És megtörtént Kate maradhatott. Persze hatalmas adag fejmosáson volt túl.
Az ágyban feküdtem és a közösségit nézegettem mikor Sam írt.
Sam Henry: Felhívhatlak?
Nem is válaszoltam, inkább egyből hívtam.
-Baj van Sammy?-kérdeztem rá.
-Nem írtál egész este. Nálad baj van?-aggódott.
-Hazajött a nővérem. Fennforgás van.
-Kate ugye? Akiről egyszer meséltél.-gondolkodott el.-Jólvan kicsi Celeste. Ez nem telefontéma úgy érzem. Reggel érted megyek.
-Jóéjt Sammy.
-Jóéjt kicsi Celeste.
Elmosolyodtam. Letettem a telefont majd láttam, hogy Kate áll az ajtómban.
-Sammy, hmm?-kérdezte, majd bejött és leült mellém.-Tehát barátod van.
-Hát nagyon úgy tűnik.-éreztem, hogy elpirulok.
-Meselj el mindent.-helyezkedett el.
És én mindent de mindent elmeséltem. Azóta, hogy mellém ült, a motelt, a kórházat, a fellépésünk. Semmit sem hagytam ki. Jól esett, hogy itt van Kate. Már igazán szükségem volt rá.
-Hű! És hogy bírod?-teljesen lesokkolódott szerintem.
-Nehéz. Aggódok érte. De nagyon szeretem. Vele akarok lenni bármi is történjen.-ezt teljesen így is gondoltam.
-Örülök nektek. De tényleg.-szorította meg a kezem bíztatásképp.
-Valójában miért jöttél haza? Miért most?-nem bírtam tovább várni a kérdéssel.
-Tudod bármerre is jártam nagyinál kötöttem ki mindig. Egy ideig nem beszéltünk rólatok. Hallgatott. Aztán elmesélt mindent. Jasont, hogy mi van veled. Rosszul éreztem magam, hogy magatokra hagytalak titeket. Lehet minden más lett volna ha maradok.-bűntudata volt.
-Te is tudod, hogy ez nem rajtad múlt. Apa döntött úgy, hogy ne jöhess vissza.
-De valamilyen szinten mégis. Rettentően viselkedtem, ezt te is tudod. De már nem volt visszaút.-lavinát indított el.-Elkezdtem utánatok neten kutatni bevallom az őszintét. Gyáva voltam idejönni eddig szemtől szembe. Aztán láttam, hogy Carlos mekkora, te jó ég. Kis népszerű kölyök lett. Majd rádtaláltam. Láttam a fellépésetek szilveszterkor, valaki feltöltött egy kis részletet. Egyszerűen olyan büszkeség töltött el, hogy visszataláltál a zenéhez. Ahogy utazgattam én is énekelgettem kisebb bárokban. De meg sem közelítem a te szinted.-játékosan meglökött.-Egyszerűen rájöttem, már nem vagytok gyerekek. És talán megértetek engem és a dolgok miértjét.
***
Katenek igaza volt. Megértettük őt. Mindent elmagyarázott nekünk. Teljesen más perspektívába helyzte a látásmódunk. Hozott rengeteg rossz döntést, de talán ez volt az ő útja. Rengeteget utazott és elég hihetetlen de könyvelő munkát végzett online digitális nomádként. A nagy lázadó Kate. Eltelt néhány hét mire a szüleink is megbarátkoztak a helyzettel, hogy Kate itthon van. Anyán láttuk a büszkeséget, amit próbált elrejteni. Apa azért kicsit nehezebben enged.
Már február vége volt, a sulinak lassan-lassan vége lesz. De ma mégsem emiatt aggódtam, hanem Samért. Nem volt jól. A kórházi ágya szélén ültem és néztem ahogy morcos fejeket vág a kajára.
-Ennyire azért nem rossz.-ráztam a fejem.
-De nagyon.-nevetett, majd lerakta maga mellé.-Mesélj inkább mi volt ma.
Mosolygott de láttam a szemében a fáradtságot. Azt mondják átneneti ez a rosszullét. Már csak reménykedni tudunk, hogy igaz legyen.
-Nem volt ma semmi érdekes. Este Katettel meg Carlossal megnézünk 1-2 filmet otthon. Anyuék meg céges vacsorára mennek.
-Szóval a szüleid buliznak ti meg nyuggerek vagytok.-kinevetett.
