Ősz volt.
Hideg.
Nagyon hideg.
A nadrágom lassan beázott a sárban való térdeléstől, de ezzel nem foglalkozhattam, volt nagyobb problémám is.
– Elmondanád, mégis mi a jó eget csinálsz?! – rivallt rám Mr. Wilkinson. A fejemet lehajtva a nadrágomon egyre terjedő foltot néztem.
Ha nem állok fel legalább két percen belül, teljesen átázik, és akkor nem lesz mit felvennem.
– Terád tényleg semmit nem lehet bízni?! Csak annyit kértem, hogy mosd meg azt a átkozott üvegedényt, erre te kijössz az udvarra, és ha ez még nem volna elég, beleejted a kitudja, hány méter mély kútba! Ősz van, te szerencsétlen! A kerti kút NEM HASZNÁLJUK ILYENKOR!!! – én magam is elcsodálkoztam azon, hogy nem fakadtam sírva. Talán a lelkem volt kivételesen strapabíró, és nyolc év folyamatos szidás után egyszerűen kibírtam könnyek nélkül.
– Hallod, amit mondok? Nézz a szemembe, te gyáva liba! Miért nem nézel a szemembe? Félsz? Basszus, nézz már fel te barom!
Nem.
Nem.
Nem, nem, nem, nem, NEM!
Fogaimmal erősen az ajkamba haraptam, de nem éreztem hozzá fájdalmat. A lelkem azonban darabokra lett zúzva, mint minden egyes olyan alkalommal, amikor így szólítottak.
– Ne. Nevezz. Így.
A hangom remegett a dühtől.
– Ó, szóval megszólalni van merszed, de rám nézni nincs – szavaiból sugárzott a megvetést. – Rendben. Akkor tehát jöhet a büntetés.
Megremegtem. Mi következik? Verés? Étel megvonás? Kilakoltatás? Talán annak örültem volna a legjobban. Nem akartam az utcára kerülni, de Wilkinson-éknál még az is jobb.
– Mivel bele tudtad ejteni az egyik legértékesebb tárgyamat a kútba, gondolom ki is tudod szedni. Na, láss neki, nem érek rá egész nap – mondta, aztán csizmáinak csoszogását, majd a bejárati ajtó csapódását hallva felpillantottam.
Mi az, hogy nem érsz rá? Egész nap mást sem csinálsz, csak a kanapén senyvedve bámulod a tévét!
A kert, ami szemem elé tárult a tavaszi, és a nyári hónapokban, valamint napsütésben általában gyönyörű. Olyankor az egészet színes virágok borítják, a fák rügyeznek, és megvédenek az esetenként tűző nap sugaraitól. Kisebb koromban imádtam itt játszani, habár mindig nagyon óvatosnak kellett lennem, nehogy leszakítsak, vagy elcsúfítsak valamit, mert akkor Wilkinson-ék irtó dühösek lettek volna. Most azonban inkább depresszív hatást keltett, fakó színével és kókadozó virágaival.
Most kellett volna sírva fakadnom. De nem tettem, mert ha volt valami, amit megtanultam az évek során, akkor az az volt, hogy a sírás nem visz semmire. Egyelőre nincs értelme könnyeket hullatni.
Majd sírok, ha tényleg nagy a baj.
Gyorsan feláltam a földről, majd elindultam a hatalmas kertben található kis faház felé, ahol a szerszámokat tartották, meg a felesleges „lomokat". Amik ahhoz képest, hogy Mrs. Wilkinson állítása szerint „használhatatlanok", nekem mindig kapóra jöttek.
Mint akkor.
A kis házikóba lépve az első dolog, amire figyelmes lettem, a tükörképem volt.
Amelytől egyből hátra hőköltem.
A sárga gumicsizmám tiszta sár volt, akár csak a fehér trapéz farmerom. A sárga esőkabátomról mintha ömlöttek volna az eső cseppek, de így legalább az alatta lévő barna-fehér csíkos kardigánom száraz maradt.
