Tatyana
Ma megfogok halni!
Vajon mikor érkezik el az a pillanat, amikor képesek leszünk felismerni a saját hibáinkat? Milyen fájdalmat kell átélnünk ahhoz, hogy rájöjjünk, tönkre ment az életünk?
Minden létezhető testrészemet átjárja a rettegés, úgy érzem magam, mint egy kalitkába zárt madár. Fogalmam sincs hogyan jutottam el idáig, de elegem van a folyamatos félelemből, a kiszolgáltatottságból. Egykor halálosan szerelmes voltam Klausz-ba ő volt számomra a lehetséges kiút a sötétségből, de helyette csak magával rántott a pokolba.
Kislány voltam, amikor elveszítettem a szüleimet, az űrt, amit maguk után hagytak minden lehetséges módszerrel megpróbáltam elnyomni. Egyszerűen sóvárogtam a figyelemért, és bármire képes is voltam érte. Az életem minden egyes pillanatát végig kísérte a gyász. Elveszett lélek vagyok a bűn tengerében, ahol a szeretet olyan, mint egy értékes drágakő.
Felbecsülhetetlen.
– Bébi,nyisd ki az ajtót,amíg azt nem a fejeddel teszem meg! – morogja haragtól ittas hanggal, miközben megállás nélkül üti az ajtót.
Felemelem a fejem, amit egészen eddig a térdemen pihentettem, és a tekintetem a bézs színű ajtó felé vándorol.
Ott áll, rám vadászik.
Hamarosan minden maradék türelmét elveszíti, majd bosszút áll rajtam. Folyamatosan bombázz a fenyegetéseivel, de nem tudok megszólalni, minden szó a torkomra fagy.
–Nem mondom még egyszer – behunyom a szemem, de a fájdalmat nem tudom magamban tartani, úgy özönlenek a könnyek a szememből, mintha egy szökőkút lennék – Hülye liba, mihelyst bejutok faszra váglak!
– Kérlek... – suttogom magamnak, mint sem neki – ne bánts..
– Bántani,én? – kérdezi a hangjában színlelt sértettséggel.
Nyolc éve semmi mást sem csinálsz csak bántasz.
Szürreális belegondolnom abba, hogy tizennyolc éves korom óta élek együtt egy olyan alakkal, mint Klaus. A részemről igaz szerelem volt, biztonságot és reményt nyújtott nekem, de idővel megváltozott, megmutatta milyen is ő valójában. Minden egyetlen egy pofonnal kezdődött, ekkor még hittem neki, sajnálta, és megígérte, többé nem lesz ilyen.
Tehetetlennek érzem magam, mindenki figyelmeztetett, de nem voltam hajlandó hallgatni senkire. Egyenesen kinevettem a barátaimat, akik óvva intettek ettől a házasságtól. Mérgemben beletúrok koromfekete hajamba, és mindent lesöprök, ami az éjjeliszekrényemen van mellettem. A telefonom hangos koppanással ér földet, ekkor felvillan a kezdőképernyőm, és eszembe jut, hogy ha akarnám, kérhetnék segítséget.
A gondolataim kavalkádjából Klaus morgása zökkent vissza a valóságba. Megállás nélkül rángatja az ajtót, addig nem fogja feladni, amíg nem ő nyer.
Egy szadista állat.
Mindig az ő szava volt a döntő, ha épen baszni volt kedve, nekem nem lehetett ellenvetésem, még női bajok esetén sem, ilyenkor ultimátumot adott, vagy kielégítem a számmal, vagy ő nem törődik a bajaimmal és megfektet.
– Nah idefigyelj te kis ruszki kurva – ez az egyetlen szó is elég ahhoz,hogy az önbecsülésem vissza zuhanjon a nullára. Egész gyermekkoromban ezt kellett hallgatnom, mindenki megbélyegezett. Már a puszta létezésemmel kivívtam a kortársaim gyűlöltét, idegen lány voltam, egy ismeretlen kultúrában. – ; éveken át türelmes voltam hozzád, nyomtam pénzzel azt a baszni való segged, de te alattomosan visszaélsz az én jóindulatommal.
