- Kell egy kis idő hogy túltegyem magam a történteken! És nem hibáztatlak semmiért, sőt egyáltalán nem mondtam hogy a te hibádból történt, de meg kell értened hogy időre van szükségem! - mondja Stella, az ágyban fekve.
- Még is azt érezteted velem hogy én vagyok a hibás, és én teljesen tisztában vagyok vele hogy minden miattam történt!
- Chris...
- Stella ne! Amióta hazajöttünk a korházból, teljesen magadba zárkóztál, amit ismétlem teljesen megértek! De az hogy nem eszel, és még Emilyvel sem beszélsz, aki szó szerint a meggyilkolásomra készül, nem megoldás!
- Ki mondta hogy nem beszéltem vele?
- Miért beszéltél vele?
- Igen, Chris beszéltünk... a tegnap telefonon.
- Babám... - ülök le az ágyra, és megfogom a bokáját. - Ne tedd ezt velem! Megőrít a tehetetlenség!
- Ezt hogy érted? - néz rám kérdően.
- Úgy értem... Vagyis tudom, hogy ezt a hibámat nem fogom tudni jóvá tenni soha....
- Te nem vagy hibás! - vág közbe.
- De igen! Ha nem hagylak egyedül...Ha akkor a kocsiban maradok veled, nem történt volna meg ez a sok rossz dolog! Csak... - nézek szemébe. - Mondd el mit tegyek... Mondd mit tegyek, hogy ne kelljen így látnom téged... Így összetörve, magadba zárkozva! Ha szükséged van....
- Ki ne mondd! Nincs szükségem pszichológusra!
- Oké! - emelem fel kezeim védekezően. - Akkor mit szeretnél? - kérdezem tőle, és Josh pont akkor lép be mikor válaszolni akar.
- Beszélhetnék? - kérdezi, én pedig felállok.
- Valami baj van? - kérdezi Stella Josh-tól.
- Ne aggódj semmi komoly! A szokásos miatt rabolom el! - sétálunk ki.
- Oké, mostmár tényleg mondd el mi történt! - indulunk el az irodám felé.
- Elkapták a fickót aki teszem hozzá újra megpróbált kokaint lopni!
- És ki az?
- Valami Felixnek hívják, de nem nagy durranás. Azt állítja csak is azért probált lopni hogy elszívja, és pénzt csináljanak a haverjaival!
- A lényeg hogy elintéztétek!
- Chris... van még valami! - csuklik el hangja én pedig hátra fordulok, és ránézek. - Mike...a temetése... most szombaton tartják.
- Rendben - felelem mert mást nem is tudnék mondani. Tovább sétálunk az irodáig néma csendben. Vajon anyát hogy érintette ez az egész? És apa... Kész tragédia ami velünk történik. Stella pedig megőrjít. Mit kéne tennem hogy minden a helyére kerüljön?
***
Már több mint három órája az irodámban ülve gondolok a velünk történteken, amikor Stella benyit, és leül velem szemben. Kissé kócos haja, és fáradt arca ellenére gyönyörű mint mindig. Talán az ajkai vesztett vöröses színéből.
- Azt kérdezted nem rég tőlem mit szeretnék, hogy mitől érezhetném jobban magam! - mosolyog enyhén.
- Mondd csak nyugodtan!
- Haza szeretnék menni!
- Tessék? - kérdezek értetlenül vissza.
- Haza szeretnék menni! Hiányzik anya... És Hannah olyan régen láttam már őket! Helyre kell hoznom vele a dolgokat!
- És ahhoz nem elég ha átmész hozzá, vagy találkoztok valahol?
- Chris... - dönti oldalra fejét makacs tekintettel.
- El akarsz hagyni? Erről van szó?
- Mi? Te most...
- Csak mondd el az igazat... - kezdem, ő pedig az asztalon keresztül áthajolva megcsókol.
- Nem akarlak elhagyni... - suttogja, és még mindig olyan közel van hozzám. - Csak szeretnék egy kis időt eltölteni a családommal, ennyi az egész.
- Rendben - sóhajtok nagyot. - Akkor szólok Joshnak majd ő elvisz, és haza is hoz rendben?
- Nem! - mosolyog újra halványan.
- Nem? Akkor menjek én?
- Nem! Úgy értem nem kell értem jönni, mert szeretnék egy pár napig ott maradni!
- Ez komoly, vagy csak hülyitel?
