Lassan gurulunk be az Ivanhoe nevezetű kisvárosba, vagyis a helyre ami maradt belőle. Szürke, poros hely, imitt-amott áll néhány romos ház. Úgy tűnik, a többit lerombolták.
Magányosnak és ártatlannak tűnik első pillantásra.
Na de kérdem én, amikor meglátsz valakit, mindig az első benyomás a nyerő? Nem!
Erre alapozva, a kis szellemváros is sokkal többet rejt magában, mint azt gondolnánk.
Az autó motorja recsegni kezd és alig öt percen belül sikeresen lerobbanunk, a szellemváros közepén. Senki nem száll ki az álló autóból, én pedig mérgemben a kormányt és a műszerfalat csapkodom.
A bal oldalon elhelyezkedő rozsdás játszótér hintája megnyikordul. Hasonlít egy sírással telt sikolyra. Az éles hangtól kiráz a hideg.
— Király, szellem kaja leszünk. – Calix fáradtan dönti hátra a fejét.
— Ugyan már. – cinikus hangon válaszolok – Csak a szél szórakozik.
Ismét meglendül a hinta, útját végig kíséri a csikorgás. A mellette lévő másik két felszerelt hinta meg se mozdul. Szinte látom ahogy a rozsda felfelé kúszik a magára hagyott gyerekjátékokon.
— Ha ennyire szkeptikus vagy, – a darabjaira hulló elhagyott városra mutat – te szállj ki először, vizsgáld meg a terepet.
— Csak mondom, hogy a szellemek ellen a só használ.
Teszi hozzá utólag.
Megcsapom a homlokomat, kezdem úgy érezni, hogy ezt a ripacsot csak azért hoztuk magunkkal, hogy ilyen sültbolond viccekkel dobálózzon az út során. Elterelve a figyelmünket arról, hogy talán, sőt nagy eséllyel meghalunk az Arka elleni háborúban.
Másrészt pedig ez a bohóc nézett pár részt az Odaátból és azt hiszi a másvilág szakértője lett. Nyilván erre az életünk a tét utazásra úgy készültem mint valami szakács és van a zsebemben egy kis só meg fokhagyma ha netalán néhány vámpír is szembe jönne.
Na ez nem az a mese!
— Beszari banda. – ezt mormogva csapom be a kocsiajtót.
Megindulok a térdig érő fakerítéssel elkerített játszótér felé.
Feltűnik, hogy ősz létére, elég fülledt idő van és persze semmi szél mozgás. A hinták már nem mozdulnak, helyette inkább a hátul magányosan ácsorgó vas alapú kékre festett forgós játék indul meg.
Könnyedén átlépek a kerítésen, a kék játék felé sétálok, egyre gyorsabban kezd forogni. Rálépek az egyik lábammal, így megállítom.
Természetesen közben egyetlen ezen a földön maradt lélek sem ugrott a torkomnak.
— Nézzünk körbe, keressünk egy új kocsit. – ecsetelem a tervet a fiúknak, akik éppen bátorságot gyűjtenek, hogy ki szálljanak a kocsiból.
Egyszerre lépkedünk az aszfalton. A talpunk alatt porzik a megszáradt sár. Néhány házból, az út mentén, csupán a betonozás maradt meg, vagy éppen egy oldalfal.
Az a kevés épület ami még áll, rozoga és leharcolt. Szürke emeletes ház áll ebben az utcában, hatalmas repedés fut át egészen a bejárati ajtótól a tetőig. Az ablakok többsége helyén csak néhány szatyor lebeg.
A barna fa ajtó résnyire nyitva.
— Talán mégsem olyan kihalt ez a hely. – megindulok az udvar felé,
Calix a csuklóm után kap. Érdeklődve nézek hátra.
— Ez nem éppen egy cukorka ház a Jancsi és Juliskából.
Kirántom a kezem a szorításából, majd pont egy ilyen mitugrász fogja megmondani mitől kéne félnem.
— Nézd szőke herceg, – kedvesen elmosolyodok – a látszat néha csal, mellesleg a mesében a sok finomság mögött egy kannibál banya várt a gyerekekre.
Újra megindulok az udvarba, gyerekjátékok vannak elhányva. Egy nyakörv kúszik valahol a fűben, az előbb beleakadt a lábam. Az idejétmúlt építményre tekintve, nehéz elhinni, hogy itt valaha több gyermekes család élt egy kutyával.
Mintha egy árny mozogna az emeleten lévő ablakban.
Szugerálom, de nem látom többet.
— Ott egy kajálda, és benzinkút arra talán lesznek autók, hogy le tudjunk lépni erről a pokol tanyáról. – Draven kiált utánam.