-Isten ments, hogy bulizzak. Olyan fáradt vagyok mostanában.
-Tudom. Mindig alszol már tíz előtt.-mosolyogva rázta a fejét.
-Mostmár megyek Sammy, de jövök holnap is. Rendben?-adtam egy puszit az arcára.
-Nem muszáj mindennap bejönnöd. Nem vagyok túl jó látvány.
-Jövök reggel és hozok neked reggelit meg kávét. Nagyon szeretlek!-megcsókoltam búcsúzás képp.
-Köszönöm, hogy mellettem vagy minden nap.-szomorú volt, de mostanában ilyen.
Minden ellenére, nem lennék senki más mellett szívesebben.
Megszokott komótossággal sétáltam ki az autómig. Beültem majd egy hatalmasat sóhajtottam. Nem éreztem jól magam. Sem testileg, sem lelkileg.
Leparkoltam a házunk előtt majd amint kiszálltam a kocsiból megláttam Austint a kertjükben. Remek. Intett én pedig udvariassagból vissza intettem. Utálom, hogy a szomszédunk.
A házba érve isteni illat fogadott. Egyenesen a konyhába vettem az irányt, ahol láttam, hogy nagyi éppen muffint süt.
-De elvagy kenődve.-nézett rám.
-Sam beteg, hogyne lenne elkenődve.-jelent meg Kate.-Meddig tartják még bent?
-Azt mondják 1-2 hét még. De nem tudom.-húztam el a szám.
Nagyi letette az éppen kezében lévő kanalat, amivel adagolta a papírba a muffin tésztát, majd megölelt.
Egy halom nasival és muffinokkal helyezkedtunk be az ágyamra Carlossal és Katettel. Nagyi inkább a nappaliban maradt olvasni. Valami gagyi vígjátokot néztünk amin csak azért nevettünk mert Carlos kiparodizálta. Nem tudom, hogy a nasitól vagy mitől de hírtelen rosszul lettem. Nem kellett fél perc se, éreztem, hogy ebből hányás lesz. Amilyen gyorsan csak tudtam elrohantam a wc-ig és mindent kiadtam magamból. Nem sokkal később éreztem, hogy Kate összefogja a hajamat és a hátam simogatja. Miután úgy éreztem ennyi volt, lehúztam a wc-t és a lehajtott tetejére ráültem.
-Beteg vagy?-tette a homlokomra a kezét.
-Nem tudom. Lehet.-úgy éreztem magam mint akin átment egy úthenger.
-Mikor volt meg utoljára?-ez volt az utolsó kérdés amire jelen pillanatban képes lettem volna válaszolni.
-Mittudom én.-dörzsöltem meg az arcom.
-Celeste hallod. Komolyan. Mikor?-kérdezte idegesen.
-Karácsony körül....ohh jajj.-tört rám a felismerés.
-Celeste február vége van.-motyogta.-Lehetséges? Mármint Sam szinte végig kórházban volt ebben a két hónapban, meg amúgy is rákos...-találgatózott magában.
-Egyetlen egyszer feküdtünk le egymással.
-Szilveszterkor. A matek kijön.-csettintett.
-Úristen.-temettem a kezembe az arcom. Közben hallottam, hogy Kate kotorászni kezd a fürdőben.
-Tessék.-nyomott a kezembe egy terhességi tesztet tartalmazó dobozkát. Nem tudtam róla, hogy van itthon.-Én vettem pár hónapja magamnak mikor késett
-De te nem..?
-Maradjunk annyiba, hogy már mindkét kapura játszok.-egyebként ez is meglepett.
Idegesen remegve csináltam meg a terhességi tesztet. Amint végeztem letettem a mosógép tetejére.
-És most mi lesz?-néztem kétségbeesetten Katere.
-Várunk 3 percet.-fonta össze maga előtt a karjait. Némán vizslatta az arcom. Kimért volt.
-Nem úgy értem Kate. Hanem.. mi van ha pozitív. Mi lesz?-sosem voltam még így megijedve.
-Itt nincs mi van ha.-pillantott a mosógépre.-Terhes vagy.
Azonnal a tesztért nyúltam. Kidülledt szemekkel tartottam a tehességi tesztet amin két sötétrózsaszín csík volt. Nem volt halvány. Egy kicsit sem.
