Kezemben forgatom a sárga papíros origamit, elgondolkozok azon, hogy hogyan hajtogathatta, mi lehetett az első lépés, hogyan látott hozzá. Megfordul a fejemben, hogy széthajtogatom és kiderítem. Kora reggel ült az íróasztalhoz vagy késő este a konyhapultnál tette. Lüktet a halántékom, apró nyomásokat gyakorlok rá két ujjammal és Marcira pillantok. Az első gondolatok, amik eszembe jutnak, meg sem közelítik a valóságot, amit érzek, hogy így látom. Holtsápadt, lélektelen, rongybaba, bábu, idegen.. Idegen, hogy így látom. A csövek szerteszét ágaznak belőle, akár csak az Esernyő Akadémiából Bennek a csápjai. A testét gipsz és gézkötések, sebhálók borítják, mintha a legnagyobb precizitással szeretnék elfedni, ki ő valójában. A gépek pittyegnek. Minden lelkiismeretfurdalás nélkül emlékeztetnek arra, hogy két bordája, egy combcsontja és karja eltört, a szíve megrepedt, a fejét pedig olyan erős ütés érte, hogy az agykárosodást sem lehet kizárni.
Kibújok a kék izolációs ruhából és a kukába gyűröm, belebújok a kabátomba, vállamra kapom a táskám és olyan szégyenlős mosollyal távozok a várakozóból, amit inkább indít a tudommitéreznek és a énsemtudomleszeholnap gondolatok. Úgy döntöttem, hogy a hazautat két lábon járom meg, dacára annak, hogy a lehető legkevesebbet akarok most emberek közt lenni, itt mégis tetszett, hogy senkinek lövése sem volt arról, hogy mi történt, hogy kinek a kije vagyok. Nincs a homlokomra írva, nem úgy nézek ki, mint akiben megfordul az újratervezés gondolata, akiben ott él az ördög és azt suttogja, lehetmegfoghalni. Itt egy ember vagyok a sok közül. Olyannak tűnök, akinek nincs dolga a kórházban, évek óta nem volt szűrésen, azon zsörtölődik, hogy az előtte totyogó ember nem siet sehova és útban van, akinek jár a taps, mert a fogmosás közben teret adott mindfullness-nek. Van egy olyan gondolat, hogy alattam a föld, felettem az ég és bennem a létra, nos bennem az üresség, ami elnyel engem és kilök mindent, ami nem oda való.
Nem szabad teret adnom a tétlenségnek, ami káoszt szül. Azaz tegyek be egy mosást, a kabátot ne a székre dobjam, hanem akasszam fel a fogasra, a ruhámból ne csak úgy kilépjek, hanem hajtogassam is össze. A hétköznapokban pont nem így csinálom, de akkor volt valami, ami visszarántson, hogy sínen legyek. Most nincs. Ez a titok nyitja, pontosabban a jó módszer ahhoz, hogy ne kerüljek padlóra. Gondolom, mert sosem voltam megközelítőleg sem ilyen helyzetben.
A telefonom csörög, a vállam úgy rándul össze, mintha egy-egy cérna húzna rajta egyet. Ismeretlen szám, nem akarom felvenni, nem akarom elmagyarázni, hogy tévesszám. Nincs bennem türelem, akaraterő, lehetőség a jobbító szándékra.
Ennek ellenére felveszem.
Igen, tessék, Tiborcz Hanna beszél.
A hang reszelős, mintha egy láncdohányossal beszélnék. Jó napot, Horváthné Jakab Viola vagyok, Marcell édesanyja, önt adták meg elsődleges kapcsolattartónak a kórházból.
Igen.
Nos, örülnék, ha ezt követően én lennék az.
Tessék?
A kapcsolattartó.
Kellett egy kis idő, hogy magamhoz térjek. Közel lakok a kórházhoz, ha bármi van, azonnal tudok menni és ha bármit meg tudok az állapotát illetően…
Én akarok első kézből értesülni a fiam állapotáról!, kiabálja a telefonba, a dühtől hallom, majd' kifullad. Azt sem értem, miért nem minket hívtak először…
Ezt én sem értem, feltételezem baleset esetén Marci engem jelölt meg értesítendő személynek.
Nem érdekel, törölje.
Mit?
Ezt az állapotot, hadarja olyan gyorsan, hogy már-már alig értem, mit mond.
