Kórházból érkeztem haza három nappal a kistesó születése után. Örültem, hogy végre újra itthon lehettem, jól megölelgettem a fiam, mert nagyon hiányzott (habár sejtettem, hogy három ANYA felkiáltás után már visszakívánkozok).
A konyhában beszélgettem a férjemmel, mikor a gyermekem megállt előttem.
– Mit szólsz a hugihoz? – érdeklődtem.
– Cuki – felelte vigyorogva, közben alaposan végignézett. – Nagy maradt a pocakod.
Nem ez a legkellemesebb bók ilyenkor, de valóban úgy maradt. Nem csoda, hiszen úgy néztem ki, mint akinek tizenöt kilós dinnye van a hasában, ez akkor kb tízre zsugorodott.
– Nem marad így, majd szép lassan lemegy.
– Lesz még egy kistesóm?
– Isten őrizz – ingattam a fejem. Bár nem volt rossz élményem a fájdalmon kívül, de még nagyon nem hiányzott ez a gondolat. – Nem lesz. Miért, szeretnél még egyet?
– Nem – ezzel lezárta a témát, és inkább ment játszani.