természetesen a szüleink is megtudtak. De anyukám, ahogy általában az õ szava ellen szóló észérvek, a szabályok felett is nyugodt szívvek hunyt idõnként szemet - Szaffinak ezt volt kitõl tanulnia. Így ha úgy adódott, elküldött minket, hogy szerezzünk be ezt-azt a Falu határán túlról. Mi kalandozhattunk - bár addigra már nagyjából egy egészen nagy területen kiismertük magunkat -, õ pedig szert tett néhány olyan dologra, ami pillanatnyilag máshogy nem volt kézhez kapható.
Nagyjából most is ez történt... Volna, de Asztrik, úgy látszik, már elég nagy volt, hogy átlásson a szitán.
- Dehogynem terem, a Dera pataknál - legyintett Benjamin, ami tulajdonképpen nem volt hazugság, csak a szárazság miatt az a bokros már szinte teljesen elszáradt.
- Engem nem tudsz becsapni! - szájalt Asztrik, és csípõre tett kézzel állt meg a fiú elõtt. Noha tudtam, hogy az akart lenni, nem volt félelem keltõ látvány a nála több mint kétszer olyan magas Benjaminnal szemben. Inkább megmosolyogtató. Amin persze megsértõdött.
- Most nem vesztek komolyan! - jelentette ki, majd fenyegetõen hozzátette: - De majd ha beárullak titeket, akkor kikaptok a vezetõségtõl, de nagyon ki!
Ahogy Benjamin ránezett, pont olyan volt, mint egy durcás kertitörpe. Aztán hirtelen cinkosan elvigyorodott.
- De ha hoztok nekem is szedret, akkor megígérem, hogy hallgatok!
- Miért is hinnék neked? - töprengett el látványosan Benjamin, és Benedek is beszállt a játékba.
- Igen - állt a fiú mellé. - Lehet, hogy csak átversz minket.
- A szavamat adom! - vágta rá Asztrik, majd gyorsan hozzátette: - De akkor ti is tegyétek ezt!
Igazságszerint egyikünknek sem volt kedve tovább nyújtani ezt a - legalábbis számunkra csak - "játékot", úgyhogy Benedek, gyorsan meg is ígérte mindnyájunk nevében.
- A szavamat adom, hogy visszajõve hozunk neked szedret!
- Rendben, akkor mehettek! - határozott az öcsém, és a következõ pillanatban már el is szaladt valahová.
Mi pedig elindultunk kifelé a Faluból.
Sziasztok!
Már régóta írok történeteket, de ez az elsõ alkalom, hogy lett elég bátorságom felrakni az egyiket nyilvános helyre. Ezért ha tetszett nektek ez a rövid, szinte bevezetõ jellegū rész, kérlek jelezzétek egy csillaggal, vagy írjatok bátran kommentet, ha éppen azonosulni tudtok egy szereplõvel vagy egy helyzettel! Ugyanígy, ha semennyire sem, vagy ha elírást találtok, logikai bakit, esetleg valami olyat, ami egyáltalán nem tetszett. Ezeket jelezzétek vissza nyugodtan (építõ jellegūen, de ezt szerintem mind tudjátok), hogy tanulhassak és fejlõdhessek belõle!
Jó olvasást mindenkinek!