Charlene Walsh
Április 7. péntek
Két bordám eltört és a tele voltam lilafoltokkal, a fejemen pedig egy felszakadt seb éktelenkedett. Gyönyörű látványt nyújthattam, és ismét a kórházban feküdtem, csak most komolyabb sérülésekkel. Talán ez a karma, amiért Charles-t és Lando-t veszélybe sodortam.
- Hoztam neked joghurtot –lépett be a szobába anya, a szokásos fonott kosár a kezében volt, és fel volt pakolva.
- Nem vagyok éhes –sóhajtottam, de még ettől is megfájdult az oldalam.
- Tudom, de enned kellene pár falatot –ült le az ágyam mellé.
- Brayden volt azóta otthon? –remegve tettem fel a kérdést, pedig próbáltam kontrollálni magam.
- Nem, de nem lenne jó ötlet haza jönnöd, édesem –mondta ki a nyilvánvalót és tudtam, hogy igaza van. De mégis hova mehetnék?
- Hova menjek?
- Hát nem akartam ezzel kezdeni, de jött egy látogatód –mondta, mire a gyomrom összerándult.
- Ki?
- Az a francia fiú Charles –felelte, mire a szám kiszáradt, és úgy éreztem magam mintha megfordult volna velem a kórtermi helyiség.
- Miért van itt?
- Én nem szóltam neki, de valahogy megtudta a történteket –vont vállat ártatlanul.
- Mrs. Russellnek elmondtad mi?
- Hát igen –biccentett, mire megforgattam a szemem.
- Akkor még szép, hogy tud róla, valószínűleg még a sajtó is lassan megfogja tudni –csattantam fel.
- Ne haragudj, édesem!
- Mindegy, nem akarok vele találkozni, küldd el –mondtam, majd elfordítottam a fejem az ablak irányába. Szokásosan szürkület volt, és szakadt az eső kint.
- Biztos ezt akarod?
- Igen.
- Rendben –állt fel a székről, ami hangosan nyikorgott egyet, majd kiindult a kórteremből. Szerencsére a két ágyas szobában egyedül voltam, és nem kellett a könnyeimet visszafojtanom. Pár perccel később ismét nyílt az ajtó, és már örültem is, hogy anya visszajött, mert elképesztően kellett pisilnem és szükségem volt segítségre a felálláshoz.
- Szia! –az ismerős férfihangtól összerezzentem, és felnéztem Charles-ra, aki a zöld tekintetével engem vizslatott. Elfordítottam a fejemet, mert egyrészt nem akartam, hogy lássa mennyire szarul nézek ki, másrészt a lelkem mélyén elképesztően haragudtam az elutasító viselkedése miatt.
- Jól vagy? –a kérdése hallatán sem akartam ránézni, sőt szerettem volna elküldeni a fenébe. De úgy döntöttem inkább némaságba burkolódzom.
- Hallottam, ami történt –éreztem, hogy közelebb lép, de kicsit sem akartam úgy tenni mintha érdekelne a jelenléte.
- Most nem akarsz velem szóba állni?
- Charlene –sóhajtotta a nevemet, mire a pulzusom egy pillanatra szaporább lett.
- Beszéltem anyukáddal, és felajánlottam, hogy lakhatsz nálam addig míg nem leszel jobban, és nem tudsz saját lakást kivenni –sikeresen elérte, hogy rákapjam a tekintetemet, és egyben szívrohamot is kapjak.
- Mi? Nem, szó sem lehet róla –tiltakoztam azonnal, ő pedig nem zavartatva magát leült oda, ahol az imént anya ült.
- Tartozom neked ennyivel, vigyáztál rám, most én fogok rád –mondta, mire idegesen a szemébe nevettem.
- Most azonnal menj el, nem szorulok rád –mormogtam az orrom alatt.
- Charlene, nem engedhetem, hogy a bátyád közelében maradj –mondta, úgy mintha nekem nem lenne beleszólásom hova megyek és kihez.
- Semmi közöd hozzám –közöltem ridegen.
- Charlene, kérlek hagyd, hogy segítsek! Tudom, hogy haragszol rám és igazad is van, de jóvá akarom tenni! Eddig nem tudtam hogyan, de most már igen és... –mielőtt folytatta volna, közbe szóltam.
- Menj el.
- Jó, de hétfőn jövök érted –mondta, mire még jobban sikerült neki felbosszantania.
- Gyűlöllek –szakadt ki belőlem, de igazából ez nem is neki szólt, mégis az ő szemébe mondtam. Charles lehengerlően jó képű arcán átsuhant egy árny.