Az arcom még a szokásosnál is nyúzottabb volt; két sötét karika húzódott a hatalmas, barna szemeim alatt, az ajkam teljesen ki volt száradva, és az államon ott volt a kis vörös vágásnyom, amely minden nap arra emlékeztetett, hogy örüljek, amiért még életben vagyok, mert alakulhatott volna máshogy, rosszabbul is a sorsom.
A rövidre vágott, világos barna hajam kócosan meredt az ég felé. Gyűlöltem a fürtjeimet. Úgy festettem tőlük, mint egy fiú.
De benne volt a törvényben; ha a gyermekek nem ellenszegülnek szüleiknek, azokkötelesek megfosztani őket valamitől, ami nagyon fontos a számukra. Szörnyű egy szabály. Akár az összes többi.
Én azonban csak „Egy taknyos tizenkétéves kislány vagyok, aki nem tehet, és nem is mondhat semmit, mert még túl fiatal és tapasztalatlan." Vagyis Wilkinson-ék mindig ezt mondogatják. De szerintem a korom nem feltétlenül határozza meg azt, hogy mit fogok fel a körülöttem történő világból. Az élethelyzetem annál inkább. Ugyanis az elmúlt nyolc évben megjártam a poklot.
Nem elég, hogy otthon Wilkinson-ék majdnem halálra dolgoztattak, az iskolában sem volt nagyobb sikerem a diákok között. Mindig én voltam a „csendes, kirekesztett gyerek". Nem voltak barátaim. Senki sem értett meg. Nem értékelték az álláspontjaimat. Ezért inkább az árnyékba burkolózva bújtam el a kinti világ elől is.
Annyira elvesztem gondolataim kínzó fogságában, hogy mire feleszméltem, már a padlón összeroskadva, egy – már használaton kívüli – fegyverekkel megtöltött doboz mellett guggoltam.
Sietősen, de azért óvatosan túrtam bele a puskák, kések és további fenyítő eszközök közé, egy olyan után kutatva, amit leengedve visszaszerezhetem a Gazdám szeretett üvegedényét. És csak remélni mertem, hogy még nem túl késő.
Hamarosan rá is találtam a keresett tárgyra; egy elég megviselt, ám kellően hosszú kötélre.
Emlékeztem erre a kötélre.
Kezembe vettem, majd végig pásztázva tekintetem megakadt egy ponton. Ahol alvadtvérfoltok éktelenkedtek.
Az én vérem cseppjei.
Még mielőtt ismét elkalandozhattam volna, megráztam a fejem, feltápászkodtam, és a kúthoz rohantam.
Ha mindez nyáron történik, sokkal egyszerűbb dolgom lett volna; csak leereszkedem az egyik vödrön, felkapom az edényt, és valahogy visszahúzom magam.
De ősz volt.
Ami egyben azt is jelentette, hogy a vödröknek nyomuk sincs.
Szóval máshogy kellett megoldanom.
A mély gödröt körülölelő téglákhoz lépve a zsebemben lévő kisebb kavics-gyűjteményből kihúztam egy kis követ, s a kútba hajítottam, majd elkezdtem számolni a másodperceket.
Szerencsére csak háromig jutottam.
Tökéletes – gondoltam, majd – csak hogy teljesen biztos legyek a dolgomban – kihúztam még egy, ezúttal nagyobb kavicsot, mint a legutóbb, és a kötél végére rögzítve leeresztettem azt.
Újabb koppanás.
Mosolyogva bólintottam egyet, majd guggoló helyzetben oldalazva kezdtem odébb húzni a kötelet, abban a reményben, hogy a végére kötött kő neki koccan az üvegnek.
De egyelőre úgy festett, ezúttal nem járok szerencsével.
Már vagy öt perce végeztem az előbb leírt tevékenységemet, mikor végre meghalottam az üveg összetéveszthetetlen csilingelő hangját, ahogy a kavics nekiütődött.
— Remek – motyogtam magamnak. Merthogy senkimás nem volt a közelben. – Már csak azt kellene kitalálnom, hogyan hozom fel...
Kicsit előrébb kúsztam a sáros talajon, és előre döntöttem a felső testem, hogy rálátást nyerjek a kút mélyébe, amikor egy pillanatra elvesztettem az egyensúlyom, és majdnem belezúgtam a körül-belül 3 méter mélyen terjengő árokba.