Ezt csak és kizárólag Marci tudja.
Engem az nem érdekel.
Mély levegőt veszek. Igazán sajnálom, ami a fiával történt, nekem is fáj, én is félek, elhiheti és…
Fogalma sincs arról, min megyek keresztül!
Minden bizonnyal.
Ön miatt nem karácsonyozott a fiam itthon már három éve, szóval ne jöjjön azzal, hogy tudja mit érzek.
Összezavarodok attól, amivel vádol. Bizonygatok magamban, hogy az emlékezetem csal, de minél tovább hallgatok és visszhangzik bennem a korábbi kijelentés, annál inkább megingathatatlan vagyok.
Sajnálom, most le kell tennem.
Ne tegye le!
Hallom még utolsók közt, ahogy ordít, mint a fába szorult féreg, aztán megszakítom a hívást. Nem tudom mi zaklat fel jobban, hogy az anyja, akiről nagyon ritkán beszélt és, akivel sosem találkoztam eddig, hirtelen minden haragját rám zúdítja, vagy hogy azt hiszi, Marci miattam távolságtartó velük - ezek szerint már legalább három éve. Most már kezdem érteni, miért nem vetette fel, hogy megismerjem a szüleit, a szülővárosát. Azzal viszont nem tudok napirendre térni, hogyha, Marci már három karácsony alól kihúzta magát, hova utazott el tavaly, amikor elvileg mindketten otthon ünnepeltünk.
Féken fogom magam egy darabig, de győz bennem a kíváncsiság - inkább a kétely és a konspirációk. Feloldom a telefont és belépek a névjegyzékbe. Az első helyen dob ki, Boros Attilával egyetemben, aki szobatársa az egyetemen, de itt csak Alkoholista proliként hivatkozik rá. Így egy hozzá nem értő is kisakkozza, hogy vagy ez vagy a Csillagszemű - azaz én - vagyok a párja.
Tovább görgetek és olyan nevekbe botlok, akikről futólag hallottam egy-egy sztorit. Elsőnév, aki belehányt a medencébe Németkéren, mert elszámolta magát a shotokkal. Másodiknév, aki felszedett egy csajt, akire másnap nem emlékezett, ezért a csaj azt terjesztette róla, hogy tripperes. Harmadiknév, aki dugott egy könyvtárban. A könyvtárossal. Negyediknév, aki fogadásból megevett egy A4es lapot, hogy kapjon egy ezrest.
Aztán megakadt a szemem H. J. Viola, Horváthné Jakab Viola nevén. Az anyja. Nem így szerepelt, hogy Anyuka vagy Édesanya vagy Anyu. Hanem úgy, ahogy ismerik a kormányablakban, a hús árusnál, a postán, a közgyűlésen. Semmi érzelem vagy elköteleződés.
Ahogy hagyom magamban leülepedni az új információkat a már ismert információk közt, egyre inkább foglalkoztat Marci kapcsolata vagy annak hiánya a szüleivel. Első körben nyilván dolgozik bennem a hiúság, így onnan közelítem meg a szituációt, hogy a hiba bennem keresendő, engem nem akart felvállalni vagy a szülei egy egészen más lányt képzeltek el mellé, mint én. Második nekirugaszkodásnál már tisztul a kép és az kezd el aggasztani, mi történt, ami arra készteti az embert, hogy letagadja az emlékeket. Az első két kerekű bicikliről, az első versmondó versenyről másodikban, a vasárnapi ebédekről, a karácsonyi mákosbejgliről és a ferdeezakurvafa pillanatokról. Aztán meglehet, hogy a válasz pofonegyszerű, nincs mögötte világraszóló mondanivaló, olyan "nézeteltérés", ami azt a szintet üti meg, hogy kiderült Marciról, adaptálták.
Nem értettek valamiben egyet, más nézőpontból közelítenek meg egy problémát, Marcit a hatékony cselekvőkészség, míg a szüleit a megfontolt, részletorientált stratégia modell jellemzi. Azaz Marci szeret belevágni a dolgokba, a szülei konzervatívak. Visszaidézem Viola hangszínét és kicsi túlzással, de kiráz a hideg tőle. Próbálok előítéletek nélkül, hideg fejjel és empirikus módon arra a konklúzióra jutni, hogy egy házsártos, akaratos, nárcisztikus anya és feleség. Nem szeretek úgy véleményekbe bocsáktkozni, hogy nem ismerem jobban az illetőt, viszont Violát meg se akarom közelebbről ismerni, ebben biztos vagyok.
