A legjobban utált dolog nálam, ha előbb kelek fel, mint hogy az ébresztőm megszólalna, főleg, ha az ember lánya arra kel, ahogy a lakótársát döngetik a szomszéd szobában. És amikor a nyögések nem akarnak abbamaradni, muszáj a párnába nyomnom a fejemet és azért imádkoznom, hogy nyeljen el a föld, de ez sosem szokott bejönni... Miért is jönne? Miért, amikor éppen a legjobb barátnőjét kezeli le az a csávó, aki tettszett neki. Ez kínosabb nem is lehetne! Aztán meghallom, hogy most már sikoltozás is társul a nyögések mellé, és rájövök, hogy mégis...
Miután abbamaradtak a...a háttérzajok, már nem tudok visszaaludni, ezért nagyot sóhajtva kikászálódok és a papucsot mellőzve tépem fel az ajtót, majd a konyha a fürdő felé veszem az irányt, de végül megtorpanok Clare szobája előtt és elgondolkozom. Talán itt az ideje, hogy megtörjem az idillt és bedörömbölök.
-Ohh, ahh, igen Aiden!-imitálok nyögő hangokat.-Máskor ne itt csináljátok, baszki, valaki aludna még...-dünnyögöm és folytatom az utamat.
-Talán féltékeny vagy, Lola?-kiáltott ki Aiden.
-Baszd meg.-reagáltam le a legegyszerűbb módon, majd magamra csuktam a fürdő ajtaját, de még hallottam, hogy valami olyat mondott, hogy pont azt csinálta...
Hogy én, hogy rühellem ezt a srácot! Legszívesebb megfojtanám a puszta két kezemmel! De komolyan...
Éppen hajat szárítottam, amikor dörömböltek az ajtón. Ha ez az lesz, akire gondolok, akkor tuti, hogy fejbe fogom csapni az éppen melegedő hajsütővassal. Szerencséjére csak Clare szólt be, hogy kész a kávé. Hála az égnek! Ez azt jelenti, hogy végre hazament. Az egész hétvégét nálunk töltötte és Clare szobájában gubbasztottak, és a tudat, hogy nálunk volt és hogy félmeztelenül mászkált, mintha ő lenne itthon és nem én, egyszerűen megőrjített. És nem mellesleg megette az utolsó sor csokimat! Az enyémet. Különben is, a sportolóknak nincs valami speckó étrendjük?
Amint elhagyom a fürdőt, egyből be is megy mellettem Clare és már be is zárkózik. Nagyon bírom, amikor a palija nálunk tölti az estét és késésben van, ezért ignorál engem. Hurrá, éljenek a barátok!
Én természetesen nem vagyok most késésben, mert nem töltök el fél órát a tükör előtt. Hé, ne ítélkezzetek! Inkább iszok egy kávét és közben görgetem az Instát, mint hogy áttúrjam a szekrényemet. Egyébként sincs pasi az életemben, nem kell, hogy kicsípjem magam...
Ahogy már említettem, én már nyugodtan a kávémat szürcsölgetem, amikor Clare befut a konyhába, hogy idegesen dobálja be a táskájába az ebédjét, amit megsúgok, hogy a változatosságkedvéért saláta lesz.
-Te komolyan, hogy tudsz ilyen nyugodt lenni reggelenként, Lola?-néz végig rajtam döbbenten Clare.
-Bébi mosómedve!-mutatom meg a telefonomat.-Ez aztán az igazi stresszoldás.-humorizálom el az egészet, de csak megforgatja a szemeit.
-Na jó, nekem is kell ma egy kávé...-önt magának is a kancsóból.
-Nem késel el?-kérdezem szórakozottan.
-De, de ma az a fiatal,szexi tanársegéd jön be az elején, akire múltkor rákacsintottam és elpirult.Nem hiszem, hogy problémázni fog azon az öt percen.-vont vállat, majd biccentek, amikor koccintunk a bögréinkkel.-Arra a pár hétre, ami maradt ebből a szemeszterből!
-Arra a nagyon hosszú pár hétre.-nyögök fel fájdalmasan, amikor eszembe jutnak a záróvizsgák.
-Apropó vizsgák... Sarah-tól hallottam, hogy ma bulit tartanak, hogy megünnepeljék az idei évet, amolyan elő-búcsúztatónak mondanám. Gyere el! Muszáj eljönnöd, keresünk majd neked egy cuki pasit és iszunk, majd...-muszáj leállítanom, mielőtt nagyon beleéli magát és túlpörög.
-Kedves, de nem hiszem, hogy jó ötlet hétfőn buliba menni, de te menj nyugodtan, én úgyis benézek Cole-hoz.-dobom be a pasi-kártyát és egyből felcsillan a szeme.
