Hasker
Mi a fene tart ilyen sokáig Kadmonnak?
Tudom, hogy az omega teljesen felhúzta. A pokolba is, ugyanezt a hatást gyakorolja rám. Háromszor kellett kivernem, mire a golyóim nem fájtak már annyira, hogy visszajöjjek a barlangba.
És most, bár sikerült elnyomnom a hőillatát, még mindig elég erős ahhoz, hogy érezzem, ahogy a gerjedelmem újra felduzzad.
Ez dühít engem.
Nem akarok így érezni iránta.
Ő egy kibaszott kívülálló.
Ha rajtam múlna, otthagynánk a fához láncolva rohadni. De egyértelmű volt, hogy Addomnak más tervei vannak vele, és a falka másodikjaként kötelességem követni a példáját.
Az omega idegesen ténfereg a barlang falánál, csörgeti a vasláncot a csuklója között. Amikor ránézek, elkapom vad, mogyoróbarna szemeit, amint rám merednek. A pupillái még mindig kitágultak, de már nem annyira, mint korábban. Azonnal leengedi a tekintetét.
Csak azt kívánom, bárcsak Kadmon visszatérne a kiveréséből, hogy visszatérhessen az omega kényeztetéséhez. Elegem van a jelenlétéből.
Csendesen, de megfontoltan az omega kinyújtja a kezét, és elveszi a követ, amit Kadmon korábban használt. Leláncolt csuklóját a barlang padlójának egy éles, köves kiemelkedéséhez helyezi, majd gyengén elkezd kalapálni a kővel, mintha ennek bármi hatása is lenne.
Felhorkantok. Kísértést érzek, hogy hangosan felnevessek azon, hogy ez mennyire nevetséges. De körülbelül egy perc után pokolian idegesítővé válik.
- Hagyd abba - morgom.
A szeme az enyém felé villan, és a vágy hirtelen nem kívánt lüktetése forrong az ereimben. Tagadhatatlan, hogy gyönyörű. Lágy íveit alig várom, hogy megszorítsam. Hosszú fürtjei könyörögnek, hogy az ujjaim köré tekerjem őket. Az egyik rózsaszínű mellbimbó feszült és ruganyos a felizgatottságtól.
Fél tőlem, de azokban a szép, csillogó szemekben egy másik érzelem is van.
Dac.
Egy pillanatnyi tétovázás után újra megkocogtatja a kővel a láncát.
Morgok, és a barlangon keresztül felé vetem magam, mire ő felsikolt ijedtében. Korábban, amikor sarokba szorítottuk, vicsorgott és kivillantotta a fogait Kadmonra, de jobban tudja minthogy velem ilyesmivel próbálkozzon.
Mégis, szándékosan dacol velem. Mintha büntetést akarna kapni.
Nos, nem fogom megadni neki ezt az örömet.
Kicsavarom a követ az apró, törékeny kezéből, és eldobom. Csattan és gurul a kőpadlón.
- Azt mondtam, hagyd abba - sziszegem dühösen.
Az arcom elég közel van az övéhez ahhoz, hogy a szavaim felkavarják rozsdavörös hajának néhány szálát. Összerezzen, és az ajka megremeg a félelemtől.
Amikor megbizonyosodom róla, hogy megértette a lényeget, visszatelepszem a guggolásomba.
De az omega ragaszkodik hozzá, hogy felbosszantson.
Csörgeti a láncait, és motyog valamit a csúnya kívülálló dialektusával, amit nem értek.
- Micsoda? - Morgom.
Megint azt a dacos pillantást veti rám. Bár annyira meg van rémülve, hogy a teste remeg, egyértelműen van benne bátorság, ezt meg kell hagyni neki.
- Én...akarom. Ezeket. Láncokat. Le.
Olyan lekezelő hangon beszél, amit nem szeretek, minden szótagot úgy ejt ki, mintha gyerek vagy öregasszony lennék.
- Túl. Rossz - mondom neki, gúnyolódva az akcentusán.
Amikor visszavisszük a városba, levehetjük a bilincseit. Ott megvannak az eszközeink az ilyesmihez.
- Tetszik, hogy úgy tartasz leláncolva, mint egy állatot?
Mielőtt esélye lenne visszavonulni - mielőtt még pisloghatna -, vicsorogva ráugrok. Ököllel megragadom a vastag vasláncot, és előre rángatom a keskeny csuklóját.
- Ne beszélj nekem állatokról, kívülálló - csattanok fel. Forró düh emelkedik a mellkasomban. - A te néped az, amelyik bebörtönzött minket errefelé, mint a vadállatokat.
Nyüszít, és megpróbál elhúzódni, de én erősen tartom a láncait. Ökölbe szorítom a haját, és ő összerezzen, amikor hátrahúzom a fejét. Egy részem legszívesebben darabokra tépné ezt a szemtelen kívülálló omegát, bár tudom, hogy az nem gyógyítaná be a sebeket, amelyeket a népe hagyott a szívemben.
Egy másik részem pedig valami egészen mást akar csinálni vele. Meg akarom büntetni őt, és a testét engedelmességre kényszeríteni a kemény farkammal, ami benne lenne.
- Különben is - morgom, miközben a dühömet próbálom csillapítani. - Nem én tettem rád ezeket a láncokat. Ezt a saját néped tette. Itt a Zónában nem használunk láncokat, sem állatokra, sem emberekre.
Hagyom, hogy az érzelmeim felülkerekedjenek rajtam. Nem szabadna hagynom, hogy ez az omega így felhúzzon, és az, hogy felhúz, csak még jobban felbosszant. Túl gyorsan és hevesen beszélek neki. Az arca a zavarodottság és a rémület keveréke.
- Megértetted? - Morgom hülyén, jól tudva, hogy nem érthette meg, amit az imént mondtam neki.