Fel akarom fedezni azt az árnyat, mert tartozik valakihez. Talán egy csavargó, vagy valaki a társaságból, egy régi lakos, ugyanakkor az is meglehet, hogy Castiel bújik meg a sötétben.
Ám a leghülyébb húzás az lenne, ha most szétválnánk, úgyhogy a két fiúval tartok.
A piros fehérben díszelgő étterem egykor a Sally's nevet viselte az első betű most fejjel lefelé lóg, a többi pedig, egyre inkább halványodik.
A parkoló üres, semmi amivel meg léphetnénk.
Belépve egy talpig pirosra festett hely és egy pepita padló fogad minket. Kétszer kell körbe nézzek, hogy ráébredjek mi szúrja ennyire a szememet.
— Nektek nem furcsa itt valami?
Nem érkezik válasz, Draven megfontoltan körbenéz és bólogat. Ám egyikőjük sem tudja mire célzok.
Megkopogtatom a cipőmet a csempén.
— Csillog, frissen fel van mosva. – Draven fellelkesedik amikor körbejárja őt a felismerés.
— Mit kezdenének a semmi közepén egy étteremmel?
Calix körbejárja az asztalokat, nyomok után leskelődik. Értetlenkedve nézi az edényekkel feltöltött polcokat, a tükörsimára tisztított üvegpoharakat.
— Shally's. – ismételgetem a hely nevét. – Shally's.
Elkezd motoszkálni egy halk gondolat a fejemben. Egy megrögzött érzés ami rosszat sejtet. Nagyon rosszat. Tudjátok az az pillanat, amikor tudod, hogy elfelejtettél valamit, ugyanakkor a felismerés borzasztó lesz. Előre érzem.
— A francba. – élesen kiáltok fel.
Mind a ketten ijedten fordulnak felém. Eléggé lesokkolt állapotban meredek előre. Végünk van, ha megtudják, hogy hol vagyunk...nincs kiút.
Itt ér minket a vég.
— Shally's! – idegesen kapok a fejemhez. – A lehető legrosszabb helyen vagyunk.
— Miért? Mi ez a hely?
Calix teszi fel a kérdést ami pár perce mindhármunk tudásvágyát égeti.
Félek válaszolni, ha kimondom miféle borzalmak völgyében járunk színtiszta igazsággá válik, többé nem csupán feltevés.
— A vég számunkra, – egyszerűen csak pislogni vagyok képes – a vihar közepében vagyunk. Az ellenség fészkében.
Draven egy széket húz közel, épp időben, mert a térdeim kezdenek összerogyni. Erőtlenül esek a piros bőrrel bevont hideg székbe.
— A társaság? – elém guggol és egyre halványuló arcomból tovatűnteti a zavaró tincseket. – Mire kell nekik egy étterem ott ahol a madár se jár?
Nem az étterem, maga a város kellett nekik.
Így egyenes rálátása nyílik ibolya lila szemeimre, amit rabul ejt a kétség tüzének zápora. Tökéletes tükörkép lehet, ahogy a könnyeim csillogásában viszont látja magát.
Erőre nyerve iramodok meg az ajtó felé. A felismerés, puszta hátszél, lendületet at a kimért léptekhez.
— El kell tűnnünk innen!
Az ujjaim már a kilincset szorongatják, mikor Draven karja öleli körbe a testemet. Lehunyom a szemem. Most van erre legkevésbé szükségem, először jussunk ki a halál földjéről aztán lelkizünk.
Ám hiába, nem enged szabadulni.
— Kis démon. – kizárólag ennyit mond.
Viszont ezt olyan mérsékelt hangon, tele óhajjal, biztonsággal a hangjában. Selymesen hagyják el a hangok a torkát. Engedek neki, a kísértésnek ami testet öltött ebben a szívvel lélekkel küzdő túlélőben.
Megfordulok és az ajtónak dőlök.
— Régen, nagyon régen – helyesbítek gyorsan – amikor még a halálos kórokat nem tudták gyógyítani a beteg embereket egybegyűjtötték és ugyan azon a helyen...– nem fejezem be a mondatot, viszont mindhárman értjük mit hallgatok el.
Még a bohóc is.
— Az Arka szemében a legnagyobb kór az ellenállás.
Nem akarom tovább mesélni, mert ez kész rémálom.
— Tehát egy kripta kellős közepén állunk? – a szőke herceg is felébredt a mély álomból.
Nem éppen tömegmészárlás, bár rengeteg embert raboltattak el időnként, idehozatták és ha félelemből meghajolt az illető, megmentette a saját életét.