– Kérlek, csak nyugodj le! Ezt beszéljük meg később! – Körbenézek a tágas hálószobában, ha ezek a falak beszélni tudnának, sok-sok szívet tépő történetet árulnának el rólam.
– Teljesen nyugodt vagyok cseszdmeg! – üvölti mérgesen a folyosóról – Bármikor szólhattam volna neki ,hogy még élsz, de nem tettem, tartottam a pofám, és mivel hálálod meg? A jó büdös semmivel!
Oh, csak ezt ne! Nem akarom.
– Klaus – megnyalom a kicserepezett ajkam és a kezembe veszem a telefonom. – Könyörgöm, egyedül róla ne essen most szó!
– Miért ne? – ököllel rácsap az ajtóra, és egy pillanatra megáll bennem az ütő, amikor meglátom, hogy repedések jelentek meg a fa felületen. – Yakow úgy tudja, hogy az unokahúga meghalt, ez bármikor megváltozhat, csak rajtad áll, hogy kinyitom e szám.
Yakow Ivanov, a nagybátyám, a szüleim gyilkosa.
Miatta hagytam el az otthonom, ha rajta múlt volna, most valahol Moszkvában lennék örömlány, és valószínűleg valamelyik bordély házaiban ráznám a fenekem az orosz gengszterek perverz szemei előtt. Erre készült, amikor a szüleim lemészárlása után rájött, hogy maradt egy szemtanú, én. Elszöktem tőle, és idejöttem Amerikába, Klaus valahogyan mindent megtudott a múltamról, a származásomról, régóta ez a jolly jokere, a maffiózó nagybátyám.
Minden napomat úgy éltem, hogy csak még egyet, és mégy egyet.
– Klaus... – veszek egy mély levegőt, megpróbálom rendbe tenni a forgószélként kavargó gondolataimat, csakhogy az lehetetlen, félek.
– Mi van közötted és a szőke pöcs között? – úgy érzem magam, mint egy bűnös akit tetten értek és most megfizetek az árulásomért
– Ni..nincsen semmi, tudod jól, hogy gyűlölöm.
Biztos vagy te ebben Tatyana?
Őszintén már fogalmam sincs, hogy mit is érzek vele kapcsolatban, de a kezdeti ellenszenvem valami egészen mássá alakult az elmúlt néhány hétben, amióta újra találkoztam vele. Három évig semmi másra sem tudtam gondolni, csak arra, hogy feljelentett. Visszagondolva a múltra lehet, hogy ő már akkor látta azt, amit én még nem, hogy egy eszköz vagyok Klaus alattomos játékaihoz.
Már mindegy, ha csak rá gondolok a legőrültebb pillanatokban is képes vagyok vigyorogni.
– Valóban? – egyszerre érzem a hangjában a gúnyt és a megverést – Nos eléggé sajátosan fejezed ki.
–Nem értem mire gondolsz. – Veszek egy mély levegőt és megpróbálom leküzdeni a kezdődő émelygésem, rosszul vagyok, tudom jól, hogy ez a közelgő pánikrohamom egyik jele.
–Tatyana Elizabeth Ivanov, mindent tudok rólatok baszd meg!
Nem..nem szabadna, tudnia arról...nagyon vigyáztam.
–Teljesen félreérted! Nem történt semmi olyasmi sem amire most gondolsz, nem tennék ilyet! – Szánalmas vagyok, ahogyan megpróbálom menteni az értéktelen életem. Mentegetőzni akarok egy olyan embernek, aki szemrebbenés nélkül képes volt kezet emelni rám.
– Igen? – neveti el magát. – Akkor szabadna tudnom, hogy mégis mi volt az a kibaszott csók?
A kurva életbe!