Ahogy felnéz rám, a szemei két nagy fehér csészealjként remegnek a könnyektől, emlékeztet valakire. Már nem a kívülálló lány bámul rám.
Ő Talia. Ő a társam.
Az illúzió egy pillanat alatt eltűnik, de még mindig látom a társam arcát a kívülállóén, és a szívemen lévő seb úgy ég, mintha forró bélyeggel égették volna meg.
Vad üvöltésem végigdübörög a barlangon. A kezeim mintha maguktól mozdulnának. Felkapom a vasszeget és egy közeli követ. Az omega visszahőköl, mert azt hiszi, ártani akarok neki.
Csörgő fém hangja hallatszik, és sárga szikrák lobbanak, amikor a követ teljes erőmből a szög tetejére csapom, és a hegye összetöri a láncszemet a bal csuklója mellett.
Az omega felkiált. Azok a könnyek, amelyek a szemében voltak, elkezdenek legördülni az arcán. Megpróbál elmászni, de elkapom, és a másik csuklóját a földhöz szorítom. Egy újabb kemény ütéssel és szikrákkal eltöröm a láncszemet a másik csuklójánál.
A kő kettétörik.
- Hasker. - Megpördülök támadásra készen, de persze csak Kadmon az. - Hasker, mit csinálsz?
A barlang bejárata felől jön felénk. A kezei össze vannak kulcsolva, és valamit tart a kezében. A tekintete az omega felé vándorol, aki a földön fekszik és sír. A bilincsek még mindig a csuklója körül vannak, mint egy pár csúnya karkötő, de legalább a lánc elszakadt. Kadmon elrúgja, miközben fel-alá néz az omegára, és megkönnyebbülten sóhajt fel, amikor látja, hogy nem bántottam.
Legalábbis fizikailag nem. De eléggé megijesztettem.
- És megdorgáltál, amiért túl nagy zajt csapok? - kérdezte.
Amikor látja a fájdalmas tekintetemet, úgy dönt, hogy nem feszegeti a témát.
Letérdel az omega mellé, és a lány belekapaszkodik. Úgy tekint rá, mint a jóra. A védelmezőjére. Eközben én vagyok a feldühödött szörnyeteg. Nekem megfelel.
Végre meglátom, mit tart Kadmon a kezében.
Bogyók.
Nem csoda, hogy ilyen sokáig volt odakint. Bogyókat szedett az új barátnőjének. Persze nem hibáztatom érte. Még sosem volt nője, és érthető módon nagyon izgatott. Valaha én is ilyen voltam, emlékeztetem magam.
A barlang másik oldalára lopakodom, és a falnak támaszkodva figyelem, ahogy az ifjú fokozatosan megnyugtatja a zaklatott omegát. Egy perc múlva ráveszi, hogy kóstoljon meg néhányat a számára szedett sötét bogyókból. Néhány perccel később már mosolyog is.
Úgy néznek ki, mint én és Talia, amikor még fiatal voltam, és ő még élt.
Hagyom a két fiatalt, hogy élvezzék egymás társaságát. Valami fontosnak tűnő dologról suttognak, de nem vesződöm azzal, hogy belehallgassak. Kadmon tisztában van a rangjával, és tudom, hogy bízhatok benne, hogy nem lépi túl a hatáskörét.
Elmegyek, hogy megnézzem Addomot. Bár még mindig eszméletlen, az életjelei még mindig erősek. Remélhetőleg reggelre felébred és elég jól lesz ahhoz, hogy utazhasson, és akkor visszatérhetünk a városba. A forráshoz.
Egy perccel később Kadmon mellettem guggol.
- Hogy van? - Kérdezi Kadmon.
- Jól van - mondom neki. - Csak alszik. Holnapra újra rendbe lesz.
Kadmon bólint. Érzem, ahogy végignéz rajtam, mintha ő is kíváncsi lenne, hogy vagyok. De jobban tudja, minthogy megkérdezze.
- Elmegyek - mondja egy idő után.
- Ezek a messzi földek - emlékeztetem. - Az Alfák itt nem nézik jó szemmel a látogatókat.
Kadmon ismét bólint. A vállam fölött az omegára pillant.
- Tudom - mondja. - Ezért megyek. Csak a környéket akarom felderíteni. Meggyőződni róla, hogy nincsenek ellenséges bandák a közelben. Az omega szagát elnyomtuk, legalábbis egyelőre, de azért meg akarok győződni róla, hogy senki sem lopakodik utánunk.
A felderítés nem rossz ötlet. De eszembe jutnak a korábbi, túlságosan merész szavai arról, hogy felveszi a harcot a messzi földönkívüli Alfákkal.
- Légy óvatos - figyelmeztetem. - Ha bajba kerülsz, azonnal gyere vissza ide. Ne próbálj meg egyedül harcolni velük.
Kadmon a vállamra csapja a kezét, és elvigyorodik.
- Mindig óvatos vagyok, Hasker - büszkélkedik.
Aztán elindul, gyorsan és csendesen halad a barlang bejárata felé. Jó leselkedő ez a fiú. Tudja, hogyan kell úgy mozogni, hogy ne csapjon zajt, és ne hagyjon nyomokat, amelyeket az ellenség követhet. Jól megtanulta.
Az omega a barlang falánál gazból és mohából rakott kis fészkében kuporog, háttal nekem.
Úgy döntök, hogy én is lefekszem. Hamarosan besötétedik, és szükségünk lesz a pihenésre a holnapi túrához.
De ahogy kényelembe helyezem magam, valamin megakad a szemem - az a kettétört kő, amellyel az omega láncait széttörtem. Ismét fáj a szívem a fájdalomtól. A régi seb, ami sosem gyógyult be.