A másik verzió tartozott a magamfajtákra, a vadászokra.
A lázadó, szemérmetlen, őszinte egyének. Egytől-egyig ezen a helyen búcsúztak a jövőképüktől.
Mi, Venorok adtuk a búcsúcsókot.
— Ide mindig visszajárnak, ha gyalog is, de pucolni kell!
Megnyitom az ajtót, de Calix az üvegnél fogva vissza tolja. Nagyot csattan az ajtó, olyat, hogy a környéken bármiféle ember meghallotta volna, legyen az barát vagy ellenség, vagy éppen árny, a kísértet házból.
— Az autónk lerobbant, egy olyan városban ahol egymás hegyén-hátán állnak az utánad maradt hullák?
Pont úgy teszi fel a kérdést, mintha nekem tudnom kellene mi jár abban a helyes ugyanakkor ész nélküli fejben.
— Ha most arra célzol, hogy szellemek próbálnak hátráltatni minket, – a szemem szinte forr a düh gőzölgő vizében – addig éljek, beléd eresztek egy sorozatot!
— Higgadjunk le, – Draven áll közénk – és találjuk ki mi legyen.
Nem értem mit kell ezen kitalálni.
Itt nyilván nem maradhatunk, akkor meg elmegyünk, méghozzá olyan sebesen, hogy a lábunk se érje a földet. Az egyenesen a legjobb lenne, így legalább egy árva cipőnyom sem marad hátra.
Nem mozdulunk, egy ennél jóval összetettebb, és követhetőbb ötletre fáj a két fiú foga.
— Visszamegyünk a kocsi felé, – kezdi ecsetelni – az erdőn keresztül megkerüljük ezt a pokol bugyrát.
Rettentő gyorsan gyűlnek a viharfelhők a fejünk felett, így nincs nagyon más választásunk. Szinte lopakodunk a kihalt utcán, hárman sétálunk egymás mellett, néha hátra nézek, úgy érzem követ egy árnyék.
Csupán romok ölelnek körül minket és a köztük cikázó csend.
Olykor egy-két apróbb kavics roppan a talpunk alatt. Vagy éppen halk zúgás...
Zúgás?
Körbenézek, hogy megbizonyosodjak róla nem a robbanásos paranoia készül újra felszínre törni.
— A társaság drónja.
Draven lefagy amikor megpillantja a sötétlő égen szárnyaló kamerát. A gép teljesen beleolvad a környezetébe, csak az az átkozott zúgás.
Ha ezek meglátják, hogy itt vagyunk egy egész hadsereget zúdítanak ránk.
— A kísértet házba, – Calix a félelmetes helyre mutat – gyerünk.
Nézzenek oda, a halálközeli élményektől még a szőke herceg esze is megjön?
A házhoz futunk, ahogy csak a lábunk bírja. Valaki más is menekül, rajtunk kívül, egy szőke lobogó hajkorona bukkan fel a semmiből.
Úgy fut, mintha a végzete kergetné. Arcot egyikünk sem képes párosítani az idegenhez. Keresztül ugrál minden romhalmazon, tégladarabon vagy éppen földben hagyott fatönkön keresztül. Át vetődik a kerítésen, a szellem szállás udvarában elesik, nem mozdul és nem kel fel többet.
A drón egyre közelebb jár.
Calix szalad be először az ajtón, aztán én követem.
Végül...
Végül Draven a karjában tartva az idegen lányt, az ajtó felé száguld. Útját állom.
— Mit csinálsz? – nézek az eszméletlenül fekvő szőke idegenre.
Vérzik a feje, az eséskor biztosan beverte. Az arca ártatlannak tűnik, már-már annyira, hogy azt kell mondjam nem való erre a világra.
Ez sem téveszt meg. Amíg nem tudom, hogy velünk van vagy ellenünk, addig ellenünk van.
— Nem maradhat odakint, úgy tűnt őt is üldözik.
Idegessen, az időt kérlelve pillant az égre.
— Mi nem vagyunk hősök! – szólok rá.
Egy csapat összetart, nem vagyok hülye ezt még én is tudom. Habár nem fűlik rá a fogam, legyen az bármilyen élet veszély, megteszek mindent azért, hogy a bohócot megmentsem, mert Dravennek sokat jelent és mert szövetséget kötöttünk.
A vihar magjában vagyunk éppen, az esztelen tombolás előtt ami majd fenevad módjára tör fel a természetből. Akárhogy számolom, az időnk nem engedi, hogy mindenkiért az életünket kockáztassuk.
— Előbb megmentjük, aztán meglátjuk meg-e érdemelte.