Villog a telefonom, a bejövő hívás és a falra festett ördög. Ismerős a szám vége, 079.
Igen, tessék?
Elvettem tőle a telefont, mert nem nyugodott volna addig, míg cirkuszt nem csinál, mondja a vonal túlvégéről egy férfihang, kicsit mély, de nem öblös. Bocsánat, Marci apja vagyok, Gábor szabadkozik, mert nem egyből a bemutatkozással kezdte.
Jó napot, köszönök neki, kisebb kő esik le a szívemről, ugyanis egy újabb beszélgetés Violával egy olyan tortúra lett volna, amit most nem akartam volna kiállni.
Elnézést kérek a korábbi közjátékért, a feleségem nehezebben kezeli…a helyzetet.
Semmi gond. Megértem, hogy ilyenkor…
A francokat - vág közbe, nekem nem kell hazudnia, lányom. Volt bent Marcinál?
Voltam, nézett már ki jobban is.
Főleg a szakközép ballagásánál.
Elmosolyodok. Nem láttam róla képet.
Nem? Ha letettük, küldök.
És letettük.
Gőzfelhő csap ki a fürdőből, ahogy kitárom az ajtót, a vizes lábnyomom még perceken át látható a padlón. Már az ágyon ülve granolát rágcsálok és közben a Marciról kapott képet nézem. Az öt évvel ezelőtti kép már sejteti, hogy a büszke tartás, az ezegyszerajómagaviseletért hátrafésült haj csak ideiglenes állapot. Mondhatnánk, hogy a szemében az ott a remény és a lehetőségekre való nyitottság a jövőt illetően, de erős a gyanú, hogy csak a Naptól könnyezik. Ekkor még úgy gondolta, hogy nem tud pofára esni, nem lesz ki megtöri, mert a vérében van a rettenthetetlenség. Még elfért benne a fiatal naivitás, a sértetlen büszkeség, hiú ábrándok és a lázadó szellem. Mára már tudom róla, hogy bár nem mutatja, hogy félne a hibától, viszont nehezen is ismeri el, ha bekövetkezne. Vakmerő és céltudatos, olykor azonban meggondolatlan.
A szakközépiskolás képről eszembe jut Marci édesapja, Gábor, akivel most beszéltem először, akiről most van elképzelésem úgy ténylegesen először. Az ismerkedésünk első szakaszában még talonban tartottuk az olyan kérdéseket a mialedvencszíned, mivoltazovijeled vagy mileszelhanagyleszel társaságában a mitdolgoznakaszüleid - tapinthatóan krízispont Marci életében. Az első körös kérdések, amiket az első félórában elpuffogtatnak és csodálkoznak, hogy sokkal beljebb nem kerülnek. Ha a családjáról kérdeztem, én sem kerültem közelebb az igazsághoz. Hárított, kétértelmű válaszokat adott vagy témát váltott. Ezek után joggal gondolhattam, hogy az apja az olasz maffiának a pénzmosója, az anyja pedig dajkája Julionak.
Visszajátszom magamban azt a bizonyos beszélgetést, ami pont idevág, amire mindig emlékszek és ami most is visszhangzik bennem.
Olyasvalamit kérdezni, amire szerintem vagy nem fogsz válaszolni vagy kitérsz a válaszadás elől, állok meg előtte csípőre tett kézzel, görbe háttal, mert közel sem vagyok annyira magabiztos, mint amilyennek szeretném, hogy látszak.
Lehajtja a laptopja tetejét, a tekintete rám szegeződik. Csupa fül vagyok, feleli, ekkor a mosolya még könnyed és magától értetődő a kettőnk társaságával járó szolíd vasárnap miatt.
Leülök az ágy szélére, mintha ez lenne az ideális pont ahhoz, hogyha úgy gondolom, ki tudjak hátrálni a beszélgetésből.
A családod, kevés dolgot….semmit se tudok róluk. Mindig kitérsz a válaszok elől, nem vagy konkrét, a levegőbe beszélsz…
Értem, vág közbe, egyik kezével a combjára támaszkodik, feszült, a tekintete módszeresen kerül engem. Nem akarok róluk beszélni, mert nem akarom, hogy az életem részei legyenek. Tudom, ez szokatlan és számtalan kérdést vet fel benned, miért. De nem szeretnék róla beszélni, még nem.