Miután megcsókoltam Xaviert nem volt visszaút. Tisztában voltam vele, hogy hibát követtem el, és átléptem egy határt, de olyannyira akartam őt, hogy nem voltam képes megálljt parancsolni a vágyaimnak, és megtettem. Emlékszem az illatára, érzem a kezét derekamon,hallom ahogy felnyög az élvezettől, amit én váltok ki belőle. Soha életemben nem kapaszkodtam még úgy egyetlen egy férfi ingjébe sem , mint az övébe.
A szemem sír, de a szám mosolyog, rettegek, de ha Xavierre gondolok újra bizseregni kezd a testem. Mellette talán újra nő lehetnék, nem nézne örömlánynak, neki ellenállhatatlan volnék. Végig húzom a hüvelykujjam az alsó ajkamon, Xavier gyengéd érintésére gondolva.
Miért uralja pont ő a gondolataimat? Miért a nevét sikítva érek fel a csúcsra, amikor végre magamhoz érek.
– Klaus kicsim én ... – a döbbenettől azonnal rám jön a dadogás, majd véletlenül rátenyerelek a földön heverő telefonomra – én...
– Fogd be! – üvölt rám és sokkal erősebben kezdi el ostromolni az ajtót – Elszólta magát a szeretőd, és amint bejutottam megöllek, de még előtte jól meg is baszlak!
Az Isten verjen meg Xavier, csak egyetlen egyszer kellett volna tartanod azt a szexi!
Ijedtemben felugrok a földről a telefonommal a kezemben, amit hipersebességgel kapok magamhoz és az lakhoz futok. Egyetlen egy másodpercre megfogalmazódik bennem, hogy leugrom, de szörnyet halnék, minden csontom szilánkosra törne. Sejtésem sincsen, hogy mihez kezdjek, de ha itt maradok, akkor is végem. Zokogva tépek bele a hajamba, szánalmas vagyok, meg sem próbálok harcolni magamért, csak várom a sorosom, mialatt boldogan kereket oldhatnék, ám olyannyira rettegek tőle, hogy itt topogok a szobámban és az ajtót bámulom.
– Szopni fogsz kisanyám – fenyeget, miközben a kilincset rángatja. – Üvölteni fogsz a fájdalomtól!
Csinálj már valamit!!
– Aha, de mit? – fogalmazódik meg bennem kérdés, majd a telefonom rezgése adja meg a választ. – Nincs más lehetőségem, a szeretőmet kell hívnom.
Szerető...szerelmem.
Visszamászom a biztonságot jelentő éjjeliszekrényem mellé és azonnal felhívom Xaviert. Folyamatosan fogynak a perceim, de ő nem veszi fel, a szívem a torkomban dobog. Egymás után többször is az a kibaszott hangposta fogad, de nem fejezem be. Jelenleg nem érhetem be azzal, hogy annyiban hagyom a dolgokat, még ha ma meg is halok, legalább úgy érjen a véget az életem, hogy én mindent tőlem telhetőt megtettem a túlélésért. Addig hívom amíg fel nem veszi, nem hagyom abba. Idegességemben a számat harapdálom, amikor végre véget ér a csengés és meghallom Xavier rekedt s egyben értetlen hangját.
Már épen készülnék megszólalni amikor az ajtó olyan szintben megreccsen, hogy beleremeg a szoba, már csak perceim vannak hátra. Sírva nézek körbe újabb menedék után, majd a választásom a gardróbszekrényre esik. Nem törődöm semmivel, minden ruhám kihajítom és bemászok a helyükre.
– Itt vagyok, vegyél egy mély levegőt, kérlek mondd el, mi történt. – Istenem a hangja, napok óta nem hallottam, most tűnik fel mennyire hiányzik. Kinyitom a szám, de egy szó sem hagy el, helyette csak a kínkeserves sírás az, ami kitör belőlem.