Félreállok az ajtóból, ha tovább makacskodom akár egy perccel is, mind rögvest lebukunk.
A belső helyiségben az oszladó kanapéra fekteti az idegent.
— Felváltva figyelünk rá, – leül a bútor tövébe – én kezdem.
— Azt hittem bízol benne, ha már megmented az életét.
Draven döntéseket hoz a fejem felett, mindennel kapcsolatban. Kezdek beleunni, hogy elfogadjam a jótetteket amire szíve ösztökéli szerencsétlent.
Aztán belegondolok, hogy egy ilyen jótét dolog voltam én is. Egy elesett ember akit meg kell menteni.
Calix visszasétál a bejárati ajtóhoz, követem példáját, percek telnek el közöttünk síri csendben. Az agyvizem fortyog a méregtől, talán hallani is lehet. Ökölbe szorítom a kezemet, már-már csont roppanásig. Ujjaim szorítása csak akkor enged ki, amikor meghallom a bohóc hangját.
— Szerintem te pikkelsz a szőkékre.
Ó ha tudnád. A szőkék egyfajta heti különlegességnek számítottak régen, most viszont örülhetek, ha nem ez a fancsali vicceskedő arc ugrik be ha lehunyom a szemem.
— Bízol benne? – kérdezek rá gyorsan témát váltva.
Elbizonytalanodik látom a fáradt pislogásán.
— Dravenben bízom, – szikla szilárdan ejti ki – ha ő meg akarja menteni ezt a teremtést, legyen az bármily mocsokból szalasztott borzalom, ő megvilágítja az útját.
Úgy érzem gyengül a mellkasomban dobogó szív, mert azt is hihetném, hogy rólam beszél. Draven talán csak egy fajta potenciált látott bennem a projekthez, vagy nem. Mindenesetre ténylegesen kivezetett a nyirkos barlangból amibe évekkel ezelőtt betévedvén, csúnyán elvesztem.
— Szóval, miért érzem úgy, hogy minden szavamban a hibát keresed? – közelebb csúszik és érdeklődve figyel.
Mert így igaz.
Alattunk elterülő korhadt fa padlót kaparászom a körmömmel. Hát ha beszakad és akkor még inkább elsüllyedhetünk ebben a feszengéssel teli percben.
— Nézd, – Calix felé fordulok – megőrülök attól, hogy fejjel mész a falnak és kérdés nélkül ugrasz bele a halálos helyzetekbe.
Büszkén és önelégülten vigyorog, már láttam tőle ezt az önfeledt mosolyt, de most valahogy erőteljesebb.
Egy nem várt pofon csattan az arcán. Egyikünk se számított rá a kezem mégis meglendült, mielőtt bármibe is belegondoltam volna.
— Keresem a veszélyt. – lazán megrántja a vállát és egy szót sem ejt az előbbi esetről.
— Pont erről beszélek, végzetes döntéseket hozol és az manapság, éles gyilkosfegyver. Mint, ha nem izgatna mi lesz veled, – taszítok egyet a vállán – de vedd tudomásul, hogy van akit érdekel.
A szemben lévő szobába pillantok, ahol Draven a kanapé mellett gubbaszt és komor szemekkel őrzi az idegent.
Érzem ahogy néhány szőke tincs az arcomba lóg, a zöld tekintet mellettem, elmélyed a bőrömben.
— Csak őt izgatja?
Felé fordulok, lehelete érződik arcomon, a hirtelen közelsége némi zavart kert. Szemével jobban kérdez, mint szavaival. Szikrákat látok amik közöttünk pattannak. Robbanásig ható a feszültség.
— Téged is izgatlak? – tenyerét a csípőmre ragasztja és egy erős mozdulattal, belém kapaszkodva, az eddiginél is közelebb húzza magát.
— Kár, – elhúzva mondom ki, beszéd közben ajkaink súrolják egymást, próbálnak tökéletesen passzolni – kár volna érted.
Lázadó mozdulatok lesznek úrrá rajtunk amit a hevület tart kontroll alatt, vágyakozva kap ajkával az enyém után, de eltávolodom mielőtt megcsókolna.
Éppen időben.
Belém fagy a szó. Minden amit mondani akarok arról, hogy pusztán csak szórakoztunk is nem kell ennyi nyilvánvaló érzelmet belevinni, valahol úton a torkom felé megdermed, nem érzem helyénvalónak.
— Aludj, – megpaskolja a combomat és eltévedt csókja a homlokomon landol – megyek leváltom az őrséget.
Megérkezett a következő rész! Mit gondoltok? Hogy tetszett? Remélem megint sikerült felcsigáznom titeket és várjátok a folytatást.