Világos.
És ez nem ellened szól, nem neked szól, önzö vagyok, magamat védem. Ennyi. Oké?
Bólintok. Oké.
Mellém áll, az államat két ujja közé csippenti, ettöl a bennfentes jelenettől olyan érzésem van, mintha lennénk annyira bizalmi viszonyban, hogy merek játszani a gondolattal, ez tudna örökké tartani.
Oké.
Azóta se tudok többet róluk, tőled legalábbis, mondom ki ezúttal hangosan és azon veszem magam, hogy Marci facebook oldalán bújom a galériát. Letekerek a legaljára és egy pillanatra megilletődök azon, hogy 2017 után is volt élet, a Shape of you-n, a Mielőrt a kávé kihűl-ön után akár azzal bezárólag, hogy Donald Trump aláírta az elnöki rendeletet. Abban az évben is hajtottak át a piroson, írtak részegen sms-t, amit másnap megbánhattak - mi mást, ha nem ezt, gondolták sokan, hogy a carpe diem jó dolog és mondtak a szomorú embernek, csaklegyélboldog.
Látok képet focimeccsekről, farsangról, autókról, iskoláról, az első stoplis cipőről, oklevélről, nyelvfestős rágógumiról, halloween-i jelmezről, az első mozizásról, korsó sörről, nyári estéről, ahol a levegő már-már opálos, a szavaknak pedig már súlya volt. Visszafelé haladva az időben, már egyre inkább kezd külsőleg hasonlítani arra, akit megismertem, akiben kételkedtem első alkalommal, összeillünk-e, aki nem tűnt el úgy egyik napról a másikra, hogy bocsbealudtam, aki nem használ emojit, mert feleslegesnek találja, aki első randevún azért vitt múzeumba, hogy elmondhassa, szerinte Monet túlértékelt. Barna szem, barna haj, két nap után már borostás arc, egyeseknek jellegtelen, de nekem már van mondanivalója. Egy testbe foglalt költemény.
Aztán mellbe vág. A levegővétel is úgy dönt, bent reked, idáig érzem, hogy fél, ha kiszabadul, esélyt ad, hogy összeessek. A hétköznapjaimban kisebb gondomnak is nagyobbnak kellene lennie annál, hogy Marcinak van egy közös képe Vele az idővonalán. Ha van is, számít? Nem. Kellene érdekelnie? Nem. Segítek magamon azzal, hogy ezen agyalok? Nem. Foglalkozok vele? Igen. És a lány profilján találom magam. Az a haj, amit mindenki irigyel, amin nem fog ki pára vagy a száraz idő. Az a mosoly, amit nem tör meg férfi akarat, az a tekintet, ami sugározza az önbizalmat. Az a gondolat más nőktől, hogy ő minden képen ragyog és minden kép hibátlan.
Elkezdem magam hozzá mérni és mikor ezt felismerem, úgy érzem, hogy kudarcot vallottam.
Épp mentálisan tornáztatom magam az önbizalomhiányom miatt, amikor videóhívást indít a gyakornoki pozícióm alatt megismert barátosném, Lora. Rövid, sötétbarna frufruja vizesen tapad a homlokára, pántos virágmintás felsőjében pedig sziklaszilárdan üvölt róla, szarik mások véleményére.
Csók, ma te és én. Ráérsz?
Hova, mikor, meddig?
Össze kéne futni, csajszi, tudod, társasági élet meg ilyen apróságok.
Marcit három napja majdhogynem halálra gázolt egy zöldséges autó, valahogy nem jön össze nekem ezzel az, hogy én most kirúgjak a hámból.
Nem azt kértem, hogy szórakozz, hanem hogy fussunk össze, beszéljünk egy jót. Feledkezz meg a történtekről egy félórára. Egy apró, már foghíjas fésűvel a frufruját igazgatja, jobbra-balra, mint egy ablaktörlőt.
Még csak tanulom ezt a felnöttéletdolgot, de szerintem ez ennél bonyolultabb.
