Charlotte Grayson
Dean csendben ült az egész úton, maximum néha azt hallottam, hogy ujjával a kormányon dobol, vagy ahogy majdnem kiszakítja a helyéről a sebességváltót, mert olyan ingerülten csinált mindent. Én meg nem akartam pofátlan lenni, és megkérdezni, mi történt az előbb, így inkább csak csendben ültem és aggódtam miatta. Szóval Dean a nénikéjével él, és ahogy láttam, az apjával nem éppen van jó viszonya. Sőt, semmilyen viszonyuk nincs. Dean viselkedése alapján utálja az édesapját, az édesapja pedig nem tűnik valami mintaembernek. Egész úton azon gondolkodtam, hogy megkérdezzem-e mi történt, vagy valahogy megpróbáljak beszélni róla, de végül inkább nem tettem. Közben az eső is elkezdett szakadni, alig láttam valamit az ablakokon keresztül, egészen addig amíg Dean meg nem állt a házunk előtt. Közben Luke is jelzett, hogy írjam meg neki körülbelül mikorra érünk haza, mert akkor ő is odajön, hogy tuti azt higgyék, nála voltam és nem Deannél. Pár perccel később az említett legjobb barátom is ott állt, de Dean nem ment sehova, hanem kiszállt és várt. Velünk együtt.
– Dean, köszönöm ezt az egészet, tök jól esik meg minden, de neked menned kéne – fordultam felé, közben kicsit beljebb léptünk a teraszon, hogy lehetőleg senki ne ázzon meg.
– Majd megyek, miután beszéltem a szüleiddel Lottie – válaszolt, közben farkasszemet nézett az ajtóval, és megnyomta a csengőt.
– Ez nagyon rossz ötlet – fontam egymásba zavartan kezeimet, és Luke-ra néztem, aki védekezően széttárta kezeit. – Dean, menj haza kérlek – utasítottam, mire végre rám nézett.
– Charlotte, megtennéd, hogy legalább pár percre csendben maradsz? Bármennyire is szeretem hallgatni, ahogy beszélsz, most el akarok intézni valamit – vigyorgott, én meg csak álltam ott idegesen.
Kulcs csörgése.
És kinyílt az ajtó. Naná, hogy éppen apám nyitotta ki, és nem anya. Miért is lenne ez ilyen egyszerű?
– Charlotte – nézett rám először apa, aztán Luke-ra akivel kezet is rázott, végül Deanre, aki fapofával állt mellettem. – Dean, igaz?
– Igen, Mr. Grayson – bólintott Dean olyan udvariasan, hogy szerintem ő maga is meglepődött.
– Minek köszönhetjük a látogatást? – csukta be maga mögött az ajtót apám, Dean pedig torkát köszörülte.
– Beszélni szeretnék magával, és Charlotte édesanyjával is – válaszolt, közben kissé remegő kezeit háta mögött egymásba kulcsolta.
– Velünk? Minek?
– Dean, mit akarsz? – kérdeztem halkan, de Dean mintha meg sem hallott volna.
– Igen, magukkal! Esetleg szabadna, hogy bemenjek? Kissé nyugodtabbak lennének a körülmények – bólintott Dean, mire apám félre állt az ajtóból.
– Én most szerintem haza megyek – köszönt el Luke, én meg csak néztem, hogy mégis mi a franc történik itt korán reggel?!
Bementünk a házba, anya és Nick éppen reggeliztek, gondolom apu is ezt tette, mert egy újság és egy bögre kávé gőzölgött magányosan. Nick felugrott az asztaltól és Dean felé indult, de apa nem engedte neki, és megmondta, hogy üljön vissza reggelizni. Anya barna szemeivel fürkészte Deant, aztán rám nézett kérdően, én pedig vállat vontam. Mintha én értenem amúgy, hogy mi történik éppen.
– Charlotte, menj fel a szobádba – mutatott a lépcső felé apám, mire kimeredtek szemeit.
– Mi? – kérdeztem vissza.
– Menj a szobádba – mondta el újra.
Persze, küldj fel a szobába mint valami kisgyereket.
– Miért mennék fel? Lent maradok – szóltam vissza, mire Nick félre nyelte a kakaóját és az az orrán keresztül kezdett el csurogni. Fúj.
– Charlotte Grayson, te így nem beszélhetsz velem – emelte meg a hangját apám, mire Dean szemöldöke felszaladt. – Indulj. Meg.
– Jó – válaszoltam, majd felszaladtam a szobába és becsaptam magam után az ajtót.