-Olyan jó, hogy a pasim legjobb barátjával kavarsz! Majd tarthatunk dupla esküvőt! Ez annyira izgi.-dobódott fel.-Na most már tényleg lépek, már tíz percnél tartok.-nyomott egy puszit az arcomra és már itt sem volt.
Végre egy kicsit fellélegeztem, bár a dupla esküvő hallatán felfordult kicsit a gyomrom. Nem, nemcsak azért, mert ez az ötlet teljesen elcsépelt, hanem azért is, mert kicsit sem érdekel a pasija legjobb haverja, engem a pasija érdekel. És nem elég, hogy emiatt bűntudatot érzek, de Clare még kerítőnőt is próbál játszani, mert elmondása szerint, látja, hogy magányos vagyok... Frankó! Ide az év barátja díjat nekem!
Nem azt mondom, hogy szerelmes vagyok a barátjába, de egyszerűen gyűlölöm, azért mert felültetett és elhitette, hogy lehet köztünk valami, majd összejött Clare-rel. És mégis a gyűlölet mellett, valahol mélyen érzek valamit, amit nem kellene és ez összezavar. De ez biztos, hogy nem szerelem. Minden porcikámmal utálom Aiden Cohent, és ezen semmi sem fog tudni változtatni.
Ami pedig a haverját illeti... Cole Taylor az egyetem egyik legjobb party-ja. És történetesen életem egyik legjobb csalódása. Nem gyakran találkozok olyan szépfiúval, aki a fullos külső mögött egy értelmes személyiséget rejt. Úgyhogy alkalmanként együtt szoktunk tölteni egy kis időt.
A két bögrét a mosogatóba raktam és visszaültem az asztalhoz és elgondolkoztam, majd kinyitottam a noteszemet és a tollat kattogtattam, mert nem jutott eszembe semmi. Végigpörgetem a fejemben az idáig történtetek és valami frappáns, motiváló közhelyet próbálok keresni erre a napra, de nem jut eszembe először semmi. Nagyon gagyik jutottak eszembe, ezért gyorsan le is firkantottam egy röhejeset, ami így szólt: "Elesni, koronát igazítani, és továbbmenni." Majd becsuktam a noteszemet és elraktam a táskámba.
Ez már egyfajta rituálévá vált már számomra. Nem kell semmi komolyra gondolni, csak a neten azt olvastam, hogy ha írsz minden napra egy ilyen pozitív és klisés idézetet akkor jobban fogod érezni magad. Én pedig történetesen utáltam a közhelyeket, és mielőtt bárki feltenné a kérdést, igen, szart sem ér, de szórakoztat amíg kitalálom, hogy aznapra mit írjak. Éjjelente a Twittert bújom és jobbnál, jobbakat tudok olvasni. Legalább egy kicsit eltereli a figyelmemet.
Legalább egy kicsit...
Félreértés ne essék nem vagyok depressziós, sem elégedetlen. Végül is tök jó életem van. Jó egyetemre járok, jó jegyeim vannak, a legjobb barátnőmmel lakhatok együtt egy albérletben és ami természetesen a legfontosabb egészséges vagyok. Akkor vajon miért érzem azt, hogy ez nem elég? Nem, nem azért, mert nincs pasim. Nem hiszek a pasi-teóriában. Szerintem manapság nincs szükségünk egy pasira a boldogsághoz, eléggé függetlenek tudunk lenni.
És különben is... Ha én nem tudom magam boldoggá tenni, akkor más hogyan tudna? Lehet, hogy önzőségnek hangzik, de az első mindig én leszek, nekem kell lennem. Elég példa volt számomra anyám, aki a válás után, azt se tudta, hogy hova kapjon, amikor apám ott hagyta.
Úgyhogy ja... Számomra az, hogy nincs pasim a legkisebb áldozat, amit hozok magamért. És abba már szerintem bele se kell mennem, hogy a szerelemben sem hiszek.
Felveszem a már-már koszosnak mondható tornacipőmet és már itt sem vagyok. A kocsimba beszórom a cuccaimat és bekötöm magam mielőtt elindulok. Hát igen, mint mondtam apám lelépett és egy kocsit hagyott maga mögött, amolyan bocs, hogy megcsaltam anyádat és új családom lett ajándéknak. De legalább megspórolta nekem a taxipénzt... Meg sokszor jól szokott jönni, amikor legszívesebben kifutnék a világból, és csak vezetek és zenét hallgatok, a világ egyik legjobb dolga, esküszöm.