– Én... – újabb dörömbölés és reccsenés hangja juttatja eszembe, hogy hamarosan szervezhetik a temetésem – Félek,Istenem megakar ölni!
– Bízz bennem! Nem eshet semmi bajod amíg hallod a hangom! Megyek érted! – Hiába sírok, ő még arra is képes, hogy egy ilyen valótlan helyzetben is bízzak benne, ez a srác egy kincs, és semmi másra sem vágyom, minthogy a karjai között lelhessek biztonságra.
– Ki az?! – Klaus féltékeny morgására felkapom a fejem,de még nem jutott be.
– Xavier, könyörgöm, segíts! Nem akarok meghalni!
Ám ekkor megtörténik az, ami már több órája elkezdődött, megszűnik a bennünket külön választó akadály, és sikeresen bejut a szobába. Hallom a bakancsát, miközben keresztül halad a helyiségen, mindent fellök a környezetében, elsőre nem talál, ez csak még jobban növeli a haragját. Reménykedni kezdek, hogy feladja és elmegy, de nincsen ekkora szerencsém, mert megáll a gardrób előtt. Letépi az ajtót, még az idő is, lelassul, ez az a csend, ami a halálom előtt még egy pillanatra békét adhat. Klaus sötétzöld szeme a fülemre tapasztott kezemre fókuszál. Észreveszi a telefont és azt azon nyomban kikapja a kezemből ezután maga mögé dobja.
– Klaus, könyörgöm ne !– Sikítok amikor megragad a hajamnál fogva és kiszed a szekrényből miután egyenesen a falhoz szorít.
– Kussolj, amíg még teheted! – vicsorogva elengedi a hajam, egy pillanatra fellélegezhetek, de az örömöm nem tart valami sokáig amikor megérzem a nyakamon a kezét. – Igazi ribanc vagy, nem véletlen, hogy Marco már egyszer-kétszer faszra húzott.
Erről a legszívesebben örökre elfeledkeznék. Igen vele is volt alkalmi kapcsolatom, a hatalmas Morelli család vezérével, de nem volt más választásom, megakarta ölni a nevelő szüleimet, és egyedül csak ők maradtak nekem, senki más. Választanom kellet, és én inkább hagytam, hogy megfektessen egy hidegvérű maffia vezér, mint sem újra árva legyek.
– Engedj ...el – Suttogom.
Miközben őt bámulom megfogalmazódik bennem egy kérdés, vajon régen is szerettem őt, vagy csak elérte ,hogy függjek tőle?
– Oh bébi, mi még koránt sem végeztünk! – mosolyog önelégülten, majd megnyalja az alsó ajkát – Hiszen olyan jó vagy abban, hogy kurva legyél. Ha már képes voltál lenyomni a nyelved annak az idióta Xaviernek a torkán, akkor most nyugodt szívvel törlesztheted is, és én eldöntöm,hogy megéled e a reggelt, vagy sem.
– Ne, kérlek, ne! – Úgy reszket a kezem, mint valami béna kézművesnek, amikor az arcára teszem a kezem abban a reményben, hogy sikerül egy minimális empátiát kicsikarnom belőle.
– Kurva, ez vagy te, semmi több, szóval azt teszed, amit én parancsolok! – A nyakamnál fogva az ágyra dönt és szorosan megáll mögöttem.
Fájdalmasan felkiáltok amikor belezuhanok a matracba, még az ágy is belereccsen a mutatványba. Balszerencsémre arccal előre esem, de nem mozdulok meg, szívem szerint halottnak tettetném magam, de amilyen őrült, még akkor is meghúzna. Gyermekként egyszer sem jártam templomba, de imádkozom a mihamarabbi megváltásomért. Hallom ahogyan a nadrágjával babrál, közben motyog, de egy szavát sem fogom fel. Behunyom a szemem, ám ekkor megérzem a műbőröv kínzó érzését a nyakamon, olyan mintha pórázt tett volna rám. Zokogva fúrom bele az arcom a takaróba, megakarok halni, nem akarok már küzdeni ellene. Nevetve megfordít és rám mászik, szó szerint a hatalma alá kerített, ő a főnök, én a szolga.
