𝑪𝒉𝒂𝒓𝒍𝒆𝒔 𝑳𝒆𝒄𝒍𝒆𝒓𝒄
Kérlek gyere el hozzám! Nem bírom egyedül... Sajnálom!
Ezt a pár sort néztem hevesen dobogó szívvel továbbra is,miközben elfogaltam a jegyemhez tartozó ülést a gépen. Nem tudtam mit írni erre,inkább csak szedtem a cuccom,és a legelső járattal mentem Budapestre. Felhúztam a fekete pulcsim kapucniját,hogy véletlenül se ismerjen fel senki a sorok között. A stewardessek körbe jártak a fedélzeten,és leellenőrizték,hogy mindenki biztonságosan elfoglalta -e a helyét. Mosolyogva megtartották a biztonsági bemutatót,amit már kívülről fújok,aztám indulni készültünk. Egy mogyoró barna,szoros konytba fogott hajú,magas nő rántotta be az ajtót. A gyomor forgató levegőbe emelkedést követően,a szemeimet próbáltam lecsukni,majd aludni valamennyit,de akárhányszor megpróbáltam,az egyik egyenruhás lány,végig simított a vállamon,de mire megnézhettem,vagy szólni tudtam volna, már a gép túlsó feléből villogotta felém a fehérítetett fogait. Pár pillanattal később,a szőke hajú lány az utas bemondóhoz lépett,leemelte a falról,és végig engem pásztázva intézte szavait a népnek:
-Kedves utasaink! Néhány perc,és zuhanni kezdünk. Sajnálatos módon,probléma akadt a géppel. Nem fogja túlélni semelyikőnk sem.-
A mondandóját befejezve,egy csókot küldött felém. Az utas társaim érdeklődését nem keltette fel a hír,így csak én maradtam aki pánikolt. A repülő hirtelen a mélybe indult,és kiestünk a székeinkből. Előre estem egy óriásit,és valahol elől kötöttem ki. Fejre pottyantam. Éreztem a ketyerém lüktetését,sípoló hang övezett. Alig bírtam kinyitni a szemem,s mikor ezt megtettem,lihegve láttam,hogy az előbbi nő felettem áll vérző orral,fél mosolyra húzza ajkait. Azokat a jól ismert ajkakat.. Mert aki fentről lenézett rám,nem más volt,mint Giada Gianni.
■ ■ ■
Ekkor viszont zihálva ébredtem fel,egy teljesen biztonságos,és csendesen repülő járaton. Fogalmam sem volt,hogy Giada miért jelent meg nekem,de nem is nagyon foglalkoztatott. A kezemben pihenő telefonomra pillantottam,ahol az én megkezdett üzenetem volt csak látható Annának címezve. Gyorsan kitöröltem a meggondolatlan szavakat,majd egy korty víz bevitele után,hátradöntött fejjel,csukjával a fejemen kapcsoltam be megnyugtatónak nevezhető dallamokat,melyeknek hagytam,hogy átjárják az egész megfeszült testem. Az út időtartalma rövid volt,mivel Monacót választottam úti célul. Basszus,legutóbb még azt mondogattuk,hogy legközelebb ő is velem tart...
Nem volt más ötletem,hogy hova mehetnék,szóval körülbelül 2 óra kicsit sem pihentetőnek nevezhető alvás után indultam el Monzából haza. Nem csoda,hogy rémálmaim keletkeznek...
Amilyen gyorsan csak tudtam,a kocsimba vetettem magam,és prólva nem feltűnést kelteni,elindultam anyukám háza felé. Éppen ideje volt a látogatásnak,illetve úgy éreztem,nem bírom ki az egyedüllétet.Felkaptam az anyósülésre helyezett kisebb táskámat,és alatta valamiféle zsinórt véltem felfedezni. Ráncok léptek a homlokomra,és ujjaim közé akasztottam. Egy csomó záras karkötő volt,melyre egy patkó medál volt felfűzve. Nekem soha nem volt ilyen karkötőm,de még ehhez hasonló sem,pedig elég sok van/volt. Próbáltam a gondolataimba méllyedni,és előkeresni a személyeket akiknek lehet ilyen. Orrnyergem masszírozása közben,hirtelen beugrott. Annáé.. Tegnap levette,mert szorította a csuklóját,és nem vitte be magával a szállodába. Mesélte régebben,hogy milyen fontos neki ez a darab,mert már kiskora óta viseli. A lovaglás okán maradt rajta,mivel szenvedélyesen űzte a sportot,de befejezte után sem vette le. A szerencse tárgyának tartotta. Most felkéne hívnom,hogy nálam van? Vajon keresi? Mondjuk biztos,hogy nem ez a legfontosabb neki,miközben az unokaöccse temetését szervezi... Majd elmondom neki ha vége ennek az egésznek. Talán akkor nem én fogom először keresni,ha nem ő engem. Szép álom...
Alig léptem át a küszöböt,mikor anya kicsi,hangos,s határozott léptei közeledtek felém.
