Amikor végre leszedik rólam a szívódrent, megkönnyebbülök. Egy madzaggal kevesebb lóg ki belőlem. A jobb szememen is apadt kicsit a dagadás, résnyire már látok. A reggeli viziten mindig mindent újra elismételnek. A járomcsontom stabil törés, azt legalább nem kötözik be, a bordáim közül négy zúzódott, baromira fáj, de szerencsére nem törtek el. A lábamat meg kell műteni, utána haza fognak engedni, úgyhogy ezzel biztatom magam, hogy otthon könnyebb lesz. Az agyrázkódás mindezek mellett már semmiség.
Lassan múlnak a percek, a délelőtt óvatosan csordogál. Anyu megígérte, hogy behozza a laptopomat, de addig csak unatkozom. Néha arra vetemedek, hogy Józsi bácsihoz szólok pár szót. Ma reggel kitalálta, hogy nagyon fáj a lába, biztosan rossz valamelyik vénája, vizsgálják meg.
– Ez működni fog, figyeld – mondta nekem, és diadalittas fény csillogott a szemében, amikor átvitték a vizsgálóba. Az ajtóra szegezem a tekintetem, de elalszom. A várakozás unalmas, és mintha az eddigi rohanós életemben nem lett volna soha elég időm aludni, az egy évtizede kimerült akkumulátoromat töltöm fel.
Mikor felébredek, Józsi bácsi az ágyán ül, és újságot lapozgat.
– Sikerült? – kérdezem, közben a szám széléről letörlöm az alvás közben kicsordult nyálat.
Józsi bácsi felsóhajt, mire elszontyolodom. Megrázza a fejét. Sosem láttam, milyen a veje, még be se jöttek hozzá látogatóba, de biztosan valami szipirtyó, ha Józsi bácsi ennyire tart tőle.
Aztán egyszerre elvigyorodik, mire felsóhajtok.
– Ez nem volt szép!
– Hogy aggódsz értem, kölyök! De ne reménykedj, nem fognak ezek egyhamar kitenni innen engem – nevet fel reszelős hangon, mire visszadőlök a párnámra. A hirtelen mozdulattól köhögnöm kell, amitől a bordáim majdnem kiesnek a helyükről.
Józsi bácsi felvont szemöldökkel méreget, aztán inkább mesélni kezd.
– Már az egész család vénás volt. Anyám is ezzel szenvedett, néha úgy feldagadt a lába, hogy bele se tudta dugni a cipőjébe, tudtam, hogy úgyis örököltem, mert volt mostanában, hogy nekem is elsúlyosodott estére a lábam. Végignézték valami folyadékkal, és tényleg rossz a keringés. Azt mondta a doktor úr, egy-két nap, és lesz hely rá a műtőben. De ahogy én ismerem itt a dolgokat, talán még egy hetet is nyertem ezzel – dől hátra elégedetten, és óvatosan beigazgatja a lábát a takaró alá.
– Maga maradna, én mennék – mormogom.
– Aztán hová olyan sietős?
Vállat vonok.
– Az iskola. Meg hogy Anyu ne legyen otthon egyedül.
– Kedves asszonynak tűnik.
– Hah, csak azért mondja, mert úgy lekiabálta a fejét.
Józsi bácsi vonogatja a vállát.
– Hát jó, az igaz, rendesen lekapott a tíz körmömről, de az ilyet csak azért csinálja, mert védte a gyerekét. Te miért haragszol rá?
Hideg tolul a mellkasomba. Olyan, mintha a szívódren helyén befújna a jeges szél.
– Úgy tűnik, hogy haragszom rá? – kérdezem lassan, a sok beszédtől egyre jobban zsibbad az arcom.