Hiénákat megszégyenítő vihogása van.
Csettint egyet a nyelvével és elhúzza az övet a nyakamról, de ekkor megmarkolja a kezem és összekulcsolja őket, közben megnyalja a száját, és szétnéz a szobában, végül önfeledt tekintettel az ágykerethez kötözi azokat.
– Könyörgöm...ne. – Beleharapok a számba, nem akarom átélni, nem akarom tudomásul venni. Azt akarom, hogy ez az egész csak egy szörnyű rémálom legyen.
Egyre közelebb hajol hozzám, ám mielőtt a számra tapadna a felsőm pántját kezdi el piszkálni, szorosan a kezébe veszi és letépi rólam a trikómat. Elfordítom a fejem, undorodom magamtól. Fokozatosan foszt meg minden maradék önbecsülésemtől, nem törődik semmivel, szakad az anyag, teljesen megszégyenít, és immáron a felsőtestem teljesen meztelen.
– Tudod, hogy ha kevésbé kapálóznál, hamarabb vége lenne. – Kibújik a fekete pólójából, majd azt a háta mögé dobja. – Valld be, élvezed amikor tövig nyomom benned a farkam. – Mosolyra húzza a száját és a derekam alá helyezi a jéghideg kezét.
Semmire sem hajlandó pazarolni a drága idejét, a nadrágommal együtt megszabadít az alsó fehérneműtől is.
Csak annyi időre mászik le rólam, amíg levedli magáról a maradék textilt. Klaus testén egészen az arcáig vannak tetoválások, egy szabad felületet sem találsz rajta, olyan, mint egy gonosz festmény. Amennyire csak tudom hátra fordítom a fejem a megkötözött csuklómra nézve, mihelyst megmozdítom olyan erős fájdalom férkőzik belém, mintha tűbe tenyereltem volna.
Mindig is érdes volt a keze, de a belső combomon egyenesen úgy érzem, mintha egy smirglipapírral karcolnák a bőröm. Visszavezetem a tekintetem a hüvelykujjára,ami már a szeméremajkamnál próbálkozik,emiatt ismételten könnyek között esedezem kegyelemért.
– Ne tedd ezt! – Morogom,de csak rontok vele a már így is katasztrofális helyzetemen.
– Befogod? – Fenyítés képen felnyomja a hüvelyembe a mutatóujját, de egyenlőre nem mozgatja.
Tátva marad a szám,de nem az élvezettől, hanem a visszafojtott nyögéstől.
– Ne...– lihegve keresem a szavakat az erőszak tengerében, de egy határozott pofonnal elhallgattat
– Ha nem engedelmeskedsz, úgy lőlek fejbe, mint Jakow az anyádat!
Nyavalyás féreg!
Felszisszenek, amikor egy laza mozdulattal kirántja belőlem a mutatóujját, lassan kezd elgémberedni a testem a több, mint száz kilós súlya alatt. Rühelem őt, legszívesebben kikaparnám a szemét, ha volna hozzá elég bátorságom. Hiába csukom be a szemem, ő még itt marad, fogdos és megnyomorít, örökre tönkre fog tenni, a testemen hagyja a védjegyét, soha sem fogok tudni elmenekülni előle. Kapálózni, sikítani és üvölteni akarok, harcolni, de még erre sem adott lehetőséget. Amikor már azt hinném, hogy nem lehet kegyetlenebb a nyelvét szégyentelenül végig húzza a nyakamon, majd erőszakosan a számra nyomja.
Zokogva hánykódok a kigyúrt teste alatt, nem akarom már ezt tovább.
Jöjjön végre értem a halál és szabadítson meg a kínjaimtól, nem hiányoznék senkinek, hiszen csak egy árva vagyok.