-Kicsikém! Arthur! Ideje volt már!-
Jött boldogan,de mikor meglátta,hogy nem az a személy érkezett,akire gondolt,megtorpant egy pillanatra.
-Charles?-
-Szia mama-
Erőltettem egy mosolyt magamra,de nem dőlt be neki,és fej csóválva méregetett.
-Fiam,veled mi történt?-
Ölelt meg végül,és a csomagjaimmal nem törődve húzott magával a tágas nappaliba,ahonnan már érezni lehetett,a mai,készülőben lévő ebéd finom illatát.
-Csak a lány akit mondtam..-
Sóhajtottam fel,de ő csak még kíváncsibb lett.
-Véget vetett a dolognak,mert meghalt a családjában valaki,és azt mondja tönkre fog tenni engem az ilyen dolgaival.-
Anyám arca megenyhült.
-Jajj,édesem,ha igazán szeret,akkor meglásd,hogy amint feleszmél a gyászból,újra a régi lesz minden!-
-Hát,remélem-
Néztem félre,hogy biztosan ne érzékenyüljek el.
-Hogy mi van?-
Hallottam meg az öcsém hangját,mire hátra fordultam,és melegítőben,fejhallgatóval a nyakán huppant le mellém a kanapéra.
-Ugye,tudod,hogy nálam nem úszod meg ennyivel. "Csak a lány akit mondtam.."-
Tette törökülésbe a lábait,de előtte a cipőit a szoba másik felébe hajította.
-Arthur drágám! Örülök,hogy megérkeztél,de a cipődet hagyd kint az előszobában!-
Meredt a szőke kicsi nő a kissé zabolátlan fiúra. Nem tartott sokáig a harag,mert miután Arthur megtette a kért dolgot,már is két csókkal köszöntötte anyánk.
-Na,ez most komoly?-
-Miért nem mondtad?-
-Tegnap még minden rendben volt a parton!-
Csüccsent vissza,az után,hogy sikeresen kiszabadult az anyai francia puszik közül.
-Éjjel három körül telefonáltak neki,és az erkélyről hallottam meg,ahogy sír,és sikítozik. Rögtön felébredtem,és nagyon rossz állapotban találtam rá. Nem bírt felkelni,a törött kezén feküdt,és csak fájdalmasan zokogott.. Képzelheted hogy megijedtem. Aztán összepakolt mindent,és elment.. Azt mondta véget kell ennek vetnünk,mert ezt nem lehet megoldani,és csak tönkre fog tenni vele. Hiába erősködtem,hogy vele megyek,ott hagyott. Azóta fogalmam sincs,hogy mi van vele.-
Fejeztem be a cseppet sem kellemes éjszaka beszámolóját.
-Ohh,baszki.-
-Sajnálom.-
Helyezte egyik karját a vállamra.
-Jó,hogy haza jöttél! Elfelejtük ezt szépen.-
-Ma elmegyünk inni!-
Jelentette ki határozottan,és már előre tartottam attól,hogy mi fog ma este történni velem. Az emeleten megkerestem a rég nem látott szobám,s kipakoltam a cuccaim. Búsan nézem végig az összes bekeretezett családi képen,melyen még az apámmal együt vidulunk valahol.Feálltam,és egytől-egyik,az összeset lefordítottam,hogy véletlenül se nézzen vissza rám a fotókról az apukám,vagy a fiatal Charles. Nem,nem bírok több dolgot elviselni most egy kis ideig. Csak egyetlen fotográfiát hagytam az eredeti állapotában,mert arra viszont jól esett ránézni. Julesal,Anthonieval,s Pierrevel vigyorogtunk a tűzálló overállunkban... A remenytől csillogó szemeket néztem egy mély sóhaj kíséretében,melyek azt sugározták,hogy minden rendben. Miért nem lehet most is minden rendben?
-Kész az ebéd fiúk!-
Kiáltott fel vígan anya a lépcső aljából.