Kilép a kameraképből, a szoba távolabbi pontjából hallom, ahogy felforgatja a ruhásszekrény alját és közben hangosan beszél. Hozzáállás kérdése. Nem mindegy, hogy csapba szarni vagy szarba csapni, mondja ezt már úgy, hogy ismét látom a babapofiját, a bal szeme alá rajzolt kiscsillaggal.
Hát az tényleg nem, nevetek fel egy pillanatra. A nevetés olyan érzés, mint mikor télen kidugom a lábfejem a takaró alól és az úgy jó. - Figyu, nekem ez ma tényleg nem fog menni.
Akkor ne rólad beszéljünk, mert tudom, hogy ettől rettegsz. Beszéljük ki a magánéletem, a huszadik faszt, aki próbál felszedni én meg teszem a fejem, játszom az elérhetetlent, mert kötődészavarom van.
Törökülésbe helyezkedek, megvakarom a bőrt a fülem mögött, nem viszketett, de így volt időm gondolkodni.
Hanna, szarul nézel ki, magadhoz képest. Alapjáraton csodás.
Legyen, beszéljünk ki. Egy kávé mellett?
Vagy bor, majd elválik, feleli és extra figyelmet áldoz a tökéletes tusvonal megálmodásához, elmondása szerint a feszes csukló a titok.
Már akarja kinyomni a videóhívást, amikor marasztalom. Sosem ír le felesleges köröket, egyenes jellem, tudja, mire van szüksége, kivéve, ha szerelemről van szó. Minden más szociális és egzisztenciális szorongásának a megoldására a kiinduló helyzet két sajtburger, egy nagy sültkrumpli, elvitelre.
Csak néz, várja, hogy kibökjem, ami úgy érlelődik bennem, mint a sör alján az élesztő erjesztésnél.
Ostoba vagyok, tudom, de Marci képeit böngésztem és ott volt egy kép Loráról, és egyik dolog jött a másik után és már a csaj képeit nézegettem és azt ellenőriztem, Marci lájkolta e a képeket. Szörnyű vagyok, két tenyerembe temetem az arcom, forró a homlokom, de nem a láztól, hanem a szégyentől.
Ember vagy, ki ez az Lora? - úgy próbálja összekötni az arcot a névvel, mint a számos kifestőben a számokat.
Meséltem róla. Ő Marci exe
Tehát Ribanc Etel.
Így is hivatkozhatunk rá, ha neked úgy könnyebb.
A te fülednek is jobban esik, ne tagadd.
Ahjj, de én nem az a típusú lány vagyok, aki tüzet okád, ha szóba kerül a párja exe.
Én igen. Előttem nem volt élete, nemi biztosan. Viszont én köztudottan toxic vagyok, azt mondanám, tiltasd le a csajt és ne találkozzanak. De te nem én vagyok, te rendes csaj vagy.
Együtt nyaraltak.
Miért egyeztél bele? Ide látom, hogy nyomaszt.
Nem egyeztem bele, nem tudtam róla. Úgy volt, hogy pasis nyaralás lesz.
Semmi nő, már, aki kimeríti a párkapcsolat fogalmát. Csak a szex, pia. Megfordult a fejedben?
Nem. Konkrétan nem. De konspirálok. Ki ne tenné a helyemben?
Az ördög, ő biztos telibe leszarná vagy bosszút állna valamilyen fondormányos módon.
A Marci miatt érzett lelkiismeret furdalás úgy ereszkedik rám, mint a vizes lepedő és velem együtt létezik, attól van, hogy én vagyok. A kórházban még fakóbb arcán nem rándul meg egy izom sem, az orrcimpa nem tágul ki, ha mélyebb levegőt vesz, nem ráncolja a homlokát, ha szöges ellentétét gondolja annak, amit mondok. Sem az egyetértésnek, sem az ellenkezésnek semmilyen jelét nem adja. Ez az, ami kiborít, hogy nem borul ki
Nem tud kiborulni, nem tudja elmondani, hogy a zacskós levest érzésből kell csinálni, hogy egy jó tojásrántotta minden neheztelés alól feloldoz, nem tudja megkérdezni, miért nem hordom a szemüvegem, mert látja, hogy hunyorgok, hogy honnan indul a 44-es busz, ami hazaviszi, hogy meddig van nyitva a sarki gyrosos, mert megéhezett. Egyszerűen nem tud semmit és nem azért, mert nem akar, ha egyáltalán benne az akarat még ott feneklik valahol.