– Olyasmi. Mintha el akarnád üldözni magadtól – mondja ki Józsi bácsi. Ez az igazság, és ha ezt egy vadidegen ennyire látja, vajon Anyu hogy érezheti magát? Hallgatok, válaszolás helyett elképzelem, hogy beszélek Anyuval, hogy szembenézek vele, hogy megkérdezem, mi lett a citológia eredménye. Hogy bocsánatot kérek, amiért nem mentem el. Hogy hallom, amikor azt mondja, biztosan rosszindulatú, és…
– Mostanában nem vagyunk olyan jóban – mondom kitérően, mert Józsi bácsi még mindig figyel.
– Azért csak igyekezzél jóban lenni vele. Örökké nem él senki, te is majdnem összetörted magad.
Nem tudok válaszolni, óvatosan mozdulva fordulok a fal felé. Inkább lehunyom a szemem, és aludni próbálok. Sajog a mellkasom, fáj a hátam, újra köhögnöm kell, de visszafogom, amennyire tudom, hogy ne fájjon annyira. Csak kapjam már meg azt a laptopot! Csak műtsenek már végre meg! Csak jussak már haza a szobámba!
*
Dühöngök, pedig már nincs kivel veszekedni. Anyu eljött, aztán el is ment, elzavartam, mert elfelejtette behozni a laptopomat. Sietnie kellett a kórház után ki a reptérre, érkeznek Juliék. Ha meghallom Juli nevét, görcsbe ugrik a testem. Mintha hozzám vágnának egy tükröt, amiben látok mindent, ami belőlem hiányzik. Juli mellett duplán fáj, hogy mennyire nem jutottam sehová. Juli huszonegy évesen ösztöndíjat kapott, Juli huszonegy évesen Erasmussal Olaszországban töltött egy fél évet, Juli huszonegy évesen megismerte a jövendőbeli férjét. Juli huszonegy évesen egy kibaszott tankönyvi mintapélda volt a tökéletes gyerekre. Juli a minden, a saját világának középpontja, aki elvárja, hogy mások is rajongjanak érte.
És csak az, hogy Anyu megy elé a reptérre, annyira kiverte a biztosítékot, hogy miután Anyu bocsánatot kért, hogy elfelejtette a laptopot, kizavartam. „Hogy még ennyit se lehet rád bízni” meg „Meg fogok itt rohadni az unalomtól” meg „Menjél csak Julihoz, ő úgyis fontosabb most, mint én.”
És mióta elment, még jobban utálom magam, mert mi lesz, ha történik valami, és ezek lesznek az utolsó szavaim hozzá? Miután Apu meghalt, még attól is féltem, ha át kellett mennie az utcán, úgy kapaszkodtam belé, mint fuldokló a mentőcsónakba, pedig csak egy kurva lámpáról volt szó. Aztán megnyugodtam, segített az idő, a pszichológus meg a beszélgetések Apuval. De most újra itt tartok, újra attól rettegek, hogy el fogom veszíteni.
Józsi bácsi halkan horkol mellettem, vele is összevesztem a tévén, hogy minek kell a legfosabb műsorokat nézni, hogy mi lesz, ha lemarad valami farmos szarról, de nem értette meg, miért zavarnak ezek a trágya műsorok, hát amúgy sincs semmi dolgom, mondta ő. De most már vége, most már sötét van, most már minden elcsendesedett, leoltották a lámpákat, csak a folyosóról szűrődik be a fény, meg az utcai lámpák derengenek be a sötétítő függönyökön, amit Barni behúzott órákkal ezelőtt.
Mintha megérezné, hogy átfutott egy pillanatra az agyamon, megjelenik az ajtóban.
– Nem alszol? – érkezik meg a kezében egy friss ágyneművel, ami kéknek látszik a sötétben.
– De, mélyen alszok – mormogom.
– Akkor jó – bólogat, az ágyam végébe teszi az ágyneműt, aztán a mosdóba megy, hallom, hogy megnyitja a vizet, aztán úgy egy perc után elzárja. Gondolom, megint nincsen melegvíz. Visszafelé rám sem pillant. Amikor már a küszöbnél jár, rájövök, hogy nem akarom elengedni, mert ha Barni kimegy azon az ajtón, egyedül maradok.