Lorenzo is átugrott,mivel ritkán van olyan,hogy mindketten itthon,ebben a házban tartózkodunk a legfiatalabbik Lökivel. Ettünk,sőt zabáltunk. Nagyon jól esett a házi koszt.Mielőtt a bátyánk elindult volna,még beszélgettünk kicsit az elmúlt időszakról,aztán végül négyesben,a temetőben kötöttünk ki. Ritka az,mikor erre is van időnk,szóval kötelességünknek éreztük,hogy vigyünk pár szál virágot Hervé Leclerc sírjára. Csendesen elindőztünk a halottnál,amire a családunknak szüksége volt. Otthon,Arthur nem hagyott nyugodni,addig állt az ajtómban,míg fel nem ráncigáltam magamra egy fekete inget a farmerom mellé. Engedtem neki,egy szórakozó hely felé vezettem. A pohártartóba dobott csukló láncra néztem néha-néha,de a végére inkább az egyik hátsó ülésen lévő táskám mélyére csúsztattam a darabot. A bár,ahova mentünk,ismeretlen volt számomra,de egyre jobban kívántam az alholt a vérembe,tehát nem hátráltam meg. A hely a midnight (éjfél) nevét viselte. Fekete,letisztult épület tárult elénk,nagy üveg ajtókkal,melyeket kigyúrt 40-es éveikben járó férfiak felügyeltek. Mikor mi oda értünk,Arthur csak feléjük bólintott,és kinyílt számunkra a bejárat. Megcsapott a fülledt,izzadsággal teli levegő. A zene fülsiketítően szólt,a fények ide-oda cikáztak,a testek a parketten egymásnak paszírozódva dobálták magukat. Az ilyen részéért a partyknak,soha nem voltam oda. Arthur pár pillanat alatt eltűnt a tömegben,én pedig magamra maradva,a pult fele indultam. Leültem az egyik fekete bárszékre,és egy whiskyvel indítottam az estét. Pár adag vodka-narancs után,már teljesen ki voltam. Régen ittam már. Szedültem az ülőhelyen,de nem szóltam semmit,nem tettem semmit. Egy kis idő után,megszoktam a pia mellékhatásait,és körbe néztem. A tekintetem akaratlanul is,egy sötétbarna,inkább fekete hajú lányon állapodott meg. Fehér,hátul teljesen kivágott csillogós ruhát viselt,amely kiemelte teste fénypontjait. A lány kecsesen táncolt ide-oda libegő,egyenes fürtjeivel,miközben mélyen az enyémekbe fúrta,a barna szemeit. Halvány mosollyal tűrte el a tekintetébe lógó fekete tincseket. Gyorsan elfordultam tőle,mert nem kívántam folytatni ezt a kontaktust. De hiába. A vállaimon két gyengéd kezet éreztem meg,mire a mellettem elhelyezkedő széket elfoglalta a csaj. Orchidea illat áradt a testéből. Kért egy aperolt,majd bemutatkozott.
-Szia. Alexandra Saint mleux vagyok!-
Ivott bele a narancsos pirosas italba.
- Charles Leclerc.-
Fordultam felé,és elfogadtam a felém nyújtott kacsóját.
-Jól nézel ki!-
Mosolygott egy halványat.
-Köszi,te is csinos vagy!-
Vontam meg a vállam.
-Követem a futamjaidat,és szerintem te vagy az egyik legtehetségesebb a mezőnyben! Annyira várom mindig,hogy nyerj!-
Mesélte lelkesen,ragyogó ábrázattal.
-Ez kedves-
Könyököltem a márvány lapokra,és lehúztam az utolsó felesem.
-Te modell vagy nem!?-
Kérdeztem torzult arccal az alkohol erősségétől. Valamiért leakartam tudni a kötelezőnek tekintett köröket,hogy aztán elküldhessem. De nem a terveim szerint alakult a dolog.
-Igen-
Szüpörtyölte ki az utolsó cseppeket talpas poharából. Beletúrt a ragyogó,a fényektől mostmár teljesen feketének látszó hajzuhatagába,és csak engem Fürkészett továbbra is kissé elpirulva.Nagyot nyeltem,majd felhúzott a helyemről,és a táncoló emberek közé vezetett. Megálltunk középen,s a kezeit a vállamra helyezte. Vonakodva,de végül az én karjaim is megtalálták a derekát,és vezetve a lányt,elkezdtem finoman ringatózni a ritmusra. Homályosodott a látásom,de a lány tovább lépegetett a karjaimban. Finoman fogta a fekete anyagot. Körbe lengett az illata. A szám vége felé,a fejét a mellkasomnak döntötte,kezeim pedig a formás fenekére csúsztak. Felpillantott rám,és kihúztam a tömegből. Egy ideig Arthur után kutattam,de dobtam neki egy üzit,hogy leléptem,aztán a lány kezét fogva,a kijárathoz igyekeztem. Beültünk a méreg drága Ferrari bőrüléseire,és nem kellett sokat várni,végig simítottam az arca vonalát,majd egyre közelebb húzódott hozzám,és végül elbűvölően lágyan csókot lehelt a számra. Nem tudtam mit csinálok,és azt sem miért,de élveztem a felejtés édes mámorát.Viszont miután eltávolodott, Alexa helyett,Anna mosolygott rám. Az öcsém kopogtatott az ablakon keresztül,mire kinyitottam a zárt.
-Akkor,én most megyek..-
-Remélem még látlak-
Hebegte,és visszaszaladt a midnight belterébe.
-Te meg mit csinálsz?-
Kérdezte matt részegen az öcsém.
-Kajak becsajoztál?-
Húzta ravasz mosolyra az ajkait,aztán mindketten berúgva röhögtünk fel,holott inkább ki kellett volna mutatom mennyire szégyellem magam,neki meg le kellett volna szúrnia. De semelyikőnk sem tette ezeket. Ő a világát nem tudva,cipő nélkül,zokniban dölöngélt a nevetéstől,én pedig inkább azért csináltam ugyan ezt,hogy kiröhögjem magamat. Mert nevetséges vagyok,s szánalmas.
《Sziasztok! Hoztam egy részt azoknak,akik szeretnek éjszakába nyúlóan olvasni. Szép hetet mindenkinek! Charles végre dobogós lett! P2!<3》