Reggel készülődünk az óvodába. Kivételesen időben eszembe jut, hogy a fiam felvegye a szemüvegét (és így ne kelljen utána vinnem), mert talán ettől meggyógyul, és hamarosan nem fog kelleni. Ezzel biztattuk, így nem problémázott, sőt, fél év alatt szépen megszokta.
- Nem sokára az enyém is elkészül, remélem. Akkor én is állandóan fogom használni - mondom neki.
- Akkor a te szemed is meggyógyul?
- Nem - mosolyodok el.
- Nálunk már azért kell, hogy egyáltalán lássunk - kotyog közbe az apja.
- Az én szemem nem fog meggyógyulni.
Fiam nagy kerek szemekkel rám néz.
- Azért, mert mindjárt meg fogsz halni?
Drasztikus megfogalmazás, bár van benne igazság. Mindenesetre reggel nem ilyen megszólalásra számít az ember. Ilyenkor rögtön jönnek a jobbnál jobb gondolatok, hogy már túl vagyok az életem felén, és ki tudja, mennyi van még...
- Nem mindjárt, de ja - próbálok javítani a helyzeten, de ő már rohan a motorért, mert elkészült közben.