- Nem, Chris komolyan beszélek!
- Jó! - kulcsolom össze ujjaim. - Mennyi időre mennél?
- Erre a hétre!
- Mi? - akadok ki.
- Chris ne csinálj úgy...
- Stella ez most komoly? - vágok közbe, és felállok. - Miért akarsz elmenni pont most, pont egy hétre?
- Azért mert...
- Várom a válaszod! Vagy még nincs konkrét ötleted? - állok meg előtte dühösen összefont karokkal.
- Először is! - áll fel ő is és, a szemembe néz. - Ahogy mondtam, szeretném látni anyáékát! Másodszor pedig...
- Tehát időre van szükséged!
- Igen, de...
- Tehát még is el akarsz hagyni!
- Nem! Végig sem hallgatsz!
- De ha már itt tartunk! Mivel ez az egész azért történt mert te terhes voltál! Miért titkoltad el előlem?
- Csak is azért mert túl sok problémád volt! Nem akartam hogy még emiatt aggódj!
- De hát ez lett volna a dolgom! - csapok dühösen az asztalra, ő pedig meredt szemekkel néz rám. - Azt hittem ezen is együtt fogunk túljutni... de te úgy döntesz inkább egyedül csinálod végig!
- Nem... nem erről van szó! Én csak...
- Haggyuk tedd amit jónak látsz! - sétálok ki az irodámból!
Stella szemszöge
Szinte egész nap nem beszéltünk Chrissel. Azt hiszem elmehetett valahová. Miután összepakolok taxit hívok.
Az úton csak bambulok ki az ablakon, nézem ahogy a szakadó esőben rohangáló emberek mitcsinálnak, közben azon gondolkodom hol ronthattam el. El akartam neki mondani, de túl sok dolog volt amit sokkal fontosabbnak tartottam, és talán ezzel rontottam el az egészet. De... nem is tudom mire gondoljak, miért gondolja azt hogy el akarom hagyni? Szeretem őt mindennél jobban, és nem tudnám emiatt el hagyni, hiszen... még lehet gyerekünk, de... ez nekem akkor is fáj! Fáj hogy elveszítettem a babát, és most úgy érzem Christ is elveszítettem. Talán tényleg minden az én hibám...
***
- Köszönöm a segítséget innen már boldogulok! - felelem a sofőrnek.
- Biztos ne segítsek?
- Biztos! - mosolygok rá, és elindulok az ajtó felé. Mély levegőt veszek, és bekopogok. Többször is.
- Azonnal megyek! - kiáltja, én pedig elmosolyodom, de amikor az ajtó kinyílik a mosolyom elhalványul, anya pedig csak áll az ajtóban, és szemei mintha csillogni kezdenének könnyeitől. Nem tudok mit mondani csak magamhoz szorítani, és arcom nyakába fúrni.
- Sajnálom... minden sajnálok! - csuklik el hangja.
- Ne mondd ezt! ‐ engedem el. - Én tehetek az egészről! Már az elején el kelett volna mondamon!
- Mit szólnál hozzá, ha bent beszélnék meg? - mosolyog rám, én pedig bólogatok.
Ahogy besétálok a nappilba, az első dolog amit meglátok, az Hannah még hozzá Ryen kezében. Azonnal leülök mellé, és csak csodálni kezdem a már lassan három hónapos babát.
- Hogy érzed magad? - suttogja Ryen.
- Megvagyok...
- Nagyon sajnálom ami veletek történt!
- Ugye nem mondtál anyának semmit? - terelem a szót.
- Nem!
- Nem szeretném hogy aggódjon miattam egyenlőre jobb ha nem tudja.
- Ahogy szeretnéd.
- Miről fecsegtek? - toppan be anya.
- Csak arról hogy Hannah óriásit nőtt! - mosolygok rá.
- Az biztos! Még nállad is többet eszik! Pedig aztán te egy kis dömper voltál!
- Anya!
- Most mi van? Ez az igazság! Nagyon sokat ettél!
- Ezt inkább hagyjuk!
- Oké, Oké! - mosolygok rá, és felállok! - De ha már itt tartunk... mi jót főztél? - kérdezem mire felnevetnek Ryennel együtt.
Ebéd után, órákig csak Hannaval foglalkozom a szobában. Közben kapok néhány üzenet Christől hogy hívjam fel, de még erőm sincs hozzá.