Szerencsémre, ez nem történt meg.
De még fellélegezeni sem volt időm, ugyanis amit a kút alján láttam, attól földbe gyökerezett a lábam.
A mélyedés fenekén több kis szilánk darabka csillant meg, egymástól meglehetősen távol.
A félelmem sajnos valósnak bizonyult.
Lehunytam a szemem.
– Basszus – hajtottam le a fejem. – Ez nem lehet, ezért megölnek!
Kész. Vége. Eddig bírtam.
A szemeim könnybe lábadtak, és térdemre borulva zokogni kezdtem.
Ezért most már tényleg végeznek velem!
Szorosan kapaszkodtam a még mindig előttem heverő kötélbe, teljesen megfeledkezve a tényről, miszerint ez ugyanaz az eszköz, amivel már egyszer megpróbálták kioltani az életemet.
És most majd másodszor is megteszik.
Eleget kínoztak az évek során, de sosem jártam olyan közel a halálhoz, mint akkor.
Szinte éreztem a fájdalmat, a rettegés úrrá lett a testemen.
– Készen vagy már, te paraszt? – rángatott ki Mr. Wilkinson hangja a gondolataim és emlékeim fullasztóan mély tengeréből. – Mit csinálsz a földön, állj fel! Azt mondtam, hogy ÁLLJ FE...
Mellém lépett, és durván felhúzott a kitudja, milyen régen felvett guggoló pózomból. Azonban hirtelen megakadt. Ami számomra csak rosszat jelenthetett.
– Mit csináltál? – kérdezte, hangja remegett a dühtől.
– Nagyon sajnálom! Annyira sajnálom! – zokogtam fel ismét.
– Azt kérdeztem, MIT CSINÁLTÁL?!
– Az edény... eltört – mondtam ki a végzetes szót.
Hirtelen csend lett.
Még a zokogásom is abba maradt, mintha könnyeim csapját elzárták volna.
Remegtem.
Reszkettem a félelemtől, és a fagyos fuvallattól, mely átjárta a testemet.
– Ó, az Isten áldjon meg! Te... Ezért most megfizetsz!
Ismét a földre rogytam. Kézemet ökölbe szoritottam, körmeimet mélyen belevájva a bőrömbe.
– Nézz a szemembe, ha hozzád beszélek! – rivallt rám.
Szorosan behunytam a szemeimet.
De a fejemet nem emeltem meg.
– Most már végkép az idegeimre mész, emeld meg azt a kurva fejed! – kezével az állam alá nyúlt, és felrántotta a fejem.
Kénytelen voltam végre a szemeibe nézni, mert ha a sajátomat nem nyitom ki, még szétfeszíti.
Dühös voltam. Nagyon dühös. Akárcsak ő.
Arca vöröslött a haragtól, úgy festett, akár egy vulkán, amely kitörni készül. Meglepetésemre azonban ahelyett, hogy fájdalmat okozott volna, szép lassan egy új érzelem sejlett fel arcán.
A félelem.
***
Szia!
El sem tudod képzelni, mennyire hálás vagyok, ha eljutottál idáig!
Hát, ez volt az első fejezet. Bemutatkozik az elsőszámú főszereplőnk, Arlene, akiről az elkövetkezendő részekben többet is megtudhattok, például, hogy miért nem szólították a nevén, valamint apránként lehúzom a leplet a múltjáról is.
Ez a rész szerintem kicsit gyengébbre, unalmasabbra sikerült, ígérem, az ezután következő fejezetek ennél már érdekesebbek, és izgalmasabbak lesznek.
Én úgy tervezem, ezután péntekenként rakom ki a fejezeteket, de ha nem pénteken, akkor majd szombaton, mindenesetre igyekszem egyhetente hozni.
Remélem, hogy tetszett ez a fejezet!
Ismételten nagyon hálás vagyok, ha olvasod ezt, remélem, még hosszabb ideig velem maradsz!
És esetleg, ha szeretnél, hagyhatsz egy csillagot, vagy akár egy commentet, igazán feldobnád vele a napom. <3
További kellemes napot! Vagy délutánt, vagy estét!