- Én meg szeretlek –közölte, majd elfordult és kiment a szobából, én pedig nem tudtam eldönteni, hogy jól hallottam-e, amit mondott. Tényleg azt mondta, hogy szeret? Nem, tuti a gyógyszerek miatt képzelgek.
Charles Leclerc
Április 8. szombat
- Megfelel? –nézett rám a férfi, miközben kiléptem a fürdőszobából.
- Igen –bólintottam. Nem volt túl nagy lakás, de kifinomult és szép volt, ami nekem bőven elég volt.
- Mennyi időre veszi ki?
- Egyelőre két hónapra, aztán majd meglátom –feleltem, majd beléptem a nappaliba, ahol egy sötétkék kanapé helyezkedett el, és a bútorok fehérek voltak.
- Rendben, megírom holnapra szerződést –reagálta a kopasz férfi, aki az ötvenes éveiben járhatott. Három lakást néztünk meg ma délelőtt, de egyedül ez volt az, ami Charlene stílusához hasonló volt.
- Köszönöm –biccentettem, majd kiléptem utána az ajtón, és visszaindultam a szállodai szobámba. Tegnap az újbóli találkozásunk nem ment valami jól Charlenével, de az anyukájának megígértem, hogy vigyázok rá és ennyivel tartoztam is. Viszont nem állt szándékomban bevallani neki az érzéseimet, egyszerűen csak kicsúszott a fájdalomtól, amikor közölte mennyire gyűlöl. De meg is érdemeltem, kidobtam a lakásomból miután annyit megtett értem, majd ebből fakadó hibából, most kórházban fekszik az elmebeteg bátyja miatt. Egy igaz barom vagyok és Landonak igaza volt velem kapcsolatban. Viszont talán a haverjaim is jobb szemmel néznek majd rám, ha tényleg itt maradok egy ideig Birminghamban és vigyázok Charlenére.
***
Hétfő reggel korán felkeltem, majd összepakoltam a szállodában lévő holmijaimat és átvittem a lakásba, amit kibéreltem a város elitebb részén. Biztonságos környéknek látszott, és most Charlenének és nekem is erre volt szükségünk. Miután letettem a cuccaimat, átmentem a Walsh házhoz, ahol már égtek a lámpák bent, így becsengettem. Percekkel később, egy nálam pár centivel magasabb barna és sötét szemű pasas állt velem szemben. A szeme körül karikák éktelenkedtek, és a fűszaga megcsapta az orromat. Brayden Walsh.
- Mi van? –mormogta, és még a pólója is foltos volt.
- Mrs. Walshoz jöttem –feleltem kimérten.
- Minek?
- Charlene barátja vagyok, és a cuccaiért jöttem –közöltem egyszerűen, mire a pasas felvonta a szemöldökét.
- Anyám nincs itthon, szóval majd gyere vissza soha –csukta volna rám az ajtót, de a kezemmel megállítottam.
- Ne merj velem szarakodni –mondtam ridegen, és közben állandóan az járt a fejemben, hogy ez a rohadék megütötte Charlenét.
- Mert mi lesz szépfiú?
- Te azt nem akarod megtudni –tartottam vele a szemkontaktust.
- Szeretnéd úgy végezni, mint a csajod? –tette fel a kérdést, mire az agyam eldurrant és egy hatalmasat behúztam neki. Csak egy reccsenést hallottam és hogy az öklöm rohadtul megfájdult, de ahogy a falnak esett, rohadt jó érzés volt látni. Ekkor viszont a Walsh szülők megjelentek az ajtóban és kettőnk között kapkodták a fejüket.
- Mi történt? –kérdezte ijedten Mrs. Walsh.
- Ez a rohadék eltörte az orromat –fogta a vérző orrát.
- Charlene pár holmijáért jöttem –fordítottam a fejemet zavartalanul a Walsh szülők felé.
- Hozom –sietett el Mrs. Walsh mintha attól félne, hogy a fia feltápászkodik és megakadályozza. Brayden felállt a padlóról, majd rám emelte dühös tekintetét.
- Ezt még megfogod bánni –sziszegte. Nem reagáltam, pedig szívesen tudtam volna mit, viszont nem akartam egy monoklit, így csendben maradtam és megvártam míg Mrs. Walsh visszatért a bőrönddel.
Instagram: dkamilla_iroioldal
TikTok: dkamilla
Vinted: dkamilla2003