Charlene Walsh
Április 10. hétfő
Minél hamarabb elakartam hagyni a kórház falait, mert nem bírtam volna még egy éjszakát kibírni itt. Már kora reggel elkezdtem csomagolni, bár fájt mindenem, de nem bírtam tétlenül üldögélni. Mellesleg ideges is voltam, mert rohadtul szerettem volna, ha anya eljön értem és közli, hogy Brayden ismét elvonón van, én pedig visszamehetek a saját szobámba. És amikor anya tényleg benyitott a kórtermi szobába, hirtelen azt hittem tényleg megérte ilyesmivel hitegetnem magam.
- Haza viszel? -kérdeztem rögtön, majd belépett mögötte Charles.
- Remek -mormogtam, majd elfordultam tőlük és próbáltam a könnyeimet visszatartani.
- Édesem -kezdte anya, és hozzám lépett.
- Ne, ezt inkább ne -állítottam le.
- Charlene, leviszem a cuccaidat az autóhoz -szólalt meg Charles. Annyira szerettem volna ellenkezni, de nem volt más választásom. Az egyenlegemen csak annyi összeg volt, hogy pár napra meghúzzam magam valahol. Sőt még új kártyát sem kaptam, szóval még pénz sem volt nálam.
- Haragszol rám? -tette fel a kérdést anya, ahogy Charles kilépett a kórteremből, a táskámmal együtt.
- Igen -csúszott ki a számon.
- Már rég elkellett volna Brayden-t küldenetek a fenébe! De ti? Inkább megvártátok, hogy alaposan megverjen, és most kit is dobtok ki? Engem -szipogtam, és anya közelebb akart lépni, de én hátráltam. Elég volt. Elfáradtam lelkileg, és már nem bírtam tovább pozitívan gondolkodni.
- Édesem, ő mindig visszajön.
- Mert visszaengeditek!
- Charlene...
- Hagyjuk, nem is kellett volna be se jönnöd -mormogtam, majd felszisszentem a bordáim közé nyilalló fájdalomtól. Charles a következő pillanatban visszatért.
- Mehetünk? -érdeklődött, mire szó nélkül elindultam felé, kicsit bicegve.
- Ezt egy igennek vettem.
A kórházból kiérve, egy fekete Alfa Romeo terepjáró fogadott, és hálát adtam az égnek, hogy nem kell beesnem a sportautójába. Kinyitotta nekem az ajtót, majd nehezen, de sikerült beülnöm.
- Jól vagy? -kérdezte, mielőtt becsukta volna rám az ajtót.
- Nem.
- A szüleid szeretnek, csak a testvéred nem egyszerű eset -mondta úgy, mintha én ezt nem tudnám. De aztán valami szöget ütött a fejemben.
- Találkoztál Braydennel?
- Igen, szombaton.
- Jézusom, ugye nem bántott? -néztem rá ijedten és próbáltam bármit keresni rajta, ami arra utal, hogy bántotta őt.
- Aggódsz értem, kicsim? -mosolyodott el, és megtámaszkodott az autó ajtajának, majd úgy nézett rám. A fülem mellett elengedtem hogyan nevezett, mert nem volt erőm kielemezni, hogy ezzel mit akar.
- Ha így hívsz, akkor igen -mormogtam az orrom alatt, majd bekötöttem magam. Charles elengedte a füle mellett, amit mondtam, csak becsukta az ajtót, majd megkerülte az autót és beült mellém.
- Lando, hogy van? -jutott eszembe a becézgetésről. Mostanában nem beszéltem vele, volt elég problémám, viszont ettől függetlenül aggódtam érte.
- Jól van, egy hónap múlva lehet már autóba ülhet -felelte Charles.
- Ez remek -sóhajtottam megkönnyebbülve.
Charles beindította az autót, majd kifordult a parkolóból. Birmingham főútján hallattunk és valamiért arra számítottam, hogy valami hotelba visz vagy hasonló, de erre egy lakóparkban kötöttünk ki.
- Te kivettél itt egy lakást? -lepődtem meg, majd leállt egy fehér háztömb előtt.
- Igen -bólintott, majd leállította az autót és kiszállt. Kivette a táskámat majd nekem is segített kiszállni.
- Nem kellett volna -ingattam meg a fejem, és közben elképesztően kínosan éreztem magam. Komolyan ilyen mélyre süllyedtem, hogy Charles Leclercnek kell kibérelnie egy lakást miattam? Miközben a szégyenérzet teljesen eluralkodott rajtam, Charles bezárta az autót és a táskámmal a kezében az épület felé indult. Követtem a kétszárnyas üvegajtóhoz, ahol beütött egy négy számból álló kódot, majd sípolás kíséretében kinyílt az ajtó előttünk.
- Menj csak -nézett rám, én pedig bizonytalanul átléptem a küszöböt. A lifthez lépve megnyomtam a hívó gombot.
- Jól érzed magad? -fürkészte az arcomat Charles, miközben a liftet vártuk.
- Igen, csak fáj az oldalam -feleltem, majd a lift megérkezett és beléptünk. Charles megnyomta a negyedik emelet gombját, és percekkel később már a folyosón sétáltunk. Végül a huszonkettes számú lakás ajtónál álltunk meg, ahol Charles egy kártyát húzott le a kilincs alatt, és ezek szerint ez volt a kulcs. Ahogy beléptem a lakásba, vaníliaillat fogadott. Az ajtóból egyenesen az ebédlőasztalra lehetett látni, és a mögötte lévő hatalmas üvegablakra. Beléptem az asztalhoz, ahol gyönyörű kilátás fogadott egy tóra és kisebb erdőre. Jobb oldalt, sötétkék konyhabútor helyezkedett el, egy középen elhelyezkedő pulttal, bal oldalt pedig a nappali volt, ahol szintén sötétkék kanapé volt, fehér polcok kíséretében.
- Két szoba van -mondta, mire bólintottam és benéztem az egyikbe, aminek a falait krémszín borította.
- Ez lehet az enyém? -fordultam felé, mire elmosolyodott.
- Persze, gondoltam, hogy azt fogod választani, ezért merészkedtem egy pár cuccodat berakni oda -felelte, mire egy pillanatra lefagytam. Szóval anyuék tényleg kidobtak otthonról, remek.
- Köszi -eresztettem el egy apró sóhajt, de ez is elég volt ahhoz, hogy Charles érdeklődését felkeltsem.
- Valami baj van?
- Nincs, csak fáradt vagyok ledőlök, ha nem gond -ültem le a virágmintás ágynemű huzatra.
Instagram: dkamilla_iroioldal
TikTok: dkamilla
Vinted: dkamilla2003