Az egyetemen végigülöm az unalmas órákat, majd délután végre bemegyek a művészterembe és amíg a diákok szállingóznak befelé addig kinyomom a festékeket, amikre szükségem lesz a mai feladathoz. Mellém Kinsley Riddle veti le magát, akivel már első óta egymás mellett ülünk ezen az órán. Igazából nagyon bájos kis történet volt a megismerkedésünk, ő leöntött engem a kávéjával, én pedig a festékes vizemmel, és tényleg véletlen volt mindegyik. Igaz a mondás, hogy a szerencsétlenek vonzzák egymást. (Aznapra ez volt az idézetem.) Kinsleyre sandítok miközben felköti a vörös haját és káromkodik közben, mert folyton túl szorosra köti és megtépi magát.
-Hallod, Lols, mi a tökömet jelent az, hogy metaforikusan értelmezzem a feladatot?! Művész vagyok, nem költő baszki!-duzzog tovább, én pedig elnevetem magam.
-Azt, hogy ne szó szerint vedd. Tudod, általánosban vettünk ilyeneket.-cukkolom egy nagy mosollyal az arcomon, majd belekezdek a metaforikus ábrázolásba.
-De tetű az, aki ezt kitalálta.-dünnyögi magának, majd szerencsétlenségére Mrs. Hooper megáll mellette és a fekete, vastag keretes szemüvege mögül szigorúan bámulja. Elkapom a tekintetem és fütyörészve az ecseteket kezdem el szuggerálni, mintha hirtelen nagyon érdekesek lennének.
-Miss Riddle, örülök, hogy ennyire jól érzi magát az órámon, de jobb lenne, ha inkább a feladatra koncentrálna.-Kinsley szüntelen csak bólogat, majd amikor a nő megfordul odasúgja nekem, hogy a nő maga a sátán, de én csak kinevetem.
-Ne nevess, Lola! Ez így igaz!-csap vállon, majd ő is az üres vászna felé fordul.
Nagyon bírom Kinsleyt. Sok mindenről tudunk beszélgetni és külön plusz pont, hogy ha elakadok az egyik munkámmal ki tudom kérni a véleményét.
Elég hamar eltelik ez az óra is, és már futok is tovább dolgozni. Egy kis bisztróban dolgozok pincérnőként és egészen jól fizet. Heti négyszer járok be, délutánonként, így nem is zavar sokat be. Általában a meló hamar lemegy és ez ma sincsen másképpen. Az óra este hatot mutat, ami azt jelenti, hogy Cole is végzett mára, ezért a házuk felé veszem az irányt.
Előbb érek oda, mint a többiek, de ez sosem baj, mert Cole adott kulcsot a közös házukhoz Aidennel és Masonnel. Tudom, tudom, mekkora egy ribi vagyok, de éppen ellenkezőleg. Cole-lal barátok vagyunk és az lehet, hogy ezt kihasználom, hogy Aidennek bemutassak ezzel, de ez nem bűn, nem?
Hisz ez a mi kis játékunk.
A mi harcunk Aidennel.
Ezen kattogok, amikor felfutok az emeltre, hogy átöltözzek a munkaruhámból Cole szobájában. Láttam felfelé jövet a fényszórót, ezért nem volt már sok időm. Megpillantom a földön Cole egyik mezét és elkap az érzés. Itt az ideje, hogy revansot vegyek a hétvégéért. Végül a mez leér a combom közepéig, ezért a nadrággal nem is bajlódok, mert hallom a kulcscsörgést. Elkezdek lefelé futni.
Végül is kiabálhatnánk és ordítozhatnánk egymással, de az túl feltűnő lenne, és abban mi lenne a szórakozás? Így játsszuk a mi kis csatáinkat, a hülye kis háborúnkban. És titkon nagyon élvezem az egészet, ahogy húzzuk a másik agyát és bántjuk egymást.
Legalábbis én így érzek, hisz valamilyen szinten mazochista vagyok az érzelmek terén, mindig biztosabbnak érzem, ha fáj, mert akkor nem kezdek el reménykedni.
Leérek a lépcsőn pont amikor nevetve bejön a három fiú. Aiden szemében látom a meglepődést és ez erőt ad. Erőt ahhoz, hogy fájdalmat okozzak neki, vagy legalább csak azt, hogy kényelmetlenül érezze magát, miközben a legjobb barátjára vetem magam és megcsókolom, és miközben hagyom, hogy a fenekemnél fogva felemeljem, hallom a bejárati ajtó csapódását, amitól mosolyognom kell. Ehhez a játékhoz ketten kellenek, és mi tökéletesen játsszuk.
Ahogyan azt ma a noteszembe írtam...
Elesni, koronát igazítani, és továbbmenni.