– Várj – súgom.
Megtorpan, mellém sétál, a nyitva hagyott ajtón át beszűrődő fény sem elég, hogy lássam az arcát, csak a nagy haját látom. Szőke és göndör, a válláig ér, mint egy régi paróka, olyan. Hallgat, és vár. Kérdeznem kell valamit, vagy mondanom valami olyat, amivel itt marad mellettem legalább pár percre.
– Hoznál egy ágytálat?
– Persze – fordul, és magamra hagy.
Felsóhajtok. Mekkora marha vagyok, hogy ennél jobb nem jutott eszembe, tökéletes téma az, hogy mikor sikerül pisilnem.
Barnira többet kell várnom, mint reméltem. Hallgatom Józsi bácsi szuszogását, a messzeségben elsuhanó villamos remegését, aztán Barni papucsának ismerős csoszogása felhangzik végre, ahogy végigsétál a folyosó linóleumpadlóján.
Szó nélkül mozdul, miután lehúzom a nadrágomat, emelkedem, ő tart, és alám tolja az ágytálat. Már rutin. Minden pillanatát utálom, de még mindig jobb, mint a katéter.
– Visszajövök úgy húsz perc múlva, addig biztosan eltart.
Valami olyat kellene mondanom, hogy haha, nagyon vicces vagy, de ehelyett megriadok.
– Várj! Nem tudnál maradni beszélgetni?
– Miközben alattad az ágytál? Nem hiszem, hogy működne – feleli óvatosan, mint aki csapdát sejt.
– De, de menni fog, eltereli a figyelmemet, ha másról beszélgetünk, és nem a csendben várok a csodára.
Barni a karórájára néz.
– Jó, öt percem van. Miről akarsz beszélgetni?
– Öööö… nemtom.
Barni leül a mellettem felejtett kisszékre, aztán karba fonja a kezét. Most, hogy az ajtóval szembe kerül, végre látom a vonásait. Várakozóan figyel, kutat a tekintete.
– Jó. Oké. Akkor… mindig is ápoló akartál lenni?
Most azt is látom, hogy megemelkedik a szemöldöke, mintha meglepné a kérdésem.
– Nem. Mentősnek készültem, aztán rájöttem, nem a beavatkozás a lényeg, hanem az ember, ezért vagyok itt.
– Szép – bólogatok.
– És te miért akarsz orvos lenni?
– Apám is orvos volt – vonok vállat. – Mindig is egyértelmű volt, hogy orvos leszek.
Barni biggyeszti a száját.
– Hm – feleli.
– Ja – bólintok.
Hallgatunk.
– És van valami hobbid? – szólal meg a csendbe.
– Szeretek motorozni. Az eredményét itt láthatod. Anyám biztos, hogy nem fogja engedni, hogy újra ráüljek. Mondjuk a szerviz úgyis rengeteg lesz, Anyu már bevitette egy haveromhoz. De még nem tudtam vele beszélni, összetört a mobilom.
– Az szívás. Akkor ezért unatkozol itt.
– Aha. Elfelejtette behozni a laptopomat.
Egy pillanatnyi csend után szólal meg újra:
– Tudom, Petra mesélte, amikor kezdtem a műszakot.
– Mi? Na, ne, nem hiszem, hogy az ápolók ennyire kibeszélik a betegeket.
Barni vállat von.
– Nem mindet, csak azt, aki arra érdemes.
– Hát ez megtisztelő.
Megrázza a fejét, mire a szemébe hullik néhány tincs a hatalmas hajából.
– Lehet, hogy rosszul fogalmaztam – mondja, miközben félretűri a hajtincseket. – Az nem jó eredmény, hogy szemétkedsz az anyukáddal.
– Hát ez jó – szusszantok fel.
– Komolyan mondom.