-Mi van már?-nyitotta ránk a fürdőajtót Carlos. Rámnézett, majd Katera, majd újra rám, majd a kezemben lévő tesztre. Először lesápadt, majd szinte odarohant hozzám és szorosan magához ölelt. Ez volt az a pont ahol kibukott belőlem a sírás. Amint az ocsém elengedett a nővéremre néztem.
-Megoldjuk. Ne aggódj.-fogta meg a kezem.
-Anyuék megfognak ölni.-rémültem meg újra.
-Az biztos.-mondták mindketten egyszerre.
-El kell mondanom nekik.-pánikoltam.
-Igen, majd el kell. Idővel.-bólogatott Kate.
-Nem...nem idővel. Most.
-A céges bulin vannak Cel.-értetlenkedett Carlos.
-Tudom. Felhívom anyát, hogy most azonnal haza kell jönnie. Nem várhat. Mi nem hazudunk egymásnak. Nem lehet. Nem nem nem és nem. Hol a telefonom? Fel kell hívni őket. Muszáj elmondanom. Muszaj. Értitek?-a kelletténél jobban megijedtem. De tudtam, hogy az őszinteség az egyetlen megoldás. Szükségem van rájuk.
Amíg Carlos felhívta őket Katettel átmentünk a szobánkba.
-Mit fognak mindani?
-Akarod ezt a babát?-még mindig kimért volt velem.
A hasamra tettem a kezem. Így már valódi volt. Baba. Babám lesz.
-Mindennél jobban Kate. Sam gyereke. Tudod te milyen nehéz nekem? Minden nap az eszemben van, hogy mi van ha nem éli ezt túl. Nem volna szívem nem megtartani azt a babát, ami az övé.. és egyébként sem.-folytak a könnyeim.
Láttam, hogy megenyhül. Leült mellém és átkarolt.
-Celeste tudnod kell, ha megtartod én melletted vagyok. Soha nem lesztek egyedül. Ha úgy alakul, hogy Sam nem éli meg.. én itt leszek. És felneveljük együtt.-itt bizonyosodott bennem, bármeddig is volt távol, akkor jött haza mikor a legnagyobb szükségem volt rá.
Húsz perccel később a nappaliban voltunk. Anyák le se vetkőztek annyira aggódtak mi a baj. Mindenki ült a kanapén és figyelték, ahogy próbálom kinyögni.
-Ne rémíts már meg! Mi van?-csapott a térdére apa.
-Terhes vagyok.-kimondtam. A lavina pedig az életemben ezzel elindult.
Nem mondom, hogy elsőre jól fogadták, de megértették, hogy ez az én döntésem. Láttam, hogy mindennél többre becsülték az őszinteségem velük szemben. Egyetlen kikötésük az volt, hogy érettségizzek le. És ezzel nem is volt gond, hisz ha jól számoltunk még csak két hónapos terhes voltam.
Őszintén nehéz volt. Őrülten. De a legjobban nem attól féltem, hogy mit szólnak majd az orvosi vizsgálaton, hogy ennyi idősen teherbe estem, hanem, hogy Sam hogyan fogadja.
A kórházi szobája előtt álltam egy kis doboz muffinnal amit tegnap sütött nagyi és egy tejeskávéval a kezemben. Amint beléptem, láttam, hogy nincs az ágyában, oldalra néztem és ott cigizett az ablaka előtt állva.
-Szia.-köszöntem.
-Mi van? Mit szeretnél?-mordult rám ingerülten.
Nem esett jól a hírtelen bunkósága, mikor épp szeretném neki bejelenteni, hogy a gyermekünket várom. Mindenre felkészültem csak erre nem.
-Hoztam reggelit.-tettem le az ágy melletti asztalra.
-Minek Celeste? Minek hoztál? Minek jössz be minden nap? Minek? Jó neked, hogy végig kell nézned, hogy meghalok ebbe a nyomoruságba? Ne gyere be. Vagy arra akarsz bejönni, hogy itt fekszem halottan?-a könnyeim elkezdtek folyni az arcomon. Háttal állt nekem. Esze ágában sem volt megfordulni.-Rohadtul ne gyere be többet. Se holnap se máskor. Soha többet. Épp elég nehéz ez nekem. Nem hagyom, hogy végig nézd te is. Nyomorúság az egész. Menj haza. Haza érted? Vége van.