Szerelmünk lapjait te már széttépted, de sajnos én ezt még láttam. Pont akkor bújtam köntösömbe, még egyszer utoljára. Lenge selyem volt, és kint már lehűlt a levegő. Lassú léptekkel távolodtam az ajtótól és a férfitól, akit az életemnél is jobban szerettem, de nagyon megbántott.
Örök búcsú. Te mondtad ki, a te édes ajkaidból csúszott ki. De vajon csak kicsúszott, vagy szándékosan mondtad? Már mindegy is. De tudtad jól, hogy ezzel a két szóval megölsz. Amikor kimondtad őket, olyan volt, mint a büntetésként rám mért ostorcsapásaid. Csak ezek nem meztelen testem érintik, hanem csupasz lelkem.
De nem hagysz messzire menni. Utánam sietsz, elkapod a csuklóm szád ajkaim súrolják. Kínzó lassúsággal fogaddal a nyakam súrolod. Tudod, hogy ez a gyengém. De most ez nem az a pillanat. Fél kezem kiszabadul, próbállak ellökni magamtól, de te csak állsz, mint egy szikla. Mint egy rohadt szexi, de annál veszélyesebb szikla.
Lágyan megcsókolsz, érzem édes vágyad, mely birtokló és heves, mint az örvény. Tetted feltüzel, máskor a lábaid elé vetném magam. De nem most és nem ebben a pillanatban. Hűvösen állok előtted, te meg előveszed utolsó lapod: belenézel a szemeimbe. Én meg vissza.
Azt. A. Rohadt. Kész.Elvesztem.
De hirtelen valami észhez térít, ugyanis a szemem sarkából mozgást látok. Ki az ilyenkor este? És mit akar?
Na meghoztam a bevezetetőt, ha tetszett, ne felejtsd el kifejezni. 🙂