Nem értem, miért törődik mindenki anyámmal és velem. Először Juli, aztán Józsi bácsi, most meg Barni és Petra is.
– Aha, és ha megint csúnyán beszélek vele, akkor mi lesz? Beleköpsz a teámba?
– Mondjuk. Vagy hozom a katétert. Na, hogy állsz a pisiléssel? – áll fel mellőlem. – Indulnom kéne.
– Húsz perc múlva gyere vissza – mormogom megsemmisülten.
– Látod – morrantja, és már bent sincs a szobámban. Az ágyneműt itt felejtette.
*
A reggeli hőmérésnél lázat mér a szőke, nagyhangú nővér. Nagyon nem örül, gondterhelt arccal megy ki, és mire a vizit megérkezik, teljes pánikban vagyok.
– Lázasan nem műtünk – sóhajtja Juhász doktor úr. A riadalomtól elfog a köhögés. – Ajjaj, ez nagyon rosszul hangzik – mondja, miután végre újra kapok levegőt.
De nem tudok meg többet, hiába kérdezem, csak az a válasz, hogy várni kell. Aztán amikor délután kettőkor már harminckilenc fok felé megy a lázam, Barni megjelenik mellettem.
– Le kell, hogy toljalak a másodikra – mondja. Megrázom a fejem, mert nem akarok menni sehová.
Barni megvonja a vállát.
– Nincs sok választásod. – És felrúgja az ágyam végén a rögzítő pöcköt.
– Nem akarok több vizsgálatot, aludni akarok – nyöszörgöm. Hagyjanak békén! Minden izmom fáj, dörzsöli a bőröm a pizsama, égeti a torkom a levegő.
– Alhatsz – mondja Barni, és közben óvatosan felhúzza az ágy oldalsó rácsát. Bebörtönöz, mint egy rabot.
– Nem tudok aludni, folyton köhögnöm kell.
– Akkor megnézzük, mi van a tüdőddel.
És elindít kifelé az ajtón. Józsi bácsi „Jó utat!” köszönése visszhangzik a fejemben.
– Szerinted mi van a tüdőmmel? – kérdezem a liftre várva.
– Valószínűleg semmi nagy gond – válaszol. Alulról figyelem, groteszk mása önmagának, hegyes álla van, rajta serkenő borosta.
– Te azóta is dolgozol?
– Aha, tizenkétórázok ma.
– Már azelőtt is itt voltál.
– Tudom, cseréltem valakivel egy műszakot.
Nyúzottnak tűnik, nem tudom, hogyan bírja. De elfog egy újabb köhögőroham, és majdnem addig eltart, míg leérünk a lifttel a másodikra.
– Lehet, hogy a köhögéstől mégis eltört a bordám, belefúródott a tüdőmbe, és meg fogok halni – nyögöm.
– Túl sok Vészhelyzetet néztél, Dani.
Megérkezünk. Itt akar hagyni a folyosón, de a karjába kapaszkodom, nem akarok egyedül maradni.
– Na, Dani, semmi gáz, mindjárt visszajövök, úgyis te vagy a következő, mire kitolnak, itt leszek érted. – És belesimít a hajamba. Törleszkedek a kezéhez, mint egy kismacska. – Ha ügyes leszel, van egy meglepetésem.
Elképzelésem sincs, mi lehet az a meglepetés, de újra kisgyereknek érzem magam. Ha beteg voltam, Anyu vitt el orvoshoz, és megígérte, hogy ha jó leszek, lesz meglepetés. Mindig jó voltam, szurinál se sírtam, ezért választhattam valamit hazafelé a cukrászdában. Pont így érzem magam, csokismignon, krémes, habroló, nem tudom, Barni mit hoz, de bólintok. A fejemre húzom a takarót, hogy ne lássam, ahogy ott hagy. Hosszan telnek a percek, nem jön értem senki, Barni átvert, itt hagyott egyedül. Ha nem lennék ennyire gyenge, biztosan üvöltenék utána, kiabálnék, hogy hol van, de most elgyötört vagyok, ég a testem, lüktet a szemem. Lehunyom, és várom, hogy valaki végre foglalkozzon velem.