Szánalmas próbálkozás, de a lábammal amennyire csak tudok belerúgok a hátába. Egyáltalán nem számított erre. A színtiszta döbbenet, ami jelenleg kiül a vérvörös fejére, nekem már épen elég erőt ad ahhoz, hogy folytassam. Addig rángatom magam amíg sikeresen el nem érem, hogy leessen rólam. Kihasználva a rövid egérutamat olyan erősen igyekszem kiszabadítani a kezem a bőröv markából, ahogyan a képességeim ezt megengedik.
– Gyerünk már! – parancsolok rá magamra, de hiába, nagyon szorosan meghúzta az övet.
Érzem ahogyan az öv felsérti a csuklom, nem látom, de tudom, hogy vérzik.
Ennek is nyoma fog maradni, azt mutatja, hogy csak egy egyszerű tárgy vagyok, valaki kedvenc eldobható játék babája.
Itt az út vége!
Még egyszer elüvöltöm magam, ennyi volt, nem tehetek már semmit. Összetört szívvel kell tudomásul vennem, hogy nekem ma van utolsó éjszakám, és Klaus pszichopata vigyora az, amit utoljára látni fogok. Ha visszaforgathatnám az időt sohasem mennék hozzá feleségül, mindent ott rontottam el, hogy vakon megbíztam benne.
– Megöllek! – visszamászik rám, közben a kézfejével letörli a vért a homlokáról. Legalább ennyi haszna volt a magánakciómnak, megsebesült, és rá is bélyeg került. – Számolj el az Úrral, mert én nem leszek hozzád kegyes!
– Dögölj meg Klaus! – Minden egyet szót komolyan gondolok, és már évekkel ezelőtt ki kellett volna már mondanom őket
Felnyomom benne a már így is magas vérnyomását a plafonig, emiatt olyan erősen vág pofon, hogy elered az orrom vére, és sajogni kezd az arcom.
–Megtanulhattad volna az elmúlt évek alatt, hogy neked kuss a neved, és azt teszed, amit én mondok! Hálátlan kis korcs!
Veszek egy mély levegőt és a plafonra szegezem a tekintetem, és csillagokat kezdem el nézni, amiket még én a nevelőapámmal közösen festettünk fel a szürke falra. Hamarosan én is odakerülök, az égbe.
Megdermedek, amikor belényomja megduzzadt farkát, a hangomat sem nyomom el. Nyöszörögve engedem neki, hogy leigázzon, hagyom magam felemészteni, elfáradtam. Nincsen ehhez fogható fájdalom, úgy érzem, hogy belülről akar felnyársalni, és ehhez minden ereje meg van. Klaus nem elégszik meg ennyivel, ott üt ahol csak ér. Számolom a perceket, de nem múlik az idő, nem akar véget érni a hanyatlásom.
Milyen érzés lehet ez szerelemből? Milyen, amikor a férfi kedves szavakat suttog a nő fülébe, és finoman megcsókolja?
Minden egyes újabb lökésnél felüvöltök a fájdalomtól, mindeközben a testem egyenesen fürdik a verejtékben és a végeláthatatlan zúzódásokban. Mindegy mennyire igyekszem ellenkezni, vagy legalább késleltetni a folyamatot, Klaus mindig megtalálja a legjobb módszert arra, hogy a kezében tartsa a vezetést. Végig simít a melleim között, majd megmarkolja az egyiket és a számra tapad. Beverem a fejem az ágytámlába, de legalább egy minimális időre eltereli a figyelmem, bárcsak nem éreznék semmit, akkor sokkal könnyebb volna. Sajnos nem tudok elég időre a pajzsom mögé menekülni, nevetve nyomja vissza a nemesebbik szervét a hüvelyembe, ráadásul, hogy az élvezetét növelje a csuklója köré tekeri a hosszú fekete hajam és erősen elkezdi hátra felé húzni.
– Erre vagy jó ... – lihegi vágytól fűtve – semmi másra!
