Rémesen indult a reggel. Inkább nem is néztem a tükörbe, annyira rossz látvány fogadott. Próbáltam rendbe szedni magam, de hamar feladtam. Home office-ban minek küzdjön az ember, ha reménytelen (és ebben a pillanatban örültem nagyon, hogy így alakult).
Kisfiam mellettem ácsorgott. Sokszor annyi elég volt számára, ha mellettem lehetett. Introvertáltként - aki a kávé előtt egy értelmes szót nem tud kinyögni - ezt nem szerettem, de legtöbbször megelégedett némi hümmögéssel, így ezzel kibekkeltem a reggeleket.
- Szép vagy! - jegyzi meg a tükörbe nézve.
Azonnal olvadozott az anyai szívem, hogy milyen kis figyelmes a csöppöm. Mintha csak megérezte volna, hogy rosszul keltem. Néha már korábban is dicsért, de ez most különösen jól esett.
- Köszönöm - mondtam meghatottam.
- Mit köszönsz? - fordult felém értetlenül.
- Amit mondtál.
- De azt magamnak mondtam - nézett vissza a tükörre, és olyan vigyort villantott, amit bármelyik bájgúnár megirigyelhetett volna.
Lebiggyesztettem az ajkam. Akkor ennyit az én figyelmes fiacskámról. Mélyet sóhajtottam, és nyugtáztam magamban, hogy legalább lesz némi önbizalma.