Arra ébredek, hogy Anyu ül mellettem. Körbenézek, és a kórházi szobámban vagyok.
– Hogy kerültem ide?
– Amikor bejöttem, már itt voltál – mondja, és megsimítja a kezem. Eszembe jut a hajamban Barni ujjainak érzése, és elszégyellem magam, mennyit cirkuszoltam. – Az előbb beszéltem Juhász doktor úrral. Tüdőgyulladásod van, valószínűleg a PTX következménye. Amíg nem múlik, addig nem műtik meg a lábadat, úgyhogy tovább kell bent maradnod.
– Lepassziválnál az egyetemen? – sóhajtok.
Anyu bólint.
– Már telefonáltam nekik, azt mondják, ne aggódj, nem lesz gáz.
Persze, gáz nem, csak ez a félévem is ugrik. Már elmondta Juhász doktor úr, hogy a műtét után is tíz hét mankózás jön, aztán a rehabilitáció. És most még tovább tolódik minden.
– Behoztam a laptopodat – mosolyog Anyu. A száját nem látom a maszk alatt, csak a szeme mellett gyűlő ráncokat. Annyira nagyon próbálkozik. Engem meg annyira nem érdekel most a laptop. Aludni szeretnék, nem gondolni semmire.
– Álmos vagyok.
– Akkor aludj – simítja meg Anyu az arcomat. – Juliék megérkeztek, holnap bejön hozzád. Meg felcsengetett valami volt csoporttársad, az Arni. Meséltem neki, hogy mi történt.
– Mondtad neki, hogy hol vagyok? – kérdezem riadtan.
– Igen. Nagyon aggódott érted.
Nem haragudhatok Anyura, fogalma sincs az életemről, főleg nem Arniról. Mégis csak annyira telik tőlem, hogy a fejemre húzom a takarót. Nem akarok többet beszélgetni. Menekülni akarok mindentől és mindenkitől.
*
Amikor felébredek, senki sincs mellettem. Józsi bácsi a farmos szart nézi a tévében, hangosan szidja a szereplőket, nekem pedig továbbra is lüktet a fejem, az alvás sem segített. A poharamért nyúlok, és meglátok a kis szekrényemen egy telefont, mellette egy fehér cetlivel, amin egy C-vitamin reklám szerepel a sarokban.
„Tessék, a régi telefonom. De csak mert ügyes voltál a röntgenen. Észre sem vetted, hogy megvizsgáltak és hogy visszatoltalak a szobádba. Holnapután jövök éjjelre.
Barni
U.i.: a pinkód 8426”
Lassan kortyolom a vizemet, és közben a Barni által itt hagyott telefont nézem. Igazából már nem is lenne létfontosságú, hiszen Anyu behozta a laptopomat, mégis majdhogynem meghatódok.
– Na, felébredtél? – halkítja le Józsi bácsi a tévét. – Vacakul festesz.
– Úgy is érzem magam – nyögöm. Most látom csak, hogy míg aludtam, valaki bekötött egy infúziót, a kanül fájdalmasan nyomja a kézfejemet.
– Majd elmúlik – sóhajt Józsi bácsi, aztán visszanyomja a hangerőt, pedig még csak a reklám megy. Hát ennyit érek, még a legunalmasabb tusfürdő is izgalmasabb társaság, mint én.