Így Hannat nézve eszembe jut Mike, Chris ikertestvére. Még csak meg sem kérdeztem Christ róla. Nem beszéltem vele arról hogy mit érezhet most. Csak... magamra gondoltam. A saját érzéseimmel voltam elfoglalva, pedig neki is úgyanolyan rossz lehet.
Pár nap múlva...
Chris szemszöge.
Fura hogy Stella nincs itt. Minden olyan csendes amióta elment. És rájöttem mint mindig, hogy mekkora egy barom vagyok, és nem kelett volna így beszélnem vele. Ma van a temetés napja. A tükör előtt állva gombolom be az utolsó gombot az öltönyön. Egész életembe halottnak hittem a testvérem, most pedig tényleg halott. Vajon miért történik mindez velem? Miért kell ennyi rossz dolgon keresztül menni?
***
A temetés után leülök az egyik padra, és csak várok. Anyát egyszerűen lesokkolta ez az egész. De nem csak őt, mindenkit.
Még mindig nem tudom felfogni, hogy életben volt, és azt sem hogy Stella terhes volt.
- Minden a feje tetejére állt! - hajtom arcom tenyereimbe.
- Az még nem biztos - szólít meg egy hang, amely ismerősen cseng.
- Stella... - nézek fel rá.
- Részvétem! Sajnálom ami történt!
- Neked nem kéne sajnálkoznod! Hiszen tőled is elvettek valamit!
- Talán nem ő volt a hibás... amikor beszéltem vele láttam rajta mennyi mindenen mentünk keresztül. Rossz körülmények között nőtt fel. Ez már így alakult!
- Azt hittem haragszol rám! - térek a lényegre.
- Nem haragszom rád! Egyáltalán nem haragudtam, de helyre kelett tennem magamban a dolgokat, és ehhez ídőre volt szükségem.
- Megértelek!
- Hát nem úgy tűnt, mikor dühösen kirohantál az irodádból!
- Sajnálom! - fogom meg kezét. - Idióta voltam!
- Tényleg?
- Stella, megígerem neked hogy mostantól minden más lesz! Azért voltam dühös, mert az én dolgom lett volna vigyázni rád, és mégsem tettem!
- Ezen is túljutunk! - fogja meg lágyan az arcom, és a vállamra dől.
- Ezek szerint visszajöttél hozzám...
- El sem mentem... - válaszolja, és érzem ahogy mosolyog.
1 év múlva...
- Emily így már tényleg jó lesz! Nem akarok úgy kinézni mint egy bohóc!
- Ne feledd hogy ma az esküvőd van! Tökéletesen kell kinézned! - pirosít az arcomon.
- Oké, most már tényleg elég! - állok fel.
– Olyan gyönyörű vagy Kicsim! – néz rajtam végíg anya könnyes szemekkel, amitől úgy érzem én is sírni fogok.
– Köszönöm...
– Nah ne elég! Elkenődik a sminked! – néz rám szúrós tekintettel Emily.
– El sem hiszem hogy férjhez mész... Hogy így megnőttek... felnőtt, érett, és gyönyörű nővé váltál... – néz rám újra anya.
– És ezt csak is neked köszönetemet! – ölelem át.
– Oké itt az idő! – lép be Ryen,majd ő megdícsér milyen gyönyörű vagyok. – Készen állsz? – mosolyog rám.
– Már amennyire lehet, tudod... – karolok belé, majd füléhez hajolok ahogy elindulok az oltár felé. – Egy maffiához készülök hozzá menni.
***
Az esküvő tökéletesen zajlott. Gyönyörű templomi esküvő minden fontos emberrel.
Estére pedig repülőre ülünk, és elindulunk a nászútunkhoz vezető úton ami meglepetés.
- Kérsz még valamit? - jelenik meg előttem Chirs egy üveg pezsgővel, és eperrel.
- Köszi, elég lesz! – mosolygok.
– Mostmár tényleg semmi sem választhat el tőlem! – fogja meg azt a kezem amelyiken a gyűrű van majd csókot lehel rá.
– Azért a rabszolgák nem leszek! – nézek rá gúnyosan.
– Talán... – hajol közelebb ajkaimhoz... – Valami más lehetsz!
– Mire gondoltál? – döntöm oldalra fejem.
– Mi lenne ha... inkább megmutatnám! – kap fel hirtelen vállára majd a fenekemre csap... Ez a nászút már most jól kezdődik...