Szipogva fordítom el a fejem az ablak felé, kint már javában besötétedett, egyedül csak az utcai lámpák fénye szűrődik be a sötét szobába, ezzel rávilágítva az ágyamban jelenlévő gonoszra. Klaus lehelete egyenesen égeti kezdi az érzékeny bőröm, a keze olyan erősen nyomódik a húsomba, hogy százszázalékosan ki merem jelenteni, hogy ott fog maradni az ujjainak a nyoma. Hiába figyelem az éjjeli fényeket, a gondolataim csak egy dolog körül forognak, meghalok, miközben egy őrült állat nevetve belém élvez, és ezzel egy életre megbecstelenít. Össze – vissza hallom a hangokat magam körül, a szívem hipersebességben ver, nem tudom meddig leszek képes tartani magam, de a végét járom.
– Krüger! – lélegzet visszafojtva fülelem a hang forrását, de a testemet érő kínkeserves döfések közepette még a saját nevemet is kezdem elfelejteni, nem hogy beazonosítsak egy idegen hangot a házban.
Alig egy röpke pillanatra, de Klaus kizökken a szerepéből, beharapja az alsóajkát és megáll. Ezek szerint valóban van itt még valaki, nem az eszem szórakozik velem.
– Kérlek... – rekedt hangom a megszokottabbnál is rosszabbul fest, de most először szólalok meg azóta, hogy belém dugta a túlméretezett farkát. – csak...hagyd ...abba!
Ez komolyan én lennék? Ha most kívülről láthatnám saját magam, valószínűleg fel sem ismerném azt a lányt, aki anyaszült meztelenül fekszik az ágyon, és üveges tekintettel bámul maga elé.
– Pofád befogod...– megdörzsöli az arcát, majd hátra nyúl a nadrágjáért, és egy kisebb kutatgatás után, egy ezüst színű revolver pisztollyal a kezében folytatja tovább a megerőszakolásom. – vagy máskülönben még azelőtt kioltom az életed, hogy beléd szórnám a spermámat!
Bánatomban kirobban belőlem a sírás, nem tudom visszatartani a könnyeimet, feladtam. Miért nem jön el értem a halál, akkor megszűnne végre minden fájdalmam. Klaus döfései egyre erősebbek, a hajamat tépi, miközben élvezettel nyög fel minden egyes mozdulatnál.
– Áh, könyörgöm, hagyd abba, kérlek! – Feladom minden létezhető méltóságom, és esedezem a kegyelemért.
Mocskossá váltam, olyanná, akihez tisztalelkű férfi sohasem nyúlna mivel meg undorodna tőle.
– Sajnálom...sajnálom, hogy megcsaltalak, tanultam belőle, csak kérlek...
– Mit nem értettél, te kis szajha? – Felemeli a kezét, hogy pofon vágjon az engedetlenkedésemért, de még a levegőben megáll a keze, valaki áll mögötte és visszafogja.
– Engedj el.. – nem látok tisztán a könnyeimtől, egyedül csak foltokat látok magam körül.
Klaus minden türelmét most veszíti el. A karja újra meglendül, de ismételten megáll, amikor hátulról egy idegen kéz kulcsolódik a csuklójára és visszatartja a vesétől.
– Megismételném a kisasszonyt. – Ugyan nem lélegezhetek fel teljesen, de a tudat, hogy ő itt van felébreszti bennem a reményt, és ez életben tart. – Azt mondja engedd el!
Megragadja Klaus vállát is, majd minden erejét összeszedve lerántja rólam.
– Xavier! – megnyalja a már véres száját, és meztelenül tápászkodik fel a földről, majd benyúl a párnám alá, ahol a pisztolyt rejtegette – Micsoda meglepetés,hogy te is csatlakoztál a bulihoz! – Feleli gúnnyal teli hanggal és kibiztosítja a fegyvert,amit egyenesen a szerető, homlokára szegez.