Egész másnap lázas vagyok, hiába az antibiotikum, nem megy lejjebb. A reggeli vizitnél rezidens orvosok gyűlnek körém, megbeszélik, mi a teendő, egy szemüveges lány kifejezetten okosakat mond, Juhász doktor bólogat, de rájövök, nem nagyon tudnak ők se mit tenni, várni kell, hogy lemenjen a láz. Egész nap álom és ébrenlét között szendergek, egyszer erőt veszek, és bekapcsolom a Barni által rám hagyományozott telefont. Lepucolt róla mindent, de a telefonszámok közé elmentette magát. Kedves gesztus, de nem tudom, miért kellene őt bármiért is felhívnom. Elkezdem a bejelentkezési és szinkronizálási procedúrákat, de elfáradok benne. Józsi bácsit a vénájával vizsgálják, úgyhogy legalább csend van. Néhány kanál után feladom a levest, ízetlen és majdnem hideg, de amúgy sincs étvágyam.
Arra ébredek, hogy Arni áll az ágyam mellett. Szomorú tekintettel figyel, mintha haldoklót nézne, és kiráz tőle a hideg. Nem akartam a szeme elé kerülni, mégis mit keres itt?
– Dani – sóhajtja megkönnyebbülten, mint aki eddig azt nézte, veszek-e levegőt. Minden idegsejtemen végigcikázik az idegesség. El kell innen küldenem.
– Szia.
– Hogy vagy?
– Jól – próbálok feljebb ülni, mire elkap egy köhögőroham. A két napja tartó láztól mosottszarnak tűnhetek, úgy is érzem magam. Arni tekintetében ott ül a szánakozás. – Hogyhogy bejöttél?
Arni erre körbepillant, tekintete megakad Józsi bácsin, aki premier plánban bámul minket, még csak meg sem játssza, hogy nem hallgatózik.
– Üdvözlöm – motyogja aztán Arni, amikor rájön, hogy Józsi bácsi nem kapja el a tekintetét, és nem tetteti azt, hogy nem figyel.
– Szép napot! – bólint Józsi bácsi, és továbbra is issza minden szavunkat. Ha nem lennék lázas, valószínűleg viccesnek találnám az egészet, főleg, mert tudom, Józsi bácsi mégsem olyan vérszomjas, mint amilyennek tűnik.
– Szóval, hogyhogy bejöttél? – kérdezem újra. Arni kényelmetlenül mocorog, egyik lábáról a másikra áll, még a kezét is összekulcsolja a háta mögött, aztán megsimítja a tarkóját, ami gondolom ég Józsi bácsi pillantása alatt. Már csak a popcorn hiányzik az öreg kezébe.
– Meg akartam tudni, hogy vagy.
– Azt Anyu már elmondta, nem?
– De… csak… tudod, pont azután történt, hogy tőlem eljöttél. – És elönti a pír az arcát, és baszottul nem vagyok felkészülve arra, hogy napvilágban, lázasan kelljen ezt megbeszélnem vele.
– Ne gondold, hogy miattad történt! – vágom oda. – Csúszós volt az út. Esett.
– Akkor jó. Akkor köztünk minden oké, ugye?
Józsi bácsira pillantok, aki a párnáján könyökölve, felénk fordulva nézi a mozit.
– Ja, minden oké – felelem. Ezt a beszélgetést nem itt és most kell lerendeznem.
Arni elmosolyodik.
– Akkor jó, hoztam neked sütit, meg chipset, meg üdítőt és… – lendíti előre a táskáját a vállán, és kezdi kipakolni a dolgokat a szekrényemre.
– Csak pépeset, meg puhát tudok enni a járomcsontom miatt, mert fáj – mondom halkan.
– Nem baj, add neki valaki másnak akkor. A szobatársadnak például.
– Na, attól biztosan kiesne az a maradék öt fogam – morog Józsi bácsi. – De a sütit mondjuk elfogadnám. Miféle?
– Linzer.
– Azt mifelénk kereknek hívják. Jó lesz, adjál csak belőle hármat-négyet.
Arni behúzott nyakkal engedelmeskedik, odaviszi Józsi bácsinak a sütit, aztán visszasiet mellém.
– Hm, egész jó. Cukrászdában vetted? Mert nem ilyen ócska bolti íze van.