Nyilván, engem bezavar a szobába Nick meg ülhet ott, és tudhatja miről van szó éppen odalent. Imádom, hogy mindig a fiatalabb testvér a kedvenc, az idősebbik meg konkrétan le van szarva. Teljesen érthető, nem? Az ágyamnak dőlve ültem, lábaimat felhúztam és átkaroltam őket, közben idegesen doboltam ujjaimmal. Vajon mi történik odalent? Miről beszélni? Egyáltalán itt van még Dean? Vagy már haza is ment? Miért akart ennyire beszélni velük? Gondolataimból mennydörgés zökkentett ki, meg az, hogy elment az áram. Hát ennél jobb napom sem lesz már, az is biztos. Aztán kopogtak. Gyorsan felpattantam a földről, - talán tényleg túl gyorsan, mert hirtelen úgy megszédültem, hogy mindenből kettőt láttam, így kétszer a kilincs mellé nyúltam - aztán ajtót nyitottam. Nick volt az. Szinte ki sem nyílt az ajtóm, de Nick már bent is volt a szobába és elkezdett össze-vissza hadarni mindenféle dolgot, amiből csak annyit értettem, hogy Deannel kapcsolatos és hogy már elindult haza.
– Oké Nick, ezt most kicsit lassabban és érthetőbben is mond el kérlek, mert az előzőből semmit sem értettem – nyugtattam öcsémet, aki a nagy sietségben kidőlt az ágyon és plafont bámulta.
– Dean elindult haza, apa elküldte. Azt mondta, hogy... hogy – lihegett. – szeret téged és szeretné, ha apa és anya megértené, hogy ő nem rossz ember és csak jó szándékai vannak. Nem tudom ezek mit jelentenek, de ezt mondta.
– Mikor indult el? – kérdeztem vissza.
– Akkor indult az ajtó felé, mikor felszaladtam hozzád.
– Köszönöm, Nick – pusziltam öcsém hajába, majd leszaladtam a lépcsőn.
Anya és apa a kanapé mellett álltak, és egymást nézték, majd amint meghallották, hogy a lépcső felől hangos dübörgés jön, mindketten rám néztek.
– Hol van Dean? – kérdeztem gyorsan, közben már készültem, hogy az ajtó felé lépek.
– Elküldtem – válaszolt egyszerűen apa.
Istenem, miért kell még most is ekkora bunkónak lennie?
– Pár perce lépett ki az ajtón – válaszolt anya, mire bólintottam. – De Charlotte, szakad az eső! Ne menj így sehova!
– Anya, muszáj – válaszoltam, és arra vártam, hogy azt mondja, jó induljak. Ez meg is történt, egy bólintással jelezte, hogy menjek, apa pedig nem díjazta.
– Egy hét szobafogság – szólt utánam, mikor már majdnem kiléptem az ajtón.
– Rendben!
És ekkor kiléptem a szakadó esőbe egy pulcsiban, és szaladni kezdtem Dean egyre távolodó piros autója után. Ilyen gyorsan még sosem futottam, de tényleg. Próbáltam kikerülni a nagyobb gödröket, hogy lehetőleg ne legyek ennél vizesebb. Éppen elég az, hogy a hajam már csurom víz, a ruhák rám vannak tapadva és majd meg fagyok, olyan hideg van.
– Dean – torkom szakadtából üvöltöttem Dean nevét, közben próbáltam összeszedetten lélegezni, mert hát ha futok alapból nem tudom normális szabályozni, de még mellé kiabálok is itt korán reggel. – Dean!
Néhány gyalogos értetlenül nézett, mert amíg ők esernyővel a fejük felett szárazon sétáltak, addig én az úton szaladtam csurom vizesen. Sebaj, tudja meg az egész világ, hogy Charlotte Grayson egy hülye.
Már kezdtem feladni az egészet, szóval egyre lassabban szaladtam, amíg végül már csak sétáltam, aztán Dean féklámpája kivillant.
Nyilván, én lefutom mögötted a maratont, te meg csak két év múlva vedd észre...
Megálltam az úton, közben egyre inkább csak zúdult a nyakamba a hideg esővíz, a ruháim teljesen átáztak, a cipőmről meg ne is beszéljünk. Kész csoda lesz, ha nem halok bele a tüdőgyulladásba. Dean félre állt, majd kiszállt az autóból. Szőke haja egyből homlokára tapadt a víz hatására, pólója teljesen átázott és a testére tapadt, így minden izma tökéletesen látszódott. Aztán elindult felém.
– Te normális vagy? – állt meg előttem dühösen. Igen, én normális vagyok veled ellentétben!
– És te az vagy? – kérdeztem vissza ugyan olyan hangnemben.
– Charlotte, tiszta víz vagy! Ha valami bajod lesz ez miatt, mert hülye voltál és utánam szaladtál – rázta fejét aggódóan.
– Nyugodj már le – állítottam le, mire egy olyan "jó, legyen" fejet vágott és befejezte a beszédet. – Nick elújságolta mit mondtál a szüleimnek.