Lehunyom a szemem, és hagyom, hogy Józsi bácsi megbeszélje Arnival a linzer beszerzési helyét, és közben azt próbálom kitervelni, hogyan küldjem el. Csak magamra vagy Józsi bácsira számíthatnék, de az öreg most, hogy kaját kapott, már nem fog Arni ellen fordulni.
– Nem baj, ha megkérlek, hogy menj el? – sóhajtom aztán a pillanatnyi csendbe. – Nagyon kedves vagy, hogy meglátogattál, de szeretnék aludni.
Józsi bácsi két falat linzer között teli szájjal dörmög a háttérben:
– Egész nap csak alszik ez a kölyök, szerintem nemsokára meg fog halni.
Arni riadtan bámul rám, aztán rá, mire megforgatom a szemem.
– Ne hallgass rá, tök jól vagyok – próbálok elmosolyodni, de húzódik a bedagadt arcom. – Tényleg. Majd felhívlak, beszélünk, ha jobban leszek.
– Jó, rendben – mondja Arni, de csak mert Petra megérkezik, hogy letekerje a rám aggatott infúziót.
– Hogy vagyunk?
– Remekül – mondom vidáman, csak hogy meggyőzzem Arnit. Petra keze megdermed az infúzió felett.
– Három napja nem láttam ilyen jókedvűnek, jó hatással van rá a látogató – mosolyog Arnira, aki megint elpirul, én meg legszívesebben ott helyben elföldelném, hogy soha többet ne is lássam. Még tíz perc kell, mire végre megszabadulok tőle, Petrával együtt sétálnak ki a szobából, én meg hátravetem magam az ágyban.
– Nem értem, miért nem örülsz senkinek. Se az édesanyádnak, se ennek a jó barátodnak.
– Arni nem a barátom – csattanok fel mérgesen.
– Akkor ki?
– Egy… ismerős.
Józsi bácsi felvonja a szemöldökét, hümment kettőt, de azért folytatja.
– Attól még kedves, hogy bejött, még ha csak ismerős is. Senki más nem látogatott meg rajta kívül, nem igaz?
– Mert magát ki látogatja? – vágok vissza, de azonnal megbánom. Józsi bácsiban benne akad a szó, és azonnal bocsánatot akarok kérni, de ekkor kivágódik az ajtó, és mindent betölt a visítás.
– Daniiiii. Kisöcsém! Hát hogy lehettél ekkora marha, hogy majdnem megöletted magad?
Juli a nyakamba veti magát, nem kapok levegőt a hajától meg a szorításától sem. Mikor végre felegyenesedik, Paolo tipródik mellette, és egy kedves buon giorno kíséretében félszegen integet. Nagyjából ennyi szokott lenni a társalgásunk, mert Juli mellett amúgy sem lehet szóhoz jutni.
– Hogy erre kellett hazajönnöm! Ó, mondd, hogy nem azért történt, mert úgy kiabáltam veled a telefonban! Mondd, hogy nem azért, mert lecsesztelek! Annyira sajnáltalak, amikor meghallottam. Anya sírva hívott, és csak az járt a fejemben, hogy úristen, mi van, ha én vagyok a hibás, ha miattam fogsz meghalni. Két napja nem ittam, és nem ettem.
– Sütit? – szúrja közbe Józsi bácsi, amikor Juli levegőt vesz. El kell nevetnem magam, cinkosan összevihogunk, de Juli csak folytatja, hogy ó, jaj, mennyire borzalmas volt neki. Neki, aki aggódva ülte végig a repülőutat, akinek úgy remegett a keze, hogy nem tudott autóba ülni, ezért megkérte Anyut, hogy menjen ki értük a reptérre. Hosszú percekig beszél, Paolo néha bólogat, bár fingja nincsen, miről van szó, én néha összepillantok Józsi bácsival, aki aztán nem bírja tovább, és bekapcsolja a tévét, de Julit ez se zavarja, ő is hangosabban beszél. Végül tíz perc hangos tiráda után végre eljutunk hozzám.