– Én nem mondtam semmi érdekeset.
– Dean, néha annyira gyűlöllek – ráztam a fejem idegesen, közben az égre néztem, mert akkorát villámlott, hogy szerintem a Föld másik felén is világosabb lett tőle. – Annyira öntelt barom vagy, az idegeimre mész de komolyan!
– Ezt bóknak veszem – vigyorgott öntelten.
– Látod? Ezt mondom – tártam szét karjaim idegesen, mire Dean ledermedt, és továbbra is csak szemeimet nézte. – Tudod mit? Menj haza!
– Megyek is – válaszolt, én pedig fejemet rázva elfordultam tőle. Ekkor elkapta a kezem és visszafordított maga felé, én pedig nem számítottam a mozdulatra így perceken belül Dean karjai között találtam magam, amik derekamra kulcsolódtak. – De előtte, el szeretnék mondani valamit.
– Hallgatlak.
– Ha visszamehetnék az időben, biztosan megmondanám a régi énemnek, hogy ne is jusson eszébe az, hogy megkérje Charlotte Graysont arra, hogy alkossanak kamu párt. Biztos vagyok benne, hogy adnék egy jó nagy pofont az akkori énemnek, amiért ekkora hülye volt. Mert azóta Dean nem tud másra gondolni, csak erre a bizonyos lányra. A gyönyörű szemeire, amik mindig úgy csillognak a fényben, a mosolyára, ami Dean napját is feldobja, akkor is ha rettenetesen szarul érzi magát. Egyáltalán nem ezt akartam, de megtörtént. És nem sajnálom. Igen, lehet egy önző pöcs vagyok, de nem sajnálom. Mert szeretlek, Lottie. Ma, holnap, örökké és még egy napon át – mesélte, én pedig nagyokat pislogva néztem Deant, aki a földet kezdte bámulni, aztán megint rám nézett.
– Dean, én... – dadogtam, pedig pontosan tudtam, hogy mit akarok mondani. De végül nem sikerült kinyögnöm. – A szüleim mit mondtak?
– Édesapád nem nagyon szeret, de édesanyád szerintem kezd megkedvelni – vigyorgott öntelten. – A nők szívébe hamar belopom magam.
– Barom – ütöttem mellkason, mire befejezte a nevetést, és a szemeimbe nézett. – Sajnálom, hogy apám ilyen veled.
– Lényegtelen – rázta fejét. – És tudod mit nem bánok még?
– Mit? – érdeklődtem, mire Dean a fülem mögé tűrte egyik vizes tincsemet.
– Hogy belementél az egészbe, és lehettem olyan szerencsés, hogy megismertelek Charlotte. Mert te egy különleges lány vagy, sosem láttam még hozzád hasonlót. Annyira különleges vagy – fogta tenyerébe arcomat. Szemében pedig felcsillant valami, amitől még zöldebbnek tűnt. – Elrontottam az egészet, nem szabadott volna beléd szeretnem. Tudom, hogy elrontottam. De önző leszek, és nem foglak elengedni magam mellől...
– Dean... – vágtam közben, mire Dean egy pillanatra becsukta a szemeit, majd ismét kinyitotta őket, és megcsókolt.
Dean Campbell megcsókolt.
A szakadó esőben álltunk, ráadásul az út közepén, de senki és semmi más nem érdekelt, csak az, hogy egymás kezeiben vagyunk, és biztonságban is. Kétszer is megpróbáltunk végre leszakadni egymásról, de először Dean húzott vissza magához, és ajkait megint az enyémre tapasztotta, közben kezeit a derekamra szorította, aztán ő hajolt el, de ekkor én húztam vissza pólójánál fogva, mire Dean belemosolygott a csókba.
– Megmondtam, hogy olyan csókot kapsz majd tőlem, amit sosem felejtesz el – vigyorgott, miközben homlokát enyémnek döntötte.
– Utálom, mikor igazad van – mosolyogtam továbbra is. Ebben a percben minden gondom megszűnt, és csak arra tudtam gondolni, hogy Dean, Dean csókja, és Dean. Boldog voltam.
– Ezt sajnálattal hallom –nyomott egy puszit homlokomra, majd sóhajtott egyet. – Mostmár nem fogsz lekaparni magadról, ugye tudod?
–Jajj, nekem – nevettem fel.
És így történt az, hogy Dean és Charlotte igazi története elkezdődött. Már nem az a kamu pár voltak, akik egy hónappal ezelőtt, hanem egy igazi, akik tényleg bármit megtennének a másikért, - például a szakadó esőben szerelmet vallani, és egyszerre tüdőgyulladást kapni - és teljes szívükből szeretik egymást.
Már csak apámmal kellene beszélnem, hogy fogadja már el Deant, mert igenis csupa szív ember.