– És hogy vagy? Nagyon fáj?
Megrázom a fejem.
– Dehogy, Juli, ez semmiség ahhoz képest, amit te éltél át az elmúlt napokban – mondom őszinte hangon, de a visszafojtott nevetéstől elkap egy újabb köhögőroham.
– Jézusom, ez borzalmasan hangzik! Megyek, beszélek az orvosoddal! – És mindenkit otthagyva kiviharzik az ajtón.
– Hát, ezt a látogatót inkább otthon enné a radai rosseb – dörmögi Józsi bácsi, mire felsóhajtok. Egyetértünk, mélyen egyetértünk. Paolo, mint egy ottfelejtett kabát álldogál a fogas mellett, Józsi bácsi talál a tévében egy Bud Spencer filmet, és néhány pillanat után beköszönt a csend és a béke, csak a pofonok csattognak a tévében.
A vacsora végre újra kettesben telik Józsi bácsival, próbálunk fellélegezni Juli és Paolo jelenléte után, de nem megy könnyen. Mindketten lassan, keveset eszünk. Aztán Józsi bácsi elbotorkál a mosdóba, hallom, ahogy megnyitja a csapot, majd egy nagy csattanást hallok.
– Minden oké, Józsi bácsi?
Semmi válasz, a víz még mindig folyik, de odabent nincs motoszkálás, pakolás, csak csempére zubogó víz, és egyre biztosabb vagyok benne, hogy valami borzalom történt.
– Petra! – üvöltöm teli torokból, mert a nővérhívó csak amerikai filmekben létezik, nem a magyar egészségügyben. – Valaki segítsen! Nővér, ápoló! Valaki!
Végre beront a szőke ápolónő, akinek nem tudom a nevét.
– Mi történt? – lihegi.
– Józsi bácsival van valami – hadarom, és a mosdó felé hadonászok, mire azonnal indul. Feltépi az ajtót, megpróbálok előredőlni, de nem látok semmit, odabentről ruhasuhogás, motozás zaja hallatszik, majd eláll a zubogó víz hangja.
A szőke ápolónő futva jön ki. Nem akarom, hogy egyedül hagyja Józsi bácsit odabent. Megpróbálok lemászni az ágyról, pedig még rögzítőben van a lábam, de muszáj. Mire kikepesztek az ágy szélére, újabb ápolók érkeznek, az egyik kézben cipeli ki Józsi bácsit, és rakja egy ágyra. A feje véres, keze szabadon lóg lefelé, a látványtól a sírás szorongatja a torkom. Olyan kicsi, olyan apró, sehol a zsörtölődés, sehol a károgás, csak csendben, mozdulatlanul fekszik. Senki sem hajlandó válaszolni arra, mi történt, hová viszik Józsi bácsit, és amikor kitolják az ajtón, olyan borzalmas a csend, hogy üvölteni tudnék, csak hogy halljak valamit.
Beszélnem kell valakivel, de senkinek se tudom a számát, a laptopomon nincs net, mert a mobilom összetört, és nem tudom megosztani a hotspotot. Kézbe kapom Barni mobilját, és megkeresem a számát, hármat cseng, mire gyorsan lerakom. Fogalmam sincs, honnan veszem a bátorságot, hogy a műszakja előtt zavarjam. Hátradőlök, és megpróbálok nem kiborulni, előkaparom a pszichológus által tanított légzéstechnikát, egy-két-há-négy be, öt-hat-hét-nyolc ki. Sokszor elismétlem, és talán működik, mert amikor a csendbe belezenél egy ismeretlen hang, megugrom. A szekrényemen rezeg Barni telefonja, visszahív, de nem akarok, nem tudok vele beszélni. Kinyomom a hívást, kikapcsolom a telefont, és visszabújok a lélegzés megnyugtató ritmusa mögé, közben pedig igyekszem nem Józsi bácsi véres fejére gondolni.